Föderációs javaslatok a magyar radikálisok részéről

A Múltunk wikiből
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.

Az elsők, akik a forradalom táborán belül végre szót emeltek a magyar nemzetiségi politika felülvizsgálata mellett, a radikálisok jobbjai voltak, akik – bár korábban a forradalom sorsáért aggódtukban olykor még a liberálisokénál is nagyobb türelmetlenséget tanúsítottak a forradalommal szembeforduló nemzetiségi mozgalmak iránt – éppen, mert mindenki másnál inkább szívükön viselték a forradalom sorsát, a türelmetlen nemzetiségi politika ártalmasságára is leghamarabb eszmélhettek rá. A közvetlen indítékot pedig, amely a szóban forgó radikálisokat most előrelépésre késztette, a jelek szerint nékik is az oktrojált alkotmány közzététele szolgáltatta.

Az oktrojált alkotmány ugyanis, bármekkora csalódást keltett is a nemzetiségi politikusok körében, magát a nemzetiségek egyenjogúságának 1848 áprilisában meghirdetett elvét újólag megerősítette, s ezzel a magyar forradalom táborát mindenképpen színvallásra kényszerítette abban a tekintetben, hogy végre hajlandó-e maga is elismerni avagy továbbra is mereven elutasítja-e ennek az elvnek az érvényét. Akik pedig magyar részről megértették, hogy a forradalom tábora erre a kérdésre csak kedvező választ adhat, azoknak többé azt sem volt nehéz megérteniök, hogy a forradalmi tábor ennyivel éppenséggel be sem érheti már, mert – ahogyan a kezdeményezés dicsőségét learató Marczius Tizenötödike néhány nap múlva világosan ki is mondta – a forradalom a jelenleg ellene harcoló nem magyarokat csupán akkor lesz képes a maga oldalára vonni, ha nem pusztán annyit fog ígérni nékik, amennyit az udvar ígér, hanem ha az udvar ígéreteivel „a nagyobb szabadság s tisztább alapokra fektetett nemzetiség” biztosítását fogja szembeszegezni.

Ez pedig – mutatott rá a Marczius Tizenötödike – égetően szükséges is. Hiszen a magyarországi nemzetiségek, amikor – „a felső megyei tótokat” kivéve – az ellenforradalom oldalára sodródtak, olyan útra tértek, amelyen járva önmaguknak is, a magyar forradalomnak is kárára, hasznára pedig egyedül az ellenforradalomnak vannak. A testvérharcból kibontakozni viszont nincs mód addig, amíg magyar részről tudomásul nem veszik, hogy az „e hazában létező külön nemzetiségeket többé lehetlen ignorálnunk” s hogy Magyarországot „tisztán magyar nemzetiségre fektetett” országgá alakítani „többé nem tartozik azon lehetőségek közzé, mellyeknek hosszú és biztos jövendőjét remélhetnők”. Ha azonban elismerjük, hogy a magyarországi nem magyarok külön nemzetiségeket alkotnak, akkor egyszersmind a nemzetiségük védelméhez nélkülözhetetlen intézményes biztosítékok megteremtéséről is gondoskodnunk kell. S a legtökéletesebb ilyen biztosíték az lehetne, ha kimondanók, hogy ezentúl „Magyarország, Erdély, Horvátország, sőt, ha kívánják, a felső megyei szlávság” is egy-egy „szövetséges köztársaság” lesz. Ha pedig némelyek úgy gondolják, hogy Magyarország föderalizálása „csak a jövendő teendői közzé” tartozik, s ezért evvel egyelőre várnunk kell, akkor is már most… vessük meg az alapokat, mellyekre egykor a pesti kormányban egyesült foederativ respublicák felépülhessenek”. Már most is elengedhetetlen legalább „községi rendszert… behozni, mellynek következése az, hogy a helységek ön dolgaikat… azon nyelven vezetik, mellyen nekiek tetszik”. És erre abban az esetben is múlhatatlan szükség van, ha a nemzetiségi mozgalmakat utóbb „fegyverrel tán sikerülne elnyomhatnunk”, mert a nemzeti öntudatot nem lehet elfojtani s ezért „az illyen győzedelemben valóban nagy köszönet” semmiképpen sem lenne.[jegyzet 1]

Április második felében pedig (az Esti Lapok hasábjain) a Marczius nyomdokaiba lépett Vasvári is (aki a nemzetiségi kérdés mellett már csak azért sem tudott elmenni szótlanul, mert Erdélyben épp a román felkelők ellen folyó hadműveletek résztvevője volt). Igaz, ő nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a jövőben is elhanyagolhatatlan teendő a forradalom minden rendű és rangú ellenségeinek a megfékezésén munkálkodni, csak éppen azt is kiemelte, hogy „az erdélyi lázangók fékezése kegyetlen dicsőség”, éspedig azért, mert őket kiválólag az erdélyi magyar nemesség taszította az ellenforradalom táborába: mert ez a nemesség mindig is „megveté, lenézte… s igavonó barmokul használta fel” őket és a helyzet a forradalom kitörése után sem sokat változott, hiszen a nemesség Erdélyben továbbra is „az oláh fajú jobbágyság zsarnoka akart maradni” s ezért, „mikor Magyarhonban már ki volt hirdetve az úrbériség eltörlése: az erdélyi földesurak még akkor is kegyetlenül robotoltattak”.[jegyzet 2] Márpedig pusztán ennyit papírra vetni sem volt csekélység, amikor magyar részről eddig folyvást azt hajtogatták s még legújabban, a függetlenségi nyilatkozatban is az volt olvasható, hogy a nemzetiségi tömegeket egyedül a kamarilla bujtogatásai fordították szembe a forradalommal, s amikor a forradalom magyar hívei közül ez ideig még az a kérdés is vajmi kevesekben ötlött fel, hogy amennyiben a szóban forgó tömegeket netalán valóban a kamarilla bujtotta fel, hát megtehette-e volna ezt, ha a magyarellenesség nem ivódik beléjük valaminő egyéb okoknál fogva már előzőleg is.

Nem beszélve arról, hegy a nemzetiségi kérdés elfogulatlan kezelése még mindig nem lelt egyöntetű helyeslésre a forradalom baloldalán sem. A radikális nemesi politikusok egyik legtekintélyesebbje, a Radical Párt leendő elnöke, Újházi László például a Debreczeni Lapok hasábjain a Marczius Tizenötödike ellenében továbbra is azt hangoztatta, hogy az államegység mindennél előbbre való s hogy ezért „mi más ajkú… testvéreinkkel nem osztozhatunk egyébben, mint a közszabadságban, egyenlőségben és szeretetben”, – ami egyébként őket bizonyára bőségesen ki is elégítené, ha nincsenek „a hitszegett dynastia ellen forradalmi ármányai…”[jegyzet 3] S gyanítani lehetett, hogy Újházival teljes egyetértésben vannak a Debreczeni Lapokat kiadó Madarász-fivérek is.

Ámbár az is bizonyos, hogy az ilyenfajta szűklátókörűség ekkor már a nemesi radikálisokra sem volt általánosan jellemző. Perczel például május 21-én, alig néhány nappal a Temesköz felszabadítása után táborkari főnökével, Kohlmann József ezredessel levelet íratott a Szerb Fejedelemség belügyminiszterének, Ilija Garašaninnak, s ebben (Kossuth és a kormány tudta és hozzájárulása nélkül) messzemenő engedményeket kínált fel a magyarországi szerbeknek arra az esetre, ha hátat fordítanak a Habsburgoknak s csatlakoznak a magyar forradalom táborához. Így felajánlotta nékik, hogy (később – népszavazás alapján – kitűzendő határok között) csakugyan létrehozhassák a szerb vajdaságot, hogy ezentúl jogszabályok alkotására is hivatott nemzeti gyűléseket tarthassanak, hogy a jövőben a szerb lakosságú községeken kívül a szerb többségű megyékben is saját anyanyelvüket tehessék közigazgatási nyelvvé s a magyar nyelv használatára csak az országgyűlésen, valamint az ország középponti hatóságaival való érintkezésben legyenek kötelesek, a szerb nemzeti gyűlésen választandó és tisztében az ország középponti kormánya által megerősítendő pátriárkának és vajdának pedig a zágrábi érsekével, illetve a horvát bánéval azonos jogállást ígért.[1] S ennél is nagyobb jelentőségű volt az a kezdeményezés, amellyel ezekben a hetekben Teleki László állott elő.[2]

Mert Teleki 1848 nyarára megértette, hogy a forradalmat a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető veszélyek elhárításához nem elegendő a fegyveres erőszak, hanem a nemzetiségek kielégítése is megkívántatik, e ezért július második felében – azaz a Batthyány-kormányt kereken egy hónappal megelőzve – már leszögezte, hogy ha például Horvátországot a horvát nép függetleníteni akarja Magyarországtól, akkor ezt minden további nélkül lehetővé kell tenni számára.[3] Párizsba érkezte után pedig – tapasztalván, hogy a nagyhatalmak kormánykörei rideg részvétlenséggel tekintenek a magyar forradalomra, a Magyarországgal szomszédos országok forradalmi mozgalmainak párizsi képviselőiben viszont megvan a magyar forradalommal kialakítandó együttműködés szándéka, s e szándék valóra váltását csupán a magyarországi nemzetiségi kérdés rendezetlensége akadályozza – még tovább, arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetiségi kérdés otthoni rendezése nem pusztán a Habsburg-ellenforradalom kezéből húzna ki egy ütőkártyát, hanem egyben az Európa keletén kibontakozott forradalmi mozgalmak egyetlen hatalmas forradalmi táborba tömörítésének az alapjait is lerakhatná, vagyis e mozgalmak erőinek olyan széles körű egyesítésére teremtene lehetőséget, amely nélkül harcukat az egymást máris kölcsönösen támogató európai nagyhatalmak ellenében sikerre semmiképpen sem vihetik.

Egy március 7-én Kossuthhoz intézett levelében tehát Teleki már mint határozott meggyőződéséről szólt arról, hogy – a békepárti típusú elképzelésekkel ellentétben – „nem annyira az osztrákokkal, mint a szerbekkel, horvátokkal és oláhokkal kellene egységre lépni”, s ez nem is volna „nehéz dolog”: „csak… adjatok nekik mindent, mit csak lehet”; „s ha Ausztriát nem lehet különben megbuktatni s tönkre silányítani”, akkor abba is okvetlenül bele kell menni, amit a Párizsba szakadt külföldi forradalmárok közül oly sokan ajánlanak, hogy tudniillik „Magyarhont a confederatio bázisán rekonstruálják”, mert ebben az esetben „jövőnk biztosítva lesz”, sőt „hatalmunk a Fekete-tengerig terjedend”.[jegyzet 4] S minthogy ez a kezdeményezése foganat nélkül maradt, egy következő – május 14-én kelt – levelében már nemcsak a nemzetiségekkel való kiengesztelődés várható előnyeire hívta fel Kossuth figyelmét, hanem arra is, hogy ha viszont nem kerül sor ilyen kiengesztelődésre, akkor a magyar forradalomnak egyenesen a legrosszabb eshetőségekkel kell szembenéznie. „Frankhon [17]89—ik évi szerepe: Europát emancipálni, nekünk jutott; s szerintem nincs [más] választásunk; vagy el kell vállalnunk e szerepet, vagy buknunk.” „Sorsunk a világ legnagyobb dicsősége leend vagy halál.” „Magyarországnak kettő közt van választása; vagy a corpus jurisra állva, határait úgy, a mint volt, megtartani igyekezni, nem gondolva a fajok féltékenységével, s [ez] úton borostyán sok lehet, de csak hadi. „ áldozat vérben és vagyonban tömérdek; s a bér? néhány évi bizontalan jövő.” „A másik, mit választhatunk, a corpus jurisből valamit áldozni…” „S ez út mit kíván. egy kis önlegyőzést, mellynek bére hallatlan dicsőség és élet leend. Nem, e két út közt a választás nem lehet nehéz, – mentől többet adunk a nemzetiségeknek, annál kevesebbet kellend Austriának és az absolutismusnak adnunk.”

S ez alkalommal már azt is felvázolta, milyen gyakorlati intézkedéseket lát szükségeseknek. A forradalom – mutatott rá – nem szorítkozhatik az egyedüli horvátok kielégítésére; nem kevésbé elengedhetetlen ”kibékülni a vajdasággal, annak összes közgyűlést engedni, valamint az oláh fajnak is belső administratiót, statutarius jogot, széles értelembeni municipalis garantiákat, mindig vigyázva arra, hogy magyar és német faj, a mennyire lehet, ne vettessék alá oláh vagy szerb jurisdictiónak, s olly feltétel mellett, hogy legfelsőbb kormányban, Országgyűlésben Magyarhonnal egyet alkotandnak és országgyűlésünk nyelve magyar leend”. „…S ha ezen kívül… [a] tökéletes nemzetiség elvét kimondjuk s megalapítjuk, azt hiszem – ismételte újólag –, leraktuk Magyarországra nézve a legfényesebb jövőnek alapját; minden fajok, nem csak Magyarhonban, hanem azok [is], mellyek eddig igényeinken kívül álltak, sovárogva fognak felénk tekinteni és örömmel fogják Magyarországot elfogadni mint egy jövendőbeli dunai confederatiónak központját és királynéját, mellynek hatalma örökre megtörendi az absolutismus szörnyeteget és melly a Balticumtól a Fekete tengerig terjedend. ” Majd azt is mindjárt felsorolta, hogy e konföderáció – elképzelései szerint – milyen elemekből tevődnék össze: „az elsők az eddig hozzánk tartozó népek…” lennének, s „Oláhország, Szerbia, Bulgaria képezendné később azon részt, mellynek kapcsai Magyarhonnal tágasabbak”. „Csehország és Morva tán még tágasabb kapoccsal volnának Magyarhonhoz fűzve, míg utoljára, ezen kapcsok legtávolabb fokozatán [azaz: a helyreállítandó Lengyelország esetében] a kapocs csak a külügyek egyeztetésében állana.” Végezetül pedig – sejtvén, miféle aggodalmakat fognak kelteni javaslatai odahaza – azt is hozzáfűzte leveléhez: „Nem fogunk ez úton elolvadni, hanem terjedni, inkább, mint a másikon.”[jegyzet 5]

Teleki szeme előtt tehát most egy olyan demokratikus berendezkedésű államszövetség körvonalai rajzolódtak ki, amely létrejövetele esetén lehetőséget teremtett volna arra, hogy a keretei közé lépő kelet-közép-európai kis népek egyfelől felszámolják a térség elnyomó nagyhatalmainak való eddigi alávetettségüket, másfelől viszont továbbra is birtokában maradjanak, sőt éppen ezek után váljanak igazi haszonélvezőivé a nagyobb közösséghez tartozás előnyeinek.[4] Teljesen következetes azonban még ez a nagy távlatokat felvillantó koncepció sem volt; erre vall az, hogy a magyar országgyűlés tárgyalásainak meg a magyarországi központi kormányzat működésének egyetlen nyelven, kizárólag magyarul történő viteléből egyelőre Teleki sem akart engedni, a nagyrészt a magyar forradalom oldalán harcoló szlovákoknak pedig területi önkormányzat helyett – mint néhány nappal később pótlólag kifejtette – ő is legfeljebb megyei önkormányzatot,[5] vagyis lényegesen kevesebb engedményt kívánt felajánlani, mint amennyit a nagyrészt a magyar forradalom ellen harcoló horvátoknak, szerbeknek és románoknak szánt. De ha ennek a koncepciónak a részletei még csiszolást igényeltek is, a koncepció lényege már eredeti alakjában is kétségkívül olyan volt, hogy ha a magyar vezető körök most ezt választják további nemzetiségi politikájuk vezérfonalául, akkor segítségével talán még mindig a forradalom oldalára vonhatták volna az eddig a forradalom ellen küzdő nem magyarok zömét.

A magyar liberálisokat azonban Teleki éppúgy nem tudta megnyerni a maga elgondolásainak, akár Perczel vagy korábban a Marczius Tizenötödike sem. S nemcsak azokat nem, akik – mint a békepártiak és követőik – nem láttak esélyt az önvédelmi harc győzelmes befejezésére s ezért a márciusi vívmányok egy részét készek voltak feláldozni egy a Habsburgokkal kötendő megegyezés oltárán, hanem azokat sem, akik a Habsburgokkal való alkuról még 1849 tavaszán sem akartak hallani. Hiszen az utóbbiak – ha egyáltalán hittek az uralkodóházzal nyélbeütendő megegyezés lehetőségében – ezt elsősorban éppen azért ellenezték, mert a magyar nemesség által márciusban megszerzett kormányzati hatalomnak egy töredékéről sem voltak hajlandóak lemondani, s ebből következően nemcsak akkor érezték volna, hogy ”kár volt harcolnunk”, ha a Habsburgoknak mégis efféle engedményeket kényszerülnek tenni, de akkor is, ha ettől azon az áron menekednek meg, hogy a nemzetiségeknek tesznek hasonló engedményeket.[jegyzet 6]

Lábjegyzetek

  1. https://mediatortenet.wordpress.com/2014/11/30/marczius-tizenotodike-1848-1849/ Marczius Tizenötödike], 1849. március 6. 18. szám 69–70. és 1849. március 10. 22. szám 85–86.
  2. Vasvári Pál, A lázongó oláhok. Esti Lapok, 1849. április 23. 51. sz.
  3. Újházi László, Nyílt levél. Debreczeni Lapok, 1849. március 10. 6. szám 22.
  4. Teleki László Kossuthhoz, Párizs, 1849. március 7. Teleki László válogatott munkái. Szerkesztette Kemény G. Gábor. II. Budapest, 1961. 19.
  5. Teleki László Kossuthhoz, Párizs, 1849. május 14. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Gyűjtemények, Kossuth-gyűjtemény II. V. 1. b. 371.
  6. Erre nézve lásd : Szemerének egy Beöthyhez intézett utasítását, Budapest, 1848. november 13. Kossuth Lajos összes munkái (továbbiakban: KLÖM). XIII. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1952. 441.

Irodalom

  1. Perczel megbékélési próbálkozásait és Kohlmann Garašaninhoz intézett május 21-i levelét ismerteti Kovács Endre, Magyar–délszláv megbékélési törekvések. Perczel álláspontjára rávilágít továbbá Vizer János, A magyar forradalom legújabb eseményeinek rövid vázlata. I. Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattár, Oct. Hung. 354.
  2. Teleki párizsi működését elsősorban a II. fejezet 1. pontjának irodalomjegyzékében már hivatkozott művekből ismerhetjük meg.
  3. A horvátkérdést érintő felszólalását lásd a képviselőház 1848. július 22-i ülésének naplójában, Közlöny, 1848. július 25.
  4. Teleki föderációs elképzeléseit méltatja Spira, A magyar negyvennyolc jobb megértését keresve és Spira, 1848 kisnemzeti törekvéseiről (In: Spira, A negyvennyolcas nemzedék).
  5. A szlovákokkal kapcsolatos álláspontját Teleki egy 1849. május 18-án Párizsban tartott megbeszélésen fejtette ki; erre nézve lásd a megbeszélésről készült feljegyzést; közli Horváth Zoltán, Teleki II.


Próbálkozások a nemzetiségek megbékítésére
Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása Tartalomjegyzék A magyar–román megegyezés