Etnikai és társadalmi viszonyok

A Múltunk wikiből

A kelta inváziót követő századokban alakult ki az a nyelvi és népi megoszlás, amely a Kárpát-medence két római tartományának, Pannoniának és Daciának az őslakosságát jellemezte. A római uralom alá nem került részben, az Alföld és a Kárpát-medence északi felében az i.sz. első évszázadokban további jelentős népmozgalmak játszódtak le, a római birodalom határai között azonban az a nyelvi megoszlás rögzítődött, amely a késő vaskori népmozgások eredménye volt.

A Dunántúl és a Dráva–Száva-közének nyelvi és népi térképét meglehetős biztonsággal meg tudjuk rajzolni a római kor első két évszázadából ránk maradt adatok segítségével. Legfontosabb forrásunk e tekintetben az a személynévanyag, amelyet az e korban állított sírkövek és egyéb feliratos emlékek őriztek meg számunkra. Mivel az ókori Európa legtöbb nyelvéből nem maradtak fenn összefüggő szövegek vagy szójegyzékek, e nyelvek kutatásának elsőrangú forrásai a tulajdonnevek; előnyben kell részesítenünk a szívósan öröklődő helynevekkel szemben a néphez és nyelvhez jobban kötődő személyneveket.

A kelta személynévadás Európa kelták lakta területein – a Brit-szigetektől és az Ibér-félszigettől a Kárpát-medencéig terjedő széles sávban – egy sor olyan közös sajátosságot mutat, amelynek alapján a kelta neveket vidékünkön is megnyugtató módon ki tudjuk választani. A Kárpát-medencei keltaság személynevei különösen a mai Ausztria (Noricum) kelta személyneveivel mutatnak közeli rokonságot. Ez a noricumi jellegű névadás a Dunántúl nyugati felében, a Fertő tó vidékén, a Dráva és a Száva felső folyása mentén és a mai Pest, Fejér és Tolna megyék területén terjedt el, ami egymagában is elégséges bizonyíték arra, hogy a Dunántúl keltizálódása egyetlen, de számszerűen igen erős és homogén kelta település eredménye. Néhány viseleti sajátosság, amelyet részben a római kori sírkövek domborműves ábrázolásai, részben a temetkezésekben előforduló viseleti tárgyak alapján ismerhetünk meg, szintén egy közös noricumi–pannoniai kelta etnikumot bizonyít. Ezt a közös tőről fakadt keltaságot csak egy-két helyen színesítik olyan vonások, amelyek távolabbi kelta területekről idekerült kisebb csoportokra engednek következtetni. A Felső-Száva völgyében esetleg az észak-itáliai keltaságból leszakadt töredékek, a Dunántúl északkeleti szögletében esetleg hispániai kelták kis csoportjai telepedtek meg. Ugyancsak a Felső-Száva völgyében telepedett meg az i.e. I. század első felében az északról levándorló kelták egy része, a Latobici törzs egyik ága.

A Dráva és a Száva középső és alsó folyása mentén, e két folyó között és a Szerémségben a keltákétól világosan megkülönböztethető népességet találunk. Személyneveik az úgynevezett észak-dalmát–pannon névadás északi csoportját alkotják; ez a névadás csak lazán kapcsolódik az illírek nagy nyugat-balkáni névadási csoportjához. Egyéb nyelvi támpontok hiányában ezért egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy a pannon törzsek az illír nyelvet beszélték-e, illetve annak egy sok tekintetben eltérő változatát, vagy pedig éppenséggel egy másik, de az illírrel rokon nyelvet. A pannon törzsek szállásterülete a korabeli földrajzi szerzők feljegyzései alapján viszonylag jól körülhatárolható: a felsorolt területeken kívül dél felé a mai Bosznia nagy részének lakosságát is ők alkották. Számbeli fölényük következtében magukba olvasztották az őket leigázó kelta szkordiszkuszokat, akiknek hatalmi területe a pannonok szállásterületének keleti felét és a mai Szerbia trákok lakta északi részét ölelte fel. A szkordiszkuszok egykori birodalmának területén a császárkorban csak szórványosan lelhetők fel a kelta személynévadás nyomai.

Egyéb adatok alapján valószínű, hogy a mai Szlovákia déli felében, az Alföld északi peremvidékén és Erdély keleti részében az i.e. I. század közepéig a dunántúli keltákkal rokon, belőlük kiszakadt keltaság alkotta a lakosság jó részét. Az i.sz. I. században római szerzők tudtak arról, hogy a Duna-kanyartól északkeletre lakó Cotini és Osi törzsek ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a Dunántúl keltái. Az Erdély északi részén lakó kelta Anartii és Teurisci törzsek mint a dákok szomszédai vagy – Boirebistas hódításai után – alattvalói több forrásban is említve vannak.

Sokkal nehezebbnek mondható az Alföld késő vaskori lakosságának népi hovatartozásának kérdése. A La Tène-kultúra leleteinek elterjedése arra mutat, hogy a kelták az Alföldön csak bizonyos, kereskedelmi és közlekedési szempontból fontos pontokat szálltak meg. Az Alföld kevés számban ismert ókori helynevei között csakugyan találni kelta neveket. Az alföldi népesség másik meghatározó összetevője, a dákok legkésőbb az i.e. I. század közepétől uralmuk alatt tartották az Alföld területét. A népesség zömét alkotó őslakosságot azonban feltehetőleg a jóval korábbi népmozgások idején betelepült, s legalább részben keleti, sztyeppi eredetű lovas és kocsizó népek maradékai tették ki.

Korszerű régészeti kutatások hiányában nem alkothatunk magunknak összefüggő képet a késő vaskori lakosság társadalmáról. Mint mondottuk, a kelta hódítások mozgatója egy kocsizó és lovas, harcos nemesi réteg volt, amely a meghódított területek leigázott lakóit mint a föld és az állatállomány birtokosa zsákmányolta ki. Ez az eredetileg népi és nyelvi különállást is jelentő társadalmi tagolódás azonban valószínűleg azután is megmaradt, miután egyes területeken a számszerűen gyengébb hódítók nyelvileg azonosultak a leigázottakkal, és beolvadtak az őslakosságba. A kelta hódítók felső, harcos rétegének hagyományait tükrözik talán a dunántúli kelta személynévadásban fellelhető jellegzetes arisztokrata nevek, amelyek jelentésükkel hangsúlyozzák viselőjük rangját vagy előkelő származását. A késő vaskori temetkezések között nagy számban találunk gazdag, sok sírmelléklettel ellátott harcossírokat, amelyekbe a halottat fegyvereivel együtt temették el. E sírok jórészt csontvázas sírok, ellentétben az őslakosság sírjaival, amelyek hamvasztásosak. Jellemző azonban, hogy a késő vaskor végére a halotthamvasztás csaknem teljesen kiszorította a kelták által követett csontvázas temetkezési rítust, ami a kelta hódítók és a pannon őslakosság nagymérvű összeolvadására enged következtetni. A római kori őslakosság temetkezései között csak szórványosan lehet csontvázas sírokat találni. Ezek egyes kelta nemzetségek szívós hagyományszeretetét bizonyítják (ugyanúgy, mint az arisztokratikus személynevek).

Az arisztokrácia és a köznépre tagolódó társadalom alkalmasabbnak bizonyult a nagy területeket magába fogadására, tartós államalakulatok (királyságok) létrehozására, mint a pannon törzsek, amelyek törzsi arisztokráciája adataink szerint nem tudta áttörni a szűkebb törzsi kereteket. A dákok arisztokráciája, a „sapkások” (tarabostes) szintén széthúzásra hajlamos, hegyi váraiban egymás ellen hadakozó arisztokrácia volt, amelynek összefogása csak rövidebb időre sikerült egyes olyan nagy egyéniségeknek, mint amilyen Boirebistas vagy egy évszázaddal később Decebalus volt.

A törzsi arisztokraták gazdagsága csak részben eredet a leigázott nép mezőgazdasági termeléséből. Az a jelentős fényűzés, amelyet a kelta harcossírok vagy a dák várak leletei tükröznek, kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok eredménye volt. E kapcsolatok részben a szomszédos népekkel, részben azonban a földközi- és fekete-tengeri görög és római kereskedelmi hálózattal álltak fenn. Az utóbbiról nemcsak azért vagyunk jobban tájékozódva, mert a görög és római importtárgyak – amelyek különösen a dák várakban gyakoriak – jól megkülönböztethetőek a helyi készítményektől, hanem azért is, mert az időszámításunk előtti századokban fennállt külkereskedelmi forgalomról egy hiteles és jól felhasználható leírás is fennmaradt. E szerint a Kárpát-medence lakói Aquileia piacára rabszolgákat, bőrt és vágómarhát vittek, amit borért, olajért és tengeri árukért cseréltek el. Duna vidéki és balkáni rabszolgák gazdag itáliai és görögországi családok tulajdonában csakugyan kimutathatók az i.e. I. században. Valószínű, hogy e rabszolgák a kelta, illír és dák törzsek egymás közötti csatározásaiból eredő hadifoglyok voltak. Számottevő rabszolgatartásról a római hódítást megelőző időkben nincsen tudomásunk. Annál valószínűbb viszont az, hogy a törzsek közötti háborúk végső célja a római piacokon eladható rabszolgák szerzése volt.

A görög és római import nagyobb részét olyan élelmezési luxuscikkek alkották, mint a bor és az olaj, amelyet forrásunk szerint bőrtömlőkben szállítottak, és már csak ezért sem tudjuk őket régészeti leleteink között kimutatni. A „tengeri áruk” valószínűleg olyan csemegék voltak, mint például az osztriga, amelynek kagylóit néhány esetben már sikerült dunántúli lelőhelyeken megtalálni. A görög és római iparcikkek tekintetében a dák arisztokrácia igényesebb volt, bár az importcikkek nagyobbik része az i.sz. I. századból val. Feltűnő ellenben az, hogy a görög és római pénz korábban kezdett forogni Erdélyben, mint a Kárpát-medence többi részén.

Az Erdély felé vezető kereskedelmi utakat is ezek a pénzek rajzolják ki: az egyik út az Adria keleti partjától északkeleti irányban, átlósan vágta át a Balkánt, és a Szerémségen keresztül vezetett Erdély felé, a másik az Al-Duna mentén több folyó völgyében vitt a dákok országába. Valószínű, hogy ebben a korán megindult kereskedelemben a dákok aranya és sója játszott nagy szerepet. A Szerémség centrális fekvését azonban nem csak ez bizonyítja. Az Aquileiától a Keleti-Alpok hágóin át a Száva völgyébe vezető út végpontja szintén a Szerémség volt, harmadsorban pedig innen indult ki az az út is, amely a Morava völgyében dél és kelet felé teremtett összeköttetést a Kárpát-medencével. A szkordiszkuszok balkáni hegemóniáját nyilvánvalóan az biztosította, hogy ennek a centrális fontosságú területnek – a Szerémségnek – a birtokában voltak.

Valószínű, hogy a kereskedelem és az ipar a törzsi arisztokrácia ellenőrzése alatt és javára folyt. Amikor az i.e. I. század közepe táján belső és külső fenyegetések elhárítására sorra épülnek meg a magaslati földvárak, vagy pedig régebbi korok földvárait veszik újra használatba, akkor az ipartelepek és a kereskedelem centrumai is ezekbe húzódnak fel. Ezek a földvárak (oppidumok) a késő vaskor utolsó századának legjellegzetesebb települései, e korszak legjellegzetesebb leleteit is itt tárták fel. Ezekben folyt a pénzverés is, görög pénzeket másoltak helyi használatra, a pénzek egyes típusainak kis forgási körzetéből arra következtethetünk, hogy csak egy-egy kisebb körzet belső kereskedelmében volt szerepük. A korszak végén egyes oppidumokban áttértek a római pénz utánzására; ez a római pénz behatolását és a római befolyás kezdetét jelzi.

Római mintára különösen két területen vertek a kelták pénzt: a pénzverés egyik centruma a bojusz törzs területén, a mai Pozsony táján volt, a másik a mai Budapest táján.[1] Az utóbbi pénzverés valószínűleg már az időszámítás kezdete körüli évtizedekre tehető. E két pénzverési centrum kialakulása egyben egy további igen fontos körülményre irányítja a figyelmet. Mint láttuk, a kelta arisztokrácia alkalmasabbnak bizonyult tartós államalakulatok és törzsszövetségek létrehozására, mint a pannon vagy a dák törzsek arisztokráciája. érdekes módon azonban épp a kelta törzsek vagy a kelta eredetű uralmak hódoltak be könnyebben a rómaiknak: a rómaik első Kárpát-medencei szövetségesei, mint látni fogjuk, a szkordiszkuszok voltak, és nincsen tudomásunk arról, hogy a Dunántúl északi felének kelta törzsei ellenállást fejtettek volna ki a római hódítással szemben. A széthúzásra hajlamos pannon és dák törzsek a keltákkal ellentétben szívós és hosszan tartó ellenállást tanúsítottak, és a római hódítás után megint csak a kelták voltak azok, akik könnyebben megtalálták az utat a római uralommal való kompromisszumra, míg a pannon és trák lakosság romanizációja csak késve, illetve egyáltalán nem következett be.

Nem véletlen, hogy a legerősebb Kárpát-medencei kelta állam vezető törzsének, a bojuszoknak a szállásterületén, a Fertő tó vidékén – a római uralom kezdeti szakaszában – egy igen gazdag földbirtokos arisztokrácia mutatható ki, amely érdekeit korán összhangba hozta a római hódítók érdekeivel A másik terület, ahol a bennszülött lakosság korán romanizálódott, a Dunántúl északkeleti része, a mai Budapest távolabbi környéke. A Kárpát-medence római kori viszonyait tehát messzemenően meghatározták azok a társadalmi és politikai viszonyok, amelyek a késő vaskori fejlődés eredményeképpen jöttek létre.

Irodalom

A Kárpát-medence etnikai csoportjainak elhatárolásához felhasznált császár­kori feliratok személynévanyagát a következő újabb munkák értékelik: R. Katicic, Die neuesten Forschungen über die einheimische Sprachschicht in den illyri­schen Provinzen, in Symposium sur la délimitation territoriale ... des illyriens (Sarajevo, 1964). 31. skk.; Zur Frage der keltischen und pannonischen Namen­gebiete im römischen Dalmatien, Godišnjak III, Centar za balkanoloska ispitivanja (Sarajevo, 1965). 53. skk.; Keltska osobna imena u anticko Sloveniji (Arheoloski Vestnik 17. 1966. 145. skk.); Szabó Miklós, A pannoniai kelta személynévanyag vizsgálata (Archeológiai Értesítő 91. 1964. 165. skk.); Néhány nyelvészeti szempont a pan­noniai kelta személynévanyag vizsgálatában (Antik Tanulmányok 10. 1963. 220. skk.); vesd össze A. Mócsy, Die Lingua Pannonica, in Symposium sur les illyriens a l'époque antique (Sarajevo, 1967). 195. skk. A dák nyelv alapvető új feldolgozása: I. I. Russu, Die Sprache der Thrako-Daker (Bucuresti, 1969), ahol a dákok etnikumának leg­fontosabb problémái a teljes idevágó irodalommal megtalálhatók.

  1. A Kárpát-medencei barbár pénzverés kimerítő feldolgozása, amely azonban időrendi szempontból helyesbítésre szorul: K. Pink, Die Münzprägung der Ost­kelten und Nachbarn (Budapest 1939), vesd össze K. Pink, Einführung in die keltische Numis­matik (Wien, 1962). Időrendi és történeti következtetéseiben nem mindig elfo­gadható: R. Göbl, Ostkeltischer Typenatlas (Braunschweig, 1973). A dák pénzve­rés nagy összefoglalása: C. Preda, Monedele geto-dacilor (Bucuresti, 1973), a bojusz pénzekről lásd V. Ondrouch, Keltské mince typu Biatec] (Bratislava, 1958).
A késői vaskor
Politikai történet Tartalomjegyzék