Fejérváry Géza

A Múltunk wikiből
Josefstadt, Csehország, 1833. március 15. – Bécs, 1914. április 25.
katonatiszt és politikus,
1884 és 1903 között hadügyminiszter,
1905–1906 között Magyarország miniszterelnöke
Wikipédia
Portrait of Fejérváry by Sándor Endrey
1903. január 24.
Fejérváry Géza honvédelmi miniszter a képviselőházban beterjeszti a létszámemelési javaslatot.
1905. június 10.—1906. április 8.
Fejérváry Géza kormánya.
1905. június 21.
A koalíció meghirdeti a nemzeti ellenállást.
1905. június–július
Arató- és cselédsztrájkok a Dunántúlon.
1905. július 4.—augusztus 26.
3000 pécsvidéki bányász sztrájkja.
1905. július 5–7.
A łódźi munkásfelkelés.
1905. július 12.
A Fejérváry-kormány „intő szózata” a törvényhatósághoz.
1905. július 27.
Kristóffy József belügyminiszter az MSZDP Bokányi Dezső által vezetett küldöttsége előtt bejelenti választójogi reformtervét.
1905. július 30.
Országszerte munkásgyűlések az általános választójogért.
1905. augusztus 10.
A koalíció „útmutatása” a vármegyei ellenállás számára.
1905. augusztus 13.
Norvégia különválása Svédországtól.
1905. augusztus 14.
Abaúj-Torna vármegye törvényhatósági bizottsága által kiküldött 30-as bizottság felhívása a megyei ellenállásra.
1905. augusztus 22.
A koronatanácsi ülésen elutasítják a választójogi program hivatalossá tételét.
1905. augusztus 26.
Az Általános Titkos Választói Jog Ligájának megalakítása.
1905. szeptember 5.
Portsmouth-i béke, az orosz–japán háború vége.
1905. szeptember 6.
A koalíció vezérlő bizottságának javaslata a kormány vád alá helyezéséről.
1905. szeptember 9.
Kristóffy németbogsányi beszéde a választójogi reformról.
1905. szeptember 12.
A Fejérváry-kormány lemondása.
1905. szeptember 15.
Vörös péntek, a budapesti munkásság első általános politikai sztrájkja és tüntetés az Országház előtt.
1905. szeptember 18.
Az osztrák keresztényszociális párt eggenburgi határozata.
1905. szeptember 22–23.
Birodalmi szociáldemokrata konferencia Bécsben.
1905. szeptember 23.
Az ötperces audiencián Ferenc József elutasítja a koalíció követeléseit.
1905. október 1.
Moszkvai nyomdászok sztrájkja, amely általános sztrájkká fejlődik.
1905. október 3.
A fiumei rezolúció.
1905. október 16.
Fejérváry másodszori miniszterelnöki kinevezése, választójogi reformprogrammal.
1905. október 17.
A szerb képviselők Zadarban csatlakoznak a fiumei rezolúcióhoz.
1905. október 29.
Fejérváry bejelenti az új kormánypárt, a Haladó Párt megalakítását.

Szász Zoltán

A véderővita

A tízévenkénti létszámmegajánlás joga nagyon korlátozott, de mégis valamelyes beleszólást adott az országgyűlésnek a közös hadsereg ügyeibe, és azt az illúziót keltette, mintha annak léte felett is tényleges döntési joga lenne. A hadvezetés a maga javára igyekezett módosítani ezt a helyzetet, amit exponense, báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter a „felmondható hadsereg” („Armee auf Kündigung”) rendszerének nevezett. Az új törvényjavaslat 14. §-a ezért időbeli korlátozás nélkül meghatározott létszámban, 103 100 főben akarta megállapítani a közös hadsereg évi újoncjutalékát, s 12 500 főben a honvédségét.

Hanák Péter

A Szapáry-kormány programja és reformjai

Kormányának kiváló szakminiszterei, erős egyéniségei: az ország pénzügyeit rendező, nagy tehetségű Wekerle Sándor, a közlekedésügyet megalapozó Baross Gábor, a liberális jogrendszert továbbépítő Szilágyi Dezső igazságügy-, a szerény, elvhű liberális közoktatásügyi miniszter, Csáky Albin mellett Szapáry keveset nyomott a latban, inkább közvetített. Közelebb állott hozzá az uralkodó bizalmát élvező, a hadügyi vezetés és a kormány közti közvetítés funkcióját ügyesen betöltő Fejérváry Géza honvédelmi, és a Kállay Benjámin közös pénzügyminiszter szorosabb köréhez tartozó Bethlen András földművelésügyi miniszter.

Kossuth temetése és a liberális reformpolitika

Március közepén Fejérváry honvédelmi minisztert küldték „rendkívüli követként” az uralkodóhoz, hogy a Kossuth – akkor már bizonyosnak látszó – halálával kapcsolatos magatartást a kiengesztelés jegyében tisztázza.

A Bánffy-kormány bemutatkozása

Bánffy, ha államférfiúi képességekkel nem is büszkélkedhetett, hosszú megyei pályafutása alatt nagy közigazgatási rutint szerzett. Ezt lefelé a megyékben bevált erőszakkal, a nagypolitikában viszont a Tisza-iskola ügyes taktikázásával alkalmazta. Főispán maradt, mondották róla, a kormányfői poszton is, aki az egész országot egy nagy megyeként kezelte, de ebben a minőségben az uralkodó körök várakozását felülmúló sikerekkel debütált. Kormányát – ez rátermettségére vallott – nem fényes nevekből, hanem a szürkékből válogatta össze. Wekerlétől a legfelső bizalmat élvező honvédelmi minisztert, Fejérváry Gézát vette át, és néhány hónapig Festetics Andort a földművelésügy élén, ahol majd 1895 novemberében az agráriusokkal rokonszenvező Darányi Ignác váltja fel; a belügyminiszteri tárcát Perczel Dezső, a Ház alelnöke, a pénzügyminiszterit Lukács László, Wekerle közepes tehetségű államtitkára, a vallás- és közoktatásügyit egy jogász, Wlassics Gyula, az igazságügyit Erdély Sándor, a kereskedelemügyit Dániel Ernő kapta.

Nagybirtokos osztály – arisztokrácia

A korszak 15 miniszterelnöke közül 9 volt arisztokrata. Ez többség ugyan, de ha a frissen grófosított Deák-párti Lónyayt és Tisza Istvánt, a katonai érdemekért bárósított Fejérváryt leszámítjuk, akkor ugyanaz az arány alakul ki, mint a miniszterek között: 111 közül 38 került ki az arisztokrácia soraiból, s ezek is zömmel a szabadelvű táborból (55 miniszter volt nemesi, 18 polgári eredetű).

A hadseregfejlesztési javaslat és a Széll-kormány bukása

Érthető tehát, hogy a Fejérváry Géza honvédelmi miniszter által 1903 januárjában benyújtott létszámemelési javaslat az ellenzéken azonnal tiltakozást, a kormánypártban izgatottságot váltott ki. A képviselőház elnöke, Apponyi Albert, még a javaslat benyújtása előtt bizalmas memorandumban foglalta össze a jórészt külsőségeket érintő (zászló, jelvények, a szolgálati szabályzat egyes pontjai), de a magyar nyelvhasználatot is megpendítő ellenjavaslatait. Az ellenzék később közös platformul elfogadott katonai programját a vita megkezdésekor az Ugron-frakció egyik vezérpolitikusa, Holló Lajos terjesztette elő: magyar kiképzési és szolgálati nyelv, kizárólag magyar – illetve magyarul tudó – tisztek, magyar állami jelvények, a magyar alkotmányra teendő eskü az „összes hadsereg kiegészítő részét képező” – de csak az ország területén elhelyezendő – magyar hadseregben. Nyomatékos követelés volt még a magyar katonai iskolák felállítása. A programból és az indokolásból kitűnt, hogy a hatalmi igényeken túlmenően nacionalista meggondolások is nagy szerepet játszottak benne. A közös hadsereg – ezt jól látta a vezető réteg – a nemzetiségekben aláássa a magyar uralom tekintélyét, a magyar korona iránti hűség helyett a kétfejű sas iránti hűséget plántalja beléjük, a magyarokkal való egyenjogúság tudatát erősíti bennük. Ezzel szemben a magyar nyelvű hadsereg a magyarosításnak is hatásos eszköze lenne, a magyar állam „fenségét” hirdetne az ország minden nemzetiségi zugában.

A hadseregfejlesztési javaslat vitája végeláthatatlan obstrukcióba torkollott, amelyben a függetlenségiek zöme részt vett. Az obstrukció hatására a kormánypárt egysége megbomlott. Az obstrukciót ezúttal is nemzeti tüntetések, gyűlések, petíciók körítették és sarkalltak. A mozgalmat – antimilitarista alapon – a szervezett munkásság is támogatta. A főváros szociáldemokratái számos gyűlésen tiltakoztak a katonai javaslatok ellen. A párt leszögezte: amíg a nép jogtalan, kisemmizett, addig „egy embert, egy fityinget nem adunk a militarizmusnak!”[1] Az ellenzék a vidéket is mozgósította. Kérvények és küldöttségek tömege érkezett a parlamentbe. Apponyi tüntetően fogadta a küldöttségeket, nem titkolta rokonszenvét. Az obstrukció miatt májusban az ország újra exlexbe került. Széll mindezt tétlenül tűrte. Bízott a kormány „passzív rezisztenciájának” sikerében, amely – úgymond – előbb-utóbb kifárasztja a szalmaláng ellenzékiséget.

Bécsben azonban végesebb volt a türelem, szűkösebb a bizalom. A katonai körök és az ekkortájt színre lépő, nagy ambícióktól fűtött autokrata, Ferenc Ferdinánd trónörökös, mély ellenszenvvel figyelték a magyar parlamenti obstrukciót, és az uralkodót erélyes közbelépésre ösztönözték. A kormánypárt Tisza-csoportja is elégedetlenkedett a kivárási taktika miatt. Tisza és Fejérváry Széll távozását és az obstrukció akár erőszakos letörését követelte.

Khuen-Héderváry kudarca

Khuen-Héderváry a magyar miniszterelnöki poszton a megegyezéses béke híve volt. Június 23-án tárgyalásokba bocsátkozott a Kossuth Ferenc vezette függetlenségi többséggel. Felajánlotta, hogy a rendes évi újonclétszám és költségvetés megszavazása fejében visszavonja a Fejérváry-féle katonai javaslatot.

A Fejérváry-kormány kinevezése és fogadtatása

A teljes cikk.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

A teljes cikk.

A katonai „megoldás” és az ischli koronatanács

A részletesen kidolgozott haditerv arra vall, hogy Ferenc József és katonai tanácsadói nem bíztak eléggé a békés kibontakozás eszközeiben és lehetőségében. Az alkotmányos kibontakozást előkészítő imparlamentáris kísérlet és a Fejérváry-kormány által javasolt választójog reformtaktika mellett egy harmadik eséllyel is számoltak: Magyarország fegyveres megszállásával s a katonai igazgatás bevezetésével. Hogy ez a többé-kevésbé átgondolt „háromesélyes” taktika nem utólag, logikai úton rekonstruált következtetés, azt az 1905. augusztus 22-én Ischlben tartott koronatanács bizonyítja. A miniszteri konferencia, amelyen Ferenc József elnökölt, a magyarországi válságot és monarchiai kihatásait tárgyalta meg.

Bevezető expozéjában Fejérváry a kibontakozás három lehetőségét vázolta. Az első, a koalíciós pártokkal való megegyezés és egy kormányképes többség megalakítása csak akkor képzelhető el, ha az uralkodó a magyar katonai követeléseket illetően engedményekre hajlandó. A második lehetőség az országgyűlés esetleg megismétlődő feloszlatása lenne, ez azonban a kormány pozitív fellépését feltételezi, máskülönben a választásokon a függetlenségi párt valószínűleg többséget szerezne. A pozitív fellépésen a kormányfő olyan program meghirdetését értette, „amely a lakosság széles rétegeit kielégíti”. A harmadik lehetőség egy abszolutisztikus kormány kinevezése, ezt azonban „katonailag kellene megszervezni, ami leküzdhetetlen nehézségekbe ütközne”.[2] A lehetőségek exponálásából is kitűnt, hogy Fejérváry a második lehetőséget ajánlja. Evégett részletes programtervezetet mutatott be. Első helyen az általános választójog alapján megvalósítandó parlamenti reform állott. A második pont, az Ausztria és Magyarország közötti gazdasági kapcsolat szabályozása, lényegében az önálló vámterületet, az autonóm vámtarifát, az önálló magyar nemzeti bank felállítását és a kereskedelmi hajózás önállósítását tartalmazta azzal, hogy a két ország között megkötendő új kereskedelmi és vámszerződés biztosítaná a két ország közti szabad forgalmat.

A program megismételte a szabadelvű párt egykori kilences bizottságának katonai javaslatait, és megtoldotta őket a hadügyi igazgatás szabályozását célzó új véderőtörvénnyel. A továbbiakban otthonmentesítő (homestead) törvény megalkotását, progresszív jövedelmi adó bevezetését, az állami és vasúti alkalmazottak szolgálati szabályzatának elkészítését és egyéb szociális reformokat helyezett kilátásba.

A nemzeti és a szociális reformigényeket egyesítő program voltaképpen kívánságlista volt, ábrándozás, hogy miként lehetne egy jozefinista típusú abszolutizmust felújítani a századelő Magyarországán. A tervezetet a legélesebben az osztrák miniszterelnök opponálta. Gautsch már július 15-én terjedelmes memorandumban fejtette ki a realitásoktól jócskán elkanyarodó javaslatát: az osztrák kormány és a koalíciós pártokból ad hoc alakított ügyvivő magyar kormány közvetlen tárgyalások során állapodjék meg az 1867-es közjogi rendezés korszerű módosításáról. Gautsch valaminő új – főként a gazdasági viszony tartósabb szabályozását érintő – kiegyezésre gondolt, amelyet aztán a két parlament elé lehetne tárni. Minthogy a kiegyezés revíziójának jelszava Ausztriában is, Magyarországon is népszerű volt, Gautsch ezt a látszategyetértést akarta tárgyalási alapnak megtenni. Érthető, hogy irreálisnak és veszélyesnek tartotta Fejérváry tervezetét, ennél egyszerűbbnek és olcsóbbnak a koalícióval való megegyezést. A gazdaságpolitikai újraszabályozást, amely egyoldalúan a magyar érdekeknek kedvezően változtatná meg az 1867-es közjogi alapot, és amely a külfölddel való kapcsolatokban kivihetetlen, határozottan elutasította. A legnagyobb hevességgel a magyar kormány választójogi reformtervét ellenezte. Ennek bevezetése esetén, mondotta, azonnal hasonló követelések lépnének fel Ausztriában is, amely még nem érett az általános választójogra. Ha viszont az osztrák kormány visszautasítaná a reformot, akkor „Ausztriában olyan állapot keletkeznék, amelyhez képest a jelenlegi magyarországi viszonyok is kielégítőnek tűnnének, és olyan mélyreható erjedés indulna meg, hogy a közrendet még fegyveres erővel sem lehetne fenntartani”. „Vajon nem lenne-e kisebb rossz a Monarchia két államának egyszerű szétválása”, mint ez a rendszabály, amely az alapokat romboló, hatalmas felfordulásra vezetne?[3]

A szónoki kérdés a birodalmi egységet és a konzervatív rendet fenyegető veszélyeket dramatizálta, és nem is maradt teljesen hatástalan. Gołuchowski külügyminiszter kezdettől fogva erős fenntartással kezelte a magyar kormány reformtervét. A lengyel arisztokrata, aki a konzervatív rend védelmében – amint láttuk – a cári Oroszországgal a legjobb egyetértést alakította ki, gyanakvással fogadta a népjogok kiterjesztését, a szocialistákkal való paktálást. Ő a hatvanhetesek valaminő új összefogásában kereste a kivezető utat. Burián István közös pénzügyminiszter – Fejérváry veje – viszont támogatta a választójog kibővítésén alapuló kibontakozási taktikát. Ferenc József végül hozzájárult, ha nem is az általános és titkos, de a jelentősen kiterjesztett választójog előkészítéséhez, azzal a további megszorítással, hogy a reform ne a szocialista elveknek tett engedményként tűnjék fel, amint ezt a hibát Kristóffy belügyminiszter a kérdés kezdeményezésekor elkövette.

Az uralkodó mindazonáltal kevésbé bízott a reformprogram hatékonyságában, mint testőrkapitány miniszterelnöke, ezért jobban foglalkoztatta a harmadik esélyre való felkészülés. Már a program vitája közben is megkérdezte, mi történjék, ha a képviselőház szeptember 15-én nem engedelmeskedik az elnapolási leiratnak és konventté alakul? Fejérváry akkor könnyedén elhárította e valószínűtlen eshetőséget. Ha netán mégis ilyesmi történnék, nem marad más megoldás, mint a Ház szétkergetése és feloszlatása. Minthogy a magyar kormány nem vette komolyan a harmadik esélyt, a vita későbbi szakaszában Gołuchowski újra felvetette a katonai megoldás alternatíváját. Amennyiben alkotmányos kibontakozás egyelőre nem lehetséges, akkor számolni kell a kivételes állapot és a katonailag szervezett közigazgatás bevezetésével.

A koronatanács ezután a hadsereg rendes állományának megerősítéséről, a tartalékosok behívásáról tárgyalt, majd Pitreich hadügyminiszter nagy vonalakban vázolta a „Kriegsfall U” hadműveleti terv első részét.

A baloldal taktikájának ellentmondásai

A párt, igaz, 1905 nyarán nem láthatta előre a következő év fejleményeit, amint nem látta Ady sem, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Bolgár Elek és azok a radikálisok sem, akik a Fejérváry-kormány mellé álltak és aktív hivatali szolgálatot is vállaltak. A radikális értelmiség jó részének „darabontsága” azonban különböző fokú és motivációjú volt.Jászi és néhány barátja komoly fenntartásokkal támogatta a kormány reformpolitikáját, és nem fordult szembe a nemzeti mozgalom progresszív elemeivel. Jászit korábban erősen foglalkoztatta a szocializmusnak a nemzeti eszmével való „korrigálása”. A nemzeti eszme jelentőségének érzékelése visszatartotta a kormánnyal való szoros együttműködéstől. 1905 szeptemberének forró napjaiban olyan népgyűléseket javasolt, „melyeken össze kellene forrasztani a nemzeti követeléseket és az A. T. V. J.—ot” (általános titkos választójogot).[4]Jászi és hívei távol tartották magukat Kristóffy pártszervezkedésétől, és voltaképpen a konzervatív álhazafiak leleplezésében álltak vele közös platformon.

Messzebb ment a darabont reformpolitika támogatásában Ady Endre. Pedig a válság kezdetén, 1905 januárjában, amikor egyéves párizsi útjáról hazatért, kevéssé ragadta magával a harci forgatag. A liberális Budapesti Naplónál vállalt állást, s a lap irányát és saját meggyőződését követve, számos cikkben támadta a konzervatív nacionalista koalíció hazafiaskodását. Amikor Vészi József Fejérváry mellé szegődött, Ady követte főszerkesztőjét, megint csak nem konformizmusból, hanem meggyőződésből.

1905. szeptember 15.

A teljes cikk.

A válság birodalmi dimenziói

Ámde nemcsak a koalíciónak, a Fejérváry-kormánynak is támadtak alkalmi szövetségesei.

Nyilvánvaló, hogy az ausztriai szociáldemokrácia támogatta a választójogi reform ügyét, ámbár a kormánnyal való együttműködést illetően jóval óvatosabb volt magyarországi testvérpártjánál. Az osztrák párt, főként a nagy tekintélyű vezér, Viktor Adler, kezdettől bizalmatlanul figyelte Kristóffy választójogi programját, benne az ellenzéket gyengítő taktikai mozzanatot hangsúlyozta, és nem állt teljes mellel budapesti elvtársai kormánypárti kampánya mellé. A helyzet jelentősen változott, amikor a Fejérváryék által meghirdetett reformprogramot Gautsch és az ausztriai reakció hátba támadta. Ekkor az osztrák szociáldemokrácia is csatasorba lépett! A szeptember 22–23-i birodalmi értekezlet rendkívül élesen elítélte Gautschot és a „kamarillának” titulált udvari kormányzó csoportot, s határozatot hozott az ausztriai és a. magyarországi munkásság választójogi küzdelmének összehangolásáról. Adler ugyanakkor arra is figyelmeztette magyar elvtársait, hogy óvakodjanak az udvarral való szövetkezéstől, ne forduljanak szembe elvileg a nemzeti törekvésekkel. Az osztrák és a magyar szocialistáknak, mondotta, együttesen kell küzdeniük mind Magyarország, mind Ausztria szabadságáért és önállóságáért, a dualizmus láncainak lerázásáért. Az osztrák párt tehát elhatárolta magát Fejérváryéktól és „fekete-sárga régiókba nyúló” uraiktól, de mint a választójogi reformtábor egyik legerősebb csapata, megmozdulásaival inkább a magyar nemzeti ellenzék pozícióját gyengítette.

Amint a koalíciónak a fekete–sárga udvari arisztokrácia és az osztrák kormány, Fejérváryéknak a bécsi liberálisok és az újkonzervatív keresztényszociálisok jöttek segítségére. Lueger pártja szokatlan rokonszenvvel tüntette ki a nemes magyar generálist, és vaskos kifakadásokkal halmozta el Gautschot.

A Fejérváry-kormány reformprogramjának kudarca

A teljes cikk.

A koalíció behódolása

Pest megye novemberi viharos közgyűlésén a kormányfő bűnéül azt rótta fel Keglevich Gábor gróf, hogy „a társadalmi rend alapját képező egyházat és államot szétrobbantással fenyegető – Isten és a haza fogalmát megtagadó – nemzetköziekkel ölelkezik”.[5] A „hazátlan” szocialistákkal való szövetkezés és a reformprogram mindenütt a nemzeti akarat megtörésére szánt bűntettként szerepelt a nacionalista demagógiában. A legsúlyosabb incidensre az év végén Debrecenben került sor. Az új főispánt a pályaudvaron hatalmas tömeg, parasztok, kisiparosok, munkások fogadták, félholtra verték, majd egy halottaskocsin – ütlegek, szitkok és gúnyolódások közepette – végigvitték a városon, mígnem az úri közönség ki nem mentette a felbőszült tömeg kezéből. Ezután Rudnay, a pesti rendőrfőkapitány királyi biztosi minőségben erős katonai fedezettel megszállta és „pacifikálta” a várost.

A kormány január elején komor jelentésben számolt be az ország pénzügyi és politikai helyzetéről. A deficit aggasztóan nő, a közviszonyok teljes anarchiába jutottak, a közigazgatási apparátus az egész vonalon felmondta a szolgálatot A kormány egymaga áll, nincs pártja, nincs közege, nincs embere. Létezése csak látszólagos, mert nem ő kormányoz, hanem a koalíció. A bomlás átterjedt az összes közintézményre, sőt „itt-ott már a csendőrség is a megbízhatatlanság tüneteit szolgáltatja, ami bizonyára a vég kezdetét jelenti”. A memorandum hangsúlyozza, hogy a közviszonyok elfajulása december 19-e óta rohamossá vált. Azóta a koalíció és a közvélemény biztos a megegyezésben és a király engedékenységében. A decemberben megindított újabb „békeakció” tehát káros volt, csak az ellenzékiséget, helyenként a forradalmi ellenállást bújtotta fel. „Teljesen lehetetlen itt, Európa szívében, kultúrállamok között, ilyen zabolátlan garázdálkodást tovább tűrni, amely az országot erkölcsi, politikai és gazdasági romlásba dönti és egyben a nagyhatalmi állást és ezzel a monarchikus és dinasztikus érdekeket erősen veszélyezteti… Vétkes hiba volna, ha odáig hagynánk fejlődni a dolgokat, hogy a korona és a nemzet között a kard legyen a bíró.”[6] Ennek elkerülése végett sürgősen abba kell hagyni a céltalan béketárgyalásokat, be kell vezetni a kivételes állapotot. A diktatúrát a már novemberben ajánlott radikális reformprogrammal: a progresszív adó behozatalával, a hitbizományok megszüntetésével, az egyházi birtokok felparcellázásával, a közigazgatás államosításával és mindenekelőtt az általános, titkos választójog oktrojálásával lehetne a széles néprétegek előtt rokonszenvessé tenni. A kormány nem titkolta, hogy mindezzel félreszorítani és büntetni kívánja a rebellis arisztokráciát és a vele szövetséges intelligenciát. A vezető réteg nem földbirtokos politikusainak vaskos tévedése volt Ferenc Józsefről, Gołuchowskiról s az udvari főurakról feltételezni, hogy bosszúból földosztáshoz, a hitbizományok eltörléséhez, radikális szociális reformokhoz fognak folyamodni. A talajt és realitást vesztett kormány a tekintetben viszont nem tévedett, hogy a néptömegek országszerte radikális változásokat vártak.

A néptömegek forrongó hangulata és a várakozás feszültsége a választójogi törvényjavaslat közzététele után megnőtt. A moszkvai felkelés keltette szolidaritás 1906 januárjában az orosz forradalom kitörésének első évfordulója alkalmával rendezett gyűlések tartották ébren. Új sztrájkhullám volt emelkedőben, új erőre kapott a földmunkások szervezkedése. A január 7-én megalakult Földmunkások Országos Szövetségének gyorsan kiépültek a helyi szervezetei. Hatósági akadályokba kezdetben alig ütköztek, Kristóffy a renitens földbirtokosokat akarta ijesztgetni velük. Az új szakszervezet első tevékenysége a kedvezőbb munkabér-megállapodások, szükség esetén összehangolt sztrájkok előkészítése volt.

A felszíni hullámverés alatt működő irányító erők azonban, amint utaltunk rá, lassacskán ellanyhultak. A szociáldemokrata párt vezetősége a választójogi törvényjavaslat közzétételét saját taktikája első sikerének fogta fel. Bizonyosra vette, hogy most már vagy a sarokba szorított koalíció kapitulál, elfogadja a választójogi reformot, vagy bekövetkezik az alkotmány felfüggesztése, a reform oktrojálása. E kétesélyes, de mindenképpen kedvező kifejletre számítva, 1906 elejétől várakozó álláspontra helyezkedtek. A részletek bírálata ellenére, sajtóban, agitációban támogatták a kormányprogramot, de a vezérlő bizottságnak is tudomására hozták, hogy hasonló reform vállalása esetén egy koalíciós kormányt is elfogadnának. Garami úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a kormány és az ellenzék párharcában továbbra is a párt a mérleg nyelve, tőle függ a reform sorsa.

A vezérlő bizottság Kristóffy fenyegetéseit is, a szociáldemokraták ajánlatait is elhárítva, figyelmét az udvarral való megegyezésre összpontosította. A tárgyalások fonalát decembertől a király bizalmi embere, Lukács László gombolyította. A vezérlő bizottság jobbszárnyán ekkorra már megérlelődött az alkuvágy, a megyékben is jelentkeztek a tisztikar kifulladásának jelei. Sok helyütt anyagi eszközökben szűkölködtek, a provinciális szűklátókörűség megakadályozta a jobban rászoruló megyék támogatását, egy országos ellenállási pénztár létrehozását. Jelentős kölcsönt pedig a főúri mecénások tartózkodása miatt a pénzintézetek nem folyósítottak. A közigazgatási sztrájk gondolatát január elején a koalíció vezérei is, a megyék többsége is elvetette. Okkal merült fel a kérdés: ki tartaná el az egzisztenciájukat vesztett tisztviselőket? Nem lelkiismeretlenség-e ekkora önfeláldozást kívánni tőlük? És a főérv: nem vezet-e anarchiára a hosszú ellenállás? Egyes megyékből januárban már a vezényszó kikapcsolását, a „jogfenntartással” való megegyezés óhaját is felvetették.

Az 1906 első hónapjaiban intenzíven folyó tárgyalásokon a koalíció fokozatosan visszavonult. A magyar vezényleti nyelvre vonatkozó követelését előbb a tisztikar és a legénység közötti „érintkezési nyelvre” korlátozta, végül megelégedett volna a jogokat elvben elismerő és a jövőre fenntartó királyi nyilatkozattal is. Hajlandó lett volna elfogadni a SzéllKoerber-féle kiegyezés vámtarifáit és az ezen az alapon kötendő új külkereskedelmi szerződéseket. Feladta tehát az önálló vámterület követelését, és beérte volna az önálló jegybankkal is. A mérsékelt kívánságokat február elején Andrássy tolmácsolta az uralkodónak: programja katonai részének megvalósítását nem tűzi a kormányvállalás feltételéül, de elvileg nem is mond le róla, hanem a szélesebb alapokon megejtendő új választások eredményében megnyilvánuló „nemzeti akarattól” teszi függővé.

Ferenc József azonban nem elégedett meg az ilyen fenntartásoktól megbizonytalanított egyezséggel. Úgy látta, hogy a saját seregeiktől félő vezérek a behódolás tisztes formáját keresik, csak az elvhűség látszatának megőrzéséért tétováznak. Az uralkodó nem szakította meg az alkut, de néhány erélyes csapással kívánta meggyorsítani a megegyezést. Ezt sugallta az a megfontolás is, hogy az alkotmányos többséggel rendelkező koalíciót meg kell fosztani „ellenkormány” szerepének legalitásától, a vezérkart pedig képviselői immunitásától. Ezt sürgette az új külkereskedelmi szerződések életbeléptetésének közelgő határideje is.

A vám- és kereskedelmi szövetségnek a SzéllKoerber-féle megegyezésen alapuló meghosszabbítását és az ehhez csatolt új autonóm vámtarifát a magyar törvényhozás – amint láttuk – az obstrukció miatt nem hagyta jóvá, nem adott további törvényes felhatalmazást a kormánynak az új külkereskedelmi szerződések megkötésére sem. A legfontosabb szerződések azonban 1903 és 1905 között lejártak. A külügyminiszternek, ha nem akarta a Monarchiát vámpolitikai konfliktusoknak, gazdasági megrázkódtatásoknak kitenni, meg kellett indítania a külkereskedelmi tárgyalásokat. A Németországgal, Olaszországgal, Oroszországgal és más országokkal kötött szerződéseket 1906. március elsejéig kellett életbe léptetni. A magyar kormány – amint láttuk – már az 1905. október 16-i közös minisztertanácson vállalta, hogy parlamenti jóváhagyás híján rendeletileg lépteti életbe a szerződéseket. Ezzel azonban nehéz dilemma elé került: ha elmulasztja ezt az intézkedést, a szerződések sorát kockáztatja, ha viszont a rendeleti megoldást választja, akkor megsérti az alkotmányt. A Monarchia és a magyar uralkodó osztályok gazdasági érdekeit előnyben részesítve, a kormány az utóbbi megoldást választotta. Minthogy a szükségrendeletet a magyar alkotmányos gyakorlat nem ismerte, a rendeleti úton való életbe léptetést csak az országgyűlés szünetelése esetében lehetett valamelyest megindokolni. Ezért végül rászánták magukat az országgyűlés feloszlatására. Ferenc József a kényes feladattal a királyi biztossá kinevezett Nyiri Sándor honvéd vezérőrnagyot bízta meg.

Február 19-én katonaság szállta meg a Parlament épületét. A képviselők – tiltakozva a fegyveres erőszak ellen – néhány kivétellel elhagyták az üléstermet. Ezután bevonult a katonai parancsnok, a kongó padsorok előtt felolvasta a királyi leiratokat, végül kiüríttette az Országház épületét. A feloszlatást egy sor rendkívüli intézkedés követte. Kristóffy azonnal gyűléstilalmat rendelt el, megszigorította a cenzúrát, megvonta a még ellenálló megyék állami javadalmazását, feloszlatta az „alkotmányvédő bizottságokat”. Márciusban a megyék többsége már megadta magát, csak tízben folyt még lagymatag ellenszegülés. Az ellenállás a gomblyukakba vonult vissza: főúri hölgytársaságból ekkor indult el a „Tulipán-mozgalom”. A százezerszámra – jórészt Ausztriában és Csehországban – gyártott tulipán-jelvények jelképezték a hazafias tüntetést.

Az országgyűlés szétkergetése és az erőszakos rendszabályok nem váltottak ki különösebb háborgást a közvéleményből. A koalíció vezérkara ekkorra elvesztette jelentőségét is, maradék bátorságát is. A nemzethez intézett kiáltványa a megszokott frázisokkal bélyegezte meg az újabb „törvénytelenséget”, kárhoztatta a külkereskedelmi szerződések rendeleti életbeléptetését, a gazdasági önállóság megsértését. De harc helyett csupán arra buzdított: „égjen tovább a szent tűz a magyar hazafiság oltárán! Változzék át az alkotmány védőbástyájává minden honfi kebel, melyből a honszerelmet kiölni… a honfi dacot kiirtani ne lehessen soha!”[7]

Az események hatására a koalíció sorai megbomlottak. Ugron a túlságosan gyors, Eötvös és Bánffy a feleslegesen lassú behódolás miatt kiléptek a vezérlő bizottságból, A bizottság többsége kész volt a „tisztes alkura”. A kiegyenlítésben a vezető szerepet Kossuth Ferenc játszotta. Kossuth az országgyűlés és a vezérlő bizottság feloszlatása után beláthatatlan következményű önkényuralmi intézkedésektől tartott. „Tekintve, hogy az ország sora (és saját magunké is) ily veszélyessé vált – a írta öccsének –, nem adtam át többé Andrássynak a tárgyalások fonalát, hanem kezeimben tartottam meg…”[8] S mihelyt hajlandónak mutatkozott a koalíciós program elejtésére, azonnal megtalálta az önkényuralomba torkolló labirintusból a paktumhoz kivezető utat. A békeszerzésben hatékonyan közreműködött Méray-Horváth Károly, a polgári radikálisokhoz közelálló szociológus és Barabás Béla, a Kossuth szűkebb köréhez tartozó képviselő. Méray-Horváth már hetek óta szorgoskodott sajátos politikai szociológiai kísérletével a kibontakozás érdekében. Március végén rábeszélte Barabást és rajta keresztül Kossuthot, hogy a függetlenségi párt vállaljon kormányt az általános választójog alapján. Április 2-án Méray-Horváth és Barabás Kossuth megbízásából békefeltételt nyújtott át Kristóffynak: a függetlenségiek három hatvanhetes politikussal együtt hajlandók átmeneti kormányt alakítani, amelynek feladata az alkotmányos rend helyreállítása, a költségvetés és az újoncjutalék megszavaztatása, az általános választójog bevezetése. Másnap Fejérváry Bécsben kedvező jelentést tett az ajánlatról és Kossuth személyéről. A király beleegyezésével április 4-én már létre is jött az alku. Április 6-án Ferenc József fogadta Kossuthot és Andrássyt. A paktum tüneményes gyorsasággal tető alá került. A koalíció vállalta a katonai követelések kikapcsolását, a költségvetés és újoncjutalék megszavazását, a külkereskedelmi szerződések törvénybe iktatását, a Tisza- és Fejérváry-kormány felmentését minden anyagi és jogi felelősség alól és a választójogi reform megvalósítását.

Dolmányos István

Az 1906. évi választások

A választási előkészületek, valamint a kormány demokratikus taktikája egy ideig bonyolultabbá tették a szociáldemokrata párt és a koalíció kapcsolatát, mint amilyen az a Fejérváry-kormányzat forró hangulatú pillanataiban volt. Április végén és május elején a munkásmozgalom elleni megtorlások ellenére bizonyos óvatosság jellemezte Andrássy állásfoglalásait. A belügyminiszter – akár a helyi közigazgatási szervek másféle döntésével szemben is – rendszeresen utat engedett rendelkezéseiben a május elsejei felvonulásnak.

A nemzetiségi pártok – a szászok kivételével – bizalmatlanul fogadták a koalíciót, de az áprilisi paktum egyik-másik irányzatban mégis reményeket keltett. A román nemzeti mozgalom hagyományos dinasztiahűségéből is következett, hogy ilyen véleményeket főleg a román lapokban találhatunk. A román politikusok 1906. április 18-i paktumkísérlete azonban meghiúsult, s így az április 27-i brassói értekezlet nemcsak a passzivitás feladását tette általánossá a román mozgalomban, hanem végleg új irányt szabott a választási küzdelemnek. A nemzetiségi pártok sohasem távolodtak el annyira a magyar politikai élet vezető áramlataitól, mint éppen az 1906. évi Választások előestéjén. Körükben hiányzott az a fajta reformillúzió, amely a legtöbb magyar politikai áramlatot ez időben megkísértette.

A koalíció vezetőinek merev nacionalizmusa lehetetlenné tett minden érdemleges nemzetiségi „paktumot”. Így a magyarlakta vidékektől eltérően a vegyes lakosságú vagy döntően más nemzetek által lakott területeken választási küzdelem folyt. A kemény harcot a magyar pártok közül ott különösen a Néppárt sínylette meg, noha a koalíciós pártok közül a Néppárt szavazatai szaporodtak a leggyorsabban. Az új korszakként beharangozott koalíciós kormányzat ugyanazokhoz az eszközökhöz nyúlt, mint a megbukott szabadelvű párti rendszer. A választások idején, fegyveres beavatkozás folytán 32 ember vesztette életét. A függetlenségi párt első ízben elnyerte az abszolút többséget. A Néppárt is valamivel növelte mandátumainak számát. A reakciós választási rendszernek és a hatósági erőszaknak döntő része volt abban, hogy a szociáldemokraták nem kaptak egyetlen képviselőséget sem. A szabadelvű párt önfeloszlatása következtében az 1906. évi választások általában kemény politikai harc nélkül zajlottak le. A függetlenségi párt nem kívánta teljes mértékben kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, mert az adott helyzetben szüksége volt a koalíció hatvanhetes pártjaira. Az Alkotmánypárt és Néppárt beérte a megüresedő szabadelvű párti kerületek zsákmányával. A választások viszonylag sima lebonyolítását előmozdította, hogy a koalíció pártjai – különösen a függetlenségi párt – valóban népszerűek voltak az egymillió fő körül járó szavazópolgárság soraiban.

A nemzetiségi pártok választási sikereiket általában a nemzeti mozgalom erőteljesebb fellépése következtében érték el. Az előrehaladás jelentős volt. Amíg 1905 januárjában csak egy szlovák képviselő, Hodža jutott be a parlamentbe, 1906-ban hét mandátumot szereztek. A románok az 1905. évi nyolccal szemben 16 kerületben kerültek ki győztesként. A szerbek két mandátumot szereztek. A nemzetiségi irányzatok közül főleg a szlovák mozgalom ifjabb, demokratikus személyiségei szenvedtek vereséget. A rózsahegyi és olaszliszkai választásoknál elkövetett szabálytalanságok tartósan megrontották e községek légkörét és országos hírre tettek szert. 1906 második felének egész perözöne a választásokból nőtt ki. Hodža, aki 1905 augusztusától fokozatosan távolodott a koalíciótól, 1906-ban fordult szembe határozottabban a koalícióval, s szegődött jobban Ferenc Ferdinánd politikája mellé.

Különösen nagy visszhangot keltettek a rózsahegyi események. Itt Vavro Šrobárt, a megbukott szlovák képviselőt és Andrej Hlinkát, a Šrobárt támogató lelkészt hurcolták meg. Hlinkát a szepesi katolikus püspök eltiltotta papi teendőinek gyakorlásától, majd bírósági eljárást indítottak ellene. A rózsahegyi szlovák népet felzaklatták a megtorló intézkedések. Šrobárt és Hlinkát vizsgálati fogságba vetették, majd megrendezték a szlovák politikusok rózsahegyi kirakatperét. Ettől egyenes út vezetett az 1907. évi csernovai vérengzéshez.

A választások alatt a karhatalmi jellegű fellépések nem haladták meg a szabadelvű párt által vezetett választások szintjét; a bírósági meghurcolások, a jogi szekatúrák ugrásszerű növekedése volt az új mozzanat. A politikai elnyomásban a közigazgatás közvetlen nyomása maradt a döntő, de nagyobb mértékben a Wekerle-kormány alatt emelkedett az elnyomás rendszere a „modernebb” jogi szférába.

A választások eredményeként összeült parlament agráriusabb volt, ugyanakkor alpáribb, csekélyebb szellemi értékű is, mint az előzőek. A kormányban különösen jelentőssé vált a nagybirtokos arisztokraták befolyása, ám a képviselőházban kevesebb földbirtokos volt, mint általában a szabadelvű parti többségű parlamentekben. A képviselőház társadalmi összetétele a politikai lehetőségek valamivel szélesebb körét alapozta meg, de a koalíciós parlament tevékenységét éppen az jellemzi, hogy az események fejlődésiránya miatt e lehetőségek legnagyobb részét nem használta ki. Az új képviselőházban feltűnően sok jogász foglalt helyet, amiért „ügyvédparlamentnek” is nevezték.

A horvát–szerb koalíció Supilóval egyetemben megkönnyebbüléssel és bizalommal fogadta a koalíciós kormányt. A magyar koalíció vezetői azonban már a parlament februári feloszlatása után kényelmetlennek érezték a horvátok szövetségét, az uralkodóval történt kibékülés után pedig inkább fölös teherként kezelték a fiumei rezolúciót. Április derekáig semmit sem tettek a horvátok javára. Mielőtt a horvát képviselők komolyabb alakban hangot adhattak volna aggályaiknak, a Wekerle-kormány 1906. április 21-én érvényt szerzett a régi szábort feloszlató Fejérváry-féle rendeletnek és új választásokat írt ki Horvátországban.

Gazdaságpolitika és a koalíció belvitái 1906-ban

Mivel a Fejérváry-kormány rendeleti úton életbe léptette az új autonóm vámtarifát és a külföldi kereskedelmi szerződéseket, javarészt megszűntek azok az okok, amelyek a koalícióban vezető szerepet játszó agráriusokat a gazdasági sérelmi politika útjára vitték. Az önálló vámterület jelszava, ha nem is azonnal a nyilvánosság, de a koalíció legilletékesebb vezetői előtt, lekerült a napirendről.

Az új autonóm vámtarifát életbe léptető rendelet jogi szempontból gondot okozott a koalíciós kormánynak. Amint a Fejérváry-kormány egyéb rendelkezéseit, ezt is törvénytelennek nyilvánította. Minthogy azonban az új vámtarifa létfontosságú volt a földbirtokosoknak, a kormány az általa megsemmisített rendeletet lényeges tarifális módosítások nélkül saját törvényeként nyújtotta be és szavaztatta meg. Az 1906. május 29-én Kossuth Ferenc által beterjesztett törvényjavaslat egy ponton különbözött a régitől. Míg a régit az osztrák–magyar vámszövetség tarifájának nevezték, a Kossuth-féle a „szerződéses” vámtarifa nevet kapta.

Az osztrák kormány kezdettől nyugtalankodott a magyar koalíció kormányra engedése miatt. A bécsi kormányok a magyar ellenzéket mindig veszélyesebbnek látták, mint amilyen volt. Az új „szerződéses” vámtarifáról szóló javaslatot Gautsch bukása után, a május első napjaiban kinevezett Hohenlohe herceg vezetése alatt álló kormány tárgyalta meg. A germanizáló és centralisztikus törekvéseiről ismert politikus a vámszerződésre utaló formulában a vámközösség felbomlása felé tett lépést, valóságos „Zolltrennungot” (vámelkülönülést) látott, ezért a javaslatot erélyesen ellenezte. Olajat öntött a tűzre, hogy a magyar minisztertanács felkérte a közös külügyminisztert: értesítse a külföldi kormányokat, hogy nem Ausztria–Magyarországgal, hanem Ausztriával és Magyarországgal kötöttek egyezményt. Hohenlohe, aki egyébként nem sok hittel igyekezett dűlőre vinni az ausztriai választójogi reform ügyét, pozíciójának megszilárdítása érdekében messzemenően felhasználta a magyar kormánnyal kezdeményezett vitát. Az uralkodó kezdetben Hohenlohe pártjára állt, szintén elutasította a „szerződéses” tarifa gondolatát. A magyar kormány kitartott eredeti javaslata mellett. Hohenlohe ezt a helyzetet ügyesen felhasználta arra, hogy Ausztriában népszerű bukást rendezzen meg. Május 28-án a magyar kormánnyal folyó vitára hivatkozva adta be lemondását.

A „Hohenlohe-intermezzó” után Ferenc József választása Max Wladimir Beck báróra esett, aki addig az osztrák földművelésügyi minisztérium osztályfőnökeként a magyar gazdasági kiegyezés szakértőjének számított. Beck közismert híve volt a választójogi reformnak, emellett származásánál fogva a szlávok körében is bizalmat élvezett. Az új miniszterelnök közölte Wekerlével, hogy elődjétől eltérően hajlandó tárgyalásokat kezdeni az új „szerződéses” vámtarifa ügyében, ennek fejében azonban az új javaslat megszavazásának elhalasztását, a SzéllKoerber-féle megállapodás elejtését és a gazdasági kiegyezéshez tartozó problémák összességének új tárgyalások útján történő rendezését kérte.

A magyar kormány annyira fontosnak tartotta e közjogi engedményt, hogy hajlandó volt kockáztatni az 1902. évi kiegyezési tárgyalásokon elért eredményeket. Az autonóm vámtarifáról szóló javaslatot egyelőre félretették, hogy majd a kiegyezéssel összekapcsolva vigyék ismét a parlament elé. A vámtarifával kapcsolatos közjogi kérdések rendezését könnyen elhalaszthatta a magyar kormány, annál is inkább, mert május 29-én az autonóm vámtarifára vonatkozó javaslattal együtt javaslatot nyújtott be a külkereskedelmi és forgalmi viszonyok rendezése tárgyában. Ez a javaslat, amely az 1906:III. tc. formájában nyert szentesítést, felhatalmazta a magyar kormányt, hogy a törvényhozás további intézkedéséig ideiglenesen rendeleti úton érvényesítse az autonóm vámtarifáról szóló javaslat tarifatételeit (vagyis azt a vámrendszert, amely március 1-től a Fejérváry-kormány rendelete folytán már amúgy is érvényben volt). Ugyanígy rendelkezett a Fejérváry-kormány által megkötött külföldi kereskedelmi szerződésekről is.

A szerb vámháború első szakasza

Gołuchowski 1906. január végén felszólította a magyar miniszterelnököt, hogy Szerbia ellen megtorlásképpen rendelje el az állatbehozatali tilalmat. A magyar földművelésügyi miniszter akkor időlegesen lezáratta a határt. A vámháború tehát még a Fejérváry-kormány idején indult meg.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a választások. A párt 1906. évi kongresszusa.

A Népszava a Fejérváry-kormány bukása alkalmával „Kristóffy József” címen cikket jelentetett meg.

Dolmányos István

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

A kormány látványos akciókkal igyekezett kifogni a szelet a vitorlákból. Meghirdette a darabontok felelősségre vonását. E célt azonban vajmi kevéssé érhette el. A paktumban a koalíció kötelezettséget vállalt arra, hogy a Fejérváry-kormány tagjait anyagilag és politikailag nem vonják felelősségre. A király személyesen lépett közbe a vezető tisztviselők ügyében. A koalíció hatvanhetesei szintén a darabontügy elsimításán fáradoztak. A bosszúhadjárat végül a vidéki tisztviselők, a kisemberek egy csoportjának üldözésévé fajult. A király nyomása és a személyes közbenjárások mellett a darabontok elleni hajsza végkimenetelében más koalícióellenes erőknek is szerepük volt. A leggyorsabban Budapesten futott zátonyra a darabonthajsza. A hadjárat gyakorlatilag a Fejérváry-kormány ideiglenes útitársaként szerepelt radikális demokratákkal szemben volt igazán kíméletlen. Az 1906. október 22-én befejeződött Ady-per főleg azáltal vált országos hírű eseménnyé, hogy Ady tanúnak megidézte Wekerlét, Fejérváryt, Vészit, Ábrányi Kornélt és Bernát Ármint. Wekerle ügyeskedése csak részben ért el sikert: a függetlenségi párt körében is akadt Adyt támogató vélemény.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

1906 végén, 1907 elején a volt szabadelvű pártiak és a Fejérváry-csoport tagjai kilábaltak a koalíció hatalomra kerülését követő ijedelmükből. Az udvarban főleg Ferenc Ferdinánd sürgette a régi magyar kormánypárti irányzat restaurációját, a hatvanhetesek tömörülését.

Az 1907. évi kiegyezés

A függetlenségi ellenzék leszerelését az uralkodó is elősegítette. 1907 decemberében végül is szentesítette a közigazgatási bíróság hatása körének kiterjesztéséről szóló törvényt. Benne – ha szelídített formában is – az Andrássy által régebben követelt alkotmánybiztosítékok nyertek kifejezést. A közigazgatási bíróság jogkörét ugyanis kiterjesztették a törvényhatósági önkormányzatokat érintő törvénytelen kormányhatározatok érvénytelenítésére. E törvénnyel a koalíció a Fejérváry-korszak tapasztalatait kívánta az alkotmány védelmére hasznosítani.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

Khuen-Héderváry a közhangulatot jobban ismerve ragaszkodott a Fejérváry-kormány módszereinek részleges felhasználásához – a rájuk való nyílt hivatkozás nélkül –, és ehhez idővel elnyerte az uralkodó engedélyét.

Lábjegyzet

  1. Bokányi Dezső 1902. XI. 30-i beszédét közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai(továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). III. Budapest, 1955. 100.
  2. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Ministerium des Äußern. Politisches Archiv, Gemeinsame Ministerrath-Konferenz. P. Z. 450. K. Z. 38.
  3. Ugyanott.
  4. Idézi: Szűcs László, A magyarországi polgári radikalizmus kialakulásának történetéhez. Századok, 1963. 6. szám 1232.
  5. Horváth József, Az 1905/6. évi vármegyei ellenállás története. Budapest, 1907.
  6. Fejérváry levele Ferenc Józsefhez, 1906. I. 20. Országos Levéltár, Daruváry-hagyaték. Karton 25.
  7. A koalíció vezérlő bizottságának kiáltványa az országgyűlés feloszlatásával kapcsolatban, 1906. február 27. Országos Széchényi Könyvtár, Aprónyomtatvány- és plakáttár. 1906.
  8. Kossuth Ferenc levele öccsének, Kossuth Lajosnak, 1906. április 21. Közli: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. szám 344.

Műve

Fejérváry levele Ferenc Józsefhez, 1906. I. 20. Országos Levéltár, Daruváry-hagyaték. Karton 25.

Irodalom

A Tisza-kormány felmentésére és a Fejérváry-kormány kinevezésére a legbővebb információt az Országos Levéltár Kabinettsarchiv. Geheimakten. Daruváry hagyaték. 25. karton iratai adják. Az új kormány egész tevékenységéről az állag, továbbá a magyar és a közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek, a Miniszterelnökség iratai, a Párttörténeti Intézet Archívumban őrzött belügyminisztériumi elnöki iratok, a Hof-, Haus- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv. Geheimakten dokumentumai tájékoztatnak. A kormány történetére alapvető nyomtatott forrás Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. (Budapest, 1927) című memoárja, valamint Lányi Bertalan, A Fejérváry-kormány (1905. június 18.—1906. április 8.) kormányzatpolitikái és alkotmányjogi megvilágításban (Budapest, 1909) című, a kormány alkotmányosságát igazoló; illetve Ludwig Mangold, Zur Geschichte des Kabinetts Fejérváry (Leipzig, 1909) a kormányt elítélő, ellenzéki feldolgozása.