Farkas Károly

A Múltunk wikiből
Resicabánya, 1842. augusztus 12. – Budapest, 1907. február 16.
szocialista politikus, munkásvezető, vasmunkás
Wikipédia

S. Vincze Edit

Az Általános Munkásegylet megalakulása

1868 őszén a pest-budai munkásokon kívül a temesváriak is összeköttetésben álltak az Internacionáléval. A kapcsolat megteremtésében Farkas Károlynak, a resicai születésű gépszerelőnek jutott jelentős szerep. Tanuló éveit Svájcban töltötte, ott ismerkedett meg Johann Philipp Beckerrel, az Internacionálé genfi központi szekciójának vezetőjével. Hazatérve Temesvárott vállalt munkát; 1868 októberében az ő segítségével alakult meg a Temesvári Általános Munkásegylet. Továbbra is kapcsolatban maradt Beckerrel, terjesztette a genfi szekció lapját, az Internacionálé eszméit propagáló Der Vorbote-t. 1869 januárjában az Internacionálé Főtanácsa Farkas Károlyt a szövetség magyarországi főmegbízottjává nevezte ki, felhatalmazva arra, hogy tagokat vegyen fel és szervezze a Nemzetközi Munkásszövetség magyarországi szekcióját.

Kísérletek munkáspárt alakítására

1869 őszén kezdődött meg az Internacionálé magyarországi szekciójának kiépítése is. Farkas Károly főmegbízott az év őszén költözött a fővárosba. Az Internacionálé marxi eszméit elsősorban a fegyvergyári, a gépgyári és a malomipari munkások között terjesztette, akik az augusztus végén alakult Pest-Budai Munkásképző Egyletben tömörültek. Az egylet a liberális Horn Ede publicista támogatásával, önsegélyező programmal alakult meg, de hamar kiviláglott, hogy munkástagjai az „önsegély” kifejezésen osztályharcot, sztrájkot, önálló munkásszervezkedést értenek, tehát gyökeresen mást, mint az egylet polgári támogatói. Farkas Károly maga is ennek a szervezetnek lett a tagja, majd rövidesen vezetője. Pozícióját arra használta fel, hogy a Pest-Budai Munkásképző Egyletet a Nemzetközi Munkásszövetség fővárosi bázisává fejlessze. Az Internacionálé tagjai – 1869–70-ben alig 40–50 fő – segítették, támogatták az eisenachi párt pesti csoportját.

A szociáldemokrata munkások kisszámú, de befolyását tekintve hatékony táborának felvilágosító és szervező munkája nyomán erőteljesen fejlődött a proletárok osztálytudata és harci kedve. 1870 első hónapjaiban öt nagyobb pesti gyárban robbant ki sztrájk, árszabálymozgalmat indítottak a nyomdászok is. Február közepén a rendőrség elfogta F. W. Raspét, a „külföldi igazgatót”, őt okolva a fővárosi megmozdulások kirobbanásáért. Február 17-én a pesti munkások tömegtüntetésen tiltakoztak az erőszakos eljárás ellen. A kormány utasítást adott Raspe kitoloncolására, karhatalommal verette szét a tüntetést, de a munkásmegmozdulások sora nem szakadt meg. Márciusban sztrájkba léptek az első magyar gépgyár munkásai is; küzdelmüket Farkas Károly és Strobl Antal, az Internacionálé tagjai irányították.

A rendőrség erőszakos beavatkozását az 1869 decemberi bécsi események is ösztönözték. 1869 december végén ugyanis – egy nagy bécsi tömegtüntetést követően – az osztrák kormány rendeletére a rendőrség letartóztatta az ausztriai szocialisták vezetőit, és felségárulás vádjával pert indíttatott ellenük. A vádpontok között nagy súllyal szerepelt az eisenachi program népszerűsítése: a belügyminiszter a szociáldemokrata eszméket ismételten „államveszélyeseknek” nyilvánította és a szociáldemokrata szervezetek alakítását megtiltotta.

A magyar kormány ekkor még nem érezte szükségesnek, hogy hasonló módon lépjen fel a munkások szervezkedése és megmozdulásai ellen: a „munkáskérdés” létezését Magyarországon tagadta, a munkásmegmozdulásokat „külföldi izgatók” tevékenységére vezette vissza. De az 1870. februári erőszakos rendőri beavatkozás, meg az a tény, hogy a politikai jelleggel alakuló Általános Munkásegylet alapszabályait a belügyminiszter – éppen a politikai célok miatt – nem volt hajlandó láttamozni, jelezte, hogy a kormány a szociáldemokrata mozgalom kiszélesedése esetén nem riad vissza az ausztriai példa követésétől.

A fővárosi munkások aktivizálódását – 1870 tavaszán – nemcsak a gazdasági harc erősödése mutatta. 1870. április 3-án megkezdte működését az első szociális munkásintézmény, az Általános Munkás Betegsegélyző- és Rokkantpénztár. (Alapítása Farkas Károly és Rauchmaul Károly gépész nevéhez fűződik.) Rendeltetése az volt, hogy támaszt nyújtson a keresőképtelen, beteg vagy megrokkant munkásoknak, akiket a társadalom teljesen magukra hagyott. Megalakításával a szocialista munkásmozgalom újabb, legális centruma jött létre.

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

1870. július 24-én – röviddel a háború kirobbanása után – a két pesti központi munkásszervezet közös nagygyűlést tartott, tiltakozásul a háború ellen. Farkas Károly, a gyűlés egybehívója és előadója a proletár internacionalizmus szellemében foglalt állást minden dinasztikus háború ellen, üdvözölte a békéért küzdő német és francia proletárokat. A sedani vereség és a francia köztársaság kikiáltása után erősödött a francia nép iránti rokonszenv és a köztársasági propaganda. A szocialista munkások Monarchia-szerte felemelték tiltakozó szavukat a porosz kormány annexiós törekvései ellen. Ebben a politikai közvéleményt élénken foglalkoztató kérdésben az Internacionálé pesti szekciója és az Általános Munkásegylet azonos álláspontot vallott. Mind jobban erősödött a szervezett munkásság egysége.

A politikai küzdelemnek az Általános Munkásegylet teremtett legális keretet. Alapszabályait – politikai jellegű feladatok meghatározásának csekély módosítása után – a belügyminiszter 1870. június 11-én végre jóváhagyta. A politikai aktivitás növelte az egylet tömegbefolyását: a fővárosi szakmai egyletek és a vidéki munkásegyletek csatlakoztak a pesti központhoz. Az egyesülés elől a Pest-Budai Munkásképző Egylet – az Internacionálé szekciója – sem zárkózott el. 1870 őszén megint esedékes lett a legális munkáspárt létrehozása.

A munkáspárt jellegének, irányának meghatározása azonban újra belső ellentéteket robbantott ki, így a párt megint csak nem jöhetett létre. Az Általános Munkásegylet irányítói a porosz annexió ellen vívott harcban a 48-as párt vezetőinek támogatását keresték. Az együttműködés alapját a két tábor véleményazonossága teremtette meg. Az Általános Munkásegylet vezetői 1870. december 18-án a „48-as klubbal” együttesen szervezett gyűlésen tiltakoztak Elzász-Lotharingia porosz megszállása ellen, 1871 februárjában pedig petíciós kampányt indítottak a bécsi francia konzul pénzügyi támogatásával. A magyar kormány közbenjárását sürgető kérvényre az aláírásokat az Általános Munkásegylet vezetői gyűjtötték. A 48-as párttal való kapcsolatot elsősorban Külföldi Viktor, az egylet alelnöke és Szvoboda Lajos tanárjelölt, a vezetőség tagja szorgalmazta, törekvéseiket Ihrlinger Antal is támogatta.

A 48-as párt radikális képviselőivel kialakított együttműködés nagyobb súlyt, szabadabb mozgási lehetőséget biztosított az Általános Munkásegyletnek. Vezetői azonban a szövetségtől jóval többet vártak: a munkásmozgalom tömegbázisának kiszélesítését. Az ország lakosságának többségét alkotó mezőgazdasági proletárok és szegényparasztok politikailag aktív csoportjai a 48-as párt befolyása alatt álltak. Külföldi de főként Szvoboda abban bízott, hogy a 48-as párt képviselőinek közvetítésével a falusi „demokrata körök”, „népkörök” felsorakoznak a szocialisták oldalán. Nézeteik szerint az alakulóban levő munkáspártnak nemcsak az iprai proletariátust kell tömörítenie, hanem a parasztságot, a kispolgárságot és a haladó szellemű értelmiségieket is. Alkalmazkodva a 48-as párt híveinek nacionalista érzelmeihez, a pártot Magyar Munkáspárt elnevezéssel akarták létrehozni, ami eleve kirekesztette volna soraiból a nemzetiségi proletárokat. Elnökének Simonyi Ernőt szemelték ki, abban a meggyőződésben, hogy „eltekintve speciálisan nemzeti álláspontjuktól a politikában, a 48-as párt kiemelkedő vezetői szociális téren nemzetközileg gondolkodnak és általában a szocialista tendenciáknak hódolnak”.[1]

Hasonló jellegű szervezetek alakulására már volt történelmi példa. Kezdetben maga az Internacionálé is ellentétes szándékú és meggyőződésű egyedeket-csoportokat tömörített; a Német Munkásegyletek Szövetsége is megnyitotta kapuit a délnémet Néppárt előtt; a Monarchiában – főként Cseh- és Morvaországban, Galíciában – is működtek a nemzeti burzsoáziát és a munkásságot egyesítő szervezetek. De ez az egység sehol sem bizonyult tartósnak, csak addig állott fenn, míg a proletárok és a kispolgárok egymástól eltérő osztályérdekei nem keresztezték egymást. A 60-as évek Végén a nemzetközi munkásmozgalom a forradalmi irányú fejlődés jeleit mutatta. Az Internacionálé 1869-es bázeli kongresszusa határozatot hozott a földnek és kincseinek kollektív tulajdonáról. A marxi forradalomelméletet tükröző határozat – a magántulajdon elvének tagadása – mélyreható polarizációs folyamatot indított el: a kispolgári demokraták szakítottak a szocialista mozgalommal, a szervezett proletariátus pedig egyre tisztábban képviselte önálló osztályérdekeit.

A munkásság önállósodásának folyamata 1869–70-ben meggyorsult. A német Szociáldemokrata Munkáspártból a kollektív tulajdon elvének nyilvános elfogadása után kiváltak a délnémet Néppárt csoportjai. Hasonló tendenciák mutatkoztak az Osztrák–Magyar Monarchia munkásmozgalmában: az ausztriai szociáldemokrácia forradalmi érzelmű tagjai mind erőteljesebben bírálták a burzsoáziával együtthaladó Oberwinder-féle vezetést, sürgették-szorgalmazták az önálló proletárpolitika érvényesítését. A németországi és az ausztriai proletármozgalom önállósulását a politikai eseményekben bekövetkezett fordulat is elősegítette. Poroszország katonai győzelme mutatta az egységes, demokratikus Németország létrehozására irányuló törekvések irrealitását. A német militarizmus durva érvényesülése pedig jócskán elhomályosította a német nacionalizmus dicsfényét.

Ismerve a 48-as párt képviselőinek kispolgári demokrata eszméit és központba állított függetlenségi törekvéseit, nem lehet kétséges, hogy a demokratikus érzelmű 48-asok és a szocialista munkásság egy pártban való tömörítése csak abban az esetben lett volna lehetséges, ha a munkások lemondanak az önálló osztálypolitikáról, a proletár nemzetköziség vállalásáról, az Internacionálé közvetítette marxi eszmék érvényesítéséről. Egy ilyen munkáspárt felett ekkor azonban már eljárt az idő.

A magyarországi munkásmozgalom másik irányzata, amelyet az Internacionálé pesti szekciójának tagsága, elsősorban Farkas Károly képviselt, a nemzetközi munkásmozgalomban lejátszódó forradalmi folyamat áramlatába kapcsolódott. Az Internacionálé hívei az önálló proletárpolitika védelmében hevesen szembeszegültek a 48-as párttal kiépített politikai együttműködéssel, és következetesen hangsúlyozva, hogy „magyar munkáspárt nem létezik, szociáldemokrata párt csak egy van a világon, nincs német és nincs magyar”, tiltakoztak a Magyar Munkáspárt alakításának terve ellen.[2] Az Internacionálé pesti szekciója olyan, a polgárság minden politikai árnyalatától független, önálló proletárpárt létrehozására törekedett, mely az internacionalizmus és az osztályharc talaján áll. A magyarországi munkások szövetségeseit, harcostársait nem a nemzeti burzsoázia, hanem a nemzeti különbség nélkül szervezett és országhatárokkal szét nem választott ipari és mezőgazdasági proletariátus soraiban kereste. A két egymással ellentétes koncepció – mely a dualizmus korában végigkíséri a munkásmozgalom történetét – már ekkor, az első lépések megtételekor kialakult.

A forradalmi irányú szervezkedést és propagandát a rendőrség következetesen akadályozta. 1870 decemberében feloszlatta a Pest-Budai Munkásképző Egyletet, újjászervezését lehetetlenné tette. Az Internacionálé pesti szekciója csakúgy, mint az ausztriai szociáldemokrácia, illegálisan folytatta tevékenységét.

A „nemzetközi szociáldemokrata párt” bázisa gyorsan szélesedett. Ebben mindenekelőtt a francia proletárok győzelme, a Párizsi Kommün létrehozása játszott közre. A nemzetközi események az Internacionálé pesti csoportjának nézeteit igazolták: előbb a győzelem ténye és a Kommün szocialista jellegű intézkedései, később a kegyetlen megtorlás, a szövetségesnek vélt demokratikus polgárság ingadozása és szembefordulása a forradalmi munkásmozgalommal.

A francia események híre gyorsan terjedt a magyarországi munkások között: az 1871 tavaszán a fiatal Politzer Zsigmond mérnökhallgató szerkesztésében megjelent új szocialista sajtóorgánum, a Testvériség (Brüderlichkeit) rendszeresen hírt adott a párizsi fejleményekről és szolidaritását fejezte ki a francia forradalmárokkal.

1871 tavaszán nagyarányú sztrájkmozgalom bontakozott ki a fővárosban. Bérkövetelésekért harcoltak a szabók, a bőrmunkások, a pékek, a vasúti munkások és számos más szakma dolgozói is. A legnagyobb méreteket a szabók májusi sztrájkja öltötte. A fővárosi rendőrség, amely a párizsi események magyarországi megismétlődésétől félt, erőszakos eszközökhöz folyamodott: letartóztatta a sztrájkbizottság ötvenkét tagját. A pesti munkások május 8-án kérvényt akartak átadni a parlament elnökének, hogy kieszközöljék társaik szabadon bocsátását. A Parlament körül csoportosuló, az épületbe is behatoló munkástömeget karhatalommal oszlatták szét.

Az Internacionálé pesti szekciójának tagjai részt vettek a bérmozgalmak irányításában. Kapcsolataik a szakmai szervezetekkel már korábban kiépültek és megszilárdultak. A szociáldemokrata párt szervezését ugyanis Farkas Károly a nagy- és kisüzemi proletárok soraiban kezdte meg. Az illegálisan tovább működő Pest-Budai Munkásképző Egylet keretei között központi irányító testületet hozott létre, az úgynevezett szakegyleti szekciót. A testülethez tartoztak a szakegyletek vezetői, a nagyobb üzemek munkásainak képviselői és a szociáldemokrata érzelmű, külön egyletbe nem tömörült kisipari szakmák bizalmi férfiai. A szakegyleti szekció tulajdonképpen a legálisan még meg nem alakult szociáldemokrata párt vezető testületeként működött: minden jelentősebb kezdeményezésről a szekció ülésein döntöttek. Farkas Károly nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy az Általános Munkásegyletnek a 48-as párt irányában el nem kötelezett vezetőit megnyerje törekvéseinek. Fáradozását rövidesen siker koronázta: Essl András szabó, az Általános Munkásegylet másodelnöke, Ihrlinger Antal és még többen bekapcsolódtak a szakegyleti szekció munkájába.

A munkásmozgalom radikalizálódása az Általános Munkásegylet tevékenységében is tükröződött. A vidéki munkásegyletek sorban csatlakoztak hozzá (ekkor már több, mint húsz városban működtek szocialista jellegű szervezetek, főként az ipari gócpontokban: Pozsonyban, Sopronban, Nagykanizsán, Kaposvárott, Pécsett, Temesvárt, Aradon és Resicán), a fővárosi központ tevékenysége is kiterjedt.

1871 januárjában megalakították a „fejmunkások osztályát”, amely a szocialista irodalom, mindenekelőtt Lassalle műveinek magyar nyelvű tolmácsolására „irodalmi osztályt”, a munkások képzésének elősegítésére „szociáldemokrata iskolát” alapított. A Párizsi Kommün hatása az Általános Munkásegylet elméletében is megmutatkozott. A békés átalakulást, a törvényes keretek között folyó politikai harcot hirdető nézetek háttérbe szorultak. A Kommün győzelme, majd kegyetlen vérbefojtása növelte a proletár szolidaritás érzését, fokozta a rokonszenvet és a bizalmat az Internacionálé iránt. Az Általános Munkásegylet lapja, a Testvériség így fogalmazta meg a Kommün egyik fontos tanulságát: „Osztályharc tehát a jelszavunk, melyhez a proletárságnak híven ragaszkodni kell kérdésének sikeres megfejtése végett.”[3]

1871 májusára elhárultak a legnagyobb akadályok a munkásegység megteremtésének útjából, megérlelődtek a szociáldemokrata párt megalakításának előfeltételei. A Pest-Budai Munkásképző Egylet tagjai május végén beléptek az Általános Munkásegyletbe. Elnökké Essl Andrást választották, a szakegyleti szekció legtevékenyebb vezetői – közöttük Farkas Károly – a választmány tagjai lettek. A szociáldemokrata párt törvényes megalakítását azonban a Párizsi Kommün leverését követő események megakadályozták.

A proletár nemzetköziség megnyilvánulása volt az a gyűlés és tüntetés, amelyet a szakegyleti szekció irányításával – a hatósági tilalom ellenére – 1871. június 11-én a Párizsi Kommün mártírjainak emlékére rendeztek. A pesti munkások gyűlése része volt annak a nemzetközi szolidaritás-akciónak, amelyet az Internacionálé kezdeményezett a francia forradalmárok védelmében, a kommünárok menedékjogának biztosítása érdekében. A lelkes hangulatú gyűlésen forradalmi beszédek hangzottak el. „A munkásságnak nem szabad többé kérni, joga van követelni – mondotta az egyik szónok –, de követeléseikért a munkásoknak helyt kell állniuk, és még ha nincs is fegyverük, ökleikkel kell szembeszegülniük a katonák szuronyainak és az erőszaknak.” A Kommün véres legázolása sem fosztotta meg a szocialistákat az újabb győzelem reményétől. „A szociáldemokrácia előtte úgy tűnik fel – hangsúlyozta a szónok –, mint a mitológiai idők meséiben a sárkány, melynek minden levágott feje helyett tíz új nőtt ki.”[4] A gyűlés befejeztével a munkások gyászfátyolos kalappal a Városligetbe vonultak. A katonás rendben felsorakozott tüntető menet éltette a hős párizsi proletárokat és hitet tett „az új, az általános forradalom” mellett.

A Párizsi Kommünnel lezárult a nemzetközi munkásmozgalom első szakasza. A 70-es évek elején a burzsoázia minden országban az erőszak fegyverével igyekezett véget vetni a szocialista eszmék továbbterjedésének: 1870-ben a bécsi, 1871 őszén a braunschweigi, majd 1872 elején a lipcsei szociáldemokratákat fogták perbe „felségárulás” címén, és ítélték őket hosszabb börtönbüntetésre. A pesti tüntetést követő napokban – június 12-én és 13-án – a fővárosi rendőrség letartóztatta a szocialisták vezetőit, házkutatást tartott az egyleti helyiségekben és a szocialisták lakásán. Hosszú vizsgálat és előkészület után 1872. április 22-én „hűtlenség” vádjával bíróság elé állították a fogva tartott huszonnyolc szocialistát, közöttük Farkas Károlyt, Ihrlinger Antalt, Essl Andrást, Külföldi Viktort, Politzer Zsigmondot és Szvoboda Lajost. Azzal vádolták őket, hogy a „communismus” bevezetésére törekedtek, arra készültek, hogy erőszakkal döntsék meg a Monarchia rendszerét. Különösen súlyosan esett latba az a kapcsolat, amelyet a szocialista munkások a nemzetközi munkásmozgalom, az Internacionálé vezetőivel teremtettek. A tárgyaláson azonban a koholt vádak összeomlottak, a munkásszervezetek vezetőit a bíróság felmentette.

A főváros lakossága élénk figyelemmel követte a hűtlenségi pert. A polgári ellenzék lapjai sűrűn bírálták a kormányszerveket az erőszakos akció és a per indokolatlan elhúzódása miatt. Helfy Ignác, a 48-as párt vezéregyénisége a parlament szeptember 20-i és december 2-i ülésén jogtalannak és törvénytelennek minősítette a szocialisták hosszan tartó vizsgálati fogságát, s a személyes szabadság megsértésével vádolta a kormányt. A munkáskérdés megoldásáról szóló beszédében arra az álláspontra helyezkedett – tolmácsolva a 48-as párti képviselők többségének véleményét is –, hogy azt nem az erőszak alkalmazásával, hanem a munkásmozgalom állami irányításával kell megoldani. Ugyanakkor elhatárolta magát a Párizsi Kommüntől, a munkásmozgalom forradalmi irányától, és hazafias érzelmeire hivatkozva elítélte a proletár internacionalizmus eszméjét is. Ezek voltak azok az alapgondolatok, amelyek a 48-as párt – a későbbi Függetlenségi Párt – politikusainak a szocialista munkásmozgalomhoz fűződő viszonyát évtizedeken keresztül meghatározták.

A vezetők hosszú fogsága és a hatóságok tiltó intézkedései következtében a szocialista szervezetek tevékenysége átmenetileg megbénult. A felmentő ítélet után azonban a mozgalom vezetői szinte nyomban megkezdték az újjászervezés munkáját.

A magyarországi munkáspárt

Néhány hónappal a hűtlenségi per tárgyalása után Farkas Károly ismét kapcsolatot teremtett az Internacionálé Főtanácsával, és újjászervezte a Nemzetközi Munkásszövetség pesti szekcióját. Az Internacionálé 1872. szeptember 2-án kezdődő hágai kongresszusán első ízben képviseltették magukat a magyarországi szocialisták. Farkas Károly utazott Hágába, s ott az alapvető kérdésekben Marx és Engels álláspontját támogatta. A kongresszus határozatot fogadott el arról, hogy minden országban létre kell hozni a munkásosztály politikai pártját, amely a politikai hatalom megragadásáért küzd, és a „vagyonos osztályok által alakított minden régi párttal szemben áll”.[5] Farkas Hágából Mainzba utazott, részt vett a német Szociáldemokrata Munkáspárt kongresszusán is. Sok tapasztalattal gazdagodva és azzal a szilárd elhatározással tért haza, hogy újult erővel folytatja a küzdelmet a legális munkáspárt megteremtéséért.

A pesti szocialisták első lépésként az Általános Munkásegylet felélesztésével kísérleteztek: a belügyminiszter ugyanis a szervezetet nem oszlatta fel. Ennek ellenére a rendőrség az 1872. október 6-ára összehívott közgyűlést betiltotta, és az egylet további működését lehetetlenné tette, arra hivatkozva, hogy az már egy éve beszüntette alapszabályszerű tevékenységét.

Ekkor a pártalakítás előkészítésére alakított ideiglenes bizottság – Farkas, Ihrlinger, Essl és Külföldi vezetésével – az országszerte működő munkásegyletek koordinálása és a szocialista propaganda érdekében munkáslapok kiadását határozta el. Anyagi eszközök hiányában napilap megjelentetésére az előkészítő bizottság nem gondolhatott, ehhez 5000 forint kaució letételére lett volna szükség – így a Munkás-Heti-Krónika és az Arbeiter-Wochen-Chronik 1873. január 5-én hetilapként jelent meg, április 5-től a Betegpénztár anyagi támogatásával alapított első szocialista nyomda kiállításában. A lapokat a fővárosi szakegyletek, a Betegpénztár és a vidéki munkásszervezetek hivatalos közlönyüknek ismerték el és anyagilag is támogatták. A 70-es évek elején 5–6 ezer munkás tömörült a szocialista sajtó körül.

Az ideiglenes bizottság 1873. március 23-ára „szabad munkásgyűlést” hívott egybe, amelyen a fővárosi proletárok elfogadták a Magyarországi Munkáspárt megalakításáról szóló határozatot, és megválasztották a párt vezetőségét. Elnöke Ihrlinger Antal, titkára Külföldi Viktor lett, a vezetőségben Farkas Károly és Essl András is helyet foglalt.

A pártalakító gyűlésen elhangzott szónoklatok a hágai kongresszus határozatára támaszkodtak. Tükrözték azt a kiábrándultságot is, amely a polgári pártoknak a Párizsi Kommünnel kapcsolatos elutasító magatartása és a hűtlenségi per nyomán keletkezett. Farkas és Essl egyaránt hangsúlyozta: „Dacára annak, hogy az országban »jobb«, »bal« és »szélsőbal« pártok léteznek, mégis ezek közül egy sem szól a munkásosztály követelései és érdekei mellett, s már azért is kell, hogy maga a munkásnép mint osztály, mint önálló párt a többi pártokkal szembeszálljon, melyek mindnyájan a gyárnokok, tőkepénzesek és kizsákmányolók érdekeit támogatják és előmozdítják.”[6] Farkas a köztársaságról és a Párizsi Kommünről is beszélt, mely – mint mondotta – „legyőzetett ugyan, de csak azért, mert még gyenge volt”.[7]

A párt vezetősége élénk és sokoldalú tevékenységet fejtett ki egy programadó országos munkáskongresszus összehívása céljából. Pár hét alatt kiépítette a párt szervezetét: a tagság a munkáslapok előfizetőiből állott, akiket helységenként – a fővárosban városrészenként, illetve üzemenként – egy vagy-több bizalmi férfi fogott össze. A pártvezetőség erőteljesen ösztönözte a munkások szakmai önképző és segélyező szervezeteinek a létrehozását is, hivatkozva az 1872-ben alkotott új ipartörvényre, amely megszüntette a céheket és azokkal együtt a kereteik között működő segélypénztárakat is.

A kongresszus összehívására már nem kerülhetett sor; Szapáry Gyula belügyminiszter vizsgálatot indított a párt vezetői ellen, majd április 25-i rendeletével a Magyarországi Munkáspártot feloszlatta és működését megtiltotta. 1872 novemberében – Bismarck kancellár kezdeményezésére – összeültek a Német Birodalom és Ausztria–Magyarország kormányképviselői, hogy összehangolják a szocialista munkásmozgalom elfojtására szolgáló rendelkezéseiket. A berlini értekezlet résztvevői azt tartották a legfontosabbnak, hogy a szocialista szervezkedést lokalizálják, az országos jellegű és a nemzetközi kiterjedésű szervezetek létrehozását megakadályozzák. A magyar belügyminiszter rendelkezése ezeknek a határozatoknak a szellemében fogant.

A párt feloszlatását követően a belügyminisztériumi intézkedések egész sora következett a munkásszervezkedés meggátlására, a párt vezetőinek megfélemlítésére. A szakegyletek alapszabályainak láttamozását megtagadták, vizsgálatot indítottak a pártnyomdát finanszírozó Betegpénztár ellen, perbe fogták a párt vezetőit azzal az ürüggyel, hogy a nyomdát, illetve a munkáslapok tulajdonjogában beállt változásokat nem jelentették be időben a hatóságoknak. A per több mint két esztendeig húzódott. A lassú ügymenet nyilvánvalóan a szocialista vezetők sakkban tartását célozta. 1874 augusztusában az eljárást „tényálladék hiányában” megszüntették, de a vezetők zaklatása – a többi korlátozó rendszabállyal együtt – lassította a munkásmozgalom előrehaladását.

A feloszlatott Magyarországi Munkáspárt azonban illegálisan tovább működött; a pártvezetőség szerepét a pártlapok szerkesztő bizottsága töltötte be. A vezetőség a pártsajtó segítségével, a gyakorta összehívott munkásgyűléseken szorgalmazta a fővárosi és a vidéki munkások szervezkedését, szakegyletek létrehozását, kapcsolatot teremtett és tartott fenn a vidéki szervezetekkel, pártestélyeket rendezett, népgyűléseken és a sajtó hasábjain terjesztette a szocialista eszméket. A párt munkásbázisa növekedett, de elszigeteltségéből nem tudott kilépni.

A hágai kongresszus határozata értelmében az Internacionálé Főtanácsának székhelyét New Yorkba helyezték át, ez megnehezítette az érintkezést a kontinensen működő szekciókkal. A pesti internacionalisták 1873–74-ben még a nagy távolság ellenére is fenntartották kapcsolataikat a Főtanáccsal: Farkas Károly két ízben is küldött jelentést a magyarországi munkásmozgalom helyzetéről, fejlődéséről.

Hanák Péter

A szocialista munkásmozgalom kezdetei

Az 1869-ben alapított Pest-Budai Munkásképző Egylet célja éppen ez volt: a munkásság szellemi és anyagi érdekeinek békés ápolása, távol a politikától. Az érdekvédelemmel együtt azonban szükségképpen némi politika és valamelyes szocializmus is behatolt az egyletbe, főként Farkas Károly tevékenysége révén. Egy év se telt el, s a munkásképző egylet is az osztályharc útjára lépett. Sajátos feladata és érdeme a segélyegyletek központosítása volt. Ez a centralizáció az 1870 tavaszán alapított Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár keretei között találta meg legmegfelelőbb szervezeti formáját.

A betegpénztár alapszabályai szerint csupán segélyezéssel foglalkozhatott, és csupán munkásjóléti intézménnyé vált volna, ha kezdettől fogva nem áll szocialista irányítás alatt. Az alapító Farkas Károly vasmunkás, ugyancsak külföldet megjárt, képzett szocialista, az Internacionálé tagja, majd 1869-től magyarországi főmegbízottja volt, aki az Internacionálé vonalát követve igyekezett a szocialista eszme terjesztését a gazdasági érdekvédelemmel és segélyezéssel összekapcsolni. Irányításával a betegpénztár sikeresen gyarapodott, fontos szerepet játszott a propagandában, és nemcsak a mozgalom anyagi támasza, hanem hosszú ideig szilárd szervezési bázisa is volt. A betegpénztár a fővárosban és vidéken kerületi pénztárakat, fiókokat állított fel, és így a vertikálisan tagolt központosított szervezet első formáját alkotta.

Harc az önálló munkáspártért

A munkásegylet vezetőségének helyét 1873-tól a két pártlap, a Munkás-Heti-Krónika és az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztősége – Farkas Károly, Ihrlinger Antal és Külföldi Viktor – vette át.

Lábjegyzetek

  1. Lásd Szvoboda Lajos vallomását, 1871. július 10. Budapest Főváros Levéltára. Rendőrfőkapitányi iratok (továbbiakban: Fővárosi Levéltár rendőrkapitányi iratok). Az 1871–1872-es „hűtlenségi per”.
  2. Lásd: ugyanott
  3. Külföldi Viktor, A társadalmi kérdés. Testvériség, 1871. április 2
  4. Farkas Károly vallomási jegyzőkönyve. 1871. július 6. Fővárosi Levéltár rendőrkapitányi iratok Az 1871–1872-es „hűtlenségi per”.
  5. MarxEngels művei. 18. Budapest, 1969. 138.
  6. A magyarországi munkáspárt újjászervezése. Munkás-Heti-Krónika, 1873. március 30. Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai I. 265.
  7. Országos Levéltár Belügyminisztérium levéltára. Elnöki iratok. 1873–XIV/a–964. (1177).

Műve

Farkas Károly vallomási jegyzőkönyve. 1871. július 6. Fővárosi Levéltár rendőrkapitányi iratok Az 1871–1872-es „hűtlenségi per”.