Keszthely

A Múltunk wikiből
(Fenékpuszta szócikkből átirányítva)
élénk turizmussal rendelkező város Zala megyében, a keszthelyi kistérség központja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.

Közigazgatásilag Keszthelyhez tartozik Fenékpuszta, latinul Castellum, keleti frank Castell. Wikipédia

1790. május 18.
A Graeven-huszárezred katonái Keszthelyen nemesi bandériumok társaságában megülik a testvériség ünnepét.
1797.
Festetics György Keszthelyen megalapítja a Georgikont.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.

Somogyi Sándor

A Kárpát-medence természeti képe a honfoglalás idején

Másrészt állandónak vehető az északról délre vezető mederszakaszok folyamatos oldalirányú eltolódása, mivel a földforgás kitérítő hatására mindig a jobb partjukat mossák alá. Sajátos erővel mutatkozik meg ez a törvényszerűség a Duna Buda alatti, a Dráva-torkolatig terjedő szakaszán, ahol a magaspartok nem engedik olyan nagy kanyarulatokat kialakítani a folyót, mint a Tisza menti süllyedékek, de laza anyagukat mégis könnyen pusztítja a folyó eróziója. Hatására a közel 2000 év előtti római limes erődjeinek egy része ma a folyó medrében fekszik, mint Dunaújvárosnál is, mivel a meder a római kor óta több száz métert hátrált nyugat felé. Alárendeltebb jelentőségű, de hasonló parteltolódás figyelhető meg például a fenékpusztai római erőd esetében (Balaton).

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

Nedao után

  • Valószínűleg más oka is volt annak, amiért a gepida szövetségesek sietve elhagyták Pannoniát. A galliai senatori arisztokráciától és a vizigótoktól császárrá emelt Avitus, gót seregeivel, 455 októberében váratlanul megjelent Pannoniában, s névlegesen helyreállította a nyugatrómai uralmat. Valójában rövid hadjárat volt ez, elsősorban az EmonaSavariaVindobona utat nyithatta meg a nyugatrómai uralom alatt álló Duna-parti Noricum (Noricum ripense) felé, mégis elegendő volt ahhoz, hogy az ezer sebből vérző szövetségesek meghátráljanak előle. Már csak azért is, mivel újabb régészeti ásatások tanúsága szerint Pannonia középpontjában, a Balaton déli végében fekvő fenékpusztai késő római erődben is katonai bázist létesített.
  • Valamer testvére, Thiudimer a Pelsois tónál (Balaton) települt le, székhelye sejthetőleg a hatalmas tóparti erőd, a „Castellum” volt (Keszthely–Fenékpuszta).

A korai avar társadalom

Singidunum városlakóit, Illyricum és Thracia hadifoglyainak ezreit az avarok a Dunántúl elhagyott római városaiba telepítették, elsősorban Sopianae (Pécs) és Castellum (Keszthely–Fenékpuszta) falai közé és környékére. E több ezer főnyi lakosságot szolgáltatásokra kényszerítették, egyébként békén hagyták. A fenékpusztai erőd bizánciakból és talán kisszámú germánból álló lakosai kezdetben valóságos városi életet élnek. Helyreállítják és átépítik az előző században leégett romos ókeresztény bazilikát, amely vezetőik temetkezőhelye lesz. Családtagjaik aranyban dús sírjai is az erődben kerültek elő, a telepített lakosság többsége viszont római módra a falakon, kapukon kívül temetkezett. A példa nélkül álló jólétnek 630 körül vége szakadt. A belháború idején kiűzik az erőd falai közül a feltehetően rossz irányba tájékozódó idegeneket. Nem mennek messze, a környék erdős-mocsaras szigetein építenek új falvakat, s nyitnak új, keresztény temetőket.

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Keszthely I–III. X X
Keszthely–Fenékpuszta X

Az Oriens közigazgatásának átszervezése, 828–829

826 után valószínűleg a bolgárok elől menekülő timočanok és egyéb szláv töredékek szaporították a Dél-Dunántúl szláv lakosságát. Baranyában, Dél-Somogyban, a Zala mentén és a mai Veszprém megye területén a 830-as évektől kezdve egyre sűrűbb szláv csoportokat gyaníthatunk, különösen az avaroktól soha be nem népesített dombos-erdős vidéken. E dél-dunántúli szlávok összefogása és kormányzása csakhamar gondokat okozott a Karoling-kormányzatnak. Kezdetben valószínűleg a Keszthely környéki keresztény lakosság fölé helyezett grófnak (Salacho?) rendelték alá őket, csakhamar megtalálták azonban a szláv származású, tökéletesen megbízható Karoling főurat, a Nyítráról elmenekült Pribina személyében, akit a szlávok kormányzására rendelhettek.

Etnikai viszonyok

Castell (Keszthely–Fenékpuszta) temetőjében az avar lakosság és a délszlávok összeolvadása figyelhető meg.

IX. századi régészeti leletek

A IX. századi Kárpát-medence a régészeti lelőhelyek alapján
név megjegyzés
Keszthely szláv urnatemető Keszthely–Fenékpuszta Karoling lelet szláv környezetben, IX. századi avar–szláv temető

Györffy György

A vezérek szállásrendje és a törzsek

A harmadik méltóság, a harka tisztét a 920–930-as évek táján Kál, Bulcsú apja töltötte be. Az ő nevét fenntartó szállások főleg a Balatontól a Dunáig terjedő területen jelentkeznek, részint a Fertő-tó és a Répce mellett – ami felfogható úgy is, mint „Harka” öröksége –, részint a Balaton északi partján. Minthogy Diós-Kál a 9. században fejedelmi székhelynek számító Zalavárral szomszédos, ennek mindenkori ura pedig a fenéki római erődöt is kezében tartotta, birtoklása méltán kapcsolható a harmadik vezérhez.

Kristó Gyula

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név kolostor falu
Keszthely–Halászcsárda X
Keszthely–Klastrompuszta X

R. Várkonyi Ágnes

A vitézlő rend

1661-ben Babocsay Ferenc keszthelyi várkapitány, Sárkány János és Pethő László titkos kereskedelmi megállapodása egész sereg dunántúli végvári katona és nemes között teremtett érdekszövetséget.

Makkai László

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

A királyi részről érkező, helyismerettel kevéssé rendelkező nyomozók meg gyakran azért állítottak – joggal – pusztának egy-egy falut, mivel az eredeti település romokban állt, lakói pedig elköltöztek. Ezt kell feltételeznünk például Somogyban, ahol 1636-ban a Lengyel család korábbi 80 falujából csak 30-ban találtak összesen 196 családot, vagy 1667-ben a Keszthelyhez tartozó 31 faluból csak 11-ben 58 családot, de az előbbiek olyan jelentős pénzadót, jobbágyonként 16–24 forintot fizettek magyar földesuraiknak (a töröknek is legalább ennyit), hogy nem lehet életüket nyomorúságosnak tekinteni, az utóbbiak pedig azt vallották, hogy a pusztafaluk határát időnként szántják és szőlővel is ültetik.

H. Balázs Éva

Zinzendorf Károly

A Felvidéken a Dessewffyek, Török gróf, Keszthelyen a Festeticsek látják vendégül – legtöbbjük a magyar szabadkőműves szervezkedés tagja.

Benda Kálmán

A köznemesség nemzeti programja

Több mint jelkép, hogy tavasszal a török határról országgyűlési karhatalomként Pestre rendelt Graeven-huszárok útközben Keszthelyen, a nemesi bandériumokkal megülték a testvériség ünnepét.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést). Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

A magyarországi mezőgazdaság csak úgy indulhatott meg a korszerű gazdálkodás útján, hogy Magyarországon és Erdélyben kezdett felnőni olyan mezőgazdasági értelmiségi réteg, amely az újításokhoz szükséges ismereteit részben külföldön, Jénában és Göttingában, részben itthon, a már működő keszthelyi Georgikonban, illetve Magyaróvárott, részben pedig elméletileg képzett gazdák mellett, a gyakorlatban szerezte. Azok a főurak, akik segélyeket adtak, hogy kollégiumok diákjai megjárják a külföld egyetemeit, gazdaságuk számára kívántak ily módon képzett tiszteket nevelni.

A képzett gazdatisztek vezette birtokokat már szervezetük, berendezésük is megkülönböztette az előző típusba tartozó, hagyományosan gazdálkodó birtokoktól. A birtok, az uradalom tisztviselőinek száma itt megnövekedett. Az ilyen uradalmakban a jószágigazgató, az uradalmi inspektor, a fiskális, a számtartó oldalán ellenőr, könyvelő, mérnök, gazdasági gyakornok, továbbá írnokok, kasznárok hada működött. De nemcsak az úgynevezett tisztikar növekedett meg számbelileg, hanem az ügyvitel is kereskedelmi jellegűvé vált. Most már nemcsak összeírások készültek a jobbágyokról és szolgáltatásaikról, hanem az uradalmi mérnök a falvakról földkönyveket készített, melléje térképeket csatolt. A jobbágyok robotját robotkönyvekben, vagy nyomdában megrendelt uradalmi robotbilétákkal tartották nyilván. A majorsági vetésterületről, az aratás, illetve a cséplés eredményéről, a dézsmáról, a fizetésekről, a különböző bevételekről és kiadásokról pontos könyvelést vezettek. A könyvvitel alkalmazása jelezte, hogy a racionális gondolkodás, szervezés és vezetés kezdett bevonulni az ebbe a két típusba tartozó földesurak gazdálkodásába.

A második típusba tartozó földbirtokosok a 19. század elején, a gabonakonjunktúrában és utána a dekonjunktúrában fokozottabban törekedtek gabonatermő területeik kiszélesítésére, hogy jövedelmük a gabonaárak esése ellenére se apadjon. A Mária Terézia-féle úrbéri rendezés után felmért birtokaikat újraszabályozták, regulálták, rendszerint többször is. Ily módon kívánták elérni azt a céljukat, hogy majorságaik számára minél több földet szerezzenek meg. Ennek egyik módja volt nagyobb területű legelő, rét feltörése szemtermelés végett (elsősorban a Dunántúlon, főként Somogy megyében)

A jobbágyok telkiföldjeiből főként oly módon vettek el, hogy a szabályozás alkalmával allódiumukhoz csatoltak darabokat, s értük rosszabb minőségű földekkel kárpótolták a jobbágyokat. A maradványföldeknek hasonló volt a sorsuk. E téren leginkább azt a gyakorlatot folytatták, hogy a remanenciális földeket allódiumukhoz csatolták, vagy a maradványföldeket úrbéri földekből allodiális jellegű földekké minősítették át, de nem használták, hanem bérért, cenzusért adták használatra a jobbágyoknak, mégpedig elsősorban – az úrbéritől független – robotteljesítésért. A pusztatelkek, a haszonföldek esetében szintén ezt tették. Igyekeztek belőlük egyrészt minél többet az allódiumhoz kanyarítani, másrészt igyekeztek – úrbéri jellegüket elhomályosítva – úgy feltüntetni, hogy azok majorsági földek, amelyeket bérért, cenzusért adtak bérbe jobbágyaiknak.

Az irtásföldekkel hasonlóképpen bántak az e típusba sorolható földesurak. E nehéz munkát ráhárították jobbágyaikra, engedélyt adva nekik irtásra. A jobbágyok azonban nem sokáig örvendhettek irtott földjeiknek, mert azokat földesuraik visszaváltották tőlük, majorságaikat gyarapítva velük. Egy részüket azonban mint cenzuális földeket (bérföldeket) jobbágyaiknak visszaadták. A jobbágyok gazdálkodásában, megélhetésében a bérelt maradvány- és irtványföldek nagy szerepet játszottak. Terjedelmük sok falu határában az úrbéri földekének felét, háromnegyedét is elérte, sőt meg is haladta.

A bérletek a parasztság számára előnyösek voltak. Így alakult ki az a helyzet, hogy jobbágyok és zsellérek, akik telkiállománnyal már alig rendelkeztek, vagy telkiállományuk alapján nincsteleneknek látszottak, nem voltak föld híjával, mert a valóságban a bérföldek révén esetleg telkiállományuk többszörösét tartották kezükben.

Az árutermelő és a kapitalizmus felé igyekvő földbirtokosoknak majorjaik területi növelése mellett másik fő törekvése járadékaik, elsősorban munkajáradékuk emelése volt. Az 1767. évi urbáriumban megengedett robotot nemcsak hogy kíméletlenül behajtották, hanem jobbágyaiktól a törvényesen túl, gyakran csalással, erőszakkal a ténylegesen járónál nagyobb mennyiségű robotot csikartak ki. Volt olyan uradalom, ahol a túlteljesített robotnapok száma ezrekre ment.

Kétarcú folyamat ment végbe A földbirtokosok egyfelől elvettek a jobbágyok telki- és telken kívüli földjeiből, másrészt telkesítés vagy bérlet formájában juttattak nekik, vagy az úrbéri tehernél magasabb bér fejében meghagyták nekik az addig használt földeket.

Amikor pedig az 1820-as években, főként az osztrák és cseh–morva örökös tartományokban elkezdődött ipari forradalom nyomában a textilipar kereslete révén gyapjúkonjunktúra bontakozott ki, az árutermelő földbirtokosok a gyapjútermelés kiterjesztéséhez elsősorban majorságaik legelőit kezdték kíméletlenül növelni. Az erdők védelme címén egyfelől az erdei legeltetéstől fosztották meg jobbágyaikat, másfelől a közlegelők egyes részeit tették tilossá, elzárták jobbágyaik elől, hogy megnehezítsék, korlátozzák állattartásukat. Mikor azt látták, hogy ily módon nem érnek gyorsan célt, akkor az állattartás limitálásával próbálták őket a közlegelőről kiszorítani; a maguk állatállományával, különösen juhnyájaikkal viszont elözönlötték a közlegelőket. Ahogy a szántók és rétek elvételét az úrbéri szabályozással a Mária Terézia-féle urbárium tette lehetővé, a közlegelők elvételére ugyanezt a lehetőséget a legelőelkülönözést tárgyaló 1836:VI. tc. adta meg nekik.

Az új, kiterjesztett termelés beruházásokat, gazdasági épületeket, különféle gazdasági eszközöket és állatállományt kívánt. Kellő mennyiségű pénztőke hiányában a földesurak a beruházásokhoz szükséges tőkék egy hányadát is – a robothoz hasonló módon – részben a csak jogilag, de nem ténylegesen allódiumaikhoz kapcsolt földjeik révén teremtették elő. A remanenciális földek és a visszaváltott irtványok, vagy az allodiális földek bérbeadása az úrbéreseknek nemcsak a munkaerő-mennyiség, hanem a pénzbevétel növelését is célozta.

Erdélyben a magyar- és horvátországihoz hasonlóak voltak a földterület növelésének módjai. Jelentősebb szerephez jutott azonban a kivándorlók és az ínségek miatt szolgáltatásaikat teljesíteni nem képes parasztok földjeinek a majorságihoz csatolása. Irtványok megváltás útján vagy anélkül történő elvétele, újabb tagosítások Erdélyben is a földrablás eszközeiként szolgáltak. A közös erdők, legelők használatának korlátozására az 1791:XXX., illetve az 1811: XXXIV. erdélyi országgyűlési törvénycikk adott lehetőséget, amellyel a földesurak sűrűn, az eltiltásig menően éltek. Az 1846–1847 . évi erdélyi országgyűlés teljessé akarta tenni a közös legelők elrablását, az állattartás addig is sűrűn gyakorolt korlátozását.

Az elvett szántó-, kaszáló-, rét- és erdőterületek jelentős részét ugyanúgy, mint Magyarországon, és ugyanolyan okból kifolyólag csak jogilag csatolták a földesúri majorsághoz, majd magasabb termény- és munkajáradék fejében a legelőket bérbe adták a jobbágyoknak, főként a gazdag parasztok soraiból kikerült juhosgazdáknak, ezzel is nehezítvén az erdélyi jobbágyság túlnyomó részénél a magyar- és horvátországinál is eredendően súlyosabb terheket. Erdélyben az 1846–1847. évi országgyűlésig nem volt urbárium. A jobbágyok robotterhe általában kétszer akkora volt, mint a magyar- és horvátországiaké. Gyakran még ezt is növelték az urak. A szolgáltatások közül legnehezebben viselték a magas tizedet, mert a földesurak, valamint a szász városok, a szászföldi községek majorsági földjeiken a robotfokozás mellett a természetbeni szolgáltatásokból eredő jövedelmeiket is mindenképpen növelni igyekeztek.

A második típusba tartozó, árutermelő földbirtokosok Magyarországon és Horvátországban egyrészt földszerző, allódiumot tágító, másrészt robotot növelő és jobban kihasználó politikájukkal már elérték, hogy alapjaiban robotra alapozott gazdálkodással tudjanak igazodni a piachoz.

Néhány, csupán maroknyi földbirtokosnak sikerült pénztőkét felhalmozva vagy kölcsönhöz jutva a robotoltató gazdálkodás keretein többé-kevésbé túlhaladnia. Uradalmaikban a maradványföldekből már nem alakítottak telkeket, nem vagy alig-alig adtak bérbe földeket. Elsősorban ők törekedtek üzemileg önállóan kezelhető birtokegységek kialakítására. Az 1832–1836. évi országgyűlés törvényei által biztosított elkülönözési és tagosítási lehetőséget felhasználva, az uradalmi szántók, rétek és legelők elkülönítésére, nagy táblákban való egyesítésére törekedtek. Új módszerekkel, új határhasználattal, új szántóföldi növénytermeléssel, modernizálódó technológiával, fokozott terméshozamokkal és új útra térő állattenyésztéssel kívántak a piachoz alkalmazkodni. Mindehhez azonban függetleníteniük kellett magukat a jobbágyokkal közös határhasználattól. Növelték a bérmunkások számát is.

Intenzív, továbbá nagyobb szakértelmet kívánó munkát ugyanis a rossz minőségű robottal nem lehetett végeztetni. A keszthelyi Festetics-uradalomban 1848-ra a munka 54,02 %-át, a mernyei uradalomban az 1830-as évekre már 52–58 %-át uradalmi cselédekkel, mezőgazdasági és ipari bérmunkásokkal végeztettek, a többit roboterővel.

A szántó-. rét- és legelőgazdálkodás

A keszthelyi Festetics-uradalom georgikoni gazdaságában 1799-ben tízes nyomást használtak. Az uradalom többi tábláin még a háromnyomásos rendszer uralkodott.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai. A Dunántúlon még a kisebb polgárvárosok fejlődése mögött is nemegyszer hatalmas földesúri érdekek álltak: Siklós, Nagykanizsa, Rohonc a Batthyányak, Keszthely a Festeticsek, Várpalota a Zichyek birtokainak központjaiként emelkedett ki.

Az értelmiség

A keszthelyi Georgikonban és Magyaróvárott 1848-ig körülbelül 2200 hazai hallgató fordult meg; az Institutum Geometricumnak 1765 és 1848 között körülbelül 1400 hallgatója volt; a selmeci Bányászati Főiskolán 1800–1801-ben 25, 1847–1848-ban azonban már 116 hallgató tanult.

Gergely András

Széchenyi István

A magyar polgári reformmozgalom eszmei megalapozóinak és elindítóinak egyike 1791-ben született, Széchényi Ferenc grófnak, a Nemzeti Múzeum alapítójának és Festetics Julianna grófnőnek, a keszthelyi Georgikont alapító Festetics György gróf nővérének legkisebb fiaként. A szinte gyermekfővel katonáskodni kezdő ifjút a napóleoni háborúk szörnyű élményei döbbentették rá a hazulról kapott restaurációs, harmóniát hirdető ideológia hazug voltára. Kiábrándultságának megfelelő életformaeszményt talált a hódító útjára ekkor induló romantika irodalmi hőseiben: kiábrándultság, „spleen”, életuntság, reménytelen szerelmek nyomait tükrözik ezekben az években írott naplófeljegyzései, e páratlan élet páratlan irodalmi és történelmi értékű dokumentumai, amelyek segítségével végigkísérhetjük lelki vívódásait, gondolati küzdelmeit. Nagy utazásokat tett, bejárta Európa legfejlettebb országait éppúgy, mint a Kelet mesés múltú és korában szenvedő sorsú vidékeit, s felismerte, hogy az „osztrák birodalom”, amelynek polgárának vallotta magát, s amelyben elviselhetetlennek találta a létet, fejlődésében mennyire hátramaradt. Angliai arisztokrata ismerősei, nagyszámú olvasmányai – többek között Voltaire, Rousseau, Schiller, Byron művei – hatására liberális-humanisztikus elveket követett, egyelőre azonban nem eszményeit akarta megvalósítani, hanem a megvalósult eszmények országában, Angliában, sőt Amerikában szeretett volna élni. Hazatérve utazásaiból, Magyarországon katonáskodva, birtoka ügyeivel is többet törődve, elsősorban barátja, az erdélyi arisztokrata Wesselényi Miklós báró és egykori nevelője, jószágigazgatója, Lunkányi János hatására ébredt hovatartozásának és kötelességérzetének tudatára, s a romantikus nacionalizmus szabadította fel azon dilemma alól, amely elé az 1823. évi megyei ellenállás mozgalma is állította: a fennállóval, a feudalizmussal való azonosulás vagy az ország elhagyásáig is eljutó merev, elutasító tagadás álláspontja alól. Oly módon azonosult újra megtalált nemzetével, hogy nem elfogadta, hanem átalakítani kívánta azt.

Eszményeit először nevelés, példaadás, meggyőzés útján igyekezett honfitársaiba, elsősorban arisztokrata ismerőseibe átplántálni. Hogy ez az út járhatatlan, arra saját birtokosi egzisztenciájának csődje döbbentette rá: hiába próbált évek hosszú során takarékoskodással, jobbágyaival kötött egyezségekkel, okszerű gazdálkodással megszabadulni öröklött és fiatal korában szerzett adósságaitól (amelyek 1830-ra 230 ezer forintra nőttek, s évi jövedelme, mint ismeretes, körülbelül 60 ezer forint volt), célját nem tudta elérni. sőt olyan mértékű pénzzavarokkal küzdött, hogy – neki, három nagy uradalom birtokosának – kisebb pénzkölcsönét egy bécsi bankház alkalmilag megtagadta. E döntő élmény indította arra, hogy a birtokostársait is szorító gondokat tüzetes elemzés alá vegye, s ennek eredményeképpen könyvében, melynek a Hitel címet adta, a feudalizmus jó néhány alapintézményének megszüntetésére tegyen konkrét javaslatot, sejtetve a rendszer egészének felszámolására irányuló törekvését is. ”Nevetséges vagy inkább szomorú dolognak kell-e mondani, ha valaki nagy számú gulyája s telt gabonavermei mellett is koplal vagy szinte éhen hal?… már ez mért van így – s ennek úgy kell-e lenni, vagy tán nem kellene; annak kifejtése lészen ezen rövid Értekezés tárgya” – indítja Széchenyi a Hitel első fejezetét.[1] Kérdése a „véle egy helyheztetésűekhez”, birtokos társaihoz szól, s azt kívánja nekik bebizonyítani, hogy a hiteltörvény hiánya miatt nem képesek jobban élni; ebben rejlik a válság oka.

Egyes nemesi birtokosok évtizedekkel korábban felismerték mind a bltelhiány, mind az elmaradott gazdálkodás hátráltató szerepét. Az 1792-es országos bizottsági munkálatok már foglalkoztak hitelt biztosító váltótörvény-tervezet készítésével. A bizottság javaslata váltójogot biztosított volna a földbirtokosoknak, de fizetésképtelenség esetén a hitelező a nemesi birtokot csak bármikor visszaváltható bírói zálegként foglalhatta volna el. Az 1828-ban felújított bizottsági munkálatok sem tudták beilleszteni a hiteltörvényt a feudális jog rendszerébe, s ezért inkább visszafelé léptek, a váltójogot csak a kereskedőknek kívánták megadni. Ugyanakkor viszont számos kisebbségben maradt megyei vélemény – Széchenyi későbbi javaslatához hasonlíthatóan – az ősiségi jog korlátozását javasolta, s valószínű, hogy Széchenyi ismerte is e javaslatok némelyikét.

Az elmaradott gazdálkodás megváltoztatása iránti igény korábban részint a nagybirtok gazdasági vezetőinek jobb felkészítésére hivatott gazdasági tanintézetek létesítésében jutott kifejeződésre (nagybirtokosok alapították Óvár, Keszthely híressé vált tanintézeteit, bár volt a parasztok életén segíteni kívánó kezdeményezés is, mint Tessedik Sámuelé Szarvason), részint a gazdasági szakírók hívták fel a figyelmet a gazdálkodásban szükségessé váló és megvalósítható változtatásokra.

Vörös Károly

Az oktatásügy intézményei

A változatlan szerkezetű intézményhálózatban az egyre emelkedő iskolai fokozatok szorosan egymásba illeszkedő elemekből álló, együtt nézve meglepően jól kidolgozott és már csak részletekben tökéletesített hierarchiájában a változások – az abszolutizmusnak a fennálló viszonyok megmerevítésén fáradozó törekvéseihez igazodva – már csak ritkák és semmi esetre sem strukturálisak: a rendszer egészét nem érintik. Hiányoznak belőle a polgárosodásnak az állam közvetlen szempontjaiból már érdektelen, bár – s talán nem is véletlenül – a polgárosodás szempontjából szinte leglényegesebb területein, a gazdasági életben szükséges szakképzés intézményei. Pótlásukra (ugyanúgy, ahogy a képzőművészet vonatkozásában már láttuk) majd magánintézmények fognak vállalkozni: például a keszthelyi és a magyaróvári gazdasági akadémia, az Iparegylet szaktanfolyamai és a Pesten s néhány vidéki városban is meginduló, kereskedelmi ismereteket oktató tanfolyamok.

A tudományok

A természettudományok közül a kémiát illetőleg a korszak kezdetén a hazai tudományosság mintegy kedvező helyzetben volt. A kémiai kutatások korábban szinte teljes hiánya folytán az európai kémiában eluralkodott flogiszton elmélet nem állt útjába egy hazai modern fejlődés kibontakozásának. Igaz, hogy csak némileg is magasabb színvonalú fejlődés csupán a felsőoktatási intézmények (Selmec, Pest, Kolozsvár, néhány kollégium, líceum, a Georgikon) által nyújtott keskeny és szerényen ellátott kutatási bázison indult; egyes kutató hajlamú orvosok és gyógyszerészek (elsősorban közvetlenül gyakorlati célokat szolgáló) tevékenysége e bázist csak jóval később szélesítette ki. Ha azonban éppen az elszigeteltség és a gyakorlati igények csekély volta folytán a hazai, szűkebben vett kémiai kutatás meglehetősen keskeny sávban folyt is, nem volt eredménytelen. Selmecen Ruprecht Antal professzor a kilencvenes évek elején elsőnek kísérli meg földek redukcióját magas hőfokon szénnel; Winterl pesti professzor viszont, Lavoisier-val vitatkozva (akinek antiflogisztikus elméletével különben egyetértett), a századfordulón egy már a maihoz közelálló elektrokémiai szemléletet alakít ki, ezért és más (részben nem is ok nélkül) szokatlannak tűnő elméletei miatt haláláig bizalmatlanul szemlélve a tudományos világ által. Kerekes Ferenc debreceni professzor 1819-ben németül megjelent könyvében a kémiai elemek elméletéről szándékozik írni, kísérleti alapon. Sokban nem is helytelen gondolatainak eredetisége sem változtathat azonban a tényen, hogy kísérleteit csak elképzelni volt módja, mivel Debrecenben nem állt rendelkezésére laboratórium. Irinyi János (a későbbi márciusi ifjú testvére, maga is a forradalmi harc tevékeny résztvevője), a foszforos gyufa feltalálója, a hazai kémiai tudományosság egyik legmozgékonyabb elméje, 1838-ban Berlinben németül adja ki könyvét a savak elméletéről. Itthoni cikkei viszont (talán a szakmai visszhang szükségképpen csekély volta folytán is) látható igényességük ellenére is egyre bonyolultabbak és érthetetlenebbek lesznek: így 1847. évi kémiai tankönyve is, melyben pedig már a Berzelius-féle vegyjeleket alkalmazza és sztöchiometrikus számításokat mutat be.

Jellemző azonban, hogy – mint a matematikánál is – a kémiának is az az ága fejlődött ki legjobban, amit a társadalom a legközvetlenebbül tudott felhasználni. A kémiai analitika ez, s ez is elsősorban a hazai ásványvízvagyonnak a 18. század végére kibontakozott felderítése során folytatott vízelemzések következménye. Ekkor születik meg az első magyar nyelvű komoly kémiai szakkönyv, Nyulas Ferenc erdélyi főorvos 3 kötetes munkája Erdély gyógyvizeiről (Kolozsvár, 1800). A Magyar Királyság kianalizált gyógyvizeinek katasztere azonban (melyet a század elején a botanikai gyűjtésről szólva még említendő Kitaibel Pál állított össze 180 vízről), Kitaibel korai halála folytán csak később – s nem is teljes egészében – került kiadásra, amikor a vízbontás iránt már minden érdeklődés elmúlt. Kitaibel különben már 1795-ben kidolgozta a vákumszűrés egy jó hatásfokú eljárását, és klórmeszet is előállított. A textilfehérítés és fertőtlenítés e máig nélkülözhetetlen anyaga azonban a kor Magyarországán nem talált felhasználásra (ahogy végül is visszhang nélkül maradtak az e téren is eredetivel próbálkozó, az analitikus eljárást alapos mennyiségi elemzésekkel végző Winterl kezdeményei is): a bontakozó manufaktúra-, majd a gépi gyáripar kémiai módszereket igénylő eljárásait a gyáros már a technológiával együtt fogja importálni. A korszak végén megjelennek viszont a társadalomban az elsősorban kémiai szakismeretekkel rendelkező, sokoldalúan kísérletező gyógyszerészek, készen arra, hogy vállalkozásuk tőkéjét, illetve felhalmozását és szakismereteiket részint lakóhelyük esetleges természeti (főleg ásványi) kincseinek feltárására fordítsák, részint hogy megkezdjék a modernizálódó ipari termelés számára szükséges bizonyos kémiai segédanyagok előállítását. Ezek a kísérletek már a gazdasági fejlődés síkján fognak realizálódni.

A magyar kémiai tudományosság harmadik nagy munketerülete a szaknyelv megmagyarosítása volt. Éveken át jobb sorsra méltó, rengeteg energiát lekötő, végül is eredménytelenül maradt kísérlet lett ez. Az elemeket és a folyamatokat ugyanis ma is idegen nevükön nevezzük, a magyarosítási kísérletre legfeljebb néhány régi regény vagy szakkönyv furcsa műszavai emlékeztetnek. Ez a műnyelvteremtés – mely szinte egyedül teszi értékessé Kováts Mihálynak a német Gren munkáját átdolgozó Chémia vagy természet titka című négykötetes munkáját (1807–1808), az első rendszeres magyar nyelvű kémiakönyvet – különben szélesebb nyelvészeti szempontból sem érdektelen kísérlet: ennek során próbálkoznak meg először egy teljesen formális logikai alapon felépített magyar szórendszer megalkotásával

A 18. század a kémiához hasonlóan a biológiai-természetrajzi tudományosságban is nagy változást hoz magával: összeomlik a régi skolasztikus tudományrendszer, a régi biológiát a rendszertani alapon álló természetrajz és a mechanikus racionális fiziológia szorítja háttérbe. Ezeket viszont már a 19. század elejére a vitalista felfogás uralma váltja fel, a vitalizmus keretében pedig a gradáció elmélet által, bár még idealista alapon, a kreacionizmus helyére az evolucionizmus lép be. Ez készíti elő majd később, az 1840-es évekre az egyelőre mechanikus, de már a Lamarck-féle gradációhoz hasonlító materialista felfogás benyomulását a biológiába.

Korszakunk indulásakor, hasonlóan a kémiában tapasztaltakhoz, a hazai tudományosság elmaradottsága folytán az első biológiai kutatásokban (melyek számára az orvoskar 3 tanszéke, az akadémiák, valamint az önálló bölcsészeti szakok, majd a Nemzeti Múzeum természetrajzi tára fognak bázisul szolgálni) együtt jelentkezik, és sokáig együtt is hat a régi, még mechanikus fiziológia és a vitalizmus. Az első nagy természetrajzi összefoglalók jórészt kompilációk: Gáti István Természethistoriája (1795–1798) Linné és Buffon nyomán rendszerez; Mitterpacher Compendium Historiae Naturalisa több mechanikus rendszer összehangolásával kísérletezik. Földi János Természeti históriája (1801) ugyan már mereven Linné rendszerét alkalmazza, de abban csak az állatvilág leírásáig jut el: nagy érdeme az állatok magyar elnevezése. 1818-ban azonban Tóth Pál Bonnet immár több mint fél évszázados munkájának lefordításával a magyar tudományosságba is behozza a gradáció elméletét; az érzelmes költő, ám radikális gondolkodó és pedagógus; Vajda Péter pedig, aki 1836-ban népszerűsítő növénytant ír, 1841-ben már Cuvier nyomán írja meg Állattanát. Reisinger János orvosprofesszor 1846. évi Állattana is Cuvier katasztrófaelméletével, egy év múlva Nagy Péter hasonló című munkája pedig már a Cuvier nyomába lépő Milne-Edwards elméletével ismerteti meg az érdeklődő hazai olvasót.

A tudományszak ilyen terjedelmes kézikönyv formájú – ám rendszeres – ismertetései mellett a természetrajzi tudományosság másik nagy területét – mintegy megfelelőjeként a kémia a gyógyvizek kataszterét elkészítő fáradozásainak – az ország teljes flórájának és faunájának leírását célzó törekvések alkották. A korszak elején Grossinger János 5 kötetes Universa Historia Physica Regni Hungariaeja (1793–1797) még a régi fajta, meglehetősen rendszertelen leírás; a század elején Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály Füvészkönyvének is elsősorban magyarnyelvűsége az érdeme. A hazai flóra csaknem teljes tudományos színvonalú felmérését a kémiából már ismert Kitaibel Pál végzi el a század elején, hatalmas gyűjtőmunkájának eredménye azonban (eltekintve a kutatásait finanszírozó gróf Waldsteinnel 1799–1812-ben kiadott Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae című munkájától) csak jóval halála után és csak hiányosan fog megjelenni. Ekkor indul meg a hazai fauna felmérése is: Petényi Salamonnak, a hazai madártan (kutatásaival Brehm érdeklődését is felkeltő) megalapítójának a magyarországi fauna gerinces állatait bemutató kézikönyve azonban ugyancsak sokáig kéziratban marad. Már közvetlenül a polgári forradalom előtt jelennek meg Kubinyi Ferenc kutatásainak eredményeképpen a hazai paleontológia első publikációi. Ezekhez kapcsolhatók azok a modern gyáripari fejlődés megalapozása szempontjából is nagy jelentőségű kutatások, melyek az 1830-as évektől Magyarország ásványi, főleg szénvagyonának első felmérését eredményezték (Kacskovics, Frivaldszky, Nendtwich stb. munkái).

Kémia, biológia, állattan, növénytan: a bennük folyó hazai természettudományos kutatás eredményeinek gyakorlati komplex felhasználására és bizonyos szintetizálására két önmagában is komplex természettudományi területen került sor: az agrártudományban és az orvostudományban. Az előbbiben, ahol a pesti egyetem mellett elsősorban Keszthely és Magyaróvár földesúri fenntartású, már felsőoktatási jellegű tanintézetei jelentették a sajátlag tudományos igényű kutatás bázisait (ám mellettük már nem kis szerepet játszottak egyes gyakorlati mezőgazdák is), a korszak kezdete elsősorban a nagy, általában külföldi (részben elméleti) szakmunkák és a hazai, elsősorban hagyományos gyakorlat többé-kevésbé sikerült egyeztetéséből született, erősen gyakorlati és ezért teljességre törekvő rendszeres kézikönyveket hív életre (Mitterer még latin, majd Nagyváthy és Pethe már magyar nyelvű munkáit).

Spira György

Jellačić betörése

Miért is Teleki egy pillanatig sem gondolt olyasmire, hogy nehezíteni merészelje Jellačić dolgát, ellenkezőleg: már szeptember 9-én közölte Csányval, hogy ha Jellačić átkel a Dráván, semmi esetre sem fog harcba bocsátkozni véle, majd másnap a határszélről már vissza is vonult Keszthelyre, a támadás megindulása után pedig onnan is tovább hátrált a Balaton északnyugati partján, s így teljesen szabaddá tette az utat a tó délkeleti oldalán előretörő ellenség előtt (amiben nem maga a visszavonulás ténye volt megbocsáthatatlan – hiszen a magyar sereg sokkalta gyengébb volt a támadónál –, hanem az, hogy Teleki az ellenség előnyomulását még lassítani sem próbálta).

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

1850 után másfél évtizeden át szünetelt a nyilvános oktatómunka a keszthelyi Georgiconban.

Katus László

A munkaerőhelyzet és a foglalkoztatottság

Középfokú mezőgazdasági szakismereteket a keszthelyi, a debreceni, a kolozsvári és a kassai gazdasági tanintézet nyújtott, 1890-ben összesen 341 tanulónak.

Vörös Károly

A középiskolák

A mezőgazdaságban a középfokú oktatás igényeit az úgynevezett gazdasági középiskolák szolgálták: Keszthelyen (a Georgikon utódjaként), Debrecenben, Kassán, Kolozsmonostoron. Legalább 16 éves, s legalább 6 középiskolát végzett fiúkat vettek fel ide, akik két elméleti és egy gyakorlati év elvégzése után végbizonyítványt kaptak, mely ugyancsak megadta a jogot az egyéves önkéntességhez, és a végzettek értelmiségi voltának hivatalos elismeréseként a községi választójognál adójuk kétszeresen számíthatását, ezáltal megkönnyítve számukra a községi virilisták közé, s így a képviselőtestületekbe való bejutást.

Katus László

A munkaerő

Az öt gazdasági akadémia (Magyaróvár, Keszthely, Debrecen, Kassa, Kolozsvár) a mezőgazdasági nagyüzemek részére képzett szakembereket, akárcsak a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola erdőmérnöki szakosztálya, és ebbe a kategóriába sorolhatjuk a budapesti Állatorvosi Főiskolát is.

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

A mezőgazdasági szakemberképzést szolgálta az Állatorvosi Főiskola (1899-től), a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémia (1906-ban 3 éves képzésre tért át) s a vele együtt akadémiai szintre emelt keszthelyi, debreceni, kassai és kolozsvári mezőgazdasági tanintézetek is.

Lábjegyzet

  1. Széchenyi István, Hitel. Szerkesztette, a bevezetőt írta Iványi-Grünwald Béla. Budapest, 1930. 283.

Irodalom

Az elmúlt évtized ásatásai Fenékpusztán, Heténypusztán és Ságváron sajnos közöletlenek.

Kiadvány

történeti bevezetéssel: C. Phahler Jus georgicum Regni Hungariae et Partium eidem adnexarum (Keszthely, 1820).