Európa a bécsi kongresszustól a júliusi forradalomig

A Múltunk wikiből
1812. május 26.
Befejeződik a magyar országgyűlés.
1812. június 24.
Napóleon hadserege, kíséretében szövetséges német, porosz és osztrák csapatokkal, átlépi az orosz határt.
1812. szeptember 7.
A borogyinói csatában az orosz hadsereg gyakorlatilag megállítja Napóleon előrenyomulását.
1812. szeptember 14.
Napóleon bevonul Moszkvába.
1812. november 26–28.
A Berezinán való átkelés közben az orosz hadsereg megsemmisíti Napóleon visszavonuló csapatainak maradványait.
1814. március 1.
Megkötik a chaumonti négyes szövetséget, melyben Anglia, Oroszország, Poroszország és Ausztria kimondja, hogy közös céljuk Franciaország veszélytelenné tétele.
1814. március 30.
A szövetséges csapatok bevonulnak Párizsba.
1814. április 11.
Napóleon lemond császári trónjáról.
1814. május 30.
Megkötik a párizsi békét, melyben Franciaország elveszíti az 1792. április 20. óta nyert hódításait.
1815. március 1.
Napóleon partra száll Franciaországban.
1815. március 25.
Oroszország, Poroszország, Anglia és Ausztria megújítja a chaumonti egyezményt.
1815. március 29.
I. Ferenc elrendeli 30 ezer újonc azonnali kiállítását.
1815. június 8.
Bécsben aláírják az újjászervezett Német Szövetség alapokmányát
1815. június 9.
Aláírják a bécsi kongresszus záróokmányát, az új területi rendezést véglegesítő szerződést.
1815. június 18.
Napóleon Waterloonál végleges vereséget szenved.
1815. július
Miskolcon a feloszlott budai színtársulat tagjaiból új társulat alakul.
1815. szeptember 26.
I. Sándor cár, III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Ferenc aláírják a Szent Szövetséget.
1815. november 20.
A győztes hatalmak és Franciaország aláírják a második párizsi békét. Franciaország újabb területeket veszít, s átmenetileg megszállás alá kerül.
1818. szeptember 29. – 1818. november 21.
Ülésezik az aacheni kongresszus.
1818. november 12.
Franciaország csatlakozik a Szent Szövetséghez.
1819. szeptember 20.
A német hatalmak karlsbadi határozata a gondolati szabadság ellen.
1820. július 3.
Forradalom tör ki Nápolyban.
1820. december 8.
A nagyhatalmak troppaui kongresszusán kibocsátott nyilatkozat meghirdeti a forradalmak elleni fegyveres intervenciót.
1821. május 12.
A laibachi manifesztum meghirdeti a Nápoly elleni osztrák fegyveres intervenciót.
1822. január 27.
A török uralom ellen felkelt Görögország kikiáltja függetlenségét.
1822. október 20.—december 14.
Ülésezik a nagyhatalmak veronai kongresszusa.
1829. szeptember 14.
A drinápolyi béke szavatolja Görögország függetlenségét.

Mikor 1812. május 26-án a pozsonyi országgyűlés törvényeire rákerült Ferenc király szentesítő aláírása, Európának a francia forradalommal induló és a napóleoni háborúkba torkolló nagy történelmi korszaka már végső szakaszába lépett. Alig néhány héttel később Napóleon csapatai – melyeknek jobb szárnyát a Habsburg-birodalom hadseregének magyar ezredeket is magában foglaló 30 ezer főnyi segélyhada fedezte – átlépték a cári Oroszország határát és megindultak Moszkva, majd néhány hónapon belül a teljes megsemmisülés felé. 1813 így már a napóleoni Európa széthullását hozta magával. Poroszország már 1812 végétől kibontakozó nemzeti ellenállás után márciusban hivatalosan is szembefordult a császárral. Májusban a svédek partra szálltak Pomerániában. Júniusban Anglia is elérkezettnek látta az időt, hogy belépjen a Napóleon ellen alakuló koalícióba, melyhez a Szászországban új és még mindig jelentős hadsereg élén kétségbeesetten védekező Napóleonnal folytatott egyezkedések kudarca után augusztusban végül Ausztria is csatlakozott. 1813 októberében a lipcsei csata megpecsételte az európai francia hegemónia sorsát: a napóleoni hadsereg, kiürítve Közép-Európát, visszavonult a Rajna mögé. Visszavonulása nyomán felbomlott a Rajnai Szövetség, felszabadult Németország, Németalföld és Felső-Olaszország. Nápolyi trónjának megvédése érdekében Murat is elpártolt sógorától. Az összeomlás megállíthatatlan: 1814. március végén a szövetségesek bevonultak Párizsba, Napóleon lemondott, s a Bourbonok visszatértek Franciaország trónjára. 1814 májusában az első párizsi béke Franciaországot 1792. évi határai mögé szorította vissza.

Ám a Bastille bevételétől eltelt negyedszázad hatalmas változásai csupán ezzel az aktussal nem voltak elintézhetők. Európa a negyedszázad alatt oly sűrűn átalakított térképe általánosabb, átfogó, minden érdekelt bevonásával – és egyetértésével – létrejött újjárendezést igényelt. Legalábbis e törekvés jegyében ültek össze 1814 őszén Bécsben Európa minden államának képviselői.

A bécsi kongresszus – ha munkáját a nagyhatalmak csakhamar felszínre került nem csekély ellentétei (így elsősorban az Oroszország és a cár lengyel területi igényeivel szembeszegezett osztrák–angol–francia koalíció között végsőkig kiélesedett konfliktus) és Napóleon Waterloonál végződő 100 napos uralma (mely az első párizsi békét végül is Franciaország határainak és politikai tekintélyének kárára módosító második párizsi békéhez vezetett) átmenetileg jelentősen befolyásolták is – a területi rendezések vonatkozásában kétségtelenül nagy és többé-kevésbé tartósnak bizonyuló munkát végzett. Az 1815. június 15-én aláírt kongresszusi záróokmány alapján Oroszország jelentősen megnövelte területét Lengyelországban, melynek a cár viszonylag liberális alkotmányt adott. Ausztria lemondott Belgiumról és az ún. Elő-Ausztriáról, ám jelentős területekkel kárpótolták Galíciában, Közép- és Felső-Olaszországban (itt részint közvetlenül a császársághoz csatolt területekkel, részint egyes államoknak a Habsburg-családból származó uralkodók alá juttatásával) és Dalmáciában. Poroszországot lengyel aspirációinak részleges kudarcáért Szászország egy részével elégítették ki (bár az egész bekebelezésére törekedett), ezenkívül jelentős területeket kapott az egykori Rajnai Szövetség és Wesztfália területéből; határai a Rajnánál húzódtak. Dániának le kellett mondania Norvégiáról. Ez utóbbit perszonálunió keretében Svédországgal egyesítették, Belgiumot, a volt németalföldi Habsburg tartományt pedig Hollandia uralma alá helyezték. Angliát a rendezés megerősítette Málta, Ceylon, a Fokföld és Helgoland birtokában. Hannover megint az angol királyi házzal került perszonálunióba (1837-ig), ezáltal Anglia ismét befolyást gyakorolhatott Németország ügyeire is. A jelentősebb eredmények között említendő még Svájc örökös semlegességének kimondása és nemzetközi garantálása.

Néhány nappal később ezt a konstrukciót a kongresszus határozatai nyomán továbbfejlesztették. Németországot 39 államra bontották (illetve 39 államban integrálták), melyeket a gyakorlatilag porosz és osztrák (e két állam Németországon kívüli területek felett is uralkodott) vezetés alatt álló Német Szövetség, a Bund kerete foglalt egységbe: Németország, úgymond, külső és belső biztonságának és államai függetlenségének és sérthetetlenségének érdekében. Néhány hónap múlva, 1815. november 20-án pedig létrejött a Napóleont legyőző négy szövetséges nagyhatalom ligája Franciaország ellenőrzésére: ennek hatékonysága érdekében a bécsi kongresszuson tárgyaló nagyhatalmak megállapodtak legmagasabb szintű. konferenciák gyakori tartásában.

A Bund alapító levelének Németország „belső biztonságára” utaló célzása azt is sejteti, hogy a bécsi kongresszus Európa újjárendezését nem kívánta csupán az új államhatárok megvonására korlátozni. A kongresszuson egész Európa területi újjárendezése történt meg politikai-elvi alapokon, méghozzá ellentétben azokkal az elvekkel, amelyeknek alapján a földrész térképét az előző negyedszázadban átalakították. Az új határokon belül alakított államok fölött ugyanis a kongresszus visszaállította a régi, 1792 elé visszanyúló, legitimnek elismert uralkodóházak uralmát. Feltételezte és igényelte ugyanis ezeknek a továbbiakban szoros szolidaritását az új rend védelmében annál is inkább, mert kezdettől fogva érezhető volt, hogy a megelőző negyedszázad eseményei nemcsak a határokat, hanem a közöttük lakó milliók gondolkodását sem hagyták érintetlenül.

Az eszmék – melyeket a francia forradalom szabaddá tett, s kibontakozásuk a napóleoni háborúk fegyverei nyomán egy ideig Európa tekintélyes részében segített formába önteni a társadalom széles rétegeinek a feudalizmussal és e korbeli politikai rendszerével, az abszolutizmussal szembeni, már régóta érlelődő elégedetlenséget – annál erőteljesebben élednek majd újra, minél nyilvánvalóbbá válik, hogy a bécsi kongresszus által végrehajtott újjárendezés Európa legfeudálisabb erőinek összefogásából és ezek igényei szerint ment végbe. És ha valakinek még kétsége lett volna az új rendezés ilyen tartalma felől, azt véglegesen meggyőzhette az úgynevezett Szent Szövetség alig néhány héttel a bécsi záróokmány aláírása után, 1815. szeptember 26-án a cár, az osztrák császár és a porosz király által aláírt és 1816 elején közzétett alapító okmánya. Ebben az uralkodók a szentírás szellemében történő kormányzatra és kölcsönös szolidaritásra kötelezték magukat. A szövetséghez”mely arra hivatkozva, hogy az uralkodók Istennek felelősek népeik sorsáért, jogcímet kovácsol majd az egyes országokban feltűnő liberális és nemzeti törekvések elleni intervenciókra is v – az elkövetkező hónapokban valamilyen formában Európa összes világi keresztény uralkodói csatlakoztak, utoljára, 1818-ban a Bourbonok Franciaországa. A következő másfél évtized nagyon is világosan meg fogja mutatni, hogy e szervezkedés mögött valóban elszánt és aktív indulat feszült a legitimitás és a restauráció ellen támadó minden erő felszámolására.

Mert kétségtelen: a Szent Szövetségnek és a konzervatív-legitimista restaurációnak Európában már számos, döntően éppenséggel elvi-eszmei ellenféllel kellett szembenéznie. A francia forradalom nyomán és általa részben a felvilágosodás eszméit, részben az angol forradalom utáni fejlődés hosszas gyakorlati tapasztalatait is felhasználva, ekkortájt kezd kialakulni a modern polgári liberalizmus ideológiája, amely a személy szabadságát: tehát a vallás, a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságát, valamint a jogegyenlőséget követeli, mindennek intézményes kereteként pedig az államhatalmi ágazatok szétválasztására épített alkotmányos államot, s ennek alapjaként és biztosítékaként a parlamentarizmust, végül, de nem utolsósorban a gazdasági élet lehető szabadságát. Mindez ugyanakkor az ugyancsak a francia forradalom nyomán kibontakozó modern polgári patriotizmussal forrt egybe, amely a szuverén – és immár polgári – nemzetállam létesítésének, sőt egyazon nemzet különböző állami keretek között élő tagjainak egyetlen nemzetállam keretébe tömörítése felé mutatott. Liberalizmus és patriotizmus egyaránt a legélesebben állt szemben Európa újjárendezésének a bécsi kongresszus alkotta rendszerével, és az azt védeni hivatott Szent Szövetséggel. A liberalizmus eleve összeférhetetlen volt az Isten kegyelmére alapozott és ezáltal az uralkodói abszolút hatalmat is indokoló és restauráló legitimizmussal. A patriotizmus és a nemzeti önrendelkezés különböző mértékének elnyerésére irányuló nacionalizmus pedig az olyan területi rendezésekkel, amelyek a nemzeteket az uralkodók mintegy magánbirtokainak tekintették, és kizárólag a dinasztikus hatalmi súly és egyensúly érdekei szerint húzták meg az állami határokat, tagoltak szét egyazon kultúrához, történeti tradícióhoz kötött népeket. Mindezt különösen veszélyessé tette az így kialakult hatalmi struktúra szempontjából az, hogy mindkét irányzat hordozója és képviselője elsősorban a polgárság és az értelmiség, vagy Kelet-Közép-Európa egyes területein a polgárság szerepét betöltő, egyes helyeken mindinkább bérmunkásokkal végzett árutermelést folytató birtokos nemesség volt: azok a társadalmi rétegek, amelyeket objektív érdekeik a termelőerők modern fejlődéséhez és az új, már kialakult, illetve kialakulóban levő társadalmi és ebből folyóan tőkés termelési viszonyokhoz kötöttek, illetve amelyeknek objektív érdekei megkövetelték az áttérést a tőkés gazdálkodásra. Ezeknek a feudális társadalmi és tulajdonviszonyok keretében meg nem férő, azokat egyre jobban mállasztó társadalmi erőknek a korlátozása hosszabb távon magát a feudális rendet sodorta életveszélybe éppen a tőkés viszonyok, ezáltal a polgári államiság felé mutató tendencia megerősödő alapjai kibontakozásának gátolása révén. A régi rend hívei így olyan megoldhatatlan feladat elé kerültek, amellyel szemben ekkor már csupán a legkezdetlegesebb és legbrutálisabb rendőri elnyomó intézkedésekhez próbálhattak folyamodni mind a belpolitikában, mind a nemzetközi politika területén.

Az elnyomó intézkedésekhez csakhamar hozzá is nyúltak. Az irányításban a fő szerepet Metternich herceg, a Habsburg-birodalom kancellárja játszotta. Ő volt az egész új európai hatalmi struktúrának részben tervezője, főleg pedig ideológusa. 1818-ban a franciaországi választások után, politikai földcsuszamlás lehetőségétől félve, a nagyhatalmak uralkodóinak aacheni kongresszusa beavatkozással fenyegette meg Franciaországot. Egy év múlva a német Bundnak a diákmozgalmak nyomán összeülő karlsbadi kongresszusa elhatározta: a Bundnak joga van arra, hogy beavatkozzék bármely német állam ügyeibe a létező „rend” helyreállítása érdekében, még akkor is, ha az illető állam erre nem tart igényt. A kongresszus nyomán különben erőteljes intézkedések születtek a nemzeti egységre és a liberális reformokra törekvő német egyetemi ifjúság és általában az értelmiség megrendszabályozására is. Ám ekkor már eredménytelenül: 1820-ban Spanyolországban és (a 100 nap idején Napóleonhoz visszapártolt Murat bukása és kivégzése után restaurált Bourbonok uralma alá került) Nápolyban, majd Piemontban törtek ki az uralkodókat alkotmány megadására kényszerítő mozgalmak. A nagyhatalmak 1820–1821-ben Troppauban és Laibachban ülésező újabb kongresszusa a franciák és az angolok tiltakozása ellenére e mozgalmakkal szemben is megállapította a fegyveres beavatkozás jogát. Ausztria az érdekkörébe tartozó Itáliában vállalta is a közbelépést – rövid idő alatt teljes sikerrel. 1822-ben, a veronai kongresszuson – bár Anglia ekkor is tiltakozott – Franciaország is elvállalta a spanyolországi intervenciót az ottani alkotmányos rend letörésére. 1823-ban, különösebb katonai ellenállás nélkül, ezt sikerült is végrehajtania.

Mindezek ellenére a bécsi kongresszus hatalmi rendszerének (már Anglia fokozódó visszahúzódásával) bontakozni kezdő válsága a következő években csakhamar nyilvánvalóvá lett. 1821-ben ugyanis – egy időben a Havasalföldön kitört, de a törökök által csakhamar levert függetlenségi mozgalommal – kitört a görögök függetlenségi harca a török uralom ellen. Metternich, aki Ausztria gyengeségének tudatában a Balkán status quójának fenntartását ítélte a legfontosabbnak, kész volt sorsára hagyni a felkelést, melyet mint a szultán törvényes, legitim uralma elleni lázadást kezelt. Az angolok – akik különben 1825-ben elismerték a Spanyolországtól és ennek legitim uralkodójától (ráadásul republikánus alapokon) elszakadt dél-amerikai új államokat, és már ezzel is szembehelyezkedtek a kongresszus alapelveivel –, továbbá az oroszok észrevették, hogy Törökország felbomlásával kedvező lehetőség adódik érdekkörük kiterjesztésére. 1827-ben Franciaország is melléjük állt. Az angol–francia–orosz flotta 1827-ben tönkreverte a görögök ellen (a szultán támogatására) küldött egyiptomi flottát, az oroszok pedig 1828–1829-ben egyenesen hadba léptek Törökország ellen. Csapataik hamarosan Konstantinápolyt fenyegették. A drinápolyi béke 1829-ben jelentősen megerősítette a cár politikai és stratégiai befolyását a Balkánon. Ennek ellensúlyozására 1830-ban a londoni konferencia elismerte Görögország függetlenségét egy bajor herceg királysága alatt. Júliusban a párizsi forradalom megbuktatta a Bourbonok uralkodó egyenes ágát, és a dinasztia liberális erőket támogatni kész orléans-i ágát juttatta hatalomra. Belgium elszakadt Németalföldtől. Európában, az Atlanti-óceántól az újból megmozduló Lengyelországig és Olaszországig új forradalmi hullám indult el, mely Németországban is meggyorsította az alkotmányos fejlődést.

Liberalizmus és nacionalizmus, illetve a társadalmi és gazdasági fejlődés bennük kifejeződő erőinek-nyomása alatt mindössze másfél évtized után így bomlott fel a Szent Szövetség rendszere. Európának 1815-ben még a feudális legitimitáson alapuló konzervativizmus jegyében elképzelt politikai egysége illúziónak bizonyult. Világos lett, hogy e másfél évtized visszafelé mutató kísérletei már csupán a történelmi fejlődés fő vonalával ellentétes intermezzót jelenthettek, mindössze azt bizonyítván, hogy a polgárosodás felé mutató és a francia forradalommal kibontakozni kezdő erők többé már nem szoríthatók vissza.


Az abszolutizmus támadása és a megyei ellenállás
Tartalomjegyzék A magyar nemesség és az abszolutizmus: új összecsapás küszöbén