Esztergom

A Múltunk wikiből

németül Gran, szlovákul Ostrihom

fejlett iparú iskolaváros Komárom-Esztergom megyében az esztergomi kistérségben
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Pilisszentlélek (szlovákul Hut(a), németül Glasshütte, a köznyelvben Huta) egykori község, 1985 óta Esztergom része. Wikipédia
A kolostor romjai

Bivak-barlang Pilis-hegység

997
ősz: Géza nagyfejedelem meghal. Istvánt fejedelemmé választják Esztergomban (997-1000).
1001
január 1. Istvánt királlyá koronázzák. (Uralkodik 1O38-ig.) A II. Szilveszter pápa által küldött lándzsát és koronát Asztrik (Anasztáz) apát, pápai legátus hozza Magyarországra, s a királlyal a magyar egyház szervezésébe kezd.
húsvét: II. Szilveszter pápa a ravennai zsinaton szentesíti az esztergomi érsekség és magyar püspökségek felállítását.
1002
István király kiváltságlevelet ad a pannonhalmi apátság részére. Domonkos a magyarok érseke.
III. Ottó császár meghal; II. Henrik István sógora követi a német trónon. Heribertnek, III. Ottó kancellárjának az írnoka, Heribert C., István udvarába kerül.
1002 körül
István király kibocsátja első törvényét.
1004 körül
Csaba a nádor, Sebestyén az esztergomi érsek.
1007
Asztrik (Anasztáz) a magyarok érseke (az 1O30-as évekig).
1009
Azo ostiai püsök, a pápa legátusa Magyarországon tartózkodik; megállapítják a magyarországi püspökségek határát (a pécsi és a veszprémi püspökség oklevelet kap).
1018 körül
Elkészülnek István király fiához intézett intelmei, az Institutiones morum. Imre herceg házasságot köt egy bizánci hercegnővel.
1018 után
István király megnyitja a nyugatról Magyarországon át Jeruzsálembe vezető zarándokutat, és székhelyét a zarándokúton fekvő Székesfehérvárra helyezi át, ahol a királyi kápolnának szánt bazilika építéséhez kezd.
1091 előtt
A zágrábi püspökség alapítása a Magyarországhoz tartozó drávántúli részen. Jelen van Acha esztergomi érsek és Gyula nádor.
1095–1116
Irodalmi fellendülés Könyves Kálmán korában. Elkészül a Szent Lászlóig terjedő Magyar Krónika; István kisebb legendája, a Hartvik által átdolgozott István-, Imre- és kisebb Gellért-legenda; Kálmán király törvénykönyve Albericus bevezetésévei, a zsidókról szóló törvény, az esztergomi zsinat határozatai és a második zsinat végzései. Fejlődik a jogi írásbeliség (cartula sigillata).
1110 után
Az esztergomi zsinat egyházi végzései.
1136
Magyar csapatok megszerzik Dalmácia egy részét Velencétől. Gaudius lesz Spalato új érseke, az esztergomi érsek szenteli fel.
1156
Martirius esztergomi érsek az esztergomi székesegyházban felszenteli a Szűz Mária-oltárt. Ekkor még folyik az épület más részeinek építése.
1158
A Párizsban tanult Lukács lesz az esztergomi érsek (1181-ig).
1161
tavasz: II. Géza, Lukács esztergomi érsek hatására, III. Sándor pápát támogatja.
1162
I. Mánuel katonai erővel betör Magyarországra, hogy István herceget királlyá tegye. A magyar főurak ezt ellenzik, ugyanakkor hajlandók elismerni királynak László herceget. III. István Ausztriába menekül, majd Pozsonyban építi ki központját. II. Lászlót (1162–1163) Mikó kalocsai érsek koronázza meg, mivel Lukács esztergomi érsek ezt megtagadta. II. László ezért bebörtönzi az érseket. István herceg az ország harmadát kapja meg.
december 25. III. Sándor pápa közbenjárására kiszabadul Lukács esztergomi érsek. II. László azonban újra börtönbe veti, mert nem hajlandó feloldani az általa kimondott interdiktumot.
I. Mánuel nagyzsupánná teszi meg Belost.
1163
január 14. II. László meghal, Székesfehérvárott temetik el.
Lukács esztergomi érsek kiszabadul fogságából.
január 27. Mikó kalocsai érsek IV. István néven királlyá koronázza István herceget. Lukács érsek ellenzi ezt, és kiközösíti a királyt.
június 19. III. István Fehérvár mellett legyőzi és fogságba ejti IV. Istvánt Lukács érsek közbenjárására azonban szabadon engedi, de száműzi az országból.
1169
III. Sándor pápa követe, Manfréd bíboros Magyarországra érkezik, hogy megszüntesse a III. István és Lukács esztergomi érsek közötti ellentétet. Lukács érsek ugyanis az egyházi birtokok eltékozlása miatt kiközösítette a királyt. A bíboros közvetítésével megegyezés jön létre a király és az egyház között, Lukács érsek is visszavonja a kiközösítést.
1172
március 4. III. István meghal, Esztergomban temetik el. A király halálakor itt tartózkodik zarándokként Oroszlán Henrik bajor és szász herceg, valamint II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg.
március 4. után: Lukács esztergomi érsek és a főurak Béla–Alexioszt választják királlyá, s követséget küldenek érte. I. Mánuel katonai erővel támogatja Bélát, aki ígéretet tesz, hogy királyként nem támad Bizáncra.
Lukács érsek szimóniával vádolja meg Bélát, ezért nem koronázza meg. III. Sándor pápa engedélyezi, hogy a kalocsai érsek koronázza meg III. Bélát, aki oklevelet ad ki, hogy ez nem csorbíthatja az esztergomi érsek koronázási jogát.
1173
január 13. A kalocsai érsek megkoronázza III. Bélát. (Uralkodik 1196-ig.)
1179
Lukács esztergomi érsek és III. Béla kibékülnek.
1181
Meghal Lukács esztergomi érsek.
1191
december 20. III. Cölesztin pápa megerősíti az esztergomi érsek jogait.
1196 előtt
III. Béla nagyszabású esztergomi építkezései, a királyi palota és kápolna kiépülése.
1198
Imre király kiváltságokat ad az esztergomi érseknek, s átadja neki az esztergomi várhegyet.
1211
III. Ince pápa ellenzi az esztergomi és a kalocsai érsek közti megegyezést, mert az bizonyos esetekben koronázási jogot adna a kalocsai érseknek.
1239
szeptember 29. IV. Béla vásártartást engedélyez az esztergomi érseki városnak.
1242
tél: Batu kán átkel a befagyott Dunán. Elfoglalja Óbudát, Székesfehérvár és Esztergom városát, de a várak ellenállnak.
1543
július 23. A szultáni sereg elkezdi Esztergom ostromát. (Augusztus 10-én Szulejmán elfoglalja a várat.)
1553.
március 20. Oláh Miklós egri püspök lesz az esztergomi érsek (1568-ig).
1558
Oláh Miklós esztergomi érsek újjászervezi a nagyszombati káptalan iskoláját.
1562
szeptember 25. I. Ferdinánd helytartónak nevezi ki Oláh Miklós esztergomi érseket.
1573
június 15. Eperjesen meghal Verancsics Antal esztergomi érsek. (Méltósága 1596-ig betöltetlenül marad.)
1578
Nagyszombatban megkezdi működését Telegdi Miklós esztergomi prépost nyomdája. (1588-ban az esztergomi káptalan veszi át.)
1594
május 4. Esztergom várának ostroma Mátyás főherceg parancsnoksága alatt. (Az ostrom június 29-én megszakad.)
1595
július 1. A török Esztergomot ostromolja. (Szeptember 3-án felhagy az ostrommal.)
1604
szeptember 19. Esztergom török ostroma. (Október 13-án a törökök felhagynak az ostrommal.)
1605
október 3. A Bocskai segítségére jött török hadak elfoglalják Esztergomot.
1609
Forgách Ferenc esztergomi érsek nyomdát alapít Pozsonyban.
1615
Forgách Ferenc esztergomi érsek újra megalapítja az 1567-ben megszüntetett nagyszombati jezsuita rendházat.
1616
szeptember 28. A király Pázmány Pétert, volt jezsuita szerzetest, a turóci prépostot nevezi ki esztergomi érsekké.
1635
május 3. Pázmány Péter esztergomi érsek egyetemet alapít Nagyszombatban. (Az egyetem irányítását a jezsuita rendre bízza. Ez a budapesti tudományegyetem őse.)
1642
november 18. A király Lippay György egri püspököt nevezi ki esztergomi érsekké.
1670
október 18. A király Szelepcsényi György esztergomi érseket nevezi ki királyi helytartóvá.
1683
október 27. Esztergom a szövetségesek kezére kerül.
1688. május 4.
I. Lipót a magyarországi könyvcenzúrát Szentiványi Mártonra, a nagyszombati egyetem tanárára és – vele együttműködve – az esztergomi káptalanra bízza.
1695. július 14.
Kollonich Lipót gróf bíboros kalocsai érseket a király esztergomi érsekké nevezi ki. (E méltóságot 1707-ben bekövetkezett haláláig viseli.)
1706. szeptember 16.
Esztergom kuruc kézre kerül.
1706. október 12.
Kuruc védői feladják Esztergomot.
1707. március 6.
I. József kinevezi Keresztély Ágost szász herceget esztergomi érsekké. (Méltóságát haláláig, 1725-ig viseli.)
1707. november 27.
A császárpárti főurak ülése Pozsonyban a nádor és az esztergomi érsek jelenlétében semmisnek nyilvánítja az ónodi trónfosztást.
1714. december 9.
VI. (III.) Károly német-római szent birodalmi hercegi címet adományoz a mindenkori esztergomi érseknek (aki ettől fogva „hercegprímás”).
1717
A ferencesek Esztergomban barátcsuha- és pokrócgyártó üzemet létesítenek a rend szükségleteinek fedezésére.
1725. augusztus 31.
Esterházy Imre gróf veszprémi püspököt III. Károly esztergomi érsekké nevezi ki. (Méltóságát haláláig, 1745. december 6-ig viseli.)
1751. július 30.
Mária Terézia Csáky Miklós kalocsai érseket nevezi ki esztergomi érsekké. (Méltóságát haláláig, 1757-ig viseli.)
1761. május 13.
Mária Terézia Barkóczy Ferenc gróf egri püspököt kinevezi esztergomi érsekké. (Méltóságát 1765-ig, haláláig viseli.)
1771
Mária Terézia újjászervezi a munkácsi görög katolikus püspökséget és az esztergomi érseknek rendeli alá.
1776. január 15.
Mária Terézia Batthyány József gróf kalocsai érseket kinevezi esztergomi érsekké. (Méltóságát 1799-ig, haláláig viseli.)
1776. január 15.
Mária Terézia felállítja az esztergomi érseki főegyházmegyéből kiszakított besztercebányai, szepesi és rozsnyói püspökségeket.
1822.
Megkezdődik az esztergomi bazilika építése.
1822. szeptember 8.
Összeül az esztergomi katolikus zsinat.
1822. szeptember
Az esztergomi zsinat elhatározza Káldi bibliafordításának nyelvi felújítását.
1840. július 2.
Kopácsy József esztergomi érsek felszólítja a papságot, hogy reverzális nélkül ne áldja meg a vegyes házasságokat.
1840. augusztus 27.
Pest vármegye közgyűlése elítéli az esztergomi érsek körlevelét.
1841. november 18.
Kopácsy József esztergomi érsek körlevélben ismerteti az október 12-én királyi placetumot nyert pápai hullát, s a vegyes házassági gyakorlat folytatására szólítja fel a papságot.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1860. december 17.
Az esztergomi értekezlet megnyitása.
1867. január 20.
Simor János esztergomi érsek, hercegprímás kinevezése.

Tartalomjegyzék

Előszó

A Magyar Nemzeti Múzeum szívélyesen átengedte a kötet számára értékes fényképgyűjteményéből a kért másolatokat. Nemkülönben köszönettel tartozunk az Esztergomi Érsekség és a Pannonhalmi Főapátság Levéltárának a rendelkezésünkre bocsátott oklevelek fényképmásolataiért.

Gábori Miklós

A középső paleolitikum magyarországi települései: Bükk-hegység, Dunántúl

A Dunántúl harmadik, az előbbiekkel hasonló korú kultúrája az úgynevezett bifaciális eszközös, középső paleolitikum: a jankovichien.

A kultúra jellegének és korának meghatározása, nevének bevezetése is az utóbbi évtized kutatásainak eredménye. Korábban ugyanis ezt az ipart „dunántúli Szeleta-kultúrának” tartották, ami fél évszázadon át számtalan problémát vetett fel. Megállapítható, hogy ennek az iparnak a jellege teljesen eltér az érditől, de a bükki Szeleta-kultúráétól is, amellyel semmiféle származási, fejlődésbeli, sőt formai kapcsolata sincs.

Ezt az ipart elsősorban a Gerecse-hegység Jankovich-barlangjából, határainkon túl a nyugat-szlovákiai Dzeravá skálából (Pálffy-barlang) ismerjük, és néhány jellegzetes szerszáma még a Szelim-, Kiskevélyi-, Bivak-barlangból, a Csákvári-sziklaüregből és a Pilisszántói II. kőfülkéből, tehát gyakorlatilag a Pilisből és a Gerecse-hegységből került elő.

A "mikrogravett-csoport"

A gravetti kultúra hatásai a jégkorszak után egy ideig még tovább éltek, mielőtt azonban ezt a kérdést érintenénk, röviden ki kell térnünk egy sajátos kis kultúracsoportra, amelynek embere a Dunántúl északkeleti szögletében élt. Az úgynevezett „barlangi gravetti” vagy „mikrogravett-csoport” leletanyagát a Jankovich-, Kiskevélyi-, Szelim-, Bivak-barlang legfiatalabb würmi rétegeiből és elsősorban a Pilisszántói-kőfülkéből ismerjük.

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Esztergom X

Györffy György

A nyugati térítés kezdete

  • Sankt Gallen-i Brunó missziójával és az udvarhelyeken épült kápolnákkal áll összefüggésben, hogy a Szentgál helynevek, amelyek egyházuk védőszentjéről kapták nevüket, csak azon a szűkebb környéken fordulnak elő, ahol az Árpádok X. századi családi szálláshelyei voltak. Nyilvánvalóan ilyen az Esztergom, Kalocsa, Szekszárd és Veszprém melletti Szentgál, illetve a neki szentelt templom, a fejedelmi, hercegi és fejedelemnői udvarhelyek szomszédságában, de a nyugat-baranyai két Szentgál is egy-egy olyan patak mellett feküdt, amely a Siklós melletti Koppányhoz vezetett.
  • Az a tény, hogy Adalbert püspök Itáliába menet felkereste a magyar fejedelmi udvart, majd az ezredfordulón munkatársai közül többen ideköltöztek, aminek eredményeképpen 1001-ben, az Adalbert-kultusz kivirágzása idején az esztergomi érsekséget is neki szentelték, oly módon hatott, hogy Adalbertet állították be Szent István megkeresztelőjének és a magyarországi misszió elindítójának.

Központosító belpolitika

  • A nyugatra fordulás legbiztosabb jele, hogy új, állandó székhelyét a nyugat felé tekintő Esztergomban választotta meg. E helyen, ahová „a Duna sok vidék gazdagságát hordja össze”[1], építette fel hegyi várát, István vértanú templomát, s a vár alatt létesült az az iparos- és kereskedőtelep, amely egyben a Duna hajóforgalmának vámolóhelyéül szolgált.
  • Géza az Esztergom székhelyet metsző észak-déli útról kiindulva – szövetségesei támogatásával – uralma alá hajtotta a nyugati és keleti országrészeket.

István trónjának biztosítása

István születési idejét illetően születési helye ad némi fogódzópontot. A XI. század végén írt kislegendája szerint Esztergomban született, és ha ezt a jellegénél fogva több hitelt érdemlő hagyományt vesszük alapul, akkor István születési ideje csak Esztergom alapítása utánra tehető, márpedig az esztergomi székhely Taksony halála és Géza nyugat felé fordulása, tehát 972 után keletkezett.

Koppány lázadása

István, aki feltehetően Nyitrán tartotta hercegi székét, apja halálakor összehívta a főembereket és a vitézeket Esztergomba, Koppány támadásának hírére pedig sereget gyűjtve maga is odavonult. Esztergomban jelenlevő hívei, harcos jobbágyai, saját varég-orosz és feleségének német testőrsége jelenlétében nagyfejedelemmé tétette magát. Valószínűleg ennek rítusából maradt meg a jelenlevő Vecelin dédunokáinak hagyományában a „karddal való felövezés” mozzanata.

Adott pillanatban a fejedelemavatás volt a legsürgősebb teendő, s ennek megtörténtével István „nagyfejedelem” serege megindult Koppány „lázadó” ellen.


Az esztergomi fejedelmi székhelyen kitűzött testrész bizonyára az egész ország ellenzékének szólt. Hogy célja az elrettentés volt, tanúsítják a kislegenda szavai a rabló vitézeknek országszerte kettesével az útfélen történt felakasztásáról, ami a nép megfélemedését vonta maga után.

A keresztény királyság megalapítása

A koronázást követően István – az akkori gyakorlatnak megfelelően – írásban terjesztette a pápa elé a magyar érsekség felállítását, Esztergomot jelölve ki székhelynek. Asztrik apát az írással Ravennába sietett, ahol húsvétkor II. Szilveszter, III. Ottó császár és számos főpap, valamint több nagyhírű szerzetes: Odilo clunyi apát, Szent Romuald és Querfurti Brunó–Bonifác pereumi remeték jelenlétében összejövetelt tartott. Az Asztrik által vitt okmányt, illetve az itt kiállított levelet a pápa aláírásával szentesítette. A pápa szabad kezet, a kor nyelvén apostoli hatalmat adott István királynak a magyar egyház berendezésére és a térítésre.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

XIII. századi hagyomány úgy tartotta, hogy Veszprém volt az első hely, ahol állandó püspöki szék létesült. Ha ez igaz, akkor az első latin püpöki egyházat Gizella várában, Veszprémben építették, ennek időpontja pedig csak 997 és 1001 közé szorítható, mert 1001-ben létrejött az esztergomi érsekség.

A magyar egyházszervezet „alapkőletétele” valószínűleg 1001 húsvétján Ravennában történt, ahol ekkor a pápa és a császár mellett ott tartózkodott Anasztáz apát is. A pápa ekkor alapította az esztergomi érsekséget, és István királynak szabad kezet adott püspökségek szervezésére. Az a körülmény, hogy Esztergom egyházmegyéje a Dunától északra terjedt, amellett szól, hogy a Dunántúl már ekkor a veszprémi püspökség alá tartozott, amelyet István püspök kormányzott.


A veszprémi oklevélből megtudjuk, hogy a veszprémi egyházmegye Veszprémvár, Fejérvár, Visegrádvár (a későbbi Pest és Pilis) és Kolonvár (a későbbi Zala) megyéket ölelte fel, amiből nyilvánvaló, hogy ekkor már állt az északnyugati határon a győri püspökség, amely a Dunától délre Komárom, Győr, Moson, Sopron, Vas és a Marcal melletti Karakó megye területére terjedt ki, de az is világos, hogy északi határán 1009-ben az esztergomi egyházmegye – Esztergom környékén kívül – a Dunától északra fekvő Pozsony, Komárom, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Gömör várak „határait” ölelte fel a mögöttük fekvő erdőségekkel együtt, a liptói és szepesi medencével bezárólag. Trencsén megye Vágon túli részére a XI. század végén a prágai püspök is igényt tartott, amit kapcsolatba lehet hozni Bátor Boleszló lengyel fejedelem István által visszavert határszéli terjeszkedésével. Ha a Felső-Vág vidékén 1015–1017 között lehet is számítani lengyel betörésre, nem vehető komolyan a XIII. századi Lengyel–Magyar Krónikának az a képtelen állítása, hogy Bátor Boleszló elfoglalta az egész Felvidéket, a Dunáig, sőt a Tiszáig. A veszprémi határleírásból kiderül, hogy a veszprémi püspökség ekkor a Duna-kétparti Visegrád (Pest-Pilis) és Fejér megyére terjedt ki, ami egyben jelzi, hogy a váci püspökség még nem volt megalapítva, de azt is mutatja, hogy Visegrád megye határától, a Zagyva vonalától keletre 1009-ben már állt az egri püspökség.


Az 1009. évi rendezés nyomán az esztergomi érsekség mellett három dunántúli és három Dunán inneni püspökség területén indult el a templomépítés.

Vármegye, vár, város

Új lendületet a várépítés Géza korában vett, akinek kisebb földvárak mellett nagyobb kővárak – Esztergom, Székesfehérvár – kiépítése is tulajdonítható.

Udvar és udvari szervezet

A frank hivatalszervezet példájára kezdetben az esztergomi érsek tölthette be a főkáplán (archicapellanus) tisztét; a későbbi századokban a prímási méltósággal a főkancellárság járt együtt.

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

A Szent István kori lengyel–magyar kapcsolatok történetét illetően éles ellentét van a XI. századi, hitelt érdemlő forrásokra támaszkodó magyar és a XIII. századi kompilációk képtelen állításait alapul vevő lengyel történetírók között, akik szerint Bátor Boleszló elfoglalta és uralma alatt tartotta egész Felső-Magyarországot, egészen Esztergomig, Egerrel és a sárosi Sóvárral együtt.

Kelet-nyugati hídverés és német terjeszkedési kísérlet

Prágai Cosmas 1110-ben, javarészt szóhagyomány alapján írt krónikájában az írja, s ebben számos későbbi krónikás követi őt, hogy Bretiszlav morvaországi cseh herceg 1030-ban „szétszórta a magyarokat és földjüket Esztergomig pusztította”.[2] Mivel erről egyetlen egykorú forrás sem szól, és Bretiszlav valójában III. Henrik 1042. és 1051. évi hadjáratában vett részt, Esztergomig pusztítva a Kisalföldet, erről viszont Cosmas hallgat, valószínű az a magyarázat, hogy Cosmas a későbbi cseh hadjárat emlékét kapcsolta az 1030. évi hadjárathoz.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

  • István király 1001-ben királyi székhelyén lerakta az esztergomi érsekség alapjait, két belső háborúja után, 1009-ben pedig kiépítette a világi és egyházi szervezet kereteit.
  • István király székhelyével is igazodott az új útvonalhoz. Mivel a zarándokút Pannoniát a legrövidebb útvonalon szelte át, és elkerülte Esztergomot, új világi székhelyet létesített Székesfehérvárt, és itt építette fel a királyi kápolnának és temetkezőhelynek szánt bazilikát.

Kincstár, pénzverés

István pénzverő helye kezdettől fogva Esztergom volt, ahol utóbb is a váraljánál elterülő Kovácsi nevű falu volt a pénzverők lakhelye. A pénzverő „kovácsok” udvari szolgálata mutatja, hogy maga a pénzverés is csak része volt a király udvari gazdaságának.

Szellemi művelődés

  • Legkorábbi építészeti emlékeinket a görög és lombard-olasz kőfaragás szalagfonatos díszítése, Szekszárd, Zalavár, Aracs mellett az antik akantuszlevelek díszítőelemként való felhasználása jellemzi (Esztergom, Pécs stb.).
  • Az esztergomi várhegyen történt ásatások egy olyan korai fejedelmi palota alapfalait hozták felszínre, amelyek a hegyormon elhelyezett körkápolnából kiindulva, a dél felé néző hegyperemen teremsorban folytatódnak.

István király törvénye és a kor gyakorlata szerint templomi szerekről a kegyúr, misekönyvekről a püspök gondoskodott. A fő kegyúr az országban maga a király volt, alája tartozott az esztergomi és székesfehérvári székesegyháztól kezdve a királyi monostorokon át számos falusi plébánia és kápolna; rajta kívül püspökök és magánbirtokosok szerepeltek templomalapítóként, illetve kegyúrként. A mindenkori kegyúr látta el a templomot ereklyékkel, amelyek többnyire a névadó szent földi maradványainak egy darabkáját tartalmazták. Ezenfelül keresztek, kelyhek, edények, gyertyatartók, füstölők és más ötvöstárgyak egészítették ki a felszerelést.

Helyreállítás és továbbfejlesztés

Aki átvészelte a nehéz időket, az vette kezébe az egyház ujjászervezését. Ilyen volt mindenekelőtt Beneta –Benedek, aki az Endre elé járuló püspökök közül egyedül maradt életben, s akit Endre esztergomi érseknek jelölt, de ilyen volt Mór pécsi püspök is, aki utóbb két magyarországi térítő mártír, András és Benedek legendájának írásával örökítette meg nevét, s akit tevékenysége miatt utóbb szentté is avattak.

Fegyverszünet. Pénzügyi reform.

A REGIA CIVITAS (Esztergom) pénzverő hely felirat átcserélése a PANNONIA köriratra megengedi a centralizált pénzverés feltételezését.

„Aktív” külpolitika

A Borsod megyei Százdon Aba Sámuel egyik fia, Péter alapított apátságot, főként olyan birtokokból, amelyeket Géza–Magnus herceg adományozott a három Aba-finak, s az alapítást Salamon és a két herceg is megerősítette. Az interpolált oklevél eredeti részei olyan időszakot vetítenek elénk, amikor Salamon és a hercegek között teljes összhang uralkodott. Az esztergomi érseki széken a békét létrehozó Derzs ült, a nádori méltóságot pedig Radvány töltötte be, s ott szerepelnek mellettük a későbbi testvérharcok főszereplői: Ernye, Vid, Ilia ispán és mások.

Belháború. Géza uralma.

A főpapok és főurak, tartva egy újabb belháború kirobbanásától, összejöttek egy Esztergom melletti szigeten, ahol a király és a herceg 8–8 kísérővel megjelenve békét kötött.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

E harcok vezettek oda, hogy a prágai püspök 1090-ben, mielőtt az ellenpápát megtagadva Rómába ment volna támogatásért, régi barátjához, Lászlóhoz jött tanácskozni, de itt megbetegedett és Esztergomban meghalt.

A király kincstára

  • LászlóSalamont követve – kétévenként új pénzt veretett; tizennyolc éves uralkodása alatt tíz alkalommal veretett esztergomi pénzverdéjében LADIS(C)LAUS RE(X) feliratú új érmeket. László előszőr a Géza által vert 0,6 gramm súlyú dénár, tulajdonképpen féldénár vagy obulus verését folytatta, de már második veretétől kezdve rátért a 0,65–0,7 gramm körüli nehezebb dénárokra, majd uralkodása második felében elkezdte az elődeiét meghaladó súlyú, 0,80 gramm körüli dénárok verését, melyből összesen három veret készült. Az utóbbi reform azért volt jelentős, mert a magyar dénárok súlyát olyan magasra emelte, hogy belőle 40 darab, azaz 1 pensa azonos értékű lett egy bizánci aranysolidusszal. Ezért nevezték latinul bizantiusnak, magyarul pedig aranynak László „pensáját", amit a krónikás helytelenül Bélának tulajdonít. A nehezebb dénárokra való áttérés az ötszáz éven át változatlan görög aranyhoz, a kora középkor nemzetközi aranyvalutájához való igazodást jelentette, és arról a törekvésről tanúskodik, hogy a magyar pénz ugyanolyan nemzetközi csereeszköz legyen, mint volt István Regensburgi mintát követő féldénárja. Ha László az uralkodása végén kibocsátott két veretével letért az „aranyalapról", ennek oka elsősorban az lehetett, hogy Komnénosz Elek (1081–1118) alatt Bizáncban a pénzrontás állandó jellegűvé vált, és a régi, teljes értékű aranynomizmák helyett hat különféle ötvözetű és értékű nomizma terjedt el.
  • Végül itt kell említenünk a magyarul olasznak nevezett vallon-latinokat, akik Endre kezdeményező lépései nyomán költöztek Magyarországra, és itt királyi és püspöki városok mellett wikszerű kereskedő és kézműves külvárosokat hoztak létre; legjelentősebb közülük a két királyi székhely, Fehérvár és Esztergom melett levő „Civitas Latinorum” volt.

Szentté avatások

Amint Gellértet Csanádon, Andrást és Benedeket Esztergomban és Nyitrán tisztelték, ugyanúgy ünnepelhették saját püspökségeikben Gellért mártírtársait, Modeszt, Budli püspököt, ez utóbbiak szentté avatása azonban nem történhetett meg, mert a cölibátus apostolai szemében csak nőtlen püspök válhatott példaképpé.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

Latin rituális könyvekkel a különböző magyar püspökségekről látták el Zágrábot: Esztergomból kapott Benedictionalét, Győrből, Hartvik püspöktől Agenda Pontificalist és alighanem a veszprémi egyházmegyében fekvő Hahótmonostorból Sacramentariumot, amelyeket Zágrábban máig őriznek.

Kálmán külpolitikája

/ Ezek szerint Kálmán 1106-ban nem csupán az invesztitúráról, hanem apostoli legátusi igényéről is lemondott. Egyben biztosította a pápát a spalatói érsekség változatlan megőrzéséről, és arról, hogy Spalato az esztergomi érsekségtől független marad.

Könyves Kálmán gazdaságpolitikája és jogalkotása

Ami a királyi hadsereget illeti, Kálmán korában is kitapintható az idegen elem jelenléte a királyi seregben, illetve a testőrségben. Már a középkorban neki tulajdonították a Visegrád, illetve Esztergom székhelyen katonáskodó orosz testőrök letelepítését a közeli Oroszi nevű falvakban; egy-egy ilyen falu két orosz ajtónállót tartozott adni az udvarnak.


A dukátus központját, a nyitrai várban levő hercegi palotát, melynek függelékeként addig is állt egy kis bazilika, működött egy társaskáptalan, Kálmán egyházi célra szentelte, és 1112-1113-ban megalapította benne a nyitrai püspökséget. A püspökség alá rendelte az esztergomi egyházmegyéből kihasított Felső-Vág vidékét, amelyre egy időben a prágai püspökség is igényt formált.


Kálmán általános érvényű egyházi és világi intézkedéseit zsinati határozatokban hagyta az utókorra. Az uralkodása elején tartott tarcali zsinat főként világi, az esztergomi és a harmadik zsinat legnagyobbrészt egyházi döntéseket foglalt írásba.


Kálmán uralkodásának második felében, de a király távollétében tartotta meg Lőrinc esztergomi érsek tíz püspökével az esztergomi zsinatot, amelyen a magyar egyház rendjét az 1095. évi piacenzai és az 1100. évi poitiers-i zsinatok határozatainak figyelembevételével szabályozták. Az esztergomi zsinat az istentiszteletek rendjétől kezdve a papok és szerzetesek életének szabályozásán keresztül olyan területekre is kiterjeszkedett, amely az egész magyar társadalmat érintette. A világi törvényhozás ugyanis a keresztény vallás által tiltott bűnök feletti ítélkezést jelentékeny részben átengedte az egyházi törvényszéknek, amelyet alsó fokon az esperes, felső fokon a püspök gyakorolt. Az elítéltet különféle vezekléseknek vetették alá; ezek sorában az elzárásnak is komoly szerepe volt. Éppen ezért rendelkezett úgy a zsinat, hogy minden püspöki városban házat kell építeni a vezeklőknek (52. §), külön a szabadoknak és külön a szolgáknak. Bizonyos vétségek esetén, amilyen a pogánykodás, a szabadokat 40 napi vezekléssel sújtották, a szolgákat viszont csak 7 napival, de ez veréssel volt egybekötve (7–9. §). Ha a falu mulasztott el papot hívni, akkor a falunagy és két faluvéne vezekelt ugyanilyen módon (10. §). A 40 nap – 7 nap penitencia utóbb túlzottnak bizonyult, mert a második Kálmán kori zsinat az ünnep elmulasztóira szabott büntetést szabadoknak 3 napra, szolgáknak 7 csapásra csökkentette.

Az egyházi művelődés emelését szolgálta, hogy a tudatlan papok működését nem engedélyezték (6. §), és előírták, hogy minden papnak legyen breviáriuma (66. §), ugyanakkor a feudális viszonyok korlátozták a közművelődést, mert a zsinat tilalmazta, hogy bárki más szolgáját ura engedélye nélkül betűvetésre tanítsa vagy papnak adja (69. §).

A Kálmán uralkodásának végén tartott második zsinat volt hivatva eleget tenni a papi nőtlenség római követelményeinek. Most már nem elégedtek meg a nős papok elmozdításával, hanem kimondták, hogy diakónusi vagy magasabb papi fokozatra csak nőtlen pap léphet, vagy olyan, aki feleségétől külön élve önmegtartóztatást fogad (8–10. §). Egyéb, főként a házasságjoggal kapcsolatos intézkedései kiegészítő jellegűek.

Népesség, település, termelés, árucsere

  • A kistermelők árucseréje – mezőgazdasági termékfelesleg (gabona, bor, állat, méz, stb.), élelemkiegészítő hal, kézművestermékek (fazék, tál, vászon, bőr, szerszám, szekér stb.) – a helyi piackörzetek hetivásárain bonyolódott, míg az uralkodó osztály speciális igényeit a távolsági kereskedők bizonyos árumegállító és vámoltató helyeken (Esztergom, Székesfehérvár, határvárak) és a nagy templomok névadó ünnepeihez fűződő országos vásárokon elégítették ki, ahol különböző vidékek sokféle termelvényét adták-vették.
  • A királyi és püspöki székhely magva a palotát és székesegyházat, valamit a tartozéképületeket (kápolna, káptalan, a szolgaszemélyzet házai, raktárak, istállók, börtönök stb.) befogadó vár volt; ezen kívül helyezkedett el a váralja (suburbium) a vásártérrel, plébániatemplommal, árusító bódékkal, kocsmával, néhány rangosabb kő- és faházzal és az egyszerűbb kézműves és agrárnépesség nádfedeles házaival. A királyi székhelyek (Esztergom, Székesfehérvár), több püspökvár és nagyobb prépostság, például Buda mellett a XI. század közepétől latin-vallon egyutcás kereskedő külvárosok – a nyugati wikek szerényebb hazai formái – létesültek, amelyek utóbb több helyütt a kereskedők védőszentjéről, Szent Miklósról nevezett templommal bővültek. E központok a távolsági kereskedelmi forgalmát növelte, hogy Könyves Kálmán bennük jelölte ki a nyugatról ideköltözött zsidók lakóhelyét. Forgalmukat és külső megjelenésüket tekintve nyugati értelemben véve is városnak tekintették őket.

Szabad, szolga és félszabad

  • Kálmán törvénye szerint az évi 8 dénáros adót eredetileg minden szabadtól szedték, nemcsak a király szabadjaitól, hanem a vár szabadjaitól is. Ezt az adót utóbb „szabad dénárok” (liberi denarii) vagy „szabados dénárok” (libertini denarii) néven emlegetik az oklevelek (1193–1240), s országszerte minden birtokon szedték. Kálmán rendelete szerint századonként a centuriók gyűjtötték össze, és az ispánnal együtt vitték Esztergomba (79. §).
  • A dolgozó osztályt ugyancsak a munkaeszköz birtoklása alapján választotta ketté az esztergomi zsinat (1100), amikor kimondta, hogy „az egyház szolgái, ha saját marhával rendelkeznek, uruknak fél részt adnak abból, amit szántottak, az urasági marhával szántókéból pedig két (harmad) rész az egyházé” (67. §).[3]

Várnép, udvarnok, szabados és örökös szolga

A szőlőművelők önállóan termelő típusa, a „boradó” debitor, a bakonybéli uradalomban tributarius néven szerepel. Egy ilyen szőlősgazda évi 50 köböl borral adózott, és emellett havonta szolgálattal is tartozott. Az 1100 körül adományozott 8 boradóval szemben az apátságnak Győr megyében volt 9 régi vincellér szolgája. Szolgálataikat nem írták le, de a szántó szolgák között sorolták fel őket, a szántók esetében pedig nincs kétség afelől, hogy eke mellé adott rab cselédekről van szó. Jelzi ezt kötött helyzetük is: fiaikat az apát a kúriában dolgoztathatja, leányaikat pedig a borsófejtőben. Amit szántanak és aratnak, annak fele az apáté, ezen felül még 10 szapu zabot és 10 rőf vásznat kötelesek adni (ez felel meg nagyjából a termelvények kétharmad részének, amiben az esztergomi zsinat húsz év múlva az úr ökrével szántó egyházi szolga szolgáltatását meghatározta).

Ühegy, vendég és izbég

Kálmán törvényeinek sora jelzi, hogy a zsidók beilleszkedése Magyarországon megtörtént. Lakhelyüket a püspöki székhelyekre korlátozták, mint nyugaton, de földbirtokot vásárolhattak, melyet pogány rabszolgákkal műveltethettek. Hétcikkelyes törvény szabályozza a keresztények és zsidók közötti zálogügylet és adásvétel formaságait, egyenlő jogokat biztosítva mindkét fél számára. Az esztergomi zsinat mindamellett újból tilalmazza a zsidóknak keresztény rab cselédek és béresek (mercennarii) tartását, illetve a velük való kereskedést.

Harcos jobbágy, középréteg

Ami az uralkodó testőrségét illeti, az ezredforduló orosz–varég testőrségével szemben I. Endre óta orosz–szláv testőrökkel kell számolnunk. Bár Endre 1046-ban behozott orosz katonasága a Béla-ág uralomra jutásával bizonyára elenyészett, Lászlót és Kálmánt baráti és rokoni szálak fűzték az orosz fejedelmekhez, és így nem véletlen, hogy 1326-ban Kis- és Nagyoroszi lakói Kálmán király ajtónállóinak tartották magukat. Ugyanilyen eredetűek lehettek az Esztergomhoz közel eső Garam melletti Al- és Feloroszi lakói is.

Kristó Gyula

Állattenyésztés

Egyházi tulajdonban lévő juhaklokkal már az 1100 körüli esztergomi zsinat határozatai között találkozunk (65. §.).

Tulajdonviszonyok

Már a Kálmán kori esztergomi zsinat különbséget tett a saját ökrökkel rendelkező és az uruk ökreivel szántó egyházi szolgák között (67. §).


A dömösi prépostság birtokai (1138)
régi név mai név megye
Dömös környéke
Strigonium Esztergom város  

Kézművesek

  • A királyi birtok kézműves népelemei közül szolgálataik speciális jellege miatt különleges helyzetűek voltak az esztergomi királyi pénzverők. 1221-ben említik a királyi pénzverők egykori mesterét, a XIII. század második felében pedig az esztergomi pénzverők vagy kovácsok települése önálló faluként fordul elő. A XII. század végére érvényes becslés szerint a pénzverők településén a családok száma aligha haladhatta meg a 40–50-et, a falu létszáma pedig a 200–250 főt, s évente csak hat hetet töltöttek pénzveréssel, a többi időben nyilván kovácsmunkát végeztek. Ezt az mutatja, hogy településük hol pénzverő, hol kovácsfaluként szerepel.
  • A várszervezetben működő kézművesekről közelebbi adatok híján is feltételezhető, hogy bárhol laktak, kézműves jellegű szolgálataikat a várban, az ispáni központban, gazdasági értelemben véve a király vármegyei praediumán teljesítették. Hogy az ilyenfajta, „munkahelyre” történő átköltözés nem volt szokatlan, azt éppen az esztergomi pénzverők példája mutatja. 1255. évi adat szerint az esztergomi királyi kovácsok, illetve pénzverők az új pénz elkészítésének idejére, amíg a műhelyben dolgoztak (dones in fabrica laborabunt), feleségükkel és családjukkal Esztergomból]] költöztek át Budára, és a budai várban laktak.

Kézművesség

  • Számos jel mutat arra, hogy III. Béla király Esztergomban királyi ötvösműhelyt alapított az udvar szükségleteinek ellátására, hasonlóan a bizánci császárok és a dél-itáliai normann uralkodók környezetében működő műhelyekhez. Az ötvösmesterek külföldi vagy magyarországi származásának kérdése eldöntetlen, a stílus viszont jellegzetesen helyi. A műhely a XII. század utolsó negyedében működött, s feltehető, hogy talán még a XIII. század első éveiben is tovább élt. A műhely termékein erős a bizánci hatás. III. Bélának egyetlen példányban ismert aranypecsétje Mánuel császár pénzeit utánozza. További vizsgálódásokat igénylő feltevés szerint III. Béla készíttetett bizánci stílusú női diadémot első felesége számára az egy évszázaddal korábban, az 1070-es években VII. (Dukász) Mihálytól kapott ajándéktárgy zománclapjainak felhasználásával. Ez a diadém a magyar korona alsó része. Ismerjük III. Béla és első felesége igen gazdag mellékletekkel ellátott székesfehérvári sírját. A királyné koporsójában aranyozott ezüst pántkoronát és aranygyűrűt, III. Béláéban koronát, kardot, jogart, sarkantyúkat, karpereceket, nagy aranygyűrűt, aranyozott bronz körmeneti keresztet s bizánci melldíszt találtak. III. Béla halotti jelvényeit rossz ezüstből verték. Az ötvösművészet színvonaláról és technikájáról éppen ezért nem mondanak sokat, de hű képét adják a III. Béla korában valóban használt királyi jelvényeknek. A III. Béla kori királyi ötvösműhely terméke lehet a magyar jogar, amelynek kristálygömbje korábbi, idegen munka. Ugyancsak a királyi ötvösműhelyben készülhetett a székesfehérvári királysírokból származó együttes, amelyet arany szíjvégek, övdísz, granulált (parányi fémgömbökkel díszített) gömb, aranygyöngyök és kicsiny csüngők alkottak. E lelet tartozéka lehet egy kis méretű aranykorona. Feltehető, hogy ezek az ötvösremekek a gyermek III. László székesfehérvári temetésekor, 1205-ben kerültek a sírba. A királyi ötvösműhely terméke, vagy esetleg bizánci import az esztergomi várpalota ásatásakor előkerült arany fülbevaló, amelyet filigrán, zománc, arany és igazgyöngy függő díszít.
  • Míg az esztergomi királyi műhely, illetve az udvari ötvösök az uralkodó és környezete igényeit elégítették ki, addig a helyi műhelyek szélesebb közönségnek dolgoztak. Egy ilyen típusú ötvösműhely kis részletét tárták fel Esztergomban, amelyet viszonylag pontosan keltez III. Béla pénze. A leletek között olvasztótégely darabjai, bronzolvadékok, bronztárgyak, drótok, üvegek kerültek elő. Ez a műhely is mutatja, hogy a rézművességet ötvösök képviselték a XII. században.
  • A bizánci textilművészet hatása tükröződik az esztergomi palotakápolna 1200 körüli lábazati freskótöredékén, amely oroszlános mintájú, bíbor alapú brokátszőttest utánoz.
  • Az üvegolvasztás újabb emléke került elő az esztergom-szentkirályi ásatások XII–XIII. századi rétegében.

Kereskedelem

  • Külkereskedelmi érdekeket szolgált az idegenek Magyarországra érkeztét és onnan való távozását szabályozó királyi intézkedés, vagyis az útkényszer bevezetése. A külföldi kereskedőnek Esztergomba kellett mennie, s miközben a kivitelhez szükséges királyi engedélyre várakozott, magával hozott áruit Esztergomban áruba bocsátotta, ahol a legnagyobb vásárló maga a királyi udvar és az érsekség lehetett.
  • Odo de Deogilo írta a XII. század közepén, hogy a Duna sok vidék gazdagságát szállítja hajón Esztergom nemes városába.
  • A megszaporodó vámot arra késztették a kereskedelemben érdekelteket, hogy a maguk számára vámmentességet eszközöljenek ki az uralkodótól. A XII. század végétől megszokott dologgá vált, hogy a királyok vámmentességet adományoznak. Így nyertek egyebek mellett vámmentességet Imre királytól a szentgotthárdi cisztercita szerzetesek, a pataki hospesek, az erdélyi németek között lakó Latin János (Johannes Latinus), II. Endre királytól a templomosok, a heiligenkreuzi ciszterciták, a Német Lovagrend és az esztergomi egyház népei, IV. Bélától a székesfehérvári polgárok. A vámmentesség általában részleges volt. Így a spalatói érsekség a Salona folyón levő malmokban, az esztergomi egyház bizonyos népei pedig Hont megye területén élveztek vámmentességet.
  • A XIII. század első felének uralkodói felgyorsult ütemben folytatták a vámok eladományozását. Így Imre király 1198-ban megerősítette III. Bélának az esztergomi vám háromnegyed részére vonatkozó juttatását az esztergomi érsekség számára, a vámnak még egyházi kézre nem jutott egynegyedét maga adta oda az érsekségnek.

Pénzviszonyok

Magyarország pénzét a királyi székhelyen, Esztergomban verték. Pénzverési joga csak a királynak volt. Ez csodálkozásra késztette a feudális széttagolódás és a decentralizált pénzverés viszonyai közepette felnőtt Freisingi Ottót. Nem titkolt meglepetéssel állapíthatta meg és írhatta le, hogy Magyarországon, ebben a nagy kiterjedésű országban a királyon kívül senki sem mer pénzt verni. A külföldiek Magyarországon magyar pénzt voltak kötelesek használni, így idegen pénzüket be kellett váltaniuk. A külföldi pénzek kényszerbeváltásából a király nem csekély jövedelemhez jutott, még méltányos váltási nyereség esetén is. Arra is akadt azonban példa, hogy a nyereség igen magasra rúgott. Ansbertus művében olvashatjuk, hogy a magyar pénzváltók, akik szintén Esztergomban működtek, milyen súlyosan megkárosították a harmadik keresztes hadjárat résztvevőit. A váltásnál a keresztesek pénzük értékének 60–80%-át elvesztették.

Idegen etnikumok

  • 1222-ben az esztergomi egyház megvette Heruynustól és hasonlóan német nevű rokonától, Detriktől a szebellébi föld őket megillető részét 90 márkáért, majd II. Endrétől az itt tartózkodó emberek számára az egyház Hont megyére vonatkozó vámmentességet eszközölt ki. 1222 körüli oklevél Szebelléb falut az esztergomi káptalanénak mondja, s népeire a hospes minősítést is használja. 1232. körüli királyi oklevél lebbenti fel a fátylat, hogy Szebelléb faluban korábban szászok éltek, s ezt a falut II. Endre az 1222. évet követően jogtalanul elvette az esztergomi egyháztól. Az uralkodó 1232-ben visszaadta a falut, s 1233-ból ránk maradt oklevélben azokat a feltételeket olvashatjuk, amelyek mellett az esztergomi káptalan visszafogadta Szebelléb faluba az onnan a káptalannak okozott károk és az ellene kirobbant lázadás miatt királyi ítélettel kiűzött német hospeseket.
  • Városias jellegű településeinken, Esztergomban, Székesfehérvárott, Óbudán egyaránt kimutatható a neolatin nyelvű népelemek, leginkább a vallonok jelenléte. Esztergomban a kevéssel a tatárjárás után feltűnő erős latin vezető réteg sejteti a vallonok szerepét a tatárjárást megelőző évtizedekben. Rogerius a tatárok esztergomi pusztításáról írva a magyarok mellett a Francigene és a Lombardi nevű etnikumról szól, megemlítve ez utóbbiról, vagy esetleg az utóbbi kettőről, hogy mintegy a város urai voltak. Az esztergomi latinok közül név szerint ismerjük Laurentius Latinus aranyművest, aki már 1230 előtt meghalt, s özvegye, Almanda és fia, Perrin eladták birtokukat. székesfehérvári polgár volt korszakunkban Bonifác, aki Esztergomba nősült.
  • IV. Béla király 1243-ban megújította az elődei és az ő idejében Esztergomba települt örmények — tatárjáráskor elpusztult oklevélben foglalt — kiváltságait. Ebből arra következtethetünk, hogy legalábbis a XII–XIII. század fordulóján megkezdődött az örmények betelepedése Magyarországra és főleg Esztergomba. A kiváltság — egyebek mellett — áruik után az egész országban vámmentességet biztosított az esztergomi örményeknek. Elsősorban tehát kereskedelemmel foglalkoztak, de nem kizárt, hogy orvosi tevékenységet is űztek.

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név kővár templom és templom körüli temető falu
Esztergom X
Esztergom–Kovácsi X X
Esztergom–Szentkirály X X
Esztergom–Vasút utca X

Falu

  • Az esztergom-szentkirályi és a miskolc-sötétkapui ásatásokon jelek utalnak arra, hogy a házak kétosztatúak voltak.
  • 1225-ben a bélai emberek az egész falu nevében ismerték el, hogy határukban földje van az esztergomi káptalannak.

Város

A XII. században az akkori értelemben vett város legmagasabb szintű formájának kialakulásához számos tényező egymás mellett létezése volt szükséges. Úgy tűnik, legalább három tényezőé: a településnek magas szintű igazgatási központnak kellett lennie, a társadalmi munkamegosztás eredményeképpen létrejövő kereskedőrétegnek kellett a lábát ott megvetnie, amely ellátja az igazgatási központot, végül pedig a városnak fontos szárazföldi vagy vízi utak metszéspontjában kellett feküdnie. Az igazgatási központ rendszeres és igényes felvevő piacot jelentett, a kereskedők biztosították a bel- és külföldi áruk felhozatalát, s ez a forgalom utakon bonyolódott le. Az igazgatási központokat korai útjaink egyébként sem kerülték el, hiszen a hadutak, amelyeken a kereskedelmi forgalom is lebonyolódott, éppen az igazgatási központokat (megyeszékhelyeket) kötötték össze. Jól mutatják ezeket az összefüggéseket a XII. század közepi Magyarországra vonatkozó arab források, valamint királyi székvárosaink, Esztergom és Székesfehérvár tatárjárás előtti története.


A tatárjárás előtti magyarországi városfejlődés élén a királyi székvárosok, Esztergom és Székesfehérvár állottak. Esztergom XII. századi helyzete maradéktalanul igazolja ezt. A város országos méretű árucsere színhelye volt. Odo de Deogilo, a második keresztes hadjárat során Magyarországra vetődött történetíró megemlítette, hogy a Duna sok vidék gazdagságát szállítja Esztergom nemes városába. Az útkényszer Esztergomot nemzetközi kereskedelmi gócponttá tette. Korán letelepedtek Esztergomban a kereskedelemmel foglalkozó latinok (vallonok). Növelte Esztergom súlyát, hogy a XII. században még egész Magyarországon csak itt vertek pénzt, s a városban pénzváltó is működött. A királyi székhelynek köszönhető, hogy a XIII. század elejéig egyetlen magyarországi város, Esztergom élvezett árumegállító jogot. Nyitott kérdés, hogy mikor építették az esztergomi várat. Korábban a XII. század végére, III. Béla időszakára datálták a várépítés idejét, az újabb kutatások azonban valószínűsítik, hogy már Kálmán király korában is létezett a várnak különféle rendeltetésű épületeket, lakótornyot, kápolnát, palotát magában foglaló együttese.

A XII–XIII. század fordulójától kezdve azonban Esztergom városias fejlődése az egyházi befolyás növekedése következtében megtorpant. Az esztergomi várban levő, még be nem fejezett királyi palotát Imre király 1198-ban az esztergomi érseknek adta. Ezzel az esztergomi várhegy érseki tulajdonba került. A városfejlődés szempontjából sokkal fontosabbak azok a változások, amelyek a várhegy tövében történtek. A XII–XIII. század fordulóján a váralján a királyi város terült el, amely két részből állt. Régebbi része a Szent Lőrinc-templom körüli település; e templomot ugyan csak 1202-ben említik először, de régészeti és numizmatikai adatok bizonyossá teszik XI–XII. századi létét. Feltehető hogy koráig ebben a városrészben székelt a királyi udvar, a Zeniapalotaia épületében. E település a királyi udvarnokok városrésze volt, a királyi udvart kiszolgáló elemek lakták. Ettől délre helyezkedett el az esztergomi királyváros másik része, a Szent Miklós-templom körüli település. Szent Miklós a kereskedők védőszentje volt, itteni templomát már 1156-ban említik. Itt laktak az esztergomi latinok, ez volt a vicus Latinorum (a latin település).

A XIII. század elején az udvarnoki városrész fokozatosan az esztergomi káptalan kezébe csúszott át. Tulajdonjoga bizonyítására 1221 előtt az esztergomi káptalan két oklevelet hamisított Imre király nevére. Az egyik, 1201-re datált hamis oklevél szerint Imre az esztergomi vásárhelyet a leírt határok között levő telkekkel, épületekkel és lakosokkal az esztergomi egyháznak adja, népeit elkülöníti a latin településtől, továbbá az így nyert népeket adózási és bíráskodási szempontból is az esztergomi egyháznak veti alá. Az Imre nevében szóló, 1202-re hamisított oklevél megerősíti az előző évi, az esztergomi egyház javára szóló fiktív adományt, s az érsek kérésére az egyháznak adja az esztergomi királyi udvarnokoknak a Szent Lőrinc-templom mellett fekvő, határokkal megjelölt földjét. Mindenesetre a két hamis oklevél felhasználásával 1221-ben a káptalan pert nyert a királyi udvarnokok városrészének tulajdonjogát illetően, s ettől kezdve az jogilag is a káptalan birtokát képezte, népei az egyház alattvalóivá lettek. Noha a káptalan és a latin falu között csak a vásártér és egy utca képezett határt, és a két települést közös árok fogta közre, valójában két világ volt ez. A káptalani településre kizárólag az egyház rendelkezései voltak érvényesek, kívül esett tehát azon a szabadságon, amellyel az esztergomi latinok bizonnyal rendelkeztek.

Az egyházi túlsúlyt még két további mozzanat biztosította, illetve tette nyomasztóvá. A latin települést úgyszólván körös-körül egyházi birtok övezte. IV. Béla 1239-ben az esztergomi várhegy tövében érseki város alapításához járult hozzá, mivel az érseknek nem volt a közelben városa, ahol szolgák (famulorum) sokaságával az érsek magát és egyházát megvédhette volna. A király mindazon jogokkal felruházta az érseki várost, amely általában a városokat megillette, így péntek déltől szombat estig tartható vásárt engedélyezett az érseki városban, megjegyezve azonban, hogy ez az esztergomi város (a királyváros, a latin település) jogát és vásárját nem sértheti. Esztergomban tehát a XII. század végétől a tatárjárásig eltelt fél évszázad alatt rendkívüli módon megnőtt az egyházak súlya, s a városi fejlődés jövőjének szempontjából ez az egyházi túlsúly nem sok biztatóval kecsegtetett.

Persze, a XIII. század első felében a baljós előjelek még kevésbé mutatkoztak. Kedvezően éreztette hatását a királyi székhely jelenléte. Esztergom árumegállító joggal rendelkezett, pénzváltó és pénzverde működött itt, a királyi pénzverők vagy kovácsok Esztergom szomszédságában külön faluban laktak. A külföldi kereskedők itt kapták meg a kiviteli engedélyt. A kereskedelemmel foglalkozó örményeknek kolóniájuk volt Esztergomban. Az esztergomi városiasodás élén a latin település állott. A II. Endre kori esztergomi vámtarifa gazdag árusokaságról ad képet. E tarifa tájékoztat arról is, hogy melyik kézműves és kereskedő mennyi helypénzt fizetett hetenként a vásáron. A vásáron áruló sátoros szatócs, varga, tímár, kalapos, karmantyús és ószeres egy friesachi dénárt, a mészáros minden vágáskor fél friesachit fizetett. A városban levő kovács-, varga- „ablak” (üzlet) hasonlóan fél friesachit adott, míg a legtöbb helypénz a kocsmárostól folyt be, három pondus. Ezek az adatok bizonyossá teszik, hogy a XIII. század első felében a formálódó város vált a felesleget termelő kézművesek és az azok értékesítésével foglalkozó kereskedők első számú településévé. A felesleg tehát nem a sorvadásnak indult, az egyházak és más földesúrnak egyre inkább agrártevékenységgel szolgáló falusi kézműves népességtől eredt, hanem a városok iparosaitól.

Esztergom ama kevés városunk közé tartozik, amelynek korabeli külső képéről is alkothatunk némi fogalmat a forrásokból. Rogerius szerint Esztergom minden más települést felülmúl Magyarországon. A tatár ostrom kapcsán megemlíti az igen gazdag polgárokat (burgenses ditissimi). A város lakói magyarok, franciák és lombardok, talán vallonok voltak, ez utóbbiak egyszersmind a város urainak is tekinthetők. Rogerius eme megjegyzése a latin város polgárainak gazdagságával állhat összefüggésben. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy az előretörő tatárokkal szemben a külvárosokat és a nagyszámú faházat felégették a védők. A palotákba vonultak vissza, amelyek nyilván kőből épültek. A tatárok ezeket is sorra gyorsan bevették. Egyedül a város vára állt ellent az ostromnak. Az esztergomi kőházakat a tatárjárás utáni forrásaink is emlegetik. A kőből épült paloták közül a legfényesebb múltja az egykor királyi székhelyül szolgáló Zeniapalotaia épületének volt. Tatárjárás utáni tulajdonosai rendre magas rangú világi előkelők, akik még vétel esetén is királyi adományt kértek a palota birtoklására. Az esztergomi városképről adhat illusztrációt az esztergomi latinok kettős pecsétnyomója. Az itteni latinok II. Endre alatt nyertek pecséthasználati jogot, pecsétnyomójuk az 1220–1230-as évek táján készült, még ha a jelenleg ismert typarium talán nem is azonos a II. Endre korival. A pecsétnyomó előlapján gótikus ablakokkal díszített, hármas osztatú épület látható, melyet elöl fal övez négy bástyatoronnyal, közepén szépen megmunkált kapuval. Bár a városkép ábrázolása igen gyakori pecséteken, s ezek nemritkán sematikus ábrák, nem szabad lehetetlennek tartani, hogy a pecséten ábrázolt gótikus ablakú épület ténylegesen létezett a XIII. század első évtizedeinek Esztergomában.]]


Ellentétben Esztergommal, Fehérvár városi fejlődése a XII–XIII. század fordulóját követően sem torpant meg.


Ránk maradt a fehérvári latinok pecsétje is, amely – noha első ízben csak 1270. évi oklevélben szerepel – bizonyosan 1237 előtti, azonos vagy közel egykorú lehet az esztergomi latinok pecsétnyomójával.


A XII. század vége felé Esztergom és Székesfehérvár mellett egy további helység is pályázott a királyi székvárosi minősítésre: A Budavárnak, illetve Budának nevezett Óbuda.


ÓbudaRogerius szerint — az ország adminisztratív központja (locus communior) volt. Nem szabad azonban felejtenünk, hogy a Rogerius által városnak (civitas) nevezett Esztergommal és Székesfehérvárral szemben Buda (azaz Óbuda) csak faluként (villa) szerepel nála.


1237-ben IV. Béla az akkor általa alapított bélakúti cisztercita apátságnak adományozta Pest plébániáit. Ez sértette a polgárok szabad plébánosválasztási jogát, ugyanakkor azzal a veszéllyel is járt, hogy a város mindinkább egyházi fennhatóság alá kerül. Az esztergomi érsek megerősítő oklevele azonban magának a pesti plébániának a jogállását végül is nem változtatta meg, így ez a veszély elhárult.


A XIII. század első évtizedeiben királyaink várospolitikájára a következetlenség a jellemző. Egyfelől adományaikkal veszélyeztethettek vagy megakaszthattak megindult városfejlődési folyamatokat. Csak a már ismert anyag alapján elégséges az esztergomi egyház térnyerésére, Óbuda vagy a pesti plébániák eladományozására utalni.


Hogy a vásártartás engedélyezése önmagában még nem hozott létre várost, azt számos, a XIII. század elején a királytól vásárt kapott hely, a Bars megyei Gerla, a szlavóniai Bachusa, a liptói Magyarfalu példája mutatja, amelyek egyike sem fejlődött várossá. Ugyanakkor vásár nélkül elképzelhetetlen volt a város. Az esztergomi érseki város esetében az uralkodó új vásárt engedélyezett, míg Bars esetében a régi vásárt erősítette meg.


A XIII. század első évtizedeiben a városfejlődés élvonalában Fehérvár és bizonyos értelemben Esztergom mellett Pest és Nagyszombat haladt; ez utóbbiak sem magas szintű világi, sem egyházi központok nem voltak, előretörésüket kedvező földrajzi fekvésüknek, a rajtuk áthaladó kereskedelmi utaknak, lakosaik kereskedelmi és ipari tevékenységének köszönhették.


Az esztergomi várban levő, még be nem fejezett királyi palotát Imre király 1198-ban az esztergomi érseknek adta. Ezzel az esztergomi várhegy érseki tulajdonba került.

Egyházi társadalom

A XII. század második felében erősödött meg az a törekvés, hogy a prépostok függetlenedjenek az érsekektől, illetve püspököktől. Példát erre a székesfehérvári királyi alapítású társaskáptalan prépostja mutatott. III. Sándor pápa alatt (1159–1181) a székesfehérvári prépost közvetlenül pápai fennhatóság alá került, megszűnt felette a magyarországi egyházi szervezet, a püspök ellenőrzése. Példáját III. Béla alatt a szebeni prépostság követte, amely ugyan nem jutott egyenes pápai függésbe, de a területileg illetékes erdélyi püspökség helyett közvetlenül az esztergomi érsekség alá tartozott.


A külföldi származású Fulco Magyarországra érkezésének első időszakában Álmos herceg mellett volt, majd egyházi szolgálatba állt, előbb Seraphin esztergomi érsek, majd öt egymást követő veszprémi püspök mellett szolgált.


Az 1220-as években az esztergomi, az egri, és a csanádi kanonokok javadalmainak szűkösségéről szólnak az adatok.


Csak nagyon feltételesen kapcsolható az uralkodó osztályhoz korszakunk alsópapsága. Jól mutatja ezt a Bars megyei baratkai egyház példája. Itt 1156-ban Euzidinus egyházat alapított, az egyház három oltárához egy-egy klerikust adott, továbbá egy harangozót, egy szántó-mansiót, 16 marhát, közte 8 ökröt, 50 juhot adományozott az egyháznak, valamint vásárolt földje felét az egyházra, felét fiaira hagyta. Egyházi felszerelésről, ruhákról, liturgikus könyvekről is gondoskodott. Euzidinus kérésére a felszentelést végző esztergomi érsek az egyházat plébániaegyházzá emelte, s lemondva három falváról, az új egyház alá rendelte azokat. A plébánia magánegyház volt, az alapító nyíltan megmondta, hogy az egyház klerikusaival, felszerelési tárgyaival, javaival nem a püspök és alárendeltje, a főesperes, hanem csak a plébános rendelkezhet, de az is csak az alapító Euzidinus fiainak ellenőrzése alatt.


A XI. századot követően új szerzetesrendek jelentek meg, amelyek valamilyen módon a keresztes eszmével és a keresztes hadjáratokkal függtek össze. Így jött létre a bélpoklosság gyógyítására Szent Lázár rendje, a zarándokoknak a mohamedánokkal szembeni védelmét biztosítani hivatott, a ciszterciek szabályai szerint működő, s tagjait katonákká nevelő templomos lovagrend, valamint kezdetben betegápolással foglalkozó, majd lassan a betegágyat a csatamezővel felcserélő, s a templomosokkal vállvetve harcoló keresztesek lovagrendje, azaz az ispotályos vagy johannita rend. Mindezek a rendek a XII. század folyamán Magyarországon is megjelentek. Az kezdeményezés érdeme II. Gézáé, aki egyrészt Jeruzsálemben saját pénzéből és főemberei alamizsnáiból egyházat és vendégházat épített, ahol az idegenek és az átutazók megszállhattak, másrészt pedig eme egyház barátainak, a johannita testvéreknek ház építésére Esztergomban földet adományozott, a háznak pedig adómentességet biztosított, s a pilisi erdőből naponta öt kocsi fát juttatott nekik. Főemberei, követve a király példáját, az ispotályos rendháznak praediumokat, falvakat, szolgákat adtak saját javaikból. A XII. század végén, amikor III. Béla oklevelével megalapította a johanniták esztergomi rendházát, az esztergomi keresztes konventnek már számos filiája volt szerte az országban.


Legkésőbb a XII–XIII. század fordulóján már állt Esztergomban a Szent Lázár-rend, a lazariták kórháza.


Lukács 1156–1157-ben egri püspökké lett, majd 1158-tól kezdve egészen 1181-ig az esztergomi érseki méltóságot töltötte be.

Királyi hatalom, királyi vármegye a XII. században

Miklós, aki II. Géza korában kápolnaispán volt, 1163-tól közel húsz éven át váradi püspök, majd élete végén néhány évig az esztergomi érseki méltóságot töltötte be.


A királyi jövedelem egy része a vármegyeszervezetből folyt be. A XII. század folyamán talán még élt az a gyakorlat, amelyet Kálmán király kívánt meghonosítani. Eszerint azokat a dénárokat, amelyeket Magyarország minden részében szednek, és amelyekről az ispán pontos kimutatást vezet, az ispán alattvalóival Esztergomba küldje, s az ispánok vagy századosok ne előre vegyék ki részüket, hanem csak Esztergomban történjen meg annak felosztása, miután az egész adójövedelem befolyt oda (71. §).


A királynak saját birtokai, vár- és udvari szervezete után járó terményjövedelmet az ispáni központokban gyűjtötték össze, s azt az országban csaknem állandóan mozgó királyi udvar a helyszínen felélte. A XII. századi királyi oklevelek rendkívül hiányos keltezési helyeiből – Vác, Székesfehérvár, Esztergom, Eger, Veszprém, Csepel-sziget – erre a „körbejárásra” kevéssé tudunk következtetni.

Alávetett népelemek

1184. évi adat szerint a következő évben a király esztergom-váraljai udvarnokai közül egyesek, Serafin és Pongrác centuriók Nána comes közreműködésével a tihanyi egyház Úrkuta falusi servusait az egyház szolgálatából kivenni és saját udvarnoki szolgálatukra késztetni akarták, mivel szerintük a servusok udvarnoktársaik, és a király illő szolgálatától szokatlan módon lettek elidegenítve. Állításukat azonban nem tudták bizonyítani, míg a tihanyi apát igazolta, hogy a kérdéses jogállású embereket még Dávid dux, I. Endre király testvére tette az egyház szolgáivá. Így a bírák az apátság javára döntöttek, az udvarnokokat fejük megnyírásával, azaz szolgai állapotuk nyílt kimutatásával büntették, vezetőik pedig fejenként ötven pensát fizettek.

II. Béla

  • Az újból magyar fennhatóság alá került tengermelléki vidék Spalatóra és környékére terjedt ki, ekkor lett az esztergomi érsek közreműködésével Spalato érseke Gaudius, akinek II. Béla a Spalato melletti Salona Szent Mária-egyházát adományozta tartozékaival és a malmok vámjával egyetemben.
  • A szorult helyzetben levő II. Ince azt is elnézte, hogy a pápai jogkör csorbításával Gaudiust az esztergomi érsek szentelte Spalato főpapjává, sőt szorgalmazta Dalmácia suffraganeus püspökeinek, hogy engedelmeskedjenek Gaudiusnak.
  • Spalatóból indulhatott ki 1137-ben az a keleti irányú magyar katonai akció, amelynek következtében a Ráma folyó vidékét, Bosznia egy kis területét a magyarok katonai úton elfoglalták, magát Boszniát pedig önkéntes meghódolásra késztették. II. Béla uralkodói címébe is felvette a Ráma királya titulust, a báni kormányzat alatt álló Bosznia feletti fennhatóságot pedig másodszülött fiára, Lászlóra bízta, aki az 1137-ben tartott esztergomi gyűlésen nyerte el a királyi tanács egyetértésével a boszniai hercegséget.

Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben

Lukács, aki 1158 óta esztergomi érsek, kezdettől fogva szilárdan III. Sándor oldalán állt, s igen jó kapcsolatok fűzték Eberhard salzburgi érsekhez.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

  • Bizonyosra vehető, hogy a világi előkelők nyugati orientációjú csoportja sem mutatott egyetértést László királyságával. E csoportok aktivizálódását mutatja, hogy Lukács átkot mondott Lászlóra, aki viszont elfogta, és börtönbe vetette az esztergomi főpapot. László azonban nem bizonyult ebben a kérdésben hajthatatlanul makacsnak, hiszen III. Sándor közbenjárására szabadon bocsátotta az érseket. Miután Lukács nem szűnt meg továbbra sem László ellenében fellépni, László ismét fogságba vetette.
  • Lukács ellenkezését István királyságával szemben jól mutatja, hogy az esztergomi érsek Istvánra is kimondta az egyházi átkot.
  • III. István kellően megerősödve 1163 nyarán támadást indított az Esztergomot is kezében tartó nagybátyja ellen.

III. István konszolidációs kísérlete

  • Nem zárható ki, hogy közvetlenül az 1169. évi magyar–pápai konkordátumot követően fordult III. Sándor pápa az esztergomi és kalocsai érsekhez levéllel, amelyben a cölibátus kérdéséről fejtette ki álláspontját, s az egységes gyakorlat követésére utasította a magyarországi egyházat. A pápa arról rendelkezett, hogy házas férfi csak akkor léphet szerzetbe, ha felesége is hasonlóan cselekszik. Tételesen megtiltotta a magyarországi érsekeknek, hogy házas férfit püspökké merészeljenek szentelni. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a leendő püspök felesége előbb megtartóztatást fogad, s maga is egyházi öltözéket vesz magára. Ezek az utasítások arról tanúskodnak, hogy Magyarország még távol állt attól, hogy — akár csak a felső klérus körében is — maradéktalanul megvalósultak volna a gregoriánus eszmék.
  • Maga III. István 1172-ben alig huszonöt éves volt. Felesége, Ágnes újra gyermeket várt, a születendő csecsemő talán megoldhatta volna III. István trónöröklési gondjait. S noha Lukács állítólag már 1171-ben megjósolta a magyar király egy év múlva bekövetkező halálát, ez akkor hihetetlennek tűnt. A jóslat azonban beteljesült: 1172. március 4-én III. István meghalt. Éppen ekkor érkezett Esztergomba a Szentföldre tartó Oroszlán Henrik szász herceg, akit a magyar király apósa, Jasomirgott Henrik osztrák herceg kisért Bécstől. III. István holttestét Esztergomban temették el. Az ellenőrízhetetlen hír, hogy az ifjú uralkodóval testvéröccse, Béla végzett méreg segítségével, elterjedt a zarándokok között.

III. Béla konszolidációja

A frissen hatalomhoz jutott III. Béla békülni kívánt Lukáccsal. Koronázását követően oklevelet adott ki, amelyben kijelentette, hogy a kalocsai érsek általi végrehajtott koronázása nem az esztergomi egyház rovására történt, s hogy a jövendő magyar királyok az esztergomi érsektől nyerjék el a felszentelést.


III. Béla és a kalocsai érsek ellentétének különös nyomatékot adott, hogy Lukács érsek régóta, hihetően személyes indítékoktól is vezérelve, szemben állt Andrással, s már akkor megtagadta tőle a támogatást, amikor András még csak választott győri püspök volt. Tovább fokozódott a két főpap ellentéte akkor, amikor András a kalocsai érseki székbe emelkedett, s fennhatóságot akart gyakorolni az esztergomi érsek bizonyos klerikusai felett. Lukács érsek Andrást az ördög cimborájának minősítette, esküszegéssel vádolta meg, és kettős kiközösítés fenyítékével sújtotta. A vitában a pápa a kalocsai érsek oldalára állt, Andrást felmentette a Lukács által rárótt egyházi büntetés alól, s kilátásba helyezte Lukács ellenében, hogy megfosztja suffraganeus püspökeit, prépostjait és apátjait a Lukáccsal szembeni engedelmesség kötelezettségétől. III. Sándor pápa maga is terhesnek tartván Lukács merev és hajlékonyságra képtelen magatartását, hevesen kikelt az esztergomi érsek ellen: túlságosan visszaél türelmével, nem habozik vele szembeszállni, holott a pápai rendelkezéseknek alázatosan engedelmeskedni tartoznék. Közvetlen levéllel is fordult a pápa Lukácshoz, szemére vetette, hogy a Szentszék kárára cselekszik, amikor szembefordul a kalocsai érsekkel, ahelyett, hogy mindenben híven követné a pápa álláspontját. Ha Lukács nem változtat a kalocsai érsekkel szembeni magatartásán, III. Sándor a kiközösítést helyezte kilátásba.

A kalocsai érsek személye egy táborba vitte III. Bélát és Lukácsot. Úgy tűnik, hogy 1180 táján Lukács újra szerepet kapott a magyarországi politikai életben, ami a király és az esztergomi érsek kiengesztelődésére mutat.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

  • A jövedelem-összeírás kitér a Magyarország területén levő két érsekség és tíz püspökség, valamint a dalmáciai két érsekség jövedelmére is. Eszerint a leggazdagabbak Esztergom, Eger és Bács-Kalocsa voltak 6000, 3000, illetve 2500 márka bevétellel, míg a legszegényebbek jövedelme, a nyitrai püspöké, a zárai és a spalatói érseké, nem emelkedtek 500 márka fölé.
  • Nagy szerepe van III. Bélának a királyi kancellária létrehozásában, vagyis a tulajdonképpeni kancellária és a királyi kápolna szétválasztásában. Emögött többfajta megfontolás húzódott meg. Amíg a kápolnaispán feladata volt a királyi udvarban folyó írásos munkák irányítása és ellenőrzése, addig erős egyházi befolyás érvényesült, lévén a kápolnaispán a mindenkori esztergomi érsek hű embere. Jól látszott ez az 1170-es évek közepén. Az 1172–1176 közötti fél évtizedből mindössze két királyi oklevél szövege maradt fenn. Ezekben az években hűvös volt a viszony Lukács érsek és III. Béla között, a főpap visszavonult a közügyektől, s nyilván követte őt a királyi kápolna egy része, vagyis a királynak nem álltak rendelkezésére művelt, oklevelezéshez értő udvari papok.
  • Számos egyházi intézmény köszönheti alapítását III. Bélának. 1190 táján hozta létre a szebeni prépostságot, amely mint Esztergomtól függő királyi prépostság kelt életre. 1181. évi oklevele szerint ő alapította a keresztesek (johanniták) Szent Istvánról nevezett esztergomi egyházát és rendházát.
  • Sikertelennek bizonyult az 1180-as évek közepén III. Béla ama kísérlete, hogy meghonosítsa Esztergomban Rilai Szent Iván bizánci remeteszent kultuszát. Magának a bizánci császárnak, II. (Angelosz) Izsáknak a leveléből tudjuk, hogy Jób esztergomi érsek dogmatikai kérdésekben a bizánci uralkodóétól eltérő, latin rítusú felfogást vallott.
  • III. Béla szakított a legitim koncepcióval – szigorú értelemben véve maga sem bizonyult volna legitim királynak, hiszen nem az esztergomi érsek koronázta meg –, s helyébe az alkalmassági elvet, az idoneitást állította.

III. Béla hódító külpolitikája

Miközben a magyar uralkodó osztály egy csoportját s magát az uralkodót is a halicsi expanzió kötötte le, 1189 tavaszán elindult a harmadik keresztes hadjárat. Magyarország nem vállalt tevékeny szerepet a nyugat-európai keresztény fejedelmek megmozdulásában. Általában tengeri utat választottak a résztvevők, de Barbarossa Frigyes, Béla előzetes beleegyezése után, Magyarországon át vonult százezres seregével. A királyi udvar tartott a németektől. Ezzel lehet kapcsolatos, hogy kitüntető szívélyességgel fogadták a német uralkodót. Frigyes pazar ajándékot kapott Bélától és feleségétől, egy pompásan berendezett, négyszobás sátrat. Az esztergomi vendéglátás után Béla Óbudára vitte vendégét, majd a Csepel-szigeten vadásztak.

Imre és III. László

  • Tekintettel arra, hogy a küszöbön álló összecsapás kimenetele nagymértékben az egyháziak állásfoglalásától függött, Imre sem volt rest az egyházak támogatásában. Csak 1198. évi okleveleket sorolva fel, kiváltságokat biztosított a templomos lovagoknak, birtokot adott a győri püspöknek, megerősítette a váradi egyház, valamint a szentgotthárdi ciszterciták javait és jogait. Különös gondot fordított az esztergomi egyházra. Biztosította az esztergomi érsekség számára az esztergomi vám birtoklását, minden királyi jövedelemből a tizedet, neki adta a szepesi és pozsonyi vámok tizedét. Elnyerte az esztergomi egyház Imrétől az esztergomi várban levő, még be nem fejezett királyi palotát is.
  • Az esztergomi és kalocsai érsek között támadt viszályban, amelyet János kalocsai főpapnak az esztergomi érsek elleni fellépései váltottak ki, Imre a kalocsai érsek mellé állt. Jób esztergomi érsekkel való szembenállásában pedig odáig ment, hogy a királyi prépostságokat ki akarta venni az esztergomi főpap joghatósága alól, s egyházi téren a pápa, világi vonatkozásban pedig a maga fennhatóságát igyekezett rájuk kiterjeszteni, illetve tiltakozott a pápánál Jób pápai legátussá történő kinvezése ellen. Ince pápa hatalma és tekintélye Imrét is óvatossá tette a magyarországi egyházakat érintő ügyekben. Főpapi ellenfelei esetében is tekintettel kellett lenni a pápa személyére. Így, mint ismeretes, a magyar király az ellene összeesküvő Boleszló váci püspöknek elégtételt volt köteles adni. Másik politikai ellenfelét, Kalán pécsi püspököt is hiába rágalmazta a pápánál, Ince megvédte a főpapot a támadástól. Imre főpapi ellenzéke akkor is fellépett, amikor Jób utódjának, Ugrinnak a halálával megürült esztergomi érseki székbe a kanonokok Imre egyetértésével János kalocsai érseket választották; Kalán pécsi, Boleszló váci, továbbá Kanada veszprémi és János nyitrai püspökök tiltakoztak a pápánál, hogy a választásnál nekik mint suffraganeus püspököknek semmi joguk nem volt.
  • Az azonban bizonyos, hogy 1203 végén nem tört ki nyílt háború, Imre öccsét Esztergomba vitte fogolyként, feleségét pedig hazaküldte a német birodalomba.
  • Pár hónap elteltével, 1204 első hónapjaiban párthíveinek sikerült Endrét kiszabadítaniuk fogságából. Ez a váratlan esemény érlelhette meg Imrében azt az elhatározást, hogy Endre ellenében saját fia számára biztosítva a trónt, megkoronáztatja Lászlót. Ehhez persze az egyház, a pápa, illetve az esztergomi érsek hozzájárulása volt szükséges. A pápánál oly módon igyekezett beleegyezést kieszközölni, hogy a pápa számára kedves keresztes eszmére hivatkozott: III. Ince tudomására hozta, hogy a Szentföldre kíván utazni, s hogy országa kormányzás nélkül ne maradjon, ezért kéri a pápától fia megkoronázását. III. Ince, aki különben sem osztotta Endre és majdan születendő fia jogigényét az ország trónjára a törvényes uralkodó ellenében, nyilván a szentföldi út érveinek hatására is készséggel beleegyezett Imre javaslatába, s utasította Ugrin esztergomi érseket a koronázás elvégzésére. A pápa azonban jellemző módon előírta, hoy a gyermek László helyett apja tegyen esküt a Szentszék iránti engedelmességre, a magyarországi egyház szabadságára. Ugrin azonban meghalt, János, a káptalan által megválasztott esztergomi érsek pedig még nem kapta meg a pápai megerősítést. Imre, talán betegségétől is hajtva, nem akarta megvárni a végső döntést (Ince csak 1205. október 6-án helyezte át Jánost a kalocsai érsekség éléről az esztergomi főpapi székbe), így tehát siettette a koronázást, amelyet 1204. augusztus 26-án János kalocsai érsek végzett el.
  • III. Honorius pápa 1220. évi levele szerint Konstancia férje halála után mintegy fogolyként maradt vissza, s 30 000 márka értékű pénzét és értékeit, amelyeket a johanniták esztergomi rendházában őriztetett, Endre erőszakkal elvette. Lehet azonban, hogy ez már később történt, amikor Konstancia elhagyta az országot.

II. Endre új berendezkedése

A XIII. század második fele előtt nincs közvetlen adatunk szorosan vett magyarországi vármegye eladományozására, ugyanis Esztergom megyének az esztergomi érsekség számára történt 1215. évi állítólagos elörökítéséről szóló oklevél a XIII. század végénél nem korábbi hamisítvány.

Az új berendezkedés hívei

  • 1206-ban a kalocsai káptalan választásával kezdeményezte, hogy az esztergomi érsekké lett János helyét Bertold foglalja el a kalocsai főpapi székben.
  • Bertold kalocsai érsekként mindenképpen az esztergomi érsektől való teljes függetlenedésre törekedett. 1211-ben formális megegyezés, illetve békekötés született az esztergomi, illetve a kalocsai érsek és suffraganeusaik között, amely a korábbi viszályokat volt hivatva a két érsekség között lezárni. Az egyezség a kalocsai érsekre nézve volt előnyös; sikerült kieszközölnie, hogy az esztergomi érsek minden jogáról lemondott a kalocsai egyházmegyében, kivéve az ott alkalmasint verendő pénz tizedét. Az is Kalocsának kedvezett, hogy bizonyos esetekben — ha az esztergomi érsek nem tudja, illetve rosszindulatúan nem akarja a koronázást végrehajtani, vagy az esztergomi főpapi szék nincs betöltve — elnyerte a királykoronázás jogát. A megegyezés Kalocsára nézve kedvező pontjai a kalocsai érsekségből az esztergomi érseki székbe emelkedett János engedékenységének, Bertold erőszakosságának és királyi támogatásának köszönhetők. Az esztergomi káptalan képviselői azonban tiltakoztak a pápánál, hogy a megegyezés a káptalan beleegyezése nélkül történt, s az az esztergomi egyház számára komoly vereséget jelent. A pápa nem erősítette meg az egyezséget: „ha a magyar királyok koronázási joga különféle egyházakat illetne meg, ebből az egész országra nézve súlyos veszély és a mondott király (Endre) utódaira nagy kár származnék, mert a magyar királyok örökösei között az ország koronájának birtoklása miatt gyakran támadna botrány, ami annál könnyebben keletkezhetne, ha különböző koronázók lennének.”[4] Elvetette III. Ince azt a királyi kezdeményezést is, hogy az esztergomi érsekség alá tartozó szebeni prépostságból a pápa hozzon létre Kalocsától függő püspökséget. Ez utóbbi javaslat megtételében is sógora, a kalocsai érsek iránti kedvezés vezette a királyt. II. Endre jogszolgáltatási téren is igénybe vette Bertold szolgálatait. 1211-ben, amikor per támadt birtokügyben a pannonhalmi apát és Gatc, az esztergomi pénzverők kamarása között, az uralkodó az ügy kivizsgálását és megítélését a kalocsai érsekre bízta. Amikor pedig a pannonhalmi apát és a pozsonyi várjobbágyok között keletkezett per, az ügyről a királyné, azaz a nővére udvarában tartózkodó Bertold is állított ki oklevelet, amelynek méltóságnévsorában közvetlenül az uralkodó neve után a maga nevét helyeztette el, megelőzvén a felsorolásban János esztergomi érseket. Ez az apró mozzanat is arra vall, hogy Bertold legalábbis egyenlő jogállásúnak tekintette a maga kalocsai érseki tisztét az esztergomi érseki méltósággal.
  • A Szentgyörgyiek családjából való Tamás a nyitrai ispánságig vitte, két fia, Sebes és Sándor pohárnokmester volt, Csák nembeli Ugrin a zágrábi és győri püspöki szék után 1204-ben, hamarosan bekövetkező haláláig az esztergomi érseki tisztet töltötte be.

Az új berendezkedés ellenfelei

II. Endre 1217. évi oklevele szerint az esztergomi érsekség visszakapta a Komárom megyei Tardos falut, amelyet még Imre király adományozott Esztergomnak, de II. Endre utóbb elvette azt Jánostól, aki – az uralkodó szavaival élve — „mereven ellenezte az új berendezkedést [nouas instituciones][5]

Az új berendezkedés időszakának külpolitikája

Ugyancsak 1217. évi dátumra mutat II. Endre ama oklevele, amely szerint az esztergomi egyház újra Tardos falu birtokába jutott. A diploma már múlt időben szól az új berendezkedés politikájáról, s a király olyan intézkedését helyezte hatályon kívül, amelyet az új rend időszakában foganatosított, s az a János érsek nyerte vissza egyháza korábbi tulajdonjogát, aki az új rend miatti heves ellenállása miatt vesztette el azt. Az esztergomi egyház javára szóló döntését az uralkodó nem alkalmilag hozta, hiszen 1217-ben oklevél révén kárpótolta pozsonyi várfölddel azokat a birtokosokat, akik a János érseket sújtó birtokelvétel után jutottak Tardos falu tulajdonába.

Az új berendezkedés tetszhalála és feléledése

  • II. Endrétől tudjuk, hogy szentföldi hadjárata alatt az ország nemesei közül sokan (plurimi nobilium regni), akiket a király a sátán csatlósainak nevezett, megsértették az uralkodót, rendelkezéseinek átkos merészséggel ellene szegültek, a békét megzavarták. Az érseket, aki a királyi rendelkezések következetes végrehajtója volt, minden vagyonától és jövedelmétől megfosztották, fogságba vetették, az országon kívülre űzték. A királyhoz hű esztergomi kanonokokat is jogtalan büntetésekkel illették, nagy károkat okozva nekik. A János érsek és kanonokjai ellen forduló előkelők között azonban nemcsak világiak, hanem egyháziak is voltak, hiszen II. Endre király gonoszságok elkövetésével egyaránt vádolt világiakat és egyháziakat, s kérte a pápát, hogy a gaztettek szervezőit és bűntársaikat a Szentszék teljes szigorával sújtsa.
  • Ugyanakkor 1218-ra olyan erős tábort alkothattak az új berendezkedéssel különböző okokból szemben álló, egymástól társadalmi helyzet és politikai pozíció alapján erősen különböző rétegek és frakciók, hogy egyelőre II. Endre nem gondolhatott komolyan az új berendezkedés felújítására. Lényegében ezt az új berendezkedéssel szakító, a birtokadományokban mérsékletes politikát folytatta 1219-ben is. Ez évből szintén csak két adományáról van tudomásunk: részint a keresztes hadjárat idején kimutatott hűségéért a templomos rendnek Szlavóniában egy comitatust adott, Gecske földjét, részint pedig János érsek hűségéért a sok kárt szenvedett esztergomi kanonokokat jutalmazta erdélyi udvarnokfölddel.

Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

  • 1223-ban a Lovagrend egyházi szervezetét kivette az erdélyi püspök és az esztergomi érsek, tehát a magyarországi egyházi szervezet fennhatósága alól, s közvetlenül Rómához kapcsolta.
  • A domonkos misszió leglátványosabb eredménye az a követség volt, amelyet 1226 második vagy 1227 első felében Barc, a rangsorban a negyedik kun fejedelem indított a francia származású Róbert esztergomi érsekhez, akit kevéssel utóbb IX. Gergely pápa legátusként a kunok megtérítésére Kunországba küldött. A kunok követségét Barc egyetlen fia vezette, tagjai között kun előkelők és domonkos szerzetesek voltak. A kun fejedelem fia a maga és társai megkeresztelését kérte, továbbá bejelentette, hogy atyja és népe Erdélyben várja a keresztség felvételét. Róbert érsek két püspöktársa és Béla herceg jelenlétében nagy tömegű, egy kútfőnk szerint 15 000 kunt keresztelt meg. Egyetlen forrásunk még egy másik kun fejedelem, Membrok és környezetének ezer tagja megkereszteléséről is tud, akiket állítólag maga II. Endre tartott volna keresztvíz alá. A kun misszió eredményeképpen 1227-ben létrejött a kun püspökség a dél-moldvai Milkó székhellyel, s első püspökévé az a Theoderik barát lett, aki mint a domonkosok magyarországi rendfőnöke alaposan kivette részét a térítés munkájából. A pápa az új püspökséget hamarosan mentesítette az esztergomi érsek fennhatósága alól, és közvetlenül a maga hatáskörébe vonta.

Az egyházi nagybirtokosság politikai sikerei II. Endre uralkodásának utolsó éveiben

A királyi udvar összetételének szinte teljes megváltozása 1231-ben, vagy talán már 1230 utolsó hete­iben, nem csu­pán Béla birtok-visszavételi politikájának adta meg a kegyelemdöfést, hanem újra felszínre hozta mind­azokat a kér­déseket, amelyek Ampod fia Dénes korábbi tiszt­ség­vi­se­lé­sé­nek időszakát jellemezték. Ezek­ről az újra kísértő veszé­lyekről IX. Gergely pápának az esztergomi érsek­hez március 3-án írt levele tájé­koz­tat. „Rettenetes hír jutott el hozzánk mind a te, mind mások jelen­tése révén – írja a pápa Róbertnek –, a fáj­da­lom éles kardjaként hatolva belénk. Magyar­or­szá­gon olyan dolgok történnek, hogy ha az apostoli szék orvos­lást nem nyújt, úgyszólván elvész a hit, meg­semmisül az egyház szabadsága, és nem kis mértékben csök­ken a királyi tekintély.” Elnyom­ják a sze­gény keresztényeket, a szaracénok és a zsidók uralkodnak Krisz­tus hívein. A súlyos ter­hek­kel gyötört keresz­té­nyek látva a szaracénok jobb helyzetét, nagyobb szabad­sá­gát, önként csat­la­koznak hozzájuk, felveszik hitüket, hogy velük azonos szabadságot élvezzenek. Sza­ra­cé­nok keresz­tényekkel, keresztények szaracénokkal kötnek házas­ságot. A szaracénok keresztény rab­szol­gá­kat vásá­rolnak, hitük elhagyására kényszerítik őket, és nem enge­dik fiaikat megkeresztelni. Néhány szaracén keresz­ténynek hazudva magát szedi rá a keresztényet. A szaracénok szol­gáikká teszik a kunokat, a már meg­keresztelkedett kunokat hitük elhagyására bírják, a meg­ke­resz­tel­kedni szán­dékozókat pedig eltérítik szán­dékuktól. Noha a toledói zsinat elhatározta, hogy a zsidók köz­hivatalokat ne visel­jenek, Magyar­or­szá­gon a zsidók és a szaracénok mégis tisztségeket töltenek be, súlyos károkat okoznak az egy­háznak. „Az egy­házi szabadság – folytatja levelét a pápa – abban az országban annyira fel van forgatva, hogy a világiak nem­csak az egyház alattvalóira, hanem magukra az egyházakra és az egyházi személyekre is adót vet­nek ki, és világi bíró széke előtt kell felelniük. A birtokokat és jövedelmeket, amelyeket a királyok adományából már hosszú idő óta békésen birtokoltak, az egyházaktól igazságtalanul elveszik, és mérhetetlen ado­má­nyo­zá­sok révén, amelyeket bizonyos nemeseknek a király újra eszközöl, súlyosan meg vannak ter­helve.” Házas­sági ügyek is világi bíró elé tartoznak. „Úgy adódott, hogy ennek az országnak az egy­házai annyi jog­ta­lan­sá­got és kárt szen­ved­tek el, oly súlyos terhekkel lettek nyomorítva, hogy ha gyorsan nem adatik meg nekik a segít­ség, aligha lesznek képe­sek feléledni.”[6] IX. Gergely fel­ha­tal­mazta az esztergomi érseket, hogy egyházi fenyí­ték alkalmazásával, s ha kell, világi erő igény­be­vé­telével is tántorítsa el gonosztettek elkövetésétől az egy­ház ellen mesterkedőket.

A pápa II. Endrétől is kérte közreműködését a kihágások visszaszorításában, Róbert érsek tá­mo­ga­tá­sában. Nem lehet véletlen, hogy az esztergomi főpap és suffraganeusai éppen ekkortájt kez­de­mé­nyez­ték a pápánál Lukács érsek szentté avatását, akinek kanonizálása által a világi hatalommal szem­beszálló főpap eszméinek pro­pagálását kívá­nták szolgálni.


Nem teljesen világos, hogy 1231-ben az új oklevél kieszközlését szorgalmazó egy­házi nagybirtokosság miért éppen ahhoz az 1222. évi Aranybullához nyúlt vissza mint alaphoz, amelyet alighanem már az 1222. év máso­dik felében a királyi udvarban bekövetkezett személyi vál­to­zá­sok de facto hatályon kívül helyeztek. Csak gyanítható, hogy az okot éppen ez jelentette, az a körül­mény, hogy de jure nem érvénytelenítették az 1222. évi Aranybullát. Nem szabad elfe­lej­te­nünk, hogy a hét eredeti példányban készült 1222. évi oklevél öt pél­dánya egyháziak őrizetében volt: a pápánál, hogy az registrumába is írassa be, a johannitáknál, a temp­lo­mo­soknál, az esz­ter­gomi és a kalocsai káptalanban. Ha valaki, úgy éppen az egyház tarthatta számon az 1222. évi Arany­bullát, és emlékezhetett annak szövegére, amely számos ponton az egyházra nézve sérelmes intéz­kedéseket tartalmazott.


Amíg az 1222. évi Aranybulla a püs­pö­kök­nek, a jobbágyoknak és a nemeseknek, azaz az ország leg­ha­tal­ma­sabb egyházi és világi nagy­bir­tokosainak és méltóságainak biztosította a rendelkezések ellen cselekvő királlyal szemben az ellen­állás jogát, addig az 1231. évi megerősítés szerint II. Endre saját akaratából hoz­zá­járult: ha ő, fiai és utódai e szabadságot megsérteni akarnák, „az esztergomi érseknek jogában álljon, hogy szabály­szerű előzetes figyelmeztetés után, minket és őket a kiközösítés büntetésével fenyítsen meg.”[7] 1231-ben tehát az átértelmezett „ellenállási jogot” a mindenkori esztergomi érsek nyerte el.


Róbert esztergomi érsek gyak­ran intette II. Endrét, s mert a klerikusokkal szembeni akcióknak nem akart véget vetni, az érsek a pápától nyert felhatalmazás alapján, élve továbbá azzal a jogával, amit az 1222. évi Arany­bulla 1231. évi megerősítésének „ellenállási joga” a mindenkori esztergomi érseknek biztosított, egész Magyar­országot interdiktum (egyházi tilalom) alá vetette. Megtiltotta, hogy az egész ország­ban, akár a király vagy fiai udvarában, akár máshol pap istentiszteletet tartson, egyházi szent­sé­ge­ket szolgáltasson ki, egy­házi szertartás keretében temessen, kivéve a csecsemők keresztelését, az úr tes­tét és vérét, a penitenciát és az utolsó kenetet. II. Endrére még nem mondta ki Róbert az egyházi fenyí­téket, megjavulását várta, de taná­csosait, akiknek felbujtására a király vonakodott a helyzeten vál­toztatni, illetve akiknek buzdítására a sza­racénokat felemelte és közhivatalok élére állította, kikö­zösítette az egyházból.


A siker csak rész­leges volt, s a király bizonyos vezető egyházi férfiak közbenjárására is csak annyit tudott elérni, hogy az érsek augusztus 20-ig felfüggesztette az egyházi tilalmat és kiközösítést. II. Endre maga sem volt elégedett ezzel az eredménnyel, ezért május 16-án a pápához intézett levelében panaszt emelt az eszter­gomi főpap részéről őt ért megszégyenítés miatt, s követséget menesztett a pápához Dénes nádor, az Ara­gó­ni­ából bevándorolt Simon győri ispán és a johanniták rendfőnöke sze­mé­lyé­ben. IX. Gergely júniusban uta­sí­totta az esztergomi érseket az egyházi fenyíték felfüggesztésére, és a magyarországi helyzet kivizsgálására Pecorari Jakab praenestei püspököt küldte pápai követként széles jogkörrel Magyarországra, akit azonban azzal a joggal nem ruházott fel, hogy II. Endrét interdictum alá vethesse, ezt a pápa magának tartotta fenn. Min­denesetre IX. Gergely pápa még augusztus vége felé is különleges engedéllyel biztosította Gyula bán fele­sé­gének az istentisztelet hallgatását általános interdiktum idején.

II. Endre 1232. évi okleveleinek egy része nem véletlenül esztergomi vonatkozású, s kivétel nélkül a király és az esztergomi egyház közti feszültség feloldását, az érsek megbékítését és lecsillapítását célozta. Így 21 pog­rá­nyi embert, akiket a király néhai János esztergomi érsek idejében az esz­ter­gomi egyháznak adott földekkel és szőlőkkel egyetemben, majd Róbert érseksége idején haragjában az egyháztól elvett, visszaadta Esz­ter­gom­nak. Ugyancsak visszajuttatta az egykor szászok által lakott Szebelléb falut az esztergomi egyháznak, ame­lyet korábban attól jogtalanul elidegenített. Hason­lóképpen 1232-ben Róbert érsek kérésére biztosította az esztergomi egyház népei számára, hogy a királyon kívül más bíró hatósága alá nem tartoznak. Orvosolta az esztergomi prépost pana­szát, s elrendelte, hogy a zólyomi birtokhoz csatolt falvak dézsmájukkat teljes egé­szében az esz­ter­gomi egyháznak adják.

Noha Pecorari Jakab 1232 végén Magyarországra érkezett, II. Endrével még jó ideig nem tudott szemé­lye­sen tanácskozni. Igaz ugyan, hogy az uralkodó engesztelni próbálta az esztergomi érseket, de korábbi poli­ti­ká­ján mit sem változtatott. A királyi pénzügyigazgatás élén továbbra is bérlők áll­tak. Jól mutatja ezt, hogy az Auszt­riából Magyarországra jött zsidó Teha comes éppen 1232-ben kért engedélyt az uralkodótól arra, hogy apja által adományul bírt Besenyő nevű faluját igen magas összegért, 500 márkáért eladhassa Simon comesnek, mivel a királyi (pénzverő) kamara bérlése kapcsán bizonyos összeggel hátralékban maradt. A következő év dokumentumai iga­zolják, hogy a sókereskedelem is a zsidók és izmaeliták kezén volt. Alapos oka lehetett tehát II. End­rének arra, hogy kerülje a személyes találkozót a pápai követtel, aki így II. Endre meg­bí­zott­ja­i­val, a tárnokmesterrel (azzal a Miklóssal, akinek kiközösítését Róbert érsek rövid hala­dék után tervbe vette), továbbá az asztalnok-, a pohárnok- és a lovászmesterrel kezdett tárgyalásokat.

IV. Béla újabb birtokvisszavételei

IX. Gergely pápa 1236. január 16-án Bélához, január 25-én pedig Kálmánhoz intézett levelében a beregi egyez­ményre hivatkozva tar­totta jogtalannak a visszavételt, s intette Bélát és Kál­mánt, hogy az egyházak Imre és II. Endre ado­má­nyá­ból juttatott ingatlanait hala­dék­talanul állítsák vissza, s a károkért megfelelő elég­tételt adjanak. A pápai intés­nek egyelőre nem volt foganatja, IV. Béla birtokokat vett el az esztergomi, a hán­tai egy­háztól, továbbá számos monostortól.

A birtok-visszavételi politika technikai lebonyolítása a földbírákra hárult. A föld­bí­rákat a király megyén­ként küldte ki, jobbára négy–hat tagú testületet alkottak, világi birtok ügyében általában a terü­letileg ille­té­kes megyésispán, egyházi ingatlan ügyé­ben pedig a megyéspüspök vezette a vizsgálatot. Eré­lyes mű­kö­dé­sük további bir­tokpereket vont maga után. Jelentős segítséget nyújtottak a föld­bí­rák­nak a vár­e­le­mek és más királyi népek, akiknek létérdeke volt az egykori királyi birtokok vissza­állítása. A várszervezet nem min­den társadalmi rétege tekintette azonban egy­ként alapvető érdekének a birtok-vissza­vételi politika sikerét. Azok a várjobbágyok, akik már önálló földet hasítottak ki maguknak a vár birtok­állagából, aligha örül­het­tek annak, hogy saját rendelkezésű földjeik újra a várnépekkel közös vár­földként kerül­tek vissza a vár tulaj­donába. A várjobbágyok egy része tehát már nem osztotta a vár­né­pek célkitűzéseit. Más részük viszont vállalta a közös fellépést velük, s ez arra mutat, hogy a vár­né­pek mellett a várjobbágyok önálló föld­tu­laj­don­nal még nem rendelkező tábora is érdekelt volt a vár­bir­to­kok restaurálásában. Ha a vár­e­le­mek fellépései álta­lában kevés sikerrel jártak is, teljesen ered­mény­te­len­nek mégsem lehet a mozgalmukat ítélni. A föld­bí­rák például egy komáromi földet visszacsatoltak a várak­hoz, mert az a szolgagyőri, a bányai és a komáromi vár­népeket illette. A vár­e­lemek mozgalmához a királyi udvarnokok és más népek, így például a királyi lová­szok is csatlakoztak. Bírói ítélet nélkül rom­boltak le határjeleket, és foglaltak el föl­de­ket. Abban azonban erős a hasonlóság az 1228–1231 közötti visszavétellel, hogy 1235-öt követően sem támaszkodott intenzíven a király a várelemek és más királyi népek mozgalmaira, vagyis nem használta fel birtokrestaurációjához ezek ter­mé­sze­tes szö­vet­ségét.

Ahogy haladt előre a birtokvisszavételek ügye, úgy nőtt az ellenállás a meg­ká­ro­sí­tott egyházi és világi bir­to­kosok részéről. Noha az 1236. januári pápai leveleket nem követte több pápai intelem, s egyelőre még folyt az egyházi birtokok visszavétele, már fel-feltünedeznek a királyi oklevelekben azok az ígé­re­tek, ame­lyek az egy­há­za­kat ért károk pótlását célozták, 1238-tól pedig megkezdte az uralkodó az egy­há­zak­tól elvett bir­tokok visszaadását. Béla nem tehette kockára uralma egyházi támaszát, így bizonyos határon túl nem foly­tathatta a birtokrestaurációt, s a károsult egy­há­zak­nak teljes vagy részleges elég­té­telt szolgáltatott. A hán­tai egyháznak minden ingat­lanát visszaadta, míg az esztergomi egyháznak a tőle visszavett várföldből csak egy részt.

Iskolaügy

1111-ben Vilmossal, a nyitrai káptalan gram­ma­ti­ku­sá­val, 1205-ben egy esztergomi iskolamesterrel (magister scolarum) talál­kozunk.


Az esztergomi káptalanban már egy 1183. évi oklevél három mes­tert említ.

Írásbeliség

  • Ugyancsak ide sorolható a vegyes tartalmú, Esztergomban levő kódex, amely értekezést tartalmaz az Énekek Éne­kéről, és ver­ses computust őriz. A kódexben található rövid történeti feljegyzés, amely a magyar királyok temetkezési helyeit közli Istvántól II. Istvánig, az újabb fel­te­vés szerint kétes hitelű. Ebben a kódexben maradt ránk a XII. század első feléből szár­mazó isko­lás­könyv. E kódex magyarországi keletkezése azonban vitatott.
  • A kápolna elöl­járójának nagy hatásköre és szoros függése az esztergomi érsektől magát az okle­véladást tette túlságosan füg­gővé a legfőbb magyarországi egyházi méltóságtól.
  • Az első kísérlet, amely az alkancellári méltóság meghonosítását célozta, Róbertnek, a későbbi veszprémi püspöknek és esz­tergomi érseknek 1209. évi ama újítása jelen­tette, hogy a kancellárt az alkancellár helyettesítse a királyi oklevelezés ügye­iben.
  • Az esztergomi, győri, budai, veszprémi és székesfehérvári káptalan, valamint a pannonhalmi konvent már 1210 táján hite­les helyi jelleggel adott ki okleveleket, más egyházi testületek utóbb kezdték el az oklevéladást.
  • A ferrarai trubadúr-légkörben felnőtt Beatrix, II. Endre harmadik felesége Kálmán herceg nejét, Salomét Esztergomba hívta játékokra és udvari lát­vá­nyos­sá­gokra, amin megint csak lovagi tornát érthetünk.

Stílusirányzatok

Valószínűleg a XII. század első har­ma­dá­ban kezdték el azt az esztergomi építkezést, az első székesegyház átépítését, amely­nek egy szakasza 1156-ban lezárult, amikor is Martirius érsek felállította és fel­szen­telte a Mária-oltárt. Bizonyos, hogy az 1156. évi dátum csak a szentélyrész befe­je­zé­sére vonatkozik, a székesegyház átalakítása a század végéig eltartott.


Az érett romanika észak-itáliai eredete jól tükröződik a magyarországi emlék­a­nyag­ban. A pécsi második székesegyház osz­lopokkal tagolt és boltozott kriptája a leg­hitelesebb épületrészek közé tartozik, s megfelel annak a típusnak, amely a XI. szá­zad végén Lombardiában, majd a lombard minta nyomán Közép-Európában elter­jedt. A székesfehérvári királyi bazi­lika átépítésének a XII. század első felére tehető emlékei, a pillérfők, ornamentális faragvány töredékek szintén lom­bar­diai kap­csolatokra mutatnak. Az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház második épü­le­tét díszítő klasszicizáló szob­rá­szat éppen úgy lombardiai, elsősorban Como kör­nyé­ki hatásokra vezethető vissza, mint ahogy az épület elrendezése is a bencések lom­bardiai központjának megoldásait követte keleti toronypárjával és a főhajóba benyúló kórusával. Az esz­ter­gomi elrendezés példája érződik a kisebb méretű és egy­szerű harinai, ákosi, valamint az 1203-ban már leégett boldvai monos­tor­temp­lo­mon. Az esztergomi műhely mesterjegyei fedezhetők fel az óbudai prépostságon, mind a klasszicizáló típusú oszlopfőkön, mind a gazdag épületplasztikai tagoláson. Az az adománylevél, amelyet II. Géza 1148-ban adott az óbu­dai egyháznak, talán az óbudai prépostsági építkezések kronológiája szempontjából is hasznosítható. Az esz­tergomi műhely ornamentikája ismerhető fel az esztergom-szentkirályi johannita rend­ház töredékein. Mivel a rendház alapítása a XII. század második harmadának végére tehető, ebből következően az esztergomi székesegyház Mária-oltárának 1156. évi felszentelése nem az esztergomi építkezések befejezését jelzi.


Ugyanakkor egy, Dömösön megmaradt nagyméretű, állat­küzdelmet ábrázoló oszlopfő stílusát tekintve szorosan kap­cso­ló­dik Esztergomhoz, a második székesegyház építőműhelyéhez.


Esztergomban a klasszicizáló jellegű ornamentika fejlődése töretlen a szé­kes­egy­ház építészeti faragványtöredékein, s meg­jelent a királyi palota (a vár) egyes rész­le­tein, a lakótorony oszlopfőin és kettős kapuzatán. 1180 táján a nyu­gati rész épí­té­sé­vel befejezéshez közeledett a székesegyház évtizedek óta tartó újjáépítése, s ekkor kezd­hettek hozzá a királyi palota felújításához. A székesegyház újonnan elkészült díszí­tőrészei némileg különböznek a szentéllyel össze­függő farag­vá­nyoktól, amennyi­ben e friss dekoratív részletekben észak-itáliai elemek keverednek franciás stí­lus­sajátosságokkal, a Rhone-vidék és Burgundia jellegzetes megoldásaival. A szé­kes­egyház befejezésén és a királyi palo­tán munkálkodó esz­ter­go­mi műhely alkotása a főkapu, a Porta speciosa, amelyet a székesegyház homlokzata előtt emelkedő négy­szögű előc­sar­nok fogott közre.

1190 táján stílusváltás történt az esztergomi építkezéseken és épü­let­de­ko­rá­ci­ók­ban. Franciaországi, valószínűleg Cham­pagne és Burgundia területéről érkezett mes­terek jelentek meg Esztergomban, akik a hazájukban egy nem­ze­dék­kel koráb­ban gyökeret vert gótikát honosították meg Magyarországon, egyszersmind Közép-Euró­pában is leg­ko­ráb­ban. A palo­takápolnán és a Szent Adalbert-székesegyház nyu­gati előcsarnokán, oszlopfőkön, kapu­zat­tö­re­dé­ke­ken már a korai gótika elemei lát­hatók, de egyes dekoratív részletek, a kápolna rózsaablakának béllete, figurális szob­rászati darabok arra mutat­nak, hogy a régebbi műhely, amely a romanika jegyé­ben alkotott, tovább folytatta mun­káját. A gótika fontos össze­tevője a III. Béla korá­ban kialakuló művészetnek; a gótikus művészet magyarországi meg­honosítása mél­tán helyez­hető egy sorba III. Béla olyan alkotásaival, valamint tudomány- és művé­szetpártoló törek­véseivel, mint az írásbeliség fon­tos­ságának hangoztatása, végső fokon a kancellária felállítása, a külországi, párizsi tanulmányok támogatása, kirá­lyi ötvös­műhely létesítése. A gótika meghonosításában a királyi kez­de­mé­nye­zés szerepe vitathatatlan. Ha nem is voltak ide­ge­nek a III. Béla kori művészettől, főleg az ötvös­művészettől a bizánci min­ták, a székesegyház díszítése 1190-et követően nyu­gat-európai példákhoz igazodott, az Esztergomban teret nyert új stílus gyökerei a Maas-vidéki képzőművészetben lel­he­tők fel. A Porta speciosa is az új mesterek keze nyo­mán nyerte el végleges formáját. Az alkotót a világi és egyházi hata­lom kérdései fog­lalkoztathatták, hiszen nemcsak Szent István királyt és annak keresztapját, az esztergomi székesegyház védő­szentjét, Adalbertet ábrázolta, hanem III. Bélát és az akkori esztergomi érseket, Jóbot is, s a kapuzat timpanonjában Magyar­ország Mári­á­nak történt fel­a­ján­lása központi helyen nyert megörökítést. III. Béla nem érte meg a királyi palota újjá­építésének befejezését. Ami­kor Imre király 1198-ban a palotát az esz­tergomi érseknek adományozta, még nem ért véget az átalakítás.

Az 1190 tája óta gótikus arcélt nyerő esztergomi műhelyen kívül a jobbára III. Béla korában létesült cisztercita monos­to­rok, Egres, Zirc, Szentgotthárd, Pilisszentkereszt, Pásztó képviselték a gótikus stílust. Tagadhatatlan álta­lá­ban a cisz­ter­ci­ták erős ragaszkodása a gótikához, de ez nem jelent valamiféle önálló cisztercita stílust, ami­lyen egy fél évszázaddal koráb­ban, Clairvaux-i Bernát idejében még létezett. A XII. század végének gótikus jellegű cisztercita épí­tőművészete a korai gótika bur­gun­diai forrásából merített. Kevéssé valószínű, hogy a ciszterciták építészete komoly sze­repet játszott a korai gótika megjelenésében, illetve magyarországi tér­hó­dí­tá­sá­ban. Ezt a feladatkört az esz­tergomi műhely töltötte be, amely szerte az országban szét­sugározta a francia mintára Magyarországon meg­gyö­ke­resedett korai gótika ele­meit. Esz­ter­gomi mesterek dolgoztak az Esztergomhoz közeli pilisszentkereszti cisz­ter­cita monos­toron, ahol a legkorábban elké­szült épületrész, a kolostortemplom kezük nyomát őrzi. A XIII. század első har­ma­dában folyó további építkezések során lét­rejött kolostorépület már fejlettebb, későbbi gótikus stí­lus­sa­já­tos­sá­go­kat mutat. Az esztergomi műhely közvetlen hatása távolabbra is kisugárzott. Budai és zágrábi töre­dékek vallanak az esz­tergomiak itteni nyomairól. Rajta hagyta lenyo­matát az esztergomi műhely a halicsi Szent Pantaleon-templomon, amely az 1210-es évek máso­dik felében, Kál­mán halicsi királysága idején épülhetett. A XIII. század elején nem ritkák az olyan építészeti emlékek, amelyeken, miként Esz­tergomban is, együtt jelent­kezik a romanika és a gótika. Így a Hont-Pázmányok 1217 előtt elkezdett bényi pre­mont­rei kolostorán, a Csák-nemzetség vértesszentkereszti második apát­sági templomán, továbbá a gyulafehérvári második szé­kesegyház egyes díszí­tő­rész­le­tein.

Kisugárzott az esztergomi műhely hatása a másik érsekségi központ, Kalocsa épí­té­szetére is. A második kalocsai szé­kes­egy­ház építése Bertold érseksége idején, 1210 körül kezdődött el, s az épület töredékei a kalocsai építők, valamint az esz­ter­gomi és pilisszentkereszti műhely közötti közvetlen érintkezésre mutatnak. Kalocsa hatása érződik az ócsai és jános­hidai premontrei prépostsági, illetve az aracsi bencés apát­sági templom épületén. Újabb francia mesterek érkeztek Magyar­országra Ile-de-France, Champagne és Burgundia területéről. A pár évtizeddel korábban ugyane vidé­kekről Esz­ter­gomba jött elődeiknél fejlettebb gótikát képviselő művészetüknek nyoma maradt a kalocsai második székesegyházon, Pilisszentkereszten a cisztercita kolos­tor kerengőjén, illetve ugyanitt Gertrúd királyné sírjának gótikus stílusú farag­vá­nyain, valamint Somogyvárott és Pusztaszeren. Szoros kapcsolat volt ezek­ben az évtizedekben a franciaországi gótikus épí­tőműhelyek és Magyarország között. Villard de Honnecourt 1221 tájára tehető magyarországi küldetése a francia-magyar művészeti kapcsolatok közvetlenségének a jele. A magyarországi korai gótika az országhatáron túlra is kisu­gárzott.


Németországi bazi­likák szolgáltak mintául a gyulafehérvári második székesegyház számára, amely­nek hosszan elnyúló építkezésén alárendelt jelleggel esztergomi eredetű kőfa­ra­gók, továbbá korai gótikus stílust képviselő modernebb mes­te­rek is dolgoztak.


A Dunántúl számos késő román kori emlékén rajta hagyta lenyo­ma­tát a Csákok vértesszentkereszti építkezésén kia­la­kult, részben Esztergomból és Kalo­csáról toborzott műhely: köze volt a vértesi műhelynek a felsőörsi prépostság, a cell­dö­mölki bencés apátság, a jáki templom építéséhez.

A tatárok Magyarországon

1241. március 15-én a negyednapja éjjel-nappal lovagló Dénes nádor meg­ér­ke­zett IV. Bélához, s jelen­tette neki az orosz kapu­nál történt vereséget. A királyt meg­lepte a hír. Elbocsátotta maga mellől az érse­ke­ket, püs­pö­kö­ket, megyésispánokat és báró­kat, megparancsolván nekik, hogy sereget véve maguk mellé hala­déktalanul tér­je­nek vissza hozzá. Intézkedett továbbá, hogy az összes kunok csatlakozzanak tábo­rához. Gyülekezőhelyül a nagy és gazdag német falut, a Duna menti Pestet jelölte ki, maga is oda indult Esz­tergomból és Fehérvárról össze­sereglett hadával.


Ugyanezen a napon, március 17-én a tatárok előőrsei elfoglalták Vác váro­sát, és kirabolták a kincsekben bővel­kedő püspöki székhelyet. A város püspöke, Báncsa nembeli István, a tatár­járást követően hosszú évekig esz­ter­gomi érsek, a király parancsának megfelelően ekkor már úton volt Laszkarisz Máriával az osztrák határ­szélre.


Életét vesztette Mátyás esztergomi és Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri püspök, valamint sok más egyházi és világi előkelő.


A magyarok Székesfehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zalavár és Léka váraiba vették be magukat. A tatár sereg egyesült három szárnya a tél elejét még Szeged vidékén töltötte, de a téli idő beálltával Pestre tették át központjukat. Amikor átkel­tek a Dunán, elsőként Óbu­dára zúdult a Batu vezette tatárság. Batu meg is szállt itt, majd mikor tovább­vo­nult Esztergom irányába, Óbudát felégették a tatárok. A dunántúli káptalanok, szer­ze­tesrendek, továbbá különböző rendű és rangú világiak, ispánok, katonák, vár­népek, polgárok, a várak­ban tartózkodó közösségek újólag követet küldtek a Szent­székhez Salamon székesfehérvári prépost-kanonok személyében azzal a kérés­sel, hogy a pápa mihamarabb adjon segítséget, mert a kése­delem veszélyes lehet rájuk nézve. A segítség ezúttal is elmaradt, a magyaroknak maguknak kel­lett szem­be­nézniük az immár a Dunántúlon is valósággá lett tatár veszedelemmel.

Batu serege Óbuda felperzselése után Esztergom ellen fordult. Esztergomban a magya­rok nagy soka­sága vonta meg magát, gazdag polgárok, katonák, nemesek és úrnők, akik bizonyosak voltak abban, hogy sikerrel állnak ellen nemcsak a tatá­rok­nak, de akár az egész világnak is. Az esztergomiak elbi­za­kodottsága megbosszulta magát. A tatárok bekerítették a várost, foglyaikkal a várfalakat meg­ha­ladó magas­ságú rőzsehegyet építettek, s harminc ostromgépük éjjel-nappal okádta a követ. A város­ban zavar támadt, a magyarok, a franciák és az olaszok, vagy talán vallonok (Lom­bardi), felgyújtották a külvárosok faházait, s visszavonultak a palotákig, ame­lye­ket szintén megvívtak a tatárok. Esztergomban egyedül a várhegyen épült vár állott ellen nekik, amelyet az aragóniai származású Simon veze­tésével szám­szer­í­já­szok védtek sikerrel. Esztergom után a tatárok Székesfehérvár ellen fordultak, a kül­város házait felégették, de a várost nem sikerült elfoglalniuk, mivel a hirtelen jött olva­dás meg­törte a jégpáncél erejét, s a mocsaraktól körülvett Fehérvár nem volt meg­közelíthető számukra.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

A török útjába eső Székesfehérvár, Visegrád, Tata, Esztergom, Komárom azon­ban sikeresen ellenállt. A kato­nák mellett polgárok, bemenekült parasz­tok, nemesek, szerzetesek harcoltak.

Szapolyai János megkoronázása

Az országgyűlés megtartásának feltételeit persze biztosítani kellett. Szapolyai csapatai elfoglalták Budát, Esztergomot és Székesfehérvárt, majd a vajda magához vette a koronát, s hívei kíséretében 6 ezer fegy­ve­res­sel érkezett Fehérvárra.

Újabb koronázás Fehérvárott

Ferdinánd csapatai július elején a Morvaországgal szomszédos területeken kezdték támadásukat, és több hely­séget elfoglaltak. A fősereg, amellyel maga Ferdinánd is Magyarország földjére lépett, a Dunántúlon nyo­mult előre. A sereg előtt Nádasdy Tamás haladt 300 lovassal. Jelentősebb ellenállás sehol sem mutat­ko­zott. Győr, Komárom, Tata, Esztergom, Visegrád megadta magát, és a várakba idegen őrség vonult.

Ferdinánd serege Buda falai alatt

Várday Pál esztergomi érsek azt ajánlotta, hogy Ferdinánd és János hívei Esztergomban vagy Székesfehérváron közös megbeszélésen állapodjanak meg a tennivalókban. Ferdinánd nem adta beleegyezését a gyű­léshez, a javaslat mégis kedvező visszhangra talált; egy év leforgása alatt különböző pártállású nemesek hat­szor is összegyűltek.

A gyalui egyezmény

A besztercebányai országgyűlés igen népes volt, mintegy kifejezte, hogy az ország sorsára messze kiható kér­désekben kell dönteni. Megjelent 6 főpap, 27 főúr, továbbá 32 vármegye, 18 királyi és bányaváros kül­dötte, s ott voltak távoli vidékek – Zala, Tolna, Somogy vármegye – meg a török torkában fekvő Székesfehérvár és Esztergom küldöttei is.

Az oszmán hatalom új hódításai

Szulejmán szultán 1543-ban hatodszor vezette hadait Magyarországra, távolabbi célja állítólag újból Bécs volt. Elfoglalta Valpó várát, majd július elején átkelt a Dráván. Siklóson, amikor az ellenség a bel­ső­vá­rig jutott, a várnagy céltalannak tartotta a további harcot, és szabad elvonulásra feladta a várat. Pécs védői meg sem várták az ostromot, más megerősített helyekre menekültek; Szászvár is megadta magát. Július 22-én a szultán Budára érkezik, majd egyenesen Esztergomhoz vezette seregét, hajókon vontatott ágyúi a Dunán követték. Esztergomot közel 2 ezer gyalogos védelmezte, köztük olaszok, spanyolok és néme­tek. A várat bevehetetlennek tartották, őrsége eleinte keményen harcolt, de alig több mint egy hét után tárgyalásokat kezdett, és a várat átadta az ellenségnek. Tata Ahmed pasának ellenállás nélkül hódolt meg; olasz parancsnoka ezért halállal bűnhődött. Ferdinánd parancsára a tatai őrség német vezetőjét és Esztergom feladóit is börtönbe vetették, de hosszabb fogság után ítélet nélkül elengedték őket.

Esztergomból a szultán nem folytatta útját Bécs felé – amitől tartottak -, állítólag azért nem, mert hírt kapott arról, hogy a franciák nem kezdték meg a Földközi-tengeren hadműveletüket, melynek V. Károly császár erőit kellett volna lekötnie.


Mehmed budai pasa és az esztergomi bég a török várak őrségét összevonva, Visegrádot fogta ostrom alá, mert veszélyeztette összeköttetésüket Buda és Esztergom között.


1544 augusztusában az esztergomi törökök éjnek idején meglepték Léva várát, de az őrség Balassa Menyhárt vezetésével elűzte a támadókat, Nyáry Ferenc surányi várkapitány pedig az Ipoly melletti szalkai mezőn (Hont vármegye) szétszórta a fosztogató sereget.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

  • Elsőként, június elején Arszlán budai pasa fogta ostrom alá Palotát, de a védők Thury György veze­té­sé­vel ellenálltak. A pasa kudarcát ezután komoly veszteségek súlyosbították; Eck von Salm győri főkapitány csa­patai a dunántúli felkelőkkel visszafoglalták Veszprémet és Tatát; majd kisebb várak: Vitány, Gesztes, Csókakő és Zsámbék felszabadításával csaknem Esztergomig hatoltak.
  • A császári haderő zöme a Duna jobb partján nyomult előre. A tíz évvel korábbi példa alapján felvetődött az a terv, hogy Esztergom megtámadásával zavarják meg a török hadműveleteket, de Miksa végül is Győr mellé, megerősített táborába vonult.

Zimányi Vera

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

  • A magyarországi városiasodás színvonalát is alapvetően az európai gazdaság egészébe való beil­lesz­ke­dé­sünk feltételei határozták meg. A magyar gazdaságnak már a középkor óta agrár- és bányatermékeket expor­táló és iparcikkeket importáló profilja az amúgy is fázisbeli késéssel kialakult magyarországi városok ipa­rosodására fékezően hatott, és hozzájárult ahhoz, hogy mezőgazdasági jellegük fennmaradjon, és váro­si­asságuk is elsősorban a kereskedelemben, pontosabban a külkereskedelemben érvényesüljön. Ez az oka annak, hogy a 14. századtól kezdve a külkereskedelemben leginkább érdekelt határvárosok (Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Kassa, az erdélyi szász városok) kerültek a fejlődés élére. A hazai ipa­ro­so­dás elmaradottsága miatt a belső piaci forgalom nem növekedett azonos ütemben a külkereskedelemmel, ezért az ország belsejében fekvő városok – mint például Esztergom, Győr, Székesfehérvár, Pécs – leha­nyat­lot­tak.
  • 1541-ben egy megrendült, a korábbiakhoz mérten elszegényedett, de az egykorú Magyarországon belül még mindig a legnépesebb városegyüttest képviselő Buda és Pest került török uralom alá. Ugyanez évben jutott török kézre Szeged is. 1543-ban, mint fentebb láttuk, Székesfehérvár, Esztergom és Pécs, 1544-ben Visegrád osztozott e sorsban, Tata, Komárom, Győr, Pápa és Veszprém pedig hamarosan végvárakká lettek.

A városi ipar és iparosság

Győr, Komárom, Esztergom, Újvár ötvösei 1529-ben még csupán közös céhet létesítettek, amikor Kassán már erős és népes volt ez az iparág.

Főurak–nemesek

A 8 legnagyobb birtokos, akinek 1550 körül 1000-nél több portája volt, birtokuk nagyságrendjében a követ­kező: 1. a váradi püspök; 2. a király; 3. Báthori András; 4. Török János; 5. a váradi káptalan; 6. Serédy Gáspár; 7. Thurzó Elek, utóbb Pernstein János özvegye és 8. az esztergomi érsek. E 8 birtokos az ország portáinak mintegy 23%-át tartotta kezében. (Ezen belül 19% volt a királyé, 39% az egyházaké és csak 42% a világi uraké.)

Sinkovics István

Várak, kastélyok, őrházak

Főleg azokon a helyeken volt nagyobb számú török katonaság, amelyek a Magyarország felől várható táma­dás irányába estek. Így Budán 2325-en, Pesten 1800-an, Esztergomban és Párkányban 1902-en, Székesfehérváron 1647-en, Szolnokon 905-en, Szigetváron 560-an szolgáltak.

A török terület népessége

Néhány stratégiailag fontos hely lakóit tervezetten kicserélték. Így 1570 táján Esztergomban, Visegrádon és Nógrádon csak mohamedán és jórészt katonai szolgálatban álló görögkeleti háztulajdon szerepelnek az össze­írásokban.

A török közigazgatás

A központ irányítása érződött abban is, hogy a mindennapi helyi életet, mindenekelőtt az adózást, a vámok és a különböző illetékek összegét, a bíráskodást szultáni törvények (kánun) szabályozták. Magyar­or­szágra vonatkozóan is több törvény készült, így a budai, esztergomi, hatvani és nógrádi livák kánunja Szu­lej­mán idejében. A végrehajtás ellenőrzése céljából a szandzsák-összeírások elejére lemásolták az illető igaz­ga­tási egység kánunját.

Jövedelmek, adóztatás

Az esztergomi szandzsákhoz tartozó Ágó falu elpanaszolta, hogy a harácsszedők 24 ház helyett 31 után köve­telik az adót. A szultán meghagyta a budai pasának és az esztergomi kádinak, hogy a helyszínen ellen­ő­rizzék az adózók számát, és ha a panasz jogos, a visszaélésnek vessenek véget.

Ipar és kereskedelem

A török a külkereskedelmi utak mentén több helyen vámot állított fel: Budán, Pesten, Vácon, Esztergomban, Székesfehérvárott, Pakson, Bátaszéken, Mohácson, Pécsett, Kálmáncsán stb.

Péter Katalin

A humanizmus történelemszemlélete

Ugyanakkor még itt is óriásiak a különbségek, még Magyarországon is olyan eltérő személyiségek tartoznak közéjük, mint Dudith András püspök és Oláh Miklós esztergomi érsek.

Vegyes vallású ország

A római katolikus egyházat tehát körülbelül az 1570-es évektől – durva közelítéssel – mintegy 300-350 gyü­lekezetben 150-200 ezer hívő, 500 szerzetes és a főpapokkal, valamint a káptalanok tagjaival együtt nagy­jából ugyanennyi világi pap képviseli. De fennmaradt a teljes egyházi szervezet: az esztergomi érsektől a plébánosokig – megfogyatkozott számú elemmel ugyan – a teljes hierarchia láncolata működik.

Az első hazai reformátorok

Cordatus valószínűleg a királyi udvarból kiűzött pap, de még neki is, Kreslingnek is tekintélyes katolikus egyházi állása van Budán, amikor 1525 tavaszán elhatározzák, hogy vándorprédikátorokként mennek a bányavárosokba, a lutheri tanokat hirdetni. Úgy látszik, nagy hatású, tömegkapcsolatokat jól építő reformátorok, mert amikor az esztergomi érsek elfogatja őket, a besztercebányai bányászok nyíltan fellépnek az érdekükben. Kiszabadulásuk után mindketten külföldre mennek.

A protestantizmus sorsa a három országrészben

A katolicizmus hivatalból fellépő közegei viszont most, a század közepe táján kezdenek felnőni a protestantizmus elleni küzdelem feladatához. Elsősorban Oláh Miklós esztergomi érseksége számít sokat. Ő, aki nemzetközi hírű tudósként volt sokáig Mária királyné titkára Németalföldön, most a legnagyobb határozottsággal lép fel a reformáció ellen. Egyelőre azonban az erőszakkal hiába kísérletezik.

Iskolák

  • A vegyes vallású Nagyszombatban például a káptalani iskola az esztergomi érsek akaratából működik egy ideig részben városi ellenőrzés alatt.
  • A kísérlet stádiumáig Oláh Miklós és Báthori István kezdeményezései jutnak el. Mindketten a jezsuiták közreműködésével kívánják a felsőfokú oktatást bevezetni. A katolikus egyház történetének magyarországi mélypontján azonban ez a megoldás nem találkozik társadalmi igényekkel: az esztergomi érsek tervéből csak egy papnevelő intézet felállítása valósul meg; 10 tanulónál többet azonban nem tudnak összehozni. Mindössze öt évig működik, 1562 és 1567 között.

Az élet minősége megváltozik

Feltűnőbb viszont a Leonardo da Vinci-féle jelenség nagyon késői fellépése Magyarországon. Nem mintha bárhol vagy bármikor is támadt volna hozzá hasonló zseni. Ilyenek nem voltak, de maga a fantaszta mérnök, a levegő meghódításáról ábrándozó hozzáértése mint jelenség általában a 16. századhoz tartozik. Tőlünk viszont csak a századfordulón vonz magához egy igen tehetséges embert, Verancsics Faustust, az esztergomi érsek unokaöccsét.

Sinkovics István

A központi hatalom és a rendek ellentétei az országgyűléseken

A protestáns rendek pedig síkraszálltak az esztergomi érsekség és a püspökségek betöltéséért, mert csak így lehetett teljessé a Magyar Tanács.

A vallási ellentétek

Oláh Miklós esztergomi érsek a következő év elején egyházmegyei zsinatot hívott össze a tridenti határozatok kihirdetésére. Ekkor azonban már Miksa uralkodott, aki megakadályozta ennek megtartását. A tridenti zsinat döntéseinek tényleges közzétételére csak a győri egyházmegyében került sor, ahol az említett Draskovich volt a püspök; a zsinat határozatai Magyarországon a 16. században ezért sem hoztak változást.

1573-ban Telegdi Miklós lett az esztergomi érsekség helynöke, aki felelevenítette a század közepén már Oláh Miklós által alkalmazott módszert a protestánsokkal szemben: egyházmegyéje (Turóc, Liptó, Nyitra és Trencsén vármegye) területén, de máshol is felülvizsgálta az egyházközségeket. Ennek során megállapította, hogy a papság legnagyobb része eltávolodott a katolikus hittől. Egyesek még egyházi szempontból szabályosan, püspök által nyerték kinevezésüket, mások viszont enélkül folytatták működésüket. Az előbbieket felszólította, hogy térjenek vissza a katolikus valláshoz, az utóbbiak pedig vagy hagyjanak fel papi működésükkel, vagy pedig távozzanak az egyházmegye területéről. Amikor a patrónus földesurak védelmükbe vették papjaikat, Telegdi királyi paranccsal igyekezett eltávolítani őket. Majd egyházi ügyésszel egyházi bíróság elé idéztette a papokat, és mivel háromszori idézésre sem jelentek meg, világi karhatalmat vett igénybe ellenük. Egyes birtokosok ellen is eljárás indult.

Hazai és nemzetközi összefogás-kísérletek

1594 márciusában, „hideg és rút időben” indultak meg újra a harcok. Miközben Zrínyi György gróf elfog­lalta Berzencét, Csurgót és Babócsát, Mátyás főherceg németekből és magyarokból álló seregéhez csat­la­koztak a vármegyei hadak; Pálffy Miklós március 10-én bevette Nógrádot. Ezzel megnyílt az út Esztergom és Buda felé. A budai pasa megelégelte a várak sorozatos elhagyását, s a nógrádi béget kivégeztette. Miután a magyar sereg Tura mellett megverte a budai pasa hadát, Mátyás főherceg május elején körülzárta Esztergomot, és a lakosság segítségével szinte harc nélkül elfoglalta az alsóvárost. A 35 ezer főnyi királyi hadsereg május 4-én megkezdte a vár ostromát. Ágyúival több helyen megtörte a Víziváros falát, de három véres roham­mal sem tudta bevenni. Hat héten át folyt az ostrom. Itt sebesült meg és vesztette életét Balassi Bálint. Súlyos nehézségeket okozott, hogy Mátyás főherceg nem értett a hadviseléshez, és nem is volt elég eré­lyes. A tisztek dorbézoltak, az ellátatlan csapatok fosztogatták a falvakat, elvitték az állatokat, leka­szál­ták a vetést, és lovaikkal etették meg, vagy alomnak használták. Majd járvány tört ki, a katonák közül sokan haltak meg vérhasban. Az ellenség mindennek láttán ki-kiütött a várból. Miután híre érkezett, hogy Szinán nagyvezír a szultáni hadsereggel közeledik, Mátyás főherceg június 29-én abbahagyta Esztergom ost­romát, és átkelt a Dunán. Tábora ilyen állapotban lévén, nem kockáztathatta, hogy a török hadakkal meg­ütközzék.

Kísérletek a török uralom alatt élő népek és országok bekapcsolására a felszabadító háborúba

Miután a császári és a magyar seregeknek a Duna-kanyartól északra és a Dráva mentén elért sikerei Esztergom ostromának felhagyásával félbeszakadtak, de a török dunántúli előnyomulása is megtorpant Komárom előtt, 1594 őszén az erők kiegyenlítődni látszottak, a háború mintegy holtpontra került.

Esztergom megvétele és a gyurgyevói győzelem

Önálló cikk.

Eger eleste és a mezőkeresztesi csata

1596-ban, 30 év után újra, személyesen a szultán, III. Mehmed vezetett sereget Magyarországra. Miksa főherceg nem vállalkozott rá, hogy megállítsa, hanem visszavonult Esztergom felé.

Katonai erőviszonyok

1599 tavaszán Schwarzenberg, Pálffy és Nádasdy kisebb sereggel korán kezdték meg a hadműveleteket, hogy eredményt érjenek el az Ibrahim nagyvezír vezette török sereg megérkezése előtt. Két nagy feladatra vállalkoztak. Petárdával be akarták zúzni Buda kapuját, de az őrség felfedezte és meghiúsította a kísérletet. A másik hadicél Fehérvár visszavétele volt: itt a petárdával felrobbantott kapun keresztül bejutottak ugyan a városba, és fel is gyújtották, de a vár ostromára nem voltak felkészülve. Sikerrel járt viszont egy harmadik vállalkozásuk: a török fősereg ellátásának megzavarása. Ibrahim nagyvezír hajókon küldte előre a serege számára szükséges élelmiszert, lőport, fegyvereket és zsoldot. Az értékes szállítmányt erős csapatok kísérték, és védelmük alatt kereskedők is jöttek a Dunán, saját hajóikkal. Pálffy Miklós hajdúezredeket küldött le sajkákon, hogy ragadják el az ellenség szállítmányait. A vállalkozást a hajdúk teljesen önállóan és eredményesen hajtották végre. Tolna közelében ütöttek rajta az ellenségen, amikor pihenés közben a törökök közül többen a parton voltak.

Az őrség egy részét levágták, mások a Dunába vetették magukat vagy elmenekültek. Száznál több kisebb-nagyobb hajót zsákmányoltak. A török veszteségét 500 ezer forintra becsülték. Ibrahimnak két hónappal kellett elhalasztania a támadás megkezdését, hogy az élelem- és lőszerveszteséget pótolni tudja. Közben a hajdúcsapatok, melyek száma megkétszereződött, továbbmentek Tolnáról, felgyújtották az eszéki Dráva-hidat, és ezzel is késleltették a török haderő felvonulását. Erre a boszniai pasa megerősített csapatokkal támadt a hajdúk ellen, akik azonban a félelmetes hajdúlest alkalmazva, egy szűk völgyben meglepték és szétverték a támadókat.

Ibrahim nagyvezír szeptemberben kijelentette, hogy békét akar kötni, és a két fél megbízottai meg is kezdték a tárgyalásokat. A törökök Esztergomon és Nógrádon kívül Győrt és Füleket is visszakövetelték, a másik oldalról viszont Eger visszaadásához ragaszkodtak; így a megegyezésre semmi remény nem volt, bár a Porta Velencét és az angol királynőt kérte fel a tárgyalások közvetítésére. Közben a tatárok kíméletlenül végigpusztították, felégették és kirabolták az Ipoly, Garam, Nyitra és Vág völgyének falvait. Ibrahim Esztergomot és Érsekújvárt fenyegette, de egyiket sem támadta meg. A császári fősereg Esztergom mellett állt, s a vármegyék, amelyek aránylag komoly erőket küldtek, sürgették, hogy ütközzenek meg a törökkel.


1603 végén meghalt III. Mehmed szultán, és a Porta újabb béketárgyalásokat ajánlott. De egyik fél sem engedett a követeléseiből, így ismét a fegyvereké lett a szó. 1604 szeptemberében Lalla Mehmed nagyvezír a szultáni sereggel Esztergomot zárta körül, miután Pest, Vác és Hatvan őrsége megadta magát, és a Buda védelme szempontjából hadászati jelentőségű helyek újból a török kezére kerültek. A császári hadak eközben a Duna túlsó partján állottak, az Erdélyből iderendelt Basta fővezérsége alatt. A nagyvezír nem boldogult Esztergom vívásával, és még a nyári táborozás lejárta előtt elhagyta az országot, Bastát pedig hamarosan Felső-Magyarországra rendelték – immár Bocskai hadai ellen.

Makkai László

Bocskai „gondolkodni kezd”

  • 1604 tavaszán a Habsburg-kormányzat arra készült, hogy az évek óta napirenden levő béketárgyalásokat minél kedvezőbb helyzetben fejezze be. Rudolf seregei még kezükben tartották Buda védelmi övezetében Esztergomot, Vácot, Pestet és Hatvant, Erdély pedig Székely Mózes Brassó melletti veresége után vérevesztetten tűrte Basta bosszúját. Amikor a generális április elején kivonult Erdélyből – a kortárs szerint, mint macska a galambdúcból –, hogy átvegye a Duna menti hadműveletek vezetését, a török a magyarországi hadszíntéren passzívnak látszott. A belső lázadások, a kiújult perzsa háború problémáihoz trónváltozás is járult. Az 1603 végén meghalt III. Mehmed utódjának, I. Ahmednek uralmát kellett megerősítenie. Követei, mint láttuk, békét ajánlottak, de ragaszkodtak a Budát biztosító Esztergom visszaadásához, melyért cserébe Kanizsát vagy Egert ígérgették.
  • Lalla Mehmed augusztusban Esztergom megvívására indult, s Basta nehéz helyzetbe került. A hadügyek intézésévei megbízott Mátyás főherceg egyik sürgető parancsot a másik után küldte Belgiojosónak, hogy küldjön Bastának segítséget, főként indítsa hozzá a felső-magyarországi vármegyék adójából toborzott csapatokat és a nemesek által megajánlott lovasságot.
  • Belgiojoso azonban, úgy látszik, szokásos nemesi lármázásnak vette az egészet, s megpróbált a környékbeli nagyurakhoz fordulni támogatásért. Meghívta őket szeptember 28-ra a rakamazi táborba, ahol akkor már mintegy 1500 sziléziai lovas tartózkodott Rottwitz ezredes parancsnoksága alatt, valamint a nemesség által kiállított 600 magyar lovas, s odaérkezett a temesvári kalandból Dampierre is 2500 hajdújával. A Petz ezredes gondjaira bízott és Kassán állomásozó 2 ezer gyalogoson és némi tüzérségen kívül ez volt az egész haderő, amivel Belgiojoso pillanatnyilag rendelkezhetett, de pénz híján ez is mozdíthatatlan volt. A magyar uraktól pénzt akart szerezni a katonák zsoldjára, hogy Dampierre hajdúit a vármegyei hadakkal és a nemesi lovasokkal együtt Bastához küldhesse, hiszen közben Pest, Vác és Hatvan megint török kézre került, s a nagyvezír Esztergomot ostromolta.

Osgyán és Edelény

Alsó-Magyarország és Erdély nagyurai, nemesei és városai még korántsem voltak meggyőződve, hogy Bocskai oldalán a helyük, az ő meggyőzésükre kellettek a prédikátorok és a hajdúk, akiket csak akkor lehetett mozgósítani, ha az ügyet a magukénak is érzik. Annál is inkább, mivel a szabadságharc igazi próbája csak most következett: november elején a Habsburg-udvar Basta generálist Esztergom alól Felső-Magyarországra küldte.

Bár Esztergom ostromával a nagyvezír október közepén már felhagyott, és e késő őszi időben török támadás már nem fenyegetett, az alsómagyarországi császári haderő bevetése mégis kockázatosnak látszott, mert úgyszólván ez volt a prágai udvar utolsó katonai aduja.

A veszedelmes török segítség

Lalla Mehmed nagyvezír 1605 júliusában újból Esztergom megvívására indult, s a visegrádi német zsoldosok már erre a hírre megadták magukat a törököknek. Esztergom ostroma augusztusban kezdődött, s Homonnainak nem sikerült a nagyvezírt rábeszélnie, hogy neki engedje át a fontos erősséget, mely végül is októberben török kézre jutott. Ilyen veszélyben forgott Érsekújvár is, ahol Szinán egri pasa 10 ezer emberével állandóan az alkalmat leste, hogy elsőnek hatolhasson be a várba, viszont a falak rohamozásából kivonta magát. „Megcsalának a latrok” – panaszolta egy ilyen alkalommal Homonnai, s hozzátette a tanulságot: „Megtetszék azért csak itt is egy ostromon, hogy az török nemzet ezt akarná, bátor az németek minket mind egyig levágnának, avagy mi a németeket, mert ők annyival inkább erősödnének hatalmas állapotjokban.”[8] A lengyelországi emigrációból 1605 februárjában hazatért és Bocskaihoz csatlakozott Illésházy, aki ekkor már döntő szerepet játszott a szabadságharc politikájában, Érsekújvár alatt hallotta a szállóigévé vált jóslatot: „az két tar között most leszen az szegény hajasnak mind országunkból veszedelme”.[9] Végül is sikerült elkerülni, hogy az Esztergom eleste után szabad kezet kapott nagyvezír ne maga jöjjön Érsekújvár alá; Illésházy kieszközölte Mátyás főhercegnél a vár átengedését azzal, hogy később visszaadják.

A magyar klérus kompromisszumos politikája

A bécsi béke után a főpapi kar fő célkitűzése középkori pozícióinak visszaszerzése lett a magyar feudális uralkodó osztályon belül. Ennek volt előjele, hogy Forgách Ferenc személyében hosszú idő után ismét nagyúri származású esztergomi érseket neveztek ki (1607).

Pázmány Péter politikai szerepe

Mikor 1616-ban Pázmány esztergomi érsek és ezzel országos főméltóság (és nagyúr) lett, maga is félretette a teológiai érveket, és Werbőczy Hármaskönyvével a kezében vezette a támadást a katolikussá lett földesurak protestáns jobbágyainak vallásszabadsága ellen, földesúri jogon elfoglalva a templomokat, katolikus papot helyezve az elűzött protestáns prédikátorok helyébe.

Homonnai György támadásai

Khlesl kényszeredetten tagadta meg a nyilvánosság előtt Homonnait, de az új esztergomi érsekkel, Pázmánnyal megüzentette neki, hogy a király elismeri hűségét, és szívesen veszi szolgálatait a jövőre is.

Pázmány Péter és a klérus politikája

  • Az arisztokrácia soraiban a Pálffyak, Zrínyiek, Bánffyak, Nádasdyak, Forgáchok, Homonnaiak, Batthyányiak, Thurzók stb. áttérésével már úgy megritkult a protestánsok száma, s a megmaradtak (Illésházyak, Thökölyek, Perényiek) politikailag annyira háttérbe szorultak, hogy Esterházy korai katolizálása a többi nagyúr szemében már árulásnak sem, de különösebb érdemnek sem számított. Az ő nádorságával kezdődőleg az tíz országos és udvari főméltóság viselőiből meg a hét tényleges megyéspüspökből (az esztergomi érsek, valamint az egri, zágrábi, veszprémi, győri, nyitrai és váci püspök – ez utóbbiak közül az egyik egyben kalocsai érsek is) álló Magyar Tanács világi tagjai is csupa katolikusból kerültek ki.
  • Az udvar és a rendek ellentéteinek a klérus javára fordításán munkálkodott nagy ügyességgel Pázmány Péter esztergomi érsek.

A linzi béke és az 1647. évi országgyűlés

A Linzben 1645. december 16-án aláírt békeszerződésben III. Ferdinánd „az erdélyi fejedelemnek és a pártjához szegődött magyaroknak a kívánságára és követelésére”[10] lényegileg a bécsi békét erősítette meg, de Rákóczinak életére átengedett hét felső-magyarországi vármegyét, sőt a vallásügyben is újabb engedményeket tett. Elsősorban – a Lónyai Zsigmond vezette erdélyi békeküldöttség hajthatatlanságának engedve – törvénybe iktatta a parasztok szabad vallásgyakorlását, a protestáns lelkészek elűzésének tilalmát, a templomfoglalások megszüntetését, a háború idején elfoglalt templomok kölcsönös visszaadását és – amiről eddig Bécsben és Nagyszombatban, az esztergomi érsek ideiglenes székhelyén hallani sem akartak – a vallási sérelmek országgyűlési megtárgyalását.

Zimányi Vera

A majorságépítés újabb hulláma

1619-ben az esztergomi érsek teljes gabonakészletét és 800 akó borát, Esterházy Miklós 4650 mérő gabonáját és 500 akó borát adta el a kincstárnak.

Makkai László

Örökös főrendiség

  • Az ellenreformáció sikerei az udvari hivatalnokságba szorult klérus előtt megnyitották az utat, hogy visszaszerezze jogilag soha el sem veszített középkori rendi állását. A püspököknek immár nemcsak címük volt, hanem híveik és papjaik is, mármint a királyi területre eső esztergomi, győri, nyitrai, veszprémi, egri, zágrábi, váci, zenggi és modrusi püspököknek, míg a török, illetve erdélyi fennhatóság alatti kalocsai, csanádi, szerémi, boszniai, knini, pécsi, illetőleg váradi és erdélyi püspöki címek viselői különböző prépostságok javadalmait élvezték.
  • Ugyanakkor viszont a mágnási rend ismét kezdte a maga monopóliumának tekintem a főpapi stallumokat. De ha a Forgách, Erdődy. Draskovich, Jakusith, Héderváry, Lippay, Bosnyák, Majtényi, Sennyey, Kéry családok püspök tagjai a főpapság tekintélyét emelték is, az egyházi és világi vezető réteg azonosulása mégsem lehetett teljes, mert a főpapság nem kívánta magát a mágnások gyámsága alá helyezni, s csak annyiban illeszkedett a rendi politikához, amennyiben ez védelmet nyújthatott neki az egyházra is kiterjedhető esetleges abszolutista törekvésekkel szemben. Ezt a kétfelé való önállóságot akarta kinyilvánítani Pázmány, mikor összeíratta és 1629-ben kiadta az esztergomi érsek jogait.

Hegyi Klára

Törökök

A többi nagyobb török központ, a vilajet- és szandzsák-székhelyek közül különösen a katonailag fontosak – mint Fehérvár, Esztergom, Eger, Temesvár – törökösödtek el, keresztény lakosságuk inkább állt hitükben megmaradt, beköltöző délszlávokból, mint magyarokból. E katonai-közigazgatási központok lakosságával együtt külső képük is megváltozott. A békétlen kor a várak megerősítését és karbantartását tette a legfontosabb feladattá, de a mindennapok szükséglete minden mohamedánok lakta helyen életre hívott néhány templomot: nagyobb, kőépítésű dzsámikat és kisebb, nemegyszer deszkaalkotmányú mecseteket, mellettük mohamedán iskolákat és szociális intézményeket, fürdők s igénytelen szállóházak sokaságát, valamint a hozzánk is elvetődött szerzetesek, a dervisek kolostorait. E főleg vallási középületek részben keresztény építmények átalakításával vedlettek át mohamedánná, s torz mivoltukban sem az átalakított, sem az átalakító kultúrához nem volt sok közük.

A templomi istentiszteletek, az iskolák vallásos, főleg a Korán ismeretére és magyarázatára szorítkozó oktatása, az egyházi ünnepek idején megélénkülő társasági élet, illetőleg a befelé forduló családi élet már inkább volt mohamedán török, mint a települések külső képe, de ez is provinciális volt, s erős balkáni hatások tarkították.

R. Várkonyi Ágnes

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

1661. március végén a Haditanács úgy döntött, hogy az egész császári hadsereget elindítják Magyarországra. Feltöltetik az élelmiszerraktárakat, toborzást rendelnek el, pénzt küldenek egyes magyarországi várakba zsoldra és építkezésekre. Sőt elfogadták az Opinio javasolta haditervet is. A császári haderő – Montecuccoli vezetésével mintegy 15 ezer ember – Komáromnál ver tábort, innen indít támadást Esztergom és Buda ellen.

A téli hadjárat

A magyar főméltóságok mozgalma szinte szárnyakat kapott, számolt be Bory Mihály Reifenberg bárónak, János Fülöp belső tanácsosának és titkárának az eszéki siker és a dekrétum hatásáról – miközben tájékoztatta, hogy nagy munkával készítik elő a tavaszi hadjáratot, mert meggyőződtek róla: elérkezett az ország felszabadításának rég várt ideje. Lippay György esztergomi érsek ugyancsak az ország nevében üdvözli János Fülöpöt, mert egyesítette Európa hatalmait a török elleni felszabadító hadjáratra.

Benczédi László

A rendi szervezkedés kibontakozása

Wesselényi korán bekövetkezett halála (1667. március) után – mivel Lippay György esztergomi érsek 1666-ban ugyancsak meghalt – az ellenzéki szervezkedés első embere Nádasdy Ferenc országbíró lett.

Az ellenreformációs irány felülkerekedése

  • 1672 ősze után az ellenreformáció vezérkara (Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök, a Magyar Kamara elnöke, Szelepcsényi György esztergomi érsek és mások) a protestáns egyházak dologi javairól – templomok, parókiák, egyházi birtokok és javadalmak visszavételéről – a két protestáns egyház személyi állományára, az egykorúak kifejezésével, a protestáns „eretnekség” élő „gyökereire”, a lelkészi karra helyezte át támadása súlypontját.
  • Mert az, ami 1673–1674-ben a kazamatákba,várfogságba, sáncmunkára vagy gályarabságba hurcolt ártatlan emberek százaival megtörtént, embrionális formában már az abszolutista politika első moccanásaiban adva volt akkor, amikor a rendi mozgalomért kiszabott büntetést az ellenreformációs irányzat nyomására konstruált összefüggések alapján vallási-felekezeti síkra terelték, s a jogeljátszás gyakorlatát a magyarországi protestantizmusra kétszeresen alkalmazták. Mint ahogy, megfordítva, ugyanez a mély összefüggés jut kifejezésre abban is, hogy a magyarországi klérus azon tagjainak, akik a rendi mozgalomba belekeveredtek (így Szelepcsényi György esztergomi érseknek, Sennyey István veszprémi püspöknek és másoknak), már eleve felmentést adtak minden számonkérés alól, mert abszolutista rendszabályaikhoz a katolikus egyház politikai támogatására kezdettől fogva és feltétlenül igényt tartottak.

Szelepcsényi és Kollonich

Éppen ebben a keretben emelkedik ki, lesz korjellemzővé, válik a lipóti abszolutizmus jellegzetes hazai képviselőjévé Szelepcsényi György esztergomi érsek, akinek kulcsszerepe volt az 1670-es évek magyarországi politikájában.

R. Várkonyi Ágnes

A túlélés esélyei

A török Buda vízemelő szerkezete vagy a felső hévizekre épített lőportörő malmok konstrukciója, Esztergom vízemelő gépezete ugyanannak az európai tudásanyagnak távoli és kezdetleges lecsapódása, mint Bethlen Miklós terve a Szamos folyó szabályozására.

Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei

Még Pázmány Péter kieszközölte, hogy az esztergomi érsek megint kapja a pisetumot, de a pénzérték ellenőrzése megszűnt; a pisetarius, vagy bárminemű magyar rendi vagy központi hatóság, bár a század folyamán többször követelték, nem szólhat bele többé.

Az alföldi cívisvárosok

A nagykőrösi kovács-, szűcs-, varga-, ötvös-, borbélyiparosok céhszervezetéről keveset tudunk. Míg a tímárok már 1668-ban az óbudai, esztergomi és váci céhektől, a csizmadiák majd csak 1698-ban a budai anyacéhtől kapnak privilégiumot.

Főurak és köznemesek

Batthyány Kristóf gondosan leírja a – politikatörténeti fejezetből jól ismert – Rajnai Liga elnökének kerti szökőkútjait működtető mechanikus víziszerkezeteket. Ilyesmivel nálunk Lippay György érsek pozsonyi kertjében próbálkoztak, és az esztergomi vár vízellátását oldották meg hasonló módon. Evlia Cselebi tájékoztatása szerint a vízoszlop Konstantinápoly legmagasabb mecsetjénél is magasabbra lövellt, s a szerkezetet megcsodáló Köprülü Ahmed nagyvezír kíséretére a fogaskerekeket kezelő apóka rákiáltott: „ne féljetek fiúk, ne féljetek!”[11]

Makkai László

A Dunántúl etnikai átalakulása

  • Mikor a Buda elfoglalását követő török roham néhány év alatt Esztergomig, Vácig, Hatvanig megszállta a Duna két partját, az első csapás a Dunántúl városiasodását érte. A kicsiny és hosszú ideig Ausztriának elzálogosított Kőszeget nem számítva, a Dunántúlnak egyetlen igazi városa maradt, Sopron, mely azonban maga is a táj legjellegzetesebb művelési ágának, a szőlőnek köszönhette viszonylagos jólétét.
  • A nagy végvárak, Esztergom, Visegrád, Szigetvár, Kanizsa, Székesfehérvár mellett továbbra sem tűrtek meg magyar külvárost, itt mindenütt rácváros települt, bennük görögkeleti szerbekkel és katolikus bosnyákokkal.

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

„Ami föld Győr és Esztergom között elterül, a török állandó portyázásai miatt pusztán hever” – írja 1662-ben magyar forrás alapján az akkoriban Európa-szerte elterjedt hollandi Bleau-féle világatlaszhoz mellékelt országismertetés.[12]

Udvari iskola

Itt külön kell hangsúlyozni, hogy a hivataluknál fogva is kiemelkedő egyéniségek, mint a nádorok és az esztergomi érsekek, magas színvonalú értelmiségi gárdát és katonai vezérkart alkalmaztak, s egyáltalán nem vették rossz néven tőlük, ha alkalomadtán irodalmi működést is kifejtettek.

R. Várkonyi Ágnes

Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

Az udvar keleten gyors békét akart. Két héttel a győzelem után, 1683. szeptember 24-én elküldték a császár megegyezési ajánlatát a Portára, bejelentették békeszándékát a szövetség védnökének, XI. Ince pápának, és kiadták a parancsot a szövetséges hadsereg feloszlatására. Hazaindultak a szász csapatok, s fújták a takarodót a fejedelemségek fegyvereseinek.

Sobeski azonban csapataival a török után nyomult, a pápai állam bécsi nunciusa, Buonvisi bíboros ugyancsak a háború folytatására igyekezett rávenni a császárt, s elérte, hogy a harci lázban égő Lotharingiai Károly herceg is megkapja a Haditanács engedélyét: csapatai Pozsonynál átkeltek a Dunán, s Csallóközön át Érsekújvár, majd Esztergom megvételére indultak.

Váratlanul azonban Kara Musztafa ragadta magához a kezdeményezést. Győrnél megállt, leölette a vereség bűnbakjainak kikiáltott magas rangú tiszteket és a budai pasát, majd megerősítette Érsekújvár és Esztergom őrségét, összeszedte még mindig nagyszámú hadinépét, s Fehérváron át Budára ment, maga mellé rendelte a környékbeli várak fegyvereseit, Thököly és Apafi sértetlen, mert a bécsi ostromtól távol maradt seregeivel együtt. Felkészült, hogy visszavágjon.

Október 7-én Párkánynál erős török csapatok támadták meg váratlanul a szövetségesek főseregét messze megelőző Sobieskit, vagy 2 ezer lengyel katona elesett, a király serege meghátrált, ő maga életveszélybe került. Lotharingiai Károly herceg a döntő pillanatban érkezett. Az új budai pasa, Kara Mehmed, a hajóhídon még átvonulóban levő janicsárságból állított csatasort, de nem tudott átkelést biztosító csapatokat felvonultatni. Thököly késett, Apafi hadseregére nem lehetett számítani, mert a törökök harci bevetéseitől eddig sikeresen megóvott erdélyi csapatokat elcsigázta az éhség, tizedelte a járvány – siettek haza.

A szövetséges vezérkar, látva a törökök átkelését, gyorsan döntött, a legalkalmasabb pillanatban indította meg a támadást. Badeni Lajos elfoglalta Párkány erődjét, a tüzérség szétlőtte a harcosokkal zsúfolt hajóhidat. Mintegy 8 ezer török a csatatéren maradt, vagy a Duna hullámaiba veszett. A győzelem lendületében a szövetséges csapatok ostrom alá vették Esztergomot, s a vár parancsnoka, Ibrahim pasa, rövid alku után feladta a várat.


Annak idején, még a török támadás előestéjén Esterházy Pál nádor – aki előzőleg már szenvedélyesen követelte Lipót császártól, hogy szervezze meg a magyar haderőt, küldjön hadsereget a török feltartóztatására és Esztergom ostromával vágjon elébe a nagyvezír szándékainak – 1683. március 18-án általános felkelésre szólította fel Magyarország rendjeit: eljött az idő, hogy az édes magyar haza felszabaduljon a török járom alól, fogjon tehát mindenki fegyvert, „mutassuk meg mind kegyelmes királylnkhoz s mind pedig édes hazánkhoz igaz kötelességünket”.[13]

A Szent Liga és Magyarország

Thököly ugyancsak felismerte a háború Magyarország helyzetében történelmi fordulatot hozó jelentőségét: 1684 tavaszán újra nagy erőfeszítéseket tett, hogy az európai törökellenes erők szövetségébe kapcsolódhassék. Nagyon kedvezőtlen közeg vette körül. Közeledését a Habsburg-udvar mereven visszautasította, viszonya Sobieskivel megromlott, a pápai diplomácia pedig az érzékeny lengyel–Habsburg viszony megóvása érdekében az udvar álláspontját tette magáévá. Így Thököly az európai egyensúlypolitika fegyverével próbált kitörni elszigeteltségéből. Azonos tartalmú levelet írt XIV. Lajosnak, János György szász választófejedelemnek és Brandenburgba, Frigyes Vilmosnak. Kifejtette, hogy mindig az ország törvényeit védelmezte, egyedül az igazságot és a rációt szolgálta. Hangsúlyozta, hogy a Habsburgok hatalma máris veszedelmesen megnövekedett, fenyegeti az európai egyensúlyt. Kiadta híres kiáltványát; az Universis Orbis Christiani Regibus, Principibus, Rebuspublicis, Sacri Romani Imperii Statibus[14] kezdetű, Európa minden számottevő hatalmához eljuttatott mű azt bizonyítja, hogy Magyarországon és Erdélyben a török orientáció politikája mindenkor a helyzet adta kényszerből következett. E kényszerpálya történelmi előzményeit felsorolva, saját politikája elődei között idézi fel Wesselényi nádor és Lippay György esztergomi érsek kísérletét.

Hadseregek és haditervek

Augusztus elejére a szövetségesek nehéz helyzetbe kerültek Érsekújvár alatt, mert a török felmentő sereg egy része ostrom alá vette a Bottyán János kapitány védelmére bízott Esztergomot, más része pedig a Vácnál felvert hídon Érsekújvár alá került. A Haditanács javasolta: hagyják veszni Esztergomot. Badeni Lajos viszont kijelentette, hogy Esztergommal együtt Érsekújvárról is le kell mondaniok. Lotharingiai Károly herceg Badeni Lajos javaslatát fogadta el, s a szövetséges haderő zömével, mintegy 40 ezer főnyi haderővel elindult Esztergom felmentésére. Ibrahim erre Esztergom alól – egyesített seregével – a szövetséges haderő elé vonult. Nyergesújfalu határában augusztus 15-én csapott össze a két hadsereg: az öldöklő csata sorsát Batthyány Ádám, Czobor Ádám és Monasterly rác kapitány lovasrohama, valamint az döntötte el, hogy Bottyán János kapitány Esztergom védőivel a döntő pillanatban hátba támadta a török sereget.

Hadszíntér és hátország

Kecskeméten 1685 első felében Csáky László lévai főkapitány és Caprara generális egyaránt követeli a kvártélypénzt, mert azt a Főhadbiztosság mindkettőnek kiutalta. Caprara sürgetésére a megfélemlített szolgabíró bírságpénzzel, börtönnel fenyegeti a várost: „Isten engem úgy segéllyen kötözve hozatlak, de megülitek az Gácsi tömlöcöt.”[15] Csáky László gróf viszont, mivel Kecskemét nem adta meg a Comissariátusság által kirendelt kvártélypénzt, vitézeivel elhajtatta a város marháit, melyeket a kecskemétiek csak úgy tudtak visszaszerezni, hogy Bottyán János esztergomi kapitány – 100 arany bánatpénz kikötésével – 1200 forint erejéig kezességet vállalt értük 1685-ben.

Buda visszavívása

Rabatta Rudolf gróf, az Abele Kristóf báró után bécsi főhadbiztossá kinevezett tábornok 1686 tavaszán hatalmas készleteket gyűjtött össze. Az érsekújvári, komáromi, lévai, pozsonyi, kőszegi és az ausztriai élelmiszerraktárakban példátlan mennyiségű gabona, liszt, kétszersült volt felhalmozva, s a folyamatos szállítást szerződések, 500 hajó, több ezer szekér és a Duna menti vármegyék rakodásra, hajó-visszavontatásra kirendelt jobbágytömegei biztosították. Még senki nem tudta, hogy hol vetik majd be, de már ugyancsak páratlan mennyiségű tüzérségi és ostromszer gyűlt össze: 225 ágyú, 10 ezer mázsa lőpor, 54 ezernél több kartács. S ha az udvarban még 1686 májusában is legfeljebb Székesfehérvár falaira szánták mindezt, Lotharingiai Károly herceg határozottan és következetesen Buda ostromát követelte. A hadsereg már Esztergom és Párkány környékén gyülekezett, de még mindig a hadműveleti terveken folyt a vita.

Lipót császár 1686. június elején adott végre parancsot Buda ostromára.

Wellmann Imre

Költözők és költöztetettek

  • Esztergom és Érsekújvár ostromakor szétszaladt a környező helységek lakossága.
  • Esztergom környéki németeket a várba rendeltek őrszolgálatra a császáriak, a szomszédos magyar falvak lakosait pedig elkergették.

A pestis pusztítása

Udvarhelyszéken 18, Debrecenben és Kecskeméten 3–3, Esztergomban 2 ezer főre becsülték az áldozatok számát.

Heckenast Gusztáv

Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

A 17. század utolsó évtizedeiben egy sor textilmanufaktúra létesült állami támogatással az udvarhoz közel álló arisztokraták és az egyház birtokain, elsősorban az osztrák és cseh tartományokban. Úgy látszik, ebbe a korai sorozatba tartozott az első magyarországi textilmanufaktúra is, Szelepcsényi György esztergomi érsek (1666–1685) alapítása a Pozsony megyei Gombán, amelyben az érsek juhainak gyapjából készített posztót az érseki kertben termelt amaránt-virággal festették bíborszínűre.

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

1700-ig Budán 19, Székesfehérváron 16, Pesten 14, Pécsett 11, Esztergomban 10, Ráckevén 9, Szentendrén 7, Vácon 5 céh alakult. Ha az odatelepedett kézműveseknek nem volt rá pénzük, hogy a királytól kérjenek céhprivilégiumot, valamelyik nyugat- vagy észak-magyarországi céh céhlevelét vették át. Így a helyi hagyományokkal még nem rendelkező testületek vagy a céhlevelét kölcsönző anyacéh, vagy a király által 4 osztrák mintára – egy, a szakma főcéhévé megtett pozsonyi, esetleg budai céh irányítása és felügyelete alá kerültek.

R. Várkonyi Ágnes

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

A dunántúli végvári és egyéb hadi szervezetekben feltörő szabad katona és kisnemescsaládok a kilencvenes években sorra vármegyei tisztségekre cserélték a fegyvert, vagy kereskedelmi vállalkozásokban kamatoztatták fönt és lent egyaránt szerteágazó társadalmi kapcsolataikat és – nem utolsósorban – pénzüket, miként az Esztergomban letelepedő Bottyán János császári ezredes.

Változások a városfalak mögött

  • Esztergomot az egyház s a császári és magyar katonaság heves harcai formálják a berendezkedés első éveiben. Mivel az adószisztéma miatt az 1680-as években a házak és birtokok ára igen leszállott, az új városlakók könnyen és rövid idő alatt tehettek szert birtokra, házra; a városi adókötelezettséget azonban mint nemesek vagy császári védelem alatt állók nem tekintették önmagukra érvényesnek.
  • Székesfehérvár, Buda és Pest 1703-ra, Esztergom 1704-re szerzi vissza szabad királyi városi státusát.
  • Bottyán János vagyonának alapjait nemcsak jó házasságával, hanem marhakereskedelmi ügyletekkel vetette meg, kecskeméti cívisekkel tartott üzleti kapcsolatokat, és Esztergom egyik legszebb házát építette fel.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Zólyom várának kapitulációja után Bottyán János is „parolát adott”, és sebei gyógyításának ürügyén Esztergomba vonult vissza, hogy majd megnyissa a várat a kurucok előtt.

Most áll végleg Rákóczi mellé az északnyugat-magyarországi nemesség. Ezt a politikai tapasztalat és hadi ismeretek szempontjából egyaránt iskolázott réteget friss vállalkozó szellem, jó gazdasági érzék és európai látókör jellemzi, mint például Gerhard Györgyöt, Vay Ádámot, Bulyovszky Dánielt, vagy Kajali Pált és Ráday Pált, akik a nógrádi követség élén mentek Rákóczi tokaji táborába.

1703 őszén a keleti részeken megnyitotta kapuit Bártfa, Késmárk, kapitulált Lőcse az odaszorult szepesi kamarai tisztekkel és vármegyei nemesekkel együtt. 1704. január 9-én megadta magát Tokaj vára, majd Murány és Ungvár, s Rákóczi katonái veszik át Munkács őrhelyeit.

1703 végén Rákóczi sereggyűjtő hadnagyokat küldött át a Dunán, s a dunántúli szervezkedés vezetői – kisnemesek, végvári katonák, vármegyei tisztek – december 20. körül megtartott pápai gyűlésükön elhatározták, hogy csatlakoznak a szabadságharchoz. Követségük 1704. január 3-án érkezett Bercsényihez, s január 11-én Károlyi Sándor 5 ezer főnyi haderővel átkelt a Dunán. A dunántúli sereg élére a végvári katonasággal szoros szervezeti, családi kapcsolatban levő köznemesek kerültek. A végvárak régi, részben elbocsátott, részben letelepített katonaságának és a fegyvert fogó jobbágyoknak köszönhető, hogy Rákóczi csapatai rövid idő alatt felszabadították csaknem az egész országrészt, a Kemenesaljától Baranyáig, a Vértes hegységtől a Muraközig. Megnyitotta kapuit többek között Veszprém, Székesfehérvár, Rohonc, Kőszeg, Ruszt, Sárvár, Szombathely, Körmend és Szentgotthárd, felkerültek Rákóczi zászlói Tata, Siklós, Simontornya és a Balaton melléki várak tornyaira; ostromgyűrű szigetelte el Győrt, és körülzárták Esztergomot.

Magyarország és az európai háborúk

A dinasztia és a főrendek kompromisszumára épült Habsburg-államhatalom 1703-ban az ország északkeleti részein kártyavárként omlott össze. Az állam helyi szerveit, a sóhivatalok, harmincadok, posták sorát Rákóczi támadása szinte elsöpörte.

A Magyar Királyság rendi főméltóságainak testülete azonban sértetlen maradt. A nádor, az országbíró, a horvát bán, az esztergomi és a kalocsai érsek, a kancellár és a tárnokmester mindvégig kitartott a magyar király oldalán, bár nem azonosították magukat valamennyien a Habsburg-kormányzat politikájával. A birodalmi politika épített rájuk, bár hatáskörük beszűkült, esetlegessé, az udvari pártharcok és a hadihelyzet függvényévé vált. Lipót császár rendeletekkel kormányzott, de már tekintetbe vette a rendi érdekeket, s 1703 őszén, 1704 elején egyre több engedményt tett az állam rendi pólusának. Gyakorlatilag a Haditanács elnöke, Savoyai Eugén irányította nemcsak a katonai, hanem egyre inkább a politikai ügyeket is. A Habsburg-hatalom a magyar királyi méltóság történelmi-politikai tekintélyével lépett fel a nemzetközi diplomácia és közvélemény fórumain, Rákóczit és táborát lázadóknak, törvényes uruk ellen támadó rebelliseknek mondta. A nemzetközi és belpolitikai régiókban a dinasztia és a magyar rendek kompromisszumára épült örökös magyar királyság állameszméje rendkívül nagy hangsúlyt kapott és sérthetetlennek látszott. 1703-ban a Habsburgoknak az örökösödési rendet szabályozó házi törvénye Magyarországra is érvényesen szögezte le a nőági örökösödést.

A császári seregek ellenőrzése alatt álló királyságbeli és erdélyi területeken elvileg új kormányzási módszereket vezettek be. Az országra kivetett adó összegét 4 millió forintról 3 millióra szállították le, csökkentették a só árát, és Lipót császár 1703. október 9-én meghirdetett amnesztiáját újabb és újabb amnesztiarendeletek követték. Mindazonáltal az adót nem lehetett behajtani, a kincstári sószállítmányok a felkelők kezébe jutottak, s az udvar hűségén megmaradt földesurak császári katonai ellenőrzés alatt tartott birtokain is megbénult az élet. A Habsburg-állam súlyos anyagi helyzetén sem az 1703 közepén felállított állami bank (Banco del Giro), sem a katolikus egyház ezüstkincseinek lefoglalása nem tudott segíteni. 1704-ben a háborús kiadásokra fedezet nélküli pénzt kellett kibocsátani. Ugyanakkor a királyságnak az uralkodó hűségén maradt rendi testületei a kényszerhelyzetet igyekeztek privilégiumaik megerősítésére, a rendi intézmények és hivatalok hatáskörének kiterjesztésére felhasználni. Így követelte a Magyar Kamara, hogy biztosítsák területi önállóságát, a rendek pedig, hogy állítsák vissza a nádori tisztség csorbítatlan hatáskörét. A Bécsbe, Horvátországba és Erdély császári katonai központjába, Szebenbe húzódott főurak és nemesek között megnövekedtek a belső feszültségek, s a Habsburgok oldalán álló rendi tábor 1704 folyamán lényegében képtelennek bizonyult arra, hogy egységes politikai programmal lépjen fel. Többen nem tudták kivonni magukat a minden nehézség és részleges kudarc ellenére sikereket elérő és kiépülő Rákóczi-állam vonzerejének hatása alól.

Rákóczi 1704 tavaszán a Dunántúlon a hadműveleteket nem tudta szorosabban összehangolni, a rácokkal előkészített szövetség meghiúsult, és elmaradt Esztergom tervezett ostroma is.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

Rákóczi szeptember 16-án hatheti ostrommal bevette Esztergom várát, Szolnok és Eger szilárdan ellenállt az Erdélyből mintegy 20 ezer főnyi haderővel kivonuló Rabutin ajánlatainak, majd Radics András parancsnoksága alatt Esze Tamás ezrede és a polgárság megvédte Kassát. Rabutin október 10-én bekerítésből tartva, kénytelen volt a Hegyaljára visszavonulni. Ugyanekkor Starhemberg Guido generális, a magyarországi császári csapatok új főparancsnoka azt a parancsot kapta, hogy egyesülve Rabutin hadseregével, verje ki Rákóczi csapatait a Dunántúlról. Starhemberg ugyan könnyűszerrel elfoglalta a dunai átkelő védelmére emelt karvai sáncot, kardélre hányatta az odamenekült környékbelieket, s október 12-én Esztergom francia parancsnoka, Bonafous ezereskapitány feladta a várat, a dunántúli hadjárat mégis meghiúsult. A Stájerországból benyomuló Hannibál Heister generális 5 ezer főnyi haderejét Győrvár és Egervár mellett november 6-án legyőzték, és őt magát is elfogták Béri Balogh Ádám és Bezerédj Imre ezredei. Majd a dunántúli főkapitánnyá kinevezett Bottyán János generális mintegy 10 ezer főnyi haderejével 1706–1707 telén a császári haderőket egymástól elszigetelve és kiszorítva megvédte a Dunántúlt.

A hadműveleti sikereket és kudarcokat a Rákóczi államában zajló változások, az e változásokat kiváltó és kísérő társadalmi és politikai feszültségek kísérték. 1706 folyamán Rákóczi folytatta az állandó hadsereg kiépítését, erőfeszítéseket tett a központilag irányított szakszerű államigazgatás megteremtésére, és mindezek anyagi alapját, az országos gazdaságot korszerűen megszervezve, reformintézkedések sorával kívánta biztosítani. A döntések heves viták közben, a miskolci, az érsekújvári és a rozsnyói tanácsülésen születtek meg.

A központi hatalom nem adta fel a breznai szövetség alapelveit. Göncöt és Diószeget, mivel lakói közösen fegyvert fogtak, Rákóczi 1706. évi rendelkezései kiemelték a földesúri hatalom alól. Nehézséget okozott azonban, hogy a katonai törvénykönyvet nem tudták idejében kiadni. A katonai törvénykönyv a katonaságot minden vonatkozásban kiemelte a rendi kötelékekből: a hadsereg egyedül a központi hatalomtól függ. Érthető tehát, ha a miskolci tanácsülésen súlyos ellenállásba ütköztek azok, akik az állandó hadsereg teljes kiépítését szorgalmazták.

Fontos lépéssel vitte előbbre az állandó hadsereg megszervezésének ügyét, hogy az országot főkapitányságokra osztották. Az öt főkapitányság – a dunántúli Pápa, a tiszántúli Szatmár, a Duna-Tisza közi Szolnok, az alsó- és felső-magyarországi Érsekújvár, illetve Kassa székhellyel – nemcsak a hadkiegészítés és a hadellátás területi rendjét szabta meg, hanem a központi hatalom alá rendelt hadsereg-irányítás regionális egységeit is megtestesítette. 1706 nyarán számba vették az egész hadsereget, több töredék ezredet összevontak, a 78 ezredet a Bercsényi által kidolgozott Systema totius militiae alapján helyezték el az öt főkapitányság területén. A hadsereg ellátása megkövetelte, hogy rendezzék a kincstári birtokok ügyét, de a birtokok tulajdonviszonyai körül uralkodó zűrzavar sok nehézséget okozott.

A miskolci tanácsülésen elfogadott és többé-kevésbé meg is valósított gazdasági intézkedéseket a rozsnyói tanácsülésen fejlesztették tovább. Platthy Sándor és Bulyovszky Dániel, a Gazdasági Tanács tanácsosai országos költségvetési tervet készítettek, s mivel a várható bevételek messze alatta maradtak a szükséges kiadásoknak – ami ebben a korban Európa minden országában általános jelenség volt –, jelentős gazdasági reformokat javasoltak. Megállapították, hogy az állami bevételeket az élénk kereskedelmi forgalom, a célszerűbb és megbízhatóbb kincstári gazdálkodás és az állami készpénzadó növelné. A kereskedelmi forgalmat elsősorban a rézpénz inflációja bénította meg, a kincstári birtokokon pedig a fiskális tisztek az ország javaiból sokszor a maguk hasznára gazdálkodtak. A parasztságra és a polgárságra hámló terhek sokasága miatt állandó adót csakis a kor fogalma szerinti „közteherviselés” formájában vethettek ki, de a nemesi privilégiumok alfája az adómentesség volt.

A javaslatok leszögezték, hogy a rézpénzt be kell vonni, és jó nemesfém pénzt kell kibocsátani. Az ehhez szükséges nemesfémkészletet úgy kívánták biztosítani, hogy a főurak, a klérus és a nemesek adjanak bizonyos összeget, ezüstöt vagy aranyat. Ez az egyszeri vagyondézsma valójában az uralkodó osztály kényszerű államkölcsönének tekinthető. Javasolták továbbá, hogy az ország minden lakosa, nemes és nemtelen, főúr és mesterember egyaránt legyen adóköteles, és készpénzben fizessen rendszeresen adót. Indoklásul a nyugati országok példáját, az ország történeti tapasztalatait és államelméleti, nemzeti ideológiai érvek sorát számlálták elő.

A nemesség megadóztatására tett javaslatokat heves ellenkezés fogadta. A jó gazdasági érzékkel rendelkező Károlyi Sándor nem értett egyet azokkal, akik általában az adókivetés ellen voltak, de csak a jobbágyok adókötelezettségét ismerte el; pedig a nemesi adózás elvének Magyarországon is voltak már hagyományai. Az általános adókivetés alapos előkészítése érdekében tanulmányozta 1706 folyamán Ráday a magyar adó rendeleteket. Az általános adó fokozatos bevezetését javasolta Kajali Pál 1706. november 8-án kelt előterjesztésében.

1706 végén 2 millió forint értékű, részben készpénz-, részben iparcikk- és élelemadót vetettek ki. A rézpénz értékének stabilizálása érdekében a forgalomban levő érméket devalválták, és az újonnan veretetteket lepecsételték. Kimondták, hogy a rézpénz zálogbirtokok visszaváltására, adósságok kiegyenlítésére is felhasználható fizetési eszköz. Rendelkeztek róla, hogy bizonyos fizetéseket már ezüstpénzben folyósítsanak, és több ezüstpénzt verjenek.

A kereskedelmi forgalom fellendítése érdekében 1706 folyamán több intézkedést hoztak. Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd mentesült a hadélelmezés, Debrecen a hadállítás kötelezettsége alól. Szabadalmakat kaptak a debreceni, nagyszombati, komáromi, pozsonyi, esztergomi stb. kereskedők.

A magyar diplomácia a nemzetközi elszigetelődés ellen

Rákóczi a kegyúri jog alapján nevezte ki a megüresedett munkácsi görög katolikus püspökségbe Petronius Kamenski prépostot, vissza akarta állítani az erdélyi római katolikus püspökséget, s a Kollonich halálával megüresedett esztergomi érseki szék betöltésének körülményei is arra intették, hogy mielőbb megnyerje a pápa nyílt támogatását. József császár ugyanis Keresztély Ágost szász herceget nevezte ki a magyarországi római katolikus egyház fejévé, és az aulikus magyar főurakat is mélyen sértette, hogy a nagynevű érsekek – Oláh Miklós, Pázmány Péter, Lippay György &nadsh; örökébe idegen lépett. Az ezentúl hercegprímásnak nevezett új érsek pedig udvari sugallatra a magyar konföderáció híveit nyíltan elítélő pápai levél kieszközlésével igyekezett helyzetét megerősíteni.

Wellmann Imre

Visszaeső agrártermelés

Házi eszközök és kovácsszerszámok elvételén túl Heister nem habozott Esztergom környéki falvak lakosaitól, kik elűzésükbe nem akartak beletörődni, ekéiket és szekereiket elkobozni s máglyára hányva semmivé tenni.

R. Várkonyi Ágnes

Polgárság és értelmiség

Magyarországon a fejlődésbe lendülő Pest és Buda, a főváros feladatait már százötven éve ellátó Pozsony, a kereskedelmi kulcspozícióban levő Sopron, a visszafoglalt területek gyarapodásnak indult városai, Győr, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs Habsburg-kormányzat alatt maradtak.

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

I. Lipót császár 1688. május 4-én kiadott királyi pátensével a magyarországi könyvnyomtatás ellenőrzését a jezsuita Szentiványi Mártonra, a nagyszombati egyetem tanárára bízta. Majd a cenzúrát az ország érsekének jogává nyilvánító pápai edictumra való tekintettel a cenzúra jogát és feladatát az esztergomi káptalanra és Szentiványi Mártonra ruházta, aki az állami könyvcenzúra szélesebb körű szervezeti kiépítését 1700-ban kezdte meg. I. József császár 1705-ben a naptárkészítés és -kiadás jogát császári privilégiumnak nyilvánította.

A jezsuiták a királyság és Erdély területén 1703-ban már több mint 30 középiskolával, 15 nagy kollégiummal, 11 rezidenciával és 11 missziós házzal rendelkeztek. A szerzetesrendek közül főleg a pálosok és a ferencesek létesítettek kolostorokat és iskolákat. A piarista rend most lépett a rendházalapítások korába (1685: Privigye; 1698: Nyitra). Megjelentek a leánynevelő iskolákat nyitó Orsolya-apácák. Pesten a már 1686-ban újjászervezett plébánia egy év múlva a budai jezsuiták plébániája alá került, s a ferencesek és a pálosok (1694) után letelepültek a domonkosok (1698), majd 1702-ben jezsuita rendház épült. A Magyar Kancellária rendeletére létesített a plébánia 1692-ben Budán kisiskolát. A Szepesi Kamara kiadásában készült ábécéskönyvet a kassai jezsuita nyomdában állították elő. Az ábécéskönyv, amelynek egyetlen ismert példánya a gyermek II. Rákóczi Ferenc betűvetését őrzi, a vallás elemeire a jezsuiták vitamodorában oktatta a 6–8 éves gyermekeket. A századfordulón már köznemesek és polgárok fiaiból szaporodtak a jezsuita rend tanítványai. A magasabb képzés a gráci egyetemen is nyitva állt az arra érdemes szegények előtt. A papnevelést több mint fél évszázad óta a jezsuiták irányították: az ő kezükben volt a bécsi Pazmaneum, a gráci egyetem. A római Collegium Germanicum et Hungaricum az Il-Gesú jezsuita kolostorban működött, és minden tanára jezsuita volt. Az egyházi főméltósághoz szükséges magasabb képzést biztosította, és nyitva állt a főúri családok másod-, harmadszülött fiai előtt.

A jezsuita kollégiumok oktatási rendszere a 16. század végén készült Ratio studiomra épült, központjában a latin nyelvvel és a vitakészség elsajátításával. Nevelési elveik főleg az udvari arisztokrácia igényeihez szabva alakultak: önfegyelemre, nyelvekre, határozott fellépésre, udvarképes viselkedésre, vívásra, lovaglásra is tanították növendékeiket.

A különböző egyházi fórumok oktatási és valláspolitikai elvei között elég nagy különbségek voltak. Csáky Imre az 1690-es évek közepén kassai plébánosként eszközölte ki a kormányzattal szembeszállva, hogy a protestánsok Kassa külvárosában templomot építhessenek és a Sárospatakról 1687-ben elűzött református főiskola tanárainak egy csoportja újra megkezdhesse ott az oktatást (1695).

Kötelességéről anyanyelvén tájékoztatták a lakosságot: 1702-ben a császár parancsait például Debrecenben és Szatmárott egyedül magyarul, Trencsénben szlovákul, Nagyszombatban magyarul és szlovákul, Besztercebányán, Szentgyörgyön, Modorban németül és szlovákul, Kőszegen és Pozsonyban németül és magyarul, Kismartonban csupán németül hirdették ki. Az államkormányzás nyelve azonban a latin és egyre inkább a német. A magyar államnyelv kibontakozása elé egyre inkább gátak emelődtek. Nincs rá bizonyíték, hogy a tudomány és oktatás latin és német nyelvét azért szorgalmazták volna, miként a régebbi történetírás állította, hogy a magyar művelődés ne szigetelődjék el Nyugat-Európától. Viszont tények bizonyítják, hogy minden racionális szellemű művet üldöztek, legyen az holland, angol, francia vagy német nyelvű. Látványos könyvégetésekre Budától Bécsig sok a példa.

Talán az egészségügy viszonyai jellemzik leginkább, hogy a Habsburg-állam művelődéspolitikája végső soron a konzervatív rendi kötöttségeket erősítette. Az uralkodói bőkezűség az elsőrangú kiváltságosok közé emelte az orvosokat anélkül, hogy gyógyító munkájuk előtt szélesebb teret nyitott volna, hiszen erre az adott művelődési szerkezetben nem is igen volt lehetőség. A Szent Liga hadi költségvetésében a katonaság orvosi ellátását külön tételként jegyezték. Az így létesített néhány tábori kórház már magasabb színvonalú, mint amilyenek a várakban főleg kapitányok, nemesek magánalapítványaiból létrehozott ispotályok voltak. Az új tábori kórházakban azonban mégis szörnyű viszonyok uralkodtak. 1691-ben a Magyar Kancellária úgy rendelkezett, hogy a sebesülteket városokban, falvakban kell elhelyezni, mert a kórházakban újabb betegséget kapnak. 1692-ben ugyan részletes terv készült a tábori kórházak továbbfejlesztésére, de ebből semmi sem valósult meg.

Az 1698–1700. évi országos pestis megfékezésére a rendi és a központi hatalom átfogó, szervezett, hathatós intézkedéseket nem hozott, holott bőséggel születtek jobbnál jobb javaslatok. Nagy jelentőségű viszont, hogy – részben az esztergomi érsek alapítványának felhasználásával – megkezdték a rokkant katonák gondozását. Széchényi György prímásnak a rokkant katonák kórházára és otthonára tett nagy összegű alapítványát 1692-ben az udvar más célra használta fel, s noha az alapítvány biztosítékául a király a saskői kamarajószágot kötötte le (1695), az építkezés csak másfél évtized múltán indult meg.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

Az Európa egyetemeire induló diákokat messzemenően támogatta a fejedelem. Amint tudomására jutott Szent István király római alapítványa, elrendelte, hogy a Gazdasági Tanács az esztergomi érsekség jószágának jövedelméből 50–50 arannyal indítson Rómába három ifjút.

Vallások és világnézetek

Illyés István esztergomi kanonok protestáns dallamokra énekelhető, nagyrészt protestáns szövegekkel, prozódiai módosításokkal kiadott Soltári énekek és halottas énekek (Nagyszombat, 1693) című gyűjteménye közel két és fél évszázados állandósággal szabta meg a magyar katolikus népénekek stílusát.

Tudományok

A Pyber László esztergomi vikárius megbízásából az egyházi tulajdon védelmében kiadott röpirat (1707) István, László és Kálmán királyok alapítványaira és törvényeire hivatkozik, és az egyházi javak állami kisajátításának joga mellett egy Anglia példájával érvelő, ma már ismeretlen röpiratra válaszol.

Ember Győző

A rendszeres bizottság

A bizottság 1722. április 13-án tartotta első ülését. Az előkészítésben fontos szerepet játszott gróf Esterházy Imre zágrábi püspök, későbbi esztergomi érsek, akit elsősorban tekinthetünk az uralkodói abszolutizmus magyar hívének; ő maga azonban nem volt tagja a bizottságnak.

A cassa parochorum (lelkészpénztár)

A katolikus vallás támogatására, templomok építésére és helyreállítására, papok alkalmazására III. Károly azt az intézményt használta fel, amelyet még III. Ferdinánd hívott életre a 17. század közepén: a cassa parochorumot, a lelkészpénztárt 1733-ban újjászervezte, és igazgatásával egy helytartótanácsi bizottságot bízott meg, az esztergomi érsek (1726 óta Esterházy Imre gróf, korábbi zágrábi, majd veszprémi püspök, a fejedelmi abszolutizmus meggyőződéses híve) vezetésével.

Az 1741. évi országgyűlés

Mária Terézia, aki közben állandóan Pozsonyban tartózkodott, szeptember 11-én döntő lépésre szánta el magát. Az egész országgyűlést magához hívatta a pozsonyi várba. Gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendek előtt a katonai helyzetet. Az esztergomi érsek után Mária Terézia beszélt. Mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségére és vitézségére hivatkozott, rájuk bízta maga és gyermekei életét. Szavai, személyének varázsa váltotta ki a rendek viharos lelkesedését, a híressé vált „Vitam et sanguinem” – „Életünket és vérünket” – felajánlást.

Másnap megkezdődött a felajánlás tettekre váltása. Az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezen fölül 30 ezer gyalogos katona hadba állítását szavazta meg. Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából, a Határőrvidékről, a Bánságból, a jászok, a kunok és a hajdúk részéről is számítottak katonaságra, mindent egybevéve körülbelül 100 ezer személyre. A királynő védelmére 500 nemes ifjúból és ugyanannyi kísérőből álló testőrséget szerveztek.

A felsőházban a nádor, az alsóházban pedig Grassalkovich Antal személynök fáradozásának volt az eredménye, hogy szeptember 19-én a rendek Lotharingiai Ferencet, a nagy többség tüntető hallgatásával, társuralkodónak megválasztották. Másnap tette le a corregensi esküt a pozsonyi várban, a királynő és a rendek előtt, ugyancsak fagyos légkörben, amit Mária Terézia azzal igyekezett feloldani, hogy hathónapos fiát, Józsefet, akit előző nap hozatott le Bécsből, bemutatta a rendeknek. Uralkodói ajándékok átnyújtásával, magas rangú polgári és katonai tisztségekbe való kinevezésekkel zárult az ünnepélyes aktus.

Mária Terézia ezzel lényegében elérte mindazt, amit az országgyűléstől várt. De a rendek még nem kapták meg, amit cserében kívántak. A szeptember 22-én kelt királyi leirat nagy csalódást keltett, október 4-én újabb feliratban fordultak az uralkodóhoz, amire kívánságaikat ugyan nem mindenben kielégítő, de mégis elfogadható ígéreteket kaptak, amelyek alapján hozzáfoghattak a törvények megszerkesztéséhez.

Ezzel egy időben folytatódott és még a törvények szentesítése, valamint az országgyűlésnek október 29-én történt berekesztése után is tartott a megajánlott katonaság kiállítása és a nemesi felkelés szervezése. 30 ezer helyett végül is csak 21 622 új katonát állítottak hadba. A három régivel együtt kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredet szereltek fel. Egy gyalogezredben 3 ezer, egy huszárezredben 1200 katona szolgált. Egyes földesurak saját költségükön is kiállítottak lovascsapatokat. A felkelt nemesek száma mintegy 16 ezer fő volt, Horvátországból és Szlavóniából 13 ezer, Erdélyből 6 ezer fegyveres érkezett. Magyarország tehát kapcsolt részeivel és Erdéllyel együtt hozzávetőleg, 80 ezer főnyi sereget bocsátott az uralkodó rendelkezésére. A magyar katonák magyar parancsnokaik vezényletével, de idegen főparancsnokság alatt, derekasan kivették részüket az osztrák örökségért nyolc éven át folyt háborúból, és jelentős szerepük volt abban, hogy a Habsburg-ház, ha nem is veszteségek nélkül, de végül is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl történetének ezen a kritikus szakaszán.

Ha pedig megnézzük az országgyűlésen alkotott törvényeket, azt állapíthatjuk meg, hogy az osztrák uralkodóház a magyar rendekkel vívott harcának az örökösödési háború kezdetére eső ugyancsak kritikus periódusán is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl, anélkül, hogy a magyar rendeknek lényegesebb engedményeket kényszerült volna tenni.

A királyi hitlevél szövege lényegében változatlan maradt. Nem kerültek bele a rendek által kívánt, a nemesség és a nemesi föld adómentességére, valamint az ország kormányzati önállóságára vonatkozó biztosítékok. Benne maradt ellenben a hírhedt „prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit” klauzula, amely minden korábbi törvénynek az érvényességét kétségessé tette (2. tc.).

A hitlevél változatlanul maradásán kívül az uralkodó sikere volt az is, hogy az országgyűlés férjét, Lotharingiai Ferenc hereeget, társuralkodóvá (corregens et coadministmtor) választotta. Az erről szóló 4. törvénycikkben szabályozva a társuralkodást (corregimen et coadministratio), bizonyos feltételekhez, illetve korlátokhoz kötötték azt.

A hitlevél és a társuralkodás kérdésében elért uralkodói siker ellentételeként a rendek legnagyobb sikerükként jogaik és kiváltságaik, elsősorban a nemesi adómentesség megerősítését könyvelhettek, el. A 8. törvénycikk úgy rendelkezett, hogy a hitlevél említett klauzulája – amely a törvények, illetve általában a jogok és kiváltságok értelmezésében az uralkodó és a rendek országgyűlési egyetértését követelményként szabta meg a a rendi jogokra és kiváltságokra, elsősorban a nemesi adómentességre nem vonatkozik Sőt, nemcsak a nemeseknek, hanem a nemesi földnek az adómentességére sem vonatkozik, Ez a törvénycikk határozottan leszögezte, hogy a nemesi földre közterhet kivetni semmiképpen sem szabad. „Ne onus pubicum fundo quoquo modo inhaereat” – hangzottak a törvénynek erre vonatkozó, a jövőben annyi vitára okot adó szavai.

A nemességnek, különösen pedig a nemesi földnek az adómentessége Európa s benne a Habsburg Birodalom nagy részében ebben az időben már a fejlődés által meghaladott, elavult rendi kiváltság volt. Sőt, Magyarországon is előfordult, már korábban is, hogy a rendek közterhek viselését vállalták. Nem csodálhatjuk, hogy a magyar rendek nem sokáig élvezhették zavartalanul idejétmúlt kiváltságukat, és hogy ebben a kérdésben. rövidesen élesen szembekerültek a felvilágosodottá váló uralkodói abszolutizmussal. 1741-ben még hajlott az engedékenységre ez az abszolutizmus a rendi jogokat és kiváltságokat illetően, de elzárkózóbb volt az ország önálló kormányzatának kérdéseiben, amelynek biztosítása a rendek másik fő célja volt.

A rendek a kormányzati önállóság egyik fő biztosítékát abban látták, ha az uralkodó székhelye nem külföldön, hanem az országban van, mert úgy vélték, hogy így könnyebben kivonhatja magát az idegen tanácsadók befolyása alól. Mária Terézia megígérte, hogy az országban fog tartózkodni, hozzátette azonban: amennyiben más tartományai kormányzatával járó gondjai ezt lehetővé teszik (7. tc.). Ezzel a feltétellel természetesen az ígéret illuzórikussá vált.

Mária Terézia az 1741. évi országgyűlés egész ideje alatt Pozsonyban tartózkodott, sőt még a berekesztés után is, ameddig Bécset ellenséges támadás fenyegette. December 11-én azonban visszatért birodalma fővárosába, és a jövőben nem is gondolt arra, hogy Pozsonyba, Magyarország akkori fővárosába tegye át székhelyét. (Tudjuk, hogy az uralkodói székhely áttételére 1867 után sem került sor, pedig akkor Magyarország súlya az Osztrák-Magyar Monarchiában jóval nagyobbra nőtt, mint amilyen a 18. századi Habsburg Birodalomban valaha is volt.)

Az önálló kormányzat egyik legerősebb biztosítékának a rendek, nem alaptalanul, az országgyűlést tartották. Arra törekedtek tehát, hogy az uralkodó az országgyűlést a törvény rendelkezése szerint háromévenként összehívja. Az uralkodó, láttuk, nem szívesen tartott országgyűlést. Inkább kedvelte az úgynevezett concursusokat, amelyeken a rendeknek csak kisebb képviselete volt jelen, és amelyeken a maga szándékait, hatósági képviselői révén, könnyebben valósíthatta meg. A rendek a concursusok tartását ellenezték. A 22. törvénycikk kimondta, hogy concursust csupán akkor lehet tartani, ha váratlan ellenséges betörés vagy az országot közvetlenül érintő hirtelen háború kitörése a rendes országgyűlés összehívását lehetetlenné teszi.

A kormányzati önállóság szorosan összefüggött az ország terület integritásával. Láttuk, hogy a korábbi országgyűlések is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az 1741. évi több eredményt ért el, de korántsem annyit, amennyit a rendek szerettek volna.

Kétségtelen eredmény volt annak leszögezése, hogy Erdély a Magyar Szent Koronához tartozik, és hogy Erdélyt az uralkodó és utódai mint magyar királyok fogják birtokolni és kormányozni. Erdély visszacsatolására, egyesítésére Magyarországgal azonban, amit a rendek kívántak, nem került sor.

A Partium Magyarországhoz csatolását a 18. törvénycikkben megígérte az uralkodó. Ez sikernek volt tekinthető, hiszen az országgyűlés időpontjában egyedül Zaránd vármegye, az is csak az adóigazgatásban, tartozott Magyarország kormányzati rendszerébe. De a királynő hozzátette az ígérethez, hogy az ügyben az erdélyieket is meg kell hallgatnia. Nem is került vissza a Partium 1848 előtt, sőt Zaránd adóigazgatását is Erdély kapta meg.

Az uralkodó a marosi és a tiszai katonai helyek, nemkülönben Alsó-Szlavónia és a Bánság visszacsatolását is megígérte, ha nem is azonnalra, de a békésebb idők helyreállásának idejére. Hogy ez az ígéret mikor és hogyan vált valóra, fentebb, az I. fejezet 4. szakaszában már volt szó róla. Mindenesetre nem egészen akkor és úgy, ahogyan a rendek szerették volna. A Kulpán túli és tengermelléki volt Zrínyi- és Frangepán-birtokokkal is jóval később történt meg az, amit az 52. törvénycikk azonnalra helyezett kilátásba.

A rendeknek abból a kívánságából, hogy az uralkodó udvarában a magyar ügyek referálására legyen egy külön magyar tanács, csak annyi valósult meg, hogy a társuralkodó megválasztása után jó néhány magyar egyházi és világi úr megkapta a titkos tanácsosi címet. Ez azonban puszta kitüntető cím volt, minden külön feladat és hatáskör nélkül. Birodalmi titkos tanács sem volt már ekkor, nemhogy külön magyar titkos tanácsot szerveztek volna. De ennek nem is lett volna értelme. Az előző századok magyar tanácsának szerepét a Magyar Kancellária vette át, az referálta az uralkodónak a tiszta magyar ügyeket, a vegyes magyar ügyeket pedig az udvar illetékes szakhatósága, elsősorban az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara. Persze ezek az udvari szakhatóságok nemcsak vegyes, azaz az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, hanem tiszta magyar ügyekkel is, amennyiben valamilyen szakágazatba tartoztak, például katonai vagy kamarai ügyek voltak.

A rendek ama kívánságának lett volna tulajdonképpen a legnagyobb jelentősége, már amennyiben teljesül, hogy az udvari szakhatóságokba magyar tisztviselők: is bekerüljenek. Ilyen határozatnak azonban nyoma sincsen a törvényekben, Az uralkodó annyira a maga hatóságainak tartotta az ilyeneket. például a Haditanácsot és a Kamarát, hogy nem tűrt beleszólást abba, kiket alkalmazzon bennük. Ami nem zárta ki, hogy időnként egy-egy magyar származású személyt is alkalmazzon; magyar származásút, de nem rendi felfogásút és érzületűt.

Persze az uralkodó a törvényekben egyáltalában nem beszélt arról a kérdésről, amely az országgyűlésen megjelent rendeket oly erősen foglalkoztatta, hogy tudniillik miként intézi az eléje kerülő magyar ügyeket. Tanulságos, amit erről a 11. törvénycikkben olvashatunk.

Az uralkodó először is ünnepélyesen kijelentette, hogy az ország ügyeit mind az országon belül, mind azon kívül magyarok által fogja intézni és intéztetni. Ennek megfelelően udvarában magyar tanácsosainak a munkáját és tanácsait fogja igénybe venni. Fontosabb ügyekben a prímást, a nádort, a bánt és másokat is az ország előkelői közül magához fog hívatni, hogy tárgyaljon velük. Még az államminisztériumban (status ministerium) is alkalmazni fog magyar nemzetbelit. Az országon belül pedig a független helytartótanács útján fogja intézni az ország ügyeit, amely hatóságban az ország minden részéből való, az alkotmányt és az ügyeket ismerő, birtokos magyarokat alkalmaz.

Mindez nagyon meggyőzően hat azokra, akik nem tudják, hogy a mondatokat burkoló fél- vagy egész homályban tulajdonképpen mi is rejlik. Lényegében semmi, de semmi új. Tipikus példája ez a törvénycikk a nesze semmi, fogd meg jól elintézésnek. A magyar rendek eszén az uralkodó emberei, még csak nem is valami agyafúrt ravaszsággal, egyszerűen túljártak.

Magyar tanácsosok az udvarban? Ott voltak a Magyar Kancellária tanácsosai eddig is. Az érsek, a nádor, a bán és mások meghívása az udvarba? Meghívták őket eddig is. Magyar nemzetbeli a status ministeriumban? Mi is volt az az államminisztérium? Semmi más, mint az úgynevezett miniszteri konferencia, a Titkos Tanács utóda, amelyet az uralkodó esetenként összehívott. Alkalmazni ebben senkit sem alkalmazott. Egyes magyarokat pedig, a prímást, a nádort, a bánt és másokat eddig is meghívott. És a Helytartótanács, amelyre annyi panaszuk volt a rendeknek, hogy meg is akarták szüntetni? Maradt úgy, ahogyan volt.

A rendek kívánságai között külön magyar haditanács is szerepelt, vagy legalább két magyar tanácsos alkalmazása az Udvari Haditanácsnál. Az uralkodó ehhez nem járult hozzá, nincs is szó róla a törvénykönyvben.

Nem teljesítette Mária Terézia a rendeknek azt a kívánságát sem, hogy a magyarországi hadbiztosság és a hadi adópénztár magyar igazgatás alá kerüljön. Erről, olvashatjuk a 42 törvénycikkben, csak a béke helyreállítása után lehet majd szó. Addig csak annyit ígért meg az uralkodó, hogy a hadibiztosok és a hadi adópénztár kezelői között magyarokat fog alkalmazni.

Az ország kormányzatával foglalkozó további artikulusokban sem találunk lényeges újat, ami az állami önállóságot a korábbi törvényeknél hathatósabban biztosíthatta volna.

Az 1741. évi országgyűlésre az uralkodó és a rendek közötti alkudozás nyomta rá a bélyegét. A rendek kettős célt tűztek ki maguk elé: a nemesi föld adómentességének törvénybe iktatását és az ország önálló kormányzatának biztosítását. Az első célt maradéktalanul elérték, a másodikat azonban nem. Az uralkodó az örökösödési háború miatt nagyon szorult helyzetben volt ugyan, de ügyes taktikával, általánosságokat tartalmazó ígéretekkel ki tudott térni a rendek minden olyan kívánsága elől, amelynek teljesítése az állami önállóság új, konkrét biztosítéka lett volna.

A magyar rendek előtt a szatmári békekötés után most másodszor kínálkozott lehetőség arra, hogy az uralkodóval szemben tanúsított engedékenységük, a neki nyújtott támogatásuk ellenében, olyan módon rendezzék az ország közjogi helyzetét a Habsburg Birodalmon belül, amely az adott helyzetben a legelőnyösebb fejlődést biztosítja. A rendek ezt a második, az örökösödési háború által teremtett lehetőséget ugyanúgy nem tudták kihasználni, mint az elsőt, amelyet a nőági örökösödés elfogadása nyújtott.

A sikertelenség magyarázatát helytelen lenne az idegen uralkodó tanácsosai csalárdságában vagy ravaszságában, az ország iránti rosszindulatában keresni. Kétségtelen, hogy egyes esetekben, egyes periódusokban, egyes személyeknél ezek a motívumok is megvoltak és szerepet játszottak. De nem kevésbé okolható a sikertelenségért a magyar rendiség.

A magyar rendek, miként 16. és 17. századi elődeik, valamint 19. századi utódaik is egészen 1867-ig, amikor az ország állami önállóságát, önálló kormányzatát biztosítani törekedtek, nem a tényleges helyzetből indultak ki, hanem következetesen ragaszkodtak ahhoz az ideális elgondoláshoz, hogy Magyarországnak a Habsburgok uralma alatt, a Habsburgok birodalmának részeként is ugyanolyan önállónak kell lennie, mint egy saját uralkodói által kormányzott, más országokkal közösségbe nem tartozó államnak.

A magyar rendi elgondolás akkor lett volna reális, ha a Magyarország és a Habsburg Birodalom többi országa és tartománya között már az előző két században kialakult, és a magyar pragmatica sanctio által nem megteremtett, csak elismert közjogi viszony nem reális, hanem csupán perszonális unió lett volna. Mindazok a kívánságok, amelyekkel magyar rendek az ország kormányzatát illetően 1741-ben az országgyűlésen előállottak, miként a 16. és 17. század országgyűlésein törvénybe iktatott hasonló rendi óhajok, megvalósulásuk esetén az ország közjogi viszonyát a birodalom többi országához és tartományához reális unióból perszonális unióvá alakították volna át. Ehhez pedig a Habsburg uralkodók, nem voltak hajlandók hozzájárulni, még akkor sem, ha olyan szorult helyzetbe kerültek, s annyira rászorultak a magyar rendek támogatására, mint Mária Terézia 1741-ben. Egyes kívánságokat, mint például a külön magyar haditanácsot, nyíltan elutasítottak, másokat, mint például azt, hogy a magyar ügyeket csak magyar tanácsosokkal intézzék, elködösítve, félreértelmezve teljesítettek, ismét másoknak pedig, mint például annak, hogy országgyűlést háromévenként tartsanak, a teljesítését megígérték, és azután ígéretüket nem tartották meg.

Helyes volt-e vajon a magyar rendeknek az a tényleges helyzetet figyelembe nem vevő, annak következményeit le nem vonó, hanem egy szép, de nem létező ideálhoz, a teljes állami önállósághoz ragaszkodó politikája? Nem lett volna helyesebb elfogadni a tényleges helyzetet, a reális uniót, és szabályozni a rendezetlen közjogi és kormányzati kérdéseket? Meghatározni a birodalom közös ügyeit, és nem kivonni azok közül a magyar vonatkozásúakat, megtéve őket tisztán magyar ügyeknek, amik nem voltak, egy birodalmon belül nem is lehettek, hanem meghagyni őket közöseknek, de részt kérni és kapni intézésükben, pontosan megszabva intézésük rendjét és módját? Vagyis 1867 helyett már 1723-ban, vagy 1741-ben megkötni az osztrák-magyar kiegyezést?

E kérdésekre csak a történet adhatott volna mindenki által elfogadható választ, nem a történetírás. És csak úgy, hogy kétszer történik meg. De a történetnek megvan az a különös szokása, hogy különböző változatokban nem ismétli meg önmagát.

Az 1741. évi országgyűlésnek van egy negatív bélyege is: a reformok hiánya. Már az előző, 1728–1729. évi országgyűlést is jellemezte a reformtörvények elmaradása, méginkább a Mária Terézia idejében tartott első tanácskozást, amelyen a kormányzati gravámenek domináltak.Annak a reformkorszaknak, amely közvetlenül a Rákóczi-szabadságharc leverése után kezdődött, és amelyben a főnemesség járt az élen, már [[III. Károly király|III. Károly uralkodásának második felében vége szakadt, és a rendek reformvágya nem támadt fel Mária Terézia trónra lépte után sem.

A vezető szerepet az 1741. évi országgyűlésen is a főnemesség játszotta. Az esztergomi érsek, a nádor, az országbíró még olyan ellenzéki légkörben is keresztül tudták vinni akaratukat, amilyen a társuralkodó megválasztásakor volt érezhető. A rendiség vezetői azonban ebben az időben már nem törődtek reformokkal.

Heckenast Gusztáv

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

A ferencesek esztergomi posztógyártó üzeme a magyarországi rendtartomány barátcsuha- és pokrócszükségletének kielégítésére létesült 1717-ben, és még az 1780-as évek elején is fennállt. Minthogy termékeit nem hozta forgalomba a piacon, aligha tekinthető manufaktúrának, bár bérmunkásokat foglalkoztatott.

Vörös Károly

Konfliktusok a vallás szférájában

Az 1701-ben Athanasius püspök kérésére kiadott újabb megfogalmazás ennél már messzebbre ment; többek között 3. pontjában nemcsak az egyháziakat, hanem a világiakat, sőt a közrendűeket is hozzászámolta a katolikus rendhez, ha szabályosan felveszik az uniót, s akkor többé nem megtűrtnek, hanem a többi rendhez hasonló jogú hazafiaknak tekintendők. Ugyanekkor azonban az új diploma az uniált püspök mellé, annak mintegy kánonjogi ellenőrzésére egy, az esztergomi érsek által kinevezendő jezsuita úgynevezett teológust állított, akinek tudta és beleegyezése nélkül a püspök semmi hittani és lelki gondozási ügyben nem intézkedhetett.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

Az esztergomi érseki széken 1707–1721 között Keresztély Ágost szász herceg és bíboros, egyben győri püspök ült. A váci püspökség 1717–1756 közt egymás után két Althan gróf kezén volt. Az ilyen eset azonban már elég kivételes lett, mióta a rendek óhajára Mária Terézia az 1741. évi 15. törvénycikkben ígéretet tett arra, hogy a főpapi javadalmakat csak magyar honos egyházi férfiaknak adja. S már kezdettől fogva találkozunk az egyházmegyék élén egy sor magyar feudális nagyúrral. Ilyen volt Esterházy Imre gróf (1663–1745), aki pálos szerzetesből lett váci, majd veszprémi püspök és 1725-ben esztergomi érsek. Vagy Csáky Imre gróf (1672–1732), bíboros, nagyváradi püspök, kalocsai érsek, Szepes, Bács és Bihar megyék főispánja, aki – a kormányzat tanácsadójaként – többet forgolódott Bécsben vagy Pozsonyban, mint Nagyváradon, valamint öccse és utóda, Csáky Miklós gróf, aki 1737-ben a birtokszervezést és építkezést tényleg elkezdte Nagyváradon, majd folytatta Kalocsán, míg végre az esztergomi érseki székbe került (1745). Egerben Erdődy Gábor gróf (1684–1744), majd Barkóczy Ferenc gróf (1710–1765), a későbbi esztergomi érsek (1761-től) kezdte meg, majd időszakunk végén, 1762-től Esterházy Károly gróf, Imre érsek unokaöccse folytatta még nagyobb mértékben a nagy, barokk városformáló építkezést.

Görögkeletiek és unitusok

Az időhatárt e vonatkozásban is a 17. század végén kell meghúznunk. Egyrészt azért, mivel a bécsi udvar, az esztergomi érsek és az őt támogató magyar jezsuiták ekkor hozták létre a román és a kárpátukrán ortodox lakosság nagyméretű katolikus unióját. Másrészt pedig azért, mivel akkor, a török háborúk folyományaként települt át Magyarország visszanyert területeire Arzén (Arsenije Črnojević) peći, vagyis ipeki pátriárka vezetésével, zárt, szervezett közösségként az a szerb ortodox egyház, amely éppen zártan tudott végül minden uniós kísérletet kivédeni, mert papsága már így, unió nélkül, ortodox, mivoltában megkapta a bécsi udvartól a maga kiváltságait.

A szerb egyház a bizánci ortodoxiából a török uralom alatt fejlődött olyan sajátos szervezetté, amely a szerb társadalmi rétegeknek szinte homogén művelődési jelleget biztosított. Ennek az egyháznak egy része került át a 17. század végén Magyarországra, s itt folytatta hagyományos életét. Vezetői, a karlóca érsekek, metropoliták egy ideig névleg megmaradtak a hanyatló Ipek névleges fősége alatt. Midőn azonban az 1737–1739-i háborúval megpecsételődött a török uralom alatti, önálló egyház sorsa, végleg Karlóca lett a központ. A metropolita alá tartozó püspököknek, a vladikáknak a szűkebb Magyarország területén Aradon, Budán, Karánsebesen, Pécsett és Temesváron volt székhelyük.

A szerb egyház, kiváltságai értelmében, autonómiával rendelkezett. Az egyháziak és világiak gyűlése, „kongresszusa”, maga választotta az érseket, aki azután püspökeit, papjait önállóan nevezte ki. A papság kiváltságos helyzetet élvezett. Az egyház bizonyos hatalmat gyakorolt a világiak felett is. Ezek nagyrészt parasztok voltak. A határőrvidéken élők katonai szolgálat fejében kaptak telkeket. Kisebb, de befolyásosabb réteget alkottak a városokban a kereskedők és kézművesek. A szerb egyház vezetői egyrészt arra igyekeztek, hogy Magyarországon és Erdélyben minden görögkeletire, vagyis a románokra is kiterjesszék hatáskörüket, másrészt pedig arra, hogy egyházuk a közigazgatási funkciókat is átvegye. A bécsi udvar, ha hajlamos volt is a szerbeket a maga érdekeinek megfelelően felhasználni, e két törekvést akadályozta, sőt az eredeti kiváltságokat is korlátozni igyekezett. Ezzel függött össze az úgynevezett illír bizottság felállítása a hazai görögkeletiek ügyeinek intézésére.

A művelődés a hagyományos egyházi keretek között, egy ideig a régi, szerény szinten folytatódott. Az új viszonyok azonban rövidesen éreztetni kezdték hatásukat. Ez először abban nyilvánult meg, hogy az egyházi vezetők kezdték szükségét érezni az iskolázásnak és a könyvnek. Segítségért Bécshez fordultak mely azonban ekkoriban még ily kérdésekkel nem foglalkozott, majd pedig Oroszországhoz. Vicentije Jovanović érsek megkeresésére 1733-ban a kijevi akadémiáról hat tanár érkezett Karlócára, és ott iskolát rendezett be az egyházi pályára készülőknek. Az egyházi irodalom orosz-szlavón nyelvű volt. Közben azonban a régi egyház belső társadalmi erőviszonyai is módosulni kezdtek. Kialakult egy határőrtiszti, sőt egy szerb nemesi réteg. Erősödött a szerb kereskedő polgárság, amelynek soraiból ugyancsak elég sokan kaptak nemességet. Az új, világi erők szembekerültek a hagyományokkal, és kezdték fenyegetni az ortodox klérus addig kizárólagos uralmát. A felsőbb rétegek fiai megfelelő szerb intézmények híján a magyar, főleg a protestáns középiskolákat kezdték látogatni. Megismerkedtek a latin nyelvvel, más nyugati egyházi hagyományokkal, sőt a világi műveltség elemeivel is. Mindez előkészítette egy olyan új tendencia kialakulását, amely azután a következő időszakban szembefordult a régi, ortodox egyházi hagyománnyal, de ugyanakkor tovább is haladt a szerb nyelvi-nemzeti fejlődés útján.

A kárpátukrán ortodoxiát az udvarnak a 17. század végén sikerült vallási unióra bírnia. A máramarosi ortodox püspökség 1711 után végleg megszűnt. Az új, munkácsi unitus egyházmegye az egri püspök felügyelete alá tartozott. Mindez ott, az ország egyik gazdaságilag és kulturálisan elmaradt vidékén, inkább csak a papok helyzetén változtatott. Ezek kiemelkedtek a jobbágysorból, a földesúrtól telket, népüktől tizedet, robotot kaptak. A vicarius a század közepén állított fel Munkácson olyan iskolát, amelyben az egyházi pályára készülők elemi képzésben részesülhettek. A papnövendékek ezután Egerben, később Nagyszombatban tanultak. Az egri püspök egyébként még 1751-ben is úgy látta, hogy uniójuk csak külsődleges, hiszen orosz egyházi könyveket használtak.

Másként alakult a helyzet az erdélyi románok között. Itt az unitus egyház létrejötte az 1700-i zsinattól számítható, amelyen [[Atanasie Anghel|Athanasius (†1713), az utolsó gyulafehérvári ortodox metropolita és az első román unitus püspök 58 esperes és 1563 pópa élén elfogadta a vallásuniót. Az új szervezet az esztergomi érsek fősége alá került, aki ellenőrzésül állandó „teológust”, rendszerint jezsuitát delegált a fogarasi unitus püspök mellé.

A jozefinizmus és a katolikus egyház

A kormányzat persze látta, hogy baj van az elmaradt kolduló rendekkel is, és hogy az egyházmegyék átszervezésre szorulnak: túl nagyok és nem fordítanak elég gondot a plébániákra, a falusi nép körében végzett funkciók ellátására. Ezért előbb 1776-ban a roppant terjedelmű esztergomi főegyházmegyéből kihasították a besztercebányai, rozsnyói, szepesi püspöki megyét, majd 1777-ben felállították az új székesfehérvári és szombathelyi püspökséget.

Benda Kálmán

A magyar nemesi mozgalom

Február 18-án a koronát szállító hatlovas hintót és kíséretét Dévénynél, az ország határán, Pozsony megye ezer főnyi lovasbandériuma fogadta. Pozsony városában a fellelkesült polgárok kifogták a lovakat és maguk húzták a hintót. Győrben az ünnepi díszbe öltözött lakosság sorfala közt vonult a menet az öreg templomba. Esztergomban harangzúgás köszöntötte.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést). Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Komárom az ország – határon túlra szánt – gabonakereskedelmének régóta egyik legfontosabb kikötőhelye volt. Fejlődése a 18–19. század fordulóján, leginkább a francia háborúk évtizedeiben volt gyors. Elsősorban hajón, kisebb részben szekéren érkezett a gabona az alföldi és a Duna mellett fekvő dunántúli megyékből a városba, amely piaci körzetének gyűjtő és továbbító funkcióját látta el. Gabonakereskedelmének méretei a város kereskedőinek Baján tartott külön rakodóhelye is érzékeltetheti. Ehhez az áruforgalomhoz nem fogható, de mégis figyelemre méltó mennyiségű állat-, gyapjú- és – a Vágon érkezett – faforgalmat is bonyolítottak le a város kereskedői, akik vagyonuknak tetemes részét az áruszállító hajókba fektették. Nem véletlen, hogy az ország első biztosító társaságaként Komáromban alapították meg 1807-ben a Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaságot. Komárom ipara jelentéktelen volt, és jórészt máshol vásárolt ipari termékekkel látta el a környező városokat, például Esztergomot is.

Ruzsás Lajos

A szőlő- és bortermelés

Az új szőlőművelést terjesztő régi bortermelő városok sorába Buda, Sopron, Ruszt, Kőszeg, Kismarton, Esztergom, Pécs, Pozsony, Kassa, Eger, Gyöngyös, továbbá a Tokaj-Hegyalja mezővárosai és Arad tartoztak.

Mérei Gyula

A tőkés ipar

1841 szeptemberében kezdte el az őrlést a pesti József Hengermalom. Kéthengeres, amerikai rendszerű üzem volt. Nagysurányban és Esztergomban is működtek a pestivel azonos, amerikai rendszerű hengermalmok, száraz lisztőrlési módszerrel.

Gergely András

A kolerafelkelés

Miután az északkeleti megyéket hasztalan próbálták izolálni (fuvarosok, só- és áruszállító tutajosok hozták azt lejjebb a Tiszán), július elején már a Berettyó—Zagyva—Hernád mentén húztak határt, amelyet rövidesen HatvanVácEsztergom irányában kellett kiegészíteni.

Vörös Károly

Az irodalom útja a felvilágosodástól a romantikáig

Az igény, hogy a nyelv alkalmazkodjék az átalakuló társadalom szükségleteihez, az átalakulással együtt folyamatossá és egyre sürgetőbbé válik. Jellemző, hogy már a különben oly konzervatív katolikus egyház 1822. évi esztergomi zsinata is szembekerült a problémával. Káldi bibliafordításának nyelvét ugyanis sokan avultnak érzik, bár a teljes újrafordítást követelő radikális javaslatokkal ellentétben a zsinat egyelőre megelégszik a legfeltűnőbb avultságok javíttatásával.

A klasszicista építészet

A korszak az építészet számára ilyen kedvezőre fordult viszonyai között így, e klasszicista stílus jegyében fognak országszerte felépülni az új középületek, élükön a nemzet múzeumával; megyeházák és városházák egész sora Soprontól Makóig és Lőcsétől Kaposvárig éppúgy, mint nem egy tollasodó mezőváros középületei, templomai; az új nagy főúri kastélyok és középnemesi kúriák a nádor alcsúti otthonától kezdve Fehérvárcsurgó, Csákvár, Dég, Fót, Bajna, Lovasberény, Tajna, Hegyfalu (hogy csak a legjelesebbeket említsük) kastélyaiig és a mezőgazdasági árutermelésbe a pesti piacon át kivált előnyösen bekapcsolódni képes Pest megyei köznemesek kúriáiig, de még a távoli és szegényebb Erdélyben is. És ez a stílus jelenik meg az arisztokrácia és a gazdag városi polgárság pesti palotáin és bérházain, s az egyházi építészet olyan hatalmas méretű alkotásain is, mint az egri székesegyház, az esztergomi bazilika, a pannonhalmi főapátság vagy a reformátusok debreceni, az evangélikusok pesti nagytemploma; aminthogy ezek az elemek csakhamar megjelennek a jobb módú parasztok, a mezővárosi polgárok házain, falusi templomokon is.

Spira György

A kormány és az ellenforradalmi erők

És az erőviszonyoknak a Habsburgok javára történő eltolódásában közrejátszott végül az is, hogy az első hetek elteltével mindinkább mozgolódni kezdett az egyes tartományok belső ellenforradalmi erőinek megannyi osztaga is, így Magyarországon kivált az arisztokrácia udvarhű többsége s eleinte azon belül is főleg a magas klérus. Mert a konzervatív egyházfejedelmek márciusban még csak a kulisszák mögött adtak hangot a forradalmi változások miatti elkeseredettségüknek, mikor azonban a következő hetek egyre több bizonyságát szolgáltatták annak, hogy a polgári átalakulás ügye nemcsak egyszerű híveik körében, de még az alsópapság soraiban is számos pártolóra talált, megértették, hogy nyilvánosan is össze kell mérniök erejüket a forradaloméval. Áprilisban tehát már ők is porondra léptek, s ettől fogva szentbeszédek, pásztorlevelek és röpiratok sokasága tudatta a világgal hol azt, hogy a vallásegyenlőség bevezetése a katolikus egyház elnyomására irányuló intézkedése, hol azt, hogy a Batthyány-kormány, amelybe hét katolikus miniszteren kívül nem kevesebb, mint két protestáns is bekerült, protestáns-uralmat akar bevezetni Magyarországon, hol meg azt, hogy a forradalom következő lépése az egyházi birtokok kisajátítása lesz, amit azután nyilvánvalóan nyomon fog követni minden magántulajdon felszámolása, értsd: még azoknak a telkeknek az elvétele is, amelyeket tudvalevően épp a forradalom adott a volt jobbágyok tulajdonába. S ennek a vádaskodásnak az sem vetett véget, hogy – bár az üresedésben levő főpapi székekhez kötött jövedelmek az államkincstárat illették, s bár az államkincstár most különösen rászorult ezekre a jövedelmekre – a kormány rövidesen maga kezdeményezte mind az öt régen megürült magyarországi érseki és püspöki állás betöltését s még ahhoz is hozzájárult, hogy legfontosabbikukat, az esztergomi érsekséget Hám Jánosnak juttassák, holott ő a márciusi napokban a püspöki kar elnökeként élen járt a forradalmi vívmányok becikkelyezése ellen vívott harcban.

A Hatvan és Isaszeg közötti harcok

Igaz viszont, hogy ez már nem volt elképzelhetetlen, mivel Windisch-Grätz, nem tudván, merről fog megindulni a következő magyar támadás, csapatait március végén megint rendkívül szétszórta: a Gyöngyösről Pest felé vezető országút ellenőrzésére egyedül Schlik (III. számú) hadtestét vonultatta fel Hatvan és Gödöllő között, Jellačić (I. számú) hadtestét továbbra is Cegléd környékén hagyta, a (parancsnokkal pillanatnyilag nem rendelkező) II. hadtest főfeladatává a Duna mentén fekvő fontosabb városok (így Pest és Vác, sőt Esztergom) őrizetét tette, Georg Ramberg altábornagy önálló hadosztályát pedig egyenesen Balassagyarmatra küldte a Duna bal partján Komárom felé vivő utak elzárására.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

A már korábban Fogarasról Balázsfalvára helyezett püspökséget 1853-ban érsekség rangjára emelték, és a magyar államtest széttagolására irányuló koncepciónak megfelelően felszámolták függését az esztergomi érsektől.

A bányászat és az ipar fejlődése

Többek között Drasche aknázta ki bérlőként az esztergomi káptalan dorogi és tokodi szénmezőit.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

A legális fórumokon megnyilatkozók túlnyomó többsége olyan eltökélten foglalt állást a negyvennyolcas alap mellett, hogy a választójog újraszabályozására az uralkodó által egybehívott esztergomi értekezlet gondosan kiválogatott résztvevői is az 1848-as választási törvény alkalmazását javasolták.

A szervezett ellenállás felszámolása

Nagykanizsán, Esztergomban és Vácott kisebb-nagyobb fegyverkészleteket koboztak el.

Katus László

A bányászat és a nehézipar

A kiegyezés utáni években fejlődött ki barnaszénbányászatunk. Addig csak az Esztergom vidéki és a Sopron vidéki bányák termelése volt jelentős. Az esztergomi szénmedence azonban a 90-es évekig nem kapott vasutat, így fejlődése megállt.

Hanák Péter

Egyházpolitikai előzmények

December közepén Szapáry személyesen tárgyalt a hercegprímással. Tudatta vele az uralkodó elhatározását, hogy rendkívüli megbízottat kíván küldeni Rómába, addig ne hozzanak érdemleges döntést. Simor megígérte, hogy az alsópapsággal egyelőre nem közlik a római döntést.

Az igazi meglepetés, ha még nem szokott volna hozzá, ekkor érte a kormányt. Egy nappal e személyes megbeszélés után a Magyar Állam teljes terjedelemben közölte a pápai leveleket. Ez a „csínytevés” gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: semmi remény nem maradt arra, hogy Róma megváltoztassa az alsópapság tudomására jutott döntést. „Ezen újabb indiscretió – jelentette Szapáry az uralkodónak – csak folytatását képezi azon számos egyéb eddigi indisceretióknak, melyek ezen ügyben már hónapok óta következetesen előfordulnak és ezen következetes eljárásból önként azon meggyőződésre kell jutni, hogy ez szántszándékos eljárás” azok részéről, „kik nem akarják, hogy ezen ügy békés megoldást nyerjen”.[16] Szapáry a „felháborító indiszkréció” forrását a prímás környezetében kereste. Újabb kutatások is azt valószínűsítik, hogy a prímási irodaigazgató, Csernoch János, a későbbi esztergomi érsek lehetett a hírforrás.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

Alkalmasint ezzel is összefüggött, hogy a hazai egyházi vezetők ugyancsak tartózkodtak a háborúskodás kirobbantásától, annak ellenére, hogy a pápa Bécsbe is, Esztergomba is megüzente: a kormányprogramot elfogadhatatlannak, a harcot elkerülhetetlennek tartja.

Katus László

Az egyes iparágak fejlődése

Az 1890-es évek elején a nógrádi szénbányák adták a legtöbb szenet, de 1913-ig megelőzte a gyorsan fejlődő tatabányai és zsil-völgyi szénmedence (évi 2,2, illetve 2,1 millió tonnával), s 1895 után szorosan felzárkózott mögéje a borsodi, majd a vasút megépítése után az esztergomi szénmedence.

Pölöskei Ferenc

A jobboldali ellenzék

Prohászka Ottokár tanulmányait a kalocsai jezsuitáknál kezdte, Esztergomban a „kisszeminárium” növendékeként folytatta, majd Simor hercegprímás 1875-ben Rómába küldte, ahol megismerkedett a XIII. Leó által is támogatott modernizmus, az úgynevezett keresztény szociális reformprogram kialakulásával. Hazatérése után 1882-ben a teológia tanára lett Esztergomban, s nagyszabású irodalmi tevékenységbe fogott. Több tanulmányt írt a teológia és a természettudományok viszonyáról, majd az 1890-es évektől kezdve a szocialista és a demokratikus tömegmozgalmak fellendülésének idején a szociális kérdések felé fordult. Megoldásukra – szakítva a konzervatív katolikusokkal – a „keresztény akciót” javasolta. Magát a keresztényszocializmus hívének tartva, előadásokat tartott a katolikus értelmiségi ifjúságot összefogó Szent Imre Körben, sőt a Társadalomtudományi Társaságban is.

Siklós András

A földkérdés megoldatlansága

Az Esztergomban másnap összeülő püspökkari értekezlet a kormányt – a minisztertanács fenntartásai ellenére – támogatásáról biztosította. A püspöki kar úgy határozott, hogy a földbirtokpolitika céljaira felajánlja „a Szentszék utólagos beleegyezésének feltételezésével, a kezelése alatt levő egyházi birtokokat, méltányos megváltás ellenében” és a Magyar Népköztársaság kormányát erről levélben értesíti. A Károlyi Mihálynak címzett, a hercegprímás, 2 érsek és 12 püspök aláírásával ellátott levél néhány nap múlva a sajtóban is megjelent.[17]

Az esztergomi értekezlet egyben megbízta a püspöki kar képviselőit, kezdjenek tárgyalást a földművelésügyi miniszterrel, kérjenek és adjanak felvilágosítást a birtokpolitikai program részleteiről. A püspökök november 24-én jelentek meg a minisztériumban, és a következőket kérték: az erdők maradjanak meg az egyház kezén; minden püspökségnek és plébániának legyen házi birtoka; a föld értékét a békebeli árak figyelembevételével állapítsák meg; a parcellázásnál egyedül a szükséglet legyen irányadó, és a sort ne az egyházi birtokokkal kezdjék; a miniszter ne feledkezzen meg – ez utóbbit különösképpen fontosnak tartották – a kegyúri terhek megváltásáról. Buza Barna a „kedves előzékenység” légkörében zajló tárgyaláson mindent megígért, és az ismételten felemlített kegyúri terheket illetően röstelkedve vallotta be, hogy azok biztosítására ő bizony nem is gondolt. A püspökök elégedetten távoztak. „Nem hiszem, hogy ezen akciót rövidesen le lehessen bonyolítani. Szakemberek Szerint ide évek kellenek” – vélte Rott Nándor a hercegprímáshoz írott jelentésében.[18]

Hajdu Tibor

Miskolc visszavétele

A kisebb, helyi harcok, kalandos vállalkozások csak a veszteségeket növelték, eredménnyel nem jártak: a Vörös Hadsereg május elsején Komáromot, a csehszlovák hadsereg a miskolci napokban Esztergomot próbálta helyi erőkkel, rajtaütésszerű átkeléssel elfoglalni.

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

Június 1-én az I. dandár, amely aránylag kis erővel két irányban támadott, mindkét arcvonalon nagy sikert ért el: a párkányi hídon át segítségül jövő esztergomi munkások, bányászok és karhatalmi századok támogatásával elfoglalta Párkányt; egy merészen előretolt zászlóalja pedig rövid harc után rajtaütésszerűen megszállta Lévát.

Lábjegyzetek

  1. Gombos II. 1720.
  2. Gombos I. 802.
  3. Závodszky, Szent István, Szent László és Kálmán törvényeinek és zsinati határozatainak forrásai 205.
  4. Monumenta Ecclesia Strigoniensis I. 200.
  5. Monumenta Ecclesia Strigoniensis I. 217.
  6. Theiner I. 94.
  7. A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Szerk. Marczali Henrik. Budapest, 1901. 142. – Magyar fordítása: Szöveggyűjtemény 1000–1526. 76.
  8. Idézi: Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. 112–113.
  9. Nagy László, A Bocskai-szabadságharc katonai története. Budapest, 1961. 264.
  10. Corpus Iuris Hungarici 1647:V. törvénycikk
  11. Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. 1660–1664. Fordította Karácson Imre. Budapest, 1904. 278.
  12. Idézi: Salánki József, Mit tud Bleau hazánkról? Évk: DM 1967. 253.
  13. Esterházy Pál, Pozsony, 1683. március 18. OL Regnicolaris lt. Archivum opinionum seu litterarum Pauli Esterházy in publicis Palatinale. Protocollum opinionum litterarum Pauli Esterházy in publicis negotiis.
  14. Emericus Imre, Princeps ac Partium Regni Hungariae Dominus et. Universis Orbis Christiani Regibus … Hely nélkül. Újra kiadta Prónay Dezső, Evangélikus Egyháztörténeti Emlékek. Budapest, 1905. 153.
  15. Darvas János szolgabíró a kecskemétiekhez, Gács, 1685. augusztus 21. Közli: Hornyi János, Kecskemét város története. III. Kecskemét, 1862. 337.
  16. Szapáry levele Ferenc Józsefhez, 1890. december 18. Országos Levéltár Miniszterelnökség iratai, 1890, 3973.
  17. A püspöki kar felajánlja az egyházi birtokokat a birtokreform céljaira. BudapestiHirlap_1918_11/?pg=284&layout=s Budapesti Hírlap, 1918. november 26.
  18. Esztergomi prímási levéltár. Csernoch János iratai Cat. D/C 6587.

Irodalom

A Szent Gál-kultusz elterjedésére lásd Györffy György, idézett hely, melyhez csatolandó az Esztergommal átellenes Nána templomának Szent Gál-patrocíniuma.

az esztergomi várpalotára lásd Nagy Emese, Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 23. 1971. 181—198; Horváth István, Komárom megye régészeti topográfiája. Esztergom és a dorogi járás (Budapest 1979). 78. kk.

az esztergomi zsinat végzéseit ugyanott 197–206;

az esztergomi zsinat jövevény papról 21–28. §, zsidókról 63–64, 74–75. § és a zsidó törvény 1–7. §; szláv és egyéb hospesekről 80. §, magyar és idegen rabokról és szolgákról 77. §.

Horváth István Esztergom környéki terepbejárásainak és ásatásainak

Az esztergomi pénzverőkre lásd Hóman, Magyar pénztörténet, Zolnay László, Pénzverők és ötvösök a románkori Esztergomban (Archaeologiai Értesítő 1965. 2).

A steini és hainburgi vámjegyzékek, valamint a II. Endre kori esztergomi vámtarifa értékelésére nézve hasznos Domanovszky Sándor, A harmincadvám eredete (Értekezések a történeti tudományok köréből XXIV. 4. Budapest, 1916); Hóman, Magyar pénztörténet; Belitzky János, A magyar gabonakivitel története 1860-ig (Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez 2. Szerkesztette Domanovszky Sándor. Budapest, 1932).

Az esztergomi latinokra lásd Zolnay László, Az esztergomi Latinusokról (Annales Strigonienses, 1960).

A középkori magyar fővárosokról, köztük Esztergomról és Székesfehérvárról Gárdonyi Albert Magyarország középkori fővárosa (Századok 1944. 4-6) című tanulmánya ad úttörő jellegű összefoglalást.

Esztergom topográfiájára, korszakunkbeli fejlődésére lásd K. Schünemann, Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa. I. (Breslau- Oppeln, év nélkül [1929].); Pleidell Ambrus, A magyar várostörténet első fejezete (Századok 1934. 1-3, 4-6, 7-8); Zolnay László, Az esztergomi Latinusokról (Annales Strigoniensis, 1960); Az esztergom-királyvárosi "Zeniapalotaia" (Annales Strigoniensis, 1960); F. Vattai Erzsébet, Az esztergomi latinok kettőspecsétje (Archaeologiai Értesítő 1963. 1); Gerevich László, Esztergom (Enzyklopädie zUr Frühgeschichte Europas. Arbeitsmaterial. Berlin, 1980), valamint Zolnay László, A középkori Esztergom (Budapest, 1983).

Értékes adalék ilyen irányú ismereteinkhez Mészáros István, Magyarországi iskoláskönyv a XII. század első feléből (Magyar Könyvszemle 1961. 4); A XII. századi esztergomi diákjegyzet (Pedagógiai múzeum 2. Budapest, 1973), latin nyelvű szövegközléssel. Mind ennek az iskoláskönyvnek, mind az alább említendő, Esztergomban őrzött kódexnek magyarországi eredetét kétségbe vonta, s németországi (schäftlarni) keletkezésre gondolt Csóka J. Lajos, Az esztergomi főszékesegyházi könyvtár MS III. 184. kódexe (Századok, 1982. 5). Az e kódexben levő történeti feljegyzésről lásd még Knauz Nándor, Két krónika. I. Az esztergomi krónika (Századok, 1876. 9).

Az esztergomi hadműveletekről: Esze Tamás, Néhány hónap Bottyán János életéből (1000 éves Esztergom. Budapest, 1973); Tóth Gyula, Balogh Ádám kuruc brigadéros (Budapest, 1958); Málnási Ödön, Hellebronth János kuruc ezredes (Budapest, 1930); Markó Árpád, A koroncói csata (Magyar Katonai Szemle, 1932); Markó Árpád, A szomolányi kuruc győzelem (Századok 1931); a győzelem társadalmi előzményeiről R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense… (Századok 1958).

az esztergomi zsinatra: Horváth, Huszonöt év 1. 38–39.; részletesen: Meszlényi Antal, A magyar katolikus hierarchia reformtörekvései a reformkorszakban (Vigilia, 1969. 8).

Kiadványok