Földművelés

A Múltunk wikiből

Korszakunkban a magyarországi földművelés feltétlenül ekés földművelés volt, legfontosabb munkaeszközeinek az eke és az ökör számított. Míg a XII. században a földet ekével, ökörrel és szolganéppel együtt adományozták, addig ez a formula a XIII. század első felében már csak az adományok egy kisebb részében nyert megemlítést. A leggyakrabban egy ekéhez nyolc ökröt adományoztak. Álmos herceg adománya folytán 1138-ban Helemba faluban egy nyolcökrös eke és négy szántóvető háznép volt. 1152-ben Margit asszony Pannonhalmának két családot adott egy ekéhez nyolc ökörrel. Hasonló juttatással találkozunk Hoda 1186. évi végrendeletében: eszerint egyaránt Pannonhalmára hagyta nyulasi földjét, egy ekét nyolc ökörrel és két mancipiummal, valamint sebesi földjét egy ekével, nyolc ökörrel és két mancipiummal. Gug comes 1231-ben oly módon alapított Démen egyházat, hogy azt egyebek mellett egy nyolcökrös ekével (unum aratrum cum octo bobus) és servusszal látta el. Ha tehát egy eke vontatásához nyolc ökörre volt szükség, akkor ez csak nehézeke lehetett, amely hatékonyabb talajmegmunkálást biztosított. Ritkán négyökrös ekére bukkanunk, mint Csák nembeli Miklós 1231. évi végrendeletében, amely szerint a Sopron megyei Mihályi nyolc mancipiummal és négy ökör-ekefogattal (quatuor aratris boum) került Miklós egyik fiának tulajdonába. Számos esetben találkozhatunk korszakunk írott forrásanyagában az egyszerűbb, kevésbé intenzív talajművelést biztosító úgynevezett könnyűekével.[1] II. Béla király dömösi adománya Csepel faluban kétökrös ekét foglal magában. Farkas 1165 körüli végrendeletében a garamszentbenedeki monostornak adott egy praediumot kétökrös ekével és négy szolgacsaláddal. 1212 évi adat szerint Hippolit a Baracska praediumon alapított Mindenszentek egyházának adta Baracska praediumot két ökör-ekefogatttal (cum duobus aratris boum) és négy mancipiummal, egy másikat pedig két ekéhez való ökrökkel, négy mancipiummal és egy szolgával.[2] A két ökör igaerejét igénylő könnyűekék bizonnyal faekék voltak. Egy, 1130–1140 tájáról való adat említi Bere bíró felgyújtott ekéjét: ez kétségtelenül fából készült.[3]

A régészeti kutatások rendszeresen hoznak felszínre vas ekepapucsokat. A Duna–Tisza köze déli részéről előkerült cservenkai leletek öt ekevasat tartalmaztak, amelyek bizonyosan a XI–XII. századra keltezhetők. A ránk maradt ekevasak szimmetrikusak, közülük az egyiket nagy köpűje folytán bizonyára kötött talajon vagy talán füves terület feltörésére használták. Intenzív talajmegmunkálást tett lehetővé a csoroszlya, amelyet a XI–XII. században széles körben alkalmaztak az eke fontos tartozékaként. A XIII. század első felében megsokasodtak az aszimmetrikus ekére, illetve csoroszlyára utaló adatok. Az erdélyi Nagyszeben környékén 1241-ben elrejtett leletegyüttesből származó csoroszlya az ország peremterületén való használatát bizonyítja. Amikor 1231-ben Gug comes egyházat alapított, úgy rendelkezett, hogy az ekét alkotó két vas közül a hosszúvasról a pap, a másik (lapos-) vasról pedig a szolgák gondoskodjanak. A tatárjárás előtti időből származó aszimmetrikus ekevasak Orosháza és Kecskemét környékéről kerültek elő. A aszimmetrikus és csoroszlyával ellátott ekék nyolc ökör igába fogását követelték meg, s nagy hatékonyságú, gyepes talajok felszántására is alkalmas munkaeszközök voltak.[4]

A XII–XIII. század fordulójától kezdve mind határozottabban észlelhető az eke jelentésű aratrum szónak területi egység értelemben való használata. Az aratrum az egy eke által egy év alatt felszántható területet jelölte, 120 kis holdat, azaz 65 katasztrális holdat, így új jelentésében az aratrum ekealjnyi földnek fordítható. Nem egy esetben problematikus az aratrum kétféle jelentésének szétválasztása. Abban az esetben, ha az aratrumhoz világosan a föld (terra) szó kapcsolódik, nem lehet kétséges a területi értelemben vett jelentés. Így például 1198-ban a két ekéhez való földet említenek (terram ad duo aratra). Ez a példa jól mutatja a jelentéselcsúszás eredményét, hiszen itt a még munkaeszköz jelentésű eke (aratrum) szó a terrával összekapcsolva földterület jelölésére szolgál.

A szántás másik elengedhetetlen munkaeszköze az eke mellett az ökör volt. Korszakunkban ökröket használtak igavonó állatként. Ezzel a fontos szereppel kapcsolatos, hogy az oklevelek olykor még az ekék elhagyása esetén is megadják a birtokkal együtt adományozott ökrök és emberek számát. Így Adalbert, 1153 körüli végrendeletében, testvérének két praediumot hagyott örökül 12–12 ökörrel és három emberrel, illetve két szolgacsaláddal. Az ökrök és ekék szoros kapcsolatára, az ökröknek a földművelésben való hasznosítására olyan okleveles nyelvi fordulat utal, mint az aratrum boum kifejezés, amelyet magyarra ökrös ekének, ökörekefogatnak fordíthatunk. Az eke típusának váltása kihatott az ökrök különböző fajtáinak alkalmazására is. A csoroszlya és a fordító- (nehéz-) eke alkalmazása nagyobb marmagasságú ökröket igényelt.

Mivel a XII–XIII. században még igen ritka eset lehetett, hogy egy háznép egy ekét bírt, ezért egy-egy ekéhez és két–nyolc ökörhöz több ember vagy kifejezetten több háznép (család) társult. Margit asszony Pannonhalmának két családot egy ekéhez nyolc ökörrel adományozott. Márton comes a csatári monostornak egy praediumon négy ekét adott 12 mansióval, egy másik praediumot pedig egy ekével és három mansióval. A lébényi monostort alapító Győr nembeliek 1208-ban Lébényben hat ekéhez 11 szolga-háznépet rendeltek. Ezek az adatok ekeközösség fennállásáról tanúskodnak, azaz több szolga használt részint a földesúri föld, részint „saját földje” műveléséhez egyetlen ekét, amelyet eredetileg a földesúr csak használatra adott a neki alávetett embereknek. Hogy a szántás valóban közös művelet volt, erre éppen a XIII. század első feléből közvetlen adatunk is maradt. 1226-ban a pannonhalmi egyház udvarnokaira közös szántást (communem aratrum) róttak ki, amelyet – amint a szöveg írja – “eneu”-nek mondanak. A közös szántás magyar nyelvi megjelölésére használt, talán “enő”-nek ejtett magyar szó kikopott nyelvünkből, eredete ismeretlen.

A súlyban és kiterjedésben egyre növekvő földművelés elsősorban gabonatermesztést jelentett. Ezt mind az írott források, mind a régészeti kutatások során megfigyelt magleletek megerősítik. A gabonatermesztés fontosságára utalnak az oklevelekben szereplő, kenyeret szolgáltató szolga-háznépek, a szántóvetők, a molnárok és a malmok. A dömösi egyház szolgáltatói évenként többek között két köböl búzaliszt adására voltak kötelezve. Ugyancsak tartoztak adni két köböl jó sört, ami árpatermelésükre utal. A XIII. század első évtizedeiből a már említett pannonhalmi adatok kívül, hogy tudniillik a pannonhalmi apátság udvarnokai Szent Márton ünnepe táján 30 kenyér adására voltak kötelezve, kelet-magyarországi példákra is hivatkozhatunk. Egy gáborjáni egyházi szolga 60, a kötegyáni monostor torlói 100, Szentjános apátságának egy torlója pedig 30 kenyérrel tartozott évente egyházi földesurának. A gyakori söradási kötelezettség is a gabonatermelésen, az árpa termelésén alapult. Ugramonostorának egy torlója évente öt vödör sörrel adózott egyebek mellett. Korszakunkból már rendelkezünk a gabonatermés hozamára vonatkozó adattal, de a kora középkori mértékekről való hiányos ismereteink miatt ez mai értékre nem számítható át. A Bihar megyei Pelőke faluból két ekealjnyi föld elfoglalásakor 200 kepe gabonát vittek el, tehát egy ekeföldön 100 kepe, azaz 200 köböl gabona teremhetett. Megint csak utalni kell arra, hogy tájegységenként eltérő lehetett a gabonatermesztés térnyerésének üteme. Az 1200 tájától megnövekvő adatok lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a XIII. század első felében az ország sík vidékein már mindenütt a gabonatermelés volt az általános. A magleletek alapján a búza és a köles tűnik a legelterjedtebb gabonanövénynek, több településen termesztettek azonban rozsot és árpát is.[5]

A természeti gazdálkodás viszonyai közepette minden termelőegység a maga szükségleteinek megfelelő gabonamennyiség megtermelésére kényszerült. Ezzel magyarázható, hogy a XII. századi alávetett nép egyik állandó kötelezettsége az aratás elvégzése volt. Márton comes vásárolt libertusaira rótta, hogy hetenként három napig szénát kaszáljanak, aratás idején három napig arassanak. Farkas végrendeletében előírta, hogy a garamszentbenedeki monostor birtokába került libertinusai azt teljesítsék az apátnak is, amit korábban neki teljesítettek: három napon át a veteményeket arassák, a másik három napon pedig szénát gyűjtsenek, és az apát tetszése szerinti helyre szállítsák.

A betakarítás fontos eszközei az sarló és a kasza.[6] Az íves sarló mindkét típusát, a fogazottat és a sima élűt, egyaránt használták kora középkori falvainkban is. Az Árpád-korban a rövid kasza volt divatban, csak a XIV. századtól szorította ki a hosszú kasza. A szabolcsi ásatások ásópapucsot hoztak felszínre. A cegléd-madarászhalmi régészeti ásatások során a XII–XIII. századi templom körül csomókba rakott vastárgyakat találtak. Ennek alapján feltételezhető, hogy a falvak népe értékesebb szerszámait, nagyobb munkaeszközeit nem a háznál tárolta egyénileg, hanem a templom nyitott folyosóján tartott ládákban raktározta vagy rejtette el, ahogy az erdélyi templomerődöknél még a közelmúltban is szokásban volt.

A megtermelt gabonát malmokban őrölték meg. Korszakunkban széltében használták a nagyobbik Gellért-legendából ismert kézimalmot. Erre kell következtetnünk a dömösi összeírásból is. A dömösi egyház birtokán feltűnően kevés malommal és molnárral találkozunk 1138-ban: mindössze három malomról és hat molnárról olvashatunk. Az általános búzaliszt-szolgáltatásnak nyilván csak akkor tudtak eleget enni, ha a gabonát az alávetett népelemek kézimalmokon őrölték meg. Az ország számos pontján végzett régészeti ásatások eredményeképpen őrlőkövek kerültek elő. Vízimalomra utaló adat Magyarországon legkorábban a XI. század végén fordul elő, a XII. század közepétől pedig számuk és jelentőségük megnő. Jól mutatja ezt az a per, amely 1226-ban a pannonhalmi egyház és a somogyi királyi udvarnokok között folyt egy malom és az ott levő föld ügyében. A felek végül is úgy egyeztek meg, hogy a pannonhalmi apát egyháza két malmát adja az udvarnokoknak. Az egyik a Kapos patak mellett volt, a másik pedig a lébényi apát malma közelében. A királyi udvarnokok is két malmot adtak cserébe ezért, egyet Bors malma mellett, a másikat viszont Pannonhalma malmai között. A malmokban gazdag somogyi vidék nyilván nem sokban előzhetett meg más vidékeket. A XIII. század első évtizedében az ország nyugati részén, Sopronban már a kallómalmok is feltűntek.

A gabonatermesztés mellett egyre terjedt a nagy szakértelmet igénylő szőlő-, gyümölcs- és kertkultúra. A XI–XII. századra datált Fonyód lelőhelyen archeobotanikailag szőlőt mutattak ki. Az 1121. évi oklevél szerint az almádi egyház birtokában Szőlős helyen két szőlő volt két szőlőművelővel. A bozóki egyház Szőlős nevű területen szőlővel rendelkezett. Hamis 1135. évi oklevél szerint a zalai Vindornyán négy szőlő és ugyanannyi szőlős volt, ezek a szőlősök adták Vindornyának legkésőbb a XIII. században a Szőlős elnevezést. Számos szőlővel és szőlőművessel rendelkezett az aradi prépostság a XII század második felében az ország keleti részén. A szőlő jelentős részéből bort készítettek. A feltehetőleg szerémi bor vízi úton történő szállítására, illetve a magyarok borkedvelésére XII. század közepi adatok mutatnak. A szőlőművelés előretörését statisztikailag mutatja a tihanyi és a pannonhalmi apátság XI. századi, szőlőművelésre vonatkozó adatainak összevetése az 1211. évi tihanyi és az 1237 körüli pannonhalmi összeírás adataival, jóllehet a XI. század óta az egyházak birtokai is jelentősen megnövekedtek. A tihanyi apátság birtokain 1055-ben 20 szőlőssel találkozunk, ez a szám másfél évszázad alatt megduplázódott, 44-re emelkedett. A szőlőkultúra elterjedtségét mutatja, hogy a tihanyi egyház kezében levő 1211. évi 37 ingatlan közül 11-en éltek szőlősök, tehát a falvak, illetve praediumok közel harmadában bizonyosan meghonosodott a szőlőművelés. A tihanyi apátság szőlőművesei, egyetlen háznéptől eltekintve, valamennyien Zalában és Somogyban laktak. A pannonhalmi apátság javainak 1093. évi összeírása 88 háznép szőlőst tüntet fel. 150 év elteltével, Albeus lajstroma szerint, már 256 családot tekintett az egyház vinitornak. Az egyház alá tartozó kb. 90 falu, illetve praedium közül 1237 táján 16-ban éltek szőlősök, s ha falvankénti szóródásuk nagy is volt, területileg csak Győr, Zala és Somogy megyékben laktak.[7] Gyakran utalnak a korszak oklevelei gyümölcsösökre. 1207. évi adat szerint egy özvegy a Vámoson levő két és fél ekényi földjét, ahol halastó és bőven termő gyümölcsfák vannak, a tihanyi egyházra hagyta. 1234-ben gyümölcsfák telepítéséről olvashatunk. A Helemba-szigeten végzett régészeti ásatások valószínűsítették egy, jóllehet hamis II. Endre kori oklevél ama tudósítását, hogy e szigeten Róbert esztergomi érseknek háza és gyümölcsöse volt.[8] Nemcsak az érseki ház alapjai bukkantak elő, hanem olyan beásások nyomaira is ráakadtak, amelyek az egykori gyümölcsös létére derítettek fényt. A falusi kertekre a tatárjárás pusztításairól szemtanúként beszámoló Rogerius utal. Leírja, hogy a tatárdúlást követő éhínségben nagy gyönyörűségükre szolgált a falusiak (rusticorum) kertjeiben visszamaradt póréhagyma, vöröshagyma, fokhagyma fogyasztása. A történeti növénytan a régészeti kutatások eredményeképpen felszínre került növény- és magleletek elemzése révén megerősíti az írott forrásokból kirajzolódó képet. Az Árpád-kornak inkább a későbbi szakaszán egyaránt ismerünk szőlő- és gyümölcstermesztésre (alma, cseresznye, meggy, dió, mogyoró, őszibarack), illetve kertkultúrára (borsó, bab, lencse, hajdina, görögdinnye) utaló maradványokat.[9]

Irodalom

  1. Az ekével való ellátottság kérdésével foglalkozik Belényesy Márta A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században (Ethnographia 1954. 3-4) című tanulmányában.
  2. A szolganép, az eke és az ökör kapcsolatára lásd Lederer, A falurendszer kialakulása Magyarországon.
  3. Az ekéről külön monográfia áll rendelkezésünkre: Balassa, Az eke és a szántás története Magyarországon. Az ekére nézve haszonnal forgatható továbbá Belényesy Márta A földművelés Magyarországon a XIV. században (Századok 1956. 4-6) című dolgozata.
  4. Az eke egyes alkotórészeinek, így a csoroszlyának korai magyarországi használatára jó útbaigazítást ad Müller Róbert, Adatok a honfoglaló magyarság földműveléséhez (Ethnographia 1971. 2).
  5. A gabonatermelés országosan általános volta kiderül Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. kötetéből.
  6. A földművelés további munkaeszközeire lásd Takács Lajos, A magyarországi rövid kaszák történetéhez (Ethnographia 1970. 2-4); Die Hakensichel in Ungarn (Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1971-1972).
  7. A szőlőkultúráról rövid áttekintés olvasható Herczegh Mihály A bortermelés hazai fejlődése (MGtSz 1894) című tanulmányában, Vincze István Történeti-néprajzi összehasonlító vizsgálatok a kelet-európai szőlőkultúra körében (Népi kultúra - népi társadalom. Budapest, 1971) című összefoglalásában, valamint Égető Melinda Középkori szőlőművelésünk kérdéséhez (Ethnographia 1980. 1) című írásában. Korszakunk vonatkozásában elnagyolt és vázlatos munka: Feyér Piroska, Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Budapest, 1970).
  8. A helembai ásatásokra lásd Trogmayer Ottó, Gyümölcsöskert 750 évvel ezelőtt (Élet és Tudomány 1968. 47).
  9. A mag- és termésleletek kataszterét és táblázatát lásd P. Hartyáni Borbála-Nováki Gyula-Patay Árpád, Növényi mag- és termésleletek Magyarországon az újkőkortól a XVIII. századig (Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968).


Gazdaság
Mezőgazdasági termelés Tartalomjegyzék Állattenyésztés