Főurak és köznemesek

A Múltunk wikiből
1667
május Szenthe Bálint Bécsben feltárja a Wesselényi nádor szervezte összeesküvés tényeit.

„Dedicálom ezt az munkámat magyar nemességnek” – írta Zrínyi Miklós 1651-ben megjelent nagy hírű műve, az Adriai tengernek Syrenaia élére azzal, hogy vérét is kész érte áldozni. Ugyanakkor a nemesi rendet kíméletlen kritikával jellemezte: „Egy nemzet sem pattog úgy, s nem kevélykedik nemesség titulusával, mint a magyar, maga annak bizonyítására, conservatiójára, látja isten, semmit nem cselekszik. Ülnek haszontalanul fiaink vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy … egy magyar úr udvarában béállanak és szerződnek. Ott mit tanulnak? innya; mit többet? pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni, egy forgóval, egy varrott Iódinggal pípeskedni, egy paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni.”[jegyzet 1]

A kép hiteles, és kétségkívül a lényegre mutat, mivel azonban a meggyőzés, mozgósítás céljával, kiélezett politikai körülmények között készült programiratba illeszkedik, szükségszerűen túloz, távol tart és általánosít. A tények megfigyelése alapján a 17. század második felének birtokos osztálya eltérő jellegű csoportok, szélsőségek között mozgó rétegek társadalmának mutatkozik.

A mintegy száz családból álló főúri rétegbe sűrűn kerültek indigenák a vesztfáliai békét követő évtizedekben. Az uralkodó jóindulata a feltétel: előbb tetemes kölcsön a kincstárnak, majd pedig ezer vert arany az ára, hogy bárki a magyar főnemesi osztály kiváltságaival élhessen. Így lesz magyar főúr – jogait tekintve – Montecuccoli, Salm, Caprara, Auersperg, Gonzaga, Sinzendorf, Hocher, Souches és mások. A bányabérlők és főkamaragrófok ugyancsak belekerülnek az ország főúri testületébe, Carlo Miglio is csak így kaphat kereskedelmi monopóliumot. Hasonló jelenség – a fejedelemség sajátosságainak megfelelő változatban – Erdélyben is megfigyelhető. A „görög” Páter János az ország első urai közé kerül, s magyarországiak és moldvai, havasalföldi bojárok, elűzött vajdák kapnak birtokvásárlási jogot és menedéket.

A friss indigenák azonban ezekben az évtizedekben kevéssé eresztenek gyökeret. Az ausztriai, cseh és német arisztokraták, bár az 1649–1886-os években szép számmal vannak a magyar királytól bárói, grófi, őrgrófi címmel adományozottak között, gyorsan túladnak birtokaikon, a birodalom más országába szólítja őket a hivatal, a hadi szolgálat vagy az üzlet. 1670 után a magyarul kiválóan tudó és a hazai főurak körében különösen népszerű Rottal János is eltűnik a szemünk elől.

A magyar főúri családok felemelkedését az udvar, ha céljait nem keresztezték, inkább támogatta, mint akadályozta. A családi földtulajdon oszthatatlanságát és elidegeníthetetlenségét biztosító hitbizomány-alapítási jogot Pálffy Pál nádor kapta meg elsőként a királyságban 1653-ban. A Kamarának nyújtott hitelt, elmaradt fizetést, a hadsereg ellátásában kifejtett szolgálatokat és más érdemeket nemcsak birtokadománnyal, hanem grófi és bárói címekkel honorálja az uralkodó. Így került a grófok közé 1652-ben Czobor Mihály, 1654-ben Kéry János, 1655-ben Liszty László, s ugyanebben az évben lesz báró Zichy István kamaraelnök. A sor a politikai történet ismert személyiségeivel hosszan folytatható, az 1670–1680-as években bárósítottak között van például Orbán István személynök és Szenthe Bálint alnádor.

Az évszázad talán egyik leglátványosabb családi felemelkedését I. Lipót császár is igazolja: 1666-ban a Thököly család érdemeit összefoglalva, visszaemlékezve a bárói címet elnyert Sebestyénre, hangsúlyozva Thököly István törökellenes harcait és azt, hogy ezer katonát állított ki nagyrészt a saját erejéből, grófi rangra emeli őt, miközben az árvai uradalom mellé Árva vármegye örökös főispánságát adományozza neki, kiskorú fiát, a máramarosi főispánságot viselő Imrét pedig az új rangokban apja örökösévé teszi.[1]

A magyar főurak előtt az 1650-es években nyitva állt a császári udvar, többen nyerték el a királyi tanácsosi címet, vettek részt rendszeresen a magyar ügyekkel foglalkozó tanácskozásokon és az udvari ünnepélyeken. Zrínyi Miklós, Nádasdy, Esterházy,[2] a Draskovichok és mások Bécsben építettek és tartottak palotát. Többen – miként például Batthyány Ádám – az udvari arisztokraták családjaiból választottak házastársat. Nem ritka, hogy a magyar főúrnak a királyságon kívül, az örökös tartományokban is voltak birtokai – Wesselényi politikai tekintélyét lengyelországi birtokai növelték; a nyugat-magyarországi főurak azonban nem lettek az ausztriai, cseh, olasz származású arisztokratákkal egyenrangú tagjai az udvarnak. A központi kormányzat vezető hivatalaiban nem kaptak helyet, diplomáciai feladatokat körükből senki sem kapott, s az 1670–1671-es évek súlyos megrázkódtatásai után – a lassan visszatérő bizalom légkörében – a katonai pályán kívül a központi kormányzat egyetlen politikai fóruma sem nyílt meg előttük. Sőt, később a magyar főúri réteg a királyság rendi testületeiben és az egyházi főtisztségekben is osztozni kényszerült az udvari arisztokrácia számára idegen tagjaival. Néhány jelentékenyebb főúri família áttérésével befejeződött a főúri rétegek rekatolizálása. A korszak nagy eseménye, hogy II. Rákóczi György halála után felesége, Báthori Zsófia fiával együtt visszatért a katolikus egyházba. Lipót kormányzata az erdélyi főurakat is igyekezett az udvarhoz vonni.

Noha a köznemesek és a főurak között már az előző korszakban nagy lett a társadalmi elkülönülés, a két réteg közé nem emelkedtek áttörhetetlen válaszfalak. Korszakunkban is voltak, akik a katonai pálya, a kimagasló képzettség, beházasodás vagy politikai szolgálat révén jutottak a főúri rendbe, miként Mednyánszky Pál, Klobusiczky Ferenc vagy Szirmay István.

Erdélyben különösen szembetűnő az új emberek felemelkedése. Apafi kormányzatában már nem volt elegendő a család régisége és előkelősége. A nagy múltú Bethlen-nemzetség bethleni ágának sarja, Bethlen János kancellár 1661-ben, harmincnyolc évesen állt Apafi mellé, de kulcsfontosságú helyét különleges jogi és filozófiai képzettségével tudta megtartani. Az első feleségével, Váradi Borbála kolozsvári polgárlánnyal kapott gazdag hozomány, majd második feleségének, Fekete Klárának a kereskedőkkel közös, csendes üzleti vállalkozásai tették lehetővé, hogy bőven hitelezett az államkincstárnak. Bánffy Dénes, Kolozs és Doboka vármegyék főispánja a fejedelemség első tanácsosi méltóságát s az ország főgenerálisa tisztséget birtokai kedvező fekvésének, a királyság és Bécs uraival kiépített kapcsolatainak és ugyancsak kölcsöneinek köszönhette. A politikai irányváltás után pedig sem az ősi családi név, sem az nem mentette meg a hóhér bárdja alól, hogy felesége, Bornemisza Kata – a kevéssé előkelő család három nővérének egyike – révén sógora volt a fejedelemnek. Az ismeretlenségből a régi főúri családok közé kerülők közül Teleki Mihály futotta be a legnagyobb ívű pályát. Apja még a szolgáló nemesek szerény lehetőségei között élt, porkoláb volt a jenői várban, majd a lovasok hadnagya lett Váradon. Sem nevet, vagyont, sem iskolázottságot nem kapott hazulról az ifjú Teleki Mihály. Különleges politikusi tehetségével, korszerű államkormányzási és gazdasági érzékével tört magának utat. Hasonló ívű pályát futott be a fejedelem tanácsosa, Székely László: apja tiszttartó volt, ő maga román nemesember lányát vette feleségül, s nemcsak a kolozsvári főkapitányi tisztségben követte Bánffy Dénest, hanem grófi rangot is nyert. Sárpataki Márton egyenesen jobbágyivadékból lett Apafi ítélőmestere és tanácsosa, fia pedig grófi címmel, küküllői főispáni tisztséggel és Keresztesre változtatott névvel simult bele a főrendi rétegbe.

A királyság jelentős birtokos rétegét, a köznemességet társadalmi méretekben önállósulási törekvések jellemezték a főnemesség tekintélye alól, igyekezett megőrizni szuverenitását, és lehetőségeinek új megfogalmazására való próbálkozás jellemezte. A bányavárosok vidékén és általában Északnyugat-Magyarországon evangélikusok, a keleti országrészben, az úgynevezett tizenhárom vármegyében zömmel reformátusok éltek. Nagyobb területen egységesebb tömbben csak Horvátországban található katolikus köznemesség. A történelmileg kialakult és a táji adottságok szerint is jellegzetessé formálódott köznemesi csoportok között e fél évszázad folyamán nagy mozgás, bizonyos átrendeződési tendenciák figyelhetők meg. A vármegyék vezetőségében a tradicionális, középkori eredetű családok helyét mind gyakrabban foglalják el az újak. Gyakori eset még, hogy miként korábban általában, az alispánt, másodalispánt, a szolgabírókat mindig ugyanaz a família adja, a több családot összefogó rokoni érdekszövetség kezében tartja az egész vármegyét. Mégis szembetűnő, hogy helyenként gyors változások következnek be, és a vármegyében addig nem ismert nevűek kerülnek tisztségekbe. Ennek több oka van. A török terjeszkedés és az öröklődési rend következtében a régi famíliák kezén szétforgácsolódott a vagyon, a megcsökkent földbirtokon pedig népesebb famíliák már meg sem tudnak élni. A jobbágyrobotra épülő gazdaság szűk mozgásterében a mezőgazdasági termelésre kevéssé alkalmas országrészeken élők a városok, a bányák, az erdőségek szabta lehetőségekhez alkalmazkodók pedig az államhatalom támaszát nélkülözve, gyorsan kifulladnak a nehéz időkben. Sok család a török beütések és hódoltatások, majd a hadjárások és az ellenreformáció térhódítása miatt húzódik védettebbnek hitt területekre. A hegyaljai tehetős szőlőtulajdonos köznemeseket – amint már volt róla szó – 1670–1671 és következményei forgatják ki birtokaikból. Az elkobzások során készült vagyonösszeírásokban gyakran megtalálható a tágasabb vagy egyszerűbb kúriák és udvarházak mellett a bejegyzés: „elhagyott”. A politikát még Zrínyi Miklós idejében, az 1650-es években tanuló Ispán Ferenc igen szép, „olasz fokos”, üvegablakos mikóházi kastélyában 1671-et követően csak az 1680-as évek végén laknak ismét. Majd a bujdosók és Thököly támadásai után a törököt kiűző háborúk következményei miatt hagyják el a köznemesi családok újabb és újabb hullámai megszokott lakóhelyüket.[3] Általános jelenség, hogy a városokban építenek házat, és szívesen cserélik fel városival a falusi életet az év bizonyos időszakaiban, vagy akár hosszabb időre is. A köznemesi státus és életforma vonzereje azonban töretlenül erős. Az újonnan felemelkedők sorsa mégis alig különbözik a régiekétől, miként azt az elsőgenerációs jobbágyszármazék, Bónis György példázza. Bezzegh György armalista családból jutott az 1650-es évek elején a vármegyei nemesség közé. Zólyom, Nógrád, Heves, Külső-Somogy vármegyék jegyzője lett, majd zólyomi alispán és Thököly tanácsosa, s végül a régi törzsökös családnak számító Radvánszkyakkal és Keczerekkel együtt hull le az ő feje is az eperjesi vérpadon. Az előző generációk számára még ígéretes katonai pálya már csak ideig-óráig, kevesek számára járható út, hosszabb távon a régi típusú köznemesek előtt bezárulóban van: az állandó hadsereg képzettséget, fegyelmet és merőben más életformát követel, a Habsburg-állam ezredeiben nyelvtudás, alkalmazkodókészség és megfelelő vagyoni háttér nélkül nem sokra vihetik. A szolgálat a főúri udvarokban korábban is a kisnemesek, vagyontalan családok fiait vonzotta, a dunántúli főkapitányi tisztséget szilárdan kézben tartó Batthyány család mellett a katonáskodás csak néhány nyugat-magyarországi család ifjainak reményeit váltotta be. A különböző hivatalok azonban megélhetést és emelkedést is biztosítottak, vonzerejük az új típust megtestesítő köznemesi családok körében elég nagy. A gazdatisztek, hadi komisszáriusok, sótisztek, kamarai alkalmazottak, harmincadosok népes táborának származásáról ma még elég hiányosak az ismereteink. Bizonyos viszont, hogy a felkészültebbek – főleg családi kapcsolataik révén – a nádori hivatalban, a Kancellárián és más országos rendi testületekben kapnak állást. A sarokba szorítottság állapota sok nemest indít rá most is, hogy kereskedéssel, iparral, bányával próbálkozzék – amint már volt róla szó. Kőrösy Györgynek pénzügyleteiről vezetett kimutatásai szívósan kicsikart nyereségekről tájékoztatnak. Ennek a nemesi csoportnak a jelentőségéről ma még megoszlanak történetírásunkban a vélemények, az idevágó hatalmas forrásanyag további feldolgozásra vár. Végül vannak köznemesek, akik javarészt jogi, tanári, orvosi képzettségükből élnek. Előfordul, hogy nemesember jobbágytelket vállal, vagy parasztokkal, végváriakkal közös vállalkozásokba társul. Sokan vészelik át azonban az l670–l680-as évek nagy megpróbáltatásait. Vay Péter, az 1650–1660-as évek Szabolcs és Szatmár vármegyebeli nagy birtokszerzője nem az egyetlen, aki a század végén visszaszerzi széthullott birtokait. Másutt a família politikai megosztottsága vagy előnyös házasság módosítja a pályát.

A nemesi osztály rétegei közül általában a nagyobb közösségi kötelékben élőket mozdították ki legkevésbé helyükről az 1660–1670-es évek változásai. Az úgynevezett nemesi falvak lakói, főleg a Dunántúlon és a határok mentén, távol az országos vagy vármegyei politikától, tradicionális, önellátó életforma körülményei között, mintegy szélárnyékban vészelték át a súlyos évtizedeket.

Főurak és köznemesek kíméletlen birtokszerzők ebben a korszakban is. Gyors nyereségre törnek, letiporják a vetélytársakat. Hatalmaskodásaik tények. Testvérek, rokonok generációkon át pereskednek részjószágok, darab erdők, leromlott uradalmak, zsindelytetős kúriák, malom, szőlő, jobbágyfalu miatt.

A nemesség megingathatatlanul szilárd és teherbíró intézménye mégis a család. A házasságok rövid életűek, mert szülések tizedelik a nőket, s a férfiak mortalitása nagy, a gyerekeket korán kiadják főúri udvarokba vagy városi iskolára. Ebben a korszakban is vannak hírhedten rossz házasságok, botrányos ügyek. A család azonban tágabb fogalom, a família több generáció és oldalági rokonság, magányosok és csonka családok együttélésében ölt testet, a széles körű atyafiság politikai és vagyoni különbségeken átnyúló hálózatát jelenti ebben az időben. A vagyontalan ifjú, ha előkelő rokonai vannak, nagyobb reményekkel nézhet jövője elé, mint a gazdag, de ismeretlen nevű család sarjadéka.

A főúri és köznemesi társadalom szívós teherbírása sokféle forrásból táplálkozik a társadalmi rend biztosította kiváltságos helyzeten kívül is. Politika, háború, fogság miatt a férfiak hónapokig, sőt évekig éltek távol családjaiktól. A megbillent biológiai egyensúly az özvegyasszonyok nagy számában is kifejezésre jut. Az asszonyokra különleges feladatok hárultak: vezették a gazdaságot, nevelték gyerekeiket, és rájuk hárult a kúria- és uradalombeli nép egészségének gondozása is. Sokféle ismerettel és készséggel kellett rendelkezniök. Sokan közülük nagy akaratú, nemegyszer zsarnokian következetes személyiségek, gazdag levelezésük tanúsága szerint jól forgatták a tollat, értettek a számadásokhoz, és a gyermekbetegségek, a vendéglátás gondjaiból könnyen váltottak át az európai politikai hírekre. Bornemisza Anna társuralkodó, Széchy Mária – amint láttuk – tényező az országos politikai mozgalomban, Zrínyi Péter leánya, Petronella, a zágrábi apácakolostor főnökasszonya széles körű hitelügyleteket bonyolít le. I. Rákóczi Ferenc özvegye pedig többek között Sáros vármegye főispáni tisztségét is ellátja, s Munkács védelmével egész Európa borzongó csodálatát vívja ki.

Vizsgálódásaink szerint a nemesi társadalmon belül egy régi, hagyományaihoz ragaszkodó, merevebb és egy mozgékonyabb, alkalmazkodóbb csoport elkülönülési folyamata zajlik. Ez az elkülönülés nem esik egybe a hagyományos politikai megosztottság vagy vallási hovatartozandóság határvonalaival, bár ezek a tényezők sem hagyhatók figyelmen kívül, amikor sajátosságaikat megfigyeljük. Sokan elfordulnak a kereskedéstől, a nemesi kiváltságok, a nemesi aranyszabadság erejébe vetik minden bizalmukat. Ugyanakkor még az uralkodó osztály különböző rétegeit egybefoglaló kiváltság, nemesi öntudat értelmezésében is új mentalitás térhódítása figyelhető meg. E mentalitásbeli különbség a tanuláshoz való viszony, a látókörbeli, életvitelbeli értékkategóriák szférájában ragadható meg.

Gyermekeiket keményen nevelték, korán munkára fogták. Esterházy Pál naplójából tudjuk, hogy nevelője durván bánt vele, lógó tejfogát kalapáccsal ütötte ki, Apor Istvánt verték, Cserei tájékoztat róla, hogy a seprés, fűtés, vízhordás az udvarban szolgáló kamasz úrfik feladata volt. A főúri ifjak a nagyszombati, grazi vagy bécsi egyetemet elvégezve, tanulmányaikat európai utazással zárták le. A köznemesség nehezebben teremtette elő a külföldi egyetemre járás költségeit, ami még az ösztöndíjak ellenére sem volt kevés, de fontosnak tartotta és áldozott rá. A végrendeletek tanúsága szerint előfordul már, hogy iskolákra és tanulmányokra tőkésített alapítványt tesznek, és igen gyakori, hogy kisebb-nagyobb összeget hagynak ilyen célra, mint például Király Zsófia, Gálffy György özvegye 1649-ben a váradi skólára, Gyulaffy Zsuzsanna, Liszty Ferenc özvegye a pozsonyi szegény diákok továbbtanulására, Révay Zsófia, Erdődy Bálint özvegye pedig a kőszegi iskolára hagy nagyobb összegeket.

Zrínyi Miklós nyelvtudása szinte páratlan kortársai között; latinul jól-rosszul minden iskolázott nemes tudott. Az ország etnikai összetételéből következett, hogy nem kevés a kétnyelvű főúr vagy nemes. Horvátországból Erdély felé haladva a királyi Magyarországon át az olasz, a horvát, a német, a szlovák, a lengyel és a román nyelv ismerete a mindennapi élet követelménye volt. Mai ismereteink szerint törökül kevesebben tudtak, mintsem a helyzet indokolta volna, az íródeákokon, követeken, tolmácsokon kívül talán csak Zrínyi Miklós ismerte jól a török nyelvet. Az 1663-ban Jászberényi Pál tollából megjelenő angol–latin nyelvkönyv, majd 1664-ben az a tény, hogy az egyetemi tanulmányaiból hazatérő Bethlen Miklós első feladata, hogy lefordítsa és megválaszolja XIV. Lajos király Apafinak címzett francia levelét, már jelzi az új követelményeket.

A tanultság, műveltség, jól tájékozottság értékrendjéről a főúri kastélyok könyvtáraiban, a köznemesek tékáiban őrzött könyvek összetételéből szerezhetünk fogalmat. Ez a korántsem teljes anyagon végezhető megfigyelés történelmi és államelméleti érdeklődésről tájékoztat. Vitnyédi könyvtárába már nem sokkal megjelenésük után bekerültek Grotius és Bacon művei,[4] Szirmay András Odera-Frankfurt egyeteméről matematikai, hadiépítészeti, orvosi könyveken kívül Machiavelli, Justus Lipsius, Puffendorf műveivel tér haza. Machiavellit Barcsai Ákos ismerte, de nem szerette, Kemény János viszont gyönyörködött benne.

Szűkös asztalt tart német felesége kedvéért – szólták meg Zrínyi Miklóst a régi mentalitás köréből kitörni képtelenek, pedig a szakácskönyv tanúsága szerint olaszos, franciás a konyha Csáktornyán. A tévesen magyar erénynek tekintett pazarló életvitelt viszont ebben az időben nemcsak Zrínyi Miklós vagy a puritán lelkipásztorok ostorozták, a köznemesi családok számadásaiból, levelezéséből, naplóiból ugyancsak kétféle mentalitás képe rajzolódik elénk. Az egyik csoport passzív, a kereskedéstől visszavonuló, parlagias, borozgató, részegségében nagyokat mondó, költekező. A másik a körülményekhez alkalmazkodó, tevékeny, takarékos csoport, ahol jól megnézik, honnan várhatnak jövedelmet, és mire költik a pénzt. Bezzegh György alispán a soproni országgyűlésen 1681-ben megrótta követtársát, Asguthy Istvánt, mert vígan, könnyelműen élt, nagy társaságot tartott, nem egészen józanul, meggondolatlanul költekezett s „már tiz tallérnál többje nincs”[jegyzet 2]

Nem tudjuk bizonyosan, hogy mikor jelenik meg, de ezekben az évtizedekben már visszatérő kívánság a végrendeletekben az egyszerű temetés is. Nemcsak Nádasdy Ferenc köti ki (1663),[5] Bálint Zsigmond követelésére gyakran rálapozhatunk a kor végrendeleteit olvasva: temetésén a pompának békét hagyjanak (1687).

Tévedés lenne ebből a takarékos mentalitásból szegénységre vagy polgári erkölcsre következtetni. Főleg a vállalkozó szellemű, különben gazdag, tehetős főurak és nemesek körében figyelhető meg. A nemesség életmódjáról és otthonairól a művelődéstörténeti fejezetben olvashatunk. A nemesi társadalomról áttekintést adó fejezetünkben csupán néhány, életük civilizációs szintjére utaló jelenségre hívjuk fel a figyelmet, mivel „a technikai felszerelésnek az ismerete, amellyel egy társadalom rendelkezik, nélkülözhetetlen … legbensőbb szerkezetének megértéséhez”.[jegyzet 3]

Korszakunkban a főurak és köznemesek sokat építkeztek. Nyugat-Magyarország urai német, bécsi, olasz fundálókat foglalkoztatnak. Kelet felé haladva gyakoribbak a városi építőmesterek, Thököly István 1664-ben egy Xantho nevű krakkói építésszel dolgoztatott. A kastélyokon és kúriákon gyakori az üvegablak, nemegyszer kristályüveg. Az almakeréki Apafi-kastély „címeres üvegablakai„, a porumbaki kastély „vasvesszős üvegablakai”, Dombai András dombói kastélyában az „ólomban csináltatott ablakok” több más esettel együtt azt bizonyítják, hogy a kastélyokban, de a városi házakban is, a lantorás, fatáblás ablakokat kezdi felváltani az üveg. Sőt, a munkácsi uradalom posztócsináló háza is az 1680-as évek elején már parasztüveggel hunyorog a világba. Megjelenik az asztalokon, a háztartásokban is az üveg, a finomabb cserép, terjed az ónholmi, és feltűnnek az első porcelán edények (1683). Thököly savniki és a Kendeffy család algyógyi kastélyában a fürdőszoba, a makovicai kastély üvegablakos „fürdőháza”, a leltárokban sűrűn előforduló fürdőkád, gyerekfürdőkád, ezüst-, réz-, cserépmedence, vagyis mosdótál, a sokféle szappan, pipereholmi, az útiládákban a toalettkészletek – mind a főurak és a köznemesi családok higiéniai igényeiről tájékoztatnak. A folyosóról fűtött kályhák, kárpitozott bútorok, drága tükrök, erkélyek, filagóriák a nyugodt és kényelmesebb életre készülő társadalom vágyait fejezik ki. A külföldi követek és utazók sűrűn írnak jelentéseikben a magyar főurak és nemesek fényűző és katonás, számukra különös és nehezen kiismerhető személyiségéről. Zrínyi Miklós otthonát a holland utazó, Tollius Jakab megcsodálja, bár nehezen tudja összeegyeztetni a csáktornyai tornácpóznákon száradó török fejek látványát a gazdag könyvtárban szerzett tapasztalataival.[6] Az élesebb szeműek azt is látják, amit a bécsi udvari arisztokrácia életvitele – Lobkowitz raudnici, nelahozvesi, Porcia karintiai kastélya mind a mai napig – kifejez: a tehetősség, az anyagi helyzet hatalmas különbségeit. A Burg folyosóit, Regensburg, Frankfurt utcáit, Rómát, Velencét járó főurak és köznemesek igyekeztek áthidalni a hazájuk és a nyugati világ között tapasztalható távolságokat. Batthyány Kristóf gondosan leírja a – politikatörténeti fejezetből jól ismert – Rajnai Liga elnökének kerti szökőkútjait működtető mechanikus víziszerkezeteket. Ilyesmivel nálunk Lippay György érsek pozsonyi kertjében próbálkoztak, és az esztergomi vár vízellátását oldották meg hasonló módon. Evlia Cselebi tájékoztatása szerint a vízoszlop Konstantinápoly legmagasabb mecsetjénél is magasabbra lövellt, s a szerkezetet megcsodáló Köprülü Ahmed nagyvezír kíséretére a fogaskerekeket kezelő apóka rákiáltott: „ne féljetek fiúk, ne féljetek!”[jegyzet 4] A 17. század kitágult világát már sokféleképpen számon tartották. A minden igényesebb főúri könyvtárban és nemesi tékában meglevő, 1570-ben napvilágot látott s azóta sok kiadást megért Ortelius-féle világatlasz többféleképpen is bizonyította, hogy Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség a többi országokkal egyenrangú része a világnak. Az iskolás korú Bethlen Miklós polgár nagyapja föld- és éggömböt vásárolt unokájának, Thököly holmija között egy „aranyos” látcsövet vettek leltárba. Ezek említésre méltó, ritka esetek. Az óra azonban már általánosan elterjedt, a mindennapi élet tartozéka, felkerül az udvarházak kapujára, és haranglábra szerelik a várak piacán. Gyakori, hogy a nemesasszonyokat és az eladó lányokat kezük ügyében elhelyezett órával festik meg. Zrínyi Miklós órája az 1657-es évszámmal mutatja a napot, hónapot és az évet; eléggé elterjedt szerkezetű bécsi munka volt.

Az idő az alakuló új nemesi mentalitásban is fontos tényező, ellentétben az általános magyar felfogással, Zrínyi Miklós szavaival: „soha idejében fel nem serkenünk”. Az elkésettségtől való rettegés a nemesi osztály jövőjét is meghatározó tényező. A magyar államiság végső veszélyét mindennapi életükben is tapasztalniok kell. Ez olyan problémákat vet fel a kor főurai és köznemesei számára, amelyeket – mint láttuk – a politikai cselekvés különböző útjain próbáltak megoldani. A nemesi osztály – végleges politikai megosztottságának évtizedeiben is – vágyaiban mindenképpen közös értékrendjét fejezi ki többek között Pázmány Miklós gróf bejegyzése Zrínyi Miklós könyvének belső táblájára: „Te vagy az uraknak igazi példája / Mars, Pallas, Venusnak igaz tanítványa.” Zrínyi Miklós akár Pázmány Miklóst is választhatta volna a kárhoztatott nemesi tulajdonságok megtestesítőjének. „Párizs és az egész Gallia merő paradicsom és csak vígság vagyon benne” – írta franciaországi útjáról a nagy kardinális gondosan nevelt unokaöccse. Van der Kempen párizsi szabómesternél 20 arany adósságot hátrahagyva tért meg, és udvari összeköttetéseivel – bár nem volt katona &ndah; elérte, hogy pápai, majd veszprémi kapitány lett. Botrányos életet élt, országgyűlés rótta meg, mert felesége első házasságából való gyermekének gyámságát rosszul látta el. Véleménye tehát önkritikusan hiteles:

Oh ha ezen részem volna ki te benned
Mert ha tíz volna ily (merem azt mondani)
Szabadság s jó hír név kész hazánkban térni.[jegyzet 5]

Lábjegyzetek

  1. Zrínyi Miklós, Az török áfium ellen való orvosság. Zrínyi Miklós összes művei. Sajtó alá rendezte Klaniczay Tibor. Budapest, 1958. 654.
  2. Bezzegh György levele Királyfalvi Rooth Jánosnak, Sopron, 1681. június 1. Zólyom megye levéltára, Banská Bystrica. Radvan, Publico Politica A 1. fasc. fol 141. Idézi: Nagy József Zsigmond, A köznemesi érdekérvényesítés változásai Zólyom vármegyében a XVII. század második felében. Nógrád Megyei Múzeumok évkönyve. VII. 56.
  3. Marc Bloch, Technika és társadalmi fejlődés. A történelem védelmében. Válogatta Kosáry Domokos. Budapest, 1974. 299.
  4. Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. 1660–1664. Fordította Karácson Imre. Budapest, 1904. 278.
  5. Gróf Pázmány Miklós, Ó te Zrínyi Miklós, országunknak fia … Adriai Tengernek Syrenaia. Csehszlovákia, Olomouci Állami Könyvtár 23978. Idézi: Kovács Sándor Iván, Utószó az Adriai tengernek Syrenaia hasonmás kiadásához. Budapest, 1980. 35.

Irodalom

A főurak és köznemesek rendjéről nincs átfogó monográfia. A nagy, de szempontjaiban részben elavult családtörténeti irodalom gazdag tényanyagára építhettünk: Illéssy JánosPettkó Béla, A királyi könyvek. Jegyzéke a bennük foglalt nemesség, címer, előnév és honosság adományozásoknak, 1527–1867. (Budapest, 1895).

Gregorovich Mária, A bori és borfői Bory család levéltára (Szeged, 1935); és Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica, Missiles, valamint az Országos Levéltár családi levéltáraiban.

  1. Thökölyre: Angyal Dávid, Thököly Imre I–II (Budapest, 1886) és Országos Levéltár NRA Fasc. B 2 No 18, 19;
  2. Iványi Emma, Eszterházy Pál nádorsága (Kézirat, 1974);
  3. Benczédi László, A bujdosó nemesség társadalmi-politikai arculatának változásai az 1670-es és 80-as években; Nagy József Zsigmond, A köznemesi érdekérvényesítés változásai Zólyom vármegyében a XVII. század második felében; R. Várkonyi Ágnes, Gazdaság, műveltség, mentalitás a XVII–XVIII. század fordulójának köznemesi rétegeiben és a hosszú távú társadalomtörténeti fejlődés kérdései. Valamennyi tanulmány: Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve, 1981. A kereskedéstől való elfordulásról: Pach Zsigmond Pál, Üzleti szellem és magyar nemzeti jellem (Történelmi Szemle 1982).
  4. Hörk József, Muzsaji Vitnyédy István (Századok 1907). Továbbá Vitnyédi István levelei Fabó András kiadásában (Magyar Történelmi Tár XV–XVI)
  5. Schönherr Gyula, Nádasdy Ferenc országbíró végrendelete (Történelmi Tár 1888).
  6. Zrínyire az idézett műveken kívül: Kovács Sándor IvánKirály Erzsébet, Adriai tengernek fennforgó habjai (Budapest, 1983) és Kovács Sándor Iván, A lírikus Zrínyi (Akadémiai doktori disszertáció, 1982).


Változó társadalom
A vitézlő rend Tartalomjegyzék