Esterházy Miklós politikája

A Múltunk wikiből

Esterházy Miklós egyénisége már a kortársak megítélésének is kereszttüzében állott. Kivételes képességeit senki sem tagadta, tekintélyét mindenki elismerte. Legfőbb ellenfelének, Bethlennek hűséges embere, Kemény János is korának „nagy magyarjai” közé sorolja emlékiratában: „igen eszes, módos, authoritativus jó magyar vala … csak az vala káros, hogy az evangelica religiónak … nagy üldözője, egyébiránt nemzeteket és annak szabadságit, szerető hasznos emberek valának” Pázmánnyal együtt.[1] Jó magyarságának ez a dicsérete az ellentábor részéről azonban csak halála után hangzott el, mert életében e tekintetben nagyon is megoszlottak a vélemények. Az egykorú nézeteket két névtelen vers egy-egy szakasza jellemzi. Bethlen első hadjáratának idején egy habsburgiánus költő így dicsérte:

Tündöklő tükrötök legyen Esterházy,
Ki már hűségnek ízét régen érzi,
Sót más világon prémiomját veszi,
Hitit, jámborságát ez világ béveszi,
Állhatatosságát német is dicséri.[2]

A csepregi protestáns kultúrcentrum békés lakosságát 1621-ben lemészárló császári csapatok vezetésének vérvádjával illeti viszont „egy szegény deák”:

E nagy romlásnak ha kérdik, mi oka?
Esterházy Miklós ennek indítója;
Idegen népnek mireánk hozója,
Magyarországnak számkivetett társa.[3]

E rigmusok, akaratlanul még a „német dicséretet” emlegető is, egyenesen a nemzetárulás vagy legalábbis az idegen abszolutizmus útépítőjének vádjával illetik Esterházyt, ami azonban éppúgy nem igaz, mint Pázmány esetében. Esterházy buzgó katolikus volt; gyermekifjú fővel akkor hagyta el a lutheránus vallást, amikor a katolizálás még nem előnyt, hanem inkább hátrányt jelentett. Apja kitagadta. Lutheránus nagybátyja, Illésházy István fogadta magához, akivel együtt a Bocskai-szabadságharcban is részt vett. Élete végéig a Habsburgoktól a rendi aranyszabadságot kivívó habsburgiánus Illésházy volt az eszményképe. Az önálló Erdély ellenzésének a törökellenességgel összefonódó politikai koncepcióját is nyilván Illésházytól vette át, s azután protestánsellenességgel is felerősítette.

Pázmánytól abban különbözött mégis, hogy a rendi érdekeket vallási meggyőződése elé helyezte. Ez különösen megmutatkozott a Császár-felkelés kapcsán már jelzett ádáz jobbágyellenességében, ami rendi reformjának visszhangtalanságát is okozta. Pázmány a katolikus egyház önállóságát féltette az abszolutizmustól, ezért folytatott rendi politikát, amiből azonban újra meg újra engedett a dinasztia javára, ha azt az egyházi érdek úgy diktálta. Esterházy viszont a magyar rendiség érdekét tette az első helyre, s ennek mind a dinasztia, mind a katolikus egyház politikai érdekeit alárendelendőnek tartotta. Csak a királytól függő, de a bécsi hatóságoktól független, önálló magyar rendi politikát akart folytatni, mint a törvény betűje szerinti királyhelyettes. Messzenéző, de a behajthatatlan kincstári jövedelmek és a hiába sürgetett nemesi áldozatkészség légváraira épülő reformtervek új meg új változatait terjesztette fel Bécsbe, ahol éppen e tervek lényegéről, a nádor parancsnoksága alatt álló önálló magyar hadseregről és a törökellenes támadó háborúról vagy legalább aktív védekezésről hallani sem akartak. Ilyesmit soha nem engedtek neki az országgyűlés elé terjeszteni. Esterházy nagyon jól tudta, hogy ha egyáltalán sikerül az országgyűléshez fordulnia reformjavaslataival, azok csak a többségében még protestáns alsótábla beleegyezésével válhatnak törvénnyé. Ezért volt kénytelen a vallási türelmet hangoztatni, amivel az udvar és a klérus neheztelését vonta magára.

Pázmány elsősorban a vallási engedményekre való hajlamosságot kárhoztatta Esterházyban, de nem kevésbé sértette őt a nádor igénye a király utáni első helyre, melyet a prímás magának követelt. Esterházy valóban önfejűen és erőszakosan járt el, maga hirdetett hadfelkelést, maga hívta össze a királyi tanácsot, többnyire teljesen sikertelenül – amire persze a király távollétében elvileg joga volt, de sem a bécsi udvar, sem a rendek nem vették tőle jó néven. Érintkezési modora mindenkit sértett. „Szokása szerint ugyan igen sok szókval … nagy arroganter sokféle gesztusokkal”[4] beszélt. Nemegyszer önmaga ellen is forduló fékezhetetlen indulatosságának nem mindennapi példája, hogy – mint fia, Pál nádor emlékezéseiben megírta róla – második feleségét, Nyáry Krisztinát napokig ordítozva, fejét falba verve gyászolta. Ékes barokk stílusban, a hazafias pátosz és az oligarchikus gőg sajátos ötvözéseivel írt leveleiben nem kímélte a címzett érzékenységét. I. Rákóczi Györgyöt például a neki nemcsak uralkodóként, hanem korábbi főispáni rangjáért is kijáró „nagyságod” helyett az egyszerű nemest is megillető „kegyelmed” megszólítással bosszantotta. Különösen rossz néven vette tapintatlanságait a klérus, országszerte sérelmezve a nádornak „az egyházi emberekkel való rettenetes idegenségét”.[5]

A klérus hatalmi igényeinél is nagyobb ellenérzéssel viseltetett Esterházy az abszolutizmussal szemben. A Habsburg király iránti feltétlen hűségét csak úgy vélte önmaga és mások előtt a nyilvánvaló bécsi abszolutista törekvések ellenére is igazolhatónak, hogy a rossz udvari tanácsadókat, köztük a magyar főpapokat hibáztatta. Az erdélyi központosítást azonban már nyíltan a nemesi szabadság lábbal tiprásának bélyegezte. Bethlen első hadjáratának kezdetén nemcsak Pázmány, hanem ő is ellenröpirattal válaszolt a Querelára, s ebben Bethlent a török rabjának, őt magát pedig rabtartónak nevezte. I. Rákóczi György támadásakor így nyilatkozott az erdélyi rendszerről: „Isten az ő szent nevéjért oltalmazza is ezt a mi szegény hazánkat attul a szabadságtul és törvénytül az minemőt az kegyelmed directiója alatt Erdélyben látunk és az mínemőt csak ily hirtelen is itt ez országban [1644-ben] immár elkezdett volt kegyelmed … Nem szabadság, rabság.”[6]

Nem kétséges, hogy Bocskai, Bethlen és Pázmány mellett ő volt a 17. század első felének legtevékenyebb magyar politikusa, de mindhármuknál kisebb valóságérzékkel és emiatt kevesebb eredménnyel politizált. Vélt szövetségesekkel, a rendekkel, az udvarral, a klérussal éppen úgy harcolt, mint gyűlölt ellenségeivel, Erdéllyel és a törökkel, s mindegyiktől lehetetlent kívánt. A rendektől áldozatkészséget, a bécsi udvartól engedményeket a rendiségnek, a klérustól vallási türelmet, Rákóczitól nyíltan azt, hogy mondjon le a fejedelemségről, a töröktől titkon azt, hogy őt tegye Erdély trónjára. S mikor mindebből senkitől semmit nem kapott meg, mindenkit ellenségének tekintett, és vádolt.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 148.
  2. Sz. 1875. 389.
  3. Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig. Kiadta Esze TamásKiss JózsefKlaniczay Tibor. Budapest, 1953. 104.
  4. Csapodi Csaba, Eszterházy Miklós nádor. Budapest, év nélkül 155.
  5. Ugyanott 127.
  6. Ugyanott 99.

Irodalom

Politikájának rövid, de találó jellemzése és hatása az ifjabb nemzedékre: Péter Katalin, A magyar romlásnak századában (Budapest, 1975).


Esterházy Miklós küzdelme a rendi reformért
Pázmány Péter és a klérus politikája Tartalomjegyzék A barokk főúr