Falu

A Múltunk wikiből

Korszakunkban a még döntően természeti gazdálkodást folytató Magyarország alapvető települési egysége a falu volt. A korabeli falurendszer legfőbb ismérve a dinamizmus, a vitalitás. A faluhálózat részint a gyepűvonalak kijjebb tolásával, a Kárpát-medence peremterületeinek kitöltésével, részint pedig az ország belsejében levő falvak határában új települések létrehozásával épült tovább. A magyar településterület előrenyomult az ország nyugati részén, az Alpok keleti nyúlványain és a Kis-Kárpátokban, továbbá a kelet-magyarországi hegyi folyók, a Temes, a Krassó, az Olt, a Maros, Felső-Tisza és mellékfolyói völgyében. A völgyekben a lábát megvető magyarság kitágította a szigetszerűen elhelyezkedő településterületet az erdők, a hegyek irányában. Ekkor kapták első telepeiket az ugocsai és szamosháti rengetegek. A peremterületek benépesítésében más etnikumok, szlávok, németek és románok is részt vettek. A határ menti lakatlan területek betelepedése jól nyomon követhető a Hont-Pázmányok egyik ágának birtokain. Tamás comes Csehország határán a Szakolca földet nyerte el II. Endrétől, amelyet fiai, Sebes és Sándor benépesítettek. A későbbi századokban ezen a területen összesen kilenc település keletkezett. Még inkább jelzi a perifériák benépesedésének méreteit az az adomány, amelyhez ugyanez család Imre és II. Endre királyok kegyéből az ország keleti felében jutott. Szatmár megyei, hatalmas lakatlan erdőségeket kaptak adományul, amelyekben az elkövetkező időkben 34 település létesült. Az ország délkeleti csücskében levő Barcaság (Brassó vidéke) betelepítése lényegében csak a területet a Német Lovagrend kezére adó 1211. évi királyi adomány után kezdődött el, s 1223-ra már annyira előrehaladt, hogy számos pap működött itt. Ugyanakkor a már benépesült vidékeken levő falvak határában is létrejöhettek újabb és újabb települések. A Győr megyei Ravazd mellett a XIII. század elején kezdett kiépülni Cséb falu, amely nevét az 1210 körül szereplő Cséb apátsági curialis comesről vette. A bihari Kügy falu helyén 1177-ben Régeny falu határa és egy Olivér nevű személy földje érintkezett. Olivér fia Küggyel 1213-ban találkozunk. E Kügy volt a névadója a Régen határvonala mentén kialakult Kügy falunak.

A településtörténet finom módszereket dolgozott ki az egyébként nehezen datálható falukeletkezés időpontjának megállapítására. Az egyik metódus az, hogy ha egy részletes határjárás még nem említi a határvonalon vagy azon belül fekvő település nevét, amely viszont egy későbbi iratban már előfordul, a kérdéses falu a két időpont között létesült. Így például Garamszentbenedek 1075. évi határleírása nem szól a Szentbenedekkel később közvetlenül határos Peszérről, amellyel legkorábban 1209. évi oklevélben találkozunk; bizonyosra vehető tehát, hogy az 1075–1209 közti időben települt. A másik módszer szerint, ha ismerjük a település névadójának korát és a település első felbukkanását, a falu keletkezését a két dátum közé helyezhetjük. A szatmári Kölcse 1181-ben fordul elő első ízben, névadója a XII. század közepén élt Kulchey comes volt, a nevéről elnevezett falu tehát a XII. század második felében jött létre.

Az új falvak önkéntes szerveződésnek vagy szervezett, tudatos alakításnak köszönhetik létüket. Az önkéntes faluszerveződés formái közül a XII. században a nagycsaládi (úgynevezett nemzetségi) birtokok megosztásának folytán született falvak típusa dominált. A birtokközösségben élő nagycsaládi (nemzetségi) közösség számos helyen a XII. században megosztozott az addig osztatlanul birtokolt földön, s az egyes családok, családi ágak szétköltözései nyomán a korábban egyetlen településsel rendelkező földön számos új falu keletkezett. Jól mutatja ezt Gömör megye déli részén birtokos Hanva-nagycsalád (nemzetség) példája. A XI. században még feltehetően egyetlen település helyén a XIII. században 12, egymással határos falu bukkan fel, amelyeket a birtok felosztása után önállóan gazdálkodni kezdő kiscsaládok alapítottak.

A XIII. század elejétől fontos szerepet kap a falufejlődésben a várszervezet bomlása, a várjobbágyok kiválása a várszervezet keretéből, továbbá a várjobbágycsaládok osztozása földjeiken. A pozsonyi vár csallóközi területen élő várjobbágyai Karcsa faluban birtokoltak. Az idők folyamán a sorozatos osztozások, a Karcsán levő más elemek önálló falualapításai odavezettek, hogy a középkorban egészen kicsiny, 4500 katasztrális hold területen 16 Karcsa nevű falu jött létre, s közülük egy, Etrekarcsa, a XX. századig viselte nevében a XIII. században ott birtokló Etre várjobbágynemzetség nevét. A várjobbágyi-kisnemesi osztozások eredményeképpen kis lélekszámú nemesi falvak jöttek létre. Kolozs megyében a középkorban 9 Macskás nevű falu szerepelt, mindannyiszor nemesek falvaiként (possessiones nobilium), jóllehet egyazon település alkalmanként más néven fordul elő, s ez ily módon nem mutatja pontosan a faluszámot.

Különösen a várbirtokon létesült falvak esetében gyakori, hogy az egyes falvak lakói társadalmi hovatartozásuk alapján különültek el. A mai Mezőgyán helyén egy forrásunk már 1214-ben három Gyán nevű falut említ, az egyikben az előkelőbb, a másikban közönséges várjobbágyok (szentkirály-, illetve szállásadó jobbágyok), a harmadikban pedig várnépek éltek. A Győr megyei Tarján nevű faluban a pannonhalmi apátság szolgálatói laktak, a másik Tarján nevű falu a várnépeké volt. Ez utóbbiban azonban része volt a bakonybéli apátnak is, s a közös birtoklásból származó viszályt megszüntetendő, 1258-ban a béli apát meghatározott mennyiségű földet kapott ott. Persze, nemcsak a várföldeken következett be a települések társadalmi tagozódás alapján történő elkülönülése. A Zala megyei Szántó praediumon 1236-ban külön falut alkottak a vásárolt libertinusok, külön falut a telepített liberek, s mivel Szántóban servusokat és ancillákat is említenek, még bizonnyal megmaradt a földesúri házi kezelésű gazdaság maradványa, némi allodiális föld udvarházzal, amelyet a praedium szolgaelemei műveltek. A pannonhalmi apátság három Tömörd nevű praediuma közül az egyikben csak jobbágyok, a másikban csak udvarnokok, a harmadikban pedig vegyes népelemek, lovas szolgák, lovászok és kézművesek éltek.

A tudatos falualakítás telepítést jelent. Adatok a különböző birtoktípusokon folyó népesség-átcsoportosításra már a XI. századtól folyamatosan vannak. A garamszentbenedeki apátság az 1075. évi alapítólevél szerint embereket ültethet a földre. A csatári monostort alapító Márton comes egyik vásárolt földjére szolgákat helyezett. A telepítés persze nem csak a magyarországi alávetett népelemre, hanem idegen eredetű hospes népességre is vonatkozott. Az 1121. évi almádi oklevélben megszabják az egyik praediumon élő és a majd később odakerülő hospesek szolgáltatásait. Színes úrnő 1146-ban úgy rendelkezett, hogy a Pannonhalmának juttatott Kutas praediumon a szabad hospesek befogadására (illetve elbocsátására), akik a földet lakni és művelni akarják, a pannonhalmi apátnak van hatásköre. A XIII. század első évtizedeiben újonnan létesült falvak már egyre inkább szervezett, tudatos telepítési akcióknak köszönhetik létüket. A telepítés elsősorban a nagybirtok munkaerő-szerzésének, a nagyúri falvak gyarapodásának megszokott módja. Főleg a nagybirtokosnak volt lehetősége arra, hogy bizonyos kedvezmények megadásával birtokára csábítson munkaerőt, ott letelepítse, s a telepesek szabad voltából következően jobbára termény- vagy pénzjáradék behajtásával kizsákmányolja. Erre a kis vagyonú birtokos aligha tudott vállalkozni. Ezért a királyi szerviens, a várkötelékből földdel szabaduló várjobbágy görcsösen ragaszkodott az anakronisztikussá váló apró praediumhoz, ahol egy-két szolgacsalád elsősorban munkajáradékkal adózott neki, de még az sem ritka, hogy ennek híján a kisbirtok felosztása kifejezetten nemesi falvak létesítéséhet vezetett. A telepítésben az egyházi és a világi nagybirtok egyaránt részt vett. II. Endre 1210-ben dalmáciai monostoroknak biztosította az odatelepülő idegenek feletti bíráskodás jogát, s az uralkodó által alapított topuszkói monostor is elnyerte II. Endrétől a szabad telepítési jogot. A heiligenkreuzi apátság egy Moson megyei birtokára harminc mansiót telepített. Amikor II. Endre — meráni rokonai kérésére — Adolf prépostnak szepesi földet adott, rendelkezett az oda telepítendő népek feletti joghatóság kérdésében is. Hont-Pázmány nembeli Tamás comes fiai a XIII. század elején benépesítették a nyugati határszélen fekvő Szakolca földet. A korszak másik nagybirtokosa, Csák nembeli Miklós comes 1223-ban nyert a királytól védlevelet a Sopron megyei Mihály földre való telepítés támogatására, hogy tudniillik az ide igyekvő hospeseket adó- vagy vámszedők ne tartóztassák fel. Botch fia Tamás a II. Endrétől kapott szepesi földön — mint az oklevél írja — nagy munkával, saját költségén két falut alapított, méghozzá Tamási nevűeket. Pósa 1222-ben nyert el két Sopron megyei földet a királytól. Pár év alatt e területen három új falu telepítésébe fogott.

A korszakunkbeli országos faluszám pontos megállapításának áthidalhatatlan akadályai vannak. Ehhez részint az ország lélekszámának, részint pedig az átlagos falunagyságnak ismeretére lenne szükség. Márpedig a lélekszám meghatározása megbízhatatlan becsléseken alapszik, erre az ingatag alapra további következtetéseket nem lehet építeni. Hasonló nehézségek adódnak az átlagos falunagysággal is. Sem a régészeti, sem az írott források nem teszik lehetővé, hogy az átlagos falunagyságot akár csak megközelítő pontossággal meghatározhassuk. A sírleletek használhatóságát gátolja, hogy nem ismerjük annak a területnek a nagyságát, amelynek népessége egyazon temetőbe temetkezett. Az Árpád-kori falvak egyelőre még igen gyér feltárásai adnak ugyan bizonyos támpontokat, de kérdéses, hogy ezek mennyiben állnak közel az átlaghoz. A Békés megyei Kardoskút határában feltárt falu lakossága a XII–XIII. században legfeljebb 150–200 fő lehetett, azaz körülbelül 30–40 háznépnek felelt meg. Az orosháza-rákóczitelepi Árpád-kori faluban körülbelül 34 család lakhatott. Az Orosháza környéki XII–XIII. századi települések zömében azonban ennél kisebb számú, falvanként átlag 20–22 családot kitevő népesség élhetett. Az Árpád-kori írott források rendkívül szélsőséges értékeket közölnek egy-egy falu vagy praedium népességeként. A tiszántúli Hortobágy praedium a XI. század második felében 170 családot, azaz 850 fő körüli népességet számláló mammuttelepülés volt. 1138-ban a Szentes melletti Ecser faluban 65 mansio, 1177-ben a Nagyváradhoz közeli Régeny faluban 66 család, tehát mintegy 300–350 fő élt. Ismerünk azonban két-három szolgaháztartást magukba foglaló praediumokat is, ezek népessége legfeljebb 10–15 fő lehetett. Korszakunkban dinamikusan növekedhetett a falvak száma, részint új falvak keletkezése, részint pedig a nagy népességű falvak szétesése, osztódása folytán, s ez ismét nehezíti a tisztánlátást az országos faluszám hozzávetőleges megállapításában. A mai napig sem talált a kutatás elfogadható feleletet arra a kérdésre, hogy még az oklevelek révén jól ismert vidéken is miért tud kimutatni több Árpád-kori telepszerű lelőhelyet a régész, mint ahány falunak létére, nevére az írott források alapján következtetni lehet. A régészetileg észlelt telepnyomok tetemesen, olykor többszörösen felülmúlják az oklevelekben névvel szereplő falvak számát. Mindent egybevéve meg kell elégednünk azzal a keveset mondó általánossággal, hogy korszakunkban már sok ezerre rúgott a falvak száma Magyarországon.

Jelentősebb Árpád-kori feltárások: táblázat.

A korabeli magyarországi falu külső képének rekonstruálásához az írott források, a régészeti leletek, a néprajzi adatok egyaránt segítséget nyújtanak. A praedium nem csak gazdasági munkaszervezet volt, hanem település is. A praediumot mint a gazdaság központját az udvar vagy udvartartás (curtis vagy curia) képezte. Ha egy birtokos több praediummal rendelkezett, nem mindegyik praediumán volt szükségképpen udvarház. Márton comes népes, monostornak is helyet adó Csatár preadiumán curiát említ az oklevél. A baranyai Szeles praediumon a libertinusok 1181-ben éppen a tulajdonosnő udvarházát (curiam meam) építették. A birtok később nem véletlenül Udvard néven szerepel. A praedium akkor kezdett határozottan faluszerű külsőt ölteni, amikor a háziszolgák mellett megjelentek ott a házas-földes szolgák, illetve felépültek ezek házai. A praedium, amely egyaránt lehetett korábbi falutelepüléstől távol vagy annak határain belül, ezzel elindult a faluvá fejlődés útján. Lampert comes a Szaka praediumot Litva faluban adományozta a bozóki egyháznak. Van XII. századi adat a falu (villa) és a praedium fogalmának összemosására is. 1193-ban III. Béla oklevele előbb összefoglalóan említi a székesfehérvári keresztesek praediumait, majd egyenkénti részletezésben már villákról beszél.

Korszakunk végére a falvakat már jobbára körülhatárolták, s szilárd, állandó határjelekkel látták el. Mivel az azonos birtokos tulajdonába levő falvakat nem választották el egymástól határral, hanem a határ csak a különböző tulajdonosok birtokai között húzódott, a határnak nem közigazgatási, hanem tulajdonjogi funkciója volt. Az oklevelek gyakrabban emlegetnek birtok-, mint faluhatárokat. A bozóki apátság birtokainak határát futóárok képezte. Árpád-kori településeink árkait a régészet is ki tudja mutatni. Egész falut körülfogó árokra van példa Tiszaörvényben, illetve hasonló szerepe lehetett az Orosházát átölelő középkori sáncnak. A tihanyi apátság birtokában levő, Balaton-parti Török (Turch) falu határjárása egyaránt említ földből készült határt (földhányás), kőhatárt és árkot. Az árkok mégis inkább az egyes falvakon belül voltak gyakoriak, a falubelsőt tagolták. Számos funkciójuk volt: az állatállományt kerítették el, biztosították az állatok és a takarmány egy helyen tartását, vízelvezetésre szolgáltak. Ez utóbbi szerepük hozta létre a középkori Felgyő árkait, amelyek a település vízparti része felé haladva mélyültek.

A falvak általában nagy területen feküdtek. A középkori Csátalja 150–200 m X 60–70 m-es területe inkább alsóbb értéket képvisel, míg Bashalom 500–600 m X 300–400 m-es területe a felső határt mutatja. Még a Dorog környéki, völgyekbe települt és hosszan elnyúló falvak is tekintélyes nagyságúak: szélességük 15–150 m, hosszúságuk pedig 300–500 m között váltakozik. Somogyi és zalai terepbejárások viszonylag kis kiterjedésű Árpád-kori településekre utalnak. A falu temetője általában a település közvetlen közelében terült el. Bizonnyal csak az Árpád-kor kései szakaszára igaz a régészet ama megállapítása, hogy a falvak igen sűrűn, egymástól 1,5–3 km-re helyezkedtek, bár még így is kérdéses a falvak egyidejűsége.

A falvakban a házak általában szétszórtan, egymástól viszonylag nagy távolságra, általában 10–100 m-re feküdtek. A házak közötti szabad tereken gazdasági épületek, esetleg sátrak állhattak. Minden bizonnyal istálló volt az a nagy méretű (7,6X4,5 m), a XII–XIII. század fordulójáról való épület, amelyet Kardoskúton ástak ki. Állattartásra mutat körülárkoltsága, a tüzelőberendezés hiánya, sajátos építészeti megoldása. A laza faluszerkezet még az Alföldön sem kizárólagos, a rázomi középkori falu egyes pontjain az ásatások egymásba zsúfolódott házmaradványokat tártak fel. A falukép rendezetlensége alól kivételt a vízparti soros települések, illetve a felszíni terepadottságok által alakított, lazán összefogott „foltokból” álló szálláscsoportok képeztek. A falvak szinte kivétel nélkül, miként az őskor óta mindenütt, a vízpartra települtek, de van néhány olyan is, amelynél nem lehet kimutatni a régi vízmedret a közelben. Gyakran megülték az egészen alacsony fekvésű, az ártérből alig kiemelkedő helyeket is. A falvakat helyi jelentőségű földutak kötötték össze.

A XII. század közepi magyarországi falu házaira a legfontosabb írásos információ Freisingi Ottó munkájában maradt ránk. Eszerint, mivel a magyaroknak „falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való lakásaik vannak, ezért az egész nyári és őszi idő alatt sátrakban laknak”.[1] A régészeti ásatások megerősítik, hogy a földbe ásott ház a jellemző. A ház padlószintje a mai felszíntől mérve átlagosan 60–100 cm mélységben található, tetőszerkezetüket ágasfa, illetve szelemen tartotta, a ház tetőzetének széle a földre támaszkodott A házat szalmával vagy náddal fedték be. Ez magyarázza Freisingi Ottó ama adatát, hogy a magyaroknál a nádból készült ház a gyakoribb; ez valójában földbe ásott ház volt, a külső szemlélő azonban csak a nádból készült tetőzetet látta. A házak bejárata többnyire dél felé esett, ami a jobb megvilágítást szolgálta, ugyanis felmenő fal híján e háztípusnak nem volt ablaka. A kemencét a ház egyik sarkában, rendszeresen a bejárattal szemben építették meg. Kőpakolású tűzhelytípus az Árpád-korból is kimutatható. A XII. századtól az agyagból épített tűzhely válik általánossá. Füstelvezető nyílást nem alkalmaztak, így a füst a házba áramlott. A ház padlószintjét keményre döngölték, illetve lesározták. A padlóba mélyített gödrök partja ülőalkalmatosságul szolgált.

A XI. századtól kezdve megjelent és tért hódított a kétosztatú házbelső. Az esztergom-szentkirályi és a miskolc-sötétkapui ásatásokon jelek utalnak arra, hogy a házak kétosztatúak voltak. A XII. század második feléből való kardoskúti ház padlóján lyukak mutatták, hogy sövényfal választotta ketté a házbelsőt. A XIII. század vége felé pedig, a miskolc-sötétkapui ásatás tanúsága alapján, talán már a háromosztatú ház is megjelent.

A földházak alapterülete 10 m2 körüli volt, tehát igen kicsinek bizonyult egy átlagosan öttagú család számára. Érthető, ha a melegebb tavaszi idő beköszöntével örömmel hagyták oda a szűk és egészségtelen odúikat, s a nyarat és az őszt szellős sátrakban töltötték, amelyet nem feltétlenül a vándorló állat útját követve különböző helyeken vertek fel, hanem leginkább a házak között. A házak körül a régészek olyan építmények nyomaira bukkantak, amelyek igazolják, hogy az Árpád-kori falusi ember életének nagyobbik része a földházon kívül zajlott. Minden háztartáshoz külső kemence tartozott, ahol nemcsak főztek, hanem magot pörköltek, húst szárítottak és füstöltek, valamint gyümölcsöt aszaltak. Mutatnak nyomok arra, hogy a ház körül gazdasági épületek, istállók álltak, s a gabonamagvakat vermekben tárolták.

Ha korszakunkban még a földbe ásott ház s a jellemző, ott, ahol a természeti viszonyok megengedték, megjelentek a kőből, illetve fából épült házak. A fa- és kőházak már teljesen a föld fölé emelkedő, felmenő, sík falú épületek voltak. Freisingi Ottó tanúsítja, hogy a XII. századi Magyarországon ismerték a faházat. 1138. évi adat szerint Gán falu szolga-háznépei évenként vagy két kész házat, vagy ezer zsindelyt, azaz tetőfedéshez használt falemezt adtak Dömösnek. A zsindely nyilván faház, esetleg templom befedésére szolgált. A XIII. század első évtizedeinek okleveleiben, mindenekelőtt a Váradi Regestrumban, a házak felégetése bizonnyal faházakra vonatkozik. Az Árpád-kor végére, a csekély számú régészeti lelet alapján általánosítva, megszaporodtak csak félig földbe ásott, részben tehát felmenő falú házak. Ezek boronaházak voltak, felmenő faluk 50–120 cm magas lehetett, s itt már ablak megléte sem elképzelhetetlen.

A falu középpontjában a templom állott, ha a falunak egyáltalán volt temploma. I. István törvénybe foglalt szándéka, hogy minden tíz falu építsen egy templomot, a XII. században már bizonyára teljesült, de a falvak többségében még ekkor sem állott templom. A falusi plébániatemplomoknak a XII. században két alapvető típusuk van. Az egyik a hosszanti elrendezésű, rendszerint sík mennyezettel lefedett, többnyire déli bejárattal rendelkező, zárt típus, amelynek apszisa, az egyetlen boltozott téregység, a keleti oldalon található. A másik típust a kerek hajóból és a hozzácsatlakozó apszisból álló rotundák képviselik. Mutatnak nyomok arra, így például a szepességi Zsaluzsányban, hogy falusi templom közelében állott a birtokos kegyúr lakhelye (palácium). Számos falusi templom maradt ránk a XIII. századból. Területenként azonos, országrészeként eltérő tervek alapján épültek. A szepességiek tágas, eredetileg boltozatlan hajóból és mindig egyenes záródású, keresztboltozatos szentélyből állnak, az erdélyiek nagyrészt törmelékkőből épült, tagolatlan pillérsorral három hajóra osztott, rendszerint nagyméretű bazilikák, a zalai és muraközi templomok téglából készültek. A gazdasági emelkedés jele, hogy a falusi templomok ezekben az évtizedekben nagyobb gondossággal, reprezentatívabb díszítéssel épültek, mint korábban. Ekkor terjedt el a régebben általánossá vált apszissal szemben a modern bordás keresztboltozathoz alkalmasabb, egyenes záródású, négyzetes szentély. A torony a XIII. század előtt nem volt kötelező tartozéka a templomnak. A XIII. század első felében egyre több falusi templomhoz épült torony. A XIII. századtól megsokasodtak az olyan falvak, amelyek nevüket templomuk védőszentjéről nyerték.

Jelentősebb Árpád-kori feltárások. — Külön táblázat.

Gyér adatok a XIII. század első feléből halvány fényt vetnek a falu belső életére is. A falvak sokszor kevert jogállású, különböző terhek alatt nyögő lakosai közösséget alkottak; persze nem a rabszolgához közel álló servusok által lakott praediumokon, hanem a szabadok településein bukkan fel ez a közösség, amely elsősorban a falu jogi egységét, érdekeinek védelmét volt hivatva képviselni. 1225-ben a bélai emberek az egész falu nevében ismerték el, hogy határukban földje van az esztergomi káptalannak. A falu önkormányzatának élén a falusi bíró, a villicus állt. Ha a villicus alattvalója volt is a földesúrnak, s tevékenységet ellenében nem fejthetett ki, sőt talán tisztségbe sem léphetett jóváhagyása nélkül, a villicus dolgába a falunak is közvetlen beleszólása volt. 1220-ban tíz abaúji német telepesfalu vádolt két falunagyot, hogy azok elnyomták őket, s tetemes, 110 márkányi kárt okoztak nekik. A falusiak végül is a kár elengedésével elűzték a két villicust, feleségükkel és gyermekeikkel együtt, a visszatérés reménye nélkül. 1240-ben maga IV. Béla király engedte meg a győri várnépeknek, hogy villicust válasszanak maguknak.

A korszak páratlanul értékes forrása, az 1208–1235 közötti években Váradon megítélt peres ügyekről feljegyzéseket megőrző Váradi Regestrum 223 bűnesetet foglal magában. Ez rávilágít a falvak közbiztonságára, a falu békéjét megzavaró bűncselekményekre. Tekintettel arra, hogy a váradi tüzesvas-próbára elsősorban Bihar-megyei, illetve a szomszédos megyékből való emberek kerültek, az alábbi bűnügyi statisztika erre a területre érvényes. A lopás a bűnesetek közel háromnegyedét tette ki. Magas volt az emberölések száma, a 223 esetből 31 sorolható ide. Az egyéb bűnök közül tizenegyszer fordul elő a méregkeverés-bűbájoskodás. a rontó asszonyok között még úrnő is szerepel, öt ízben ház felgyújtása, négy ízben praedium lerombolása, három esetben leányrablás, két alkalommal paráznaság. Néhány bűneset szolga erőszakos elvételével, megszöktetésével, szökött szolga rejtegetésével kapcsolatos. A falvak népének bűnözési statisztikája jól mutatja, hogy az évszázadok óta szívósan tovább élő, a pogány korból megőrzött esetek, főleg a leányrablás és a méregkeverés-bűbájoskodás mellett nagy számban képviseltették magukat a vagyon elleni bűntettek, s ugyancsak az osztálytársadalom viszonyaiból fakadt a szolgák szöktetésével összefüggő néhány bűneset. Egészen hétköznapi eseményekbe, a falusi élet rejtett kulisszái mögé is bepillanthatunk. A falusi virtuskodás, illetve verekedés eredményezte, hogy a Gyán településre való Bandu kiverte ellenfele fogát. Ismert olyan eset is, hogy az asszony házasságtörését nem a férj, hanem a szomszéd jelentette az esperesnek. Egy falu lakóiról azt terjesztette a pletyka, hogy kincsre leltek.

Lábjegyzet

  1. Gombos III. 1767. — Magyar fordítása: Freisingi Ottó. Fordította Gombos

Irodalom

A középkori magyar falutörténet alapvető monográfiákat köszönhet Szabó Istvánnak (A falurendszer kialakulása Magyarországon, illetve A középkori magyar falu). Ugyancsak összefoglaló falutörténetre vállalkozott Eperjessy Kálmán A magyar falu története (Stúdium könyvek 58. Budapest, 1966) című munkájában.

A közepkori magyar falu települési kérdéseire összefoglalóan lásd Maksay, A magyar falu középkori településrendje. A magyar településtörténet módszertana Mályusz Elemér Turóc megye kiakulása (Budapest, 1922) című kötete, valamint a Mályusz Elemér szerkesztette Magyarság és nemzetiség, illetve a Település- és népiségtörténeti értekezések című sorozatok révén formálódott ki. Az előbb említett sorozat megjelent kötetei: Szabó István, Ugocsa megye (Budapest, 1937); Ila Bálint, Gömör megye. 2-3. köt. (Budapest, 1944-1946; 1. és 4. kötete később, és a sorozaton kívül látott napvilágot: Budapest, 1969-1976); az utóbbi sorozatéi: Fügedi Erik, Nyitra megye betelepülése] (Budapest, 1938; illetve Századok 1938. 7-8, 9-10); Iczkovits (Iványi) Emma, Az erdélyi Fehér megye középkorban] (Budapest, 1939); Balázs Éva, Kolozs megye kialakulása] (Budapest, 1939); Maksay Ferenc, A középkori Szatmár megye] ([[Budapest#1940|Budapest, 1940); Jakó Zsigmond, Bihar megye a török pusztítás előtt (Budapest, 1940); Bélay Vilmos, Máramaros megye társadalma és nemzetiségei (Budapest, 1943). A betelepülés folyamatáról tájékoztat továbbá Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza] I. Egy kis tájegység középkori településtörténeti képét adja Makkai László, A Csallóköz településtörténeti vázlata (Századok 1947. 1-10). Komoly segítséget nyújtanak a középkori magyar településtörténetnek a Magyarország régészeti topográfiája eddig megjelent kötetei.

A középkori magyar falu egyre növekvő számú régészeti irodalmából az alábbi munkákat lehet kiemelni: Méri István, Beszámoló a tiszalök-rázompusztai és túrkeve-mórici ásatások eredményéről (Archaeologiai Értesítő 1952. 1–2; 1954. 2); Kovalovszki Júlia, Ásatások Szarvas környéki Árpád-kori falvak helyén (Archaeologiai Értesítő 1960. 1); Méri István Az árkok szerepe Árpád-kori falvainkban Archaeologiai Értesítő 1962. 2); Árpád-kori szabadban levő kemencék (Archaeologiai Értesítő 1963. 2); Kovalovszki Júlia, [Die+Dorfausgrabungen+von+Doboz+und+Bashalom+aus+der+Arpadenzeit&pk=1804710 Dobozi és bashalmi Árpád-kori faluásatások] (Folia Archaeologia 1964); Méri István, Árpád-kori népi épitkezésünk feltárt emlékei Orosháza határában (Régészeti Füzetek Ser. II. No. 12. Budapest, 1964); Kovalovszki Júlia, Orosháza és környéke a magyar középkorban (In: Orosháza története. Szerkesztette Nagy Gyula. Orosháza, 1965); Horváth Béla Az Árpád-kori falusi ház a korabeli törvények tükrében (Folia Archaeologia 1965); Árpád-kori faépitkezés nyomai Fonyód-Bélatelepen (Folia Archaeologia 1968); Méri István, Árpád-kori falusi gabonaőrlő és kenyérsütő berendezések (A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969–1970); Horváth Béla, Előzetes jelentés az 1965-68. évi tiszaörvényi feltárásokról (Archaeologiai Értesítő 1970. 1); Cs. Sós ÁgnesParádi Nándor, A csátaljai Árpád-kori temető és település (Folia Archaeologia 1971); Müller Róbert, Régészeti terepbejárások a göcseji "szegek" vidékén és településtörténeti tanulságaik (A Göcseji Múzeum Kiadványai 30. Zalaegerszeg, 1971); Adatok a Nyugat-Dunántúl középkori népi épitészetéhez (Veszprém megyei Múzeumok Közleményei 1972); Bóna István, VII. századi avar települések és Árpád-kori magyar falu Dunaújvárosban (Fontes rerum archaeologicarum hungaricarum Budapest, 1973); I. Fodor, Vorläufige Bericht über die Ausgrabung des Dorfes Szabolcs-Kisfalud im Jachre 1971-73 (Folia Archaeologia 1975); Kovalovszki Júlia, Előzetes jelentés a dobozi Árpád-kori faluásatásról 1962-1974. (Archaeologiai Értesítő 1975. 2); Szabó János Győző, Árpád-kori telep és temetője Sarud határában (Az Egri Múzeum Évkönyve 1973-1974, 1975, 1976, 1978-1979); Kovalovszki Júlia, Településásatások Tiszaeszlár-Bashalmon (Fontes rerum archaeologicarum hungaricarum Budapest, 1980). Egy kisebb táj falvaira összefoglalóan lásd Szeged története I. A kezdetektől 1686-ig] (Szerkesztette Kristó Gyula. Szeged, 1983).

A falu belső életére vonatkozó adatokat lásd G. Bolla, Az Aranybulla-kori társadalmi mozgalmak a Váradi Regestrum megvilágításában.


Népesség és település
Idegen etnikumok Tartalomjegyzék Város