Fejedelmi hatalom, országgyűlés, kormányzat

A Múltunk wikiből
1549
október 29. Erdélyi országgyűlés Székelyvásárhelyen. (Elrendeli a kolozsvári mértékek általános használatát.)
1557
Erdélyi országgyűlés Tordán. (Mindenki olyan vallást tart, amilyet akar.)
1558
március 15. Kolozsvár Izabella királynétól árumegállító jogot kap.
március 27. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Fizetést rendel a fejedelmi tanács tagjainak; eltiltja a helvét irányzatú reformáció hirdetését.)
1559
június 12. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Elrendeli a közszékelyek összeírását és adózásukat.)
1561
április 11. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Megtiltja a bőráruk és a fegyverek kivitelét.)
1563
június 6. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Kimondja, hogy az 1540 előtt „szökött” jobbágyokat nem lehet visszakövetelni.)
1564
június 4. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Kimondja, hogy az 1556 előtt „szökött” jobbágyokat nem kell kiadni.)
1566
március 10. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Kitiltja a katolikus papokat Erdélyből.)
május 28. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Intézkedik a törökkel közös hadjárat előkészítésére.)
1568
január 6. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Rendkívül súlyos büntetést szab a „gonoszul élő emberekre”)
1569
június 24. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Kimondja, hogy a protestáns román jobbágyok fizessenek gabonadézsmát.)
1571
január 6. Erdélyi országgyűlés Vásárhelyen. (Kézműves szakmákra vonatkozó árszabásokat ad ki.)
1579
június 1. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Fogságra ítéli Dávid Ferencet, az antitrinitáriusok püspökét.)
október 21. Erdélyi országgyűlés Tordán. (A jezsuiták működését a tanításra korlátozza.)
1585
szeptember 19. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Aranypénzt és tallért külföldi kereskedők nem vihetnek ki; az arany kivitele tilos; velencei luxuscikkek behozatala tilos.)

János Zsigmondot 1541-től Erdélyben a kormányhatalom mint választott királyt illette. 1551-ig a gyermek uralkodó helyett Fráter György helytartó vitte az államügyeket. Ezután a Habsburg-uralom fél évtizede következett, mialatt Izabella királyné és János Zsigmond Erdélyen kívül tartózkodott. A visszatérésüket elősegítő Petrovics Péter rövid helytartósága után, fia nagykorúságáig Izabella „mint Magyarország törvényesen megkoronázott királynéja” gyakorolta a hatalmat. A kiadványok kettejük nevében keltek, az adomány- és kiváltságleveleket mindketten aláírták, de csak a királyné pecsétjével látták el. 1559 szeptemberétől kezdve János Zsigmond uralkodott, élete végéig. A többszöri változás miatt csak a sokat betegeskedő János Zsigmond uralkodása vége felé került sor a trónutódlás kérdésének rendezésére. 1566-ban a szultán írásban biztosította az erdélyieknek a szabad választás jogát János Zsigmond halála után.

Visszatérését követően Izabella kihasználta a kedvező lélektani pillanatot, igyekezett a hatalmat a maga számára biztosítani. 1556 őszén az országgyűléssel elfogadtatta, hogy fiával együtt szabadon rendelkezhet a kincstári várakkal, bárkivel, bármilyen nemzetiségűvel betöltheti bármelyik tisztséget. Így akart szabad kezet nyerni, hogy lengyel kegyenceit udvarában tartsa. Birtokokat megkötés nélkül adományozhatott. A kincstartói állást nem engedte betölteni, és az összes jövedelmekkel maga rendelkezhetett. Korlátlan hatalmat csikart ki a rendektől, viszont magatartásával az addig hozzá hű erdélyieket is maga ellen fordította. Lengyel udvari emberei befolyásának erősödése általános elégedetlenséget keltett. Bebek Ferenc, magyarországi birtokos, aki megtagadta Ferdinándot, és Szapolyai családjának visszatérésekor Erdélybe ment, az ellenzék egyik vezetője lett: a vajdaságot magának kívánta, birtokokat akart, és János Zsigmondot szerette volna kivonni a királyné befolyása alól. Amikor visszautasításra talált, a törökhöz fordult és elérte, hogy a Porta kormányzónak nevezte ki. Izabellának azonban sikerült a törököt Bebek ellen hangolnia, és a támaszát vesztett „kormányzó” kénytelen-kelletlen fejet hajtott előtte. Az ellenzék ereje azonban ezzel nem tört meg, sőt az országgyűlésen is érvényesült. A lengyelek befolyásának gyengítésére a tanácsosok számát tizenkettőre akarták kiegészíteni, és azt kívánták, hogy rendszeres fizetés ellenében valamennyien (vagy legalább egy részük) az udvarban tartózkodjanak. A kísérlet azonban nem vált be, és az ellentéteket az sem csökkentette, hogy a királyné egy idő múlva hozzájárult kincstartó kinevezéséhez, évi számadási kötelezettséggel.

Az országgyűlés már közvetlenül a királyné visszatérése után azt kérte, hogy küldjenek ünnepélyes követséget a szultánhoz, Franciaország királyához és a többi keresztény fejedelemhez az „ország megtartása érdekében”. A királyné kikötötte, hogy egyedül ő küldhet megbízottakat külföldre. A francia udvar kedvezően fogadta közeledését, viszonzásként követet menesztettek Erdélybe. Hajlandóságot is mutattak a közbenjárásra, hogy a Porta adja vissza a tiszántúli várakat; a király egyik unokahúgát János Zsigmondnak ígérték feleségül, és öt évre hadisegélyt is kilátásba helyeztek a Habsburgok ellen. Izabella ugyanakkor Béccsel is tárgyalásokat kezdett, de ezekről Bebek Ferenc és társai hírt adtak a Portának; a királyné azonban a török révén erről is tudomást szerzett. Kormányzási módszereire jellemző, hogy – amint már volt róla szó – Bebeket, Kendy Ferencet és Antalt Gyulafehérvárra hívatta, és éjjel, lakomázás közben Balassa Menyhárt katonáival levágatta (1558). A törvényes vizsgálat és ítélet nélkül végrehajtott gyilkosságért a királyné azzal mentegette magát, hogy a három főúr az élete ellen tört. A megfélemlített rendek hozzájárultak, hogy hűtlenség címén utólag mindhármukat fej- és jószágvesztésben marasztalják el. A három tanácsos kiesésével a nemrégen újjászervezett Királyi Tanács elveszítette súlyát, és a kincstartó sem fejthette ki működését.

Izabellát elszigeteltsége és elhatalmasodó betegsége arra késztette, hogy gondoskodjék fia jövőjéről. Az eredménytelennek bizonyuló francia kapcsolat helyett Ferdinándhoz fordult, hogy vessenek véget az ellenségeskedésnek. A lengyel udvar közvetítésével sikerült ismételten fegyverszünetet kötnie, és a tárgyalások a végleges rendezés irányában megindultak, de mielőtt eredményt hoztak volna, a királyné korai halála miatt a terv meghiúsult.

Amint a tizennyolc éves János Zsigmond az ország élére került, azonnal kiderült: az erdélyiek jogosan aggódtak amiatt, hogy eddig teljesen Izabella és környezete befolyása alatt állott. Hiába követelték azonban; hogy leendő uralkodóhoz illő nevelést kapjon. János Zsigmondban a „választott király” cím ébren tartotta ugyan az egységes Magyar Királyság megszerzésének igényét, de valóra váltására nem volt sem lehetősége, sem ereje. Fiatalon súlyos betegségek támadták meg, nem volt harmincegy éves, amikor meghalt.

János Zsigmond uralkodását az egykorúak homlokegyenest eltérően ítélték meg. Voltak, akik az utolsó nemzeti királyt látták benne, az antitrinitáriusok pedig – akikhez csatlakozott – szerepét különösen nagyra értékelték. Mások viszont, éppen vallási felfogása miatt, eltúlzott képet rajzoltak tényleges emberi gyengeségéről, önállótlanságáról. Ennek ellenére uralkodása alatt szilárdult Erdély belső kormányzata és nemzetközi helyzete, a vallási türelem dolgában pedig túlmutatott korán.[1]

Az uralkodó elé került ügyeket a Királyi, majd Fejedelmi Tanácsban tárgyalták meg, és a döntések végrehajtásáról a Kancellária intézkedett. A tanács tagjainak számát az országgyűlés szabályozta; az többször változott, a három nemzeten kívül tiszántúli vármegyék is képviseltették magukat benne. 1542-től 1571-ig több mint félszáz tanácsos neve ismeretes. Társadalmi helyzetük szerint főleg az erdélyi és a tiszántúli főrendűek köréből kerültek ki. A székelységet tisztségviselőik (királybíró, generális), a szászságot is székek vezetői (királybíró, bíró, polgármester) képviselték. Hivatali, katonai vagy egyházi pályán felemelkedő közrendűek is bejuthattak a tanácstagok közé. Végül nagy szerepet játszottak egyes idegenek (Nysoczky, Blandrata), akikről nem lehet megállapítani, hogy forma szerint is tagjai voltak-e a Királyi Tanácsnak.[2]

A Fejedelmi Tanács állást foglalt a külügyi és belügyi kormányzat valamennyi kérdésében, a fellebbezett perek intézésében. Mivel állandóan az uralkodó mellett kellett lennie, áttekintéssel rendelkezett és véleményt nyilvánított az uralkodói jogkört érintő összes kérdésben, lényegében a kormányzatot vezette.

A döntések végrehajtását az uralkodó a kancelláriákon keresztül rendelte el. Az igazgatási és a bírósági ügyek különválásával – mint az európai országokban általában – két kancellária alakult: az előbbi feladatokra a nagykancellária, az utóbbiakra a kiskancellária. A nagykancellária – a régi Királyi Kancellária folytatásaként – Izabella uralkodása idején alakult ki Erdélyben. Ez foglalta írásba a királyné és Fráter György rendelkezéseit. Izabella idegen bizalmasainak ellensúlyozására 1550-ben a kolozsvári országgyűlés a magyar nyelvet, az ország jogát és a rendek kiváltságait ismerő kancellár kinevezését kívánta. De kinevezésére csak a Habsburg-uralom fél évtizede után, 1556-ban került sor, Csáky Mihály személyében.

A nagykancellária 1556-tól kezdve teljesen kialakult formában működött. A Budáról jött tisztviselők már eltűntek. Az új titkárok, deákok főleg a kisbirtokos nemességből valók voltak, de székelyek és szászok is szerepeltek köztük. Viszonylag sokan jöttek Magyarországról, és az átköltöző értelmiségiek számára kedvező lehetőségként kínálkozott a hivatali pálya. A városokból és mezővárosokból származók képviselték a polgári elemet. A kancelláriai állásokra megfelelő alapképzettségűeket neveztek ki.[3] A Kancelláriából kiadott rendeleteket a posta továbbította. A 16. század végétől fejedelmi postamester állott a szervezet élén.

A gazdasági ügyek intézésére külön szervezet épült ki kincstartó vezetésével. Előfordult, hogy a kincstartói állást nem töltötték be, de a hivatal akkor is szabályosan működött. Az adók központi összegyűjtésére adószedőt állítottak, aki mintegy kapcsolatot teremtett a vármegyék, székek és a kincstár között. Külön központi tisztségviselő volt a tizedfőárendátor, feladatkörét a természetben beszolgáltatott egyházi tized beszedése, továbbá az árendaösszegek összegyűjtése és elszámolása alkotta. (Erdélyben többnyire a birtokosok bérelték a tizedet, a kincstárnak fizetett árenda fejében.)[4] A kincstári birtokok igazgatása az elöljáró (prefektus) hatáskörébe tartozott. A középkori királyi udvarban megjelenő és a Habsburg király mellett is megmaradt udvari méltóságok – a főudvarmester, főlovászmester, főétekfogó, főpohárnok stb. –, akik régebben tényleges feladatokat láttak el, korszakunkban többnyire már csak puszta címmel rendelkeztek.

A felső bíráskodást a Tábla tartotta kézben. Mintául a budai királyi udvar szolgálhatott, ahol az udvari bíróságokat összefogó testület, a Királyi Tábla működött. Az 1554-ben Erdélyben alakult Tábla élén az elnök állott, aki egyúttal az országgyűlés elnöke is volt; többnyire főrangú családok köréből az uralkodó nevezte ki. A Táblához két ítélőmester tartozott, egyikük erdélyi, másikuk magyarországi ügyekkel foglalkozott. Rajtuk kívül ülnökök működtek, számuk olykor meghaladta a tízet.[5] Az írásbeli tennivalókat a kiskancellária vezetője és tisztviselői, a másolási feladatokat a kiskancellária íródeákjai látták el. A kiskancellária nem a régi erdélyi vajdai kancelláriából fejlődött ki. Ennek hivatalnokai az udvar Erdélybe költözésekor nagyrészt már kihaltak. A hagyományok azonban tovább éltek a kiskancelláriában. 1570-ig több mint száz deák működött, akik a nemesség alsó rétegéből, a polgárságból és a parasztságból kerültek ki. Jogászi alapképzettségük révén hosszabb-rövidebb hivatalnokoskodás után magasabb állásokba emelkedhettek az udvarban vagy a helyi igazgatásban.

A Tábla meghatározott nyolcadokon ítélkezett, más-más időszakban az erdélyi vármegyék, a magyarországi területek, illetve a székelyek részére. (A szász föld nem vitte ügyeit a Tábla elé.) Egy-egy törvénykezési szakasz 40–50 napon át tartott. A kincstár érdekeit a kincstári jogügyigazgató és a kincstári ügyészek védelmezték.

Fellebbezni a fejedelemhez lehetett, aki a hozzá került ügyekben a Tanáccsal ítélkezett. Magyarországhoz hasonlóan Erdélyben is az országgyűlés ítéletére bocsátották a felségsértést, az árulást, továbbá a súlyosabb bűnpereket. Az eljárást a gyűlés tartama alatt le kellett folytatni. Országgyűlés idején a Tábla általában rendkívüli ülést tartott. Az ítéletek meghozatalában a szokásjogon és a törvényeken kívül Werbőczy Hármaskönyvére támaszkodtak. Ennek a 16. században három kiadása jelent meg Erdélyben, közülük kettő Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában, egyikük magyar nyelven.

Az országgyűlés Erdélyben egykamarás volt. A Tanács, a Tábla tagjai, továbbá más magasabb tisztségviselők hivatali beosztásuk révén vehettek részt az országgyűlésen, egyes főrendűek az uralkodó meghívása alapján jelenhettek meg. Tagjai voltak továbbá a három nemzet képviselői, akiket a vármegyék, székek, városok választottak és láttak el utasítással. Rendszerint az előkelőbbeket, a körzeti vagy helyi tisztségviselőket küldték az országgyűlésre. A részvételre jogosultak megjelenése kötelező volt. A gyűlést a Tábla elnöke vezette.[6]

Évenként rendszerint két országgyűlést tartottak; volt azonban olyan év is, amikor csak egyszer hívták össze, de előfordult, hogy háromszor, sőt négyszer is. A tanácskozás helye még nem állandósult, leggyakrabban Tordán, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Gyulafehérváron gyűltek össze, de még közel tíz más helyen is üléseztek. A gyűléseknek három formája alakult ki: országgyűlés, részgyűlés és tábori gyűlés. Országgyűlést csak az uralkodó hívhatott össze, és e jogát a rendek nem korlátozták.

Izabella a Fráter György elleni küzdelemben nemegyszer maga mellé állította az országgyűlést, de a Barát hatalmát nem sikerült megrendítenie. A magyarországi rendek bebörtönzött társaik érdekében is sokkal határozottabban álltak ki, mint az erdélyiek 1558-ban a három tanácsos törvénytelen megölésekor. Kétségtelen viszont, hogy az erdélyi országgyűlések a kormányzás számos területén részletkérdések nagy tömegét szabályozták végzések formájában.

Az Erdélyi Fejedelemség kialakulása után a három nemzet régi önigazgatása továbbra is megmaradt, de ugyanakkor számottevő változásokat is megfigyelhetünk.

A hét vármegye önkormányzata abban különbözött a magyarországiakétól, hogy az alispán kisebb szerepet játszott, és az államhatalom képviselője, a főispán ténylegesen vezető volt, a vármegyei közgyűlés az ő intézkedéseit erősítette meg. A vármegyék szedték be az ország adóját, szervezték meg a katonaságot; bírói székükről, ahol a főispán elnököl a Táblához lehetett fellebbezni. A vármegyékhez hasonló feladatokat látott el a lugosi és karánsebesi bánság, Fogaras kerülete, a Kővár-vidék, az utóbbi kettő élén egy-egy kapitánnyal. A tiszántúli vármegyék működése közeledett az erdélyiekéhez.

A székelység önkormányzata a 16. század közepétől szűkebb körű lett. Az összes székelyre érvényes döntéseket hozó nemzetgyűlés (közgyűlés) megszűnt. A széki gyűlések megmaradtak, de önálló intézkedési joguk katonai, igazgatási téren összeszűkült, és jóformán csak a bíráskodásra szorítkozott. Ez összefügg azzal, hogy a választott tisztségviselők (hadnagy, székbíró) helyére egyre inkább az uralkodó által kinevezett, közhatalommal rendelkező királybírák léptek.

Leginkább a szászság tudta megőrizni régi önkormányzatát. Megmaradt az összes szászok fölött álló Egyetem, ülésén a székek küldöttei vettek reszt. Ide lehetett fellebbezni a székek, illetve a városok bírái által hozott ítéleteket (ezek nemcsak a város, de a székbe tartozó helységekben lakói ügyében is intézkedtek). A szászok megtartották azt a kiváltságukat, hogy Egyetemüktől nem a Táblához, hanem közvetlenül az uralkodóhoz fellebbezhettek. A szász önkormányzat a bíráskodáson kívül igazgatási feladatokat is ellátott. A székek élén királybírák, a városok élén polgármesterek állottak, a középkor végétől választották a polgármestereket és a királybírákat.

A belső erőviszonyok viszonylag kedveztek a központi hatalom megerősödésének: az uralkodó a rendek csekély beleszólásával vezette az államot. Az aránylag gyenge rendiség az uralkodó törekvéseinek kevéssé tudott határt szabni, főleg azért, mert Erdélyben nem fejlődhetett ki a nagybirtokos osztály olyan mértékben, mint Magyarországon. A szászok földjén a közösség kiszorította a vezető réteg tagjait, a gerébeket. A székely birtokviszonyok sem kedveztek a nagybirtok kifejlődésének. A vármegyékben és a Partiumban az erdélyi uralkodó birtokpolitikája akadályozta meg, hogy nagyobb magánuradalmak alakuljanak ki; a kincstár igyekezett megszerezni és kezében tartani a birtokokat. Viszonylag kevés család kezében gyűltek tehát össze jelentősebb birtoktestek. Hiányoztak az egyházi nagybirtokok is; a reformáció terjedésével a katolikus egyházi intézmények jó része megszűnt, birtokaikra az állam tette rá a kezét. A központi hatalom az aránylag jelentős kincstári birtokokra támaszkodott. Megszilárdulását elősegítette a külső veszedelem: az erdélyiek kezdettől fogva rászorultak az uralkodói hatalom védelmére.

Irodalom

  1. A fejedelemről: Szilárd Katicza, Az erdélyi fejedelem jogköre (Budapest, 1910).
  2. A tanácsról és a fejedelmi tisztségviselőkről: Trócsányi Zsolt, Erdély központi kormányzata, 1540–1690. (Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980).
  3. A kancelláriáról: Pécsi Anna, Az erdélyi fejedelmi kancellária kialakulása és okleveles gyakorlata 1571-ig (Budapest, 1938).
  4. A tized beszedésére: Jakó Zsigmond, Adatok a dézsma fejedelemségkori adminisztrációjához (Kolozsvár, 1945).
  5. A bíráskodásra: Bónis GyörgyDegré AlajosVarga Endre, A magyar bírósági szervezet és perjog története (Budapest, 1961).
  6. Az erdélyi országgyűlésre: Trócsányi Zsolt, Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 76. Budapest, 1976).


Az Erdélyi Fejedelemség államszervezete
A Fejedelemség területi kialakulása Tartalomjegyzék Kincstári jövedelmek, hadszervezet, diplomácia