Főurak–nemesek

A Múltunk wikiből

A Horvátország, Szlavónia és Erdély nélküli Magyarország adózó portáinak legújabb, az eddiginél jóval teljesebb számbavétele szerint a 16. század derekán mintegy 2500–3000 birtokos nemes családdal és hozzávetőleg 80–90 ezer nemes személlyel számolhatunk a körülbelül 170 egyházi és 15 városi birtokos, valamint a király mellett. Az ország valamennyi összeírt portájából – ezek számát újabb 9 vármegye adatainak bevonásával a korábban feldolgozott 54 ezer portáról sikerült mintegy 75 ezerre felemelni – 4,5% jutott a királyra, 15,0% az egyházra, 1,5% a városokra és 79,0% a nemesekre.[1]

A 8 legnagyobb birtokos, akinek 1550 körül 1000-nél több portája volt, birtokuk nagyságrendjében a következő: 1. a váradi püspök; 2. a király; 3. Báthori András; 4. Török János; 5. a váradi káptalan; 6. Serédy Gáspár; 7. Thurzó Elek, utóbb Pernstein János özvegye és 8. az esztergomi érsek.

E 8 birtokos az ország portáinak mintegy 23%-át tartotta kezében. (Ezen belül 19% volt a királyé, 39% az egyházaké és csak 42% a világi uraké.)

A következő kategóriába a 300 és 1000 porta közti birtokosok sorolhatók, összesen 20 ilyen birtokos van, köztük csak 1 egyházi. Ha az előbbi, legvagyonosabb kategóriával összesítjük ezeket az adatokat, úgy azt találjuk, hogy a két kategóriában együttvéve 28 birtokosnak volt 300-nál több portája, és ők a porták 41 %-át mondhatták magukénak. (Ezen belül a király részesedése 11%, az egyházaké 23%, a nemeseké 66%.) A nagybirtok alsó határán mozogtak a 150–300 porta tulajdonosai: 24 birtokos (közülük 5 egyházi). Tekintélyes volt az 50–150 portával rendelkező birtokosok száma is. A nemesi társadalom több mint 90%-a a 150 portás határ alá esett, és ezen belül is többségben voltak a kisbirtokos nemesek, akiknek 10 portájuk sem volt. A jobbágytelek nélküli, paraszti szintű, egytelkes nemesek száma igen magas volt, mintegy 8–9 ezer családfőt kell idesorolnunk. A mohácsi vész után országos főméltóságot viselő személyek névsora nagyon átalakult; első pillantásra úgy tűnik, hogy a vezető főnemesi réteg teljesen kicserélődött, mindössze nyolcan származtak a Mohács előtt is előkelő családokból; tizennégynek az ősei között viszont nem volt korábban országos méltóságot viselő személy. Ők látszólag új emberként kerültek be a vezető elitbe. Valójában azonban tizenegy személy közülük is a Mohács előtti előkelők közeli rokona: veje, unokaöccse vagy özvegy második férje – volt (Nádasdy Tamás, Révay Ferenc, Pekry Lajos, Nyáry Ferenc, Macedóniai Péter, Zrínyi Miklós, Tahy Ferenc, Dessewffy János, Erdődy Péter, Kecseth Márton, Salm gróf). Hárman még a régi előkelők familiárisai voltak: Mérey Mihály, Keglevich Péter és Tarnóczy András. Mindezeket figyelembe véve tehát mégsem beszélhetünk a korábbi elit gyökeres átalakulásáról.

Az 1583. évi országgyűlésre meghívott hetven mágnás közül ötvenöt olyan családból származott, melynek tagjai nem viseltek főméltóságot, hanem szolgálatokkal vagy kölcsönökkel érdemelték ki az uralkodó kegyét.[2] Aránylag kevés volt köztük az idegen származású: egy-egy Rueber, Althan, Harrach, Arco, Dietrichstein, Poppel és Fugger. Persze ez a szám nagyobb, ha a horvát származású, de hamarosan elmagyarosodó családokat is hozzászámítjuk (Zrinyi, Frangepán, Draskovich, Keglevich, Stansics). Miksa és Rudolf alatt emelkedtek fel a Pálffyak, Kasztellánffyak, Krusichok, Istvánffyak, Wesselényiek, Illésházyak, Czoborok, Rákócziak, Szunyoghok, Prépostváriak és Bocskai István; a századfordulón az Apponyiak és az 1572-ben nemességet nyert, gazdag nagyszombati tőzsér Thököly Sebestyén utódai. Az uralkodó elitbe tehát többféleképpen lehetett bekerülni: beházasodással a régi, fiú utód nélkül maradt családokba, katonai szolgálattal vagy az uralkodónak nyújtott kölcsönökkel, némelykor pedig sikeres gazdasági tevékenység eredményeként.[3]

A magyarországi arisztokrácia számbelileg sem „hígult fel” lényegesen. Míg Nyugat-Európában e korszakban az arisztokrácia nagyarányú devalválódásának vagyunk tanúi (Angliában például 1559 és 1628 között 63-ról 125-re emelkedett a peer családok száma), addig Magyarországon 1458-ban 59, 1583-ban 49, 1608-ban 54 és 1646-ban is csak 64 arisztokrata család élt. Az arisztokrata családok névsora a 15. század közepétől a 17. század közepéig folyamatosan változott. Az 1505 és 1583 között eltűnt arisztokrata családok közül azonban egyik sem az ország három részre szakadása miatt került ki az ország főrangúinak a névsorából, hanem azért, mert férfiágon kihaltak. Az új családok jó része egyszerűen a régiek helyét foglalta el.[4] A nagybirtokok várak köré szerveződtek. Az a főúr, akinek csak 3 vára volt, a szerényebbek közé tartozott. Felső-Magyarország 124 vára, 1550 előtt, a királyt is beleértve, 47 családé vagy főúré volt; 1575-ban szintén 47 családé, 1600-ban azonban már csak 37 családé – ez a folyamat a nagybirtok erősödő koncentrációját mutatja.

A Habsburg uralkodók 1536-tól 1600-ig szinte valamennyi királyi birtokot az arisztokrácia kezére juttatták. A kettős királyválasztás után a birtokadományozás volt az egyik legáltalánosabb módja a hívek toborzásának. De a török hadjáratokra sajátjukból költő vagy a végvárakba élelmet szállító főurakat – készpénz híján – általában szintén adományozással elégítette ki a Kamara. Az adományozás legtöbbször donatio mixta formájában történt, vagyis a megadományozottnak készpénzt, vagy annak megfelelő értékű szállítást is kellett nyújtania a birtokért. Ezek az összegek azonban a birtok értékéhez képest nagyon alacsonyak voltak. A mezőgazdasági árak emelkedésévei, valamint a majorságokban a földesúri haszonvételi jogok kiépülésével párhuzamosan a birtokok jövedelme és értéke is számottevően felszökött. Amíg Ferdinánd az 1536 és 1564 között eladott vagy elzálogosított 17 várbirtok ellenében összesen 403 549 forintot kapott, átlagosan több mint 23 ezer forintot, addig Miksa 10 várért már 363 282 forinthoz, váranként mintegy 36 ezer forinthoz jutott, Rudolf pedig újabb inscriptiókért összesen 1 883 928 forintot szerzett.[5]

A nagybirtokosok azonban még így is igen jól jártak. Füzér vára 1596-ban a zálogösszeg 12%-át jövedelmezte Báthori Miklósnak, Diósgyőr pedig 1563-ban 25%-át Balassa Zsigmondnak. Néhány évtized múlva még ennél is kedvezőbbé váltak az arányok. A sárospataki uradalom, melyet 1573-ban 80 ezer forintért nyertek zálogbirtokul a Dobók, kezdettben 20, majd rövidesen 60 ezer forint évi jövedelmet hozott. A rekordot azonban alighanem Munkács vára és uradalma tartja, amelyet 1573-ban 42 ezer forintért vett zálogba Mágochy Gáspár, s ehhez az összeghez 20–30–40 ezer forintokat fizetett hozzá. A Mágochy András özvegyét 1588-ban feleségül vevő Rákóczi Zsigmondra már 111 048 forintért szállt a hatalmas uradalom, de – a halastavak hozamával együtt – egyetlen évi jövedelme meghaladta ezt az összeget. Hol vagyunk már a 15. század végi helyzettől, amikor a nagybirtok hozama alig fedezte kiadásait. Ilyen magas haszonkulcsokat más területeken nem találunk e korszakban. Nem csoda, hogy mindenki, akinek csak pénze volt, nem iparba fektette be, hanem igyekezett földbirtokot, szőlőt vásárolni. Határtalan mohóság és földéhség jellemezte a 16. századi nemességet: a ragyogó lehetőségektől elkápráztatva nemcsak pénzért, hanem – különösen a kezdeti, zavaros időszakban – nyers erőszakkal, várak önkényes, fegyveres visszatartásával is növelték vagyonukat, s ezt később legalizálták.[6]

A század végére a nagybirtokosok ingó vagyona is hasonlíthatatlanul megnőtt. Míg 1540-ben egy Homonnai-Drugeth 2 ezer forintról mint nagy kincsről rendelkezett, addig ugyanezek a Homonnai-birtokok a század végére – más nagybirtokokhoz hasonlóan – már az ezüstneműek mázsáit, a drágakövek, ékszerek, zománcok káprázatos pompáját „termelték ki”. Báthori Kristóf tárházában 1580-ban 2,5 bécsi mázsa ezüstneműt írtak össze, Thurzó Györgynél pedig 1612-ben 11 bécsi mázsányit, azonkívül Thurzó arany ékszerein 379 gyöngyszemet, 316 gyémántot, 373 rubint; 40 smaragdot, 27 zafírt, 4 gránátot, 20 aranyláncon pedig 56 gyémántot, 1242 rubint, 2732 gyöngyszemet, 25 gránátszemet jegyeztek fel az összeírók, az 57 gyűrűn, valamint a boglárokon, násfákon és öveken pompázó sok drágakövön kívül. A kincsgyűjtés tehát hihetetlen értékeket halmozott fel. E káprázatos pompa ellen tiltakozik felháborodottan Bornemisza Péter: „Ne hurcoltassa [a főember] felesége szoknyája farkán nagy gyöngyösen a porban az szegény éhezőknek veritékit, mert az szegény ember nem örökös rabja néki.”[jegyzet 1] A kincsek mellett tekintélyes pénzösszegek is felhalmozódtak a nagybirtokokon. A Dobó-hagyaték 1602 körül kelt leltára, miután tizenhárom oldalon keresztül részletezi az arany- és ezüsttárgyakat, mintegy 120 ezer forint értékű, zsákokban tárolt készpénzt, aranydukátot, ezüsttallért és más pénzeket is felsorol.[7]

Erdélyben nem alakultak ki olyan hatalmas nagybirtokok, mint Magyarországon, ezért itt a főnemesség súlya is kisebb volt. A legelőkelőbb erdélyi arisztokraták birtokai sem vetekedhettek a magyarországi mágnásokéival, legfeljebb a jó középbirtokos nemesek birtokaival voltak összemérhetők. A legnagyobb földesúr maga az erdélyi fejedelem volt, aki rendszerint a Partiumban hatalmas birtokokkal rendelkező családok egyikéből került ki. E magánbirtokaikat egyesítették az erdélyi fiskális uradalmakkal, és így feltétlen túlsúlyba kerültek fejedelemségük más birtokosaival szemben. Elsősorban e földmonopólium biztosította az erdélyi fejedelmek gyakorlatilag korlátlan hatalmát. Az 1556-ban szekularizált erdélyi egyházi tized is a fejedelmi kincstárat gazdagította. A fiskális birtokok jobbágyságának egy része bizonyos katonai szolgáltatásokkal is tartozott, s egyéb katonáskodó rétegekkel együtt a fejedelem hadseregének egyik fontos részét alkotta. A fejedelem nagy hatalma és az erdélyi nemesség viszonylagos súlytalansága következtében ez a nemesség sokkal kisebb eredménnyel alkalmazhatta a központi hatalom ellen az adómegtagadás fegyverét, mint Magyarországon. Az erdélyi Országgyűlést a fejedelem sokkal inkább befolyásolhatta, mint a magyarországi diétát a Habsburg király. Mindennek ellenére Erdélyben is fokozódott a fejedelmi birtokok eladományozása magánszemélyeknek. E folyamatnak csak Bethlen Gábor vetett véget.

Lábjegyzet

  1. Bornemissza Péter, Válogatott írások, 1553–1584. Összeállította Nemeskürty István. Budapest, 1955. 168.

Irodalom

  1. A porták megoszlására: Acsády Ignác, A magyar nemesség és birtokviszonyai a mohácsi vész után (Budapest, 1890), mely tanulmány megállapításait jelentősen módosították Maksay Ferenc legújabb kutatási eredményei: Magyar birtokos-társadalom a 16. század közepén (Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70. születésnapjára. Szerkesztette Berényi Iván (Budapest, 1980); Péter Katalin, A barokk korszak magyar társadalma (A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok (I.) Osztályának Közleményei 1979).
  2. A megyei nemesség szerepéről az 1583. évi országgyűlésen, valamint az adófizetés, illetve az ehelyett vállalt katonaállítás elszabotálásáról (noha mentegetve): Acsády Ignác, A jobbágyadózás 1577–1597-ben (Budapest, 1896),
  3. kihagyásukra az országgyűlési bizottságokból: Szekfű Gyula, Magyar történet III (Budapest, 19352).
  4. Az uralkodó osztályon belül lejátszódott személycserékre Maksay Ferenc előbb idézett tanulmánya mellett: Péter Katalin, Bestrebungen Matthias I., und Ferdinánd I. zur Umgestaltung der Aristokratie (kézirat).
  5. A vártartományokra: Demkó Kálmán, Felső-magyarországi várak és várbirtokok a XVI. században (Hadtörténeti Közlemények 1914); Kluch János, Magyarországi uradalmak összeírása (Magyar Történelmi Tár 1894); Szekfű Gyula, Magyar történet III (Budapest, 19352).
  6. Az arisztokrácia megnőtt vagyonára: Szekfű Gyula, Magyar történet III (Budapest, 19352).
  7. Az 1603. évi Dobó-leltár: Országos Levéltár Városi és Kamarai iratok, Fol. Lat. 957. 225. p.


Osztályerőviszonyok a század végén
Tartalomjegyzék A vitézlő rend és a dominus–servitor viszony