Felix Schwarzenberg

A Múltunk wikiből

Felix Ludwig Johann, Fürst zu Schwarzenberg

Böhmisch-Krumau, 1800. október 2. – Bécs, 1852. április 5.
német-cseh származású arisztokrata, államférfi, diplomata, császári katonatiszt
1848–1852 között az Osztrák Császárság miniszterelnöke és külügyminisztere
Wikipédia
Schwarzenberg, Felix.jpg
1848. november 21.
Felix Schwarzenberg herceg elnökletével új osztrák kormány alakul.
1852. április 5.
Schwarzenberg miniszterelnök halála.

Spira György

A trónváltozás miatti nézetharcok

Az udvari körök ugyanis, okulván az ősz elején Magyarországon és Bécsben elszenvedett kudarcaikból, novemberben egy sor lépést tettek az ellenforradalom sorainak átrendezésére: az osztrák birodalmi gyűlést, amelynek a működését az októberi bécsi felkelés megakasztotta, november 22-ére ismét egybehívtak, de hogy többé ne kerülhessen a bécsi forradalmi tömegek nyomása alá, ezúttal egy Olmütz közelében fekvő másik morvaországi kisvárosba, Kremsierbe; majd november 21-én Windisch-Grätz sógorának, a keménykezű Felix Schwarzenberg herceg tábornoknak az elnökletével újjáalakították az osztrák kormányt is; végezetül pedig december 2-án lemondatták a trónról Ferdinándot, s helyette unokaöccsét, Ferenc Józsefet, a trónöröklési jogáról egyidejűleg szintén lemondó Ferenc Károly főherceg fiát nyilvánították Ausztria császárává és Magyarország királyává.

Az ellenség magyar segítőtársai

Dessewffy Emil gróf, a konzervatív Budapesti Híradó egykori „lapvezére” például már 1848 novemberében eljuttatta Schwarzenberghez azoknak a magyaroknak a névjegyzékét, akiket szerinte kézrekerítésük után minden teketória nélkül fel kellene kötni (mert – úgymond – „a halottak nem térnek vissza, nem részesülhetnek közkegyelemben és nem emigrálnak idegen országokba”), s jegyzékéből Batthyány nevét éppúgy nem felejtette ki, akár Kossuthét vagy Madarász Lászlóét, Teleki Lászlóét és Táncsics Mihályét sem.[1]

Ám a konzervatív vezérférfiak korántsem csupán tanácsokkal igyekeztek lendíteni az ellenforradalom szekerem, hanem szorgos mindennapi munkával is: amint Szőgyény László, Mailáth György és Almásy Móric Windisch-Grätz oldalán serénykedett, úgy vállalta például Pozsony megye császári biztosságát a helytartótanács egykori elnökhelyettese, Zichy Ferenc gróf, Pest megyéét meg az utolsó rendi országgyűlés konzervatív követi csoportjának egyik vezérszónoka, Babarczy Antal s a többi megyéét is csupa ismert konzervatív politikus. Amikor pedig a Schwarzenberg-kormány február elején elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarország beolvasztására irányuló terveihez kikérje a magyar konzervatívok hozzászólását, a konzervatívok véleményének kidolgozására hivatott bizottmányba szóló meghívást a bizottmány elnökéül kiszemelt volt magyarországi kancellár, Apponyi György gróf és egykori erdélyi hivataltársa, Jósika Samu báró éppúgy készségesen elfogadta, akár Dessewffy Emil vagy Schwarzenbergék többi választottja.

S igaz, munkája során azután ez a bizottmány egy lényeges ponton már szembefordult a Schwarzenberg-kormány elképzeléseivel, amennyiben maga is elismerte ugyan, hogy a magyarországi nemzetiségek az ellenforradalomnak tett szolgálataikért viszonzást érdemelnek, de arra az álláspontra helyezkedett, hogy viszonzás gyanánt elegendő lesz nyelvhasználati egyenjogúságban részesíteni őket, s kiváltképpen ellenezte azt a tervet, hogy Magyarországot is rendeljék alá egy összbirodalmi törvényhozó testületnek.

A liberálisok zömének jobbrafordulása

Az ellenforradalom képviselőit ugyanis az eddig történtek természetszerűleg távolról sem indíthatták arra, hogy más vezérlő szempontot válasszanak, mint amit Schwarzenberg még januárban úgy körvonalazott, hogy az ellenforradalom táborának „vagy teljesen úrrá kell lennie” a forradalmon, „vagy össze kell omlania”.[2]

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

A birodalom centralisztikus újjászervezésére irányuló törekvések biztos támaszra találtak Felix Schwarzenberg herceg kormányában, az alkotmányos igények azonban sokkal kevésbé és sokkal ellentmondásosabban. Schwarzenberg, aki sógorának, az őt 1848 őszén kormányrúdhoz juttató Windisch-Grätz hercegnek a megbuktatásával erősítette meg vezető szerepét a létéért küzdő Habsburg-hatalom irányító posztján, kivételes egyértelműséggel, még tisztelői által is gyakran felemlegetett „gátlástalansággal” tört politikai céljai elérésére. Nemcsak a birodalom, hanem egész Európa egyik leggazdagabb, roppant kiterjedésű csehországi uradalmakat birtokló arisztokrata családjának tagja volt, amely a vele rokoni kapcsolatban álló alig tucatnyi másikkal együtt a Habsburg-állam vezető tisztségviselőinek tekintélyes hányadát adta. A miniszterelnöki pozíciót férfikora teljében elfoglaló Schwarzenberg korábban Rio de Janeirótól Szentpétervárig állomást állomással cserélő diplomataként szokta meg a birodalom problémáit a részleteken felülemelkedve, nagy összefüggéseiben szemlélni. A régi rendszert válságba sodró erőket 1848-ban mint a posztjának feladására kényszerült nápolyi követ s mint az észak-itáliai osztrák sereg tisztje ismerte meg közelről, a hatalmon levők koncepciótlanságát pedig a hadsereg főparancsnokságának az Innsbruckba futott császári udvart felkereső küldöttjeként.

Schwarzenbergnek minden más, a hatalom birtoklásához közel férkőző 19. századi osztrák-német politikusnál egyértelműbb és nagyobb szabású koncepciója volt. A forradalom rádöbbentette, hogy a birodalom önerejével nem tudja fenntartani pozícióit Magyarországon és Itáliában. De felismerte az is, hogy e területek leválása vagy akárcsak távoltartásuk a Német Szövetségtől – amit a frankfurti össznémet parlament 1848 őszén kimondott – lehetetlenné teszi a meggyöngült Habsburg-hatalom tényleges vezető szerepének a biztosítását német földön. Schwarzenberg a Habsburg-birodalmat belülről repesztő nemzeti törekvéseket kívánta ellensúlyozni a német nemzeti egységesülés sok ágból összefonódó folyamatával, amikor egy olyan hatalmas „közép-európai” birodalom megteremtését tűzte célul, amelytől azt remélte, hogy Habsburg-vezetéssel képes egyesíteni a császári birodalom és a forradalom előtti Német Szövetség minden alkotóelemét. „Nagynémet” tervének sikere feltételezte a birodalom szigorú központosítását, sőt homogenizálását, mindenekelőtt a németesítés révén. De feltételezte azt is, hogy a német nacionalizmus már a német széttördeltség idején vonzóbbnak ítéli a nem német Habsburg-tartományok feletti uralom biztosítását is célba vevő koncepcióját, mint a császári birodalom csődtömegétől mentesített német etnikai tömb megszervezésére való korlátozódást. Ez utóbbi, „kisnémet” koncepciót a német egység demokratikus megvalósításával ugyancsak szembeforduló porosz Hohenzollern-ház hívei hirdették elsősorban.

Schwarzenberg semmilyen, céljait szolgáló eszköz igénybevételétől sem riadt vissza. Nemcsak Magyarország megtörésére vette igénybe a cári fegyvereket, hanem 1850-ben velük fenyegetve meg Poroszországot, arra kényszerítette a potsdami udvart, hogy „kísnémet” egységesítő terveit elejtve ismerje el a Habsburg-uralkodó vezető szerepét legalább a felélesztett Német Szövetség laza szervezetének az élén. 1851 tavaszán azonban a drezdai fejedelemgyűlést már nem tudta rábírni arra, hogy a Habsburg-birodalom nem német tartományait is fogadja be a Német Szövetségbe. A nyugati hatalmak e terv elleni mozgósításában némi szerephez jutott a magyar emigráció tiltakozó emlékirata is. A drezdai elutasítás korántsem késztette tervei feladására Schwarzenberget, sőt arra ösztökélte, hogy minden eszközzel siettesse a birodalom megkezdett egységesítését.

A Habsburg-hatalom, amely a felségjogok mindennemű korlátozását csupán ideiglenes engedménynek tekintette, 1851-ben tette egyértelművé, hogy a központosítást formálisan is császári egyeduralommal kívánja társítani. Maga Schwarzenberg már 1850-ben, a poroszok ellenében támaszt keresve arról biztosította a cári kormányzatot, hogy az olmützi alkotmányt sem fogják soha életbe léptetni a Habsburg-birodalomban. Még a leghiszékenyebbek is azok közül, akik remélték, hogy a Habsburg-hatalom pozícióinak megszilárdítása után érvényesíteni fogja az alkotmányosság követelményeit, baljós előjeleket olvashattak ki abból, hogy 1850 őszétől az újoncokat a birodalmi alkotmányra már nem, csupán a császár iránti hűségre eskették fel. A Schwarzenberg-kormánynak, amely az alkotmány nélküli kormányzás 1851-ig terjedő periódusában csak a jogi megkötöttség és a felelősségre vonás mellőzésének előnyeit élvezte, mindinkább viselnie kellett az alkotmányos támasz hiányának minden következményét az önkényuralmat a gyakorlatban már megízlelő fiatal császár befolyásolásáért vívott küzdelemben.

1851 elejétől az udvarban igen nagy mértékben megerősödött a birodalom katonai és államhivatali bürokráciájának vezető köreire támaszkodó, Metternichhel is szoros kapcsolatot tartó Carl Friedrich Kübeck báró, volt birodalmi kamaraelnök befolyása. 1851 áprilisában a császár Kübecket állította annak az új államhatalmi szervnek, a rajta kívül mindössze nyolc kinevezett tagot számláló Reichsratnak, birodalmi tanácsnak az élére, amelynek életrehívása nem mondott ugyan ellent az olmützi alkotmány betűinek, megalakításának célja és tényleges tevékenysége azonban annál inkább. Kübeck szerint, miután a forradalom a feudális és a demokratikus erőket egyaránt „elnyelte”, a birodalom élére a haderő, a hivatalnoksereg és az egyház került. Rájuk támaszkodva lehet és kell megerősíteni az uralkodó hatalmát. Ez azonban nem jelentette azt, mintha Kübeck nem igyekezett volna politikai céljai számára megnyerni az aulikus arisztokráciának a maga uszályába vonható tagjait is. Az olmützi alkotmány visszavonásával kívánta kiküszöbölni az 1849 óta fennálló rendszer „kétértelműségét”, a hatalmát abszolutisztikus egyeduralkodóként gyakorló császár akaratának puszta végrehajtóivá téve a minisztereket, s megfosztva a kormányt minden, forradalmi örökségnek tekintett alkotmányos, illetve parlamentáris vonásától.

A Schwarzenberg-kormány, amely jó két esztendőn át az olmützi alkotmányt maga is mellőzve gyakorolta a teljhatalmat, megpróbálta, de nem tudta elég sikeresen elhárítani Kübeck és az általa vezényelt Reichsrat támadását. Az udvarban éppenséggel Kübeckék malmára hajtotta a vizet, hogy a miniszterek egy része a kormány addig élvezett, szinte korlátlan vezető szerepének a fenyegetettségét elvi szintre emelve azt „az alkotmányosság” veszélyeztetésének minősítette. Azokat a nagypolgári törekvéseket képviselő minisztereket, akik a birodalmi központosítás, a „nagynémet” egység és a reményük szerint a kapitalista fejlődés kibontakozását szolgáló „rend” biztosítása érdekében részt vettek a Schwarzenberg-kormány forradalomellenes és a magyar „szeparatizmus” leküzdését célzó tevékenységben, politikai, sőt morális válságba kergette a felismerés, hogy olyan rendszer megalapozását segítették elő, amely a császári abszolutizmus révén kívánja biztosítani a birodalom központosítását és jövőjét. Anton Schmerling lovag igazságügyminiszter már 1851 elején, Karl Ludwig Bruck lovag kereskedelem- és iparügyi miniszter 1851 tavaszán, a Reichsrat megalakulása után mondott le, míg Philipp Krauss báró pénzügyminiszter felmentésére az év végén, az általa fenntartásokkal fogadott új kormányzati rendszer meghirdetésekor került sor. Másként reagált a császári önkényuralom kiteljesítését célzó irányzat sikerére Alexander Bach belügyminiszter. A kormány irányító szerepének megőrzéséért vívott utóvédharcai nem jártak sikerrel. Sőt, Kübeckék előretörésének még az a két, a gyakorlatban megkísérelt, de eleve szűkre szabott reformja is áldozatul esett, mint a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztása, illetve korlátozott községi autonómia bevezetése a birodalom pacifikáltnak tekintett tartományaiban, amiktől naivul azt remélte, hogy a liberálisok szemében igazolják részvételét a forradalomellenes kormányzatban. Kudarca ellenére Bach nem vált meg tárcájától, hanem éppenséggel arra törekedett, a befolyásából sokat megőrző Schwarzenberg támogatásával, hogy a bürokratikus készségeit messzemenően méltányló uralkodó erősítse meg pozícióját az önkényuralmi rendszerben. Nem csupán tényleg elvtelen, de az arisztokrácia által különös előszeretettel ki is domborított karrierizmusa vitte erre a konzervatívok adta gúnynevén „barrikád miniszterként” emlegetett Bachot. A bécsi márciusi forradalom tetőpontján valóban az alkotmányosságért lelkesedett, és legelsőként sietett a császárvárosba érkezett Kossuth üdvözlésére, hogy azután az igazságügyi tárca birtokosaként, majd a belügyminiszter posztján a forradalmi átalakulás és az alkotmányos berendezkedés minden támasza elleni küzdelmében kiszolgálója legyen a Habsburg-hatalomnak. Bach, s vele együtt, nem ritkán uszályában haladva, mások is a hajdani „alkotmányos” centralisták közül, nem mertek, nem is akartak konfliktusba kerülni a hadseregre és a bürokráciára támaszkodó uralkodóval. Nem kockáztatták a kiszorulást a hatalomból, mert féltek a velük rivalizáló erők túlsúlyra jutásának személyes érvényesülésüket veszélyeztető következményeitől. De nem akartak konfliktust előidézni azért sem, mert érzékelve a mélybe fojtott nemzeti és társadalmi ellentétek feszítő erejét, maguk is a császárban látták a birodalom legfőbb összetartó kapcsát. Remélték, hogy a birodalom egységét megalapozó központosítási programjukat a megváltozott körülmények között is végrehajthatják, azt pedig sokkal fontosabbnak tartották a kormányformánál. A Schwarzenberg-kormány többsége, Bach belügyminiszterrel egyetemben végül is vállalta, hogy az alkotmányosságot addig is mellőző kormányzást az „alkotmányt” hivatalosan is megtagadó uralkodó abszolutizmus váltsa fel.

Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

A Ferenc József által proklamált 1849. évi olmützi oktrojált alkotmányt a rendelkezések közvetlenül még nem említették ugyan, de hogy dicstelen sorsa hamarosan beteljesül, azt előlegezte az a baljós utalás, amely a kormány „kétes politikai viszonyai” felszámolásának szükségességére célzott, és az a határozottság, amivel „egyedül és kirekesztőleg az uralkodó s a trón irányában” nyilvánította felelősnek, felmentve minden kötelezettségtől „bármely más politikai tekintély irányában”.[3] Schwarzenberg herceg diplomáciai körlevele a félreértések elkerülése végett mindehhez még azt is hozzáfűzte, hogy a császár rendelkezéseit az olmützi alkotmány „kivihetetlensége” indokolta, aminek megállapításához a miniszterelnök nagyvonalúságára igazán szükség volt, hiszen egyetlen napig sem próbálták ki a gyakorlatban. Maga Ferenc József arról tudósította anyját, hogy „az alkotmányt sutba dobták, és Ausztriának immár csak egy ura van”. „Istennek hála!” – jegyezte ujjongva a levélre Zsófia főhercegnő[4], s ugyanezzel a felkiáltással üdvözölte a rendelkezéseket a cár külügyminisztere is.

Az olmützi alkotmány hivatalos hatálytalanítására és a császári egyeduralom hivatalos meghirdetésére 1851. december 31-én került sor. Az augusztusi rendelkezések kiadása óta folyó előkészítő munkát nagyon felgyorsította Louis Bonaparte 1851. december 2-i államcsínye, amit az egész császári család leplezetlen örömmel üdvözölt. Kübeck és Schwarzenberg, illetve a Reichsrat és a kormány hosszúra nyúlt taktikai harcát uralkodói határozat döntötte el. Az 1851. december 31-i rendelkezések nyomán a Habsburg-birodalomban olyan uralkodói abszolutista kormányzati rendszer kiépítésére került sor, amelynek korlátlansága a hatalomra jutott III. Napóleonét is felülmúlta, és csak I. Miklós cár oroszországi önkényuralmához volt hasonlítható.

Ferenc József hatálytalanítva az olmützi alkotmányt, a polgári szabadságjogok közül csak a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi függéstől való mentességet erősítette meg. A birodalom „koronaországait” minden autonómiát nélkülöző közigazgatási egységeknek nyilvánította, amelyeket méreteiknek tekintetbevételével bontott további alegységekre. Minden hatóságnak, még a városi és falusi elöljáróknak a kinevezését, illetve megerősítését is a kormányzattól tette függővé. Egyedül az utóbbiak alá rendelt helyi tanácskozó testületeknek a választhatását ígérte meg, de azt is oly módon, hogy a falvakban a földbirtokosságnak, a városokban rajtuk kívül a házbirtokosoknak, az értelmiségi és ipari vezetőrétegnek kell majd hatóságilag biztosítani „az eldöntő súlyt”. S még ennek a rendelkezésnek a foganatosítását is a bizonytalan jövőre napolta el. Szigorúan központosított bírói szervezetet állított fel, kilátásba helyezve az osztrák polgári és büntető törvénykönyv életbe léptetését az egész birodalomban. S míg az utóbbi intézkedések, ha önkényuralmi módon is, a polgári átalakulást szolgálták, a „nyílt parancs” ellentétes rendelkezéseket is tartalmazott. Az igazságszolgáltatást nagyrészt már első fokon is, másod- és harmadfokon pedig teljesen mentesítette a nyilvánosságtól. Kimondta az esküdtszékek felszámolását és a korábban Schmerling és Bach által még szétválasztandónak ítélt közigazgatás és igazságszolgáltatás újraegyesítését alsó fokon. Még ennél is többet sejtetett a visszahúzó törekvésekből annak jelzése, hogy az egyes „koronaországokban a rendi, vagy egy meghatározandó földbirtokkal ellátott örökös nemességre, előnyeire és kötelességeire” külön jogszabályokat alkotnak majd, s „mindennemű könnyítéseket” kap a birtokos nemesség „hitbizományok felállítására”. Egy további rendelkezés pedig kilátásba helyezte, hogy tanácsadó bizottságokat szerveznek a helytartóságok és a kerületi hatóságok mellett „a birtokos nemesség, a nagy és kis földbirtok és az ipar köréből”.[5] Az alkotmányos kötelezettségek hivatalos hatálytalanítása tehát olyan „kormányzati alapelvek” kinyilvánításával járt együtt, amelyek azt jelzik, hogy a centralizációs politika nyers önkényuralommal társítása nem nélkülözte bizonyos rendi, feudális érdekek érvényesítését sem.

Schwarzenberg herceg alig néhány hónappal élte túl a császári abszolutizmus meghirdetését. Halála után Ferenc József kinyilvánította, hogy nem nevez ki új miniszterelnököt, hanem maga látja el a kormányzati ügyek közvetlen irányítását is. A Kübeckkel szoros kapcsolatot tartó és tanácsaival a császári egyeduralom megszervezését messzemenően befolyásoló Metternich javaslatának megfelelően történt a minisztertanács intézményének felszámolása, illetve miniszteri értekezlettel való felváltása is. Ez utóbbi is több volt puszta névcserénél, mivel azt jelentette, hogy az uralkodó akaratát nem egy önálló testületet alkotó kormány tagjai, hanem „a császár miniszterei”, közvetlenül tőle függő államhívatalnokok érvényesítik. A „miniszterek konferenciájának” elnöki tisztét az uralkodó Karl Ferdinand Buol-Schauenstein gróffal, a „császári ház és a külügyek” új miniszterével töltötte be. Ez az udvari arisztokrácia sugalmazására történt, s mindenekelőtt arra szolgált, hogy megakadályozza a hatalom összpontosulását a rendszer második emberének, Bach belügyminiszternek a kezén. Sőt Kübeck és az ebben az elsőrangú fontosságúnak ítélt hatalompolitikai ügyben kivételesen aktív udvari arisztokraták elérték, hogy a rendőri ügyeket (tehát a sajtó és a kulturális élet ellenőrzését is) az uralkodó elvonta Bach belügyminisztériumának hatásköréből, és az 1849-ben szervezett császári csendőrség, most „a legfelsőbb rendőrhatóság főnökévé” előléptetett parancsnokának, Johann Kempen bárónak a kezére adta.

Schwarzenberg halála után alakult ki a hatalom megosztásában az az egyensúlyi helyzet, amely kisebb eltolódásokkal lényegében az 1850-es évek végéig fennmaradt, s jól tükrözte az önkényuralmi rendszer társadalmi bázisát. Többnyire a birodalom vezető nagypolgári és hivatalnoki rétegeinek képviselői irányították a gazdaságpolitikát, a pénzügyeket, a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, míg általában az udvari arisztokrata és katonai klikkek tagjai állottak a fegyveres erők vezető posztjain, illetve ők birtokolták a külügyi, a vallás- és közoktatásügyi tárcákat. Ők bírtak többséggel a Kübeck vezetése révén nagy befolyáshoz jutó birodalmi tanácsban is. Ez a belső ellentétektől korántsem mentes érdekszövetség sorakozott fel a teljhatalomra hivatottságában gőgösen bízó, az alkotmányosságot, a szabadságjogokat a népre is kárhozatosnak tartó fiatal császár mögött.

Huszonkét éves sem volt Ferenc József, amikor „végre” a teljhatalom birtokosának mondhatta magát. Bizalmas megnyilatkozásai, köztük az anyjához intézett levelei egyértelművé teszik, hogy a trónraléptét követő első három esztendőre immár úgy tekintett vissza, mint a korlátlan hatalom megragadásához vezető út kényszerű megalkuvásokkal teli szakaszára. Az ifjú Ferenc József számára, akit gyermekkorától kezdve a trón várományosaként neveltek és ünnepeltek, eleve elfogadhatatlannak tűnt, hogy más is lehessen forrása a világi jogoknak, sáfárja a földi kegyelemnek és irányítója a kormányzás gépezetének, mint a felelősséggel egyedül Istennek tartozó egyeduralkodó.

1848–49 eseményei előítéletektől befolyásoltan feldolgozott személyes élményekkel boltozták be a körülményei és neveltetése folytán amúgy is szűk látóhatárú fiatal császár konzervatív szemléleti rendszerét. Az udvar ismételt menekülésre kényszerülése, a forradalmak által kicsikart alkotmányos engedmények, amelyek az általa a ”csőcselék” vezetőinek tekintett, még csak nem is „udvarképes” embereket a kormányzás dolgaiba való beleszólás lehetőségeihez juttatták, népek és tartományok véres konfliktusokat szülő „engedetlenkedései” mind megerősítették Ferenc József hitét az egyeduralkodó államfenntartó funkciójában. A fiatal császár a szó köznapi értelmében nem volt gyáva, 1849-ben a Dunántúlon még harctéri veszélynek is kitette magát, de ismételten kimutatta, mennyire retteg „az uralkodókat elűző”, a „rendet” megbontó forradalmak felújulásától. Szinte kizárólagosnak tekintette fellángolásukban a lázító „agitátorok” szerepét, és mit sem ismert fel objektív meghatározóikból. Környezetének befolyása mellett elsősorban félelmei magyarázzák kérlelhetetlenségét 1849-ben, amikor – Kempen altábornagy e vonatkozásban teljesen megbízható naplófeljegyzései szerint – személyesen követelt kíméletlen szigort a „vétkesek” ellen. Mindenekelőtt az önmagának is aligha bevallott félelmei legyőzésének a szándéka vihette arra, hogy magánlakosztályában képet őrizzen az aradi kivégzésekről, hálószobájában pedig élete végéig egy családi képen kívül kizárólag olyan festményeknek adjon helyet, amelyek a császári csapatoknak 1848–49-ben saját „lázadó” alattvalói elleni fegyvertényeit örökítették meg.

Legbiztosabb támaszának a hadsereget tekintette. Politikai meggondolás és érzelmi kötődés egyaránt kifejeződött abban, hogy – egészen ritka kivételektől eltekintve – hadserege egyenruháját hordta, amire az egykorú Európában csak az orosz cár mutatott példát. A hadseregben ismerte fel – és méltán – birodalma legfőbb összetartó erejét. Nem véletlen tehát az a rendkívüli befolyás, amit főhadsegéde, Karl Grünne gróf altábornagy és a polgári világot is a fegyveres erő ellenőrzése alá szorító Kempen altábornagy gyakorolt rá az 1850-es években. Ferenc József nemcsak biztonsági és hatalompolitikai okokból tartotta kivételes becsben a hadsereget (és a személyes kívánságára annak mintájára szervezett csendőrséget), hanem azért is, mert benne látta a kötelességteljesítés általa vonzónak ítélt, fegyelemre és tekintélytiszteletre alapozott mechanizmusát.

A válságoktól gyötört birodalom belső személyes konfliktusokat aligha ismerő ifjú ura, aki sem ekkor, sem később mással, mint „nemes emberrel” kezet nem rázott, aligha érezte elfogultságban vétkesnek magát. Minden bizonnyal azt tekintette az igazságos uralkodó ismérvének, hogy megvéd mindenkit, aki „teszi a dolgát”, s rettegnie csak a „rendbontónak” meg a „kötelességmulasztónak” kell tőle. Hogy kinek mi a dolga, azt megszabják az isteni parancsolatok, amelyeknek betartásán az egyháznak kell őrködnie, és a világiak, amelyeknek bölcs kialakítása tanácsosai meghallgatása után őt terheli, míg minisztereit és hivatalnokait pontos végrehajtásuk, hogy azután az engedelmes nép a maga és a birodalom javára élhessen velük.

Ez „a kötelességteljesítést” alattvalóitól, környezetétől és önmagától is szigorúan megkövetelő, a triviálison felülemelkedő művészetek iránt is érzéketlen fiatalember a szabályozás és a rendteremtés bűvöletében élt. Szinte márványhidegségűvé fagyasztotta a hagyományosan szertartásos bécsi udvar amúgy sem enyhe levegőjét. Anyján, az őt trónra juttató „kamarilla” hajdani fején, Zsófia főhercegnőn kívül minden családtagjával előbb-utóbb konfliktusba került, amit általában parancsszóval „oldott meg”, hiszen az utasításadás volt a környezetével való érintkezésének legfőbb formája. Kezdeti népszerűtlensége, aminek az 1850-es években számos jelét kellett a császárvárosban is tapasztalnia, még inkább megkeményítette. Önbecsülésének legfőbb forrása minden bizonnyal szorgalma és „kötelességteljesítése„ volt, amiben – saját értékrendszerét véve alapul – joggal tekintette szinte felülmúlhatatlannak magát. Szigorú beosztás szerint élt, ideje legnagyobb hányadát íróasztalnál töltötte, rendkívüli elfoglaltság esetén éjt nappá téve dolgozott, hogy lehetőleg hátralékba ne kerüljön elolvasandó ügyirat, esedékes határozat. Hogy mit tartott fontosnak a fiatal császár, jól tükrözik világosan fogalmazott, de gondolatszegény bizalmas levelei. Három elem szinte elmaradhatatlan belőlük: saját időbeosztásáról legtöbbször órarendi pontossággal írt; rendszeresen felsorolta a fogadott vagy meglátogatott fontosabb személyeket, többnyire rangjuk és tisztségük szabatos megjelölésével; számszerű precizitásra törekedett akár a díszszemlén felvonult és kötelékenként részletezett katonai egységeket, akár a – lelkesedését minden másnál inkább kiváltó – vadászatok zsákmányát sorolta fel fajta és darabszám szerint.

Ez a külső és belső világára rendet, fegyelmet, szabályt parancsoló, az alkotó fantázia nyomát sem mutató fiatal egyeduralkodó azonban korántsem volt szerény. korántsem volt mentes a nagyravágyástól. Nemcsak közvetlen ”örökségét” akarta megtartani, nemcsak – az 1851. december 31-i „nyílt parancs” szavai szerint – „a régi históriai és az új címek alatt az ausztriai császári állammal egyesített országokat” akarta „az ausztriai császári örökös monarchiának” nevezett birodalma „elválhatatlan létrészeivé” tenni[6], hanem ennél nagyratörőbb tervet is dédelgetett. Schwarzenberg herceg koncepcióját magáévá téve készült arra, hogy öröklött birodalmát megszilárdítva és engedelmességre szoktatott, hűségre nevelt „népei” minden erejét latba vetve biztosítsa a Habsburg-dinasztia számára a hegemóniát a német föld egésze felett s általa a vezető szerepet Európában.

Magyarország önkényuralmi igazgatása

1849. június 2-án, amikor megindult a cári intervencióval egybehangolt utolsó roham a magyar ellenállás megtörésére, Schwarzenberg herceg terjedelmes felterjesztésben körvonalazta magyarországi politikája alapelveit. Szerinte Magyarország régi alkotmányos berendezkedését az 1848-as forradalom feldúlta, történeti jogait pedig, beleértve a pragmatica sanctio által biztosítottakat, a trónfosztó határozatok semmisítették meg. Ez a „jogeljátszás” – szögezte le nevezetes tételét – lehetővé teszi a győztes uralkodó számára, hogy maga alakítsa ki a meghódított ország új rendjét. Olyan, valamennyi társadalmi réteget megnyugtató és kielégítő berendezkedést sürgetett, amely az ország gazdasági fejlődését biztosítva lehetővé teszi, hogy Magyarország teherbíró képessége fokozódjék, és így a birodalom más koronaországait kárpótolhassa az érte hozott „áldozatokért”. Egyelőre katonai kormányzatot kell bevezetni, ami lehetőséget teremt szigorú rendszabályok keresztülvitelére, oly módon azonban, hegy a formálisan korlátlan hatalmat gyakorló főparancsnok oldalára egy, a polgári közigazgatási ügyeket irányító s a miniszterelnöktől függő megbízott kerüljön. Schwarzenberg annak megakadályozására törekedett, hegy a szakszerűtlenség, vagy a konzervatív befolyás keresztülhúzza számításait. Javaslatának megfelelően Bach bizalmi embere, az erdélyi szász Geringer Károly báró került a magyarországi polgári közigazgatás élére, azzal a megbízatással, hogy Haynau vérrel-vassal végrehajtott rendcsináló munkájával egyidejűen készítse elő Magyarországot a beolvasztásra.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország közigazgatási beosztása, 1854-1860
Magyarországtól nemcsak a külön „koronaországnak” tekintett Horvátországot és Szlavóniát (a Muraközzel s Fiuméval együtt), illetve Erdélyt a hozzácsatolt Partiummal egyetemben, valamint a határőrvidékeket különítették el, hanem a Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó megyékből, meg Szerém megye két járásából „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” elnevezéssel egy 1849 novemberében kiadott császári „nyílt parancs” rendelkezésének megfelelően formált új tartományt is. Magyarország megmaradt területét 5 katonai kerületre osztották. Ezek lettek a fokozatosan kiépülő polgári közigazgatás keretei is. A kezdetben 5 katonai, majd 5, s végül 10 polgári kerületre tagolt Erdély élére Ludwig Wohlgemuth báró került katonai és polgári kormányzóként, oldalán Eduard Bach polgári biztossal, a nagyhatalmú belügyminiszter öccsével. Wohlgemuth hamarosan bekövetkezett halála után az uralkodó a „tartományt” miniszterelnöke öccsének, Karl Schwarzenberg altábornagynak a kezére adta, Johann Bordolo báró altábornagyot állítva helyettesként mellé.

A nemzetiségek csalódása

Jellačić már 1849 nyarán összeütközésbe került saját báni tanácsával, amely távollétében megtagadta a horvát önrendelkezési törekvéseket is sértő olmützi alkotmányt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy honfitársai Zágrábban nemcsak sajtórendszabályai, hanem az ellen a fekete-sárga zászló ellen is tüntettek, amelynek diadaláért küzdött. Hamarosan maga is alkudozásra kényszerült a centralizációs politikát kiteljesítő SchwarzenbergBach-kormányzattal, immár azért könyörögve, hogy a horvátokat sújtó jogfosztó és beolvasztó rendelkezések fájdalmát legalább közreadásuk kíméletességével enyhítsék. Semmiféle uralkodói dicséret és báni magyarázkodás nem változtatott azonban a horvát országgyűlés feloszlatásának, a horvát közigazgatási és igazságszolgáltatási önkormányzat hatálytalanításának, a határőrvidék feudális elemekkel terhes katonai alávetettsége továbbéltetésének a tényén s azon, hogy a kulcspozíciók betöltésénél nem a horvát érdemeket és kívánságokat, hanem kizárólag az összbirodalmi érdekeket vették figyelembe. (Jellemző módon elutasították Jellačićnak még azt a kérelmét is, hogy a horvátországi hivatalnokok uniformisának színét legalább maguk állapíthassák meg. Kivételes kegynek számított annak engedélyezése, hogy az egyenruhák szabásában mérsékelten, de érvényesüljenek a horvát nemzeti vonások is.) Jellačić óriási pénzjutalmat és 1854-ben grófi címet kapott ugyan, de befolyását az udvarban erősen csökkentette, hogy képtelen volt megakadályozni a horvát, illetve általában a délszláv nemzeti törekvések továbbélését. A horvát nemzeti törekvések következetesebb képviselői az üldöztetéstől sem menekültek meg. A gyanúsak listájára került a horvát nemzeti mozgalom olyan vezetője, mint Ivan Kukuljević, a történelmi társulat megalapítója, Josip Juraj Strossmayer diakovári püspök ellen pedig, akit egyébként a német nyelv terjesztésének akadályozásával is megvádoltak, adómegtagadás címén még katonai végrehajtást is indítottak. A krími háború idején, amikor a fegyverbe szólított horvát határőrök elégedetlensége a felszinre tört, Ljudevit Gaj, az illír mozgalom hajdani vezére került vizsgálati fogságba. A politikaival társuló kulturális elnyomást példázza, hogy többek között a horvát nemzeti irodalom két jeles személyiségét, Mirko Bogovićot és Ivan Filipovićot is hosszú börtönbüntetésre ítélték. Ugyanakkor azuralkodó egyes gesztusai, illetve intézkedései, így a horvát báni méltóság továbbéltetése, a zágrábi érsekség megalapítása (1852) és a lojális horvát sajtótermékek támogatása a horvátországi dinasztiahűség átörökítéséhez járultak hozzá.

Míg a báni méltóság fenntartása a horvát nemzeti önkormányzat illúziójának tápot adott, a magyarországi szerbeknek e vonatkozásban a „Vajdaság” elnevezéssel kellett megelégedniök s azzal, hogy Ferenc József uralkodói címeinek végtelen sorában immár a ”Szerb Vajdaság nagyvajdájának” is nevezte magát. Nagy elkeseredést keltett, hogy az 1848–49-ben létrehozott szerb hatalmi szervek tevékenységét betiltották, sőt a lojális Rajačić pátriárkát is fegyveres beavatkozással fenyegették meg arra az esetre, ha akadályozni merné a felszámolt szerb önkormányzat irattárának lefoglalását. Valójában Rajačić számára csak az a lehetőség maradt, hogy a szerb nemzeti törekvéseket a görögkeleti egyházi szervezet keretei közt éltesse tovább. Ez viszont szükségszerűen visszavetette a szerb nemzeti mozgalom polgárosítására irányuló erők, Svetozar Miletić és társai befolyásának érvényesülését. Az önkényuralmi közigazgatásban számos szerb is alkalmazást nyert, a jelentős pozíciók azonban szinte kivétel nélkül a Monarchia megbízható katonáinak és bürokratáinak a kezébe kerültek. Összhangban állt ez Schwarzenberg cinikus célmeghatározásával, azzal, hogy, hogy az új koronatartomány, mint holmi ”fattyú”, kellő náspángolással jól nevelt „gyermekké” formálódjék.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

A magyar konzervatívok miután keserűen tapasztalták, hogy Schwarzenberg minden buzgalmuk ellenére is mellőzi koncepciójukat és részvételüket a birodalom újjászervezésében, ismételt kísérletet tettek a kormányzat terveinek keresztezésére. 1850 tavaszán az uralkodóhoz intézett emlékiratot hoztak nyilvánosságra. Szövegezésében Dessewffy Emil gróf, a csoport teoretikusa játszotta a főszerepet. Az uralkodó által elvetett, s így célját tévesztő emlékirat élesen elítélte a Magyarország önkormányzatát biztosító 1848-as törvényeket, az államberendezkedés akkor uralkodói szentesítést nyert átalakítását, de befejezett ténynek minősítette a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és – némi fenntartással – a nemesség politikai monopolhelyzetének felszámolását. Szembehelyezkedett az ország területi széttagolásával, a benyújtásakor még elvileg érvényben levő olmützi alkotmánnyal és a centralizációs kormányzással. Magyarország politikai berendezését és a Habsburg-hatalomhoz fűződő viszonyát a szerinte egyedül törvényes forradalom előtti alapra kívánta visszaállítani. A memorandumban kifejtett koncepcióval sokban egybecsendülő nézeteket vallottak Zsedényi Ede és Somssich Pál ez idő tájt kiadott röpiratai. Szécsen Antal gróf 1851-ben megjelent röpiratában náluk is tovább ment, s a polgári parlamentarizmus, az általános jobbágyfelszabadítás, az esküdtszéki rendszer és a sajtószabadság elítélését a központosító abszolutizmus kritikájával társítva hangoztatta, hogy a magyarság „történetpolitikai” egyéniséggel bíró nemzet, amelyet csak a rendi alkotmányos rendszer megújítása esetén lehet sikeresen kormányozni. 1852 elején Apponyi György grófot még felkérték arra, hogy vegyen részt egy, a kormányzati alapelvek érvényesítésével foglalkozó bizottság munkájában. Ez alkalmat teremtett számára arra, hogy újabb emlékiratban összegezze a Schwarzenberg által „ókonzervatívnak” csúfolt csoport álláspontját.

Magyarország betagolása a birodalom gazdasági közösségébe

A Schwarzenberg-kormány elfogadva azt az érvelést, hogy a birodalom gazdasági fellendítésének és lakossága egybeötvözésének „egyik legnagyobb akadálya”; a belső vámhatár, hozzálátott annak felszámolásához. Ez nagyon is összhangban állt saját hatalompolitikai törekvéseivel.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

A Diploma magyarországi fogadtatása szoros kölcsönhatásban a lajtántúli kielégítetlen nemzeti és alkotmányos törekvések erősödésével a Habsburg-hatalmat az osztrák–német centralista nagypolgársághoz közelítette. Az első határozott lépést ebbe az irányba az 1850-ben a Schwarzenberg-kormányból kivált és alkotmányos centralista hírében álló Anton Schmerling lovag államminiszteri kinevezése jelentette.

Lábjegyzetek

  1. Dessewffy Schwarzenberghez, s. d. (Bécs, 1848. november). Közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 207.
  2. Schwarzenberg Windisch-Grätzhez, Olmütz, 1849. január 7. Kivonatosan közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 293.
  3. Közli: Pesti Napló, 1851. augusztus 28.
  4. Briefe Kaiser Franz Josephs I. an Seine Mutter. Hrsg. Franz Schnürer. München, 1930. 165–167.
  5. Magyarországot Illető Országos Törvény- és Kormánylap, 1852. 3–7.
  6. Ugyanott 3–7.

Irodalom

Schwarzenberggel Rudolf Kiszling, Felix Fürst zu Schwarzenberg. Der politische Lehrmeister Kaiser Franz Josephs (GrazKöln, 1952), az osztrák uralkodó köröknek a magyar forradalom irányában Schwarzenberg kormányra kerülése után folytatott politikájával pedig Friedrich Walter, Von Windischgrätz über Welden zu Haynau. Wiener Regierung und Armee-Oberkommando in Ungarn 1849/50 (In: Friedrich WalterHarold Steinacker, Die Nationalitätenfrage im alten Ungarn und die Südostpolitik Wiens. München, 1959).

Schwarzenbergre: R. Kiszling, Fürst Felix zu Schwarzenberg. Der politische Lehrmeister Kaiser Franz Josephs (GrazKöln, 1952); Wirkner Lajos, Élményeim … (Pozsony, 1879).