Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

A Múltunk wikiből

Főúrnak és köznemesnek a szabadságharc kirobbanása mindenütt súlyos megpróbáltatást okozott – menekült, károkat szenvedett, fogságba esett vagy döntenie kellett, hogy hová tartozik. Választását a történelmi tapasztalat és a fenyegető rém, a jobbágyfelkelésre valló mindmegannyi tünet egyaránt megnehezítette.[1] Amikor pedig – esetleg zsebében a császári várparancsnok levelével, amely tanúsítja, hogy kényszerből szegte meg a köteles hűséget törvényes uralkodója iránt – végre döntött és táborba szállt, kikötve, hogy Rákóczi rendi kiváltságait nem bolygatja, újítást nem hoz be, a régi törvényeket megtartja,[2] szembe találta magát a túloldalon maradt osztályos társaival. Apák és fiuk, testvérek és rokonok kerültek így egymás létét, vagyis a birtokhoz való jogát tagadó meghasonlásba. Másrészről azonban ez a megosztottság biztosította, hogy a birtok mindenképpen a családban maradjon. A négy Szirmay fiú közül három Rákóczi híve lett, a legidősebb, a családnak az aulikus főrendi rétegbe frissen betört tagja, István, ma még nem egészen világos feladatkörrel, Bécsben maradt. A Csáky, Andrássy, Esterházy, Forgách és más családok ugyancsak megosztottan élték át a nyolcéves háborút. Sok esetben a földrajzi helyzet adta körülmények választották el egymástól a családtagokat. A nyugati országrészek főurai és tehetősebb nemesei – a rendi főméltóságviselőkkel együtt – többségükben a Habsburg-kormányzat oldalán maradtak, családjukkal Bécsbe[3] vagy Horvátországba[4] menekültek, és a császári hadseregben szolgálva vagy a Esterházy körül csoportosulva[5] várták ki a háború végét.[6]

Erdélyben[7] Teleki Mihály az egyetlen számottevő főúr, aki nem zárkózott Rabutin parancsára Szebenbe,[8] hanem kővári főkapitányságából Rákóczi táborába ment, kikötve, hogy a család megkapja a kővári váruradalmat. Különben minden jelentősebb erdélyi család, a politikai testületek képviselői, a vármegyék főispánjai és a székely székek elöljárói – néhány Brassóba zárkózón kívül – házuk népével együtt Szebenben kerestek védelmet. Itt nézték végig 1703 novemberében a szászok vezetőjének, Hans von Harteneck királybírónak a kivégzését, hogy azután hosszú hónapokat, sokan éveket töltsenek a városi fogság mostoha körülményei között. Rabutin generális kényszerkölcsönökre kötelezte őket, sőt 10 ezer forintos megajánlásokat szedett be tőlük. Bánffy György gubernátor és Apor István kincstartó 30–30 ezer, Bethlen Miklós kancellár 20 ezer forintot volt köteles adni, részben ezüstkészletben, részben ékszerekben. Sokan az élelmezési gondok, zsúfoltság, kiszolgáltatottság és megfélemlítés poklából életüket kockáztatva megszöktek. A katonai feladataik ellátására kiküldött és Rákóczi híveinek fogságába esett családfőket követték a fiak, testvérek, kisnemes szolgák. Előfordult, hogy tekintélyesebb urak, mint például Thoroczkay Mihály, álruhában vagy trágyásszekér aljában menekültek, hátrahagyva a család nőtagjait. Pekry Lőrinc csak évek múltán tudta kiváltani feleségét. Sokan kényszerű fogságban élték végig a háborús éveket, mint Brassóban Cserei Mihály[9] vagy Szebenben a fecskék járását figyelve, elhagyott otthona után sóvárgó Wesselényi István. Voltak, akik nem tértek vissza otthonukba többet; Bánffy György Szebenben halt meg.[10] Rabutin generális Bethlen Miklóst szűk cellában, éveken át tartotta fogva úgy, hogy ágya mellett két darabont állt éjjel-nappal. Erdély kancellárját 1708-ban Bécsbe vitték, hogy mintegy internálva, ott fejezze be életét.

A szabadságharc kirobbanása egy kis nemesi csoportnak az elhagyott haza és elveszett birtok viszontlátására nyitott utat: a Thököly-hívek, a Moldvában élő bujdosó nemesek már az első hónapoktól kezdenek visszatérni otthonaikba. Az éveken át külön élő családok régen várt találkozásának örömébe az elszámolatlan anyagi ügyek, birtok- és kúriamegosztások üröme vegyült, nem is beszélve a személyes bonyodalmakról. Petrőczy István például hazatérve generális és tanácsúr lett, mindent megkapott, csak családi harmóniáját nem tudta többé visszanyerni: másfél évtizedes bujdosásából új asszonnyal, kisgyerekkel tért haza, hites feleségének, felnőtt fiainak, sőt önmagának és Rákóczinak is megoldhatatlan gondokat okozva. A Petrőczy és a Révay család legszemélyesebb tragédiájában élte meg a nemesi rend politikai megosztottságának következményeit.

Az új magyar államban főúr és köznemes általában nagyobb lehetőségekhez jutott, mint amelyekkel a Habsburg Birodalom rendszerébe vont országban élhetett. Ott egy európai nagyhatalom harmad- vagy negyedosztályú elitjének életét élhette, megkapaszkodhatott a hadsereg vagy a hivatali apparátus lépcsőfokain, esetleg a provinciájába zárkózó földesúr, a vármegyei keretek között politizáló nemes osztályrészét vállalhatta, mert az officínákat építő, a kereskedelem és az ipar lehetőségeivel élő főnemesek előbb-utóbb összeütköztek a kincstár és az osztrák udvari arisztokrácia érdekeivel. Rákóczi országában egy kis, önállóságáért harcban álló és alapjaiból újraépítkező állam vezetői között kapott helyet. A főurak a hadsereg legfelsőbb tisztségeit nyerték el, majd szívós belső harcok után az államvezetés fórumain is helyet foglalhattak.[11] Az erdélyi nemesek nem harcoltak egymás között a hivatalokért, legfeljebb Rákóczi magyarországi híveinek fejedelemségbeli tisztségei ellen tiltakoztak. Magyarországon főurak és köznemesek között éles harc bontakozott ki.

A köznemesség előtt megnyílt az út az államvezetés legfelsőbb fórumaira. Köznemesekből került ki Rákóczi diplomáciai kara, fiaikból nevelődtek az új állam katonai és politikai vezetői a Nemesi Társaságban. Cserébe azonban el kellett fogadniuk, mint a főuraknak is, az állam új, az ősi kiváltságokat is megnyirbáló rendjét.

Az új magyar állam a kiváltságos rétegek számára új kötelezettségek, szabályok, tilalmak kemény rendszerét hozta. A hadseregben minden nemes tisztséget nyerhetett, de központi hadműveleti tervek végrehajtását kellett szolgálnia, katonáit nem a maga kedve, hanem elvben központilag kiadott szabályok szerint kellett vezényelnie. Főurak és nemesek többen megjárták Rákóczi börtöneit és szenvedték el a hadbírósági vizsgálatot, mint Szentiványi László báró, Sennyey István báró és Forgách Simon gróf, számos vármegyei tiszt, ezereskapitány, földesúr. A reguláris hadsereg a központi hatalom erejét növelte, a nemességtől pénzt követelt, és jobbágyai egy részéről is le kellett mondania. Igaz, hogy jó néhány hivatal nyílt meg a nemesek előtt, de a szolgálat fegyelmet, szakértelmet követelt, a hivatali tisztességet ellenőrizték, és ahol hiány volt, ott a tisztviselő jószágával felelt.

Az új lehetőségek jóvoltából egész sereg kiváló személyiség törhetett be a politikai cselekvés addig elzárt térségeire. Igaz, a tehetség és képzettség nem mindig párosult a jóindulathoz. Hiszen a magyar nemesi rend másfél évszázadon át csonka államhatalommal rendelkező osztály volt. Politikai iskolázottságában megrekedt a vármegyei harcok, országgyűlések gyakorlóterein, a reguláris hadviselésben, közigazgatási országszervezésben csak esetleges hagyományokkal rendelkezett, a diplomáciában és a legfelsőbb államvezetésben pedig nélkülözte a más országokban osztályos társaira jellemző, generációkon át hagyományozott nemzetközi tapasztalatok kifinomult ismereteit. Mégis gyorsan felnőtt feladataihoz.

A hadseregben Esterházy Antal, Forgách Simon, Bottyán János, Károlyi Sándor, Béri Balogh Ádám, Orosz Pál múltjukban is meghatározott, különböző típusokat testesítettek meg, különböző eredményekkel. Az országkormányzás legmagasabb fórumát sokáig egy sajátos köznemesi csoport főleg protestáns, kiváló iskolázottsággal és nemzetközi műveltséggel rendelkező tagjai tartották kezükben: Ráday Pál, Platthy Sándor, Kajali Pál,[12] Gerhard György, Jánoky Zsigmond és mások. Tehetséges, fáradhatatlan és korszerű képzettségű köznemesek tevékenykedtek a szervezés szerteágazó fórumain is, mint Kálmáncsay István, Radvánszky János, vagy alsóbb szinten Ötvös Miklós, de a feladatokhoz kevesen voltak. A diplomáciában elengedhetetlen nyelvi felkészültségével Nedeczky Sándor tűnt ki a különösen tehetséges Ráday és a vállalkozó szellemű fiatalok mellett.

Az új magyar államban országos méretű feladatokhoz jutott nemesség társadalmi mobilitása az időszak rövidsége miatt aligha vizsgálható; nyitott vagy sárt habitusa annál inkább. Két nagy csoport figyelhető meg Rákóczi államán belül; az újra vállalkozók, a változások szükségét felismerők és ezért áldozatokat is vállalók, s velük szemben a régihez görcsösen ragaszkodók csoportja. Vizsgálatuknál ki kell szűrnünk az eleve hitvány embereket, akik abban az időben is, mint mindig, megtalálhatók mindenütt. A területek ide-oda tartozását kísérő gyakori pártváltoztatások sem minősíthetők egyik vagy másik tábor erkölcsi kategóriáival, bár ezek akkor is rendkívül szigorúak voltak, de az „esküszegő árulás”-ban való elmarasztalásnak megvoltak a határozott, korhoz kötött, egyetemes, rituális kritériumai, mint minden más ország politikai közössége számára is abban az időben.

Az önálló államteremtésre vállalkozó nemesség mentális teherbírása végletesen egyenetlen volt. Megkerülhetetlen tény az is, hogy Rákóczi államában az önállóság követelte reformok a nemességet mint valami vízválasztó osztották a régi rendi normákhoz ragaszkodókra és az újat próbálókra. Ebbe a kettős arcú osztályérdek-képletbe tragikus sorsokat írt bele a történelem.[13] A Bécsben maradó, de a megegyezésen munkálkodó Okolicsányi Pálnak Rákóczi táborába állt egyetlen fiát, Kristófot az ónodi országgyűlésen lekaszabolták. Az új magyar állam központi hatalmával szemben rendi ellenzéket szervező Turóc vármegye főispánját saját fia, Révay Imre vitte fogságba.

A vármegyei tiltakozások, nemesi és főúri kérvények tömege bizonyítja, hogy – bár voltak tiszteletre méltó kivételek – a földesurak általában nem értették meg az állami önállóságért indított háború követelményeit. Mindent megpróbáltak, hogy kijátsszák Rákóczi jobbágyintézkedéseit. A katonaság élelmezésére hozott rendeletét sérelmesnek tartották, mert felfogásuk szerint a jobbággyal beleegyezésük nélkül nem rendelkezhetik az államhatalom. A vármegyék sorra tiltakoztak a tisztújítások módja ellen. Évszázados kiváltságaikon esett csorba, amikor a Consilium tagjai rendszeresen fegyveres kísérettel szálltak ki olyan ügyeknek végére járni, amelyek addig a vármegyei tisztek hatáskörébe tartoztak. Pedig az új magyar állam elég munkát adott a vármegyéknek. A közigazgatás legalsó szintjén a vármegyei apparátus nélkülözhetetlen volt. A központi hatalom rendeleteit azonban sokszor vagy félreértették, nem hajtották végre, vagy ahol a készség nem hiányzott, ott a lehetőség volt szűk a tehetetlen, alkalmatlan nemesség, a békétlen jobbágyok és a fegyelmezetlen katonák hármas szorítójában.

A jobbágyságot az államhatalom több rendelettel védte a földesurak túlkapásai, a vármegyék önkényeskedése ellen. Megtiltotta, hogy a földesurak emeljék a jobbágyi terheket, hogy a zászlók alá állítottak kötelezettségeit az otthonlakókra vessék, hogy a vármegyék önhatalmúlag adót szedjenek. Rákóczi beleszólt a földesúr–jobbágy viszonyba, kiemelt a földesúr háta mögül több tízezer jobbágyot. Rendeleteinek a katonaság erejével igyekezett érvényt szerezni, de a földesurakra, gazdatisztekre támadó jobbágyok ellen is küldött fegyveres erőt. A hadsereg kiépítése, a fizetett reguláris ezredek kialakítása, a portális hadkiegészítés bevezetése pedig közvetve terheket rakott az ország kiváltságokkal rendelkező lakosságára is: a központi intézkedések következetesen igyekeztek a kiváltságosokra hárítani a terhek egy részét. A jobbágyság állami terhei a földesurak úrbéri jövedelmeit csökkentették.

A nemesek közül sokan úgy vélték, hogy amikor felesküdtek Rákóczinak, jogot nyertek, hogy megkapják császárhűségben maradt családtagjaik, rokonságuk birtokát. Reményeiket azonban sorra meghiúsították a fiskális birtokokról hozott intézkedések. Sérelmezték, hogy a vám és kereskedelem új rendje, majd a dézsmarendelet körülnyirbálja meglevő jogaikat. Anyagi terheikre hivatkozva alkudoztak hónapokig Rákóczinál a reguláris hadkiegészítés módja felett. Főtisztek, tisztek sokszor széltében vitatták a hadvezetés központi utasításait. A nemesi tisztek a táborokban a maguk borait árulták, természetesnek vették, hogy portyákon nyert teheneket, lovakat hajtassanak majorságaikba, hogy jó haszonnal adják el az ellenségtől kiszakított marhacsordákat. A regularizálást pedig a magyar természettel nem egyező idegen módinak tekintették, s katonáik elégedetlenségét, szabad zsákmányt engedve nekik, fegyelmezetlenségük felett szemet hunyva csillapították. Sokan a tisztek közül vármegyéjükkel összejátszva vagy a földesurak kérésének engedve, nemegyszer ajándékért, maguk állították ki katonáik hazabocsátó levelét.

A földesurak a vármegyei önkormányzat megszorítása, főleg pedig a nemességet is teherviselésre fogó új adórendszer miatt tiltakoztak leghevesebben. A nemesi társadalom előtt Rákóczi államában megnyíló utak különösen azért mutattak bonyolult formációt, mert a vezető fórumokon is voltak, akik végletesen ragaszkodtak a nemesi adómentesség megőrzéséhez.

A központi hatalom politikájának segítői és ellenzői egyaránt ebből a rétegből kerültek ki, a nemesség megadóztatásának következetes végrehajtói éppen úgy, mint az új adórendszer kijátszói. A régi beidegzések makacsul éltek tovább: Klobusiczky Ferenc, a Gazdasági Tanács elnöke, ugyanazzal a módszerrel próbált élni, mint az 1690-es évek elején: a maga és a fejedelem birtokait enyhébben adóztatta volna.

A nemesi rend anyagi helyzetét tekintve – a feudalizmus alapvető meghatározottságának keretei között – elég nagy átrétegeződési tendenciák jelei tapasztalhatók. A klérus a dézsma kisajátítása, a szécsényi országgyűlés rendelkezései, valamint amiatt, hogy a prímás pisetum járulékát az 1706. január 21-i rendelet szerint a fejedelmi kincstárba kellett fizetni, nagy érvágásról panaszkodott, és történeti érvekkel tiltakozott. A nemesség gazdálkodó rétegei is anyagi romlásukról beszéltek. Az adót a főnemesség is nehezen viselte, noha fényűzésük miatt a köznemesek és polgárok csoportja hevesen bírálta őket. Mások viszont maguk is utánozták a főúri tiszteket, sok aranyat, ezüstöt verettek lószerszámmá, ruha- és kacagánycsattá, sarkantyúvá, és a rangjelzésre szolgáló, tollat tartó, drágaköves kucsmaforgót csináltattak. A nemesség régi módon gazdálkodó rétegeire általában a megyénként változó, de sehol nem nagyszámú középbirtokosok mellett az egytelkes szegény nemesek sokasága volt jellemző. Ezek, a vármegyei jelentések szerint, ha nem mentek el katonának, vagy ha nem kapaszkodtak meg valamely alsó államhivatali poszton, válságos anyagi viszonyok között éltek.

Jellemző képet ad az északkeleti köznemesség és polgárság vagyoni és birtokviszonyainak változásáról a szécsényi országgyűlésről kiküldött kassai commissio vizsgálata (1706–1707). Az olyan, 1687 előtt még tehetős családok, mint a Keczerek, az eperjesi vértörvényszék miatt nemcsak birtokukat vesztették el, hanem a család minden ingó értékét is; tezaurálásul szolgáló ékszereiket és értékesebb ruhaneműiket a bíróság tagjai, nevezetesen Szentiványi László, a kedvezőbb ítélet kieszközlésének ígéretével az utolsó darabig kicsikarták tőlük.

A nemesség birtokviszonyai nem változtak számottevően. Vagyoni helyzetét a dikális összeírás globálisan mutatja: 1707-ben 185 567 dika, vagyis az adóköteles vagyon és jövedelem 18,2%-a volt a kezén. Adóterhéz az összeírt vagyon arányánál magasabban állapították meg, a kivetett adó 21,5%-át kellett megfizetnie. A vagyoni rétegeződésről is képet adó dikális összeírások szerint Zemplén, Sáros, Gömör, Szatmár és Nógrád vármegye nemessége gazdagabb, mint más vármegyebeliek. 1709-ben Sáros vármegyében az adó 19,5%-a, Szepesben 33%-a, Abaújban 28%-a esett a nemességre. A fő- és köznemesség kezén levő birtoktestek méreteiről az új magyar állam területi visszaszorulásával párhuzamosan történő császári birtokadományozások tájékoztatnak. A családi birtok átmentésének sajátos módja, hogy azt sok esetben a császárhűségben maradt rokonság kapja meg. Így például Rákóczi birtokaiból az Erdődy és az Aspremont család, a Bercsényi birtokokból lánya, Zsuzsanna, Zichy Péterné, Zichy Pál birtokaiból Zichy Imre és János, a Hellenbach-birtokból a kuruc Hellenbach fia, János nyeri el a legértékesebb részt. De kétségtelen, hogy a kuruc nemesség birtokain 1711 előtt, majd az emigrációt vállalókén a szatmári béke után a főnemesség nagyon nagy mértékben kénytelen osztozkodni osztrák és cseh arisztokratákkal. A szatmári béke alapján 7 millió értékű földbirtok cserélt gazdát, s ennek négyhetedét indigenák kapták, többek között a Windischgrätz, Caraffa, Starhemberg, Breuner és más családok jutnak nagyobb részben főúri, részben köznemesi birtokokhoz. A háromheteden osztozó magyarok között alig van köznemes, csaknem valamennyien főurak.

Merre vitte a nemesség társadalmi útját az állam önállóságáért vívott szabadságharc nyolc esztendeje? Látványos és nagy vagyonfelhalmozásról, nyereségről kevéssé beszélhetünk. 1709-ben Bottyán János volt a hadsereg egyik legvagyonosabb generálisa, bár vagyonának alapját korábban szerezte, és kölcsönökkel maga is segítette az államot. Máig nem cáfolta, de nem is erősítette meg a kutatás Rákóczi Emlékiratainak azt az állítását, hogy Károlyi gyűjtötte a legtöbbet a szabadságharc évei alatt. Károlyi feleségének írott leveleiből, a dunántúli harcok és az erdélyi hadjárat történetéből ismeretes, hogy változatos összetételű, nagy zsákmányszállítmányokat küldözgetett haza. Két nagyobb uradalmat szerzett, a szatmárit és a husztit, de ezekkel hadfenntartási kötelezettség járt; értéküket 50 ezer forintban állapította meg később a Kamara. Ocskay már 1703 őszén 14 ezer forint hadisarc mellé néhány drágaköves aranygyűrűt és párducbőrt is követelt Selmecbánya városától, s majorságát morvaországi becsapásai alkalmával zsákmányolt szarvasmarhákkal gyarapította. A hadsereg felső tisztikara és általában az ezereskapitányi réteg azonban anyagi gyarapodását csak kismértékben köszönhette fizetésének vagy a zsákmánynak. Nagyobb mértékben a katonai lét kedvezményeivel élve változott vagy javult anyagi helyzete. Hosszabb-rövidebb időre kereskedelmi kiváltságokat kaptak; sóval, marhával, borral, pálinkával jóformán valamennyi főtiszt kereskedett, bár a központi hatalom tiltotta azt, és Rákóczinak vizsgálatok sorát kellett elrendelnie. A fejedelem a főuraknak csak nehezen és különleges esetekben, az ezereskapitányoknak viszont elég szép számban adott különböző javakat: házat, malmot, birtokot, különböző jövedelmi forrásokat. Vizsgálati jegyzőkönyvek, kárbecslések, panaszok nagy sokasága bizonyítja, hogy a katonaság, főleg a tisztikar nem egy tagja, gyakran visszaélt helyzetével, kirabolta a kereskedőket, saját hasznára szállított állami jobbágyfuvarral bort, búzát a piacra, vette igénybe a közmunkát.

A vidéki földesurak szinte kivétel nélkül minden vármegyében általános pénzszűkében voltak, bár az ingatlanforgalom dokumentumai szerint jelentős ezüstpénzkészlet volt egyes nemesek vagy nemesi csoportok kezén, s a panaszokat nagyon óvatosan kell minősítenünk.

Voltak nemesek, akik 1707–1708-ban az adót kölcsönökből fedezték, de nem egy esetben nemesek voltak a hitelezők is. Hont vármegye is ezerforintos kölcsönből fizette adóját. A nemesség vagyoni megoszlására jellemző Szabolcs vármegye jelentése: a vármegyében 60 „főbb birtokos” és 120 „alsóbb birtokos”[jegyzet 1] található. Készpénzkészletük általában csekély. Több vármegye nemessége bőrrel, borral, posztóval váltotta meg készpénzadóját. Perényi Miklós ugocsai birtokai után 33 dikánál nem volt hajlandó többet fizetni. Azt mondta, ha többet vetnek rá, a fejedelemhez fordul panasszal, mert nincs több pénze.[14] A parlagias, az ingyen jobbágymunkára épülő földesúri élet szintjén megrekedt réteg nem is tudta elérni a rendszeres, készpénzben fizetendő adó fedezetét megteremtő gazdálkodás szintjét. Változásokra az évek hosszú során át megkövetelt adó és az önálló, korszerű magyar állam keretei között lezajló társadalmi átrendeződés kényszeríthette volna.

Az önálló államiság rövid ideje a nemesség egy vékony vállalkozó rétegének kedvezett. Kiemelkedő alakjai voltak e rétegnek a kora kapitalista vállalkozó típusának megtestesítői: Lónyay Ferenc, Hellenbach János Gottfried, Lányi Pál, Szontagh Gáspár. Hellenbach ugyancsak gyarapodó vagyonából állami és magánkölcsönökre, kereskedelmi vállalkozások befektetéseire is futotta; Lónyay és Lányi is befektette saját tőkéjét. A vállalkozó nemesek rétege, amely az új magyar államban kialakuló hivatali nemességgel is összefonódott, még 1708 őszén is jó anyagi helyzetben volt, és bízott benne, hogy a háború valamilyen formában úgy oldja meg az állami önállóság ügyét, hogy ez a zömmel protestáns réteg megtalálja a helyét az országban.[15]

Hosszabb távú fejlődésbe[16] illeszthető vizsgálatra Szirmay András 1680–1720 közt aprólékos gonddal vezetett gazdasági naplói adnak lehetőséget. Főleg szőlőművelésre épülő gazdaságában a kilencvenes évek közepe után a Rákóczi-szabadságharc 1705–1707 közti évei voltak a nagy, kiugróan felfutó idők; jövedelme döntő mértékben borkereskedésből származott, de ezekben az években posztókereskedelemmel is foglalkozott. Az 1707., 1708. és 1709. évek számadásaiban feltüntetett adóösszegek jelzik, hogy nemcsak puritánul takarékos mentalitásához társuló szabadságfelfogásával volt összeegyeztethető a nemesség adóztatása, tehát az állam fenntartásában közvetlen anyagi áldozatával való részvétele, hanem gazdaságát sem roppantotta össze az adó, sőt beruházásra, fényűzésre, berendezkedésének polgárias kényelmére is bőven futotta. Fiait iskoláztatta, nem sajnálta könyvre, alapítványokra a pénzt, vagy olyan, a kor fogalmai szerint státusszimbólumnak számító holmira, mint az üveges hintó és a drága angol óra. Vállalkozásaival, nyitott és bővülő gazdálkodásával a polgárosodó nemesség korai előfutárainak ma még kevéssé ismert típusát testesítette meg.[17]

A már Thököly mozgalmában feltűnő, Rákóczi államában pedig határozott körvonalakat öltő hivatali nemességnek tipikus képviselője volt Ráday Pál. Puritán életút, felelősségtudat, európai műveltség mellett meleg családi élet és mély vallásosság jellemezte. Vagyonát közepes birtokokkal gyarapítva emelkedett a szabadságharc alatt jobb anyagi szintre, s ezt megőrizte a Habsburg-dinasztia és a magyar főrendek kompromisszumára épülő kormányzati rendszerben is. Amikor már nem kamatoztathatta országkormányzással és diplomáciai útjaival összegyűjtött tapasztalatait, könyvtárában kereste elveszett paradicsomát, s őrizte a műveltség államiságot átmentő értékeit.[18]

A nemesség e vállalkozó és hivatali csoportjait a főurak és a földesurak hevesen bírálták, és a szabadságharc előrehaladtával növekedett közöttük a feszültség. Útjaik 1711 után elváltak egymástól.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár G 27 Rákóczi-szabadságharc levéltára V. 1. a. 1705. december 10.

Irodalom

  1. A nemesség csatlakozásának nagy irodalmából: Esze Tamás, II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata (Századok 1951); Esze Tamás, Vay Ádám, 1657–1719 (A Vay Ádám emlékünnepség tudományos ülésszaka… Vaja, 1969); Bánkúti Imre, Egy kuruc nemesifjú útja a laki udvarháztól a francia emigrációig (Arrabona, 1971) ; Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család, 1470–1835. II–III. (Budapest, 1887–1892); Thaly Kálmán, Ocskay László… (Budapest, 19052).
  2. A csatlakozó Sáros, Zemplén, Gömör, Szepes, Abaúj vármegyék nemeseinek kikötéseiről Státny archív, Levoča 1703 Nr. 176; Várkonyi Ágnes, A Dunántúl felszabadítása 1705-ben ( Századok 1952).
  3. A Bécsben élő főnemesség életkörülményeiről és politikai mentalitásáról Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre… (Kalocsa, 1933).
  4. A Horvátországban gyülekező ellentábor legendáját oszlatja el Nagy József Zsigmond, Egy labanc főúr halála, 1704 (Tiszatáj, 1974).
  5. Nagy áttekintést ad Esterházy Pál nádor és köre helyzetéről és tevékenységéről Iványi Emma, Esterházy Pál nádorsága (Kéziratos kandidátusi értekezés. Budapest, 1976).
  6. A császári oldalon maradt fő- és köznemesség döntéseire és életkörülményeire a Rákóczi-szabadságharc forrásaiban és irodalmában rengeteg elszórt adat található, rendszerezett feltárásukkal azonban mindmáig adós a tudomány.
  7. Az erdélyi nemességre: Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben (Századok 1954); Magyari András, A Rákóczi-szabadságharc társadalmi feltételeinek kialakulása Erdélyben (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).
  8. A Szebenbe zárt erdélyi főrend életkörülményeiről: Wesselényi István, Sanyarú világ. Napló, 1703–1708. I–II. Szerkesztette Magyari András, Demény Lajos (Bukarest, 1983–1985).
  9. A Brassóba zárkózott nemesség életére és mentalitására: Cserei Mihály, Erdély históriája, 1661–1711. Szerkesztette Bánkúti Imre (Budapest, 1983). — Bíró Vencel, Altorjai gróf Apor István és kora (Cluj, 1935); Szádeczky Lajos, Cserei történetbölcseleti műve (Magyar Történelmi Tár 1906). Összefoglalóan irodalommal: R. Várkonyi Ágnes, Erdélyi változások (Budapest, 1984) ; Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása, 1736. Kiadta Tóth Gyula (Budapest, 1972).
  10. Az életkörülményekre: B. Nagy Margit, Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták. XVII–XVIII. századi erdélyi összeírások és leltárak (Bukarest, 1973).
  11. A Rákóczi államában vezető pozíciót elfoglaló köznemességről: Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762), összefoglalóan: R. Várkonyi Ágnes, Rákóczi állama és Nógrád vármegye (A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve 1976).
  12. Heckenast Gusztáv, Kajali Pál (1662–1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai. (Folia Rákócziana. 3. Vaja, 1980).
  13. A köznemes diplomaták felkészültségéről és tragikus életútjáról: Szalay László, Klement János Mihály, II. Rákóczi Ferenc követe Berlinben, Hágában, Londonban (Századok 1870); Benda Kálmán, A kuruc diplomácia szervezete és működése (Ráday Pál Iratai. II. 19–62).
  14. Perényi Miklós álláspontja: Eger, 1708. június 20. SZU: Beregszászi levéltár Fond 674 OP 8 Nr 498/27.
  15. A vállalkozó nemességről: Heckenast Gusztáv, Lányi Pál (Történelmi Szemel 1962); Bánkúti Imre, Lónyay Ferenc fegyveresítési és ruházati főhadbiztos válogatott iratai (Folia Rákócziana. 4. Vaja, 1980); Nagy József Zsigmond, A köznemesi érdekérvényesítés változásai Zólyom vármegyében a XVII. század második felében (Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve 1981); Köpeczi Béla, A köznemesség függetlenségi felfogása és a nemzeti királyság (Ugyanott).
  16. A hosszú távú fejlődésre hívja fel a figyelmet L. Gál Éva, Újházi László, a szabadságharc utolsó kormánybiztosa (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 57. Budapest, 1971).
  17. Összefoglalóan a Szirmay családra is: R. Várkonyi Ágnes, Gazdaság, műveltség, mentalitás a XVII–XVIII. század fordulójának köznemesi rétegeiben és a hosszú távú társadalomtörténeti fejlődés kérdései (A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve 1981).
  18. Ráday Pál, 1677–1733. Szerkesztette Esze Tamás (Budapest, 1980).


Fejlődési alternatívák harca (1703–1711)R. Várkonyi Ágnes
Parasztok a termelésben és a hadseregben Tartalomjegyzék Polgárság és értelmiség