Esterházy Miklós

A Múltunk wikiből
(Esterházy nádor szócikkből átirányítva)

Hasonló névvel lásd még: Esterházy Miklós (egyértelműsítő lap)

Galánta, 1582. április 8. – Nagyhöflány, 1645. szeptember 11.
nádor
Wikipédia
Esterházy Miklós képe a pápai ősgalériából
Esterházy Miklós képe a pápai ősgalériából
1625
október 25. Esterházy Miklóst a soproni országgyűlés nádorrá választja. (Tisztségét haláláig, 1645-ig viseli.)
1629
Nagyszombatban megkezdődik Antonio és Pietro Spazzo irányításával, a római Il Gesu mintájára az Esterházy Miklós által alapított jezsuita templom építése.
1631
január 17. Esterházy nádor e napra gyűlést hirdet a felső-magyarországi vármegyéknek Kassára. (Rákóczi és a hajdúk ügyében a békés megegyezés mellett foglal állást.)
április 3. Egyezség Kassán I. Rákóczi György és II. Ferdinánd biztosai között. (Ferdinánd hallgatólag elismeri Rákóczi fejedelemséget, Rákóczi viszont kötelezi magát, hogy leszereli a hajdúkat és királyi őrséget fogad Ónod várába.)
július eleje Csuka Imre kazai és Bonta János vadnai jobbágyok vezetésével Gömör, Borsod, Torna, Abaúj vármegye kilenc parasztvármegyéje felkel a területén állomásozó katonaság garázdálkodása ellen.
augusztus 15 A felkelt parasztok gyűlése Göncön tanácskozik. (Császár Péter Borsod vármegyei jobbágy személyében vezért és mellé vezérkart választ.)
augusztus 17. Megállapodás Göncön a parasztfelkelés vezetői és Bornemisza János felső-magyarországi vicekapitány között. (A felkelők teljes bűnbocsánatot kapnak, az elfogott parasztokat szabadon engedik. Bornemisza írásban megígéri: egy hónapon belül biztosítékot szerez a nádortól arra, hogy a jövőben nem történnek katonai kihágások. A paraszthadak szétoszlanak és hazatérnek.)
szeptember 11. A parasztvármegyék újabb gyűlése Sajószentpéteren. (Elhatározzák, hogy ismét fegyverkeznek.)
1638
március 16. Esterházy Miklós nádor hatásköre csorbítása miatt lemond. III. Ferdinánd nem fogadja el lemondását.
1645
szeptember 11. Höflányban meghal Esterházy Miklós nádor.

Tartalomjegyzék

Pach Zsigmond Pál

Előszó

A túlélésnek, az átmentésnek, az államiság fenntartásának, a két nagyhatalommal való viaskodásnak és egyezkedésnek, szembefordulásnak és lavírozásnak különböző törekvései és változatai között – önállóbb és kevésbé önálló, jobb és kevésbé jó politikai irányvonalai, koncepciói között, vagy ha úgy tetszik: rosszabb és kisebbik rossz formulái között – mozgott, zajlott, forrott, hullámzott a kötetünkben tárgyalt százhatvan esztendő drámai irányváltásokban is, tragikus fordulatokban is dúslakodó története:

  • a túlélés, a fennmaradás, Béccsel szemben a Konstantinápolynak való alárendeltséget vállalva, azon belül kisebb vagy nagyobb mozgási lehetőséget keresve-találva – Szapolyai János királyságától Thököly Imre felső-magyarországi fejedelemségéig;
  • a királyság és fejedelemség újraegyesítése, a bécsi udvar fennhatóságát Erdély felett is elfogadva – mint pályájának végső szakaszán Martinuzzi Fráter Györgynél vagy első viharos pályafordulatán Báthori Zsigmondnál;
  • az országegyesítés „kelet felől” a Habsburgokkal szemben, Bocskai István vívmányainak bázisán, az Erdélyi Fejedelemségből indulva, a török szultán főhatalmát elismerve, cserében belkormányzati önállósággal és külpolitikai mozgásterének szélesítésével – Bethlen Gábornál;
  • a „nyugati” magyar főúri politikusok gondolatköre, mint Esterházy Miklósé, a dinasztia iránt lojális, a Habsburg-monarchiába beilleszkedő, de rendi alkotmányát lehető csorbítatlansággal megőrző Magyar Királyságról;

Makkai László

Országgyűlés Korponán és Kassán

Illésházy álláspontja ezekben a kérdésekben szöges ellentétben volt Bocskaiéval, és ebből nem is csinált titkot. Erdélyt mindenáron meg akarta tartani a Habsburg-királyságban, s a dinasztia és a magyar rendek kibékülése esetén a felszabaduló erőket a török ellen akarta fordítani, ha az Erdélyt nem engedné ki hatalma alól. Ha viszont Bocskai elszakítja Erdélyt a Habsburgoktól, s hozzá még Felső-Magyarország egy részét is, csökken a magyar rendiség ellenállási bázisa: mind a Habsburgokkal, mind az önálló Erdély fejedelmével szemben. Ez a magyar rendiség vezető erejét jelentő nagybirtokos oligarchia szempontjából nemcsak érthető, hanem egyedül lehetséges álláspont vált később a katolikus magyar arisztokrácia, Forgách Zsigmond, Homonnai György, főként pedig Esterházy Miklós szívósan követett programjává, az Erdély bekebelezésére irányuló új meg új kísérletek ösztönzőjévé, mindaddig, amíg a magyar rendiség biztonságban érezte magát a Habsburg uralkodó abszolutista törekvéseivel szemben.

Homonnai György támadásai

Bethlen azonban nem ringatta magát a biztonság csalóka vágyképében. Ellenkezőleg, aggodalommal figyelte, hogy a királyi Magyarország rendi főméltóságai sorában nem barátai, hanem ellenségei szaporodnak. A legfőbbek, Pázmány, 1616 óta prímás, a Thurzó halála után, 1618-ban nádorrá választott Forgách Zsigmond, az utóbbi helyébe lépő Dóczy kassai főkapitány és az országbíróvá kinevezett Homonnai mellé felsorakozott az új katolikus arisztokrácia legjellegzetesebb képviselője, Esterházy Miklós főudvarmester. A szegény kisnemesi származású Esterházy familiárisként kezdte pályáját Mágochy Ferenc munkácsi udvarában. Ura – kinek megmérgezésével a rossz nyelvek gyanúsították – még a ravatalon feküdt, amikor az özvegyet eljegyezte, s ezáltal az örökös híján gazdátlanná vált óriási Mágochy-vagyont magának biztosította, meg azáltal is, hogy már előbb katolizált, s így kiérdemelte a Habsburg-udvar bizalmát. Uradalmainak központja Munkács, mely a kálvinista Felső-Magyarország szívében Homonnai György homonnai és ungvári kiskirályságával együtt az ellenreformáció és az Erdély elleni támadások hídfőállása lett. Neofita volt és újgazdag: nem mindennapi tehetségének, törhetetlen ambíciójának ez a kettős hajtóereje a „tegnap gyúrt urat”,[1] mint ellenségei nevezték, gyors érvényesüléshez segítette. Évtizedekre ő lett az Erdély bekebelezését sürgető és minden eszközzel megpróbáló párt leghajthatatlanabb képviselője. Ugyancsak ő volt, aki Pázmánnyal együtt arra próbálta rávenni az 1618. évi magyar országgyűlést, hogy a Habsburg-örökösödés hallgatólagos elismerésével választás nélkül fogadják királlyá a gyermektelen II. Mátyás halála esetére a protestánsüldöző Ferdinánd stájer főherceget. Királyi tanácsosságot és udvarmesteri címet kapott érte, s a nagyságos urak közé emelkedett.

A szövetségesek Bécs alatt

Biztatóbb hír volt, hogy szeptember 5-én Rákóczi György hajdúival megszállta Kassát, s Dóczy András főkapitányt bilincsbe verve küldte a fejedelemhez. A hajdúk két jezsuitát és egy kanonokot meggyilkoltak (amire később, 1621 januárjában Collalto császári generális Esterházy Miklós biztatására Csepreg, a dunántúli lutheránus központ feldúlásával és több mint ezer fegyvertelen polgár, köztük diákok levágásával válaszolt).

Bethlen Magyarország fejedelme

II. Ferdinánd messzemenő engedményeket tett Bethlennek, csakhogy szabad kezet nyerjen a csehekkel szemben, akiknek persze semmiképpen sem akart fegyverszünetet adni. Magyarországból négy vármegyét (az Esterházyaktól elvett munkácsi uradalommal együtt) örökjogon, további tizenegyet életfogytiglan átengedett neki mint erdélyi fejedelemnek. Ezenkívül Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségekkel birodalmi fejedelmi címet és 200 ezer forint értékű csehországi birtokot ígért, ha kibékíti a csehekkel. A fennmaradó kérdéseket a Besztercebányára közösen összehívott országgyűlésen fogják tisztázni. Pázmány és Esterházy ünnepélyesen tiltakoztak az ellen, hogy a király az országgyűlés beleegyezése nélkül megcsonkítsa az ország területét, de kiállásuk sem Bécsben, sem Pozsonyban nem talált méltánylásra.

Bethlen, a protestánsok egyedüli reménysége

A tárgyalások 1621. január 25-én kezdődtek Hainburgban. Bethlent Péchi kancellár, a felkelő magyar rendeket Forgách nádor, Ferdinándot osztrák urak mellett Esterházy Miklós és Dallos Miklós püspök képviselte. Ferdinánd sem kívánt békét, s ezért elfogadhatatlan feltételeket szabott: Bethlen azonnal vonuljon vissza Erdélybe, a magyar rendek kegyelemre adják meg magukat „örökös” királyuknak, s ez a kegyelem azt jelenti, hogy a felkelés vezetői magyar jog szerint törvény elé állhatnak. Bethlen országgyűlési végzései, rendeletei, adományai érvénytelenek, a katolikus papság jogai és birtokai helyreállnak, a nádor jogköre szűkíttetik, a végvárakba császári őrség kerül, a magyar adót vármegyei katonaság helyett császári zsoldosok fogadására kell fordítani, s általában a bécsi békét és az azt követő törvényeket a korona és a katolikus egyház jogainak megerősítése céljából felül kell vizsgálni. Maguk a francia követek mondták, hogy Ferdinánd úgy beszél, mintha már ütközetet nyert volna Bethlen ellen, s az fogságában ülne. Bethlen a választott király méltóságával utasította vissza az arroganciát: ő a nemzettől kapta jogait, s csak annak adhatja vissza, egyébként is az egész országot hatalmában tartja. A tárgyalások még 1621. április végéig tartottak, minden eredmény nélkül.

Bethlen második hadjárata

  • A számban és súlyban gyarapodó katolikus magyar főnemesség egyelőre megelégedett azzal, hogy a Bethlen által biztosított rendi önkormányzatot a maga uralmává rendezze be. Homonnai György fiatalon elhalálozván, közöttük is csak egy tettre kész ellenzője maradt Thurzó Szaniszló békepolitikájának, Esterházy Miklós, akit Munkács elvesztésével, bármennyire kárpótolta is őt a királyi kegy dunántúli birtokokkal, személyes sérelem ért a nikolsburgi békekötésben. Súlya azonban még nem volt elegendő ahhoz, hogy Erdély ellen támadó politikát kezdeményezhessen, különösen nem egy olyan külpolitikai helyzetben, mely teljesen nyugat felé kötötte le a Habsburg-ház figyelmét és erejét.
  • 1623 augusztusában indult meg, s úgyszólván ellenállás nélkül érkezett Nagyszombatig, ahol október elején egyesült a török csapatokkal. Csak itt tudta meg, hogy hiába jött, mert augusztus 6-án Tilly generális már megverte, és visszavonulásra kényszerítette Frigyes hadvezérét. II. Ferdinánd csak 9 ezer embert tudott ellene küldeni a kiérdemesült Montenegro gróf vezetésével, melléje adva Wallensteint is. Esterházy Miklósnak kellett volna az alsó-magyarországi és dunántúli vármegyei csapatokat hozzájuk vezetnie, de csak oly csekély erőt és csak oly későre tudott összeszedni, hogy elvágták útját, és kénytelen volt Érsekújvárba zárkózni. Példáját követte a császári fővezér is, aki november elején a morvaországi Gödingnél (Hodonin) sáncolta el magát, ahol Bethlen körülzárta őt.

A hét vármegye Bethlen államában

  • Ha Bethlen nem akart az erdélyi hegyek között elszigetelődni, s ott várni meg, míg Esterházy vagy éppen az egész császári hadsereg ellene indul, valamerre ki kellett törnie. Egyebet pillanatnyilag nem látott, mint saját kezdeményezéséből olyan előnyös ajánlatot tenni II. Ferdinándnak, mely nemcsak a várható támadást szereli le, hanem számára is lehetőséget nyújt Magyarország jövendő sorsának irányítására. Károlyi Zsuzsanna 1622-ben bekövetkezett halálával megözvegyülvén, 1625-ben megkérte Cecilia Renata Habsburg hercegnő kezét, cserébe felajánlva Erdély Habsburg-védelem alá engedését, de úgy, hogy ő maga meg elnyerje fejedelemsége megtartása mellett egész Magyarország teljhatalmú kormányzását. Bécsben gondolkodtak az ajánlaton, mivel a spanyol követ megfontolásra méltónak tartotta, de annál hevesebben ellenezték a Bethlen kemény kezét már megismert magyar mágnások, főleg Pázmány és Esterházy. Ezért aztán hideg udvariassággal kitérve, más katolikus hercegnővel való házasság közvetítését ígérték.
  • A felső-magyarországi rendiségnek persze tekintettel kellett lennie az erdélyi fejedelemre. A nagypolitikában nem is mert újat húzni vele, legfeljebb a háta mögött intrikált, s olyan kétértelmű magatartást tanúsított, mint az 1625. évi országgyűlésen a hét vármegye követei, akik a király- és nádorválasztáskor tartózkodtak a szavazástól, de hallgatólag elismerték III. Ferdinánd trónutódlását és Esterházy nádorságát. Az ellenreformáció a hét vármegye oligarchiájának soraiban is hódított: a Homonnaiak, Alaghyak, Károlyiak (ez utóbbiak Bethlen sógorai) áttértek. Rákóczi György öccse, Pál már előbb is katolikus volt. Nyáry Pál leánya, Krisztina, Thurzó Imre özvegye pedig a szintén megözvegyült Esterházyhoz ment nőül, és katolizált.

Erdély a westminsteri szövetségben

Mindössze annyi történt, hogy a portai angol követ segítségével sikerült kieszközölni a budai pasa Bethlen mellé rendelését, s Mansfeld elindult, hogy Bethlennel Sziléziában egyesüljön, ahová, bár útközben alaposan megtépázva, Wallensteinnel a nyomában 1626 július végére 10 ezer katonájával meg is érkezett. Itt azonban sokáig várakozott Bethlenre, aki csak augusztus végén indult mintegy 20 ezer főnyi seregével, és csak szeptember közepén érkezett Putnok vidékére. Végül is Mansfeldnek kellett, Illésházy Gáspár segítségével, Magyarországra jönnie; szerencséjére azonban Wallenstein is késlekedett, mert ő meg Esterházy Miklós nehezen gyülekező hadaira várt Érsekújvárnál.

A keleti szövetség terve

Bethlen keserűsége mérhetetlen volt. Vádolta a törököt, a nyugati barátokat, legfőképpen azonban a magyarországi nagyurakat: „Rövid szóval, senkinek nagyobb gyalázatjára és kárára sem az nikolsburgi, sem az bécsi, sem az mostani pacificatio nem volt, mint mimagunknak. Ha valaki kérdezné, miért és kitül? egyebet nem felelhetnénk, hanem ezt: azon országnak státusitól, akiknek nagy szükségekben magunk életének és fejedelemségének periclitálásával, sok vitéz híveinek vérek hullásokkal igen hasznosan szolgálván, szoktól vöttül vala ezt az remumerációt.”[2] Most már azt is be kellett látnia, hogy Magyarországnak az Erdélyi Fejedelemségből kiinduló egyesítése nemcsak a magyar rendiség tehetetlenségébe ütközik, hanem határozott ellenállásába is. Valójában az történt, hogy a két centralizáció, a Habsburg és az erdélyi egymástól védte meg a magyar rendiséget, amely magára hagyatva, aligha tudott volna akár egyiknek, akár másiknak ellenállni, nemhogy Illésházy, Forgách és Esterházy elgondolásai szerint az ország egységét önerejéből Erdély meghódításával helyreállítani. A királyi Magyarország uralkodó osztályának többsége, ha talán nem is teljesen végiggondolva, hanem inkát a háborútól félve és fösvénységtől indíttatva, ezt egyenesen előnyösnek találta, ezért nem állott sem Esterházy, sem Bethlen mögé, hanem tétlen szemlélője maradt küzdelmüknek. Mert a Habsburg- és a török hatalom árnyékában tulajdonképpen e két ember, pontosabban az általuk képviselt koncepció vívta harcát. Esterházy azonban ekkor sem, később sem kapott komoly támogatást támadó terveihez Bécsből.

A hét vármegye megtartásának gondjai

A felső-magyarországi arisztokrácia ingadozott, s egyre nagyobb mértékben kezdett Bécs felé tájékozódni, amerre Pázmány és Esterházy mutatták számára az utat. Felső-Magyarország vármegyéi közül 1629-ben csak négynek volt protestáns főispánja (Rákóczi György Borsodban, Nyáry István Szabolcsban, Perényi Ferenc Abaújban, Perényi Gábor Ugocsában), a többiek élén csupa Habsburg-párti nagybirtokos (Esterházy Miklós, Homonnai János, Alaghy Menyhért, Pethe György, Rákóczi Pál, Károlyi Mihály) állott. A nemesség zömében protestáns maradt, s az irányítást is a protestáns főuraktól várta.

A magyarországi protestáns nagyurak problémái különös élességgel vetődtek fel Rákóczi György számára, akit politikai múltja és vagyona egyaránt a Habsburg-ellenes párt vezérének jelölt ki. Ahogyan Rákóczi rá volt utalva Erdélyre, éppen úgy nem mondhatott le Bethlen a hét vármegyéről. Ezek birtoklása biztosította az erdélyi fejedelem erőfölényét saját rendjeivel szemben. A hét vármegye volt az erdélyi centralizáció záloga, melyet Bethlen örökségül akart hagyni utódjára. Korábbi politikájából, mely az Erdélyi Fejedelemség és a felső-magyarországi protestáns arisztokrácia együttműködésén alapult, logikusan következett volna Rákóczi trónutódlása, Bethlen azonban ragaszkodott ahhoz, hogy felesége, Brandenburgi Katalin kövesse a trónon, mert ezzel akarta megszilárdítani Erdély és a protestáns hatalmak szövetségét. Ezért még öccse, István trónigényét is feláldozta. Rákóczi viszont nem elégedett meg azzal, hogy az erdélyi fejedelemmel szövetkező magyarországi rendek vezére legyen. Hiába próbálta őt Bethlen erre a szerepre megnyerni, a kockázat túl nagy, az előny túl kevés volt ahhoz, hogy vállalja. „Ezek rossz és káros dolgokra akarnak vala venni, kívánván, hogy Erdélyhez kössük magunkat, melynél többeket is beszélgettünk, végbe nem vihetvén”[3] – jegyezte rá saját kezűleg Bethlennek 1929. augusztus 17-én ebben a tárgyban hozzá intézett levelére. Nem hajlott Bethlen személyes rábeszélésére sem, mikor október 4-én Váradon utoljára találkoztak. De nem bocsátkozott tárgyalásokba Esterházyékkal sem, akik Bethlen átállni készül kassai kapitányán, Bornemisza Jánoson keresztül próbálták megkörnyékezni.


Esterházy nádor joggal félt attól, hogy – a hét vármegye társadalma zömében Habsburg-ellenes lévén – az 1929 tavasza óta betegeskedő Bethlen közelgő halálával esedékes visszacsatolást csak külső erőszakkal lehet kikényszeríteni. Egy fatális, bár az általános fejlődésbe beleillő véletlen lehetővé tette Esterházy számára, hogy Erdéllyel szemben védekezésből támadásba menjen át, és Bethlen halála esetére a fejedelemség Habsburg-befolyás alá vonását, esetleg teljes beolvasztását készítse elő. Brandenburgi Katalin az erdélyi katolikus arisztokrácia vezérének, Csáky Istvánnak hatására áttért katolikusnak, s lépésének politikai következményeit is levonva, még Bethlen életében a nádor védelmébe ajánlotta magát és országát. Bethlen terveit ez a fordulat éppen azon a ponton, a nemzetközi kapcsolatok pontján támadta meg, melynek megszilárdítására a legtöbb gondot fordította. Ha sejtett is valamit a művét fenyegető veszélyből, nem tudott már tenni ellene semmit. 1629. november 15-én meghalt.

A rendi kormányzás nehézségei

A parasztvármegyék felkelésének leverése elégtétel helyett újabb megaláztatást hozott Esterházy nádorra, mert Szapolyai szerepét, amelyre vágyott, Rákóczi játszotta el helyette, s ez megint csak arról győzte meg a magyarországi nemességet, hogy egyedül az erdélyi fejedelemnek van ereje szavak helyett fegyverrel fellépni. Bosszút a nádor csak a lefegyverzett parasztságon állhatott, s ezt meg is tette. 1633-ban királyi rendeletet eszközölt ki, mely – hivatkozva a parasztfelkelésre – formálisan is eltörölte a jobbágyköltöztetést, mintegy szentesítve ezzel az 1608. évi XIII. törvénycikkben jogilag megszilárdított örökös jobbágyság rendszerét. II. Ferdinánd ezzel kiadta a kezéből az az elődei által még több-kevesebb következetességgel őrzött jogot, hogy a király beleszólhat a földesúr és a jobbágy viszonyának rendezésébe. Mivel az országgyűlés már 1630-ban az illetékes földesúr és a vármegye beleegyezéséhez kötötte a jobbágy nemesítését, majd 1638-ban megszüntette a királyi kiváltságokat, amelyek egyes mezővárosoknak megengedték a jobbágyok befogadását, teljessé vált a királyi hatalom elszigetelése a jobbágyságtól. Esterházy nádorságához fűződik az a kétes dicsőség, hogy a bécsi békét követő országgyűléseken építgetett nagy mű, az örökös jobbágyság rendszerének törvényesítése, befejezést nyert.

Az államháztartás pénzzavarai

Ugyancsak eredményes volt a 15. században Alsó-Ausztriához csatolt területek (Kőszeg, valamint a borostyánkői, kaboldi, fraknói, kismartoni és szarvkői uradalmak) visszakebelezéséért folytatott küzdelem, melynek kedvező kimeneteléhez majd Rákóczi György beavatkozása adja meg a végső lökést. Az ország integritásának elvi győzelméből a gyakorlati hasznot a magyar mágnások húzták, akik a csökkent értékű pénzzel könnyen kifizették az osztrák zálogbirtokosokat. Az oroszlánrészt Esterházy nádor szerezte meg Kismartonnal és Fraknóval, melyek a hatalmas családi vagyon központjai lettek.

Éhező katonák – romladozó végvárak

A két kamara Esterházy több mint két évtizedes nádorsága idején legfeljebb évi 200 ezer forintnyi összeget kezelt, s ennek is negyedrésze, vagy még annál is több, elment a rendi főtisztviselők, a kamarai személyzet és az országgyűlési bizottságok fizetésére. A 12-15 ezer főnyi végvári katonaság zsoldja, melyet 1608-ban országgyűlési végzéssel amúgy is leszállítottak, és szokásszerűen csak évi 10 hónapra fizettek (lovasnak 3,20 forint, gyalogosnak 2 forint havonta), viszont 350–450 ezer forintot tett volna ki, ha egyáltalán komolyan gondoltak volna fizetésére. A dézsmából és a gabonasegélyből jutó természetbeni rész sem fedezte a hiányt, úgyhogy a végvári katonaság hajdúsítása, azaz kielégítése jobbágyszolgáltatástól mentes földdel, egyre nagyobb méreteket öltött, persze a fegyveres szolgálat rovására. A végvárak karbantartására meg végképp semmi pénz nem maradt. Amit az országgyűlés által újra és újra elrendelt paraszti ingyenmunkával elvégezhettek, az jól-rosszul megcsinálták, de még a romlásokat sem sikerült teljesen kijavítani, nemhogy az erődítési technika haladását követni. A 16. században az olasz hadmérnökök építette jelentősebb végvárak még korszerűek voltak, a francia erődítési rendszer új vívmányai azonban a 17. századi Magyarországon már nem terjedhettek el.

Rongyos, éhező, rablásra vagy ekeszarvához kényszerített katonaság, romladozó, ósdi várak: ezt a képet nyújtotta a Magyar Királyság honvédelme a 17. század harmincas-negyvenes éveiben. Mindenki tudta, hogy ez a helyzet, de az udvar és a rendek egymásra hárították a felelősséget, és mindegyik a másiktól várt több áldozatot. A nádor, akinek elsősorban lett volna feladata a dolgokon változtatni, tehetetlenül őrlődött Bécs és az országgyűlés malomkövei között. Elvileg ő rendelkezett az ország jövedelmeivel és hadseregével. Gyakorlatilag azonban még a deficites költségvetés felhasználásában is korlátozva volt, mert a kamarák pénzét a kamaraelnök utalványozta, akit az udvar – a maga szempontjából okosan – a Magyar Tanács tagjai közül nevezett ki, s így nem alárendeltje, hanem kollégája volt a nádornak. Az országgyűlés kimondta ugyan a Magyar Kamara és a Szepesi Kamara függetlenségét az Udvari Kamarától, az 1609. évi XXI. törvénycikk azonban megengedte köztük a „jó korrespondenciát”, ami a gyakorlatban a rendi felettes nélküli magyar kamaraelnök függését eredményezte az Udvari Kamarától. Pálffy Pál – 1625 és 1647 között kamaraelnök – úgy egyengette a nádorsághoz vezető politikai pályáját, hogy a kamarai jövedelmek felhasználásában inkább hallgatott a bécsi kívánságokra, mint Esterházy nádor követeléseire. A Magyar Tanáccsal azonos rendi kormányzó testület e két legenergikusabb tagjának viszonya ádáz gyűlölködéssé fajult, s az udvarhoz beadott kölcsönös vádaskodásaikra többnyire a nádor kapott türelemre intő figyelmeztetéseket, bár nemegyszer saját elmaradt fizetését kellett sürgetnie.

Ami a katonaságot illeti, a nádornak valójában csak az az 1200 lovas állott rendelkezésére, akiket 24 ezer forintnyi nádori fizetéséből kellett tartania, és zsoldjukat még akkor is a magáéból kellett pótolnia, ha a tiszteletdíját nagy késéssel kapta meg. A végváriakat azonban nem mozdíthatta helyükről, így meze hada saját katonaságán kívül nem volt. De ha lett volna serege, akkor sem használhatta volna önhatalmúlag, sőt, az országgyűlés meghatalmazásával sem, mert még a végváriak török portyázókkal vívott apró csetepatéiért is felelősségre vonták Bécsből, békebontás címén.

A nádori hatalom korlátai

A teljes cikk.

Esterházy Miklós küzdelme a rendi reformért

Önálló fejezet.

Pázmány Péter és a klérus politikája

Önálló cikk.

Esterházy Miklós politikája

Önálló cikk.

A barokk főúr

Önálló cikk.

Udvar, klérus, rendek a nádor ellen

Önálló cikk.

A trón biztosítása

Rákóczi Györgynek uralkodása első éveiben nagyon is szüksége volt arra a könnyebbségre, amit Pázmány békepolitikája biztosított számára, mert belső ellenzékével még nem tudott leszámolni. Ezért nem adott végleges beleegyező választ a háborúba lépését 1631-től kezdve újra meg újra sürgető svéd követeknek sem, akik ezután a Portán egy újabb trónkövetelő, ifjabb Székely Mózes ügyét mozdították elő. Esterházy sem szűnt meg az Erdélyből a királyságba emigrált Prépostvári Zsigmond trónigényét támogatni. A kétfelől fenyegető veszedelmet Rákóczinak mégis sikerült egy időre elhárítania: Zólyomit bebörtönözte, Székely Mózest pedig lefizetett pasák révén a Héttoronyba záratta, és Pázmány közbelépésére, ha Prépostvári és Csáky István elkobzott birtokainak visszaadása árán is, a nádorral 1633-ban szerződést kötött Eperjesen. Trónjának megszilárdítását azonban továbbra is akadályozta a széles körökben tovább élő Bethlen legitimitás, melyet a fejedelem öccse, István és életben maradt kisebbik fia, Péter képviseltek, hátuk mögött a hatalmas uradalmakkal és a katonailag fontos Ecsed és Huszt váraival. Az elkerülhetetlen konfliktus kitörését maga Rákóczi idézte elő. Bethlen Péter haragjában halálra verte egyik szolgáját, s az ügyet, amelyhez hasonlókat az uralkodó osztály máskor el szokott simítani, a fejedelem sietett a Bethlenek tönkretételére felhasználni. Törvénybe idéztette az ifjú Bethlent, mint „gyilkost”, de az nem jelent meg, sőt apjával együtt fegyveres védekezésre készült fel. A Bethlen névnek a török fülekben még mindig jó visszhangja volt, s a budai pasa, akihez 1636 elején Bethlen István követeket menesztett, a Portán kieszközölte számára a trónt és Rákóczi letételét.

A Bethlen-párt azonban tanult Zólyomi és Székely esetéből, s nem mert nyíltan fellépni; az országgyűlés az ellenállás mellett szavazott. A Portán az erdélyi követeket börtönbe vetették, válaszul Rákóczi elzáratta a szultáni fermánt hozó csauszt. A szakítás ezzel megtörtént, de a Portát váratlanul érte az erdélyi vazallus vakmerő lépése, és csak ősszel indítottak sereget Rákóczi ellen, akinek így volt ideje felkészülni. A császári udvarhoz, Esterházyhoz és Pázmányhoz is folyamodott segítségért, amire az eperjesi szerződés értelmében joggal tarthatott igényt. A nádor azonban nem is titkolta, hogy örül ellenfele várható vesztének. Vereségeiért, Mádért, Munkácsért, így remélt elégtételt. Rákóczinak lemondást tanácsolt, a budai pasánál titkon Bethlen Istvánt támogatta, akinek közismert erélytelensége Erdély elfoglalásának kilátásait növelte volna.


Mindezekből I. Rákóczi György azt a tanulságot vonta le, hogy egyelőre nem léphet fel támadólag a Habsburg-királyság ellen, ahonnan viszont őt sem fenyegeti közvetlen veszedelem, amíg a bécsi udvar és a magyar klérus közös erővel fékezik Esterházy támadókedvét. Ez az átmeneti fegyverszünet egyben azt is jelentette, hogy Rákóczinak félre kellett tennie királyságbeli birtokainak gyarapítására irányuló terveit, a felső-magyarországi borvidék egy kézbe fogásának ambícióját. Tokaj Brandenburgi Kataliné maradt, akitől a királyi kincstár kiváltotta, s Homonnai Jánosnak zálogosította el. Csáky Istvánnak meg kellett elégednie az egyébként nagy jövedelmű Tarcallal és Gönccel, Esterházy viszont Munkácsért, Mádért Regéccel nyert kárpótlást az Alaghy-örökségből. A Habsburg-hű katolikus arisztokrácia három vezéregyénisége tehát új pozíciókat szerzett magának Felső-Magyarországon.

A fejedelmi hatalom gyakorlata és elmélete

Udvarában, Esterházyhoz hasonlóan, a vallás gyakorlása állt a középpontban, naponta négyszer rövid áhítatot tartott, esténként Bibliát olvasott, legkisebb fia, Ferenc halálának napján, kedden böjtölt.

I. Rákóczi György és a román fejedelemségek

Esterházy Sellenberk és Goroszló emlékével próbálta Erdélyt riasztani, mikor 1644 őszén Vitéz Mihály unokájának román légiót készült szervezni Erdély megtámadására, a pápa és Velence pedig Matei vajdát biztatták, hogy vállalja el egy törökellenes hadjárat fővezérségét.

A svéd szövetség

Amíg a rendi Magyarország politikáját Esterházy irányította, vagy szerette volna irányítani, nem szűnt meg a veszély, hogy Erdélyt nyugatról támadás éri.

Az 1644. évi hadjárat

III. Ferdinánd március közepén küldte Magyarországra 10 ezer válogatott emberét Götz marsall és Pucheim tábornok vezetése alatt. A meghirdetett felkelésre az alsó-magyarországi és dunántúli nemesség nem mozdult, illetőleg a török veszélyre hivatkozva, az ellen fegyverkezett. A török portyázások valóban megkezdődtek a magyar határ mentén, s a Haditanács kénytelen volt belenyugodni, hogy a magyar katonaságot a török ellen vessék be. A császáriak galgóci táborához így csak Esterházy 1200 főnyi nádori csapata csatlakozott. Az ő katonáit küldték elsőként a három oszlopban előrenyomuló erdélyiek ellen, akikkel április 9-én a Vág völgyében találkoztak. Az erdélyi had svédeket várt, és császári magyarokkal akadt össze. Az első meglepetés csatavesztéssel járt. Ekkor a sok újsütetű, tapasztalatlan alvezér közt a Bethlen hadi iskoláját egyedül járt Kemény János vette át a derékhad vezetését, azzal a feladattal, hogy megakadályozza a császáriak átkelését a Garam barsi hídján. Ez azonban nem sikerült, s az április 30-án Balassagyarmaton tartott haditanácson Kemény a Bethlentől tanult „offenzív visszavonulást” javasolta: hátrálva, portyázással fogyatni az ellenséget. A svéd megbízott, Rebenstok alezredes ütközetet követelt, bár alighanem tudta, hogy Rákóczi veszíteni fog, de neki az volt a feladata, hogy ébren tartsa az erdélyiekben a svéd hadsereg közeledésének reményét. Végül is Kemény álláspontja győzött, s az erdélyi főhad a Tisza mögé húzódott vissza, előcsapatokat hagyva Felső-Magyarországon a császáriak zaklatására, Kassát, Eperjest, Tokajt és Sárospatakot jól megerősítve az ellenállásra.

A császári táborban egyáltalán nem úsztak diadalmámorban, jól ismerték az ilyen hadjáratok kockázatait. Egyedül Esterházy sürgette az előnyomulást. De Bécsből hamarosan azt parancsolták neki, hogy kezdjen béketárgyalásokat Rákóczival, mutasson engedékenységet, Erdélybe pedig még győzelem esetén se törjön be. Az alkudozások, melyeket Esterházy és Rákóczi kölcsönös szemrehányásokkal teli levélváltása kísért, ettől kezdve a háború végéig állandósultak. A nádor kassai sikerekkel akart szavainak nyomatékot adni, s rávette a császári hadvezéreket, hogy Kassa ostromára induljanak.

Kassát 2 ezer erdélyi katonával Rőthy Orbán, a fejedelem öreg sárospataki és kővári várnagya, most felső-magyarországi főkapitánya védelmezte, akinek a legnagyobb segítséget a környékbeli parasztság adta. A császári sereget, alighogy Felső-Magyarország földjére lépett, szervezett paraszti ellenállás fogadta. A már május folyamán az erdőkbe húzódott parasztok, alighanem a parasztvármegye kereteiben, szüntelenül támadták a császáriakat, öldösték az elmaradókat, megrohanták éjjel a táborhelyeiket, akadályozták a rekvirálást. Június 3-án Götz éhes, tépett sereget vezetett Kassa alá, ott meg a védők támadtak ki rájuk. Valósággal két tűz közé szorulva, elsáncolták magukat; rendszeres ostromra nem is vállalkoztak. Esterházy kétségbeesetten látta, hogy a parasztok fogják felmorzsolni a sereget, s megpróbálta a vármegyei nemességet rábírni, hogy lépjen fel saját jobbágyai ellen. A paraszt „nemcsak hogy magát oltalmazza – vádol – de az úton járókra rá ütnek, s ölik, fosztják, kergetik”.[4] Nincs is császári katona Szepesben, Sárosban, Tornában, Gömörben, s lám, ott is fegyverkeznek a parasztok. Ha ennek nem lesz vége, fenyegetőzik, „muskétásokat is reájuk küldünk, falujokat porrá tétetjük, magukat felvadásztatjuk az erdőkben és hegyekben, vagy nyársra vonatjuk, vagy más érdemlett halállal öletjük meg, ha meg nem szűnnek gonosz elkezdett cselekedetektül. Példát statuálunk belőlük, másoknak is ki hogy legyen.”[5] Meg is kezdte az elrettentést, a felmentő sereggel közeledő Kemény emlékirataiban emlegeti a felégetett falvakat, a császáriak által elkövetett „sok éktelen fertelmeskedéseket”,[6] amelyeket még a Habsburg-párti magyar urak is helytelenítettek. De ez sem segített. Június 14-én már a kassai védősereg vette ostrom alá az ostromlók sáncát, s mikor Kemény János előörsei megjelentek, június 16-nak éjszakáján az egész császári tábor elmenekült. Mint annak idején Belgiojoso, úgy vonultak végig Felső-Magyarországon, hogy sem Eperjes, sem Lőcse nem engedte be őket, s az üldöző erdélyiektől és az állandóan rájuk csapó parasztoktól fogyasztva, fele számra csökkenve érkeztek július 29-én Bajmócra, ahol tábort ütöttek.

A tizenhárom vármegye Rákóczi kezén

  • Götz német zsoldosaihoz, Esterházy javaslatára, lengyel lovasokat próbált fogadni, mert „a magyar a magyart nem öli eléggé”.[7] De Homonnai és Csáky István miden buzgólkodása ellenére sem tudtak 500-nál több lengyelt átcsempészni az erdélyiektől megszállt területen, s így kénytelenek voltak megelégedni Barkóczy László 3 ezer magyar lovasával, akikhez Zrínyi Miklós, a későbbi horvát bán és Forgách Ádám, a székhelyét vesztett kassai főkapitány is csatlakozott magáncsapataival. A támadásra induló császári seregnek így közel fele magyar, lengyel és horvát könnyűlovasságból állott, s a korábbinál mozgékonyabbnak bizonyult. A Nyitra vonalát védő Keményt augusztus 12-én visszavetették, s mire a későn ébredő Rákóczi György Rakamaznál táborba szállt, Götz szeptember 16-án már Aszalónál sáncolta el magát. Innen hadisétára indult Sárospatak felé, majd visszavonult a bányavárosokhoz; novemberben meg Rozsnyóig nyomult előre, hogy Rákóczit ütközetre bírja, de az bölcsen várakozott. Igaza is volt, mert a dolgok nem a magyarországi hadszíntéren dőltek el. Torstensson novemberben megjelent Szászországban, és Prágát fenyegette. Götz seregét december közepén ellene rendelték, s Magyarországon csak 3 lovas- és 3 gyalogezred maradt, Pucheim parancsnoksága alatt, meg Esterházy magyar lovassága.
  • Rákóczi György szeptember 2-án hazaindult. Közben már létrejött a béke, amit Esterházy nem ért meg, kevéssel előbb meghalt.

A szatmárnémeti zsinat

A linzi béke biztosította Rákóczi számára a hét vármegye birtoklását haláláig, sőt kettőt, Szabolcs és Szatmár vármegyét utódainak is. Mint földesúr külön szerződésben végre megkapta azt, amire vágyott, a tokajhegyaljai borvidék monopóliumát. Ezzel személyes ellenségein is elégtételt vett, mert Homonnainak Tokajt, Csákynak Tarcalt, az 1645 őszén meghalt Esterházy nádor örököseinek Regécet kellett tartozékaikkal együtt részére átengedniök.

Zimányi Vera

A majorságépítés újabb hulláma

1619-ben az esztergomi érsek teljes gabonakészletét és 800 akó borát, Esterházy Miklós 4650 mérő gabonáját és 500 akó borát adta el a kincstárnak.

Nemesek és jobbágyaik küzdelme a szűkülő piacokért

Az 1620-as években aztán Esterházy Miklós szerezte meg a fraknói uradalmat, aki egyéb magyarországi birtokainak mintájára itt is élénk majorkodtatásba kezdett, és a korábban pénzen megváltott robotot ténylegesen igénybe vette. A természetbeni szolgáltatások nagy részét — még az uradalom által bérelt gabona- és bortizedet is — továbbra is pénzen válthatták meg a jobbágyok. 1646-ban pedig a falvak egész sorával kötött kontraktust az uradalom, s az eddig különféle címeken szedett különböző pénzfizetségeket helyett egy összegben megállapított pénzszolgáltatást róttak ki az egyes falvakra, oppidumokra, néhány száz forinttól 2100 forintig terjedő összegben. Ebből – ha a zselléreket is beleszámítjuk, és az összegeket egyenlően elosztjuk – egyes helyeken átlag 16-18, máshol 8-12 forint jutott egy-egy háztartásra. E viszonylag rendkívül fejlett piacviszonyokkal és pénzgazdálkodással rendelkező területen az „örökös jobbágyság” korszakában is mindvégig megmaradt a jobbágyok legális elköltözésének lehetősége, ha az uradalomnak lefizették az értékeik 10%-ában megállapított „Abzuggeld”-et. E kedvezőbb feltételek kialakulásához mindenképpen hozzájárul az is, hogy korábban az Alsó-Ausztriai Kamara mint földesúr haladóbb, fejlettebb módszereket honosított meg ebben az uradalomban, mint a magyarországi földesurak, s ezt a fejlettebb igazgatási rendet azután az Esterházyak is megtartották. Nemcsak a fraknói, hanem a lánzséri uradalomban is ez a gyakorlat alakult ki. Az uradalmi bevételeket vizsgálva úgyszólván egyedül itt találjuk azt a kivételesnek számító helyzetet, hogy az uradalom nem a kocsmáltatásból húzta a legnagyobb pénzjövedelmet, mint másutt, hanem a jobbágyok pénzadójából.

Makkai László

Örökös főrendiség

Az Alaghy, Bánffy, Batthyány, Csáky, Draskovich, Homonnai Drugeth, Erdődy, Forgách, Frangepán, Illésházy, Nádasdy, Pálffy, Rákóczi, Széchy, Thurzó és Zrínyi családok mellett csak egyetlen homo novus, Esterházy Miklós kapott a 17. század közepéig grófi címet, ezenkívül Bethlen Gábor szerezte meg azt Magyarországon birtokló unokaöccseinek.


A 17. századi új bárók már kivétel nélkül magyar bárói családokból házasodnak, még az Esterházyak is, akik pedig vagyonuk és tekintélyük révén könnyen szerezhettek volna előkelő házastársakat az országhatáron túlról. A család felemelkedését Habsburg-hűségével megalapozó Miklós nádor végrendeletileg hagyta meg fiának: „ne vegyen idegen nemzetből való lányt … vegye maga nemzetét”.[8] Itt nem valami ösztönszerű idegengyűlöletről, hanem annak a ténynek a tudatosulásáról van szó, hogy Fehérhegy után Magyarország feudális uralkodó osztályának útja elvált a többi Habsburg-tartományétól. Azok közt, akik folytatták, és azok közt, akik feladták a rendi ellenállást – szükségszerűen bekövetkezett az elidegenedés.


A királyságbeli mágnások tökéletesen egyetértettek Esterházy Miklós nádor véleményével, aki Bethlen első támadásakor így érvelt ellene és a Habsburgok mellett: „Veszed-e eszedben, magyar nemzet, hogy … mostan rajtad uralkodni kívánó szomszédod… már fejedelmednek hívatja magát, fegyverrel vonván minden rendeket hittel való kötelességére? … Ki adta az authoritást az erdélyi fejedelemnek s mi közi hozzá hogy minket gyűlésbe híjon s ily absolute parancsoljon magunk országában?”[9] Thurzó Imrének így írt Bethlenről: „Ez az erdélyi fejdelem ki legyen … elhigyje felőle kegyelmed, hogy ha előmehet dolgában, hitemre mondom, mind rabbá teszi az embereket … összeadván a pogánysággal magát, az szent egyház helyett az Machiavellus scholájaban viszen bennünköt s végre megtagadtatja az istent is az emberekkel.”[10] Láttuk, ugyanígy nyilatkozott I. Rákóczi György „rabságnak” bélyegzett erdélyi uralmáról is.

Márpedig az erdélyi rendszer a protestantizmussal volt egybekötve, s teoretikusai – a fejedelmek szája íze szerinti „királytükröket” fogalmazó református prédikátorok – korabeli nyugati abszolutista elvekkel igazolták. Ha valahol, akkor az erdélyi gyakorlatban és elméletben gyaníthatta a magyar mágnási rend a gyűlölt abszolutizmus közeli veszélyét, s aligha járunk messze az igazságtól, ha az ellenreformáció királyságbeli sikereit – a katolicizmus Európa-szerte emelkedő presztízsének, tekintélyuralmi, arisztokratikus vonásainak vonzóereje mellett – éppen a magyar mágnások abszolutizmusellenességgel egybeforrott Erdély-ellenességében keressük, melynek Esterházy Miklós nádor jelképes megtestesítője volt. A katolizálás a 17. század első felében a rendi szabadságokat akkor még tiszteletben tartó Habsburgokkal való szolidaritást fejezte ki a protestáns erdélyi zsarnoksággal szemben.

Örökös jobbágyság

Mindössze két vármegye maradt meg az ablicenciáció gyakorlata mellett, Győr és Sopron. E két vármegyét 1633-ban királyi pátens utasította a jobbágyköltöztetés megszüntetésére, a nem sokkal előbb levert Császár Péter-féle parasztfelkelésre tett hivatkozással kijelentve, hogy „inkább csökkenteni és letörni, mint kiterjeszteni és növelni kell szabadságukat”.[11] A királyi rendeletet Esterházy Miklós nádor eszközölte ki, akit a főként hajdúkkal és parasztokkal vívott küzdelmei is a jobbágyköltöztetés ellen hangoltak, s ugyanő volt, aki mint főispán 1635-ben ráerőszakolta Sopron vármegyére, hogy – utolsóként – megszüntesse az ablicenciáció gyakorlatát. Ezzel sógora, Viczay Ádám segítségére akart sietni, akit lózsi jobbágyai hosszas pereskedés után terheik könnyebbítésére én a jogtalan megterhelés esetére elköltözési szabadságuk szerződéses elismerésére kényszerítettek. A szerződés elköltözési kikötése ezáltal automatikusan semmissé vált.

Figyelemre méltó, hogy míg a 16. században a főpapok és a bárók a nemességgel szemben a jobbágyok szabad költözése mellett foglaltak állást, addig a 17. század derekán a mágnási rend első embere, a nádor lép fel a költözési jog végleges megszüntetése érdekében. Pedig a jobbágyköltöztetés tulajdonképpen a legnagyobb birtokosok előnyére szolgált, ők adhattak engedményeket a jövevény parasztoknak és gyakorolhattak nyomást a jobbágyot visszatartani akaró nemesre. A költöztetési gyakorlat fennállásának utolsó évtizedeiben statisztikailag is kimutatható, hogy az ablicenciáció 75–80%-ban a nemesi kis- és középbirtok keretein belül zajlott; a nagybirtok jobban őrizte jobbágyállományát, tehát a költöztetés kérdése legalábbis közömbös volt számára. Az, hogy Esterházy mégis ellene fordult, nem közvetlen anyagi érdekeivel, még csak nem is kizárólag a Viczayakkal való rokonságával magyarázandó, hanem azzal a magyar uralkodó osztályt immár egészében eltöltő felfogással, hogy a parasztság lehető legnagyobb részének mozgási szabadságát teljesen meg kell bénítani, kiszolgáltatottságát teljessé kell tenni.


A nemesi vármegye egyre nagyobb aggodalommal látta, hogy a parasztvármegye irányítása kisiklik a felügyelete alól. 1610-ben már olyan hírek is terjedtek, hogy a nógrádi, kishonti, gömöri és borsodi parasztok állítólag „vármegyéül elvégezték, hogy az urakat és a nemeseket mind levágják”,[12] s ehhez Nagy András hajdúvezér fegyveres támogatását akarták megnyerni. A mozgalom akkor a hajdúk csatlakozásának elmaradása miatt magától elaludt, de 1632-ben ugyanezen parasztvármegyék Császár Péter által vezetett felkelésében annál nagyobb erővel lángolt fel. Mint már részletesen előadtuk, az Esterházy nádor garázdálkodó zsoldosai ellen felkelt parasztság ekkor is ingadozott a nemesi vármegyével való együttműködés és a földesurak elleni nyílt fellépés alternatívái között, leginkább azonban a hajdúk megnyerésére törekedett. Császár Péter mozgalmának bukása sem vetett véget a parasztvármegyék működésének, s ezt a földesuraknak is tűrniök kellett, mert önerőből nem tudtuk vagy – fösvénységből – nem is akartak rendfenntartó karhatalmat szervezni. Ezért azután a parasztvármegyék viszonylagos autonómiáját sem szüntethették meg teljesen. 1649-ben több megye közös bizottsága állapítja meg, hogy „immár inkább függene az parasztság az paraszt vármegye csonka-bonka törvényitül és igazgatásátul, mint nemes vármegyénktől”.[13]

Nemesség és nemesítés

  • Esterházy nádor 1642-ben az országgyűlések határozatképtelenségét „a mágnások és a nemesek közt fennálló ellentétnek” (differentia) tulajdonítja, s a vármegyei küldötteket azzal vádolja, hogy „a főpapokat, bárókat és mágnásokat megvetik s magukat tekintik az országnak”;[14] az udvar részéről pedig azzal erősítik meg állításának helyességét, hogy „nyilvánvaló a nemesek illetlen feltolakodása a bárók fölé”.[15]
  • Azzal a némely kortárs, például Esterházy nádor által is osztott közhiedelemmel szemben, hogy a katolizáló mágnásokat és a zömében protestánsnak maradó nemességet a vallás idegenítette el egymástól, a Siralmas Könyörgő Levél inkább arra mutat, hogy a két nemesi rend vallási szétválása társadalmi-politikai szétválásuk következménye: ha a katolizáláshoz fűzött nemesi remények beteljesedtek volna, akkor az előőrsöket osztályuk többsége is követte volna a mágnások útján, mint az Lengyelországban történt, de mivel szembekerültek a bécsi politikával, a katolizálási hullám elapadt.

R. Várkonyi Ágnes

Pálffy Pál nádor és az új magyar politika

Az 1649. évi országgyűlésen megválasztott energikus új nádor, Pálffy Pál politikai csoportját még az Esterházy Miklós körül felnövekedett császárhű főurak alkották: Nádasdy Ferenc udvari tanácsos, Zrínyi Miklós horvát bán és öccse, Péter, Batthyány Ádám, a Kanizsával szembeni végek főkapitánya, Forgách Ádám bányavidéki főkapitány és Wesselényi Ferenc felsőmagyarországi főkapitány.

Orvosság a török áfium ellen

Zrínyi Busbequius szavait magyarítja, de az ország belső reformjáról, a török elleni szövetségről, a támadó háború szükségéről írtak előtte mások is Magyarországon és Erdélyben, miként Oláh Miklós, Báthori István, Magyari István, Esterházy Miklós és mások.


Makkai László

A Dunántúl etnikai átalakulása

Megbízható kortársi értesülés maradt a néphatárnak a háború következtében történt eltolódásáról. „Valahány esztendőtül fogva – írja Esterházy nádornak volt familiárisa, Tasi Gáspár kamarai tanácsos 1629-ben – újabb rácok tolyakodtanak föl és immár nemcsak az elébbeni rác falukat, hanem az magyar falukat is, az kiknek népét az tatárok mind levágták, meg kezdték szállani … Szinán pasa feljövetelének előtte [azaz a 16. század utolsó évtizedében] Mohácson, Szekszárdon, Baranyán, Somogyon fölül vagy igen kevés, vagy semmi rácság nem lakott, hanem mind magyarság lakta … Hanem im nemrégen jött megint valahonnét afféle rácság és az egész Tolnán is fölül ellepte a földet, a magyarokat kiszorították sok falukról.”[16] Maga Esterházy nádor Simontornya vidékét jelöli meg 1627-ben a magyar részre adózni nem akaró rác bevándorlók legészakibb dunántúli szállásvidékének, egy német utazó, Ottendorff pedig ezzel egybehangzóan Dunaföldvártól kezdve dél felé magyarokkal vegyesen ráncokat talál Mohácsig, onnan pedig már csak ráncokat.

A magyarság önvédelme

Bár nem szabad szó szerint venni Esterházy Miklósnak 1627-ben a bécsi udvart a török ellen mozgósítani kívánó nyilatkozatát arról, hogy a királyságból a biztonság hiánya miatt a parasztok a törökhöz (így az Alföldre is) mennek át, s ott az elmúlt évtizedekben „legalábbis kétezer falut telepítenek be”,[17], ilyen átvándorlásról maradtak fenn adatok.

Udvari iskola

A Thurzók örökségét, birtokaikkal együtt művelődési művelődési vezető szerepét, immár a katolikus barokk jegyében Esterházy Miklós nádor vette át. Udvarának ismertetése során láttuk, melyek voltak az elvárások, mik voltak a tennivalók. Itt külön kell hangsúlyozni, hogy a hivataluknál fogva is kiemelkedő egyéniségek, mint a nádorok és az esztergomi érsekek, magas színvonalú értelmiségi gárdát és katonai vezérkart alkalmaztak, s egyáltalán nem vették rossz néven tőlük, ha alkalomadtán irodalmi működést is kifejtettek.

A rendi reformgondolat apálya és feléledése

  • Az az üdvös aggodalom, amely a tizenöt éves háború idején a magyar rendi politika vezető személyiségeit, Illésházy Istvánt, Nádasdy Ferencet, Pállfy Miklóst, Thurzó Györgyöt a Habsburgok abszolutista törekvéseinek láttán eltöltötte, és a rendiség reformján való gondolkozásra indította, lassanként elmúlt, a reformokról szó sem esett egészen addig, amíg Esterházy Miklós rá nem ébredt a rendi kormányzat tehetetlenségére.
  • A katolikus Esterházy Miklós nádor mint politikai író lényegében magáévá tette a Magyari által képviselt gondolatokat, katolikus létére még a vallási türelem eszméjét is, az „örökös jobbágyság” rendszerének fenntartásában azonban hajthatatlan maradt. Bár politikai levelezését propagandisztikus céllal ő maga nyomatta ki, elméleti politikát nem művelt, mert Magyarinál többet ő sem tudott vagy akart mondani: „az mi magunk erejéből való oltalmunkat”[18] kell szerinte is megszervezni. Egy újabb mozzanattal azonban számolnia kellett, a katolikus klérus politikai megerősödésével.

Rendi reform és a hatalmi központosítás elmélete

Az, ami még Esterházyt Erdélytől – egyebek közt – elválasztotta, az ottani „rabság” gyűlölete, Zrínyiben nemcsak feloldódott, hanem egyenesen vonzóerővé vált. A Nádasdy Ferenc (és szószólója, Magyari), Thurzó György, majd Esterházy által sürgetett rendi reform alapvető feltétele a rendi rendetlenség megfékezése és az erők egyesítése volt.

Reneszánsz és barokk képzőművészet

A barokk leginkább, de mégsem kizárólag az irodalomban vett fel magyar tartalmi és formai vonásokat. Igaz, a képzőművészetben a szakmai tanultság hiánya nem engedte Zrínyihez vagy akár Gyöngyösihez fogható hazai alkotók fejlődését, sőt a műértő közönség is jóval szűkebb volt, mégis a barokk építészet megjelenése sem időben, sem színvonalban nem maradt el az irodalomtól. A közvetítő természetesen a Habsburg-birodalom nyugati fele volt, de mesterek a barokk szülőföldjéről, Itáliából jöttek hozzánk is. Először templomok épültek a jezsuiták számára, már 1629-ben az Esterházy Miklós által kezdeményezett, a római Il Gesu közvetlen hatását mutató nagyszombati (Antonio és Pietro Spazzo), 1637-ben a győri (Bartolomeo Torre), később – sok más közt – Nádasdy Ferenc alapítványa, a loretói szervita kegyhely és rendház, melynek mestere, Carlo Martino Carlone 1663-ban az első barokk kastélyt is elkezdte építeni Esterházy Pál számára Kismartonban.

Lábjegyzetek

  1. Szalay LászlóSalamon Ferenc, Galántai gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora. II. Pest, 1866. 74.
  2. Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Budapest, 1979. 426.
  3. Szilágyi Sándor, I. Rákóczi György. Budapest, 1893. 143.
  4. Cseh-Szombathy László, I. Rákóczi György 1644-es hadjárata. HK 1956. 73.
  5. Ugyanott, 73.
  6. Kemény János önéletírása. Kiadta Szalay László, Pest, 1856. 346.
  7. Cseh-Szombathy László, I. Rákóczi György 1644-es hadjárata. HK. 1957. 188.
  8. Idézi: Csapodi Csaba, Eszterházy Miklós nádor. Budapest, év nélkül, 163.
  9. Ugyanott, 35. 38.
  10. Ugyanott, 55. 56.
  11. Magyar Törvénytár VIII. 68–69.
  12. Ugyanott, 28.
  13. Ugyanott, 23.
  14. Hajnal István, Esterházy Miklós nádor iratai. I. Budapest, 1930. 234.
  15. 245.
  16. Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet. III. Budapest, 19352. 432.
  17. (Szalay LászlóSalamon Ferenc), Galántai gróf Esterházy Miklós Magyarország nádora. III. Pest, 1869–1870. 57.
  18. Idézi Péter Katalin, A magyar romlásnak századában. Budapest, 1975. 40.

Irodalom

Esterházy iratai: Toldy Ferenc, Galántai gróf Esterházy Miklós munkái I–II (Pest, 1852); Hajnal István, Esterházy Miklós nádor iratai I. Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka (Budapest, 1930). Rákóczi Györgyhöz írott Intő levelei 1644. Lónyay Zsigmondhoz 1645. évi egykorú kiadásai után újra megjelentek Győrött 1756-ban, emlékiratai az 1631-es hadjáratról (Történelmi Tár 1884). — Levelezése: Toldy Ferenc, Esterházy Miklós nádor levelei, 1626–1645. (Pest, 1851); Ráth Károly, Esterházy Miklós nádor levelei, 1625–1645]. (Magyar Történelmi Tár. XIII–XXV (Pest, 1867–1878) VIII. 1861); Merényi Lajos, Eszterházy Miklós levelei Nyáry Krisztinához (Történelmi Tár 1900–1901); ugyanő, Gróf Eszterházy Miklós levelei István fiához (Történelmi Tár 1907); Dőry Ferenc, Gr. Esterházy Miklós udvari rendtartása (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1897. 331, 510; 1903. 153, 456; 1904. 141). — Az irodalomból a legfontosabb: Szalay LászlóSalamon Ferenc, Galántai gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora I–III (Pest, 1863–1870); Ipolyi Arnold, Bedegi Nyáry Krisztina (Budapest, 1887); Hajnal István, Esterházy Miklós nádor lemondása, (Budapest, 1929) és egy személyét idealizáló, de politikájának rendi jellegét felismerő életrajz: Csapodi Csaba, Eszterházy Miklós nádor, 1583–1645. (Budapest, év nélkül). Politikájának rövid, de találó jellemzése és hatása az ifjabb nemzedékre: Péter Katalin, A magyar romlásnak századában (Budapest, 1975). — Udvaráról: Hárich János, Eszterházy Miklós nádor udvari zenekara (Muzsika, 1929. 8–9). Egyéb idevonatkozó adatok ugyanő, ugyanott. 4, 6, 7, sz.; Holl Béla, Tasi Gáspár (Acta Historiae Litterarum Hungaricarum (Acta Universitatis Szegediensis Sectio Litteraria) 1971).

Szilágyi Sándor, Esterházy Miklós nádor és I. Rákóczi György levelezése (Erdélyi történelmi adatok IV).

Esterházy Miklós és a köznemesség feszültségeire: Hajnal István, Esterházy Miklós nádor iratai (Budapest, 1930).