Felfedezések és gyarmatosítás

A Múltunk wikiből
1600
Megszerkesztik az első távcsövet Németalföldön.
Megalakul az Angol Kelet-Indiai Társaság.
1602
Megalakul a Holland Kelet-Indiai Társaság.
1607
A virginiai Jamestown alapításával megkezdődik az angol gyarmatosítás Észak-Amerikában.
1608
Quebec alapításával kezdetét veszi a francia gyarmatosítás Észak-Amerikában.
1628
William Harvey angol orvos közzéteszi felfedezését az emberi test vérkeringéséről.
1660
november 28. Megalakul az angol Akadémia (Royal Society).

A 15-16. század fordulója az emberiség történelmének egyik forduló­pontja. A világ „kitágulása”: a nagy földrajzi felfedezések érzékeltetik az utókor számára a legélesebben ezt a fordulatot.

A Föld térképét újjárajzoló események bekövetkeztét a hajózás és kereskedelem sok százados fejlődése, a technikai tapasztalatok, tudomá­nyos ismeretek tömegének felhalmozódása készítette elő. Antik, arab és normann előzményeket is felhasználva, a 13. század második felében jutott el a mediterrán hajós odáig, hogy – iránytű, homokóra, euklideszi mér­tan, arab számok és trigonometriai táblázatok segítségével – immár hozzávetőleges pontossággal meg tudja határozni vitorlásának helyét és menetirányát a nyílt tengeren. Ugyanez idő tájt és közvetlenül követő­en fontos újításokat vezettek be a hajók árbocozatában, kormányzásá­ban, meghajtásában. Mindez lehetővé tette, hogy a 14. század folyamán az itáliai – kivált a velencei és genovai – kereskedők rendszeres gálya­járatokat indítsanak keleten Alexandria és a szíriai partok, illetve a Feke­te-tengeren át Trapezunt, a Krim félszigeti Kaffa és a Don-torkolati Tana felé, hogy „levantei árukhoz”; értékes fűszerekhez, selymekhez, szőnye­gekhez, drágakövekhez jussanak. Ezeknek a fényűzési cikkeknek a zöme voltaképpen Dél- és Kelet-Ázsiából származott, s arab kereskedők hozták tengeri és szárazföldi utakon a Levantéba. Az itáliaiak nemesfémmel, főképp ezüsttel fizettek értük – ami folyamatos nemesfém-szükségletet támasztott, emellett réz meg finom posztó kivitelével. Az utóbbit rész­ben a korabeli Nyugat-Európa legiparosodottabb vidékéről, Flandriából és Brabantból szerezték be, ahová nemcsak szárazföldi úton – az Alpokon át, a felvirágzó délnémet városok közvetítésével – juttatták el le­vantei és itáliai áruikat, hanem közvetlenül tengeren is: a Gibraltári-­szoroson át, majd az atlanti vizeken észak felé hajózó gályáikon. A nagy forgalmú Brügge piacán az északnémet Hansa-városok kalmáraival is kapcsolatba kerültek, akik a Baltikum őstermékeit (gabonát, fát, prémet stb.) szállították nyugat felé, főként posztó és levantei cikkek ellenében. A keleti luxusáruk közvetítése a feudális Európa gazdag úri (és polgári) fogyasztóihoz így vált a középkor jellegzetes „világkereskedelmévé”, ami dús nyereséget biztosított elsősorban a velencei és genovai kereskedők­nek, s hozzájárult a korai kapitalizmus észak-itáliai körzeteinek kialaku­lásához.

Főként genovaiak áttelepedése és az itáliai technika elsajátítása révén kapcsolódtak be a portugálok, földrajzi feltételeik által késztetve, a ten­gerhajózás kiterjesztésébe a dél-atlanti vizek felé.[1] Az Ibér-félsziget délke­leti szegélyén még mindig megülő arabok elleni „szent háborút” folytat­ták ekként tovább, feudális-területszerző szándékkal; végső céljuk pedig a közvetlen tengeri út megnyitása volt a fűszertermő Indiákhoz, Kelet mesés kincseihez: az Ázsia és Európa közti „világkereskedelem” elhódítása az araboktól-itáliaiaktól, a levantei kereskedelem és az európai áru­forgalom növekvő szükségleteitől serkentett „aranyéhség” kielégítése. A Gibraltárral átellenben fekvő Ceuta elfoglalása (1415) után sorozatosan indultak a portugál expedíciók dél felé, Afrika partjai mentén, a közbenső, de önmagában sem megvetendő zsákmány megkaparintására: a Szaharán túli („nyugat-szudáni”) aranyforrások tengeren át való elérésére, ahon­nan eddig a nemesfém karavánutakon az észak-afrikai arab kikötőkbe, majd jórészt Itáliába és a Levantéba áramlott. Ezek a vállalkozások a tengerészeti tudomány újabb vívmányaival jártak karöltve: a dél-atlanti vizeket uraló szélrendszer titkának megfejtésével, az úgynevezett magas­sági hajózás helymeghatározási módszerének kidolgozásával, olyan új hajótípusok (caravella, carraco) kifejlesztésévei, amelyek alkalmassá váltak a világtengeri útvonalak feltárására, illetőleg majdani rendszeres kereskedelmi forgalmuk lebonyolítására.[2] A portugálok mintegy 1470-re teljesen földerítették és erődített keres­kedelmi állomásokkal birtokukba vették a Guineai-öböl partvidékét. 1471-ben áthaladtak az Egyenlítőn – ám a partvonal, amely több mint ezer mérföldön át kelet felé haladt, s azt a reményt keltette, hogy ez így fog folytatódni „egészen Indiáig”, megint délre fordult, méghozzá vagy 3 ezer mérföldön keresztül, s egyben kevésbé gazdag árurakománnyal kecsegtetett. E kettős csalódás ellenére sem hagytak fel az Afrika, körüli út kutatásával, amit az 1480-1490-es években a csillagászati helymeg­határozás újabb fontos eredménye, az úgynevezett szélességi hajózás megoldása lendített elő. Ennek ismeretében – a földrajzi hosszúság nyílt tengeren való mérésének megoldása még századokig váratott magára – Bartolomeo Diaz 1487-ben megkerülte a Jóreménység-fokot, majd Vasco da Gama, "keresztények és fűszerek után kutatva", 1498-ban végre partot ért az indiai Kalikutban. A következő másfél-két évtizedben a portugálok szüntelen támadásokkal kiszorították az arab kereskedőhajó­kat, és véres erőszakkal katonai-kereskedelmi támaszpontok sorát épí­tették ki a kelet-afrikai Mozambiktól a hátsó-indiai Molukka- (Malaku-) szigetekig, később a dél-kínai Makaóig. Gyarmati szervezetük központja az indiai Goa volt, fő funkciója pedig – rablással, csellel, vásárlással – a rendszeres fűszerutánpótlás biztosítása Lisszabonba, s onnan főleg Antwerpen felé, amely – Brüggét immár túlszárnyalva – a nemzetközi kereskedelem központja lett a 16. század java részére, nemcsak távol-keleti luxuscikkekben, hanem az európai gazdaság egyes közfogyasztási és bányatermékeiben is (textil- és fémáruk, réz stb.).[3]

Közben pedig, még da Gama sikeres vállalkozása előtt, bekövetkezett a kihatásaiban ennél is átütőbb erejű esemény: az Újvilág felfedezése. A genovai származású Cristoforo Colombo hajózási technikát a portugáloktóI tanult, és bizonyára Afrika menti expedíciókban szerzett nehéz élmények hatására és a firenzei Paolo Toscanelli térképének (1474) isme­retében – aki a földgömb kerületét a valóságosnál egyharmaddal keve­sebbre becsülte – jutott arra a meggyőződésre, hogy könnyebb lesz nyugatnak, mint délnek és keletnek vitorlázva közvetlen tengeri utat nyit­ni Indiába. Bár a Föld gömbalak-felfogása – amely még az ókorból szár­mazott – a 15. században egyre több szószólóra talált, Kolumbusz ajánl­kozását a portugál udvar elutasította, s csaknem egy évtizedbe telt, amíg sikerült merész vállalkozásához patrónust szereznie az araboknak az Ibér-félszigetről való teljes kiszorítását ünneplő spanyol királyi párban. A „Nyugat-Indiák”, melyeket első két útján (1492-1493; 1493-1496) elért, nem váltották be reményeiket, és másokra maradt, hogy bebizo­nyítsák, milyen busás haszonhoz jutott a spanyol trón vonakodva adott s szűken mért befektetésével. Ha Kolumbusz – miként kortársa, a Velencéből Angliába származott Giovanni Cabotto (Cabot), aki 1497-ben Új-Fundlandig hatolt – „csak” szigeteket fedezett fel, a következő há­rom évtizedben immár feltárult a két Amerika kontinentális partvonalá­nak nagy része a felfedezők, conquistadorok, gyarmatosítók előtt. A Spa­nyolország és – a későbbi Kaliforniától Chiléig terjedő – amerikai gyar­matai között létesült kapcsolat jellegét a kíméletlen hódítás, aranykincs­rablás, majd az 1540-es évek közepétől a világ leggazdagabb ezüstbányái­nak (Potosí) feltárása és kiaknázása határozta meg. Ennek nyomán Sevilla felé ezüstáradat özönlött – ami a spanyol gyarmati uralom lényegét jelentette a 16. században.

A nagy földrajzi felfedezések – amelyeket a Föld körülhajózása (Fernando Magelhaes, 1519-1522) koronázott meg – rendkívül fontos állo­mását, mindenkorra izgalmasan érdekes fejezetét alkotják az emberiség történelmének. Szembeötlően mutatták tudomány, technika és gyakorlat szoros kapcsolatát és kölcsönhatását; közvetlenül hozzájárultak az ember földi térképzeteinek átalakulásához: az egyént kicsinységének s egyben nagyságának, hatalmas lehetőségeinek felismerésére késztetve, birtoklási-kizsákmányolási lehetőségei roppant kitágulásának is tudatára ébresztve. Így, ha messzi földrészek társadalmai, kultúrái, melyek eladdig egymástól függetlenül vagy majdnem függetlenül fejlődtek, mostantól fogva kapcso­latba, egyre rendszeresebb érintkezésbe kerültek, akkor ez főként hódítás, alárendelés, gyarmatosítás formájában valósult meg. „Amerika arany- és ezüsttelepeinek felfedezése, a bennszülött lakosság kiirtása, rabszolgaság­ba döntése és bányákba való eleven eltemetése, Kelet-India kezdődő meg­hódítása, Afrika átváltoztatása a fekete bőrűek elleni kereskedelmi vadász­területté, ez jelzi a tőkés termelés korszakának hajnalát.”[jegyzet 1] Megkezdődött Amerika, Afrika és Ázsia népeinek gyarmati kizsákmányolása, Nyugat-­Európában pedig megindult a feudalizmus bomlásának, a tőkés termelési mód kialakulásának folyamata. Ekkor és ekképpen kezdett az emberiség történelme – szorosabb értelemben – „világtörténetté” válni.

Ám a földrajzi felfedezések s nyomukban a világtengeri-gyarmatosító vállalkozások csak azért lendítettek a kapitalizmus felé egyes atlanti parti országokat – s nem is az első gyarmatosítókat: Spanyolországot és Portugáliát, hanem a majdan nyomukba lépőket: Hollandiát, Angliát, Francia­országot –, mert hatásuk-visszahatásuk olyan történelmi fázisban érte Nyugat-Európát, amikor a feudalizmus fejlődésének egész addigi menete megérlelte a talajt ezen ösztönzések befogadására, érvényesítésére. Olyan fejlődési színvonalon, amikor az új, atlanti világpiac kialakulását már megalapozta magának az európai gazdaságnak a belső növekedése, az árutermelés és munkamegosztás kibontakozása, ami a Mediterráneummal szemben az atlanti part menti kereskedelmet – a Baltikumtól le Gibraltárig – tette a nemzetközi forgalom fő ütőerévé, kivált közfogyasztási cikkekben és nyersanyagokban. „Nem kétséges – és éppen ez a tény egészen téves nézeteket szült –, hogy azok a nagy forradalmak, amelyek a 16. és 17. század folyamán a földrajzi felfedezések következtében a ke­reskedelemben végbementek és a kereskedőtőke fejlődését rohamosan meggyorsították, egyikét alkotják ama fő mozzanatoknak, amelyek a feu­dális termelési módnak tőkés termelési módba való átmenetét elősegítet­ték … A modern termelési mód azonban első időszakában, a manufak­túra-időszakban csak ott fejlődött ki, ahol ennek feltételei már a közép­korban létrejöttek.”[jegyzet 2][4] Fordítsuk hát most figyelmünket ezekre a feltételekre: Európa belső fejlődésére.

Lábjegyzetek

  1. K. Marx, A tőke. I MEM 23. köt. Budapest, 1973. 702.
  2. K. Marx, A tőke. III. MEM 25. köt. Budapest, 1974. 314.

Irodalom

A felfedezésekre és gyarmatosításra: Die Entdeckung und Erforschung der Erde (Leipzig, 1961); J. H. Parry, The Establishment of the European Hegemony, 1415–1715. (New York, 19655); D. B. Guinn, Exploration and Expansion of Europe (XIIe Congres International des Sciences Historiques, Rapports I. Wien, 1965).

  1. A genovaiak szerepére a portugál–spanyol tengeri vállalkozásokban: Ch. Verlinden, From the Mediterranean to the Atlantic. Aspects of an Economic Shift (The Journal of European Economic History, I. 3. 1972).
  2. A felfedezések, a világtengeri hajózás tudományos-technikai feltételeire: D. W. Waters, Navigational Developments in the 13th to the 18th centuries (Prato, 1973); F. C. Lane, Technology and productivity in Seaborne Transportation (Prato, 1973).
  3. Noha már A. H. Lybyer, The Ottoman Turks and the Routes of Oriental Trade (The English Historical Review, CXX. 1915)] cáfolta azt a tételt, mely szerint az oszmán-török hódítás elzárta volna a keleti kereskedelem hagyományos útvonalait, ezt és ez ebből származó fűszer-áremelkedést mindmáig gyakran tekintik az Indiába vezető közvetlen tengeri út kutatása indítékának. A cáfolatot teljessé tette legújabban: F. C. Lane, Pepper Prices Before Da Gama (The Journal of Economic History, XXVIII. 4. 1968) és E. Ashtor, La découverte de la voie maritime aux Indes et les prix des épices (Mélanges en l'honneur de Fernand Braudel I. Toulouse, 1973).
  4. A felfedezések és a gyarmatosítás történeti helyét megállapító Marx-idézetek a Tőke I. kötetének 24., illetőleg III. kötetének 20. fejezetéből valók.
Az újkor nyitánya
Tartalomjegyzék Centralizáció és abszolutizmus