Fényes Elek

A Múltunk wikiből
Csokaly, 1807. július 7. – Újpest, 1876. július 23.
statisztikus, közgazdasági statisztikai és földrajzi író
a magyarországi közgazdasági statisztika első jelentős képviselője
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Fényes Elek-Farkasfalvi János
1836.
Megjelenik Fényes Elek Magyar országnak … mostani állapotja (6 kötet) című statisztikai munkája (1836&ndas;1840).
1846.
Fényes Elek számítása szerint a magyarországi munkáslétszám 23 400 fő.
1847.
Megjelenik Fényes Elek Magyarország leírása című munkája.

Mérei Gyula

A Magyar Királyság külkereskedelme 1815–1848

5. táblázat A Magyar Királyság kereskedelme az örökös tartományokkal (1789–1847) (évi átlagok, konvenciós forintban)
Év Kivitel Index 1789=100 Behozatal Index 1789=100 Teljes kereskedelmi forgalom Index 1789=100 Kivitel Behozatal
a teljes kereskedelmi forgalom %-ában
1789[1] 11 964 222 100,0 9 166 628 100,0 21 130 850 100,0 56,6 43,4
1819–1828[2] 37 246 632 311,3 31 727 067 346,1 68 973 699 326,4 54,0 46,0
1831–1840[3] 46 181 271 386,0 30 795 203 336,0 76 976 474 364,3 60,0 40,0
1831–1842[4] 46 678 333 390,2 32 813 333 358,0 79 491 666 376,2 58,7 41,3
1840–1846[5] 54 611 830 456,5 49 336 317 538,2 103 948 147 491,9 52,5 47,5
1841–1847[6] 55 751 192 466,0 51 632 463 563,3 107 383 655 508,2 51,9 48,1

Ruzsás Lajos

A szántó-, rét- és legelőgazdálkodás

A dohánytermelés a 18. század utolsó évtizede és a Fényes 1847. évi statisztikai művében közölt adat felvételének időpontja között eltelt fél évszázad vagy azt valamivel meghaladó idő alatt közel kétszeresére emelkedett (lásd 15. táblázat).

Mérei Gyula

A tőkés iparfejlődés 1848 küszöbén

Fényes Elek 1846-ban 528 üzemről adott számot. A 19. század első felének statisztikai felvételeibe sok pontatlanság, szakmai hiba csúszott. Ebből következően az abszolút számok csupán az arányok érzékeltetésére alkalmasak. A magyarországi tőkés ipari fejlődés helyét, arányait azonban a Habsburg-uralom alatt álló országok, tartományok sorában az 1842. évi hivatalos kimutatás valamelyest érzékelteti.

1842-ben a Habsburg-uralom alatt álló területek tőkés üzemeinek csupán 6,1%-a működött Magyarországon, Galíciában 3,1%-a. A tőkés ipar fejlődése ezeken a területeken csak a kezdeteknél tartott. Dalmácia (0,8%), Horvátország (0,5%) és a határőrvidék (O,4%) pedig, ahol az összes üzemek 1,7 %-át számoltak össze, még a kezdetekhez is alig jutott el.

25. táblázat
Az egy lakosra jutó termelési érték a Habsburg-monarchiában 1841-ben (konvenciós forintban)
Terület Termelési érték
Alsó-Ausztria (Béccsel együtt) 77
Felső-Ausztria 25
Stájerország 16
Karintia, Krajna 21
Tirol 22
Tengerpart 21
Csehország 27
Morvaország és Szilézia 29
Magyarország 5
Galícia 8
Dalmácia 3
Erdély 7
Katonai határőrvidék 63
Forrás: Hetilap, 1845. évi 33. szám 526. hasáb.

Az egy főre jutó termelési érték vizsgálata alapján ugyanerre az eredményre jutunk. A Habsburg-uralom alatt levő, a Lajtától nyugatra eső területeken az egy főre jutó termelési érték – Stájerországot kivéve – mindenütt meghaladta a 20 forintot. Magyarországon, Galíciában és Dalmáciában még a 10 forintot sem érte el. A határőrvidéken kivételesen magas az egy főre jutó termelési érték, de ez a népesség alacsony számával függ össze.

A Habsburg-uralom alatt levő területeken folyó ipari termelés teljes értéke konvenciós forintban, 1841-re vonatkozóan az adatszolgáltatás hiányosságait elismerő hivatalos statisztikából ismerhető meg (lásd 26. táblázat).

26. táblázat
A teljes ipari termelés értéke a Habsburg-monarchiában 1841-ben (ezer konvenciós forintban)
Terület Nagyobb tőkés üzemekben Kisebb tőkés üzemekben és kézműipari műhelyekben Összesen
Habsburg-monarchia 593 418 201 599 796 017
ebből
   Magyarország Erdély nélkül 60 142 60 142
   Katonai határőrvidék az erdélyi határőrvidékkel együtt 6133 4997 11 130
Forrás: Tafeln, 1841. 41. tábla.
27. táblázat
A teljes ipari termelés értéke iparáganként Magyarországon (Erdély nélkül) és a katonai határőrvidéken (az erdélyi határőrvidékkel együtt) 1841-ben (millió konvenciós forintban)
Iparág Magyarország Katonai határőrvidék
Bőráru 13,0 1,75
Len- és kenderáru 13,0 1,75
Só és vegyianyag 10,0
Gyapjú 5,0 1,25
Fémek 4,5
Vas 3,0
Üvegáru 1,5
Forrás: Tafeln, 1841. 41. tábla.

A gőzgépek használatának mértéke egyik mutatója legalább az üzembe fektetett tőke nagyságának. Magyarországon – a hivatalos statisztika szerint – ipari vállalatban 1841 végén 9 gőzgép működött, 100 lóerővel. A statisztikából kimaradt a gácsi posztómanufaktúra 15–20 lóerős és a csepini cukorfőző 10 lóerős gőzgépe. Így is összesen csak 11 gőzgépet hasznosítottak az országban, együttvéve 120–130 lóerőt. Ugyanakkor az örökös tartományokban összesen 337 gőzgép állt üzemben, 7733 lóerővel.

Az üzemekbe fektetett tőke forrását közelebbről szemügyre véve láthatjuk, hogy a nagy tőkebefektetést igénylő legjelentősebb vállalatok, jelentős korszerűsítések vagy a nagybirtokon (vasművek, cukorgyár, szeszipari vállalatok stb.), vagy a földesurak jelentős tőkerészesedésével (József Hengermalom, gácsi posztógyár stb.), vagy teljes egészében külföldi tőkebefektetéssel (Óbudai Hajógyár, Miesbach Alajos téglagyára, Puthon sasvári, Wechtl magyaróvári textilmanufaktúrája stb.), vagy jelentős külföldi tőkerészesedéssel (például szénbányák) jöttek létre. A kereskedelmi tőke túlnyomórészt a középnagyságú és a kisebb üzemek alapítói között szerepelt éppúgy, mint – összehasonlíthatatlanul kisebb arányban – a gazdag céhes mesterek is.

A tőkés vállalkozások mennyiségi és minőségi fejlődését egyaránt meghatározza a rendelkezésre álló munkaerő mennyisége és minősége. A textilgyártó üzemek a manufaktúra központi üzemének külső műhelyeiként egyes területeken hasznosították a falusi háziiparosok fonó-szövő munkáját, bár ebből sem volt annyi, amennyire szükségük lett volna, és a hiányt Cseh- és Morvaország, Alsó-Ausztria falvaiból pótolták. Némely iparágban, közte a textiliparban is, még önálló vagy pedig már teljesen elszegényedett és a manufaktúrában bérmunkásként, művezetői beosztásban dolgozó céhes mestereket alkalmaztak. Általában azonban a háziipar és a céhes ipar ezekben az iparágakban sem tudott kellő számú, főleg pedig megfelelően képzett munkaerőt a tőkés vállalkozások rendelkezésére bocsátani. A legjobb minőségű terméket előállító céhes mester sem tudott akkora mennyiségű árut termelni, mint a manufakturális munkamegosztásban dolgozó tőkés vállalat. A legfelkészültebb mesterek egymástól függetlenül dolgozó üzemeinek termékei sem lehettek annyira alkalmasak, mint a sokféle szakmabeli kézműves összehangolt munkáját igénylő és bonyolultabb végterméket előállító manufaktúráé, mert ez esetben az egyes szakmák terméke – önmagában nézve végterméke – csupán alkatrésze, részterméke volt a bonyolultabb készterméknek, aminek kiváló minőségű előállítása megkövetelte, hogy a különféle résztermékeket előállító szakmák munkáját a végtermék kidolgozásában is összefogja, egymáshoz illessze a manufaktúra magasabb szintű változatának bonyolultabb, de nagyon pontos munkamegosztása.

A dologházi, szegényházi, árvaházi munkaerő, kisebb mértékben a rabok munkavégzése, Magyarországon sem volt ismeretlen. Egyes textilipari vállalkozók éltek is a lehetőséggel, de ennek a munkaerőforrásnak – a textilipar egészében és gyártmányszerkezetében játszott szerepéhez viszonyítva – alárendelt jelentősége volt. Maguk a munkaerőt bérbe adó hatóságok sem az ebből várható bevétel összegét tartották szem előtt, hanem a rabmunka, főként pedig a dologházak esetében közbiztonsági, a szegény- és árvaházak esetében pedig nevelési kérdésként fogták fel ezt a fajta munkaerőforrást.

A jobbágy robotmunkáját túlnyomórészt favágásra, fuvarozásra, sziksógyűjtésre, faszénégetésre, hamuzsírhoz szükséges fahamu előteremtésére vagy más hasonló, szakértelmet nem igénylő munkára vették igénybe. Kivételszámba ment Andrássy György grófnak, a dernői vasmű tulajdonosának eljárása, aki egyes jobbágyait a badeni nagyfejedelemségben képeztette ki hámoros mesterségre. Gyakoribb volt a jobbágy szakmunkássá képeztetése a földbirtokos üzemében, vagy a városba áramló parasztok egy részének a tőkés polgári vállalkozónál történő betanítása egy-egy munkafolyamat végzésére a manufaktúrában. A képzést minden esetben külföldi szakmunkások látták el. A földesúri és a polgári tőkés vállalkozások szakmunkásigényüket elsősorban az örökös tartományokból, jóval ritkábban német, francia, holland vagy olasz területről elégítették ki. Külföldi munkásokból került ki a tőkés vállalkozások szakmunkásainak túlnyomó többsége. Igen jó, az örökös tartományokban (vagy más országokban, ahonnan jöttek) elérhetőnél magasabb bért kaptak, ezzel lehetett Magyarországra csábítani őket. Megszerzésük igen sokszor eredeti lakóhelyük hatóságainak ellenállásába ütközött, amelyek saját iparuk munkaerőellátásának biztosítása érdekében vagy általában tilalmazták a szakképzett munkaerő kivándorlását, vagy pedig esetenként tagadták meg az útlevél kiállítását. A nagy hazai szakmunkáshiány forrása az elmondottakból fakadt, ami elválaszthatatlanul összefüggött a tőkeszegénységgel is, mert a vállalkozó sok esetben nem tudott annyit fizetni, amennyiért külföldi szakmunkáshoz juthatott volna. Ilyen körülmények között az üzemek közötti munkaerő-csábítás ritkán fordulhatott elő, bár néhány forrás erről is számot ad. Magyarországon 1785-ben vidéken – a tőkés manufaktúrák és a bányák munkásai nélkül – 30 921 fő élt iparűzésből; 1828-ban 94 553, 1846-ban 233 324. A tőkés vállalatokban dolgozók számát Fényes Elek 1846-ban 23 400 főre becsülte. A kézművesiparban dolgozó mesterek, legények, tanulók számát Fényes 78 ezerre taksálta. Az iparban eszerint összesen 311 324 ember dolgozott.

Iparfejlődés az Erdélyi Nagyfejedelemségben

Erdély lakossága Fényes Elek szerint 1846-ban összesen 2 223 243, a Magyar Királyságé 11 895 796 fő volt, vagyis Erdély lakossága ennek egyötödét sem tette ki.

Vörös Károly

A nemesség jogai, létszáma és területi elhelyezkedése

A nemesség zöme korszakunkban is a volt királyi Magyarország határvidékén, az egykori végvári vonal és a magasabb hegyvidék közötti síkságon, dombvidéken, illetve helyenként a hegyek közé benyúló folyóvölgyekben torlódott össze. A Magyar Királyság nemességének egynegyed része 1846-ban is Borsod, Bihar, Heves, Pozsony és Szatmár; további egynegyed része Máramaros, Szabolcs, Veszprém, Vas, Zala, Zágráb megyékben, a nemesség fele tehát 11 vármegyében helyezkedett el. Létszáma az előbbiekben 1846-ban Fényes szerint megyénként mintegy 30, az utóbbiakban 20, illetve 25 ezer felett volt.

A nemesség vagyoni differenciálódása

A rétegződés hasonló képe tárul elénk az ország másik felén, a kicsiny Győr megyében éppúgy, mint Sáros megyében. Utóbbiban 300 ezer kat. holdnyi allodiális földből 100 kat. holdnál nagyobb darabot birtokló 257 birtokos közül is 6 volt az 5000 kat. hold feletti, összesen körülbelül 80 ezer kat. holdat birtokló arisztokrata. Az 1000 és 5000 kat. hold közötti birtokú rétegbe is csak 35-en tartoztak. Az 500 kat. hold alatti birtokosok száma 147; közülük is 103 rendelkezett csak 100 és 300 kat. hold közötti birtokkal. Mikszáth majdani sárosi gavallérjainak, vagy inkább széltolóinak atyái ezek, és még inkább azok, akik az 1846-ban Fényes által körülbelül 4200 főre becsült sárosi nemességből úrbéres földjeik elvesztése után már 100 kat. holdnal is kisebb birtokra szorultak vissza.

A városi bérmunkások

Fényes Elek statisztikája 1846-ban az iparos segédek és inasok összes létszámát a Magyar Királyságban mintegy 78 ezer főre becsülte, a gyári, illetve manufaktúra munkásságát 23 ezerre.

Vörös Károly

A Védegylet

De Vörösmarty is benn ül a választmányban és a statisztikus Fényes Elek is.

A tudományok

E műfaj legmagasabb fokát Fényes Elek 1836 és 1840 között megjelent nagy, hatkötetes statisztikai munkája (Magyarországnak… mostani állapotja…) fogja jelenteni. Ez után már a számszerűség és egyúttal a hagyományos érdeklődés kereteinek kitágítása irányában jelent előrelépést a Bárándy János által 1842-ben Bécsben közzétett statisztikai táblázatsorozat. A statisztika egy sajátos új ágának megjelenését pedig Palugyay Imre becses négykötetes közigazgatási statisztikája mutatja, a negyvenes évek megyei igazgatásának sokoldalú, számszerű bemutatásával (Megyerendszer hajdan és most. Pest, 1844–1848).

A társadalomtudományok fejlődésének másik ágán megjelennek a fenti forrás- és adatfeltárások és -közlések a korszak folyamán egyre igényesebb szintézisei is. Az igényesség azonban itt nem csupán a feldolgozás és az ábrázolás technikai vagy stiláris módszereire vonatkozik, hanem elsősorban a múlt egyre inkább a korszak kibontakozó polgárosodási törekvéseinek mértékével való megmérettetésen át érvényesül: legerőteljesebben és végül is legsikeresebben éppen a legnagyobb örökséggel, hagyománnyal rendelkező történettudományban.

Pedig a korszak a szintéziseket illetőleg éppen itt még nagyon is a 18. század jezsuita tudományosságának jegyében látszik megnyílni: Pray György és Katona István munkáival (hiszen az utóbbi Historia critica Regum Hungariae című 42 kötetes munkájának megjelenése csak 1817-ben fog véget érni). Munkáik a bennük idézett vagy éppen leközölt hatalmas forrásanyag révén azonban már egyidejűleg forrásaivá. is lesznek az övékénél modernebb szemléletű és igényű összefoglalásoknak. A századfordulón és az azt követő két évtized alatt ugyanis Johann Christian Engel és Aurel Ignaz Fessler német, Budai Ézsaiás és Virág Benedek magyar nyelvű hazai történeti munkái – ha akár nemesi-rendi, akár jozefinus ízzel, de egyaránt konzervatív szellemben és a tudományos szintézis újfajta módszereivel még csak ismerkedve íródnak is – már új szakaszt érzékeltetnek. Az ő munkáik – ellentétben elődeikével – már nemcsak a tudós világnak szólnak, hanem egy, a társadalmi fejlődés során első nyomaiban most megjelenő, szélesebb, szakmailag laikus, de általában már művelt és érdeklődő közönséghez. Ezért is írnak élő nyelven, egyre irodalmiasabb ábrázolás igényével. Közülük a leghatásosabb, Fessler, már a romantika eszközeit is felhasználva – de annak korlátaitól sem mentesen – egyik tematikai ihletőjévé lesz a magyar irodalom történeti-romantikus vonalának, a magyar írók előtt tudatosan idézve fel és bizonyítva a múlt letűnt nagyságát. Sőt a nem kevéssé konzervatív Budai Ézsaiás már saját koráig elmenően kiemeli a nemzeti hagyománynak (nagy óvatossággal, de végül is elsősorban a rendi-függetlenségi törekvések köréből kiválasztott) legfontosabb elemeit is. Megszaporodik a nemesi öntudatot hirdető, de sok értékes adatot is feltáró megyei leírások, történetek száma is. Jellemző a történeti tudományosság és társadalmi bázisa egyre szakszerűbb fejlődésére, hogy a forrásgyűjtőként, könyvtárosként és tudományszervezőként nagyérdemű, rendkívül szuggesztív és szeretett professzor, Horvát István fantasztikus és primitív, a napóleoni háborúk falusi köznemességének történetszemléletébe még igen jól beleillő, azt igazolni kívánó őstörténeti elméletei, közzétételük időpontjára (1825–1829) szakmailag már nem fognak követőkre találni, ha társadalmi visszhangjuk és hatásuk széles félművelt rétegekben jelentős és szívós marad is.

A magyar történeti szintézis útjának következő szakaszát az 1830-as évektől már a polgári átalakulást igénylő társadalmi és politikai erők ennek megfelelő múltszemlélete fogja meghatározni, elsősorban Horváth Mihály munkássága révén, alapvetően még ugyancsak a nemesi igényű tudományosság, ám ennek nem romantikusan reakciós, hanem immár progresszív, kifejezetten liberális, Wilhelm Wachsmuth, Arnold Herrmann, Karl Rotteck kalakította irányát követve. Horváth első munkái az 1830-as és 1840-es években már a városok és a polgárság történetét, a Dózsa-féle parasztháborút és a paraszti sors alakulását tárgyalják, az európai politikai gondolkodás progresszív elemeit mutatják be: csupa olyan mozzanatot, melyek már a hazai liberális politika reformtörekvései szükségszerűségének szolgálhatnak igazolásul. Ezek az igények és tendenciák térnek vissza a nemzeti történet egészére vetítve és annak keretében rendszeresen kibontva Horváth 1842 és 1846 között megjelent nagyszabású, 4 kötetes munkájában, A magyarok történetében is. Megfelelően a konkrét politikai igényeknek, itt már mintegy alapmotívumként mindez kiegészül a nemzeti és az uralkodói érdek antagonisztikusnak beállított ellentétpárjával is, az utolsó évszázadok Habsburg-uralkodóinak történetében pedig a társadalmi haladás igénye összeötvöződik a nemzeti függetlenségével. Ha persze még nem is ellentmondásmentesen, de Horváth munkájával a történeti tudományosság a polgárosodás felé mutató, annak igényeit megfogalmazó társadalmi-politikai közgondolkodásnak válik szerves részévé.

Megfelelően annak a már tárgyalt rendkívül jelentős szerepnek, melyet a kor valóságának tükrözése és így értelmezése révén az irodalom a legszélesebb olvasóközönség számára betöltött, a haladás szempontjából nem volt közömbös az irodalomtörténeti szintézis megalkotása sem. A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában. Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűon (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása. A szaporodó ily nemű s a hazai valóság feltárásának igényét egyre erősebben érzékeltető kisebb-nagyobb cikkek, leírások után a műfaj 1848-ig legnagyobb teljesítményét Fényes Elek az 1840-es években megjelent, a magát a liberális reformellenzék mellett sokoldalúan elkötelezett szerző politikai állásfoglalásának szolgálatában írott összefoglalásai jelentik: a kor hazai társadalmi-gazdasági valóságának immár nemcsak adatszerű feltárásával és rendszerezésével, hanem határozott, a polgárosodás szabaddá tétele érdekében a konkrét teendőkre, illetve azok lehetőségeire is rámutató, helyenként talán túlzottan is optimista kiértékelésével.

Szabad György

Az értelmiség foglalkoztatási struktúrája

Az utóbbiak közül a gazdatisztek számát – az erdélyiek mellőzésével – Fényes Elek 1847-ben 6540-re, Galgóczy Károly 1855-ben viszont csak 4958-ra becsülte. A magánalkalmazottként dolgozó mérnökök, műszaki értelmiségiek – náluk minden bizonnyal jóval alacsonyabb – számára vonatkozóan még érdemleges becslés sem áll rendelkezésünkre.

1857-ben a közhivatalok tisztviselőinek és a közalkalmazottként működő pedagógusoknak a számát 52 798-ban, az írókét, művészekét és magánoktatókét 12 571-ben, összesen tehát 65 369-ben állapították meg. Az azonos kategóriákba soroltak összlétszáma 1869 végén 74 779 főre rúgott. A növekedés megközelítően arányos volt az össznépességével. Az utóbbi népszámlálás rovatai a részleteket is jobban megvilágítják. Ezek szerint a közhivatalnokok száma 35 540, a pedagógusoké 27 221, a hivatásos íróké és szerkesztőké 715, a „művészeké” pedig 11 303 volt. Az utóbbi adat valószínűvé teszi, hogy az előadó- és képzőművészeken kívül a kőfaragóktól a mutatványosokon at a kocsmai zenészekig sokan kerültek ebbe a kategóriába – fejlettebb minősítési szempontok szerint – illetéktelenül. A tudatformálásban oly nevezetes szerepet játszó vezető pedagógusréteghez – 1864-ből származó adatok szerint – a pesti tudományegyetem 70, a budai „műegyetem” 28, a felsőfokú gazdasági tanintézetek összesen 49, a jogakadémiák 80 oktatója és – megközelítő pontossággal – a gimnáziumok, reáltanodák mintegy 1627 tanára tartozott. 1857-ben 19 606 papot, lelkészt, szerzetest írtak össze. Létszámuk alig másfél százalékos növekedése 1869-ig lassúbb volt ugyan valamennyi értelmiségi kategóriáénál, de arányuk – a hivatalnokokét és a pedagógusokét kivéve – így is minden más értelmiségi rétegét jelentősen felülmúlta. (Az egyházak tudatformáló hatását megsokszorozta, hogy a tanítók és a tanárok több mint 95%-a felekezeti iskolában működött, egyházi felsőbbsége elégedetlensége esetén az újraalkalmaztatás csekély reményével.)

Noha a magyar értelmiség soraiban hagyományosan igen magas volt a jogi végzettségűek aránya és, Fényes Elek 1847-ben – az erdélyieket számításba sem véve – 4123 ügyvédről „tudott”, 1857-ben az ügyvédek, közjegyzők, sőt a „nyilvános és felhatalmazott ágensek” (ügyintézők, kijárók) és a kereskedelmi magánügynökségeken dolgozó tisztviselők együttes számát csak 3345-ben állapították meg

Hanák Péter

A nemzeti összetétel változása. Az asszimiláció. A vallási megoszlás.

Fényes Elek 1839-ben 126 város lakosságának csaknem felét, 47%-át találta magyarnak, és ez akkor már felülmúlta az országos arányt.

Lábjegyzetek

  1. Kimutatás egyrést az örökös tartományok, másrészt Magyarország, Galícia és Tiröl közötti áruforgalomról 1789. Facsimilében közölve: Ember Győző, Összefoglaló statisztikai táblázatok Magyarországról a XVIII. század végén. Statisztikai Szemle, 1971. 12. sz. 1261.
  2. Tabellar Übersicht 1817–1828. A fenti összegekben nincsnek benne a vámkülföldként kezelt Trieszt behozatalának és kivitelének évi átlagai (2 094 219 Ft, illetve 585 509 Ft). Velence és Lombardia külkereskedelmi forgalmának Magyarországra vonatkozó adatait – egy esetet kivéve – szintén nem vettük figyelembe, mert nem tartoztak az örökös tartományok közé. Ellenben 1819 és 1847 között az összegekhez hozzászámítottuk az 1822 után a Magyar Királysághoz tartozó, de vámkülföldként kezelt adriai kikötők: Fiume, Buccari, Porto Ré és Zengg az örökös tartományokkal 1823 és 1828 között folytatott kereskedelmének átlagát (behozatal 700 490 Ft, kivitel 1 409 078 Ft).
  3. Tafeln zur Statistik de österreichischen Monarchie (továbbiakban: Tafeln) für das Jahr 1841. Wien, 1844. Ez esetben a Lombardiával és Velencével lebonyolított külkereskedelmi adatok levonása a behozatal és a kivitel teljes összegéből nem volt lehetséges. 1831 óta a hivatalos statisztikák értékei egyenértékűen azért sem vethetők egybe az 1819–1828. éviekkel, mert a hivatalos statisztikai szervek megváltoztatták az árucsoportokat, továbbá amiatt sem, mert 1831 óta egy összegben adták meg a Magyar Királyság és az Erdélyi Nagyfejedelemség örökös tartományokkal lebonyolított külkereskedelmi forgalmának értékeit, noha Erdélynek az örökös tartományokkal folytatott külkereskedelme, mint erről a következőkben említés történik, Magyarországéhoz képest csekély volt.
  4. Der Handel Ungarsn und seiner Nebenlánder mit den andern im Zollverbande befindlichen Provinzen des österreichischen Kaiserstaates in den Jahren 1831–1842 (továbbiakban: Handel Ungarns 1831–1842); Pester Handlungszeitung. Kommerzial- und Industrie-Anzeiger. 1845. A lap 13–17. számában közölt dr. H. (Triest) aláírású tanulmány egyik jegyzetéből kiderül (13. sz. 49.), hogy a közleményt az Österreichischer Lloyd című lapból vették át. Az írásmű összbirodalmi szemléletű. A tanulmány nem közli Erdély külkereskedelmi adatait, ám – feltehetően – számításba vette Magyarországnak az Habsburg-uralom alá tartozó Velencével és Lombardiával, továbbá Trieszttel lebonyolított kereskedelmi forgalmát is.
  5. Hauptübersicht des Werthes und der Zollertrages der Waaren Einfuhr und Ausfuhr aus und nach Ungarn und Siebenbürgen im Jahre… Wien (In: Hauptübersicht des Verkehrs von Ungarn un Siebenbürgen mit den anderen österreichischen Provinzen. Hrsg. von Rechnundepartment der k. k. Allgemeinen Hofkammer. Wien). (Továbbiakban: Hauptübersicht). Itt az 1840–1846 közötti évekre vonatkozó adatokat használtuk. Tekintettel arra, hogy Erdélynek az örökös tartományokkal lebonyolított kereskedelmi forgalma 1819 és 1828 között 8 évi átlagban Magyarország kivitelének 0,12%-át, behozatalának 2,64%-át tette ki, az Erdély nyugati irányú külkereskedelmi forgalmi értékeinek Magyarországhoz számolása okozta hibaforrás nem túlságosan nagy. Erdély ezen területekkel lebonyolított kereskedelmi forgalmának Magyarországéhoz viszonyított arányai – feltehetően – 1828 után sem módosulhattak jelentősen, mivel külkereskedelmi forgalmának túlnyomó részét a román fejedelemségekkel és a török uralom alatt levő más területekkel bonyolította le egészen Kisázsiáig terjedően.
  6. A Tafeln sorozatnak a megfelelő évek külkereskedelmi adatait tartalmazó köteteti. Fényes Elek, Magyarország leírása, I. Pest, 1847. 93–94. oldalán közölt adatok szerint Magyarország 1841–1845-ben évi átlagban 54 733&ndasp;524 Ft értékű árut hozott be az örökös tartományokból, és 59 862 072 Ft értékűt szállított oda. Említést érdemel az egykorú források néhány észrevétele a statisztikákban szereplő értékek hitelességéről. A Pester Handlungszeitungban közölt tanulmány szerzőjének véleménye szerint az örökös tartományokból Magyarországra irányuló áruszállítmányok értéke amiatt feltűnően magas, mert ezeknek az ára folyton változik, és a statisztikai és vámhatóságok ezt figyelembe is veszik, míg a Magyarországról az örökös tartományokba szállítottakét mindig azonos árbázison számolják. Ebből a tanulmány írója arra következtet, hogy a Magyarországról az örökös tartományokba jutó, túlnyomórészt az élelmezést szolgáló, továbbá növényi és állati eredetű nyersanyagok valóságos értéke kisebb annál, ami a statisztikában szerepel (Pesther Handlungszeitung, 1845. 14. sz. 54.l. jegyzet). Ezzel szemben a Bécsben működő, Freiherr Carl von Czoernig vezette statisztikai hivatal kiadványa szerint 1840 óta változtatott árbázison, a valóságos piaci árak figyelembevételével számítják ki az örökös tartományok Magyarországgal lebonyolított kereskedelmi fogalmának értékét, míg ezt megelőzően becsült árak alapján állapították meg a behozott és a kivitt áruk értékét. 1840 óta számos, mindenekelőtt a Magyarországra szállított áruk közül a legnagyobb értékösszegű textiláruk átszámítási bázisát csökkentették jelentősen a statisztikába felvett értékek kiszámításánál. (A kötött és szövött pamutárukét a korábbi – fontonkent – 15 Ft-ról 2 Ft-ra, a finom gyapjúárukét 8 Ft-ról 3 Ft-ra, a közönséges gyapjúárukét 8 Ft-ról 1 Ft 6 kr-ra.) Így érték el, hogy az örökös tartományokból Magyarországra és Erdélybe szállított áruk értéke jelentős mértékben kisebb lett, mint hogyha a korábbi árbázison számították volna ki. Ugyanakkor a statisztika nem említi, hogy a Magyarországról az örökös tartományokba szállított áruk értének megállapításakor változtattak-e a korábbi – becslés szerinti – értékelésen vagy sem? (Hauptübersicht, 1840. 212. 1. jegyzet.) Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy amennyiben a külkereskedelmi forgalomba került áruk értékét piaci áron számították ki, akkor is a bécsi, és nem a magyarországi piaci árakat vették figyelembe, amelyek – a mezőgazdasági termények viszonylatában – egyébként is vidékenként eltérők voltak aszerint, hogy az értékesítés helye közel volt-e a termelési, vagy a termékeket eladás céljából összegyűjtő regionális központ jellegű helyhez, vagy távol? — Az említett két statisztika közös törekvése annak bizonyítása, hogy a Magyarországról az örökös tartományokba szállított áruk értéke valójában kisebb volt a statisztikában feltüntetettnél. Így kívánták ellensúlyozni – és erre mindkét statisztika jegyzetben utal – a magyar politikai közvélemény, az országgyűlések, egyes neves magyar politikusok ama panaszait, amelyek a vámpolitika terén az egyenlőtlen elbánást tették szóvá. Fényes Elek 1847—ben amiatt véli irreálisaknak és sérelmeseknek a hivatalos statisztika adatait, mert azok nem a piaci árakra, hanem becsült értékekre alapozódtak, és előnytelenek a magyarországi termékek külforgalmi értékének megállapítása szempontjából. Ezt a gabona és a gyapjú vonatkozásában tényszerűen is bizonyitja. (Sokallja, hogy a vámhatóságok 1 pozsonyi mérő búza árát 3 Ft 45 kr C. M.-ra, 1 bécsi mázsa gyapjúét 80 Ft C. M.-ra becsülik, míg a birodalmon kivülről importáltat csupán az utóbbi esetben 40 Ft C. M.-ra. Nem fogadja el azt az indokolást sem, amely szerint a magyarországi gyapjú finomabb a birodalmi határokon kívülről hozottnál, mert a minőségi különbség ekkora áreltérést nem indokol. (Fényes Elek, Magyarország leírása. I. Pest, 1847 . 95.) Ehhez csak annyit szükséges hozzátenni, hogy – mint az előzőkből kiderült – az exportált magyarországi gyapjú minősége túlnyomórészt nem múlta felül, legjobb esetben elérte a birodalom határain kívül termelt gyapjúét. Fényes egyébként azt is sérelmezi, hogy a vámhatóságok a Magyarországról származó áruk értékét általában véve alacsonyabb összegben állapítják meg, mint az örökös tartományokból Magyarországra és a vele közös vámterületet képező Erdélybe szállított árukét. Csak igen bonyolult, hosszadalmas vizsgálódás (a korabeli piaci árak figyelembevételével és az örökös tartományok és Magyarország között forgalomba került áruk mennyiségének pontos megállapítása és különféle árucsoportosítások átszámítása) után lesz eldönthető: az összbirodalmi szempontból érvelő hivatalos statisztika, vagy a magyar nacionalista nézőpontból vitázó Fényes Elek oldalán volt-e az igazság, illetve annak mekkora hányada igazolta az egyik, mekkora a másik fél állításait? Annyi azonban már jelenlegi ismereteink birtokában is megállapítható, hogy a statisztikák abszolút számai – az előző jegyzetekben említetteket is figyelembe véve – nem tükrözik egyenértékűen a valóságos helyzetet. Ugyanakkor megfelelnek annak a célnak, hogy jelezzék a külkereskedelmi forgalom mozgásának tendenciáit.

Művei

Irodalom

A statisztika és a részben azt megelőző, részben vele párhuzamos honismereti irodalom alakulásának modern összefoglalása Fényes Elek munkásságán át: Fenyő István, A haza valósága (In: Haza és tudomány. Budapest, 1969).

A jobbágytelkek számának és megoszlásának Fényes Elek becslésén alapuló adatait közli: Ember, Magyar parasztmozgalmak. Varga János, A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767&nash;1849 (Budapest, 1967) – attól a jogos gyanútól vezettetve, hogy a telkek mennyiségét Fényes a kelleténél kisebbre taksálta – jóval nagyobb telekszámot tételez fel, az ő eredményei azonban szintén kortársak – csak mások – becsléseire épülnek s már túlzottaknak látszanak. Amíg tehát a kérdést további kutatások nem tisztázzák megnyugtatóan, kiindulópont gyanánt változatlanul Fényes közléseit kell elfogadnunk, azzal a megszorítással azonban, hogy ezek a telkek lehetséges számának csupán a minimumát jelölik meg. A bérbe adott földek területi arányára vonatkozó becslés Nyíri Józsától származik (Marczius Tizenötödike, 1848. június 10.). A majorsági szántó- és rétterületek Fényestől vett adatait közli Benda Gyula, Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez 1767–1867 (Budapest, 1973).