Európa, 1830

A Múltunk wikiből
1830. július 28.
Kirobban Párizsban a forradalom.
1830. augusztus 25.
Kirobban a brüsszeli forradalom.
1830. október 14.
Belgium kikiáltja függetlenségét.
1830. november 29.
Kirobban a varsói felkelés.

A magyar történetben a reformkor kezdetét jelentő 1830–1831-es évtizedforduló az európai kontinensen új korszakot nyitó változások egész sorát hozta, amelyek visszavonhatatlanul megbontották a szent szövetségi reakciónak egész Európára kiterjedő, a konzervatív nagyhatalmak szövetségére alapozott rendszerét. A nyitányt ezúttal is Párizs forradalma adta: 1830. július 28-án a párizsi nép elkergette az államcsínnyel próbálkozó X. Károlyt, s a győztes nagypolgárság a Bourbon-dinasztia egyenes ágának mellőzésével az orléans-i ágból származó Lajos Fülöpöt hívta meg a trónra, aki a forradalom győzelmes másnapján a felkelt város barikádjain keresztül lovagolt a városházára, hogy esküt tegyen a francia népnek az alkotmányra. A júliusi francia forradalommal végleg hitelét vesztette a restauráció mítosza és a „legitimitás” elve. A rövidesen megalkotott, a liberális Európa számára mintául szolgáló új francia alkotmány szerint az isten kegyelméből uralkodó király helyébe a „nép akaratából” uralkodó király került. A reakciós hatalmak – saját, sokasodó gondjaik közepette – kénytelenek voltak eltűrni a szakítást a „legitimitás” elvével.

Angliában jelentős reformokra került sor. 1830 végén megbukott a konzervatív kormány. A liberálisok itt programjukba iktatták a rendi-oligarchikus képviseleti rendszer módosítását, de nem küszöbölték ki teljesen az ipari forradalom nyomában járó társadalmi átalakulásnak ama képviseleti rendszert még újabb vonásokkal torzító hatásait. (Hatalmas városok maradtak képviselet nélkül, puszta területek tulajdonosai töltöttek be több tucat parlamenti helyet.) A híres reformtörvény, amelyet csak 1832-ben sikerült elfogadtatni, újra szabályozta a választókerületek beosztását. és jelentősen leszállította a választói cenzust. Az angol parlament olyan arénává alakult, melynek küzdelmeiben a földbirtokosok Angliája előnyökkel indult ugyan, de a szinjáték eddig legfeljebb tetszésnyilvánításra, kívülről jövő beleszólásra szorítkozó nézőjéből, a városi polgárból, végre küzdőtárs lett.

A júliusi forradalom után néhány nappali szétesett 1815 egy másik alkotása, az erőszakosan egyesített „nagyholland” királyság. Belgium a maga forradalmában kikiáltotta elszakadását Hollandiától. Önálló uralkodót választott a Koburg-házból és a franciához hasonló alkotmányt léptetett életbe. Amíg Franciaországban csak belső, az örökösödési rend félretételében kifejeződésre kerülő változásra került sor, a belga–holland különválás módosította Európa 1815-ben kiszabott térképét. A régi rend visszaállítása érdekében már fegyveres beavatkozásra készülő cár lendületét azonban a berlini és a bécsi udvarban is fékezni igyekeztek, Anglia és Franciaország pedig a leghatározottabban visszautasította az intervenciót. A két nyugat-európai nagyhatalom közös alapelvéül ekkor fogadta el a be nem avatkozás elvét, amelyet első ízben Belgiumra alkalmaztak. Egy londoni értekezleten azután közös megállapodás született. A nagyhatalmak együttesen garantálták Belgium örökös semlegességét. A kialakult helyzetet néhány év múltán Hollandia is kénytelen volt elismerni. A forradalmi hullámtól Európa többi része sem maradt érintetlen. A nemzeti mozgalmak lendülete elsöpörte a Habsburgokat Pármából és Modenából, a Romanovokat Lengyelországból. Forradalom tört ki a pápai államban. Elűzték Braunschweig és Hessen méltatlan legitim uralkodóit, s a Metternich vezette Német Szövetségnek el kellett tűrnie, hogy helyükre ”illegitim” uralkodók kerüljenek. A tömegmozgalmek nyomására új alkotmányt kapott a korábban laza konföderációt alkotó Svájc, a nemrég önállósodott belgrádi pasalik (a későbbi szerb fejedelemség), továbbá a német államok közül Szászország és Hessen. A cári protektorátus alá ekkor kerülő dunai román fejedelemségek Szervezeti szabályzatai pedig (1831), ez országok történetében első ízben, egyértelműen rögzítették az alattvalók feudális szolgáltatásait. Német földön új lendületet kapott az alkotmányosságért és a nemzeti egységért küzdő mozgalom. Több német államban ekkor kezdődött meg a jobbágyrendszer felszámolása. Görögország – hosszas szabadságküzdelmeinek végeredményeképpen – önálló királysággá alakult, függetlenségét nemzetközi szerződés garantálta.

A legnagyobb küzdelemre Európa keleti részén, Lengyelországban került sor. A kongrelszusi Lengyelország, amely a cári birodalom keretei között az állami önkormányzat néhány elemével rendelkezett, 1830 végén harcot indított teljes függetlenségének visszaszerzéséért. A felkelést, amelyet Európa valamennyi népe – főként a csehek, a magyarok és a franciák – rokonszenvvel, a szomszéd porosz és osztrák hatalom más politikai töltésű és nem érdektelen semlegességgel figyelt, több hónapos küzdelem után leverték. Lengyelország, autonómiájának maradékait is elveszítve, a cári birodalom része lett.

A drinápolyi béke, 1829 óta külpolitikai elszigeteltségben levő Ausztria a keleti kérdésben támadt ellentéteket félretéve kereste a szövetséget az egyetlen politikailag rendíthetetlen európai hatalommal, Oroszországgal. Metternich Ausztriája látszólag ugyancsak érintetlen maradt a szent szövetségi rendszer bomlásától, de a már csak birodalmában mindenható kancellár lemondani kényszerült a „legitimitás” helyreállítása érdekében indítandó katonai beavatkozás dédelgetett tervéről. A hadsereg megerősítésére a pénzemberek ugyanis csak azon feltétel betartása esetén folyósítottak kölcsönt, hogy nem indít háborút. Ezért a birodalom diplomáciai erejét mozgósította, hogy a válságon úrrá legyen. A belga kérdésben meghátrálásra, a német államok ügyében kompromisszumra került sor, Itáliában viszont Franciaország volt kénytelen tudomásul venni, hogy osztrák csapatok szállták meg a pápai államot. A Habsburg-birodalom végérvényesen megszűnt Európa hatalmi és diplomáciai központja lenni. Már csak regisztrálta és befolyásolta, de nem határozta meg a fejleményeket. A béke nem állt helyre: 1834-ben kitört a spanyol polgárháború, amely 1839-ben a liberálisok győzelmével véget ért ugyan, de ekkorra a keleti kérdés nyomán támadt újra háborús feszültség a kontinensen.

A Habsburg-birodalom erejét gyengítette, hogy annak legfőbb vezetése bizonytalanná vált.[1] A mindinkább öregedő I. Ferenc császár az érdemi döntéseket továbbra is kézben tartotta ugyan, de veszedelmes mértékben befolyásolhatóvá vált. Kegyvesztetté válhatott előtte bárki, akit „liberalizmussal” vádoltak. A majdan bekövetkező trónváltozás sem eredményezhetett megoldást. Köztudott volt, hogy a trónörökös, Ferdinánd főherceg, uralkodásra képtelen. Mivel a „legitimitás” elve forgott volna veszélyben, az öreg császár és államkancellárja hallani sem akart a trónutódlás rendjének megváltoztatásáról. A hajthatatlanság ára nem volt csekély. Tartani lehetett attól, hogy az abszolutista államgépezet előbb-utóbb az egymással vetélkedő udvari klikkek játékszerévé válik. Az államadósságok növekvő összege, az állandóan deficites költségvetés tovább bénította a birodalom eselekvőképességét. Ausztria pénzügyi helyzete 1830-tól aggasztóan romlani kezdett. Ebben a helyzetben a katonai erőfitogtatás mellett égető szükség volt a belpolitikai biztonság megteremtésére. Ezért – az 1825–1827. évi országgyűlésen kötött kompromisszum erejében, valamint a magyar nemesség forradalomtól való rettegésében bízva – 1830 szeptemberére összehívták a magyar rendi országgyűlést, hogy az esedékes adó- és újoncmegajánlás mellett Európának is bizonyságot szolgáltassanak a birodalom stabilitásáról, a legitimitás elveinek tiszteletben tartásáról. Az országgyűlés fő feladatát a meghívólevél Ferdinánd trónörökös királlyá koronázásában jelölte meg.

Irodalom

A külpolitikát illetően az előbbi összefoglalások mellett Harald Müller, Die Krise des Interventionsprinzip der Heiligen Allianz. Zur Aussenpolitik Österreichs und Preussens nach der Julirevolution von 1830 (Jahrbuch für Geschichte /Berlin/, 1976).

  1. Az osztrák állapotokról Adolf Beer, Die Finanzen Österreichs im 19. Jahrhundert (Prag, 1877); E. C. Corti, Das Haus Rothschild in der Zeit seiner Blüte 1830–1871, (Leipzig, 1932); Viktor Bibl, Die niederösterreichischen Stände im Vormärz (Wien, 1911); S. Lengyel Márta, Reformersors Metternich Ausztriájában (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 47. Budapest, 1969).


A korszakváltó évek
Tartalomjegyzék Az 1830. évi országgyűlés