Erkel Ferenc

A Múltunk wikiből
Németgyula 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.
zeneszerző, karmester, zongoraművész és sakkmester,
a Pesti Sakk-kör első elnöke.
Wikipédia
Barabás Miklós litográfiáján, 1845
1844. január 27.
A Nemzeti Színház bemutatja Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját.
1861. március 9.
Erkel Ferenc: Bánk bán című operájának bemutatója.
1867. április 6.
Erkel Ferenc: Dózsa György című operájának bemutatója.
1874. május 20.
Erkel Ferenc: Brankovics György című operájának bemutatója.
1880. november 30.
Erkel Ferenc: Névtelen hősök című operájának bemutatója.
1885. március 14.
Erkel Ferenc: István király című operájának bemutatója.

Vörös Károly

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

Ennek során megalkották a verbunkos stílusú polgárias társastánc zenei formáit: a palotást, a körmagyart és a legnagyobb hatásút, a csárdást; részben pedig (elsősorban Erkel) megtették az első kísérletet a verbunkos zenei műnyelvéből kiinduló valódi magyar opera kifejlesztésére is, a kísérlet csúcsán 1844-ben a Hunyadi Lászlóval.

A Hunyadi László megjelenése a magyar zenetörténet szempontjából azért is jelentős volt, mert a hazai színjátszás – mint már a Pikko herceg és Jutka Perzsi megjelenése Kelemenék színpadán mutatta – kezdeteitől fogva egyre erősebben érdeklődött az opera iránt, már csak vonzóerejének s végül bevételeinek növelése érdekében is. A Pesti Magyar Színház fennállásának első évétől nem zárkózhatott el operai tagozat létesítése elől, bármennyire ellenszenvvel nézték is az írók a műveik előadására jutó idő csökkenését jelentő, s a prózai színészek a náluk magasabban dotált énekeseket hozó operai tagozat kialakítását. Az opera (pedig, kivált az 1840-es évekre, már a kor európai zenéjének legmodernebb zenei áramlatait is behozza a színpadra: nemcsak az olasz, hanem egyre inkább az új, csillogó stílusú francia operát is. A magyar zene további fejlődése szempontjából tehát nem volt közömbös, képes lesz-e – és még idejében – saját kortársi nyelvén hozzájárulni az opera iránt a társadalom egyre szélesebb rétegeiben (egyfajta ízlésbeli demokratizálódás sodrában) egyre inkább feltámadó és a nyugat-európai zenei nyelven már nagyon is kielégíthető igények kielégítéséhez. A Hunyadi László – művészi szempontból meglevő tökéletlenségeit kétségtelenül szerencsésen ellensúlyozva a zene nemzeti jellegével és e téma hazafias vonásaival – a korábbi magyar operai kísérletekkel ellentétben, maradandóan sikeres választ adott erre a kérdésre.

A zenei kultúrában a nemzeti jelleg így már kizárólagos hordozójának és képviselőjének tekintett verbunkos stílus a színpadi – s immár nemcsak operai színvonalú – zenébe való behatolását jelentősen előkészítette és elősegítette az a körülmény is, hogy az 1830-es és 1840-es évek legjobb zeneszerzői (Mátray, Bartay, Egressy, Szerdahelyi, Them) már megalkotják a magyar népies műdalt is. Ezzel megkezdték irodalom és zene közvetlen összekapcsolását, méghozzá annak a társadalmi mozgásnak a zenei vetületeként, mely a paraszti és városi-kispolgári társadalomban és irodalmi vonatkozásokban is észlelhető volt. Az új, népies műdal részint a parasztság zenei anyanyelvében most alakulni kezdő új népdalstílusnak, részint pedig a városi kispolgárság ízlésére jellemző városias, elsősorban németes, de sok elemében olaszos műdalstílusnak: a kor mintegy slágerstílusának s rajta keresztül újabb irányból is az európai zenei nyelvnek bekapcsolódását jelenti a magyar műzenének a verbunkos jegyében alakult fő irányába. E két összetevő közül az új magyar népdalstílus első jelei már a 18. század végén felbukkannak, nem meglepő módon – a paraszti tömegek nagyarányú írástudatlanságának megfelelően – hamarább, mint a változások mögött álló társadalmi mozgásnak az irodalmi népiesség felé vezető irodalmi vetülete. A 19. század első felére azonban e stílus jegyeinek kezdődő elterjedése, sőt már jellegzetes vonásai is világosan felismerhetők. Architektonikus szerkezet ez: bizonyos dallamelemek, dallamok szerves visszatérése, nagyobb szótagszám, szöveghez s előadáshoz simuló, de alapjában kötött ritmus, a modern hangnemiség felé bővülő hangsorok, az ornamentika elapadása jellemzi. Bár kapcsolata a régi stílushoz szerves, mégis egészében egyrészt már európaibb, több idegen hatással, rugalmasabb és városiasabb, másrészt közösségibb, csoportosabb jellegű zene, melyben – ismét a parasztságban megindult társadalmi mozgás egyes tényezőinek zenei tükröződéseként – láthatólag az osztályon, nemzedéken, az életközösség tagságán belül egyre intenzívebbé vált érintkezés játssza a főszerepet; és ezen kívül az alakuló, bővülő kapcsolat az e körökön kívüli elemekkel: a földesúri és a polgári szférával, az iskolával, a várossal, más nemzetiségekkel és – többnyire katonaként – a külfölddel is.

Ez a népies műdal kezdeteibe torkolló – ekkor inkább még csak a paraszti polgárosodás egyes gócpontjaihoz kötött – fejlődés, a nemzeti opera nyelvének megszületésével együtt a verbunkos stílus útjának az európai zene befolyását már felvevő végső szakaszában megy végbe. E hármas fejlődés összeolvadásának jegyében a század közepe tájára így áll készen „egy újfajta, színes, kissé heterogén, de hajlékony magyar zenei nyelv, inspirálva a romantika minden merész elképzelését, viszont önmagában is sokat sejtetően visszatükrözve e nagy ígéreteket, készen arra, hogy minden kísérletnek, kezdeménynek és kalandnak engedelmes, és úgy rémlik, valóban hű anyagául szolgáljon”.[1] Mindenekelőtt – az irodalommal együtt – azon erők művészi kifejezésére és támogatására készen és alkalmasan, melyek a polgári átalakulásnak az új irodalom és új zene szavát oly hallatlanul felerősítő, bázisát kiszélesítő, végpontjain Petőfi versét Erkel és Egressy – ha nem is kongeniális, de tetszetős – zenéjével kifejező megvalósítására készülnek.

Szabad György

A művészetek

Népszerűek voltak Mosonyi Mihály őszinte érzésektől áthatott kantátái (A tisztulás ünnepe az Ungnál 886-ik esztendőben, 1859 stb.) és operái, mindenekelőtt a Szép Ilonka (1860), de nagyobb siker koronázta Erkel újrajelentkezését. Reformkori művének, az 1850-es években csak megcsonkítva előadható Hunyadi Lászlónak a bemutatója után tizenhét esztendővel, 1861-ben állította színpadra újabb operáját, a Bánk bánt. Az 1860-ban alapított Zenészeti Lapok szerkesztője, Ábrányi Kornél emlékeit felidézve némi túlzással azt írta róla, hogy a „hazafiság, kitartás, s lelkesedés” ébrentartójaként „hatalmasan pótolta az erőszakosan… elnémított politikai szónoklatokat”.[2] Az olasz és magyar stíluselemeket pompás egységbe ötvöző zenedrámát le is szorítottak az operaszínpadról, ahová, évek múltán térhetett csak vissza, s akkor is csak alkalmi vendégként, Erkel korszakot záró operája, a Szigligeti Ede szövegkönyvére komponált Dózsa György (1867) viszont sok hajdani híve számára is ünneprontónak bűnt a koronázás fényes esztendejében. Hivatalos elismerésre mindenesetre sokkal inkább számíthattakLiszt nagy énekkari művei, az 1865-ben bemutatott Szent Erzsébet oratórium és a Koronázási mise (1867) amelyekben a zenei romantika gátszakító ereje patetikus szárnyalásra váltott át.

A zenéhez hasonlóan a történelmi téma és a romantikus kifejezésmód uralkodott a képzőművészetben is. A festők közül a fiatal Székely Bertalan (II. Lajos holttestének megtalálása, 1860)
2lajos
és a pályakezdő Benczúr Gyula (Hunyadi László búcsúja, 1861)
Hunyadi László búcsúja (1866)
kitűnő felkészültségükkel, de az akadémizmustól korántsem mentes elégikus ünnepélyességükkel arattak nagy közönségsikert. A nemzeti gyász és az önkényuralom elleni tiltakozás történeti képekbe vetített festői kifejezésmódjára leginkább a Párizsban az emigrációval kapcsolatba kerülő Madarász Viktor talált rá. Lényegre törő előadása művészi eszközökkel, fény- és árnyjátékkal (Hunyadi László siratása, 1859)
Hunyadi László siratása
, illetve bravúros szerkesztéssel (Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, 1864)
Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben
biztosította a színpadiasságot is feledtető drámai hatást. Előbbi képe a magyar képzőművészet addigi legjelentősebb sikereként a párizsi Salon nagy aranyérmét érdemelte ki. Madarász korszakzáró művében – Erkelhez hasonlóan – Dózsához nyúlt vissza, akit képének feliratában „a szabadság hősének és mártírjának” nevezett (Dózsa György, 1867).

Vörös Károly

A felsőoktatás

A magyarországi felsőoktatás kiterjedő intézményhálózatát kiegészítették a művészeti felsőoktatás intézményei: az 1875-ben Liszt Ferenc elnökletével és Erkel igazgatása alatt létrehozott Országos Zeneakadémia, a még 1866-ban alapított Országos Színészeti Tanoda (mely azonban csak miután Liszt halála után, 1888-ban összevonták a Zeneakadémiával, jutott el a valódi főiskolai, akadémiai rangra), és az 1872-ben alapított Mintarajziskola és Rajztanárképző.

Az irodalom és a művészet változásai

De világossá lesz: nemcsak a már a reformkor végére – látszólagos polgárosodása ellenére is – végérvényesen kifulladt verbunkos, de az azt nemzeti zenei nyelvként felváltani hitt csárdás és (a korban pedig még nagyon is élő, sőt még fejlődni is képes) népies műdal sem alkalmas arra, hogy nemzeti zeneként szerves részévé váljék Európa korszerű zenei nyelvének. Maga Erkel is, aki pedig erre törekedve első operáiban azt a legmagasabbra emelte, e nyelven utolsó sikeres alkotása, a Bánk bán után ugyancsak új utakat keres. Egyelőre azonban ösztönösen tart attól, hogy e törekvés – mint a kiváló, ám korán elhunyt Mosonyi életműve mutatta – az olyannyira német wagneri nyelv uralomra jutását hozza magával; így saját új stílusa majd csak a 60-as évek közepétől fog kibontakozni.

A kultúra új jelenségei

Erkel is a maga korábbi, a nemzeti romantikára jellemző heroikus operastílusából a Dózsa Györgyben (1867) és a Brankovics Györgyben (1874) már a népi zenedráma irányában lép tovább, a zárt számokkal (áriákkal) való korábbi építkezés helyett a Muszorgszkijra is oly jellemző deklamatív-recitatív stílusra törekedve.

Szabó Miklós

A népi-nemzeti kultúra felbomlása és átalakulása

A nemesi liberalizmus korszakában a nemzetkaraktert hordozó zene megteremtésének igénye egybeesett az Európához való zenei felzárkózás, a „zenei modernizáció” igényével. Arról a törekvésről volt szó, amely a populáris magyar zenei hagyomány dallam- és ritmusvilágát alkalmassá kívánta tenni az európai zenei kultúra kialakult formáiban való kifejezésre. E törekvés valósult meg Erkel és Mosonyi műveiben, az olaszból átültetett nemzeti operában.

Lábjegyzet

  1. Szabolcsi Bence, A XIX. század magyar romantikus zenéje. Budapest, 1951. 182.
  2. id. Ábrányi Kornél, Erkel Ferenc élete és működése. Kultúrtörténelmi korrajz. Budapest, 1895. 121.

Irodalom

id. Ábrányi Kornél, Erkel Ferenc élete és működése. Kultúrtörténelmi korrajz. Budapest, 1895.