Füzesabony

A Múltunk wikiből
város Heves megye keleti részén
Wikipédia
HUN Füzesabony COA.jpg
i.e. 1700/1600
Középső bronzkor
Vatyai kultúra; a mészbetétes edények kultúrája; gyulavarsándi csoport; füzesabonyi csoport; vattinai csoport; halomsíros kultúra; szeremlei, felsőszőcsi és hajdúbagosi csoport; bodrogszerdahelyi csoport; koszideri időszak.

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

A középső bronzkor

A „spirálbütykös edények kultúrája” két közeli rokon csoportból áll. A Marostól északra, a Tiszántúlon, keleti eredetű hatvaniottományi elemek fölött alakult ki a gyulavarsándi csoport. Déli eredetű vezetői telltelepeket létesítettek. A telepek mellett, saját alattvalóikkal szemben is jól védhető, különálló várakban éltek (Gyulavarsánd, Tarhos–Várdomb, Sarkad, Vésztő–Mágorhalom, Herpály, Ottomány stb.), váraikon kívül feküdtek a „körüllakók” védtelen falvai. A várakban a hódítók gerendákból ácsolt boronaházakban éltek, alattvalóik a telepeken nagyméretű nagycsaládi házakban laktak. A várakban voltak a bronzöntő műhelyek. Temetkezésük is elkülönült: a déli hódítók zsugorítva temetkeztek, a helyi lakosság továbbra is elhamvasztotta halottait. A hódító fegyveres arisztokrácia mükénéi és anatóliai ékszereket utánzó spirálmintás aranykorongokkal ékesített ruhákban pompázott (Székelyhíd, Éradony, Gyulavarsánd).

Fokozatosan hódította meg a hatvani kultúra észak-magyarországi területét a gyulavarsándi arisztokráciával talán rokon, ma még ismeretlen eredetű füzesabonyi csoport. Első nyomai a Szamos völgyében tűnnek fel, onnan kelnek át a Tiszán. A középső bronzkor első harmadában – délnyugati irányban – a Hernádig nyomulnak előre. A hódítók a helyi lakosságtól elkülönült, zárt központokban éltek, különálló temetőikre szigorú temetkezési rítus jellemző. A nőket és a férfiakat ellenkező oldalukra fektetve zsugorították, és ellentétesen (fejtől lábig) tájolták. A középső bronzkor közepén a Hernádtól kiindulva, a Galgáig és a Zagyváig elpusztítják a síkságon fekvő hatvani telepeket, a maguk számára csak néhány telepet hagynak meg (például Tiszafüred), ezeket kiépítik, megerősítik. Új, erődített központjuk a névadó település (Füzesabony). A telleken összpontosult a füzesabonyi csoport fegyveres hódító népe. Bronz és arany ékszerekben, fegyverekben gazdag temetőik méltók a hódítókhoz (Megyaszó, Hernádkak, Tiszafüred).

A hatvani népet a szívós küzdelmek ellenére nem sikerült teljes egészében leigázniuk. Észak-Magyarország hegyei között éppúgy tovább él a hamvasztással temetkező, csupán anyagi kultúrája bizonyos elemeiben „füzesabonyizált” hatvani lakosság, mint a Zagyvától a Körös-torkolatáig húzódó Tisza-parti területeken. A Tápió és a Galga között fekvő egykori hatvani vidékekre a vatyai kultúra nyomult be, és megállította a füzesabonyi nép terjeszkedését. A fejlett kultúrájú füzesabonyi hódítók hatásainak azonban sokat köszönhet az északi vatyai területek edényművessége és bronzipara.

A déli magaskultúrákhoz legközelebb álló sajátos déli népesség a Kárpát-medencében a temesközi vattinai csoport, amely a havasalföldi verbicioarai csoporttal alkot kulturális egységet. A vattinai nép szorította északra a perjámosi kultúrát, előle húzódott északra vagy belőle szakadt ki a gyulavarsándi vezető réteg. Központi telepe, a bánáti Vattina valóságos „város” volt. Itt összpontosult a déli előképek után dolgozó bronz-, csont- és fazekasipar. Vezető rétege ugyanolyan spiráldíszes, aranykorongokkal díszített öltözékben pompázott, mint a gyulavarsándi várak arisztokráciája.

A hamvasztásos tömb középső bronzkori történetében a legjelentősebb esemény a hatvani kultúra önállóságának megszűnése volt. A kultúra a középső bronzkor elején érte el kiterjedése és hatalma csúcsát. Déli szomszédai hatására egyre nagyobb mértékben tért át a földművelésre, és ennek során társadalma is rétegződni kezdett. A telepeken már egyaránt előfordulnak kis- és nagycsaládi házak, szerkezetük, berendezésük déli mintákat kezdett követni. A középső bronzkor elején önálló bronzművessége alakult ki (Szihalom, Tószeg stb.), de túl későn ahhoz, hogy a sokkal jobban felfegyverzett és szervezett támadóknak sikeresen ellenállhasson. Feltehetőleg nagycsaládokra tagolódó társadalma egyébként sem volt alkalmas a katonai rendben támadó hódítók elleni harcra. Az egymástól elszigetelt telepek lakosai – néha sikerrel – sáncokkal, vízi és hegyi erődök létesítésével igyekeztek magukat megvédeni (Jászdózsa, Kisterenye stb.). A füzesabonyi hódítás csak leigázta a hatvani népet, amikor uraikat ellenséges támadás sújtja, ismét előtűnik az egész területen.

A legerősebb halotthamvasztásos népesség a következetesen urnákban temetkező vatyai kultúra volt. Nagyrévi alapokból továbbfejlődő Duna menti telepein virágzott az élet, egyes telepeken nagyszámú lakosság élt együtt. Pásztorcsoportjaik a történelem során első ízben népesítették be a Duna–Tisza köze homokbuckás vidékét, urnatemetőik sokfelé megtalálhatók. A mozgékony vatyai csoportok sikeresen terjeszkedtek az egész középső bronzkor idején. A hatvani kultúra katasztrófája idején megszállták a Tápió menti erődített hatvani telepeket, ezáltal szilárd határt alkottak a füzesabonyi kultúra felé.


A Dunántúl hamvasztással temetkező népességét fogja össze a mészbetétes edények kultúrája gyűjtőfogalom, amely sem politikai, sem művelődési egységet nem alkotott. Az Észak-Dunántúlon harcias marha- és lótartó csoportok éltek, nagyobb telepük, központjuk alig volt (Mosonszentjános, Sárisáp). Átkeltek a Dunán is, és mintegy 25–50 kilométeres mélységben, megtelepültek a mai Dél-Szlovákiában, keleten, az Ipolynál a hatvani, majd később a füzesabonyi lakossággal voltak szomszédosak.

A halomsíros nép támadása

A Közép-Duna-medencébe betörő halomsíros csoportok valószínűleg az Alpok vidékéről és a Duna felső folyásvidékéről származtak. Fölényük vadságukban, mozgékony vadász-pásztor életmódjukban és fegyvereikben rejlett. Bronzhegyű nyilakkal és hosszabb-rövidebb pengéjű, szúrásra alkalmas kardokkal támadtak a Duna-völgy lándzsákkal és harci baltákkal védekező, nehézkesebb, megtelepült parasztnépeire. Mind a távol-, mind a közelharcban döntő fölényben voltak a helyi lakossággal szemben.

A Fertő vidéki gávai csoportot maradéktalanul felszámolták, ezzel kezdetét vette a pánik. Az észak-dunántúli mészbetétes edényes törzsek többsége rövid ellenállás után a menekülést választja, átvág a Sió mentén a Dunántúlon, átkel a Duna bal partjára, ahonnan csoportjaik egészen az Olt torkolatáig menekültek. A helyben maradó, ellenálló déli mészbetétes edényes törzsek telepeit a támadók elpusztítják, e telepek ugyanúgy örökre lakatlanná válnak, mint az elhagyott északi telepek. Az ellenség elől elrejtett (elásott) bronz ékszerkincsek északon és délen egyaránt a földben maradtak, nem volt többé, aki előkeresse őket (Tolnanémedi típusú kincsek).

A Duna északi oldalán is végigpusztítják a támadók a mészbetétes edények területsávját. Az északról szomszédos magyarádi nép azonban valószínűleg szövetkezett a benyomuló ellenséggel, a Magyarország területét támadó halomsíros csoportok között magyarádi elemeket és tárgyi hatásokat lehet megfigyelni.

A dunántúli vatyai erődrendszer évtizedekre megtöri a hódítók lendületét. Amikor látják, hogy nem boldogulnak velük, átkarolják. Déli szárnyuk a Sió torkolata alatt kelt át a Dunán és betört az Alföldre. Pusztításuk minden korábbinál borzalmasabb volt, mindörökre vége szakadt a perjámosi kultúrának, elpusztulnak a Maros–Körös közti gyulavarsándi várak és telepek is, a támadók Erdély határáig hatoltak. Északi szárnyuk a Duna-könyököt megkerülve, Vác irányából tört az Észak-Alföldre, és a füzesabonyi várakat pusztította.


Észak-Magyarországon a bukásból megmenekült füzesabonyi lakosság maradványai a korábban alávetett hatvani lakossággal szervezkednek új egységgé (bodrogszerdahelyi csoport). Temetőikben ettől kezdve a hamvasztásos és zsugorított temetkezések együtt fordulnak elő. A számbeli túlsúlyba került hatvani lakosság azonban csakhamar magába olvasztja volt urait. A hegyek védelmében olyan sikeresen állnak ellen minden támadásnak, hogy évszázadokra biztosítani tudják belső fejlődésüket.

Az Alföld a korai vaskor első felében

Az i. e. VIII–VII. században keleti eredetű népcsoportok hatoltak be Magyarország területére. Az új etnikumra szigorúan megtartott új temetkezési rítus figyelmeztet, hátukra fektetett, ritkábban zsugorított halottak „csontvázas” temetői és sírjai (Mezőcsát, Füzesabony stb.). Nagyállattartó, lótartó életmódjukra a sírokba mellékelt nagy mennyiségű állatcsont és lószerszámok utalnak. Már első csoportjaik is ismerték, ékszerként használták a vasat (vasgyöngyök és karperecek). Ma még kaukázusi stílusú fémjeik ellenére sem világos e keleti emberek eredete, számbeli súlya és kezdeti viszonya a helyi lakossághoz. Merőben új kultúrát hoztak magukkal és terjesztettek el a Kárpát-medence sík vidékein. Régebben „preszkítának” nevezett kultúrájukat tévesen a szkíták elől menekülő kimmerekkel hozták kapcsolatba. E kultúra mai neve – mezőcsáti kultúra – jóval óvatosabb etnikai megítélésről tanúskodik.

A mezőcsáti kultúra legfőbb jellemzője a lófelszerelés: változatos alakú és rendeltetésű bronzzablák és kantárszíjdíszek, szíjelosztók és -falerák, amelyek lovas, illetve kocsizó életmódra utalnak. Sajátos, bronz markolatú, bronz vagy a Kárpát-medencében első ízben vas(!) pengéjű keleti kardokkal, áttört bronz nyelű vastőrökkel és bronz csúcsvédős (mérgezett hegyű?) vaslándzsákkal voltak felfegyverkezve. Tárgyi hagyatékuk párhuzamai Közép-Európa déli felében, a Kaukázus vidékén és Közép-ázsiában találhatók meg, fontos elemei egészen Perzsiáig követhetők. Faleráikon, díszfokosaikon (Biharugra, Prügy, Sió-völgy) először tűnik fel a Kárpát-medencében a keleti „állatstílus”, a lovaspásztorok korai művészete. E tárgyakat az életük központjában álló állat képével: lófejekkel díszítették. Arany ékszereik (Fokoru, Dálja) szintén iráni–kaukázusi stílusú állatfigurákból, ruhadíszekből és gyöngyökből, valamint rangot és méltóságot jelző aranydiadémokból állanak.

Irodalom