Földesúri gazdálkodás az ország nyugati, északi és keleti részén a visszafoglaló háború időszakában

A Múltunk wikiből

A nehéz időket a birtokos nemesség gazdasága is megsínylette, hiszen annak folytatása lényegében a parasztok munkáján és egyéb szolgáltatásain alapult, s nekik az idegen katonaság hatalmaskodása ellen a földesúr alig tudott védelmet nyújtani. Hogy jobbágyai a súlyos nyomás alatt megmaradhassanak, számos esetben enyhítenie kellett valamelyest a nyomasztó terheken, melyekkel eddig ő maga sújtotta őket. Így valamivel több önállósággal tevékenykedhetett a faluközösség is, mely az előző időkben sokat veszített autonómiájából, főképp azokon a birtokokon, melyek földesúri terményfölöslegei a végvárak körül s általában a török ellen küzdő katonaságnál rendszeresen fölvevőre találtak. Ott a földesuraság kisajátító törekvései során mindenekelőtt a falu közösre maradt határa fölött érvényesítette felsőségét s rendelkezési jogát, de nem habozott elhagyott jobbágytelkekre, esetenként irtványokra is rátenni kezét, s egyúttal fokozni a parasztságtól követelt terményjáradékot és robotterhet. Míg egyebütt a kisebb birtokos gazdasága a falu közös nyomásos gazdálkodásába tagolódott, az árutermelésre berendezkedett nagy- és középbirtokos sok esetben külön majorsági területet hasított ki magának a közös legelőből vagy a „szabad élő föld” más részéből, s ott a falu művelési és legelőkényszerétől függetlenül alakította ki saját gazdaságát. A közösségi kötöttségek ilyen félrehárítása kétségtelenül lehetőséget adott fejlettebb gazdálkodásra, ám az eredmények már a török időkben sem mutattak a parasztinál számottevően magasabb színvonalra, annál kevésbé az idegen katonaság jelenlétével járó viszontagságok között.

Egyes birtokosok a törököt kiűző küzdelmek színterétől távolabb mégis úgy látták, hogy annyi pusztulás és károsodás után végre kezd egykori síneire visszazökkenni a viharos időkben felbolydult gazdasági élet, s módjuk nyílik behatóbban törődni a gazdálkodással. Szinte jelképes, ahogy a századfordulón báró Palocsay György huszárkapitány, hazatérve Sáros és Szepes megyei birtokaira, szögre akasztja kardját, s nekilát, hogy az évszakok rendjében haladva versbe foglalja a gazdálkodás tennivalóit. Kéziratban maradt kis munkája, túl azon, hogy henyélés helyett szorgalmas munkára ösztönöz, ökrök tartását s melléjük béresek fölfogadását javasolja, és a gazdát termelvényeivel való kereskedésre biztatja, részletekben jó néhány hasznos útmutatással szolgál. De egészben véve a hagyományos szokások körén belül marad, így a gabonavetés s a gyümölcsfaoltás alkalmas idejét a Hold járásától teszi függővé.

Így tettek persze az ókornak a reneszánsz ideje óta nagy tekintélynek örvendő római mezőgazdasági írói is. De hogy a kor útmutatásokkal szolgáló irodalma, miközben tudományosan megalapozott ismereteket kívánt közvetíteni a birtokosoknak, a hagyományosnak továbbítása mellett mennyire nem tudott elszakadni a paraszti felfogáshoz és gyakorlathoz kapcsolódó előítéletektől és babonáktól, a korszak elismert tudós professzorának, a jezsuita Szentiványi Mártonnak munkássága tükrözi leginkább. 1689-től 1702-ig három részben, több mint 3 ezer oldalon megjelent művében mintegy sokoldalú ismereteit akarta a világ elé tárni. Nem ok nélkül nevezte azt különféle tudományok szorgos és válogatott egyvelegének: rendszert nehéz fölfedezni a többnyire mechanikusan 100–100 pontba foglalt vegyes ismeretanyag tarka egymásutánjában. Sok más tárgy közé vegyítve közöl gazdasági és mezőgazdasági jegyzáseket, mogállapításokat a kertekről, ugyanezekről külön gamdálkodás, a virágok és a gyógynövények vonatkozásában, a gazdaságról erkölcsi és mezőgazdasági tekintetben, a rovarokat, a majorságot, a vizeket illetően, megfigyeléseket a növényekről; megfogalmaz gazdasági-monarchikus tételeket, s végül értekezik vadakról, halakról, a majorkodásról, állati kártételekről. A „tővel-heggyel” egymásra hányt megállapításhalmazban helyenként hasznos figyelmeztetésekre is bukkanhatott az olvasó. Rámutat, hogy a rétet a tél beállta előtt meg kell tisztítani bozóttól, szittyótól, s ha nedves: vízlevezető árkokkal, ha száraz: öntözőcsatornákkal lehet szénatermését növelni. Sürgeti azt is, hogy idejekorán való kaszálás után a jószág kitiltásával sarjú fejlődésére adjanak módot. Nyár elején zab, bükköny, árpa és tavaszi rozs keverékének vetését javasolja, hogy őszre kiadós takarmányra tegyen szert a gazda. A tejtermelés szempontjából hasznos takarmányok között elsőnek hívja föl a figyelmet a lóherére. Mintegy a felvidéki soványabb és szűkebb földek igényei tükröződnek abban a gondban, melyet a trágyázásra kíván fordítani, a rétnek három éjszakán át juhállással (kosarazással) való kövérítésén kezdve a trágya rendszeres gyűjtésén és gyakori kihordásán át hulladékok komposztszerű értékesítéséig. Szót emel intenzívebb talajművelésért, s már-már a váltógazdaság felé mutat előre, midőn hangot ad annak a megfigyelésnek, hogy az árpa jól terem répa után. Ugyanakkor azonban azt is hangsúlyozza, hogy nem biztonságos dolog a növénytermesztésben a régi módot elhagyva új utakra lépni.

S e hagyományos felfogást nála, tudós hírében álló férfiúnál – Newton föllépése idején! – előítéletekkel, babonákhoz ragaszkodással megdöbbentően terhes nézetek szövik át. A növények és az állatok keletkezéséről, a fejlődésükre ható tényezőkről, betegségeikről mai olvasó számára teljesen képtelen balvélekedéseknek ad hangot, melyek nyilvánvalóan paraszti hiedelmekből táplálkoznak. Meggyőződése, hogy nem ugyan varázslás és bűvölés, ám szenteltvíz és só viszi előre a gazdálkodást. A növények gyarapodása, az állatállomány szaporodása nem annyira földi erőktől, mint égi behatástól, kivált a Hold járásától függ szerinte. Részletesen előírja, hogy az egyes mezőgazdasági munkákat a Hold milyen fázisában, az állatöv melyik jegyében, milyen irányú szél fúvásakor kell, illetőleg nem szabad végezni, mert különben több a kár, mint a haszon. Mindez az intelem alkalmas volt arra, hogy kivált a jobbágy számára – ki a robotolás után rendszerint amúgy is csak elkésve jutott saját gazdaságának tennivalóihoz – még nehezebbé tegye az egyes gazdasági munkáknak kedvező idő kihasználását, melyet az időjárás gyakran különben is igen szűkre szabott.

Nem tudományosnak tekintett nézetekre építve, hanem a gyakorlatból kiindulva igyekezett a hagyományos gazdálkodást eredményesebbé tenni a korszak két gazdasági utasítása. Az egyiket Thököly adta ki (Bajomy János jószágigazgató megfogalmazásában) a felszabadító háború kezdő idejében, a másik Rákóczinak előzményekre épülő szőlőművelési szabályzata a 17. század végéről. Mindkettő nagy gondot fordít a földesúri jövedelmek gyarapítására, de míg az utóbbi a célt mindenekfölött azáltal kívánja elérni, hogy a felfogadott szőlőmunkás szabott bére fejében megfelelően dolgozzék, Thököly a gazdatisztek, nadály természetű ispánok, kocsmárosok és torkos, borozó bírák szegény népet húzó-vonó csalárdságai ellen lép föl. Megkívánja, hogy semmi szántóföld ne maradjon pusztán, hanem elég gabonát vessen az uradalom, ne pedig a jobbágyokon kelljen „meghúzni”, ami a majorságból is kitelhet. Ismét őértük emel szót, midőn meghagyja, hogy nem kell őket erejükön felül heti soros szolgálatra kényszeríteni. Az udvarbíró legyen a parasztok között, mégpedig józanon, „kinek kinek becsületét érdeme szerint megadja, a szegény emberek szavát mindvégig csendesen meghallgassa, azt megértvén, amiben kívántatik és illendő [=őket megillető] lészen, tehetsége szerint oltalmazza, segítse, előle el ne nógassa vagy kergesse, magát szép csendesen, emberségesen viselje”.[1] Thököly utasítása sokoldalú gondoskodással a mezőgazdaságnak szinte egészét átfogja, s közben arra is felhívja a figyelmet, hogy a szegény ember a maga jobb gondviselésével nemegyszer jobb eredményt ér el gazdaságában a földesúrinál. Az erdők Védelmében tiltja, hogy a pásztorok az odahajtott jószág számára fákat legallyazzanak. Mivel makkból gyakran nem terem elég, kiegészítésül meghagyja tök termesztését a sertések hizlalására. Az igásökrök téli tartására meleg hídlásos, jászollal ellátott ól építését rendeli, hogy etetésükben ne legyen fennakadás. A rét gaztól, bokroktól, tövistől való megtisztítását ugyancsak előírja. Hangsúlyozza, hogy a jó gazdaságnak jelei között „majd első a földnek ugaroltatása”,[2] kétszer, helyenként háromszor kell szántani, s az elsoványodott földet, mint a szőlőt is, trágyázni. Följegyezni rendeli: mennyit vetettek, tiszta magból s a maga idejében, a szántóföld melyik táblájába; szükséges, hogy jól beboronálják, majd a vetést füvében tisztítsák; s ha végbement az aratás, a kereszteket gabonanemenként s táblánként összeírják. Minden táblán válasszanak ki egy közepes kévét, s próbacséplés útján következtessenek az ereszthetőségre. A lábakra állított és jól befödött asztagokba följegyzés kerüljön: hány keresztet s dézsmás vagy majorsági termést foglalnak-e magukba, és ha ez utóbbit, melyik tábláról s melyik évből. A kicsépelt gabonát jó garatos rostán gyakori szeleltetéssel kell portól s más tisztátlanságtól megszabadítani. Gondot fordít az utasítás a gyümölcsfák oltására, a gyümölcsös felújítására is. Meghagyja, hogy a hordókról is följegyezzék: dézsmabor van-e bennük vagy pedig melyik urasági szőlő mely részének melyik évből való termése. Előírja a számadások készítésének módját is, külön rovatokkal bevételnek, kiadásnak, maradványnak. Egészben véve Thököly utasítása a hagyományos gazdálkodásnak több vonatkozásban javító igyekezettől áthatott, érett változatát képviseli, s külön kiemelést érdemel, hogy már bevezető mondatában szót emel a sors áldó és sújtó akaratába való fatalista beletörődés ellen: „Az isteni gondviselés nem zárja ki az emberit.”[3]

Rákóczi szőlőművelési szabályzatából elsősorban azok a károk tűnnek ki, melyeket szőleinek hanyag kezelés miatt kellett elszenvedniük. Nagy hírű tarcali szőlője „sok álnok vincellér és csalárd munkások”[4] keze alatt szomorú állapotra jutott. A záporok lemosták termőföldjét, a tövek homlítás hiányában megritkultak, ami megmaradt belőlük, elsoványodott, szőlőilonca és lisztharmat is kárt tett bennük. 1699-ben pedig kapálatlan, karózatlan és kötözetlen, szinte parlagon maradtak, nagy gaz s majdnem karvastagságú nyárfák nőttek bennük, a Vincellér káposztát, kukoricát és répát termesztett a szőlő között magának. A szabályzat ennek megtiltásán kívül meghagyta, hogy évenként újítsák meg a szőlőgyepűt, 7–8 arasznyi karókat tizenöt esztendeig is használjanak, száraz kötözőfüvet bőven gyűjtsenek, a kapálást háromszor, gondos, hozzáértő módon végezzék.

Már a hagyományos gazdálkodáson túlmutató törekvést is fel tudott mutatni a korszak az ország nyugati részén. Esterházy Pál már 1680-ban megbízást adott „mindenfelől kívánt és kapós” svájci „majorbéli tehenek”[5] Bécsben való vásárlására, darabonként 100 forintért. Az ilyen irányú érdeklődésből vette eredetét a nyugati importra épülő fejőstehenészetek meghonosodása az országban.

Lábjegyzet

  1. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. 250, 241.
  2. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. 150.
  3. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. 149.
  4. Babócsay Izák, Fata Tarczaliensia. Monumenta Hungarica sermone nativa scripta, I. Kiadta Rumy Károly György, Pest, 1815. 170.
  5. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903, 284.

Irodalom

Feldolgozások, általában a mezőgazdaság hagyományos európai rendszereiről: M. Bloch, Les caracteres originaux de l'histoire rurale francaise (Paris, 1951); B. H. Slicher van Bath, The Agrarian History of Western Europe A. D. 500–1850 (London, 1963). Külön a kelet-közép-európai majorsági gazdálkodásról J. Rutkowski, La genese du régime de la corvée dans l'Europe Centrale depuis la fin du Moyen Age (La Pologne au VIe Congrés Internationale de l'Histoire. Varsovie, 1930). A magyarországi paraszti és földesúri gazdálkodásról általában: A. Domanovszky, Zur Geschichte der Gutswirtschaft in Ungarn (Festschrift für Alfons Dopsch. Leipzig, 1938); Wellmann Imre, Mezőgazdaságtörténetünk új útjai (Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére (Budapest, 1937); Szabó István, Az uradalmi gazdálkodás és a jobbágybirtok a XVI–XVII. században (Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Budapest, 1948. 159–201). Hangsúllyal a paraszti gazdálkodáson: Györffy István, Magyar nép, magyar föld (Budapest, 1942); Györffy István, Magyar falu, magyar ház (Budapest, 1943); Wellmann Imre, Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században (Agrártörténeti Szemle 1961); Wellmann Imre, Parasztnépünk múltjának feltárása (Hitel, 1944); Wellmann Imre, Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében (Agrártörténeti Szemle 1967); Wellmann Imre, A magyar mezőgazdaság a XVIII. században (Agrártörténeti tanulmányok. 6. Budapest, 1979); Wellmann Imre, Közösségi rend és egyéni törekvések a XVIII. században (Történelmi Szemle 1980).

Részfeldolgozások a mezőgazdaság ágairól: Takáts Sándor, A bécsi halkereskedők kiváltságai Magyarországban 1328–1714-ig (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1902); Illésy János, Passardi János, az első selyemtenyésztő hazánkban Századok 1905); Kárffy Ödön, A mosonymegyei juhászok czéhszabályai 1701-ből (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1902); Rodiczky Jenő, Mosonyvármegyei gabonaárak 1688-1800-ig (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1894); Takáts Sándor, A dohány elterjedése és az első dohánymonopólium hazánkban (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1898); Takáts Sándor, Az első magyar dohánymonopólium bajai (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1902); Vasmegyei malmos gazdák kartelje 1698-ból (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1895).

A mezőgazdasági termelvények értékesítési lehetőségeiről elsősorban Takáts Sándor munkái: Gyarmatszerzési tervek kétszáz év előtt (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1900); Kereskedelmi utak Magyarország s az örökös tartományok között a XVII. században (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1900); Bécsi kereskedők panaszai 1680 és 1688-ból (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1897); Külkereskedelmi mozgalmak hazánkban I. Lipót alatt (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1899); Az auspitzi (pusztapécsi) magyar marhavásárok régi kiváltságlevelei (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1905); Marhakereskedésünk a keleti kompánia kezében (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1900); A magyar tőzsérség pusztulása (Budapesti szemle 1926); Tagányi Károly, Erdély áruforgalma 1701-ben (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1897); Takáts Sándor, Erdélyi görög kereskedők 1701-iki szabadalomlevele (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1899); Kárffy Ödön, Az erdélyi marhakivitel monopóliuma 1695-ben (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1898); Takáts Sándor, A rézpénz mint országos csapás 1703-ban (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1903).

Részfeldolgozások a mezőgazdálkodás nehézségeiről területi csoportosításban: Andrásfalvy Bertalan, A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és a XIX. században (Pécs, 1965); Villányi Szaniszló, Három évtized Esztergom megye és város múltjából, 1684–1714 (Esztergom, 1892); Th. Mayer, Verwaltungsreform in Ungarn nach der .Türkenzeit (Sigmaringen, 19802); Tagányi Károly, A budai kamarai jószágkormányzóság jövedelmei és kiadásai 1686–1700-ig (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1897); Kárffy Ödön, Herdegen János Bernát budai provisor utasítása 1687-ből (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1905); Galgóczy Károly, Pest, Pilis és Solt… varmegyék monographiája (Pest; 1855); Majlát Jolán, Egy alföldi cívis város kialakulása. Nagykőrös gazdaság- és társadalomtörténete a 18. század elejéig (Budapest, 1943); Márkus István, Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII–XVIII. században. Adalék a kertes város és a tanya kérdéséhez (Kecskemét, 1943); Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. II–III. (Kecskemét, 1861–1862); Hornyik János, Kecskemét város gazdasági fejlődésének története (Kecskemét, 1927); Tooth János, Kis-Kun-Halas város története oklevéltárral. Kiadta Szilágyi Sándor (Történeti emlékek a magyar nép községi és magánéletéből. III. Nagykőrös, 1861); Nagy Szeder István, Kiskunhalas város története oklevéltárral (Kiskunhalas, 1926–1936); Nagy Szeder István, Kiskunhalas város gazdaságtörténete (Kiskunhalas, 1935); Gyárfás István, A jász-kunok története (KecskemétSzolnokBudapest, 1870–1885); Illésy János, A jászkunság eladása a Német Lovagrendnek Századok 1905); Fodor Ferenc, A Jászság mezőgazdasági statisztikája 1699-ben (Magyar Statisztikai Szemle, 1935); Fodor Ferenc, A Jászság életrajza (Budapest, 1942); Kiss József, A jászkun parasztság harca az örökös jobbágyság rendszerének kiterjesztése ellen, 1687–1703. Századok 1970); Kiss József, Küzdelem a jászkunsági pusztákért a Német Lovagrend uralmának első két évtizedében, 1702–1720 (Agrártörténeti Szemle 1973); Szűcs István, Sz. Kir. Debreczen város történelme (Debreczen, 1871); Zoltai Lajos, Debreczen a török uralom végén (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1903); Zoltai Lajos, Debreczen 200 év előtt (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1902); Györffy István, A feketekörösvölgyi magyarság települése (Földrajzi Közlemények, 1914); R. Várkonyi Ágnes, Agrárstruktúra és a föld birtokbavételének problémái Magyarországon a török kiűzése után (Történelmi Szemle 1970).


MezőgazdaságWellmann Imre
Paraszti gazdálkodás a „királyi Magyarországon” és Erdélyben a török kiverése idején Tartalomjegyzék A táj átalakulása és a mezőgazdaság új megalapozása a töröktől visszahódított országrészen