Eszmék harca

A Múltunk wikiből
1684
Regensburgban megjelenik P. W. Hörnigk Ausztria gazdasági önállóságát propagáló műve: Ősterreich über alles, wenn es nur will.
1686
év vége I. Lipót létrehozza a Budai Kamarai Felügyelőséget. Főhatósága az Udvari Kamara.

1686 őszén Róma, Amszterdam, Bécs, Párizs, Madrid, Velence tűzijátékok, népünnepélyek, hálaadó körmenetek színtere. Ágyúdörgés, harangzúgás tudatta, képújságok meg röplapárusok hirdették, hogy Buda, a magyar királyok egykori rezidenciája felszabadult a másfél százados török uralom alól. Egész Európa ünnepelt, és joggal, hiszen mindaz, ami 1683–1686 között Bécstől Budáig, Velencétől Lengyelországig történt, nemzetközi összefogás győzelme volt. Névtelen tömegek – lengyel, osztrák, magyar, cseh, olasz, brandenburgi, francia, szász, spanyol, német, orosz, svéd, rác, svájci és angol katonák – harcoltak a csatatereken, és maradtak holtan a várfalak alatt. Az oszmán hatalom erejét a kora újkori Európa nagy teljesítményei roppantották össze: a pápai diplomácia, a nemzetközi pénztőke, a Habsburg-állam szervezése, a velencei, stájer, sziléziai, német ipar, a lengyel hadvezetés, a francia, olasz haditechnika és Magyarország népei, akik munkában, pénzben, javakban, életben, emberi mivoltuk megpróbáltatásaiban teherbírásukhoz képest talán legtöbbet áldoztak. Hadvezérek és parasztkatonák, diplomaták és mérnökök, hivatalnokok és polgárok, fegyverkovácsok, kenyérsütő asszonyok, hajóácsok, fuvarosok, bankárok és kereskedők, földművesek és sebkötözők, a legkülönbözőbb vallásúak, milliók és milliók vettek részt közvetlenül vagy közvetve a törököt Magyarországról kiűző háborúban. De különböző célok, egymást keresztező érdekek vezették őket, és egyéni teljesítményük közösségi értékét a társadalmi tudat nagyon különböző szintjein fogták fel, koruk nagy eseményét a tudatosság eltérő fokain, más és más fogalomrendszerben élték meg.

Az a nehezen megfogható újkori jelenség, amit úgy nevezünk, hogy közvélemény, még csak most van születőben Európa-szerte. Mégis, a különböző országokat és társadalmi rétegeket már tudatosan látták el kormányaik és a különböző érdekekkel áthatott csoportok nagyon eltérő jellegű, különböző tartalmú tájékoztatásokkal a török háborúról. Mintha már nagyon is számolnának azzal, hogy a kor nagy eseményei a történelmi folyamatba illesztve, ideológiai rendszerekbe építve és a társadalom különböző rétegei között így szétsugározva válnak a kortársak és az egymást váltó generációk tudatában történelmi jelentőségűvé.

Buda felszabadulásáról a magyarországi és az európai közvéleményben egyedül a mérhetetlen pusztulás, az ártatlanok értelmetlen szenvedéseinek képei kapcsolódtak szomorú egységbe. Buda civil lakosságának nagyobbik része, törökök, magyarok, zsidók, rácok, keresztények és mohamedánok, Vetsey református lelkész és Schulhoff Izsák rabbi, nagyon sok férfi, nő és gyermek rekedt az ostromlott várban. Rengeteget szenvedtek, sokan estek a fegyverek áldozatául.[1] Az ostrom egyre inkább elvadult kegyetlenkedéssé fajult. Szeptember 2-án, noha Lotharingiai Károly herceg a roham előtt kiadta a védelmi parancsot a fogságba esett zsidók összegyűjtésére és szabadon bocsátására, a zsinagógában védelmet keresők közül a harcoló katonák összesen 72 férfit, nőt és gyereket kardélre hánytak.[2] A fővezérek szabad rablást engedtek a katonaságnak Budán. Tisztek és közvitézek egymással versengve prédálták végig a lakóházakat, kutattak kincsek után a romok között, és gyűjtötték nagy váltságdíj reményében – válogatás nélkül – a foglyokat. Közben tűz ütött ki, s a rommá lőtt Buda több napig égett. „Az fölső város, azon szerint Mátyás király vára is éppen mind elromlott és összeégett”[jegyzet 1] – írja az ostrom után Pest parancsnokává kinevezett Koháry István. Európát pedig elárasztották a tömeges tudósítások a győztesek borzalmas kegyetlenkedéséről. A török katonákkal együtt igen sok civil – örmény, rác, különböző vallású szőlőkapás, kereskedő és iparos – sorsa veszett ködbe a hadifoglyok tízezreit elnyelő emberpiacokon.

A Buda visszafoglalását katonailag megpecsételő nagyharsányi ütközet után még hosszú út van hátra a háború befejezéséig, de már eszmék harcolnak azért, hogy a török kiűzését kinek az érdemeként és milyen célok jegyében rögzítse majd a történelem.

A Szent Liga 1683-ban a kereszténység felszabadításának eszméjét tűzte zászlajára, de ez az eszme már elvesztette régi hatalmát.[3] Spanyolország, Toszkána, Svédország, Anglia és más államok is távol tartották magukat a szövetségtől. A modern államrezont legnyíltabban Franciaország magatartása fejezte ki. XIV. Lajos, aki kiutasította országából a protestáns franciákat, a háború alatt mindvégig titkos kapcsolatot tartott Konstantinápollyal, Buda ostroma után is támadásra izgatta a Portát. Méltán illették tehát egyazon időben a „legkeresztényibb király” és a „keresztény-török” jelzőkkel.

A háború előrehaladtával maguk a nemzetközi szövetség tagjai is egyre inkább eltérő érdekeik szerint fogalmazták meg harcuk céljait. XI. Ince pápa védnökségét s a védnökség ideológiai vetületét kifejező „szent háború” jelszavát, a „keresztény szolidaritás” gondolatát a pápa nagyszabású anyagi támogatása miatt is általánosan elfogadták. De maga XI. Ince is tisztában volt azzal, hogy az államok érdekei az „országos érdek”, a „gazdasági érdek”, a „nemzeti érdek” új eszmerendszereiben kezdenek kijegecesedni. Munkatársai rábeszélésének nehezen engedve szánta rá magát, hogy a háború legválságosabb pillanataiban, 1686 elején, újra kiadják a lepantói keresztes bullát, mert tudta, hogy a protestánsok ellenérzését váltja ki, ha ősrégi katolikus gyakorlat szerint a török háborúra pénzzel adakozóknak bűnbocsánatot ígérnek. Ince pápa tisztában volt a merkantilista eszmék mozgósító erejével,[4] ő maga és munkatársai nemegyszer megintették a Habsburg-udvart túlhajtott vallási elfogultságai miatt, érveik között sűrűn előfordulnak olyan modern fogalmak, mint a közjó, a ráció, sőt a nemzeti büszkeség motívuma is feltűnik okfejtésükben. Szociális és gazdasági rendelkezéseikkel pedig kiváltották a szerzetesrendek, főleg pedig a jezsuiták bírálatát. Mindazonáltal a szövetség tagjai a pápától függetlenül maguk is alakították a hadakozásuk célját kifejező új politikai eszméket, melyek 1686-rá a Szent Liga súlyos belső ellentéteit is kifejezték. Ezek az ellentétek ideológiai szinten is sokrétűek és szerteágazóak. Két kijegecesedési pontjuk azonban már a Buda visszafoglalását kísérő ideológiai harcokban is szembetűnő. Mindkettő az érdemek kisajátításának folyamatában észlelhető. Az ürügy a törökkel való érintkezés, a tényleges vagy feltételezhető szövetség.

A Magyarországról alkotott nemzetközi kép a törököt kiűző háború idején Thököly ürügyén fordul visszájára. Angliában 1683-ban a török háború kibontakozását hírül adó képújságban Thökölyt még Cromwell vonásaival ábrázolták. Európa főleg a protestáns szellemű véleményeknek nagy publicitást biztosító holland könyvkiadók révén szerzett tudomást Thököly céljairól. 1685 őszén viszont már vásári komédiások mutatják be a német fejedelemségek városaiban Thököly tragédiáját, és a váradi elfogatási jelenetek képei alatt primitív rigmus foglalja össze előre a végső tanulságot: „ki törökben bízik,/az jól sose járhat”.[jegyzet 2]

1686 elején Sobieski így utasította vissza Lipót császár szemrehányását a lengyel határon gyülekező magyar elégedetlenek pártolása miatt: „Lengyelország szabad ország, a humanitás, a nemzetközi jog és a jó szomszédság nem engedik, hogy a magyaroktól azon kedvezéseket megtagadja.”[jegyzet 3]

Ez a felfogás, mely Thököly megtört politikai pályáját elválasztotta a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség lakosságának ügyétől – miként a lengyel propaganda általában –, nem tudott kitörni a nemzetközi szellemi csataterekre. Ott, a Buda visszafoglalása után szövetségeseivel szemben a török háború szervezési és katonai irányítását is egyre inkább kézbe ragadó Habsburg-kormányzat hangja erősödött meg. Régi és új ideológiák valóságos arzenáljával rendelkezett.

A Habsburg-dinasztia a háború elején a középkori állameszme, a Magyar Korona történeti joga alapján jelentette be jussát szövetségeseivel szemben Bosznia, Dalmácia, Erdély elfoglalására, és igényt tartott a román fejedelemségek birtokára is. A csapatokat Starhemberg Rüdiger így biztatta harcra: „Küzdjetek vitézül a kereszténységért.”[jegyzet 4] 1684-ben Buda ostromára már a merkantilizmus elvei verik az indulót. Hörnigk híres gazdasági röpirata, az „Österreich über alles”, miközben azt igyekszik bizonyítani, hogy a Habsburg-birodalom gazdasági egysége csakis az érc-, arany-, ezüstbányákban, sólelőhelyekben s főleg élelmiszerkészletekben gazdag Magyarországot birtokolva valósulhat meg, az ausztriai állameszméhez kapcsolja a török kiűzését. A dinasztia köré épülő koncepció fölényesen él az antikvitás és a magyar történeti hagyományok teljes jelkép- és érvanyagával.[5] A nagy példányszámban terjesztett képújságokon Lipót császár és magyar király római díszruhába öltözötten, török vezérek húzta harckocsin gördül be a győzelem antik jelképei alatt roskadozó diadalkapun. Másutt a Patrona Hungariae sugaras képe és a béke olajágát tartó kétfejű sas fejezi ki, hogy kit illet dicsőség Buda megszabadításáért. Latin eposzok a törökverő Lipót császárt Attila és Mátyás király utódaként ünneplik. A török győzelmekért már nem a Szent Ligát, hanem a Habsburg császárt dicsőítik. Még a hadvezérek is a második, harmadik sorba szorulnak. A „kereszténység érdeke” nemzetközi eszméjét a diadalmas ellenreformációval együtt a török kiűzésében is igyekeznek a birodalmi politika szolgálatába állítani.[6]

Thököly nemzetközi elszigetelését nem utolsósorban az növelte, hogy 1684-ben, a legkritikusabb pillanatban felröppent Európában: Felső- Magyarország fejedelme a kereszténység ellensége[7]. Ebben az időben Franciaországban volt leginkább államhatalmi kézben egyesítve a közvélemény irányítása, s a német fejedelemségekben volt a legsokrétűbb, mert az egyes fejedelmek, városok, egyházak, egyetemek mérkőzéseitől függött; Angliában pedig a whigek és toryk pártharcai vezették. Hatásosságában azonban a Habsburg politikai propaganda szinte felülmúlhatatlan. Ilyen körülmények között öltötte fel magára Lipót császár a „kereszténység védőbástyája” eszme súlyos méltóságú palástját.[8] A Habsburg-udvar pedig Thököly Magyarországára a „kereszténység ellensége” bélyeget sütötte.

A Budavár üszkös romjai között régi iratok után kutató Marsigli hadmérnök a királyi palota pincéjében talált Corvinákat sürgősen Bécsbe szállította, és maga is hozzájárult a nemzetközi szövetség győzelméből Magyarország ellen vádakat kovácsoló propaganda-hadjárathoz. A török kiűzését ünneplő Európában a magyarokat „nyugtalan természetű”, „rebellis”, „rendetlen”, „barbár” jelzőkkel, a törökök szolgáiként jellemezték, akik a kereszténység elpusztítására törtek. Magyarország az oszmán hatalom legyőzőivel szemben a „kereszténységnek ellensége”. Éppen akkor hangzik fortissimóban ez a vád, amikor már bebizonyosodott, hogy a keresztény Európa egysége, miként a keresztény szolidaritás eszméje, lényegében már a letűnt világ rekvizituma lett.

A Magyarország vármegyéi, városai és falvai tájékoztatására kiadott császári körlevelek egybehangzóan úgy fogalmazták meg Buda visszavételének politikai jelentőségét, hogy Lipót császár fegyvere az ország nagy részével együtt „a Pogány ottománnak igája alól kiszabadította és azokat az ő örökös és kegyelmes urának tartozott engedelmességére diadalmasan visszahozta”.[jegyzet 5]

Magyarország és Erdély lakossága közül legfeljebb csak egy vékony réteg rezonált ezekre az eszmékre. A társadalom a maga nyelvileg és vallásilag is megosztott tömegeiben eszmei szétziláltságban és kellő tájékoztatás nélkül élte át történelmének e nagy jelentőségű fordulatát.

Nem tudunk róla, hogy akár csak az ország német lakóiban is visszhangra találtak volna a Lipót császárt és Savoyai Jenő herceget éltető katonadalok. Feljegyezték azonban, hogy a váci ütközet előtt a magyarok nemzeti dalokat énekeltek Szent László tiszteletére. Thököly egykori katonáiról pedig megállapították, hogy ezek az elszánt vitézek egyedül hazájukért és a lelkiismereti szabadságért harcolnak.

A nagy háború célját az ország különböző társadalmi rétegeinek közérthető formában nem fogalmazták meg. A történelmi cselekedet végrehajtásának nemzetközi méreteiről nem kaptak tájékoztatást. Még a műveltebb, írástudó rétegek között is viszonylag kevesen voltak olyanok – amennyire ez megállapítható –, akik ismerték a Szent Liga tagjainak közös erőfeszítését.

A magyarországi lakosságot adófizetésre, katonatartásra, közmunkára kötelező uralkodói parancsokban hiába is keresnénk a háború célját magyarázó gondolatokat. A nemzetközi szövetségre, a kereszténység érdekére hivatkozó utalások elmaradnak, és eluralkodik a nyers parancs-stílus. A nagyszerű Habsburg-propaganda győzelmei teljében még eszmei meggyőzésre se méltatta érdemesnek Magyarország népeit.

Magyarországon és Erdélyben a török kiűzése idején nem jegecesedett ki olyan új eszme, amely az oszmán hatalom elleni harcot a Habsburg-államtól függetlenül, mi több, az országos érdek szintjén önállóan kifejezte volna. A nádor a török elleni harc régi ideológiai elemeit ötvözte össze az uralkodót illető engedelmesség és a kötelező hála gondolataival. Erdély fejedelme és Thököly pedig egymástól eltérő gondolatkörökben az állami önállóság védelmével vagy az állami egység megőrzésével indokolták – különböző eszmei keretek között – harcaikat. A hétköznapi szóbeszédekből sokat átmentő Cserei Mihály históriájából tudjuk, hogy a korélmény a társadalmi tudatban a képzelet, a mesevilág megszépítő elemeivel átitatva rögződik: „a herceg utolsó rohamot akarván tetetni, három felől való irruptiót elrendel, és nagy készülettel az ostromhoz fognak, noha az városból is ugyan emberül forgódnak és egynéhány ízben visszavágták az németet. Azt meglátá Petneházi (ki azelőtt Thököly ezereskapitánya vala, de azután a császár hűségére redeála), híres vitéz ember, a magyar hajdúsággal megindul, és a török nem resistálhatván ellene, legelsőben is a magyarokkal együtt a kőfalakra felmegyen és a városban penetrál. Mely csodálatos vitézi bátorságát látván a német generálok azt mondják vala egymásnak: »Ez a Petneházi nem ember hanem oroszlány«. A németek is a magyarok után mindenfelől berohannának.”[jegyzet 6]

A kor átmeneti jellegére nagyon jellemző, hogy amíg Zrínyi Miklós törökellenes nemzetközi szövetséget szervezve és harcai hírével lett a 17. századi Európa legnépszerűbb magyar politikusa, húsz év múltán a török szövetségbe kényszerült Thököly a Habsburg-állam ellen szegülő eszméivel keltett példátlan nagy nemzetközi figyelmet, rokon- és ellenszenvet a különböző európai országokban. Amíg 1663–1664 nagy törökellenes vállalkozása az ország érdekeit nemzeti és nemzetközi eszmékbe kapcsoló nagy irodalmi és művészi alkotásokban csapódott le, 1683–1686 történetét mintha némán, vagy sajátos tudathasadás állapotában élte volna végig az ország. Közel húsz évvel azelőtt keletkezhetett a törökellenes háború koncepcióját kifejező nevezetes Köpenyes Madonna képe, ahol Lipót császár a magyar királyság főméltóság-viselőivel: a nádorral, az országbíróval, a horvát bánnál és az érsekkel együtt áll a Magyarország térképét tartó Patrona Hungariae palástja alatt. Most ezt a képet rejtegetni kell. Montecuccoli akkori vádjára Zrínyi Miklós történelmi tényekkel és tettekkel érvelő szavai mintha elvesztették volna aktualitásukat: „Majd megmondja Európa, hogy gyáva-e az a Magyarország, amely soha nem látott egy napot sem, amelyen ne folyt volna fiainak vére, ahol nincsen család, amely ne siratná valakijét, amely már kétszáz éve magától és egyedül áll ellent a török akkora hatalmának és amely soha egy tenyérnyi földet nem engedett át vér nélkül a törököknek.”[jegyzet 7] Egy egész világnyi változás az, ami azóta bekövetkezett. A török kiűzését nemzetközi koalíció hajtotta végre, s Magyarország másfél évszázados teljesítménye mintha teljesen kiesett volna Európa tudatából. Magyarországon és Erdélyben azonban sokan ápolták a régi török harcok családi emlékeit. Zrínyi Auróra, Zrínyi Péter lánya, a klagenfurti kolostor énekkarának vezényli a győzelmi hálaénekeket.[9] Rákóczi Erzsébet alapítványt létesít apja, a váradi támadáson a török ellen harcolva elesett Rákóczi László emlékére. Régi katonadalok, históriák, balladák, vitézi siratók, bujdosóénekek őrzik a százötven éves harcok emlékeit. Közkatonák, városok, falvak erőfeszítéseit a Buda falai alatt harcoló élesebb szemű külföldiek jegyzik fel,[10] és néhány vitézi tett híre beröpüli most is Európát. Sőt, a külföldi egyetemeken tanuló diákok elismerést is aratnak a magyarok számára. Munkácson az önálló magyar politika utolsó hídfőállását védő Zrínyi Ilona felébreszti Európa rokonszenvét, de az érdeklődést beárnyékolja a szánalom és a különös helyzet szenzációja. Az eszmék és ideológiai koncepciók sokféle változatban egyazon tényt tükröznek: Magyarország nem államhatalmi szinten vett gátat rész a török kiűzésében. Az ország még mindig kimeríthetetlen társadalmi energiatartalékai mégis biztosították, hogy az országegyesítés a magyar állam jövője szempontjából nem lett pirruszi győzelem.

Még több mint egy évtizedes, további súlyos harcok után kötik majd meg a karlócai békét (1699), de a történelmi cselekvés súlypontja lassan már az országépítés feladataira helyeződik át. A visszafoglalt Budáról már beláthatóak a múlt és a jövő történelmi távlatai. Nyilvánvaló, hogy nem lehet ott folytatni, ahol másfél évszázaddal korábban a középkori Magyarország élete megszakadt, amikor önálló államegysége széttört. A kortársak közül sokan tudták, hogy a Mohács előtti Magyarország nem eleveníthető fel változatlanul. Mégis, a letűnt másfél évszázad gazdasági-társadalmi tanulságai és politikai fejleményei egy korszerűen újjáépülő, teherbíró, egységes magyar állam megteremtésének igényeire mutatnak.

Lábjegyzetek

  1. Koháry István levele öccséhez, Farkashoz, év nélkül, Ugyanott, 380.
  2. Wahrhafte Vorstellung der erbärmlichen Tragödie (1685). Fordította Hajnal Gábor. Idézi: Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége”. Budapest, 1976. 243.
  3. Fraknói Vilmos, XI. Ince pápa és Magyarország fölszabadítása a török uralom alól. Budapest, 1888. 174.
  4. Sutoris János naplója XVII. század legvégéről. Közli: Gömöry (Gusztáv), HK 1896. 154.
  5. Báró Beck János budai parancsnok rendelete a Buda környéki községekhez, 1686. november 12. Közli; Hornyik János, Kecskemét város története. III. Kecskemét, 1862. 390.
  6. Cserei Mihály, Erdély históriája [1661–1711]. Sajtó alá rendezte Bánkúti Imre. Budapest, 1983. 194.
  7. Zrínyi válasza Montecuccoli röpiratára (1662). Zrínyi Miklós összes művei. II. Sajtó alá rendezte Csapodi CsabaKlaniczay Tibor. Budapest, 1958. 319.

Irodalom

Buda visszafoglalása és általában a török háború nagy nemzetközi röpiratirodalmát összegyűjtötte Apponyi Sándor (Magyar Könyvszemle 1900). Újabb bibliográfiai tájékoztatások: Ballagi Aladár, Buda és Pest a világirodalomban, 1473–1711. (Budapest, 1925); ugyanő, Buda és Pest 1686. évi visszafoglalásának egykori irodalma, 1683–1718. (Budapest, 1935). A sok tájékoztató jellegű részletközlemény közül: Szabó Mihály, XI. Ince pápa üdvözlése Buda visszafoglalása alkalmából és a győzelem olasz irodalmi visszhangja (Budapest, 1937); Karl Lajos, Budavár visszafoglalásának visszhangja a spanyol félszigeten (Városi Szemle, 1938. és Tanulmányok Budapest Múltjából V); Kelényi Béla tanulmánya, továbbá Polgár V., Magyarország és a magyarok a XVII. századi olasz közvéleményben (Pannonhalma, 1942). A hatalmas anyagot új módszerrel az alakuló európai közvélemény reális politikai és társadalmi összefüggéseiben vizsgálja, s a kérdéskör eszmetörténeti összefüggéseit feltárja Köpeczi Béla e fejezetben is idézett monográfiája.

  1. A katonaság vérengzéseiről a berlini Dienstagischer Postilion 1686. évi tudósítását idézi Huszár Imre, Hazánkra vonatkozó külföldi újsághírek a XVI-XVII. századból (Századok, 1912. 520).
  2. A budai zsidók külföldön is nagy visszhangot keltett ügyéről: D. Kaufmann, Die Erstürmung Ofens und ihre Vorgeschichte (Trier, 1895); ugyanő, Budavár visszavívásának egy szemtanúja és leírója (Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve, 1895), valamint Schulhof Izsák, Budai krónika, 1686. Kiadta Szakály Ferenc (Budapest, 1979), Fürst A., Buda visszafoglalásának zsidó irodalmi emlékei (Az Izraelita Magyar Társaság Évkönyve, 1936),
  3. A Szent Liga ideológiájáról sok anyagot hoz: Fraknói Vilmos, XI. Ince pápa és Magyarország fölszabadítása a török uralom alól (Budapest, 1886. 140, 168); [Philipp Roeder von Diersburg|D. Röder]], Des Markgrafen Ludwig Wilhelm von Baden Feldzüge Wider die Türken I–II (Karlsruhe, 1839–1842. 77).
  4. A merkantilista elveket a törököt kiűző háborúval kapcsolatban először Takáts Sándor hangsúlyozta.
  5. Hogy Hörnigk műve propagandisztikus célt szolgáló röpirat és Thököly-ellenes propaganda, vesd össze Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége” (Budapest, 1977. 149–150).
  6. A birodalmi eszme kialakulásáról: H. I. Bidermann, Geschichte der österreichischen Gesamtstaatsidee, 1526–1804. I–II (Innsbruck, 1867-1889).
  7. Thököly felkelésének ideológiájáról: Benczédi László, A vitézlő rend és ideológiája a Thököly-felkelésben (Történelmi Szemle 1963).
  8. A kereszténység védelme eszme előzményeire: Benda Kálmán, A magyar nemzeti hivatástudat története a XV–XVII. században (Budapest, 1937); Győry János, Magyarország a kereszténység védőbástyája (Minerva, 1933).
  9. Zrínyi Auróráról: a klagenfurti Orsolya-Kolostor Krónikája.
  10. A korabeli Magyarország törökellenes eszméire nincs önálló feldolgozás. A váci ütközet előtt a magyar katonák Szent László énekét éneklik, említi Sutoris János császári ágens: Gömöry Gusztáv, Sutoris János naplója a XVII. század legvégéről (Hadtörténelmi Közlemények, 1896. 354).


Magyarország visszafoglalása
Buda visszavívása Tartalomjegyzék