Ferdinánd király

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: V. Ferdinánd király (I. Ferdinánd osztrák császár)

Alcalá de Henares, Madrid mellett, Kasztíliai Királyság, 1503. március 10. – Bécs, 1564. július 25.
Habsburg-házból származó kasztíliai és aragón királyi herceg (infáns) és ausztriai főherceg a születése jogán,
1521/22-től Ausztria uralkodó főhercege,
1526-tól magyar és cseh király,
1556-tól német-római császár
Wikipédia
Hans Bocksberger der Aeltere
1526
I. Ferdinánd megbízásából Peter Taxis osztrák postamester postaszolgálatot létesít Bécs és Pozsony között.
augusztus 29. Török győzelem Mohácsnál. II. Lajos és a főméltóságok többsége elesik.
augusztus 30. A budai udvar Pozsonyba menekül.
szeptember 12. I. Szulejmán szultán bevonul Budára.
szeptember 25. A Győrig jutott török fősereg megkezdi kivonulását.
október 10. A szultáni sereg Nándorfehérvárnál elhagyja az országot; a Szerémség váraiban török őrség marad.
őszétől Crni Jovan vezetésével parasztfelkelés robban ki a Tisza és a Maros vidékén.
november 10. Szapolyai János erdélyi vajdát a székesfehérvári országgyűlés királlyá választja. Másnap megkoronázzák. (Uralkodik 1541-ig.)
december 17. Habsburg Ferdinánd cseh királyt, ausztriai főherceget a pozsonyi országgyűlés királlyá választja.
1527
február 3. Az özvegy királynét, Máriát I. Ferdinánd magyarországi helytartóvá nevezi ki. (Tisztségét augusztusig viseli.)
március 17. I. János e napra országgyűlést hirdet Budára, ahol a rendek többsége megjelenik.
március vége Crni Jovan paraszthada átpártol I. Ferdinándhoz.
július 27. I. János vezére Crni Jovan hadait szétveri. A vezért lefejezik.
július 31. I. Ferdinánd, előnyomuló hadait követve, Dévénynél átlépi a magyar határt.
augusztus 12. I. János kiüríti Budát, és a keleti országrészbe indul.
augusztus 20. I. Ferdinánd bevonul Budára.
szeptember 27. I. János Tokajnál vereséget szenved I. Ferdinánd hadaitól.
október 18. I. János segélykérő követet küld a Portára.
november 3. I. Ferdinándot Székesfehérvárott megkoronázzák. (Uralkodik 1564-ig.)
1528
január 8. I. Ferdinánd utasítást ad a Magyar Kamara felállítására Budán.
január 27. Szulejmán szultán szövetséget köt I. Jánossal.
március 7. I. Ferdinánd távolléte idejére Báthori István nádort Magyarország helytartójává nevezi ki, és tanácsot állít mellé.
március 20. I. János Szinánál vereséget szenved I. Ferdinánd hadaitól, és Lengyelországba menekül.
május I. Ferdinánd követséget küld a Portára.
tavasza A bakabányai és selmeci bányamunkások elfoglalják a garamszentbenedeki apátságot. A katolikus szertartást megszüntetik.
október 28. I. János és I. Ferenc francia király között szövetség jön létre Fontainebleau-ban.
november 3. I. János visszatér Lengyelországból.
1529
Nagyszebenben megkezdi működését a városi nyomda, Erdély első nyomdája. Megjelenik Conrad Cordatus műve: Ursach warum Ungarn verstöret ist…
május 10. I. Szulejmán magyarországi hadjáratra indul.
augusztus 5. V. Károly császár és I. Ferenc francia király békét köt.
augusztus 18. I. János a mohácsi mezőn hódol Szulejmánnak.
szeptember 3. I. Szulejmán megkezdi Buda ostromát.
szeptember 7. Német zsoldosok megnyitják Budát Szulejmánnak. I. János visszatér az országba.
szeptember 22. I. Szulejmán megkezdi Bécs ostromát. (Október 15-én eredménytelenül elvonul.)
1530
június 25. A német birodalmi gyűlés elfogadja a Philipp Melanchton fogalmazta lutheri hittételeket (ágostai hitvallás).
október 14. Béketárgyalások kezdődnek I. Ferdinánd és János király között Poznanban; november 16-án eredménytelenül végződnek.
október 17. I. Ferdinánd követei megjelennek Konstantinápolyban.
október 31. I. Ferdinánd Budát ostromolja. (December 20-án eredménytelenül elvonul.)
december 24 után I. János országgyűlést tart Budán. (Visszaállítja a szabad jobbágyköltözést. Alvisio Gritti kincstartót kormányzójává választatja.)
I. János elűzeti Buda német polgárait, helyükbe magyarokat telepít.
1531
január 21. Fegyverszünet I. János és I. Ferdinánd között.
július I. Ferdinánd a Magyar Kamarát újjászervezteti Pozsonyban.
1532
tele A rendek több gyűlést tartanak a két királytól függetlenül.
április 25. I. Szulejmán Konstantinápolyból hadjáratra indul I. Ferdinánd ellen.
május l. I. Ferdinánd békeköveteket küld a szultánhoz.
augusztus 10. Szulejmán Kőszeget kezdi ostromolni. (Augusztus 30-án sikertelen ostrom után visszavonul.)
1533
március 22. I. Ferdinánd magyar tanácsosai írásban tiltakoznak az ország felosztása ellen.
május 25. Konstantinápolyban Ibrahim nagyvezír visszautasítja I. Ferdinándnak az ország megosztásán alapuló béketervezetét.
október A Fuggerek felszámolják budai kirendeltségüket.
1534
május vége Thurzó Elek, I. Ferdinánd helytartója lemond. A király a lemondást nem fogadja el.
nyáron Több főúr – köztük Nádasdy Tamás – János királytól Ferdinándhoz pártol.
szeptember 29. I. János hívei Medgyesen megölik a trónra, törekvő Alvisio Gritti kormányzót.
november I. János Fráter Györgyöt váradi püspökké nevezi ki.
1535
április 4. Péter (Petru Rares) moldvai vajda hűbérurának ismeri el I. Ferdinándot.
augusztus 21. Fegyverszünet I. János és I. Ferdinánd között. (A fegyverszünetet többször meghosszabbítják.)
november 22. I. János követséget küld V. Károly császárhoz. Katonai támogatás fejében felajánlja a koronát.
1537
január 25. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. Személyesen nem jelenik meg. (III. tc.: a jobbágyságot portánként írják össze.)
június 8. I. Ferdinánd támadást indít I. János ellen. Tokajnál a hadjárat elakad.
I. Ferdinánd a Magyar Kamarát a bécsi Udvari Kamara alá rendeli.
Megkezdődik Győr várának átépítése.
1538
február 8. Törökellenes szövetség jön létre Rómában a papai állam, a Német Birodalom és Velence között.
február 24. V. Károly közvetítésével I. János és I. Ferdinánd békét köt Váradon. (A szerződés az országot a fennálló hatalmi viszonyok szerint osztja meg, de János halála után a keleti részek is a Habsburg-házra szállnak. A Porta előtt a békét titkolják.)
június eleje I. János titokban megkéri Izabellának, I. Zsigmond lengyel király lányának kezét.
1539
március 2. I. János és Izabella lengyel főhercegnő házassága Székesfehérvárott.
szeptember 21. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. Személyesen nem jelenik meg. (A rendek az ellenpárttal kívánnak tárgyalni.)
december 21. Majlád István, Balassa Imre, Kendy Ferenc szövetsége I. János ellen.
1540
január Eredménytelen tárgyalások I. Ferdinánd és I. János megbízottai között a határ megvonásáról.
március 3. után I. János Erdélybe indul Majlád Istvánék összeesküvésének leverésére.
július 7. Budán megszületik János Zsigmond, I. János fia.
július közepe Követség indul Konstantinápolyba, hogy elnyerje a szultán hozzájárulását János Zsigmond királlyá választásához.
július 17. I. János király meghal Szászsebesen. (Más források szerint július 21.)
augusztus eleje Az erdélyi három nemzet Szászsebesen hűséget fogad János Zsigmondnak.
augusztus 29. Erdélyi országgyűlés Segesvárott. (Elhatározza, hogy azt fogadja el királynak, akit Magyarország megválaszt.)
augusztus 30. I. János több méltóságviselője Ferdinánd pártjára áll.
szeptember 13. A Szapolyai-párti országgyűlés a Rákos mezején királlyá választja János Zsigmondot. (Soha nem koronázzák meg.)
szeptember vége Majlád István és hívei kiűzik Erdélyből I. János volt tisztségviselőit.
október eleje I. Ferdinánd követe tájékoztatja a Portát az 1538. február 24-én kötött béke rendelkezéseiről.
október közepe I. Ferdinánd biztosokat küld a váradi béke végrehajtására Erdélybe.
október 20. I. Ferdinánd serege eredménytelenül ostromolja Budát (november 21-ig).
november 1. Erdélyi országgyűlés Nagysinken. (Hűséget esküszik I. Ferdinándnak.)
1541
január vége Eredménytelen béketárgyalások I. Ferdinánd és Izabella királyné követei között.
február 12. Megegyezés az erdélyi Szapolyai, illetve Habsburg-párt között.
február Péter vajda hazatér Moldvába.
május 4. I. Ferdinánd hadvezére, Wilhelm Roggendorff Budát kezdi ostromolni.
június I. Ferdinánd-párti magyar követek Regensburgban V. Károly császár segítségét kérik a török ellen. Elutasító választ kapnak.
június 19. I. Szulejmán Konstantinápolyból Magyarországra indul.
augusztus 26. A szultán Buda alá érkezik.
augusztus 29. A török csellel elfoglalja Budát, Török Bálintot elfogja.
augusztus 31. A szultán közli Izabellával, hogy az ország keleti részeinek kormányzását ruházza rá évi 10 ezer forint adó fejében. A királyné és kísérete elindul Lippa felé.
szeptember 2. I. Szulejmán ünnepélyesen bevonul Budára. A Nagyboldogasszony-templomban mohamedán istentiszteletet tartanak.
szeptember 13. A felső-magyarországi vármegyék részgyűlése Tokajban. I. János több volt méltóságviselője Ferdinánd pártjára áll.
szeptember 22. I. Szulejmán szultán, őrség hátrahagyásával, visszaindul Konstantinápolyba.
szeptember vége I. Ferdinánd követei útján egész Magyarországot kéri a szultántól. Elutasító választ kap.
szeptember Megkezdődik a budai török vilájet szervezése az ország középső részén.
december 5. Prágában az ausztriai és a csehországi rendek közös gyűlése nagy összegű adót szavaz meg a török elleni hadjáratra.
december 21. Újabb részgyűlés Miskolcon. Intézkedéseket hoz a garázdálkodó katonák ügyében.
december 29. I. Ferdinánd és Izabella biztosai Gyalun megállapodnak a váradi béke végrehajtásáról.
1542
február 2. A német birodalmi gyűlés hadsereg állítását szavazza meg Buda visszavételére.
február 19. I. Ferdinánd országgyűlése Besztercebányán. Személyesen nem jelenik meg. (I. tc.: a hűtlenségért elvett birtokokat mindenki kapja vissza; XXVIII. tc.: megadóztatja a nemeseket.)
augusztus közepe A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon. (Megtagadja a kért török adót, ehelyett követeket küld I. Ferdinándhoz.)
szeptember 28. I. Ferdinánd hadai, birodalmi seregekkel együtt, eredménytelenül ostromolják Pestet (október 8-ig).
november 1. I. Ferdinánd országgyűlése Pozsonyban. (XXX. tc.: a királyi helytartó mellé tanácsot állít.)
november 8. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon. (A török elleni védekezésre adót szavaz meg.)
december 17. Izabella királyné megtagadja Erdély átadását I. Ferdinánd biztosainak.
december 20. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Megtagadja a gyalui szerződés végrehajtását, és megújítja a három nemzet unióját.)
december 30. A török elfoglalja Szegedet. A cívisek egy része Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatba menekül.
1543
január 6. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon hűséget fogad I. Ferdinándnak.
február 26. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Katonai segítséget kér a török ellen Ferdinándtól.)
április 23. I. Szulejmán Konstantinápolyból Magyarországra indul.
július 7. Szulejmán elfoglalja Siklóst.
július 20. Szulejmán elfoglalja Pécset.
július 22. A szultán Budára érkezik.
július 23. A szultáni sereg elkezdi Esztergom ostromát. (Augusztus 10-én Szulejmán elfoglalja a várat.)
augusztus 17. Tatát elfoglalja a török.
augusztus vége Pápát a polgárok megvédik a töröktől.
szeptember 3. Szulejmán elfoglalja Székesfehérvárt.
szeptember 21. A török sereg megkezdi hazavonulását.
november 19. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Besztercebányára. (X. tc.: az adó háromnegyed részét az ország védelmére kell fordítani.)
1544
augusztus A budai pasa elfoglalja Visegrádot, Nógrádot és Hatvant. Lévát Balassa Menyhárt megvédi.
ősszel I. Ferdinánd fegyverszünetet kér a budai pasától.
december 10. V. Károly követe közli I. Ferdinánddal, hogy a császár nem valósítja meg a tervezett törökellenes hadjáratot.
1546
január 25. I. Ferdinánd országgyűlést hirdet Pozsonyba. (IV. tc.: az uralkodó a török béketárgyalásokon a magyarok tanácsával is éljen; XXXIX. tc.: a jobbágyok szabad költözéséről szóló királyi javaslatot a rendek a következő országgyűlésre utalják.)
május Fráter György több főúrral együtt elhatározza az ország egyesítését János Zsigmond uralma alatt.
június 5. Fráter György követei Bécsben az ország I. Ferdinánd uralma alatti egyesítéséről tárgyalnak.
A Fuggerek visszalépnek a felső-magyarországi bányák bérletétől, melyeket húsz éven át kézben tartottak.
1547
június 19. Béke Drinápolyban V. Károly császár és I. Szulejmán szultán között. A béke I. Ferdinánd országaira is kiterjed. (A magyar király évi 30 ezer aranyat fizet ajándék címén.)
augusztus 4. A Helytartótanács javaslata I. Ferdinándnak: a béke megerősítése helyett inkább szervezzen törökellenes hadjáratot.
november 12. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Segítséget kér a török ellen a császártól és I. Ferdinándtól.)
november 25. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Nagyszombatba. Személyesen nem jelenik meg. (XXVI. tc.: visszaadja a jobbágyköltözés szabadságát; XXVII–XXXI. tc.: szabályozza a jobbágyköltözés feltételeit.)
1548
június 12. V. Károly elutasítja a török elleni háború magyarországi javaslatait.
július 8. Fráter György segítséget kér a budai pasától I. Ferdinánd várható támadása ellen.
október 13. Izabella királyné követeket küld I. Ferdinándhoz, hogy Erdély átadásáról tárgyaljanak.
október 18. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (V. tc.: az „eretnekségeket” meg kell szüntetni; VI–X. tc.: rendelkezik a római katolikus egyház megújításáról; XXIV. tc.: a töröknek adózó jobbágyok magyar részre csak fél adót fizessenek; XXXVII. tc.; a robot évi 52 nap.)
december 12. I. Ferdinánd csökkenti a magyarországi helytartóság hatáskörét.
I. Ferdinánd a Mária királynétól visszaszállt bányavárosokat az Alsó-Ausztriai Kamara kezelésébe adja.
1549
január 1. I. Ferdinánd szabályozza a magyarországi Helytartótanács működését.
január eleje Fráter György titkos tárgyalásokat folytat I. Ferdinánd biztosaival Erdély átadásáról.
szeptember 8. Fráter György és I. Ferdinánd biztosai között eredményes tárgyalás indul Nyírbátorban Erdély átadásáról.
szeptember Az öt felső-magyarországi város Confessio Pentapolitana című iratban foglalja össze lutheri szellemű tanításait.
október eleje Több magyar méltóságviselő felszólítja a királyt, hogy választasson nádort.
1550
január 6. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (V. tc.: az országot itteni székhellyel Miksa főherceg kormányozza; XLVIII. tc.: a magyar pénzeket a német birodalmiakkal és a szomszédos országokéival azonos finomságúra verjék.)
január A török várépítésbe fog a hódoltságon kívüli Szolnokon; I. Ferdinánd a várat szeptemberben elfoglaltatja.
február 2. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. Izabella és hívei nem jelennek meg.
július Izabella királyné a Portán bejelenti a nyírbátori megegyezést.
1551
január 20. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Nagyváradon. (Fráter György bejelenti, hogy sem ő, sem Izabella nem tudja megvédeni az országot a töröktől.)
február 3. Fráter György tárgyalni kezd I. Ferdinánd megbízottjával Erdély átadásáról.
február 22. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Hűséget esküszik Izabellának, és rábízza a törökkel való tárgyalást.)
március Szulejmán szultán követe Erdélyben János Zsigmond megkoronázását sürgeti.
április 27. Erdély 50 ezer forint adót küld Konstantinápolyba.
május eleje I. Ferdinánd Erdély védelmére indított hadai egyesülnek Debrecennél.
május 23. Fráter György ostromolni kezdi Gyulafehérvárt, melyet Izabella katonái védenek.
május 25. Izabella levélben segítséget kér a Portától.
június l. I. Ferdinánd biztosai bevonulnak Kolozsvárra.
július 21. Izabella Tordán átadja a Szent Koronát Ferdinánd biztosának.
augusztus 6. Izabella királyné János Zsigmonddal távozik Erdélyből. ( 1552 márciusában elhagyja Magyarországot.)
szeptember 1. I. Ferdinánd Fráter Györgyöt nevezi ki erdélyi vajdának.
október 8. A török elfoglalja Lippát.
október 17. A török megkezdi Temesvár ostromát. (Október 27-én eredménytelenül elvonul.)
november 3. A királyi csapatok sikeresen ostromolják Lippát. (November 28-án veszik be. A török parancsnok Fráter Györgytől szabad elvonulást kap.)
december 17. Fráter Györgyöt I. Ferdinánd emberei meggyilkolják.
december 31. Erdélyi országgyűlés Marosvásárhelyen. (Hűségnyilatkozatot tesz I. Ferdinándnak.)
1552
január 15. II. Henrik francia király szövetséget köt a német protestáns fejedelmekkel.
február 20. Tóth Mihály, volt bíró vezetésével a szegediek kísérletet tesznek a város visszavételére. (Március 1-én a budai pasa leveri őket.)
február 22. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (I. tc.: köszönet a királynak az ország egységének helyreállításáért; XX. tc.: I. János adományai maradjanak érvényben.)
április 22. A török Drinápolyból megindul Magyarország ellen.
június 1. A török elfoglalja Veszprémet.
június 24. A török megkezdi Temesvár ostromát. (Július 27-én Losonczy István feladja a várat. Az elvonuló őrséget – a várkapitánnyal együtt – a török felkoncolja.
július 6. A török Drégelyt ostromolja. (Július 9-én a vár elesik.)
július 30. A török megszállja Lippát.
július vége Temesvár központtal új magyarországi török vilájetet szerveznek.
július A török nógrádi várakat foglal el.
augusztus 6. A török elfoglalja Lugost, majd augusztus 11-én Karánsebest.
augusztus 22. A török Szolnokot ostromolja. (Szeptember 4-én beveszi.)
szeptember 9. A török ostrom alá veszi Egert. (Október 18-án eredménytelenül elvonul.)
október eleje Birodalmi segélyhad érkezik Győr alá. (A sereg október végén harc nélkül feloszlik.)
1553.
február 6. Az erdélyi szász nemzet egyházszervezete lutheránus püspököt választ Wiener Pál lelkész személyében.
március 1. Szulejmán követe közli Erdélyben, hogy a Porta nem ellenzi János Zsigmond visszahívását.
március 3. Fráter György meggyilkolása ügyében pápai vizsgálat indul. (I. Ferdinándot csak 1555-ben mentik fel.)
március 20. Oláh Miklós egri püspök lesz az esztergomi érsek (1568-ig).
március vége I. Ferdinánd csapatai elhagyják Erdélyt.
április 9. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hirdet Sopronba, ahol maga is megjelenik. (VII. tc.: a katolikusok üldözőit büntessék meg; XI. tc.: a jobbágy robotja évi 40 nap.)
augusztus I. Ferdinánd békekövetei megérkeznek a Portára.
1554
március 1. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (VI. tc.: a nádor a régi jogkörrel működjék; XIV. tc.: a várak feladóit büntessék meg.)
március 13. Az Országgyűlés nádorrá választja Nádasdy Tamás országbírót. (Méltóságát haláláig, 1562-ig viseli.)
április 7. I. Szulejmán szultán Aleppóban fermánt állít ki János Zsigmond visszahelyezéséről Erdély trónjára.
április Lugost és Karánsebest a Porta átadja Izabellának.
szeptember A törökök nógrádi várakat foglalnak.
1555
április 11. I. Szulejmán Konstantinápolyban Erdély és Magyarország uralkodójának ismeri el Szapolyai János Zsigmondot.
június 24. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba; képviseletében Miksa főherceg jelenik meg. (XI. tc.: a jövedelem nélkül maradt várakról a király gondoskodjék.)
szeptember A török Somogy vármegyei várakat foglal el.
december 23. Erdélyi országgyűlés Székelyvásárhelyen. (Felszólítja I. Ferdinándot: vagy segítsen megvédeni a török ellen Erdélyt, vagy engedje, hogy maga döntsön sorsáról.)
1556
január 1. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (IV. tc.: az urak és a nemesek adózzanak a várak megerősítésére; XXVII–XXXII. tc.: a jobbágyköltözés módozatait szabályozza.)
január 16. V. Károly lemond a német-római császári címről I. Ferdinánd javára, a spanyol és a nápolyi trónt fiára, II. Fülöpre hagyja. (I. Ferdinándot szeptember 1-én a német választófejedelmek császárrá választják, megkoronázására 1558-ban kerül sor.)
június 1. Erdélyi országgyűlés Szamosújvárott. (Követséget rendel Izabella és János Zsigmond behívására.)
június 13. A budai pasa Szigetvárt ostromolja. (Július 31-én eredménytelenül elvonul.)
augusztus vége Ferdinánd főherceg Szigetvár környékén harcol a törökkel.
október 22. Izabella királyné és János Zsigmond bevonul Kolozsvárra.
november 25. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (A kormányzást János Zsigmond kiskorúsága idejére Izabellának adja. Iskolák szervezését rendeli. Árszabályozást hajt végre)
I. Ferdinánd Bécsben Udvari Haditanácsot szervez.
1557
június 1. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (XI. tc.: a katolikus egyháztól elvett birtokokat szolgáltassák vissza.)
1559
január 6. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba; a császárt Miksa főherceg képviseli. (VIII. tc.: a király az ország ügyeit a törvények szerint, magyar tanácsosokkal intézze; IX. tc.: az Ausztriai Kamara és Kancellária magyarországi ügyekben ne intézkedjék; XV. tc.: csak egy évre ajánlja meg az adót.)
július Az ország új megosztásáról kezdődik tárgyalás Izabella és I. Ferdinánd biztosai között. (A tárgyalás eredménytelenül végződik szeptemberben.)
szeptember 15. Izabella királyné halálával János Zsigmond választott király veszi át az uralmat Erdélyben.
december 2. János Zsigmond követeket küld I. Ferdinándhoz az ország új megosztásáról tárgyalni. (1560 áprilisában visszahívja őket.)
1561
december 13. Balassa Menyhért erdélyi tanácsúr I. Ferdinándhoz pártol.
1562
január 1. I. Ferdinánd aláírja a nagyszombati jezsuita kollégium alapítólevelét.
április 12. Római katolikus zsinat Nagyszombatban.
június 2. Nádasdy Tamás nádor Egervárott meghal. A nádori méltóságot 1608-ig nem töltik be.
augusztus 2. I. Ferdinánd és I. Szulejmán biztosai nyolc évre békét kötnek Konstantinápolyban.
szeptember 25. I. Ferdinánd helytartónak nevezi ki Oláh Miklós esztergomi érseket.
1563
augusztus 20. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hirdet Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (LXII. tc.: a városokba költözött nemesek viseljék a helyi adóterheket.)
szeptember 8. Miksa főherceget még apja életében, választás nélkül megkoronázzák.
1564
július 25. I. Ferdinánd meghal Bécsben. Másnap trónra lép I. Miksa. (Uralkodik 1576-ig.)
1565
január vége János Zsigmond a Balassa Menyhárt átállása miatt kitört hadakozásban török segítséget kér.
február I. Ferdinánd csapatai elfoglalják Tokajt, Szatmárt, Erdődöt és Nagybányát.
március 13. Megegyezés Szatmáron János Zsigmond és I. Ferdinánd biztosai között. (János Zsigmond lemond a királyságról és házasságot köt I. Miksa húgával.) Férfi utódai csak Erdélyt öröklik.
április 21. János Zsigmond futárt küld, hogy felmondja a szatmári megegyezést.

Tartalomjegyzék

Pach Zsigmond Pál

Rendiség és abszolutizmus

  • A mohácsi katasztrófa után V. Károly német-római császár öccse, Habsburg Ferdinánd osztrák főher­ceg szerezte meg a cseh-morva-sziléziai és (egy ideig mint Szapolyai János ellenkirálya) a magyar trónt is. De a spanyol világhatalom ura, az I. Ferenc francia királlyal viaskodó V. Károly császár szemében a Duna­vidék csak mellékes hadszíntérnek számított; segítsége híján pedig I. Ferdinánd (1526-1564; 1556-tól német-római császár) a középkori Magyarországnak csupán nyugati, Ausztria és Csehország védelméhez közvetlenül szükséges darabját tudta a család számára biztosítani. S a dinasztikus unió korántsem jelentett még birodalmi centralizációt. Külön­böző társadalmi és etnikai jellegű, önálló történelmi múltú, politikai tra­díciójú országait, tartományait – amelyekben hamarosan elterjedtek a protestantizmus különböző változatai – Ferdinánd csak lazán tudta összefogni Bécsben székelő központi kormányhivatalok – Titkos Tanács és Udvari Tanács, Kancellária, Kamara, utóbb Haditanács – felállítá­sával; az a törekvése pedig, hogy osztrák és cseh tartományait – a német birodalmival párhuzamos – közös gyűlésbe hozza össze, ahol a török elleni védelemről közösen tárgyalnak, teljesen eredménytelennek bizo­nyult. A cseh rendek e kísérletek elől mereven elzárkóztak, mire Ferdinánd is felhagyott velük; a magyarok részvételével pedig nem próbálkozott.
  • A lengyelhez közel álló: jogilag egységes, vagyonilag erősen differenciált magyar nemesi rendeket a török veszedelem segélykérőkké tette ugyan, de létük anyagi alapjai a királyi országrészen érintetlenül maradtak, sőt az agrárkonjunktúra viszonyai között, az „örökös jobbágyság” kifejlő­désével gyarapodtak. A lengyelországihoz hasonló, kétkamarás ország­gyűléseken engedékenyebbnek mutatkoztak tehát, mint lengyel osztá­lyos társaik – vagy saját elődeik a Jagelló-korban -, de továbbra is sikeresen érvényesítették adómegajánlási jogukat (egy, legfeljebb két évre szavazták meg az adót, hogy utána a király megint kénytelen legyen összehívni őket). Amint a heterogén elemekből összeállt „dunai monarchia” egészének központosítására csak kezdeti lépések történtek, úgy az egyes Habsburg-országokon belül is jórészt töretlen maradt a rendiség képviseleti intézményeinek szerepe a 16. század folyamán: nem­csak az újonnan szerzett Cseh és Magyar Királyságban, hanem – bizonyos megszorításokkal – a dinasztia régi birtokain, osztrák „örökös tartomá­nyaiban” (Erblarule) is. A főhercegi hatalom Ferdinánd korabeli térnye­rése ellenére a nemesek és városok sok hagyományos kiváltságukat őriz­ték meg a többnyire rendi kúriák szerint ülésező osztrák tartománygyűlé­seken: Alsó- és Felső-Ausztria (= osztrák főhercegség), Stájerország, Karintia és Krajna (= Belső-Ausztria) s a nyugati tartományok (Tirol és Elő-Ausztria) Landtagjain; az utóbbiakban - Svájcra emlékeztető ritka kivételképpen – a parasztság is némi képviselethez jutott a rendek között. A centralizáció ellenében hatott annak a középkori gyakorlatnak a folytatása is, hogy az örökös tartományok nem maradtak együttes birtoklásban, hanem felosztották őket az osztrák ág főhercegei között. Ferdinándtól legidősebb fia, Miksa (mint német-római császár II. Miksa, 1564-1576) csak Alsó- és Felső-Ausztriát örökölte; a nyugati tartomá­nyok legifjabb fiára, a belső-ausztriaiak pedig a középsőre, Károly főhercegre szálltak.

Abszolutizmus és „második jobbágyság”

Magyarországon viszont, ahol a 16. század első felében a zömükben protestánssá lett földesurak nemcsak egyházi javadalmak szerzése, hanem királyi birtokoknak I. Ferdinánd óta rendszeresen folytatott donációja és zálogosítása révén szintén jócskán gyarapodtak, az ellenreformációs Habsburg-abszolutizmus első rohama, II. Rudolf idején igen jellegzetesen kapcsolódott össze az Udvari Kamara devolúciós politikájával, majd a fiskális pörökével, hogy azok fej- és jószágvesztéssel végződve, a birtokokat királyi (kamarai) kézre adják.

Sinkovics István

Szapolyai János megkoronázása

  • Útjukat a Jagellókkal 1506-ban kötött kettős házassági szerződéssel épí­tették tovább, amit 1515-ben megerősítettek. Az ebben foglaltak tényle­gesen is megvalósultak: 1521-ben Ferdinánd osztrák főherceg házasságot kötött Jagelló Annával, 1522-ben pedig II. Lajos magyar király Habs­burg Máriával. Miksa császár halálával a Habsburgok jogigényét Ferdinánd képviselte, aki a bátyjával, V. Károly császárral történt osztozko­dáskor, 1521-1522-ben az osztrák tartományokat kapta. Miksa, majd Ferdinánd igyekezett beleszólni Magyarország belső ügyeibe is, amire II. Ulászló, majd II. Lajos idejében sűrűn küldött követeik útján lehető­ségük is nyílott: a Jagellók nem ellensúlyozták a Habsburgok befolyását.
  • Mária királyné pozsonyi szervezkedésével a Habs­burgok esélyei javultak, de V. Károly birodalmi elkötelezettségei jóval fontosabbak voltak annál, semhogy Ferdinánd főherceg és Mária nyoma­tékkal léphessen föl a magyar területért. Csak október elején kezdett formálódni Ferdinánd és Mária elképzeléseinek sora, miközben a Pozsony­ban időző néhány főúr – jóllehet a világi kormányzat néhány jelessége is közöttük volt – alig tudta az országos politikai hangulatot és célokat képviselni.
  • Ezek elhárítását, a Habsburgok követelésének leszerelését Szapolyai az özvegy királyné kezének elnyerésétől várta. Október folyamán három­szor is megkérte a királynét. Mária azonban, aki huszonegy évesen maradt özvegyen, ismételten kosarat adott. Szapolyai harmadik követe, Horváth Gáspár hiába érvelt azzal a királyné előtt, hogy a veszedelem elkerülésének egyedüli módja a házasság, mivel a magyarok inkább a halált választják, semmint alávessék magukat a német uralomnak. A királyné válasza mégis egyértelmű volt: nem hagyja cserben bátyját, Ferdinándot, nem árulja el érdekeit, nem adja fel a Habsburg-ház trón­igényét. A reménység, hogy a házassággal sikerül megakadályozni az ország megosztását, nem vált valóra.
  • Az országgyűlésre 22 vármegye küldte el követeit, s bár néhány dunántúli vármegye látványosan távol ma­radt, az összejött főurak, püspökök és vármegyeiek együttesen az or­szág akarataként jelenthették ki, hogy Szapolyai János személyében új királyt kívánnak maguknak. A választás irányát az 1505. évi rákosi végzés szabta meg; ezt a főrendek előtt felolvasták, a köznemesség előtt pedig dárdára tűzve felmutatták. Ferdinánd követeit – akik azért jöttek, hogy bejelentsék uruk trónigényét, és hogy a hatalommegosztás követ­kezményeit hangoztatva megakadályozzák az országgyűlés megtartá­sát – a főrendek nem hallgatták meg, a köznemesség pedig fenyegetően lépett fel velük szemben.
  • A koronázás ünnepi fényében kevésbé tűntek riasztónak az idáig vetődő árnyékok.
    • Az, hogy török csapatok állomásoznak a Szerémség váraiban, és senki sem tudja, hogy a szultán dívánjában mit készítenek elő a következő évre.
    • Az, hogy a gyors koronázással teremtett kész helyzet Ferdinándot nem fogja visszalépésre bírni, és belső háború réme fenyeget.
    • Az, hogy Szapolyai választóiban is van ellenérzés az új királlyal szemben.
  • Ez lett volna az első alkalom annak igazolására, hogy János király eré­lyes kézzel fog hozzá a feladatok megoldásához. Ő azonban – nyilván, hogy ellenségei számát ne növelje – az országgyűlési végzéseket nem szentesítette. Sőt ígéretet tett arra, hogy az egyházaktól elvett kincseket visszaadja eredeti tulajdonosaiknak. Bejelentette viszont, hogy a királyi jövedelmek mellett saját vagyonát is az ország védelmére fogja áldozni, sőt még az életét sem kíméli. Azt remélte, hogy a királyválasztás gyors lebonyolításával a rendeket maga mellé állítja, a Habsburgokat pedig elriasztja a magyarországi próbálkozástól. Ferdinánd követeit azzal az üzenettel küldte vissza, hogy uruk ne jöjjön az országba, ne hívjon össze országgyűlést, ne szítson pártoskodást. Ha mégis megkísérelné, akkor mint ellenségnek fogja útját állni, és meg fogja védelmezni az országot. A székesfehérvári országgyűlés végzéseit, mint említettük, nem erősí­tette ugyan meg, de a koronázásról távolmaradottakra vonatkozó rendel­kezést igyekezett végrehajtani. Báthori István nádornak, a főrendeknek és a nemeseknek tizenöt napos határidőt adott, hogy hűségére térjenek. Felhívásai azonban eredménytelenül hangzottak el, bár a magyar ural­kodó osztály zöme támogatta őt, többen látványosan távol maradtak, s Ferdinánd magyar híveiként újabb akcióba kezdtek János uralmának visszaszorításáért. Megkoronázása után János király azzal is igyekezett helyzetét erősíteni, hogy több európai udvarral felvette a kapcsolatot. Azt remélte, hogy a Habsburg-ellenes hatalmakban támogatókra lel Ferdinánd ellenében, de segítséget várt tőlük a Magyarországot fenyegető török veszedelem ellen is.
  • Eredménytelenül jártak Szapolyai követei Ferdinándnál, aki csak nagy sokára fogadta és elutasító válasszal bocsátotta el őket. Sikertelenül tárgyalt Szapolyai a morvaországi rendekkel is, amikor a Mátyás és Ulászló között 1479-ben kötött béke alapján újította fel a Magyar Király­ság igényét Morvaországra, Sziléziára és Lausitzra. Itt is az időközben a Cseh Korona Országainak királyává választott Ferdinánddal került szembe. Ferdinánd Mohács óta következetesen készült örökösödési jogának érvényesítésére, egyszerre igyekezett útját egyengetni a cseh és a magyar koronához. Magyarországon nehezebb volt a helyzete, mint Szapolyaié. Szapolyainak hatalmas birtokai voltak és erős tábora, úgyhogy a török kivonulása után néhány hét alatt keresztül tudta vinni királlyá választá­sát. Ferdinándnak viszont voltaképpen ekkor kellett híveket toboroznia, hogy elgondolásai valóra váltásához foghasson. Magyarországon a Habsburg-törekvéseknek a Pozsonyba menekült királyné volt a támasza, aki férje halála után uralkodói jogokat gyako­rolt; mellette néhány tanácsos segédkezett. Ferdinánd hamarosan Mária tudomására hozta, hogy a magyar korona az örökösödési szerződések alapján őt és feleségét, Jagelló Annát illeti; egyúttal biztosította az özvegy királynét, hogy méltóképpen kíván gondoskodni róla. Mária Nádasdy Tamást küldte Ferdinándhoz, hogy tájékoztassa a magyarországi hely­zetről. Nádasdy II. Lajos alatt a királyi titkárok között szolgált, és Mohács után is kitartott a királyné mellett. 17 világi és 12 egyházi személyt felsoroló jegyzéket állított össze azokról a magyarországi tisztségviselők­ről, akik túlélték Mohácsot, és Ferdinánd hatalmi igényeit segíthetik. Ferdinánd 4 személy – Szalaházy Tamás veszprémi püspök, a ki­rályné kancellárja, Brodarics István szerémi püspök, királyi kancellár, Bornemissza János pozsonyi főispán és budai várnagy, továbbá Thurzó Elek királyi tárnokmester – megnyerését tekintette különösen fontosnak. Hárman Budáról kísérték el a királynét, Brodarics István pedig a mohácsi csatatérről jutott el Pozsonyba. Ferdinánd szeptember 20-án mind a négyüknek levelet küldött Nádasdyval, amelyben bejelentette igényét, és kérte őket: másokkal együtt munkálkodjanak mellette, hogy a trónt elfoglalhassa. Azt tartaná jónak – írta nekik –, ha mások hozzájárulásá­val, együttesen úgy végeznének, hogy őt és feleségét követeik útján meg­hívják. a trónra. Hangsúlyozta, hogy az ország valamennyi főméltóságá­nak melléje kell állnia, külön szólt Báthori István nádor megnyerésének fontosságáról. Viszonzásul megígérte, hogy az ország törvényeit, a rendek kiváltságait, kinek-kinek a jogait meg fogja tartani, és minden áldozatot meghoz annak érdekében, hogy az ország népét a törökkel vagy más ellenséggel szemben megvédje. Megbízást kapott Nádasdy arra is, mint­egy utolsó ütőkártyaként, hogy Ferdinánd nevében ígéreteket tehet bir­tokadományokra. Íly módon megindult Ferdinánd pártjának szerve­zése. A pozsonyi udvarban Mária királyné legsürgősebb feladatának a no­vember végére tervezett országgyűlés meghirdetését tekintette. Az or­szággyűlés összehívásának törvényes feltételeit igyekezett teljes mérték­ben megtartani. A meghívókat a királyi jogokat gyakorló Mária küldte ki – valószínűleg antedatálva – október 9-én. Ugyanezen a napon kelt Báthori nádor meghívója is, aki közben megérkezett Pozsonyba. Mivel 1525-ben a köznemesi párt nyomására veszítette el a nádorságot, feladta korábbi Habsburg-ellenességét, és a köznemesség által támogatott Sza­polyaival szemben Ferdinánd hívéül szegődött. A királyné meghívója abban jelölte meg az országgyűlés célját, hogy annak a jelenlegi és a jövőben fenyegető bajok orvoslására kell megfelelő eszközöket előterem­tenie. A nádor meghívója megerősítette, hogy a királyné az országgyűlésen a közös védekezésről és a rendek szabadságának megtartásáról akar tárgyalni. Egyúttal célzott arra is, hogy Komáromot kényszerűségből választották az országgyűlés helyéül, mert Buda vagy a Rákos mezeje nem biztonságos. Mária királyné egyúttal értesítette Szapolyait az országgyűlés időpontjának kitűzéséről, hogy még a meghívó megérkezése előtt összehívhassa az erdélyiek gyűlését. Szapolyai azonban ekkor már megindult a maga útján, mely a székesfehérvári koronázáshoz vezetett.

Habsburg Ferdinánd megválasztása

Önálló cikk.

A budai országgyűlés

János király 1527 márciusára országgyűlést hívott össze Budára.

A meghívólevél kiemelte, hogy a fenyegető veszedelemben a haza meg­maradásáról kell dönteni.

Mohács óta ez volt az első alkalom, amikor koronázott király hívta össze a rendeket. A megjelent száma azt fejezi ki, hogy a rendek – nyil­ván az elmúlt nyári események hatására és a fenyegető veszedelem elő­érzetében – komolyan részt kívántak venni az ország sorsának alakí­tásában. Megjelent 12 főpap, 21 főúr, 53 vármegye követe, megyénként 1-4 köznemes, több megyéből külön a főispán is. Ott voltak Szlavónia, Erdély küldöttei az erdélyi szászokkal együtt, valamint 10 szabad királyi város követei. Ez a gyűlés valóban a Magyar Korona alá tartozó terület túlnyomó részét képviselte. A számításba jövő magyarországi vármegyék­ből mindössze 6 hiányzott, közöttük a már török uralom alatt álló Szerém és a török szomszédságában levő Krassó, Keve és Torontál. A tárnoki városok közül nem képviseltette magát Pozsony és Sopron, ahol Ferdinánd zsoldoscsapatai állomásoztak.

Az országgyűlésen János hívei vitték a szót, és sodorták magukkal az ingadozókat. Ferdinándnak, aki az ország népéhez intézett levelével próbálta befolyásolni az országgyűlést, határozott választ adtak: még megkoronázott magyar királyoknak sem volt joguk arra, hogy Magyar­országot jegyajándékként vagy örökségként eladományozzák. Felszólí­tották: ne nevezze magát magyar királynak és a magyarokat alattvalói­nak, semmi címen ne avatkozzék az ország belső ügyeibe. Adja vissza az elfoglalt városokat, és ne vonja el a magyarokat a tervezett törökellenes háborútól. Ha azonban a jó szomszédság megtartásával hadjáratot indít a közös ellenség, a török ellen, János király nem fogja magát távol tartani. A levelet másfélszázan írták alá.

Az országgyűlés határozatai arra vallanak, hogy a rendek számoltak az ország súlyos helyzetével. A török újabb hadjárattal fenyegetett, Ferdinánd pedig nyíltan bejelentette, hogy a következő hónapokban hadsereg­gel jön Magyarországra.

Másik fontos feladatának tekintette az országgyűlés, hogy meggátolja Ferdinánd uralmának magyarországi térhódítását. A pozsonyi országgyű­lés résztvevőit hűtlennek nyilvánították, és birtokelkobzásra ítélték. A Ferdinánd híveinek szolgálatában álló katonákat felhívták, hogy április 14-ig térjenek vissza Szapolyai hűségére. János királyt felszólították, hogy a németek kezében levő várakat haladék nélkül foglalja vissza.

A török támadás elmaradása azonban indokolatlanul csökkentette a veszélyérzetet, és a vagyondézsma befizetését nem kezd­ték meg. Így azután, amikor nyár derekán Ferdinánd csapatai kezdték meg támadásukat, János király nem rendelkezett a remélt pénzösszeggel.

Crni Jovan felkelése

Jovan cár előbb Szabadkán, majd amikor azt földesura, Török Bálint másodszori próbálkozásra visszavette tőle, Szegeden rendezte be udvarát. Itt keresték fel Ferdinánd emberei pénzzel, ajándékokkal és ígéretekkel; 1527 májusától Ferdinánd állandó követe volt mellette. Crni Jovan megnyerése beletartozott azoknak a kezdeményezéseknek a sorába, amelyekkel Ferdinánd igyekezett a magyarországi erőket még a fegyveres harc megindítása előtt a saját pártjára vonni. Crni Jovan udvara a két király egyelőre fegyver nélkül vívott harcának színtere lett. Ferdinándnak végül is sikerült a Fekete Embert a maga oldalára állítania, János király követe pedig megszégyenülten távozott. János király környezetében most már úgy látták, hogy ha Ferdinánd megkezdi támadását, uruk könnyen két tűz közé kerülhet, ezért Crni Jovan ellen keresztes hadjáratot hirdettek.

Az európai segély megnyeréséért

Teljes cikk.

Újabb koronázás Fehérvárott

Teljes cikk.

A török védnökség

Az egyre súlyosbodó helyzetben János az egyetlen kivezető útnak azt találta, ha a törökkel veszi fel a kapcsolatot. Meglepő fordulat volt ez azután, hogy meg­választása óta a török elleni háborút hirdette. De nem lepte meg a kortársakat, akik Szapolyai lehetőségeit kezdettől fogva mérlegelték. A lengyel követ, aki még megválasztása előtt járt Magyarországon, előre látta, hogy Ferdinánd és a török között nem lesz ereje trónja és országa megvédésére. Ha Ferdinánd kiszo­rítja a hatalomból, a törökhöz fog folyamodni, ez viszont egyet jelent az adóf­izetés vállalásával. Szapolyainak erre a kényszerlépésére különben Ferdinánd, sőt V. Károly is gondolt, annyira a tények egymásutánjából következett.

János király követe a lengyel Hieronymus Łaski volt, akit 1527 tavaszán fogadott szolgálatába. Łaski sokat forgott fejedelmi udvarokban; művelt humanista, moz­gékony, kalandor természetű ember volt, aki annak állt szolgálatába, aki jobban megfizette. János előbb Franciaországba küldte, majd a Portára. Arra már nem volt idő, hogy menlevelet kérjenek számára a töröktől, így Łaski kevés kísérő­vel, ajándékok nélkül indult el a bizonytalan útra. 1527. december 22-én érk­ezett meg Konstantinápolyba, és néhány napon belül megkezdte tárgyalásait a Por­ta vezető embereivel. Nagy segítségére volt Alvisio Gritti, gazdag kereskedő, a velencei doge természetes fia, aki a török udvarban erős befolyással rendelke­zett. Tárgyalásait Łaski naplóban örökítette meg, mely nem mentes a túlzásoktól és saját szerepe felnagyításától, de így is kétségtelenné teszi, hogy Szapolyai aligha bízhatta volna rátermettebb emberre a követség nehéz feladatát. Bár a tör­ökök jól ismerték Magyarország s benne Szapolyai pillanatnyi helyzetét, mégis elismerték királyságát, szövetségre léptek vele, és segítséget ígértek Ferdinánd ellen. Lemondtak a hűbéres adóról is, mert Łaski meggyőzte őket, hogy Szapolyai az adófizetés vállalásával elvesztené a francia király szövetségét, egyéb eu­rópai kapcsolatait, alattvalóinak ragaszkodását, és az egész keresztény világ megbélyegezné. Az adófizetés elhárítása azt a látszatot őrizhette, hogy Magyar­ország önállóságán nem esett csorba.

Persze Łaski érveinél is többet nyomott a latban az, hogy a Porta nem akarta, hogy a Habsburgok Magyarország megszerzésévei erősödjenek, s így a saját érdek­ében támogatta János királyságát. A tárgyalások során az is bebizonyosodott, hogy a török vezetés nem elégszik meg a Habsburgok befolyásának korlátozásával, hanem távolabbi tervei vannak Magyarországon. Amikor Łaski visszakérte a II. La­jos uralkodása alatt elfoglalt magyarországi, horvátországi és szlavóniai vár­akat, a törökök erről hallani sem akartak. A tárgyalások elsősorban a Szeréms­éget érintették. Ibrahim, a szultán nagyvezíre kijelentette, hogy a Szerémségben levő hadsereg a török kincstárnak évi 224 ezer (!) dukátjába kerül, de ha tízs­zer ennyit emésztene is fel, akkor sem adnák fel. Arra utaltak, hogy ha kivonul­nának, a területet Ferdinánd foglalná el. A valóságban azért ragaszkodtak hozzá, mert ez jelentette számukra Magyarország bejáratát.

A Porta kitartott amellett, hogy Magyarország szablyával szerzett ország, ahol a szultán is járt, tehát mindenképpen az övé, de átadja Jánosnak, és megsegíti Ferdinánd ellen. Łaski csapatokat, ágyúkat, lőport kért, továbbá azt, hogy a szultáni sereg álljon készenlétben. El akarta kerülni, hogy a szultán maga ve­zesse csapatait Magyarországra, de nem tudta megakadályozni, mert a Porta min­denben a maga érdekei szerint döntött. Török részről a szövetséget és barátságot hangoztatták, de János király adófizetés nélkül is kiszolgáltatott helyzetbe ke­rült. A szultán azt kívánta tőle, hogy tájékoztassa a keresztények minden dol­gáról.

A törökkel kötött megállapodás egyelőre nem éreztette hatását. János próbálkozá­sa Eger visszavételére újabb vereséget hozott, hadvezére, Bodó Ferenc is fog­ságba került, s mivel megtagadta, hogy Ferdinándra esküt tegyen, élete végéig nem szabadulhatott a bécsújhelyi börtönből.

A bécsi udvarban úgy gondolták, hogy Szapolyaival már nem kell komolyan szám­olni. Az 1528 elején Budán összeült újabb országgyűlésen senki sem tudta, hogy vajon csak teljes megsemmisítésére kell-e fegyverkezni, vagy esetleg a török támadása ellen kell-e védekezni. Végül is kimondották: ha az ország védelme úgy kívánja, az összes főrendek és nemesek hadinépükkel, sőt összes jobbágyukkal vonuljanak hadba, s hajtsák be a Ferdinánd koronázásakor megszavazott hadiadó második felét is. Újabb intézkedéseket hoztak a Szapolyai-párt felszámolására is. Ismételten súlyos büntetést helyeztek kilátásba azokkal szemben, akik nem jelentek meg Ferdinánd előtt hódolatra, s elrendelték a látszatból behódolók igazi pártállásának kivizsgálását is. Végrehajtó hatalom hiányában azonban ezek a rendelkezések is inkább csak fenyegetést jelentettek, mint ahogyan papíron maradtak a szárazvámok eltörlésére és az 1526. évi török hadjárat óta elkövetett hatalmaskodások megbüntetésére hozott korábbi törvénycikkek is. A Ferdinánd pártjára álló főurak egyik fő törekvése, mint láttuk, az volt, hogy részesedjenek Szapolyai lefoglalt birtokaiból. A köznemesség viszont azt kérte, hogy az ilyen birtokokat a király ne adja ki a kezéből, hanem tartsa fenn a meg­sokasodott kiadások fedezésére. A köznemesség kívánsága nem került be az or­szággyűlési végzések közé, aminthogy nem lett törvény több más javaslatból sem, mert fennakadtak a különféle érdekek zátonyán.

Az országgyűlés a belső erőforrásokat igyekezett mozgósítani a várható veszedel­mek ellen, Ferdinánd pedig bejelentette, hogy külső segítség szerzése céljából Regensburgba megy az 1528. március közepén nyíló birodalmi gyűlésre. Távolléte idejére Báthori István nádort jelölte ki helytartónak, és mellé – ausztriai min­tára – a királyi tanács tagjaiból külön tanácsadó testületet állított. Ennek tagjai a fő- és alkancellár, az országbíró, a kincstartó és a tárnokmester vol­tak. A helytartó és a felsorolt tanácsosok az ország kormányát alkották, melynek hatásköre a központi igazgatás minden területére kiterjedt. Minthogy a nádor egy személyben főkapitány is volt, az ország védelmének irányítása is a tanácshoz tartozott. A helytartó és a tanács volt hivatott összehangolni a kormányzat fel­adatait, az egyes tisztségviselők ugyanis külön-külön megtartották intézkedési körüket. A helytartóság a király távollétében működött, a kancellár kezében ma­radt a királyi pecsét, amely intézkedéseiknek az uralkodói tekintélyt bizto­sította. A helytartó és a tanácsosok kötelesek voltak a felmerült ügyekről táj­ékoztatni a királyt. Megbízatásuk ideiglenes volt, egyszeri esetre szólt. Bár a birodalmi gyűlés, miután V. Károly április 16-án váratlanul lemondta részvéte­lét, nem ült össze, Ferdinánd mégsem tért vissza Magyarországra; így a helytar­tóság működésének időtartama meghosszabbodott.

Szapolyai 1528-ban sem tudta hatalmát megerősíteni. Kassa ellen tervezett tám­adását Ferdinánd csapatai meghiúsították, és túlerőben levő seregét Szina mel­lett újabb vereség érte. Kénytelen volt elhagyni az országot; lengyel földre, Tarnów várába menekült.

A menekülő János király kíséretéhez Sajóládon Fráter György, az ottani szerze­tesház perjele csatlakozott. A szerzetesi kámzsa eltakarta múltját, és később a szépirodalom regényes történetekkel töltötte ki az ismeretlen éveket. De annyi bizonyos, hogy nemesi családból, régi horvát nemzetségből született 1480 körül. Atyja Utjesenics Gergely, anyja Martinuzzi Anna volt. Nyolcéves korában mint ap­ród Corvin János herceg udvarába került, majd tizenhárom évig katonáskodott Hu­nyad várában. A herceg halála után a Szapolyaiak szolgálatába állott, de egy idő múlva megunta az udvari életet, és a pálos szerzetbe lépett, ettől kezdve csak Fráter György néven emlegetik. Ott kezdett tanulni, és pappá szentelése után kül­önféle pálos monostorok élén állott. Közben atyja és egyik bátyja a török el­leni harcokban esett el – Fráter György követte Jánost Lengyelországba.

Ferdinánd serege folytatta a Szapolyai-hívek kezén levő várak elfoglalását, úgyh­ogy a Habsburg uralkodó lassanként az egész országot a magáénak mondhatta. János király azonban nem adta fel a harcot. Fő reménysége immár a török segíts­ége volt, de nyugati kapcsolatait is fenntartotta. Tarnówból április elején le­velet küldött Regensburgba, de mivel az ez évi birodalmi gyűlés elmaradt, prób­álkozása visszhang nélkül maradt. A következő évben a Speyerbe összehívott gyűl­és előtt ismét eljuttatta levelét a választófejedelmekhez. Félreérthetetlenül célzott arra, hogy Ferdinánd támadása miatt kénytelen a Porta szövetségét keres­ni, és kérte, hogy vessenek véget az ellene irányuló jogtalan támadásoknak. Ha pedig a török szövetségből az egész kereszténységre kár származnék, ezért Ferdinándot terheli felelősség.

A török János királynak nyújtott segítségéről nyugaton hamarosan közvetlen for­rásból is tudomást szerezhettek. Łaski, útban hazafelé, április elején Havasal­földről levélben közölte Ferdinánddal, hogy János király és a Porta között meg­egyezés született, ő maga pedig török, moldvai, havasalföldi és tatár csapatok­kal ura segítségére megy.

János király megkezdte az előkészületet visszatérésére. Katonákat fogadott Szászországban és Lengyelországban, titokban kapcsolatot tartott magyarországi híveivel. Fráter György háromszor is járt Magyarországon, és feltűnés nélkül tudta hozni-vinni az üzeneteket. Szapolyai újra birtokokat adományozott, hogy híveket szerezzen.

Ferdinánd közben Morvaországban és Csehországban járt, majd az év vége felé az ausztriai tartományok gyűlésén jelent meg. Így akart mindenhol segítséget bizto­sítani a következő évben várható török támadás elhárítására. Közben helytartós­ága útján figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket, utasításokat küldött. Egyik fő törekvése arra irányult, hogy Lengyelországba szorult vetélytársát tel­jesen elszigetelje. Sikerült megakadályoznia, hogy a Szászországban gyűjtött csapatok eljussanak Lengyelországba, ott azonban folytatódott a gyalogosok és lovasok fogadása. Ferdinánd és a lengyel udvar között ezért ismételt üzenetv­áltásra került sor. Ferdinánd éles hangú levélben szerződésszegéssel vádolta a lengyel királyt, és ellenfele kiszolgáltatását kívánta. Zsigmond mentegette ma­gát, és megígérte, hogy Szapolyai nem marad Lengyelországban. Mindez gyorsította János készülődését a hazatérésre.

Közvetve őt is érintette, hogy Péter (Petru Rareş) moldvai vajda követe megje­lent Prágában, és jelezte a török előkészületeit. Egyúttal emlékeztette Ferdinándot, hogy bíznak segítségében. Radu havasalföldi vajda is ellenségesen állott Jánossal szemben. VII. Kelemen pápa pedig kiátkozta a török szövetség miatt, de hamarosan visszavonta az átkot.

Ferdinánd ekkor megpróbálta megzavarni Szapolyai és a Porta szövetségét. Köv­etséget menesztett Konstantinápolyba azzal a feladattal, hogy kíséreljenek meg elfogadható szomszédsági viszonyt kialakítani. A törökök ugyanis még 1527-ben elfoglalták a Ferdinánd által magára hagyott Jajcát, Bosznia fővárosát, 1528-ban továbbterjeszkedtek a Száva felé, s a portyázó csapatok ellenállás nélkül hatol­tak be az országba. Ferdinánd követei most visszakérték az újabban elfoglalt vár­akat és Szulejmán korábbi hódításait, egyúttal igyekeztek Szapolyait befeke­títeni. Eredményt azonban nem tudtak elérni: a törökök azt kívánták, hogy Ferdinánd vonuljon ki Magyarországról. Több mint fél év után azzal az üzenettel bo­csátották haza követeit, hogy a következő évben a szultán Magyarországra vezeti seregét.

Ferdinánd követségének ellensúlyozására János újra a Portára küldte Łaskit, aki itt megnyugodva tapasztalhatta, hogy a szultán kitart a szövetség mellett. Szep­tember 30-án János a magyarországi birtokosok sorába emelte követét, aki – úgym­ond – élete kockáztatásával békét hozott létre a törökkel, és a csapásoktól sújt­ott Magyarországot kimentette a fenyegető szolgaságból. Örökös szepesi grófs­ággal, Szepesvárral, Késmárk várával és városával, Richnóval és Gölniccel jutalmazta szolgálatait.

1528-ban János király már megindította a harcot Magyarország visszaszerzésére, több csapata átlépte a határt, s összevonásuk után hamarosan komolyabb hadi si­kert értek el: Kassa és Sárospatak között megverték Révay István és Serédy Gáspár seregét, amely 500 városi gyalogosból és 1200 lovasból állt. Erre maga János is bejött az országba, a Tiszán túl újabb és újabb csapatok csatlakoztak hozzá. Makó közelében találkozott a belgrádi pasával, akit a szultán hozzá küldött, s ettől kezdve török csapatok is voltak mellette. A lengyeleken és törökökön kívül rácok és egyre nagyobb számban magyarok harcoltak János oldalán. December végére a Tisza és Erdély közé eső terület, Temesvár kivételével, összes váraival a ke­zében volt. Több ponton helyezte el csapatait, úgy, hogy egyik a másikat se­gíthesse, és közben figyelemmel kísérhesse az ellenség mozdulatait. A Tiszántúl elvesztésével Erdélyben is veszélybe került Ferdinánd uralma. Az er­délyi erőviszonyok alakulását nem kis részben a román fejedelemségek állásfogla­lása befolyásolta. Havasalföld az 1529 elején bekövetkezett vajdaváltozás után is Ferdinánd pártján maradt, de a moldvai vajda, a szultáni hadsereg közeledt­ének hírére, Szapolyai mellé állt. Fegyveres segítségének nagy része volt abban, hogy végül a szászok is elhagyták Ferdinándot. A moldvai vajda jutalmul több birtokot kapott Erdélyben, köztük Küküllővárt és Besztercét is. A székelyek már korábban átálltak Szapolyai mellé.

Az országban több helyen folytak harcok Ferdinánd és János között: a Szepes­ségben, az északnyugati területeken és Szlavóniában. Buda Ferdinánd kezében volt ugyan, de az ország jelentős része ismét Jánosnak engedelmeskedett. A gyors vált­ozásban része volt a mellette harcoló idegen csapatoknak, de még inkább an­nak, hogy a magyarországi birtokosok közül sokan visszatértek János pártjára. Ennek az újabb pálfordulásnak több oka is volt.

Egyrészt csalódtak Ferdinándban, akinek Jánost sikerült ugyan előzőleg kiszo­rítania az országból, de sokszor megígért hadjárata a török ellen elmaradt; Bécs ehelyett megegyezést keresett az ellenséggel. A szerémségi várak békés vissza­szerzésének kísérletei sem jártak eredménnyel, sőt a török több kisebb várral együtt, mint említettük, Jajcát is elfoglalta. Mindebből arra következtettek, hogy Ferdinánd nem rendelkezik olyan erőkkel, amelyekkel képes megvédeni az or­szágot és biztosítani tudja a belső nyugalmat. Növelte a csalódást Ferdinánd ha­dainak viselkedése. A zsoldosok nem tettek különbséget a két király hívei köz­ött, különösen azután nem, hogy nem kaptak rendszeresen zsoldot. Vezéreik meg­bízásukat vagyongyűjtésre használták. Hans Katzianer, Stájerország, Karintia és Krajna főkapitánya például a Szepesség népének okozott súlyos károkat, 1529 jún­iusában kincsekkel megrakodva hagyta el az országot.

Bécs ostroma

Budát, amit a polgárság másodszor is magára hagyott, Ferdinánd várnagya, Nádasdy Tamás védte az utolsó napokban érkezett idegen zsoldosokkal és a meglevő magyar helyőrséggel. Bár a vár védőinek száma 2 ezer körül járt, az ostrom nem tartott sokáig. Előbb a város esett el, majd az idegen zsoldosok, Nádasdy megke­rülésével, a várat is feladták.

Az ország fővárosának eleste döntő csapás volt Ferdinánd uralmára. A szultán visszasegítette Jánost a trónra, a védelem címén sikerült leszerelnie az ország ellenállását, de távolabbi tervei is voltak: a török sereg a Duna men­tén tovább nyomult előre, Bécs ostromára. Lehet, hogy így akarta Ferdinándot ki­szorítani Magyarországról, de lehet, hogy a Török Birodalom határait akarta már most nyugat felé kiterjeszteni. Ferdinánd, ígéretei ellenére, nem küldött csapa­tokat az országba, és így Budán kívül csak Óvár fejtett ki egy ideig ellen­állást. A magyarországi birtokosok megadták magukat, köztük Várday Pál esztergo­mi érsek is. Csak a szórványos és jelentéktelen ellenállás mutatta, hogy az or­szág népe nem nyugodott bele abba a sorsba, amelyet Szapolyai és Ferdinánd szánt neki.

Ferdinánd, attól kezdve, hogy követei sikertelenül jártak a Portán, és számítani lehetett a török támadására, erőfeszítéseket tett a felkészülésre. Utolsó, két­ségbeesett diplomáciai próbálkozásként, amikor a szultán már a Drávához közeledett, menlevelet kért követe részére. Évdíjat akart felajánlani, és már lemondott volna a szerémségi várakról. A szultán azonban már meg sem hallgatta Ferdinánd ajánlatait.

Minthogy Magyarországon nem voltak olyan erők, melyek a szultáni hadakat meg­állíthatták volna, bizonyosra lehetett venni, hogy a török hadjárat a szomszédos országokat is sújtani fogja. Ferdinánd igyekezett minden erőforrást felhasználni a Lajtán túli területeket fenyegető támadás kivédésére. Az uralma alatt álló or­szágok nem alkottak egységes birodalmat, hanem különállóak voltak, és adó kive­téséhez, katonaság állításához mindenütt a rendek hozzájárulására volt szükség. Ferdinándnak tíznél több helyen kellett megjelennie vagy képviseltetnie magát, hogy a rendi gyűléseket rávegye a veszedelemmel arányban álló anyagi hozzájáru­lás vállalására. Külön feladat volt a Német Birodalomtól megszavazott „törökse­gély” keretéből a megfelelő összeg biztosítása. Ferdinánd arra hivatkozva for­dult a birodalmi gyűléshez, hogy a szultán 300 ezer főnyi hadsereggel készül támadásra. A birodalmi fejedelmek és rendek készek voltak az áldozatra, de el akarták kerülni, hogy a török ellen adott segítséget V. Károly a protestánsok leverésére fordítsa, vagy Ferdinánd János király ellen használja. Az 1529 tava­szán tartott speyeri birodalmi gyűlés ezért megszavazta ugyan az 1521-ben még a császár római koronázására megajánlott segély (Romzugshilfe) fel nem használt, tekintélyes maradékát, amelyből 10-12 ezer gyalogost és 4 ezer lovast lehetett kiállítani, de az esedékes összeg tényleges befizetését a török hadmozdulataitól tette függővé. Augusztus közepére már világossá vált, hogy a veszedelem félelmetes valóság, s a török hadjárat nemcsak Ferdinánd országai, hanem egész Európa számára is beláthatatlan következményekkel járhat. A birodalmi gyűlés kérdésére, hogy saját maga milyen erőkkel rendelkezik, Ferdinánd sorra vette országait. Magyarországról nemesi felkelésre számított, de a tényleges erőről semmit nem tudott mondani, hiszen senkinek nem volt áttekintése arról, hogy mely területek tartoznak Ferdinándhoz. Csehország 6 ezer gyalogost, 600 lovast és pénzt, Morvaország 3 ezer, Szilézia 4 ezer gyalogost ad. A tiroli grófságtól 5 ezer gyalogost lehet várni. Az osztrák tartományok évi jövedelmük felét ajánlották fel pénzben, és vállalták, hogy a másik fele rész minden 100 forintja után egy évre egy lovast tartanak. Az egyháziak jövedelmük tized-, a polgárok negyedrészét fizetik be. Ferdinánd egyúttal 100 darab kerekes ágyút ígért, továbbá 30 újfajta dunai hajót az utánpótlás szállítására. 18 ezer gyalogosra és 600 lovasra számított tehát biztosan, a további erőkről azonban hozzávetőlegesen sem tudott tájékoztatást adni. Ferdinánd ismételten kérte a birodalmi fejedelmeket és rendeket, hogy a megsza­vazott gyorssegélyen kívül még 50 ágyúval és megfelelő mennyiségű élelmiszerrel segítsék. Azt is kérte, hogy a gyorssegélyként kiállított csapatokat azonnal küldjék Magyarországra a török támadás feltartóztatására, vagy ha a támadás el­maradna, az Al-Duna menti várak, elsősorban Nándorfehérvár visszafoglalására. Ferdinánd tehát az ország déli védelmi rendszerének helyreállítását remélte a birodalmi hadsereg segítségével.

A birodalmi rendek azonban nem egyeztek bele, hogy a gyorssegélyt támadó háború céljaira fordítsák; erre az állandó segély szolgált volna, ezt azonban nem sza­vazták meg. A támadó háborút elvben ellenezték, mivel anyagilag és katonailag is kockázatosnak és veszélyesnek ítélték. A késedelmes és hiányos befizetések miatt nem tartották teljesíthetőnek a Ferdinánd kérte katonaság azonnali kiállítását sem. Kitartottak amellett, hogy a gyorssegélyt csak védekezésre lehet fordítani, ezért befizetése és csapatok fogadása a török sereg megjelenésével válik idős­zerűvé. Csak augusztus 20-án, amikor a törökök már Budához közeledtek, határ­ozták el a segély behajtását. Így azután gyalogosok csak szeptember 20-a után érkeztek Bécsbe, ugyanakkor jött meg a lovasok első csoportja is. A fővezérnek kinevezett Pfalzi Frigyes a város hirtelen történt körülzárása miatt nem is tu­dott bejutni Bécsbe, úgyhogy unokaöccsének kellett átvennie a birodalmi csapatok vezetését.

Még kevesebb eredményt ért el Ferdinánd az európai hatalmaknál. A pápa hozzájárult az egyházi javadalmak negyedrészének felhasználásához a török ellen. A császár közbenjárt Ferdinánd érdekében a fejedelmi udvarokban, de pénzt és segítséget nem adott, sőt itáliai háborújához Ferdinánd volt kénytelen 7 ezer zsoldost küldeni. 1529 augusztusában a Cambrai-ban kötött békével egy időre vég­et ért ugyan a háború Itáliában, de V. Károly jelentősebb segítségére továbbra sem lehetett számítani; a Spanyolországból küldött 1500 zsoldosnak a fizetség elmaradása miatt csak a fele érkezett meg idejében Bécsbe. Az angol király a francia háború címén tagadta meg a segítséget, Velence nem akart ujjat húzni a szultánnal, a lengyel király pedig a törökkel kötött fegyverszünetre hivatko­zott. Ferdinánd kénytelen volt a pénzszerzés szokásos útját járni: 70 ezer fo­rintot vett fel a Fuggerektől és a Paumgartnerektől, részint a várható kincstári jövedelmek lekötésével, részint kamatmentes kölcsön formájában.

Bécset 1529. szeptember 22-tól október 15-ig ostromolták a török hadak. Összlétszámukat 150-200 ezerre becsülték. Ebből mintegy 100 ezerre volt tehető a hadi tapasztalatokkal rendelkező, felfegyverzett katonák száma; a többiek fel­szerelése hiányos, katonai értéke kifogásolható volt. Nagy tömegeket tettek ki a portyázók, lovászok, markotányosok, foglyok stb. A város körül végeláthatatlanul sorakoztak a sereg sátrai, a megfigyelők szerint vagy 30 ezer.

Bécs védőserege hozzávetőleg 18-20 ezer fő lehetett, amiből mintegy 12 ezerre tehető Ferdinánd csapatainak létszáma, élükön az ostrom során halálosan megsebe­sült Niklas von Salm gróffal. A birodalmi hadak száma 8 ezer körül járt, így a védők kétötödét a töröksegélyből kiállított csapatok alkották.

Bécs falain két erős hadsereg mérkőzött meg. Az ostrom alkalmat adott volna a támadó és védő hadviselés fejlettségének lemérésére, ha az időjárás nem befo­lyásolta volna a hadműveleteket. 1529-ben korán állt be a hideg, zúzmarával és hóval, s ez az élelmiszerhiánnyal súlyosbítva, nagyon megviselte a szabadban táborozó törököket. A védők ki-kicsaptak a török táborra, és a támadók nemegy­szer védekezésre kényszerültek. Ilyen körülmények között az utolsónak tervezett rohamot nem is kockáztatták meg, pedig a janicsároknak fejenként ezer akcsét (20 forintot) ígértek, és nagy jutalom várt volna azokra, akik elsőnek másszák meg a falakat.

A hadjárat a töröktől jelentős áldozatokat kívánt, a hadsereg 141 napig volt úton, amíg elérte Bécset, és az ostrom alatt emberanyagának több mint ötödét el­vesztette. A megpróbáltatások a visszavonulás alatt is folytatódtak. Esett a hó, s a kétszer végigpusztított Duna mentén a seregek nem juthattak élelemhez.

A szultáni hadsereg súlyos vereséggel távozott Bécs alól, pedig a harcnak nagy tétje volt. Bécs elfoglalásával Magyarország menthetetlenül a török kezére esett volna, s Bécsben a szultán a nyugat felé irányuló támadásnak új kiindulási pont­ját építhette volna ki. A valóság azonban megmutatta, hogy Szulejmán túlbecsülte birodalma erejét. Az erőviszonyok kétségtelenül a török mellett szóltak, a fölényt azonban ilyen távolságban nem lehetett kihasználni. Bécs eléréséhez a seregnek öt hónapra volt szüksége; így az utánpótlásról szinte teljesen le kel­lett mondania, az pedig, hogy a hadszíntéren teleljen, szóba sem jöhetett. A tényleges ostromra fordítható néhány hónap, különösen ha az időjárás sem kedve­zett, nem volt elegendő olyan feladat megoldására, amilyet a város bevétele je­lentett. Úgy látszik, Szulejmán nem tanult a kudarcból, mert 1532-ben újra próbálkozott, ismét eredménytelenül. A későbbi hadjáratokról is azt sejtették a megfigyelők, hogy céljuk Bécs elfoglalása.

Az 1529. őszi visszavonulást gyorsították a felmentő csapatokról érkezett hírek. A török sereg már feladta az ostromot, amikor a Német Birodalomból, Csehor­szágból és Morvaországból még egyre jöttek a segélyhadak Bécs felmentésére. Számukat az egykorú megfigyelő erős túlzással 100 ezerre becsülte. Harcba ve­tésükre azonban már nem került sor, pedig Ferdinánd a döntő győzelem reményében üldözni akarta a szultán visszavonuló seregét. De Bécsben az ostrom megszűnte után katonai lázadás tört ki, s a város igyekezett mihamarabb megszabadulni a zsoldosoktól. A birodalmi csapatok három hónapra méretezett zsoldja különben sem lett volna elég az ellentámadásra.

Két kormány

A szultán – miután Budán megerősítette Jánost a királyságban, és a magyar főurakat engedelmességre intette – kivonult az országból. Ferdinánd várható támadásának kivédésére János király mellett Budán török csapatokat hagyott, s ugyancsak Budán maradt Alvisio Gritti is. A Porta bizalmas embere már Łaski konstantinápolyi tárgyalásai óta Szapolyai rezidenseként működött a török udvarnál, majd Magyarországra jött. Megkapta az egri püspökséget 22 ezer forintra becsült évi jövedelmével, és János király megtette kincstartójának is. A Porta bizalmas emberének ilyen fontos állásba juttatása Szapolyai kiszolgáltatottságának tagadhatatlan jele volt. Amint másodszor is kivonultak a török hadak Magyarországról, a két király között ismét kiújult a harc. Ferdinánd, kihasználva a török bécsi vereségét, megkísérelte, hogy az országot újból birtokába vegye. Hadai az ország északi részében és Szlavóniában váltakozó sikerrel harcoltak. Eközben a két király újult erővel toborzott híveket: Ferdinánd a magyarországi vármegyékhez és városokhoz, János az osztrák rendekhez fordult; leveleikben mindketten a másikat tették felelőssé a történtekért, és saját politikájukat hirdették az ország érdekeit szolgáló megoldásnak. János király már 1529. október 18-ra országgyűlést hívott össze Budára, de azután újabb időpontul 1530. február közepét jelölte meg. Az országgyűlés sok közös vonást mutatott a három évvel korábbival, bár nem volt olyan népes, mint az, mert a harctérré vált területek érthető módon nem képviseltették magukat. A tárgyalások középpontjában pénz és hadsereg gyors előteremtése állott. Minden jobbágytelekre 1 forint adót vetettek ki. A jobbágyok közül mindazoknak fizetniök kellett, akik 3 forint ingó vagyonnal rendelkeztek, valamint a szabadosoknak és az egytelkes nemeseknek is. Hogy a király azonnal pénzhez jusson, az országgyűlésen részt vevő egyházi és világi főrendeket és nemeseket kötelezték, hogy jobbágytelkeik arányában előre fizessék be az adót. Ez a korábban ismeretlen behajtási mód elejét vette volna a befizetés elhúzódásának. Az egyházi és világi nagyok jövedelmük arányában voltak kötelesek katonát állítani, a nemesek és más birtokosok pedig személyükben katonáskodni. Mindenfajta hadinépnek készen kellett állania, hogy a király hívására azonnal útra kelhessen. Az országgyűlés más végzései a belső rend helyreállítására irányultak. Elrendelték a szökött jobbágyok visszatelepítését, a hamis pénzt verők felkutatását és a Ferdinándtól jött levelek terjesztőinek megbüntetését. János a törvényeket nyomban szentesítette, s így végrehajtásuknak nem volt jogi akadálya. Egyúttal kiépült Szapolyai központi kormányzata – függetlenül attól, hogy az országnak Ferdinánd mellett már volt kormánya –, részben olyanokból, akik már Mohács előtt is tisztségviselők voltak. A két párhuzamos kormányzat kiépülése félreérthetetlenül jelezte az ország kettészakadását. János nádorának Bánffy Jánost választották, aki II. Lajos udvarában királyi pohárnokmester volt. Az országbíró Pestyéni Gergely lett. A Báthori család somlyói ágából származó István már 1523-tól erdélyi alvajda, aki a szászokat Szapolyai pártjára hajlította, 1529-től pedig Erdély vajdája, most forma szerint megosztotta tisztségét Łaskival; a valóságban az utóbbit diplomáciai küldetések fogalták le. Gritti továbbra is megmaradt kincstartónak. Nádasdy Tamás, miután 1529-ben Buda megszállásával török fogságba esett, és innen Szapolyaihoz menekült, a király jövedelmeinek kezelője lett, ami a pénzügyek igazgatásának megosztását, a hatáskörök elhatárolásának bizonytalanságát jelezte. A két kormány párhuzamos működése eleve lehetetlenné tette a központi igazgatást, és területileg egyre inkább megosztotta az országot. Horvátországnak, Szlavóniának és Dalmáciának továbbra is Ferdinánd-párti bánja volt Batthyányi Ferenc személyében, vele szemben ugyanezt a tisztséget töltötte be Szapolyai kormányában Erdődy Simon zágrábi püspök. Ezeken a töröktől veszélyeztetett területeken a hatalmi megosztás különösen tragikus következményekkel járt: a közös védekezés helyett egymás birtokait, értékeit pusztították. Ferdinánd megbízásából Hans Katzianer békéltető tárgyalásokkal próbálkozott a két párt között, de kísérlete kudarcot vallott, és az erőt emésztő harc tovább folyt. Erdődy Simon Ferdinánd zsoldosait és híveit vádolta az ellenségeskedésekért, és megrendítő képet festett a pusztulásról: az utolsó két évben több ember pusztult el, mint Mohácsnál, a belső harcból következő romlás alig kisebb, mint amit a szultán seregei okoztak az előző évben.

A helyzet a Ferdinánd-pártiakat is nyugtalanította. Katzianer tárgyalásaival párhuzamosan a magyarországiak sürgették a család ecsedi ágából származó Báthori István nádort, hogy május elejére Pozsonyba hívjon össze néhány tekintélyes főurat és nemest. Nem lehet eldönteni, hogy mindez a király tudomásával történt-e, annál kevésbé, mert a gyűlés megnyitásának napján, 1530. május 8-án a nádor meghalt. Az egybegyűltek elősorolták sérelmeiket, és úgy határoztak, hogy követeik útján Ferdinánd király, V. Károly császár és a birodalmi rendek tudomására hozzák a Magyar Korona Országainak pusztulását. A követeknek adott utasítás a Ferdinánd királlyá választásától eltelt három és fél év során felhalmozódott elégedetlenséget fejezte ki. A király távol van, idegenek kormányoznak, az ország jogait és kiváltságait nem tartják tiszteletben. Az idegen katonaság rabol, fosztogat, gyilkol. Az ország kiszolgáltatottan retteg az újabb török támadástól, és bár a veszély a német fejedelemségeket is fenyegeti, a birodalmi gyűlés nem ad elegendő segítséget, halogatja döntéseit, sőt kósza hírek szerint a szomszéd nemzetek támadásra készülnek a magyarok ellen. Az elkeseredett hangú követutasítás döntést követelő fordulattal zárult: a király mondja meg nyíltan, ha nem tud az ország érdekeinek megfelelően kormányozni, és ezzel tegye lehetővé, hogy a magyarok más eszközöket keressenek fennmaradásukra, mert a Habsburg-uralom nem az egyetlen lehetséges út. A követek utasításuknak megfelelően élőszóban terjesztették Ferdinánd elé a rendek álláspontját. Macedóniai László váradi püspök pedig a császár és az augsburgi birodalmi gyűlés előtt mondott beszédet. Sürgette a török elleni hadjáratot, és figyelmeztette a birodalmi rendeket, hogy használják ki a kedvező alkalmat a török megtámadására, amíg még nem heverte ki az elmúlt évi hadjárat veszteségeit. Egyúttal emlékiratot nyújtott át: még a télen jöjjenek csapatok Magyarországra, hogy helyreálljon az ország biztonsága, és meg lehessen erősíteni a török szomszédságában levő várakat.

A birodalmi gyűlésen a magyar küldöttség előterjesztése egybeesett a császár azon kívánságával, hogy a töröksegély kérdése kellő súllyal szerepeljen a tárgyalásokon. A török sereg 1529. évi Bécs elleni támadása számított a legnyomósabb érvnek. A vallási-politikai ellentétek azonban keresztezték az érdemi tárgyalásokat. A protestánsok, mint 1529-ben Speyerben, most sem fogadták el a katolikus többség álláspontját, ami a török elleni védekezés ügyére is hatással volt. Az állandó és gyorssegélyt egyaránt megszavazták ugyan – az előbbi 4 ezer lovast és 20 ezer gyalogost jelentett három évi időtartamra –, de a haderő fegyverbe állításának feltételéül szabták, hogy a császár és közbenjárásával az európai országok – köztük Csehország és Magyarország is – jelentsék ki, milyen mértékben járulnak hozzá a háborúhoz. Erre a hadjáratra csak több mint tíz év múlva, 1542-ben került sor.

Többet ígért a gyorssegély, amit az álland6 segély életbelépéséig lehetett felhasználni védelmi célokra, ha erős török sereg támad, mégpedig nemcsak a Német Birodalom terü1etén, hanem a délkeleti határon levő országokban, így Magyarországon is. Azt azonban változatlanul kikötötték, hogy a birodalmi sereg ne avatkozzék a magyarországi trónharcokba. A gyorssegély 8 ezer lovasból és 40 ezer gyalogosból állott, akiket hat, ha hosszabbítás szükséges, nyolc hónapra szavaztak meg. Hogy elejét vegyék a segély más célú felhasználásának, nem pénzben, hanem katonában ajánlották meg.

Közben fegyverrel és a diplomácia eszközeivel tovább folyt a küzdelem a két király között. Ferdinándot a magyarországi rendek hangulata arra figyelmeztette, hogy nyomban hathatós erőfeszítéseket kell tennie az ország visszaszerzésére. V. Károly azonban, bár a barcelonai és cambrai-i béke 1529 nyarán szabaddá tette kezét, testvérének megegyezést tanácsolt Szapolyaival. A császár attól tartott, hogy öccse magyarországi hadműveletei újabb török támadást váltanak ki, Ferdinánd viszont éppen a törökök távol tartását remélte uralma megszilárdításától. Közben 1530 májusában Jurisics Miklóst és Lamberg Józsefet küldte a Portára, nyílván, hogy királyságát elismertesse. János király politikáját ugyanúgy ellentmondások jellemezték, mint Ferdinánd lépéseit. Miközben fegyverrel védte hatalmát Ferdinánd seregeivel szemben, nem zárkózott el az elől, hogy a lengyel király közvetítésével tárgyalások kezdődjenek. Ugyanakkor a Portával is erősíteni igyekezett kapcsolatát, ezért Grittit Konstantinápolyba küldte. Amikor pedig Ferdinánd hadi készületeinek hírét vette, Mehmed szendrői béghez fordult. A segítség még Ferdinánd támadása előtt megérkezett, ezért János Morvaországnak és Ausztriának azokra a területeire irányította a török csapatokat, amelyeket a bécsi ostrom idején a szultáni sereg nem pusztított el. János királyban nagy változás ment végbe: azelőtt hívei éveken át hiába próbálták rávenni a Ferdinánd országai elleni támadásra, most hidegvérrel irányította ellenük a behívott törököket. A török segítség azonban kétélű fegyvernek bizonyult. Mehmed bég, aki esküvel fogadta, hogy Magyarország népében nem tesz kárt, nem Morvaországot és Ausztriát, hanem Pesttől felfelé a Duna bal partját pusztította végig, majd egy hét múlva serege számát többszörösen meghaladó fogollyal, köztük Szapolyai hűséges híveivel, hazatért. János megrendülten és tehetetlenül nézte az eseményeket. Hite megingott a szultán szavában, és félelemmel gondolt a török pusztítás erkölcsi és politikai következményeire. Október elején kétségbeesett levelet írt Grittinek Konstantinápolyba: emlékeztesse a szultánt ígéretére, és járjon közbe a foglyok, közöttük mindenekelőtt hívei kiszabadítása érdekéében. Grittinek elpanaszolhatta kiszolgáltatottságát, de a világ előtt nem ismerhette be, hogy nem ura a helyzetnek. November 1-re országgyűlést hirdetett, és a meghívóban, mint intő példára, hivatkozott Mehmed bég támadására: hívei ne tűrjék meg maguk között a Ferdinánd-pártiakat, maguk keljenek fel ellenük, különben ők is áldozatául eshetnek a törökök Habsburg-ellenes büntető támadásainak. Gritti, aki október 20-án – anélkül, hogy János levele Konstantinápolyban érte volna – visszaérkezett Budára, maga is küldött ki országgyűlési meghívókat, megtoldotta a király baljós célzásait, s az ingadozókat és engedetleneket a török tavaszi büntető hadjáratával fenyegette meg. Az év második felében egymást keresztezték az ellentmondó események. A lengyel király és György szász herceg több hónapos előkészítő megbeszélései után 1530 októberében Poznanban megkezdődött a tárgyalás Ferdinánd és Szapolyai megbízottja között. Mindkét király azt kívánta, hogy a másik mondjon le Magyarországról: így nem jutottak megegyezésre, de a tényleges birtokviszonyok érintetlenül hagyásával egyéves fegyverszünetben állapodtak meg. A fegyvernyugvás azonban csak Ferdinánd katonai akciójának kudarca után, 1531-ben lépett életbe, előbb három hónapra, majd május közepétől kezdődően egy évre.

Ferdinánd serege Buda falai alatt

Önálló cikk.

Szulejmán második hadjárata Bécs ellen. Kőszeg.

Kőszeg zálogjogon Ausztriához tartozott; Ferdinánd 1529-ben a dalmát tengerpartról származó Jurisics Miklósnak zálogosította el, aki horvát főkapitány volt, és 1530-ban követként járt a Portán.


A török útjába eső várak ellenállás nélkül meghódoltak, és Jurisics is arra készült, hogy amint az ellenség továbbvonul, Bécs alá megy, Ferdinánd táborába.


Bécs közelében ténylegesen nagy haderő várta a törököt. Három elemből tevődött össze. Egyrészt az 1530. évi augsburgi birodalmi gyűlésen megszavazott gyorssegély csapataiból, amelyek a valóságban 6 ezer lovast és 30 ezer gyalogost tettek ki. Másrészt V. Károly küldött 5 ezer lovast és 25 ezer gyalogost, egyúttal személyes megjelenését is megígérte. Harmadikként a Ferdinánd országaiból fegyverbe állított csapatok járultak a haderőhöz, ezek számát 8 ezer lovasra és 42 ezer gyalogosra becsülték.


A császár hamarosan Itáliába ment, Ferdinánd is feloszlatta táborát, amelyben a zsoldosok a fizetetlenség miatt fellázadtak. A hatalmas haderő három éven belül másodszor hagyta, hogy a szultáni sereg viszonylag zavartalanul vonuljon vissza. Ferdinánd szemrehányást tett bátyjának, és élete legnagyobb csalódásáról beszélt, de hiába, a császár politikáját más szempontok irányították.

Az 1532. évi hadjáratban a török nem érte el célját, de Ferdinánd azon ígéretei sem teljesültek, hogy végre megmutatja, mit tud tenni Magyarország megszabadítására. A háborúból kiemelkedik Kőszeg védőinek helytállása. Nyilván nem emiatt változtatta meg eredeti tervét a szultán; hosszú veszteglése, 3 ezer katonájának elvesztése mégis megtépázta a szultáni hadsereg tekintélyét.

A török kivonulása után újból a két király közti megegyezés kérdése került előtérbe. 1532 végén négy hónapos fegyverszünetet kötöttek.

Kormányválság János királyságában

Nádasdy helyzete tarthatatlanná vált, és miután feltételeit Bécsben elfogadták, írásban rögzítették, átállt Ferdinándhoz. Példáját Erdődy Simon és Serédy Gáspár is követte. Ferdinánd, miután nem remélte, hogy a török ellen fegyveres harc indul, 1532 októberében békeajánlattal küldte Záray Jeromost Konstantinápolyba. A Porta háborúra készült a perzsák ellen, és így kedvezően fogadta Ferdinánd követét. A közvetlen tárgyaló, Ibrahim nagyvezír a szultán tudomása nélkül állítólag olyan ígéretet is tett neki, hogy Magyarországot a két király között meg fogják osztani. Záray a megállapodás hírét eljuttatta Bécsbe, ahol az eredményt nagy sikerként ünnepelték, a magyarok is örömmel fogadták, de mélyen megdöbbentek az ország kettéosztásának hírére.

A megegyezés híre eljutott János királyhoz is, aki ismét Grittit küldte a Portára a Habsburg-diplomácia tevékenységéének ellensúlyozására. Ez egyúttal arra is jó volt, hogy egy időre megszabaduljon Grittitől, akivel ellentétei egyre inkább kiéleződtek. Portán Ferdinánd követeit most már Grittihez utasították, aki Ibrahim állítólagos ígéreteit félreértésnek minősítette, egyúttal kijelentette, hogy a szultán Magyarországot Jánosnak adta, és döntésén nem is kíván változtatni. De hozzátette: Ferdinánd előtt nem zárult be minden lehetőség, mert a szultán őt küldi Magyarországra, hogy rendezze a két király közötti ellentétet. Ferdinánd és János viszályát Bécsben igyekeztek összekapcsolni császár és a szultán között a Földközi-tengeren folyó küzdelemmel, amely Európa-szerte megmozgatta a Habsburg-ellenes erőket. Gritti abban tetszelgett, hogy megbízása kiterjed a Porta és V. Károly megbékélésének intézésére is. A szultán ezt felháborodottan utasította el, és Gritti helyzete a Portán megrendült. Még bizonytalanabb lett a lába alatt a talaj, amikor fő támaszát, Ibrahim nagyvezírt 1533 őszén a szultán a perzsa háború előkészítésére küldte. Az 1534-ben megindult hadjárat első nagy sikere, Bagdad elfoglalása – a török flottának a Földközi-tengeren és a Vörös-tengeren aratott győzelmeivel együtt – alaposan megnövelte a Porta magabiztosságát; a császárral és Ferdinánddal való békekötésre egyre kevésbé volt hajlandó. Gritti azonban tovább hitegette a bécsi követeket, sőt kalandos terveibe az is belefért, hogy ki kell használni a török más irányú lekötöttségét, és saját országában kell megtámadni.


Gritti súlyos betegen került ellenségei kezébe, akik nyomban kivégezték. János fellélegzett, de félt is a szultán bosszújától, hiszen Gritti a szultán megbízásából jött. A Portáról kiküldött vizsgálóbiztos, Junisz bég udvari tolmács, Gritti ellenségei közé tartozott ugyan, de Ferdinánd megvesztegette, s így érthető, hogy János király felelősségét állapította meg a magyarokat általában súlyosan elmarasztaló jelentésében.

Miközben a két király egymás ellen harcolt, országszerte félelmetes méreteket öltött az anarchia. Egy dunántúli köznemes találóan írta: „Csodálatos dolog, hogy a királyi felség olyan rosszul kormányozza alattvalóit, hogy ki-ki a kedve szerint él. A nemeseket megrabolják, a parasztokat elfogják, a várakat megostromolják, és minden rosszat elkövetnek, amire csak egy olyan országban kerülhet sor, ahol sem király, sem védelmező nincsen. Vagy nincsen király, vagy alszik, vagy semmit sem tud tenni.”[1] A királyon Ferdinándot értette, de ugyanez állott Jánosra is. A levélíró világosan látta: a bajok gyökere abban rejlik, hogy nincs erős központi hatalom.

Kísérletek a török feltartóztatására

1535 szeptemberében viszont a töröktől óvatosan távolodó János új feltételekkel küldte követeit, Brodarics Istvánt és Frangepán Ferencet V. Károlyhoz, aki a török fölött aratott tengeri győzelem és Tunisz meghódítása után Nápolyban tartózkodott. Ezek szerint bizonyos engedmények árán és biztosítékok mellett kész egyezségre lépni Ferdinánddal. Miután Ferdinánd sem idegenkedett a megegyezéstől, V. Károly császár pedig János feltételeit elfogadhatónak ítélte, megkezdődtek a tárgyalások. A korábbi ellentétek azonban újból felszínre kerültek, ezért a császár úgy határozott, hogy a közvetlen kapcsolat felvételére saját diplomatáját, Johann Wese volt lundi érseket küldi Magyarországra. Az érsek útjába ejtette Bécset, ahol megdöbbenéssel látta, hogy Ferdinánd tanácsosai nem hajlanak sem a békére, sem a háborúra. Váradon viszont, ahol János udvara tartózkodott, már nem akartak a Nápolyban előterjesztett feltételek alapján tárgyalni. Közben ugyanis a Portán bekövetkezett hatalmi változás miatt János török politikája is módosult. 1536 márciusában szultáni hóhér keze vetett véget Ibrahim nagyvezír nyomasztóvá nőtt hatalmának, és az ő bukása utólag kegyvesztetté tette két éve halott pártfogoltját, Grittit is. A szultán a medgyesi gyilkosságra a megbocsátó feledés fátylát borítva, külön követ útján biztosította János királyt további támogatásáról.

A követ, Johann Wese így üres kézzel távozott mindkét királytól, és kénytelen volt újabb fegyverszünettel megelégedni.

A két király hadakozása a fegyverszünetek alatt is folyt, igaz, nem nagy területen, de ez is hozzájárult az ország pusztulásához. 1536 végén Szapolyai hadai elfoglalták Kassa városát. Lehet, hogy így próbáltak Wesére nyomást gyakorolni, de az is feltételezhető, hogy a város német polgárait akarták megbüntetni, akik János ádáz ellenségei voltak, fejére váltságdíjat tűztek ki. Czeczey Lénárd, Kassa új parancsnoka a városi tanácsot elfogta, és a németeket kiűzte. 1637 májusában, már a fegyverszünet lejárta után, János csapatai visszafoglalták a Szapolyaiak várát, Tokajt. Ferdinánd is megindította csapatait, melyekkel azonban nem lehetett komolyabb vállalkozásba fogni. János király környezetében meg is jegyezték, hogy ilyen hadviseléssel száz év alatt sem lehet elfoglalni Magyarországot.

A két uralkodó között megoszló királyi hatalomról bebizonyulván, hogy az ország így kormányozhatatlan, a nemesek és a városok szervezkedéssel, ligákat alakítva keresték a kiutat. 1535-ben az országgyűlés megtiltotta ugyan a szervezkedést és az elkövetett jogtalanságok magánúton való megtorlását, de ezzel korántsem szüntette meg azokat az okokat, amelyek miatt a ligák létrejöttek. Újból részleges gyűléseket tartottak, hasonlókat az 1531-1532. éviekhez. 1536 augusztusában Szikszón jött össze 10 közeli vármegye nemessége a király hívása nélkül. Elképzeléseik – a király küldjön katonaságot, hajtassa végre a nagyok hatalmaskodásai ellen hozott végzéseket; a nemesség keresse fel követeivel a két királyt és Wesét; válasszák meg Perényi Pétert kapitánynak vagy bírónak – a korábbi, tehetetlenül panaszkodó és céltalan terveket kovácsoló gyűlések emlékét idézik.

Újat hozott viszont az az összejövetel, amelyet Ferdinánd király megbízásából Thurzó Elek helytartó hívott össze Nyitrára 1537 végén. Ez abban tért el a korábbiaktól, hogy résztvevői, 8 vármegye küldöttei, nem panaszkodtak, nem keresték a bajok okát az uralkodóban, hanem maguk igyekeztek segíteni. Minden adózó porta után 1 forintot ajánlottak meg, és jelezték, hogy továbbiakra is hajlandók. Forgách Zsigmondot megbízták az adóbehajtás és a fizetett katonaság ellenőrzésével, az adószedők mellé vármegyénként egy-egy nemest állítottak, akik az adózók pontos összeírásáért voltak felelősek. Határozatot hoztak a kapitányi tisztség betöltéséról és a bíráskodásról. Bár a helytartó nem értett egyet a gyűlés néhány határozatával, a Magyar Tanács és különösen Várday főkancellár pedig mindenestől ellenezte a végzések végrehajtását, Ferdinánd végül is kisebb módosításokkal szentesítette a nyitrai részgyűlés határozatait.

Időközben a török újból megkezdte hódításait. 1536-ban elfoglalta Pozsegát, a Száva partján Dubicát és Jasenócot (Jasenovac), ezzel a Dráva-Száva közének nyugati fele veszélybe került. A támadás feltartóztatására Ferdinánd országaiból jelentős haderő gyűlt össze Hans Katzianer főkapitány parancsnoksága alatt. Mintegy 16 ezer főnyi hadsereg állott szemben az Eszéktől délre magát elsáncoló török valamivel kisebb erejével. Katzianer seregének erejét a tétlenség, az esősre fordult őszi időjárás annyira aláásta, hogy a hadvezetés elrendelte a hadsereg visszavonulását, de a törökök megtámadták a visszavonulókat. 1537 okt6berében – Mohács óta az első nagyobb ütközetben – a nagy erőfeszítéssel fegyverbe állított hadsereg súlyos vereséget szenvedett. A felelősség az egész hadvezetést terhelte, de főleg Katzianert hibáztatták, és azzal vádolták, hogy magára hagyta a sereget. A különben tehetségtelen hadvezérnek ismert Katzianer Bécsbe ment, hogy tisztázza magát, de Ferdinánd börtönbe vetette, ahonnan azonban megszökött, és horvátországi birtokaira menekülve 1538 folyamán János király pártját szervezte. Ferdinánd vérdíj tűzött ki fejére elfogatási parancsában; 1539 elején a Ferdinánd táborához akkortájt csatlakozó Zrínyi Miklós a saját várában megölette.

A vereség után fokozni kellett a védelmi előkészületeket. Ferdinánd Jurisics Miklóst nevezte ki Katzianer helyére főkapitánynak, egyúttal Keglevich Péterrel és Nádasdy Tamással töltötte be a hosszabb ideje üresen álló báni tisztséget. A király már Katzianer veresége után néhány héttel Grazba hívta a töröktől leginkább veszélyeztetett Horvátország és Szlavónia képviselőit, hogy a szomszédos osztrák tartományok, Stájerország, Karintia, Krajna és Görz rendjeivel közösen vitassák meg a védekezés lehetőségeit. Kiderült, hogy Horvátországnak 20, Szlavóniának 26 vára van, de valamennyiben kevés az őrség, a fegyver és a lőpor. Vannak várak, melyeket tulajdonosaik nem tudnak fenntartani, ezekről a királynak kellene gondoskodnia. Megállapították, hogy Horvátország és Szlavónia védelmére a rendek és a király együttes erőfeszítésével közel 5 ezer fegyverest kell készenlétben tartani, támadás esetén a nemesség fejenkénti és a parasztok részleges vagy teljes felkelésére is szükség van. A védekezésben fontos feladat vár a folyókra, ezért naszádok építéséről és naszádosok kiképzéséről is gondoskodni kell. Szlavónia és Horvátország nyugati fele számára életkérdés volt a Száva biztosítása. Az új bánok különösen fontosnak tartották Jasenóc visszafoglalását és megerősítését, mely az Una és Száva találkozásában, igen előnyös helyen feküdt; katonai jelentőségét Nándorfehérvár egykori stratégiai fontosságához hasonlították. Nádasdynak meglepetésszerű támadással sikerült a várat visszafoglalnia, de a korszerűtlen és sú1yosan megrongált erősséget – mint védhetetlent – le kellett romboltatnia. Erre a magyarok és a törökök között valóságos versenyfutás kezdődött: mindkét fél azt tervezte, hogy távolabb előkészített gerendákat úsztat a Száván a jasenóci szigetre, és gyors várépítkezésbe kezd. A magyarok tervét a pénzhiány, a törökök próbálkozását a bánok katonái hiúsították meg. A két bán végül is az ellenségtől négy mérföldnyire, a Kulpa torkolatában kezdett hozzá új vár építéséhez, de a munkát nem tudták befejezni.

Ferdinándnak szerencséje volt, hogy a török nem támadt Horvátországra és Szlavóniára, mert a védelem az egész vonalon rosszul állott. A bánok két év elteltével lemondtak megbízatásukról azzal, hogy nem kapták meg fizetésüket. Kettejüknek mindössze 400 lovas tartását biztosította a kincstár, majd számukat leszállította 300-ra, de ezek zsoldjáról sem gondoskodott. A hadiadó befolyt töredékéből és a harmincadjövedelmekből egy fillért sem kaptak. Birtokaikat a belháború és a török pusztította. Panaszaikra a Kamara elnöke bevallotta, hogy a befolyó jövedelmekből ketten nem tudnának egy évig megélni. A viszonylag védettebb Pozsony, Komárom és Moson vármegyéből például a Kamarának vagy semmi, vagy egészen elenyésző bevétele van, ugyanakkor sokféle igényt kell kielégítenie. A töröktől leginkább fenyegetett területeken is filléres gondok futtatták zátonyra a védelem megszervezésének terveit.

A váradi béke

János udvarának kezdeményezésére 1537-ben V. Károly követe, Johann Wese újból megjelent Magyarországon. Az újraindult tárgyalások több mint fél évig, részben Ferdinánd tudomása nélkül folytak. Kimenetelük az utolsó pillanatig bizonytalan volt, mert amiben egyik nap megegyeztek, másnap vagy harmadnap visszavonták. Végül 1538. február 24-én János király Váradon aláírta a békeszerződést.

A békekötésre több körülmény szorította a két királyt. Ferdinándot bátyja következetesen a megegyezésre ösztönözte, s erre az útra terelték a töröktől elszenvedett sorozatos diplomáciai és katonai vereségek is. Attól is tartott, hogy ha elzárkózik a béke elől, reménytelen helyzetében ellenfele átadja az országot a töröknek. János személyi okokból is érdekelt volt a megegyezésben, mert Izabella lengyel királyleány kezét csak királysága elismertetése után nyerhette el. Az is nagy súllyal esett latba, hogy ő és a tárgyalásokat folytató hívei – Frangepán Ferenc, Brodarics István és Fráter György – csalódtak a török szövetségben, és a válságból kivezető utat a belső háborúság megszüntetésében keresték. A végső lökést a császár álláspontját képviselő Wese adta, aki személyes jelenlétével következetesen törekedett az akadályok elhárítására.

A váradi béke szerint János és Ferdinánd, illetve Károly császár kölcsönösen testvérré fogadják egymást. János elismeri Ferdinándot Magyarország királyának, és neki is megadják a Habsburg-testvérek a királyi címet. Pillanatnyilag mind a két király megtartja a kezében levő területeket, János király halála után azonban Ferdinánd uralma alatt újból helyreáll az ország egysége. Az átmenet zökkenőmentes biztosítása érdekében a köztisztséget viselők és az uralkodó osztály tagjai a béke kihirdetésekor azonnal leteszik az esküt Ferdinándra. Az egység kifejezésére a rendeket közös országgyűlésre hívják össze, és itt egyetlen nádort választanak. A többi országos tisztség mindkét király mellett külön-külön megmaradhat. Az ország egységének távlati helyreállítását a szerződés összekapcsolta a Habsburgok örökösödési jogának újbóli elismerésével: Ferdinánd után fia következik, akit az országgyűlés közös akarattal királlyá választani tartozik. Ha Ferdinándnak nem lesznek fiú leszármazottai, az öröklés kiterjed V. Károly ágára is. Ha a császárnak sem lennének férfi örökösei, János király leszármazottai kerülnek a trónra, és csak azok kihaltával nyeri vissza a magyar nemzet (vagyis a rendek) a szabad királyválasztás jogát. Az öröklés kérdésében tehát a Habsburgok kívánsága érvényesült. János király családjának viszont anyagilag teljes kárpótlást biztosítottak. Ha lesz fiú utód, az összes családi birtokot megkapja, újból ki kell alakítani számára a szepesi hercegséget, ezt a címet viselheti, és joghatóságot gyakorol Szepes vármegye fölött is. A Ferdinánd országrészére eső Szapolyai-birtokokat a béke kihirdetésétől számított két éven belül vissza kell váltani. Ha János király özvegye gyermek nélkül marad, a birtokok felét kapja meg élete végéig. János élete tartamára az országot pontosan felosztják a két király között. Szlavóniát, Horvátországot és Dalmáciát egészében Ferdinánd, Erdélyt viszont János kapja. Magyarországon a tényleges helyzet figyelembevételével különbizottság fogja meghúzni a határt a két király területe között. Hogy esetleges átpártolások ezt a felosztást meg ne bontsák, megtiltották a birtokosok átállását egyik királytól a másikhoz.

A váradi egyezség távlatilag véget kívánt vetni a kettős királyválasztás következményeinek, amelyek közül egyike a legsúlyosabbaknak a birtokos osztály megoszlása és ingadozása volt. Jánosnak főleg az ország északi felében voltak hívei, de birtokai révén a Dunántúlon és a Dráva-Száva közén is sok rokona, familiárisa élt. Erdélyben, melynek vajdája volt, uralma szintén szilárdan állott. Eredetileg őt támogatták mindazok, akik a Habsburg-uralmat ellenezték. Ferdinándnak az ország nyugati felében élő birtokosok voltak a hívei, akik a Habsburg királytól vártak védelmet. A városok német ajkú polgársága és az erdélyi szászság is mellette állott.

A két király kezdetben kialakult területe között a határvonal azonban nem maradt változatlan. A birtokosok zöme átment egyik királytól a másikhoz. Voltak, akik csak egyszer cseréltek urat, és azután kitartottak, de voltak, akik többször is átpártoltak, és átállásukat pontos feltételekhez kötötték, megállapodásukat szerződésben rögzítették. „Nem csoda ha bizonyos elsötétülés fogja el annak a lelkét, a ki az egykorú akták közt lapoz s látja, hogy kivétel nélkül birtokkérés, adományozás, ígéret, tehát anyagi érdekek azok a rugók, melyek a kicsiny vagy nagy szerepet játszók politikai meggyőződését átalán szabályozzák, s hogy a legszebb, legjobb hangzású történeti nevek viselői annak a részére állnak a két ellenkirály közül, a melyik többet tud ígérni, többet tud adni.”[2] Kevesen voltak olyanok, akik elvi meggyőződésből követték valamelyik uralkodó irányvonalát, és kiábrándulva belőle, mentek át a másik oldalra. Minthogy pedig a királyok hatalma addig ért, ameddig híveik birtokai, és állandóan folytak az átpártolások, a határt pontosan nem is lehetett megvonni a két király országrésze között. A nagyobb birtokosoknak többfelé is voltak birtokai, és bármilyen felosztással megoldhatatlan volt, hogy ugyanannak a királynak a területére essenek. A birtokosok ezért minden felosztást elleneztek. A váradi megegyezést előkészítő tárgyalások titokban folytak, sem a rendeket, sem Ferdinánd magyar tanácsosait nem avatták be. De a megbeszélésekről mégis kiszivárogtak egyes részletek. Ferdinánd országgyűlésein a rendek többször is tiltakoztak amiatt, hogy az országot a hátuk mögött fel akarják osztani, s kérték, vonják be őket is a tárgyalásokba. Ezek után várható volt, hogy a béke közzététele ellenállást fog kiváltani. Ezért vették be a megegyezés szövegébe, hogy azok ellen, akik a megállapodásba nem akarnak beleegyezni, vagy rendelkezéseinek vonakodnak engedelmeskedni, mindkét részről ezer lovast és ezer gyalogos puskást kell sürgősen fegyverbe állítani.

A belső ellenzéknél sokkal nagyobb veszedelem fenyegette a váradi megegyezést kívülről. Nem az jelentett nehézséget, hogy a két király az egymás ellen korábban kötött megállapodásokat kölcsönösen felmondja, hanem az, hogy az ország erőinek egyesítése nyilvánvalóan a Török Birodalom érdekeibe ütközött. Nem volt kétséges, hogy amint a szultán tudomást szerez a szerződésről, hadakat zúdít az országra. A tárgyalások során azt kívánták, hogy János nyíltan szakítson a törökkel, de ez az adott körülmények között azonos lett volna az öngyilkossággal. Ezért megfelelő megoldást kerestek: a császárra bízták, hogy egy általa katonailag és politikailag kedvezőnek tekintett időpontban közzétegye a békeszerződést. Ha ez török támadást vált ki, a császárral együtt Ferdinánd és János is köteles megmozgatni minden erejét az immár „közös ellenség” ellen, ahogyan a szerződésben a törököt nevezték.

A török figyelmét a békéről elterelendő, ugyancsak 1538. február 24-én, egy évre szóló fegyverszünetet kötöttek, ami több ponton megegyezett a váradi békével. Az óvatosság nem is bizonyult feleslegesnek. Fráter György küldöttét néhány hónappal a béke megkötése után fagyosan és bizalmatlanul fogadták Törökországban. Az okot sem titkolták: János megegyezett Ferdinánddal, ami nagy hálátlanság a részéről azután, hogy a szultán kétszer is átadta neki Budát. Pontosan nem tudták, hogy mi van a váradi békében, de így is sejtették, hogy a két király egyezsége veszélyezteti a török magyarországi terveit.

A váradi békében foglalt elgondolás helyes volt, az ország erőit aláásó belső ellenségeskedés megszüntetése egymagában is komoly eredmény lett volna. A megállapodás azonban jórészt papiroson maradt, mert számos megvalósíthatatlan intézkedést tartalmazott. Ilyen volt az ország pontos kettéosztása, s különösen a jórészt már mások kezére jutott Szapolyai birtokok visszaadása. A legfontosabb kérdés: a béke közzététele nem a két királyon, hanem a császáron múlott.

A váradi egyezmény teherpróbájára hamarosan sor került: a szultán 1538 augusztusában nagy hadsereggel Moldvára támadt, és Péter vajda Erdélyben keresett menedéket. Attól lehetett tartani, hogy a Ferdinánd és János megállapodását sejtő szultán megtorlásképpen betör Erdélybe. János király ezért Kolozsvárra országgyűlést hívott össze, és nagy beszédben jelentette be, hogy eddigi török politikája súlyos áldozatok ellenére sem tudta megvédeni az országot, így most fel kell készülni a fegyveres védelemre. Utalt az európai politikai helyzet kedvező alakulására, és kilátásba helyezte a császár, Ferdinánd és a szomszéd népek segítségét. Az országgyűlés a belső erőket igyekezett megmozgatni: általános felkelést hirdetett, és szükség esetére elrendelte a jobbágyok fegyverbe hívását.

Harcra azonban nem került sor, mert a szultán megelégedett annyival, hogy Péter vajda helyett testvérét, Istvánt ültette Moldva trónjára, azután visszavonult. Az ország fegyveres védelmét a török nem tette próbára, Erdély szerencséjére. A Ferdinánd által ígért hadakból csak 3-4 ezer zsoldos érkezett meg, a magyarországiak és erdélyiek katonaállítása is alatta maradt a várakozásnak. A szultán figyelmét így sem kerülték el az erdélyi előkészületek. Kérdőre vonták Jánost, aki azzal védekezett, hogy azok az Erdélybe menekült Péter vajda ellen irányultak. Szavai alátámasztására elfogta és kiadta a vajdát. Az újabb kolozsvári országgyűlés 1 forintos adót szavazott meg, amit a szultán megengesztelésére szántak, s úgy tervezték, hogy a pénzt maga Fráter György viszi a Portára.

Ez a fordulat azonban még nem tántorította el Szapolyait a váradi béke vonalától. 1539 márciusában feleségül vette Izabellát, s a béke érvényességét kifejezetten elismerte. Nem zárkózott el a fegyverszünet meghosszabbítása elől sem. Újból hangsúlyozta, hogy a béke közzététele és a közös ellenség megnevezése egyedül a császártól függ.

Ferdinánd is készült a béke végrehajtására. Megkezdte a Szapolyai birtokok visszaváltását. Mivel azonban érdemleges előrehaladás nem történt, Ferdinánd váratlan lépésre szánta el magát: 1539 októberében bejelentette a váradi megegyezést a Portán. Azt remélte, hogy ezzel ellenfelét végleg lehetetlenné teszi, és a török őt ismeri el Magyarország királyának, amiért még adófizetést is kész volt vállalni. Célját azonban nem érte el, mindössze hat hónapos fegyverszünet jött létre közte és a Porta között. Ferdinánd udvarában egyoldalúan Szapolyait hibáztatták azért, hogy a békében foglaltak nem valósultak meg. Azzal vádolták, hogy ahelyett, hogy nyíltan szembefordult volna a törökkel, barátságát kereste. A béke végrehajtásának elmaradása azonban elsősorban V. Károly császáron múlott. A megegyezés megkötésekor úgy látszott, hogy a nizzai fegyverszünet felmenti a császárt a francia háború terheitől, Franciaországon kívül a pápára és Velencére is számíthat a török ellen. De a Német Birodalom belső viszályai, a protestánsok schmalkaldeni szövetsége, majd a katolikus rendek ligája miatt a császár nem tudott komoly erőket a török ellen küldeni, ami pedig a béke kihirdetésének feltétele volt.

János király halála

Miután a két király próbálkozása az egység megteremtésére így holtpontra jutott, a rendek maguk igyekeztek gondoskodni az ország védelméről és a széthúzás megszüntetéséről. A Ferdinánd-pártiak azt kérték, hogy János híveivel együttesen tárgyaljanak az ország megmaradását érintő kérdésekről, de Ferdinánd elhárította a kérést. János király uralmát pedig súlyos belső veszedelem fenyegette. A szultán kiengesztelésére kivetett adók és Fráter György kincstartó erélyes módszerei miatt megbomlott János híveinek tábora. Egy nagyúri csoport Majlád István és Balassa Imre vajda vezetésével szervezkedett. A havasalföldi bojárcsaládból származó Majlád a Gritti elleni harc egyik vezéreként lett népszerű, János király 1534-ben erdélyi vajdának nevezte ki. Sógora, Nádasdy Tamás révén kapcsolatban állott a bécsi udvarral is. Később a vajdai tisztséget megosztotta Balassa Imrével, akinek szintén volt kapcsolata Ferdinándhoz. 1539 végén a két vajda több erdélyi úr bevonásával szövetséget kötött. A szövetséglevél szerint, ha a királynak valami baja történnék, együttesen választják ki utódját. Védelmezik egymást, senkitől nem tűrik megnyomorításukat, a köztük felmerülő ellentéteket fogadott bírák döntésére bízzák, és a tisztségeket együtt tartják meg vagy teszik le. A szövetséglevélben nem helyezkedtek nyíltan szembe Jánossal, de a király jól érezte, hogy a valóságban uralmának megdöntésére törekednek. Ezért amint a szervezkedésről értesült, állapotos feleségét Budán hagyta, és gyenge egészsége ellenére 1540 márciusában Erdélybe ment, s útközben hadsereget gyűjtött.

Az ellenzéki hangulat szélesebb körre is kiterjedt: az erdélyi rendek az értelmetlen törökpolitika, a súlyos adóterhek, a pénzhiány és a rendi jogok megsértése miatt zúgolódtak.

Amikor János Váradra ért, a vajdák is, a rendek is követeket küldtek hozzá. Ő azonban nem tárgyalt velük, hanem április 24-re Tordára országgyűlést hívott össze, mely a vajdákat bűnösnek mondta ki, és halálra ítélte. János hadserege mintegy figyelmeztetésként már előzetesen elfoglalta és lerombolta Balassa Imre várait. Balassa Majládhoz menekült Fogaras várába, melyet a király hadai nem tudtak bevenni.

Az erdélyi rendek még a tordai országgyűlés alatt titokban Ferdinándhoz fordultak: küldjön 12 ezer főnyi hadsereget, mert ilyen kedvező alkaalom máskor nem nyílik Erdély birtokbavételére. Erre azonban nem került sor, de János királyt Bécsből és Magyarországról is figyelmeztették, hogy ne üldözze a vajdákat, mert különben barátaik segítségükre fognak sietni. A császári követ pedig azzal kereste fel, hogy a török várható nagy támadása ellen együttes erővel védjék meg Buda várát.

János király azonban már érzéketlen volt a hírekre. Május végén szélhűdés érte, egészségi állapota rohamosan hanyatlott. Még értesült arról, hogy július 7-én fia született, de ez is csak átmeneti javulást hozott állapotában: július 17-én befejezte éltét. Halálát néhány napig titokban tartották. Politikai végrendelete, melyet halálos ágyán mondott a körülötte állóknak, a szultán védelmét emelte ki, és egyúttal figyelmeztetés volt: ne válasszanak Habsburg királyt.

Alakját a Habsburg-propaganda igyekezett a legrosszabb színben feltüntetni, hogy lehetetlenné tegye a hazai és külföldi közvélemény előtt. A továbbiakban is nagyrészt ez a kép élt róla. Pedig János királynak a török hatalomhoz való viszonya nem volt kezdettől fogva egyértelmű. Koronázása után még azt tekintette fő céljának, hogy az országot megmentse a török veszedelemtől, kapcsolatba lépett a nyugat-európai udvarokkal. Amikor azonban Ferdinánd kiszorította az országból, a szultán védnöksége alá helyezkedett. Utóbb mégis belátta, hogy ez nem jelent védelmet az országnak, s azzal próbálkozott, hogy a császár segítségével megegyezzék ellenfelével, és helyreállítsa az ország egységét. Ez a terve is meghiúsult, és élete végén megint a török védelme alatt kereste a megoldást. Azt mindenesetre felismerte, hogy Magyarország egymagában nem tud megállani, valamelyik nagyhatalomhoz kell kapcsolódnia.

Szapolyai János – láttuk korábban – erélyesnek, céltudatosnak indult, vagy legalábbis ilyennek hitték. Utóbb viszont gyakran határozatlan, erélytelen uralkodónak bizonyult, "Katalin királynak", amint nevezték, akinek gyengeségét alattvalói ki is használták. Megesett, hogy megalázkodva könyörgött azért, hogy megtartsa valamelyik emberét, sírva fakadt az ellenség okozta pusztulás láttán, de tudott kegyetlen is lenni. Mindezt nyilván nem annyira jelleme fogyatékosságának kell tulajdonítanunk, mint inkább a kegyetlenül nehéz magyarországi politikai és katonai helyzetnek, amelyben János király élt 1526 és 1540 között, s amelyen a kor egyik legnagyobb magyar politikusegyénisége, Fráter György sem tudott úrrá lenni.

Halálának hírére Ferdinánd, mintha a váradi megegyezés eddig megvalósult volna, János országrészének átadását kívánta. Budára Izabellához, Erdélybe a rendekhez, Konstantinápolyba a szultánhoz küldött követeket, az utóbbinak évi 30 ezer forint adót ajánlott fel az egész országra kiterjedő királysága elismerése fejében. Közben hadsereget állított készenlétbe arra az esetre, ha Budát fegyverrel kellene bevennie. Tárgyalásain ismételten hivatkozott a váradi békére, melynek lényege azonban már teljesen eltorzult, hiszen eredetileg a török elleni hadjárattal kapcsolódott össze.

János pártja is mozgásba lendült. Werbőczy István és Eszéki Imre nagy ajándékokkal a Portára ment, hogy a király halálát bejelentse, és családja számára a szultán támogatását megnyerje. A lengyel királytól diplomáciai és fegyveres támogatást kértek. Az ország további sorsáról azonban már megoszlottak a vélemények. Az egyik csoport azt kívánta, hogy a halott király akaratának megfelelően fiát válasszák meg, mert így remélhető a török védelme alatt János politikai örökségének átmentése. Ezt az irányzatot képviselte Fráter György, Török Bálint és a Portára küldött két követ. A másik csoport viszont – ebbe tartozott Perényi Péter, Frangepán Ferenc, Petrovics Péter, Bebek Ferenc, Balassa MenyhártFerdinánd alatt kívánta egyesíteni az országot, de úgy, hogy a váradi béke eredeti formájában valósuljon meg, tehát a császár nyújtson komoly segítséget a török ellen. Különben János király halálát a török fogja kihasználni: vagy leplezetlenül, vagy a királyfi védelmének címén teszi rá kezét az országra. Ha a császár nem tud segíteni, vegye rá Ferdinándot, hogy mondjon le a hatalmában levő területekről, és az ország egységesen keresse megmentése lehetőségét.

A versengésben a királyfi trónutódlásáért dolgozó csoport bizonyult a leggyorsabbnak. Elsőnek Werbőczy és Eszéki követsége ért a Portára. Meg kellett ugyan várniuk, amíg a szultán Budára küldött külön csausza útján megbizonyosodott a gyermek létezéséről, de októberben már azt jelenthették haza, hogy a szultán Magyarországot János Zsigmondnak adta.

A szultán döntésének hírére János király hívei Rákos mezején – nem szabályosan összehívott országgyűlésen – királlyá kiáltották ki fiát. Az ország kormányát Izabella királynéra és három tanácsosra, Fráter Györgyre, Petrovics Péterre és Török Bálintra bízták. Koronázásra azonban nem került sor, János Zsigmond a „Magyarország választott királya” címet viselte.

Ferdinánd kísérletei az ország birtokbavételére, katonai és diplomáciai eszközökkel, nem jártak eredménnyel. Fegyveres ereje, Leonhard von Vels vezetésével, nem is kísérelte meg Buda ostromát, megelégedett Pest és Visegrád elfoglalásával. Ferdinánd portai követe, aki nem más volt, mint János király egykori szószólója, Hieronymus Łaski, csak azután érkezett Konstantinápolyba, amikor már János Zsigmond trónutódlása mellett döntöttek. A fegyveres akció miatt bosszús szu1tán Łaskit nem csak elutasította, de kilenc hónapi fogságra vetette. Az Erdélybe küldött Nádasdy Tamás sem ért el többet, csak azt tudta jelenteni Ferdinándnak, hogy nagy széthúzást talált az erdélyi urak között. Elsősorban a szászok megnyerését tartották fontosnak, de még ők is az erdélyi három nemzet gyűlése utánra halasztották döntésüket.

Ferdinánd a sorozatos kudarcok ellenére is tovább dolgozott, hogy az országot birtokába vegye. A királyné megnyerésére törekedett; arra az ellentétre próbált építeni, ami egyre mélyült Izabella és János tanácsosai között. A királyné idegen volt, nem ismerte a magyarországi helyzetet. Azt tette, amit atyja tanácsolt: először fia trónutódlását igyekezett biztosítani, utóbb Ferdinándhoz húzott; titokban tárgyalásokat kezdett vele Buda átadásáról, állítólag már a kárpótlásról is megegyeztek. Ingadozó volt és szeszélyes; félt a töröktől, de félt Ferdinánd ostromától is; uralkodásra vágyott, és egyre nagyobb ellenszenvet érzett Fráter György iránt, aki magához ragadta a vezetést, és vaskövetkezetességgel kitartott a törökbarát politika mellett, nem bízván abban, hogy Ferdinánd meg tudja védeni az országot.

Buda török kézen

1526-ban és 1529-ben a szultán már elfoglalta Budát, de nem vette birtokába. 1541-ben megtartása katonailag ugyanúgy kockázatos volt, mint korábban: távol esett az összefüggő török területektől, az odavezető utat sem lehetett biztosan kézben tartani. A szultán mégis elfoglalása mellett döntött, mert világosan látta, hogy a magyarok törökbarátságára még kevésbé építhet, mint János idejében, s ha meg nem előzi, előbb-utóbb Ferdinánd veszi be a várat.

Buda sorsát már a hadjárat megindítása előtt eldöntötték a Portán; a királyné, a királyfi és a tanácsosok jövőjéről most határoztak a szultán óbudai táborában. Szulejmán János Zsigmondnak adta az ország keleti felét, meghagyta a tanácsosok életét, és megengedte, hogy a királynéval a keleti országrészekre távozzanak. A számukra kijelölt terület határait bizonytalanul állapították meg, de megvolt a lehetőség az erdélyi állam megalakulására.

Erdélyben ekkor már véget ért a János uralma elleni szervezkedés. Majlád István, miután a töröknek is, Ferdinándnak is felajánlkozott, teljesen magára maradt.

A gyalui egyezmény

Buda eleste ugyanolyan megdöbbenést váltott ki az európai közvéleményben, mint vagy kilenc évtizede Bizáncé. A törökök benyomultak a Duna-medencébe, Budát az iszlám előretolt bástyájává tették, és azt a rémképet idézték fel, hogy Magyarország elnyelésével közvetlenül fenyegetik majd a nyugatabbra fekvő országokat.

Az országon belül egy időre ugyanolyan kapkodás és bizonytalanság uralkodott el, mint Mohács után. Amíg a szultáni sereg az országban volt, még nemesi gyűlések összehívásával is hiába próbálkoztak. Csak az ellenség főerőinek kivonulása után, 1541. december 21-én sikerült megtartani az első jelentősebb összejövetelt Miskolcon. Az ország északkeleti felének 14 vármegyéjéből vettek rajta részt mindkét király hívei. A miskolci gyűlés, mint a korábbi összejövetelek is, a török szövetségre épített politika csődjét, az átélt rettenetes csalódást és elkeseredést tükrözte: a résztvevők egyértelműen Ferdinánd királyságában látták a mentséget, végzéseiket és kéréseiket hozzá juttatták el.

János király egész udvarának is, elsősorban Fráter Györgynek, szembe kellett néznie a tragédiával. A Barát, aki Szapolyai halála óta következetesen a váradi béke ellen dolgozott, Buda eleste után szakított korábbi politikai vonalával. A vádnak, hogy szántszándékkal juttatta török kézre az ország fővárosát, nem volt ugyan alapja, a felelősség terhe alól mégsem tudott szabadulni. Lelkiismeretével viaskodva jutott el odáig, hogy Serédy Gáspár, felső-magyarországi kapitány útján kapcsolatot teremtett Izabella udvara és Ferdinánd között. Ferdinánd november 22-én Serédyt küldte ki biztosaként. Izabella királynét Statileo János erdélyi püspök, Fráter György váradi püspök, kincstartó és Petrovics Péter temesi főispán, Magyarország alsó részeinek kapitánya képviselte. Megbeszélésük december 29-én Gyaluban, az erdélyi püspökség várában megegyezésre vezetett.

Az egyezmény lényegében a váradi béke alapján állott: az egész ország Ferdinándot illeti, János családja pedig megfelelő kárpótlást kap. Ferdinánd átadja Szepesvárat és összes tartozékát Izabella királynénak és János Zsigmondnak, Izabella viszont átengedi a Magyar Koronához tartozó összes várost és várat Magyarországon és Erdélyben, akár saját kezében vannak, akár pedig valamelyik híve birtokában. A magyar koronát megőrzésre Ferdinánd veszi át. Amíg a megállapodás tényleges végrehajtására sor kerülhet, Ferdinánd évi 12 ezer forintot fizet János özvegyének. A még rendezésre váró kérdésekben két éven belül megegyeznek, és ha ez nem sikerül, V. Károly császár és Zsigmond lengyel király döntésének vetik alá magukat. Az egyezmény megkötésévei egyidejűleg Fráter Györgyöt és a többi tanácsost Ferdinánd nevében Serédy Gáspár kegyelmébe fogadta, és büntetlenséget biztosított számukra. Ők viszont hűséget fogadtak Ferdinándnak.

A gyalui egyezmény létrejöttekor a politikai helyzet egy ponton egyszerűbb volt, mint a váradi béke megkötése idején: a két vetélytárs király közül már csak az egyik élt. Egy sor nehézség viszont megmaradt. Szepesvár és uradalma nem volt Ferdinánd kezében, így nem rendelkezhetett velük. Ha a váradi béke létrehozói tartottak a közös ellenségtől, ez a veszedelem most megsokszorozódott: a török megszállta fegyvereseivel az ország fővárosát. A megállapodás csak úgy léphetett életbe, ha a törököt kiszorítják az országból.

Ferdinánd 1542 áprilisában, Izabella júliusban hagyta jóvá a megállapodást. Ekkor már javában folytak a török elleni hadjárat előkészületei, melynek elsődleges célja Buda visszafoglalása volt, még mielőtt az ellenség végleg berendezkedik benne. Szinte ugyanabban az időben ült össze az országgyűlés Besztercebányán, a német birodalmi gyűlés pedig Speyerben. Ferdinánd biztosokkal képviseltette magát a magyarországi rendek ülésén, maga pedig Speyerbe ment.

Katonai és diplomáciai próbálkozások a török visszaszorítására

  • A hadsereg zömét a német birodalmi rendek és városok által felfogadott és fizetett zsoldosok tették ki. Július elején 4-6 ezer lovas és 20-27 ezer gyalogos gyülekezett Bécsben. A Magyarországon zsoldba fogadott lovasok száma elérte a 10 ezret, és a nehézkesen csatlakozó magyar hadakkal együtt a hazai erő végül is 20 ezerhez közelített. A pápa mintegy 3 ezer zsoldost küldött. Ezt a több mint 40 ezer főből álló sereget 200 hajóból álló flottilla egészítette ki, ebben olasz, magyar, dalmát naszádosok szolgáltak. Ferdinánd a brandenburgi választófejedelmet, Joachimot nevezte ki főparancsnoknak, s haditanácsot állított mellé.
  • Az ostrom megszüntetését azzal indokolták, hogy Pest önmagában amúgy is tarthatatlan lenne, s török felmentő sereg is közeledik. Az olaszok s főleg a magyarok elégedetlenségét Joachim a hadműveletek folytatásának reményével próbálta csillapítani: azt állította, hogy a birodalmi csapatok csak téli szállásra vonulnak. A valóságban azonban a komoly erőt képviselő hadsereg a hideg miatt és járványoktól megtizedelve teljesen felbomlott, még felszerelése egy részét is az ellenségnek hagyta. Ferdinánd már hiába emlegette a birodalmat ért szégyent és gyalázatot bátyjának írt levelében, és hiába hangoztatta, hogy jobb lett volna bele sem fogni a vállalkozásba. A hosszú évek óta várt és Buda eleste után az ország szempontjából létfontosságú birodalmi sereg érthetetlenül elpazarolta a hadviselésre alkalmas hónapokat, és akkor kezdett a hadműveletbe, amikor hosszabb vállalkozásra az időjárási viszonyok miatt már nem volt lehetőség. Az elégedetlenkedő magyarokat Ferdinánd azzal igyekezett leszerelni, hogy elfogatta Perényi Pétert, a magyar csapatok főkapitányát, mert a vád szerint összejátszott a törökkel, és lefoglalta az egri püspökséget. A törvénytelen lépés azonban csak tetézte a visszavonulás miatti elkeseredést. A magyarok távoztak a táborból, Thurzó Elek helytartó pedig lemondott tisztségéről. Perényi Péter, a korszak hatalomra törő és eszközökben nem válogató szereplője bűnbak volt a kudarcért: később kiszabadult ugyan a bécsújhelyi börtönből, de hamarosan meghalt. A katonai lépésekhez hasonlóan balul ütöttek ki Ferdinánd diplomáciai kísérletei is. 1541-ben követe útján a szultán hadjáratát próbálta elhárítani, Buda eleste után többször is adót – 1542-ben évi 50-100 ezer forintot – ajánlott fel, ha a szultán átengedi neki Magyarországot. Próbálkozásai azonban sorra eredménytelenek voltak. A további védekezés megszervezésére Ferdinánd 1542 novemberére Pozsonyba hívta a rendeket. A birodalmi hadsereg kiábrándító szereplése és Perényi elfogása miatt feltűnően kevesen jöttek össze. A helyzet annyira súlyos volt, hogy a király személyesen nyitotta meg az országgyűlést. Bejelentette, hogy a jövőben elsősorban magyar és olasz csapatokra kíván támaszkodni. A védelemhez további adókat kért, s a beszedés és katonaállítás hatékonyabb megszervezését ígérte. A rendek újra megszavazták a Besztercebányán megajánlott katonaságot és adót, s az utóbbit jobbágytelkenként – két részletben fizetendő – 2 forintra emelték. Az országgyűlés újból foglalkozott a jogtalanul elfoglalt birtokok visszaadásával és a bíráskodással. A megüresedett nádori tisztet az egybegyűltek gyér száma miatt nem töltötték be, de a bírói feladatok ellátására nádori helytartót kértek, a királyi személyes jelenlét bíróságára pedig ítélőmestereket. Sürgették továbbá a királyi jogügyigazgató s 12 joghoz értő bírótárs kinevezését. Ferdinánd, aki közben elhagyta Pozsonyt, visszatért, és szentesítette a törvényeket.
  • Amikor a török Székesfehérvárt ostromolta, egy szemtanú szerint 8 ezer németet és 4 ezer itáliait tartottak vissza Bécs védelmének erősítésére, még Ferdinándnak a nyugati határ közelében levő táborába sem engedték őket.

Az oszmán hatalom új hódításai

  • Szulejmán szultán 1543-ban hatodszor vezette hadait Magyarországra, távolabbi célja állítólag újból Bécs volt. Elfoglalta Valpó várát, majd július elején átkelt a Dráván. Siklóson, amikor az ellenség a belsővárig jutott, a várnagy céltalannak tartotta a további harcot, és szabad elvonulásra feladta a várat. Pécs védői meg sem várták az ostromot, más megerősített helyekre menekültek; Szászvár is megadta magát. Július 22-én a szultán Budára érkezik, majd egyenesen Esztergomhoz vezette seregét, hajókon vontatott ágyúi a Dunán követték. Esztergomot közel 2 ezer gyalogos védelmezte, köztük olaszok, spanyolok és németek. A várat bevehetetlennek tartották, őrsége eleinte keményen harcolt, de alig több mint egy hét után tárgyalásokat kezdett, és a várat átadta az ellenségnek. Tata Ahmed pasának ellenállás nélkül hódolt meg; olasz parancsnoka ezért halállal bűnhődött. Ferdinánd parancsára a tatai őrség német vezetőjét és Esztergom feladóit is börtönbe vetették, de hosszabb fogság után ítélet nélkül elengedték őket. Esztergomból a szultán nem folytatta útját Bécs felé – amitől tartottak –, állítólag azért nem, mert hírt kapott arról, hogy a franciák nem kezdték meg a Földközi-tengeren hadműveletüket, melynek V. Károly császár erőit kellett volna lekötnie. A török fősereg Fehérvárhoz vonult. Az ősi koronázóváros falait ugyan már nagyon megviselte az idő, de a természet komoly védelmet biztosított számára. Mocsarak vették körül, amelyeken kevés átjáró vezetett. Ezeket külön is megerősítették. A felkészülés a védelemre nem volt zavartalan. Ferdinánd olasz parancsnokot szeretett volna, de nem talált vállalkozót. A városi polgárság a sziléziai származású Varkócs György várkapitány helyett mást látott volna szívesen az őrség élén, s ez súlyos következményekkel járt. A török sereg visszavonulást színlelt, ezzel sikerült kicsalnia a lovasokat, majd hirtelen visszafordult, és megakadályozta visszatérésüket a falak mögé. A szultán töltést építtetett a mocsárba, és katonái szeptember elején a hajnali ködben behatoltak a külvárosba. Varkócs, akit a veszélyeztetett városrészen ért a támadás, harcolva vonult vissza csapataival a vár kapuja felé, de a polgárok nem engedték be. A parancsnok és katonái a Budai Kapu előtt estek el a túlerő elleni harcban, a menekülők közül többen a mocsarakba vesztek. Néhány nappal ezután a polgárság feladta a várat. Fehérvár elfoglalása után, bár még csak szeptember eleje volt, a szultán kivonult az országból. A hadjárat vártnál rövidebb ideig tartott, mert a megtámadott helyek vagy egyáltalán nem, vagy csak rövid ideig álltak ellen. A birodalomból ígért segítségnek alig látta hasznát az ország. V. Károly a török ellen előkészített csapatokat saját céljaira használta fel, a töröksegélyen fogadott zsoldosok nagy részét pedig – mint említettük – Bécs őrzésére tartották vissza. Pozsony alatt így is jelentékeny haderő gyűlt össze Ferdinánd országaiból: ausztriaiak, csehek, morvák, magyarok, mintegy 20 ezren. A Dunán hidat vertek, amin egy nap alatt átkelhetett a fősereg. Fehérvár ostromakor meg is indultak; mikor azonban híre jött, hogy a város elesett, és a török megkezdte visszavonulását, az idegenek már nem akartak Magyarországon harcolni, kérésükre a hadjáratot a következő évre halasztották.
  • A fenyegetett országrészek igyekeztek magukon segíteni. A Tisza vidéki és a tiszántúli vármegyék többször összegyűltek, határozatokat hoztak a védekezésre, a hatalmaskodások megfékezésére. A tiszántúliak adófizetés vállalását fontolgatták a töröknek, míg Ferdinánd meg nem tiltotta, hogy királyi engedély nélkül részgyűléseket hívjanak össze.

Új védelmi vonal kialakítása

  • János király halála megváltoztatta a magyarországi helyzetet; a szu1tán Buda megszállása mellett döntött, hogy ne Ferdinánd szerezze meg azt. Az 1542. évi hadművelet azonban megmutatta, hogy a birodalom egybefüggő területeitől távol, magányosan álló török Buda veszélyben van. A szultán közvetlen célja tehát Buda védelmi övezetének kialakítása lett: ezt a célt szolgálták az 1543-1545. évi várfoglalások. A meghódított, most már török várak viszont nemcsak Buda védelmét és dunai utánpótlását biztosították, hanem további támadások kiindulópontjaivá váltak. Őrségük összevonásával 10-12 ezer főnyi sereg indulhatott támadásra; a Dráván túlról és Boszniából további 8-9 ezer gyorsan mozgósítható katonát lehetett erősítésül küldeni. Egyszerűsödött a helyzet azzal is, hogy Buda elfoglalása után lényegileg megszűnt a két király harca a területi megosztás körül; Magyarország nyugati és északi része most már egyedül Ferdinándhoz tartozott.
  • A Besztercebányán 1543 őszén összeült főrendek tehát a várak építésének fontosságát hangsúlyozták. A Dunán túl, ahol a leginkább voltak megerősíthető helyek, hosszú szakaszon kellett védekezni; a Dunán innen, ahol a török a gabonatermő vidékeket és a Garam menti bányavárosokat fenyegette, az Ipoly és a Garam mellé kívántak várakat építeni. Bár a tiszántúli vármegyék sorsa – Ferdinándhoz vagy Erdélyhez csatlakozásuk – még bizonytalan volt, a főrendek ide, kelet felé is szükségesnek látták akadályt állítani az ellenség útjába.
  • 1555 elején Nádasdy Tamás nádor emlékiratban fordult Ferdinánd fiához, Miksához, felsorolta a Dunától a Dráváig őrködő várakat, és vázolta a védelmi vonal szerepét; 43 erősséget említett.

Fegyverszünet. Béke a törökkel.

A török elleni védelem kiépítését valamelyest megkönnyítette, hogy 1543 óta a szultán nem vezette seregét Magyarországra, 1545-től pedig az itt állomásozó török őrségek terjeszkedése is szünetelt. A török ekkorra már biztosította Buda védelmét, továbbá a fővároshoz vezető szárazföldi és vízi utat; érdekei ugyanakkor keletre, a grúzokkal szövetkezett perzsák ellen szólították. Így kedvezően fogadta Ferdinánd, majd V. Károly követeit, akik béketárgyalásokat kezdeményeztek a Portán.

Ferdinánd király a tárgyalásokkal időt akart nyerni, még bízott V. Károly császár többször ígért hadjáratában. Ebben reménykedtek a magyar rendek is, de hiába. A császár évről évre halasztotta, majd levette a napirendről a török elleni háborút. I. Ferenc francia királlyal 1554-ben Crépyben békét kötött ugyan, és szabad kezet kapott a birodalmi protestáns fejedelmek ellen. (Őket előzetesen a franciák ellen tudta kihasználni, úgyhogy a speyeri birodalmi gyűlés 1544 elején a töröksegélyt a törökkel szövetséges francia király ellen szavazta meg.) 1545-ben a pápa a császár sürgetésére zsinatot hívott össze Tridentben (Trento), de a birodalmi protestáns rendek megtagadták a részvételt. 1546-1547-ben V. Károly – mint láttuk – fegyveres harcban törte le a német protestáns fejedelmek és városok úgynevezett schmalkaldeni szövetségét, de ez a győzelem nem volt végleges: szekularizációs törekvésektől vezettetve a katolikus fejedelmek egy része is csatlakozott az V. Károllyal szemben álló táborhoz. A császártól tehát éveken át hiába várták a török elleni hadjárat megindítását, sőt magyar csapatoknak kellett részt venniük a schmalkaldeni háborúban, a szász választófejedelem elleni küzdelemben.

Még 1544-ben történt, hogy a magyar országgyűlésre kiküldött császári követ már ígéretet sem hozott a török elleni támadás megindítására, és ezt – Ferdinánd király tanácsával ellentétben – a rendek tudomására is hozta. Az országgyűlésen kitört a vihar, nyíltan és élesen bírálták. a császár törökpolitikáját. A felháborodás azonban hamarosan elült, mivel a rendek jobb híján továbbra is csak V. Károly császár és a Német Birodalom segítségével áltathatták magukat.

Ám a valóságot a Portán meginduló tárgyalások jelentették, melyek 1545 novemberében másfél éves fegyverszünetre vezettek, majd tovább folytatódtak egy hosszabb időre szóló béke megkötéséről. 1547 júniusában létre is jött a béke a török és a Habsburg-hatalom között, egyelőre ideiglenesen, de miután a három hónap várakozási idő alatt sem V. Károly, sem Ferdinánd nem emelt kifogásokat, az év októberében ötévi időtartamra életbe lépett.

A békében mindkét fél elismerte a másik jogát a ténylegesen hatalmában levő területekre, és kölcsönösen megígérték, hogy véget vetnek az ellenségeskedésnek. A jogalap kérdésében azonban alapvető ellentét volt a két felfogás között. A török szerint Magyarország „erővel és hegyes dárdával meghódított” ország;[3] s a keresztények kezén maradt területekért Ferdinánd minden év márciusáig 30 ezer forintot köteles fizetni. A török szöveg Bécsben készült latin fordítása viszont az összeg megjelölése nélkül „tisztes ajándékról” beszél, amely – Ferdinándnak a békekötésről szóló oklevele szerint – egyes birtokok helyzetének bizonytalanságából eredő ellentéteket hivatott megszüntetni. Ilyenek valóban voltak: korábban néhány birtokos a török zaklatásainak elhárítására pénzfizetést vállalt, de ezt a béketárgyalások hírére nem teljesítette; a szultán igényt formált az 1542-ben elfogott, majd szabadon bocsátott Perényi Péter és az 1541-ben a Héttoronyba zárt és haláláig ott is tartott Török Bálint birtokaira. Vitás volt a török és magyar várak között fekvő, szpáhibirtokul kiosztott, de a valóságban meg nem szállt területek sorsa is. A Ferdinánd által vállalt összeg ideiglenesen áthidalta ezeket az ellentéteket.

A szerződés igyekezett elejét venni a békezavaró határszéli villongásoknak. Mindkét fél kötelezte magát, hogy megfékezi és megbünteti a rablóknak kikiáltott hajdúkat, martalócokat és uszkókokat. Ez a háború által lakhelyéről kivert balkáni népesség, melyhez a török előnyomulásával egyre több magyar is sodródott, csak részben talált rendszeres gyalogos szolgálatra a várakban, másik részük minden függés alól kiszakította magát. A békeszerződés a határvillongások másik okát a népesség élénk vándorlásában kereste: sokan szöktek át a török területről Ferdinánd országrészeire, és viszont. A felek megállapodtak, hogy a kóborokat társadalmi helyzetüktől függetlenül kiszolgáltatják egymásnak. Ugyanakkor leszögezték, hogy a kereskedők az előírt vámok lefizetése után mindkét oldalról szabadon közlekedhetnek. Az 1547. évi béke messze túlnőtt Magyarország határain, mivel nemcsak Ferdinánd és a szultán között szűnt meg a háború, hanem V. Károly és Szulejmán között is. A szerződésbe belefoglalták, hogy a császár nem háborítja az észak-afrikai arab tartományokban (a mai Líbia, Tunézia, Algéria, Marokkó területén) lakó mohamedánokat. A török kívánságára a béke Franciaország királyára és a velencei dogéra is kiterjedt. A Franciaországra való utalásnak ekkor nem volt gyakorlati jelentősége, mert I. Ferenc 1544 óta nem viselt háborút V. Károly ellen, 1547-ben pedig meghalt. Utóda, II. Henrik viszont tovább folytatta a háborúskodást V. Károly császárral, majd II. Fülöp spanyol királlyal, egészen 1559-ig. Velence és a török között régi keletű ellentét állt fenn, főleg a Földközi-tengeren, de ezekben az években a helyzet nem romlott. Úgy látszik, a szultán nyugaton egy ideig teljes nyugalmat kívánt, hogy minden erejét a perzsák ellen fordíthassa.

A tárgyalásokon a császári követ képviselte Ferdinándot is. A békepontok elfogadásának feltételeivel viszont már Ferdinánd követei mentek a Portára, s egyikük állandóan ott is maradt azzal a céllal, hogy elsimítsa a jövőbeli esetleges ellentéteket.

Bár a békekötés a császár bekapcsolódásával európai, sőt Európán is túlnövő ügy lett, legközelebbről mégis a magyarokat érintette. A rendek ismételten kérték, hogy a tárgyalásokba őket is vonják be, mégsem vett részt egyetlen magyar sem a közel kétéves megbeszéléseken. A kiszivárgó hírek, melyek a valóságosaknál súlyosabb feltételekről szóltak, elkeserítették a császári hadjáratban még mindig reménykedő rendeket. Magyarországról és Erdélyből igyekeztek meggyőzni a császárt és Ferdinándot, hogy a megállapodás a töröknek kedvez, mert lehetővé teszi, hogy tovább terjeszkedjék. A kérés, figyelmeztetés hatástalan maradt. Ferdinánd csak a béke életbelépése után, 1547 decemberében hozta a Magyar Tanács tudomására a megegyezést, azzal az utasítással, hogy a „titkosabb” részletek – valószínűleg a fizetendő adó összege és a török által adott indokolása – nélkül tájékoztassák róla az éppen ülésező nagyszombati országgyűlést.

A rémhírekkel elárasztott országgyűlésen a békepontok végül is nem keltettek megütközést. A rendek csak arra kérték a királyt, hogy a békében foglaltakat valóban tartassa meg a törökkel. A törökök ugyanis saját adóikat egyre emelik, a magyar adók beszedését, a váraknak járó közmunkákat és élelmiszer-szállítást viszont újabban akadályozzák. A közzétett békepontok közül csak egyet sérelmeztek, a török elől menekülők kiadatását. Ferdinánd azzal nyugtatta a rendeket, hogy a megegyezés véget vet a pusztulásnak és az ellenség terjeszkedésének. A végvidék kusza jogi helyzetében el kell ismernie ugyan a népesség kétfelé adózását, de a Portán maradt követe útján védelmezni fogja az érintetteket a török túlkapásokkal szemben.

Az 1547. évi szerződés először vetette fel államközi szabályozás szintjén a peremterületek kérdését. A török terjeszkedés első nagy hullámának elmúltával sem alakult ki pontos határ a királyi és a török országrész, a két szemben álló végvári vonal között. Nagyjából mindegyik várnak megvolt a körzete, amelyen belül védelmezte a falvakat, és behajtotta szolgáltatásaikat, de az elhatárolás rendkívül bizonytalan volt. A törökök behatoltak a magyar várak mögé, és ott is megadóztatták a lakosságot. Itt alakult ki a hódoltsági határsáv, ez a sajátos jogállású peremvidék, amely jogilag a magyarországi várak fennhatósága alatt állt, de kénytelen volt a töröknek is adózni. A török várak közelében nem volt ilyen sáv, a magyar várak őrsége egyelőre rendszertelenebbül, de sokkal mélyebben hatolt be a török területre. Céljuk több volt puszta zsákmányszerzésnél és fosztogatásnál. A török hódítással birtokaikat vesztett magyar nemesek nem mondtak le tulajdonjogukról, uralkodói megerősítést kértek azokra, és jelképesen be is iktattatták magukat birtokaikba. Mindez nem maradt eszmei tulajdonjog, hanem az első évek döbbenete után ténylegesen is érvényesült. A földesúri és állami kizsákmányolás hódoltsági fenntartására a magyar végvárak katonaságát használták fel, fegyveres erejével hajtották be a magyar részre szóló adókat.

Az 1547. évi megegyezés után a kétfelé adózás visszatérő kérdése lett a béketárgyalásoknak és az országgyűlési végzéseknek, melyek ekkor még csak a kérdés egyik oldalával foglalkoztak. 1548-ban a töröknek is adózó királyságbeli jobbágyokra a megszavazott 2 forintos adónak csak a felét vetették ki, s ettől kezdve rendszerré vált, hogy a hódoltsági határsáv félannyi adót fizetett, és félannyi katonát állított. A török uralom alatt élő és a magyar oldalra is adózó jobbágyok helyzete azonban továbbra is szabályozatlan maradt.

Az 1547. évi szerződést mindkét fél ideiglenesnek tekintette: Ferdinánd a török elleni, még mindig remélt hadjáratig időt, a szultán a perzsák ellen szabad kezet akart nyerni.

Erdély helytartója

György barát, aki újonnan elnyert politikai hatalma mellett kincstartóként már korábban is rendelkezett a jövedelmek fölött, az országegyesítés célkitűzésével kezdett az önálló erdélyi állam élet megszervezéséhez. 1542 augusztusában az erdélyi országgyűlés elé terjesztette, és a három nemzettel elfogadtatta a gyalui egyezményt. Követeket küldtek Ferdinándhoz, akit önként választott királyuknak tekintettek, s a három nemzet szabadságának, Erdély Habsburg-uralom alatt is megmaradó különállásának elismerését és az ország védelmét kérték tő1e. Az erdélyi követekkel együtt 8 tiszántúli vármegye György barát által összehívott gyűlése is elküldte a maga követeit Ferdinándhoz a gyalui egyezmény végrehajtásának sürgetésével.

Mire a követek a király kedvező válaszával visszatértek, a birodalmi sereg Pest alatti kudarca – melyről fentebb már szóltunk – kérdésessé tette az egyezmény végrehajthatóságát. A keleti országrészek átadása csak a török nyomás enyhülése esetén látszott végbevihetőnek, a következő években azonban ennek éppen az ellenkezője következett be. A nyomás erősödött, a növekvő török terület egyre fenyegetőbben ékelődött be a nyugati és keleti országrészek közé.

Erdélyt és a Tiszántúlt ez ideig megkímélték a háborús pusztítások, annál veszélyesebb volt viszont az a kettős nyomás, amely rájuk nehezedett. Erdély a török adófizetője volt, ugyanakkor hűséget fogadott Ferdinándnak. A Tiszántúl ragaszkodott Ferdinándhoz, a szultáni döntés viszont Erdély mellé rendelte. A török terület és Erdély közé zárva érthetően az utóbbihoz közeledett: a tiszántúli vármegyék 1543. évi debreceni gyűlésén erdélyi követek jelentek meg, az ő követeik pedig az 1544. augusztus 1-én megnyílt tordai országgyűlésen vettek részt, és ezzel elismerték János Zsigmond fennhatóságát. Erdély és a Tiszántúl hovatartozása döntő fontosságú lett a Habsburgok és a törökök további harcában. A veszélyes kettősség már 1542-ben azzal járt, hogy Ferdinánd is, a szultán is nyílt fegyveres együttműködésre szólította fel az erdélyi hadsereget. Fráter György Péter moldvai vajda támadására hivatkozva, mindkét felszólítás elől kitért; azt azonban nem tudta elhárítani, hogy a következő évi háborúban ismét mindkét fél csatlakozásra hívja fel.

A felelősség súlya szinte egyedül reá nehezedett. Nemcsak a politikai helyzet volt veszélyes, de környezete sem könnyítette meg feladatát. Bécsben még 1543-ban sem fogták fel a változást, és továbbra is kívánták Erdély átadását. Izabella először elfogadta a gyalui egyezményt, azután nem annyira a hazai események, mint inkább a lengyel udvar befolyására nem akart lemondani hatalmáról. Erdélyben sokan voltak, akik megrettentek a veszedelemtől, s a román fejedelemségek mintájára inkább a török alávetettséget választották volna. György barát elvileg kitartott a gyalui egyezmény majdani végrehajtása mellett, de az adott helyzetben, két hatalom közé ékelten, ellentétes kötelezettségek és kívánságok szorításában azt látta az egyetlen megoldásnak, ha egyik hatalom mellett sem köti le magát; átmenetileg mindkettővel kapcsolatot tart, s ezzel, amennyire lehet, megőrzi cselekvési szabadságát. Diplomáciai eszközökkel, megtévesztéssel próbálta az ellenséggel szemben megőrizni Erdélyt addig, amíg kedvezőbb körülmények között lehetőség nem nyílik az ország egyesítésére és felszabadítására. Méltán tartotta magát törökökön, rácokon, havasalföldieken, moldvaiakon és magyarokon egyaránt eligazodó, kiváló emberismerőnek és kora egyik legjobban értesült politikusának. Emberei gyakran megfordultak a Portán, bejutottak a török táborba is, közvetlen közelről figyelték a. hadsereg vonulását, és urukat friss hírekkel látták el. Fráter György – akit kortársai gyakran így neveztek: „a Barát” – valóságos tájékoztató hálózatot épített ki, hogy a különböző forrásokból szerzett hírek egymással ellenőrizhetők legyenek. A biztos értesüléseket azután levélben, sokszor rejtjelezve, a legtitkosabbakat pedig szóban, eljuttatta Ferdinándhoz, akivel állandó összeköttetésben állt. Kapcsolatát a törökökkel is folyamatosan fenntartotta. Évről évre elküldte Erdély adóját, s a csauszok is gyakran keresték fel Gyulafehérvárt vagy Váradot, a Barát püspöki székhelyét. Fráter György a Portára írt leveleiben is hangsúlyozta hűségét, de nem közölt híreket a császár vagy Ferdinánd seregeiről és terveiről, pedig ez a török felfogása szerint kötelessége lett volna.

A kettős kapcsolattal egyelőre meg tudta őrizni Erdély önállóságát, viszont mindkét oldalon gyanússá vált. A Portán sejtettek valamit arról, hogy tárgyal Ferdinánddal, Bécsben portai levelezése váltott ki bizalmatlanságot. A Barát Ferdinánd megnyugtatását tartotta fontosnak: „A törökhöz nem fűz és soha nem is fog semmiféle szál fűzni – írta neki –, csak tettetett barátsággal tárgyalok velük, hogy az ellenségtől mindenfelől körülvett országot ezen a módon, amíg Felséged Isten segítségével fegyvereivel nem tud kiragadni a szolgaságból, sértetlenül megőrizhessem.”[4] Fráter Györgynek nemcsak török kapcsolatait kellett megmagyaráznia, de néha rajta kívül álló események következményeit is el kellett hárítania. A kassai kapitány csapatai megtámadták Ferdinánd területeit, és megkísérelték Szepesvár megszerzését. A Barát védekezni kényszerült: nem tudott a támadásról, s elítéli a zavarkeltést. Ferdinánd király sietett biztosítani rendületlen bizalmáról, és egyben elismerte, hogy a török elleni védekezésében a színlelésnek is helye van. E királyi válasz birtokában Fráter György merész lépésre határozta el magát. Az eset azért is érdekes, mert a Barát egész politikáját jellemzi.

Amikor 1543-ban a szultán serege veszedelmesen nyomult előre a Dunántúlon, és félő volt, hogy a szomszéd országok is veszélybe kerülnek, Fráter György az erdélyi adó megküldésekor az érdekeltek tudomása nélkül megüzente a szultánnak, hogy biztonságuk érdekében a Habsburg országrészeken élő magyarok, továbbá a morvák és a sziléziaiak is készek adót fizetni. Színlelt ajánlatának alátámasztására Derecskére összehívta a felső-magyarországi főrendeket, és rávette őket, hogy élelem és adó ígéretével küldjenek követséget a szultánhoz. Közben Ferdinándot biztosította, hogy mindez a török támadás elhárítását szolgálja, és az egybegyűlt főrendek szilárdan megmaradnak a király hűségén. Morvaországba és Sziléziába leveleket és követeket küldött, feltárta valódi célját, és sürgette, hogy minél több katonát gyűjtsenek össze a védelemre. Arra az esetre, ha a szultán valóban követeli az adót, jelezte, hogy kész azt egymaga megadni. Adófizetésre végül is nem került sor, mert a török sereg Székesfehérvár elfoglalása után – mint láttuk – hazavonult. Merész játékával a Barát elérte, hogy a szultán békét és szabadságot ígért az engedelmességet fogadóknak, bécsi udvari körökben viszont növekedett a bizalmatlanság iránta.


György barát a súlyos katonai veszteségeket hozó 1543. évben sem adta fel Magyarország és Erdély egyesítésének távlati tervét. Bécs elképzelése, hogy Izabella fiával együtt távozik, és Ferdinánd emberei birtokukba veszik Erdélyt – György barát megítélése szerint – kivihetetlen volt; éppen ezért azon dolgozott, hogy biztosítsa az átadás szükséges feltételeit. Nem bízott Ferdinánd katonai erejében, egyenesen a császárhoz fordult. Nem csupán Magyarország és Erdély számára kért tőle segítséget, hanem az ország sorsát egész Európa biztonságával kapcsolva össze azt ajánlotta, hogy a császár – négyéves állandó háborúval – szorítsa vissza az ellenséget Ázsiába. Ferdinándnak írt leveleiben egyúttal következetesen sürgette János király családjának kártalanítását, a királyné és fia biztonságba helyezését. Vele egy időben Izabella is követtel kereste fel a királyt, aki általánosságban megígérte, hogy gondoskodni fog róla és fiáról.

A gyulafehérvári egyezmény

Az 1543-1545. évi török hódítások, majd a fegyverszünet és a békekötés, ezt követően pedig a Habsburgok aggodalmas óvakodása, hogy ne adjanak alkalmat a töröknek a fegyvernyugvás felmondására, már-már holtpontra juttatta Erdély átadásának ügyét. Innét mozdította ki Izabella és Fráter György 1548-ban. Ebben az évben meghalt Zsigmond lengyel király, aki eddig lánya érdekeinek legfőbb védelmezője volt, s a királyné a pápát és a váradi béke előkészítésében érdemeket szerzett Johann Wese érseket kérte fel közvetítésre, akihez György barát is levelet küldött. Wese azonban időközben meghalt, a közbenjáró szerepét Frigyes pfalzi választó vette át. Biztatására Izabella is, Fráter György is követséget küldött Ferdinándhoz. A királyné János Zsigmond apai örökségének kiadását szorgalmazta; a Barát az elmúlt években felgyűlt sérelmek, kölcsönös kártételek kivizsgálását és orvoslását kérte, egyúttal felmentését az ellene felhozott rágalmak alól. Velük egy időben a tiszántúli vármegyékkel Erdély is követeket küldött Ferdinándhoz, a megegyezést és az ország egyesítését sürgetve.

Ferdinánd mindhárom követségnek kedvező választ adott, az összes kérdésben kész volt tárgyalásokat kezdeni. Készségét nemcsak a három követség erősítette, hanem a kedvezőbbre fordult külső helyzet is. 1548-ban ugyanis a szultán valóban megkezdte a háborút a perzsák ellen, s így abban lehetett reménykedni, hogy nem tud majd Erdély és a Tiszántúl átadásának megakadályozására Ferdinánd ellen is hadsereget küldeni.

A tárgyalások mégis nehézkesen indultak meg, maga a találkozó is csak hosszú huzavona után jött létre György barát és Ferdinánd Niklas von Salm vezette követei között. Végre, 1549 szeptemberében Nyírbátorban megszületett a megállapodás: Erdély átadása ellenében János Zsigmond megkapja atyai örökségét, Izabellának kártérítést adnak hozományáért, Fráter György pedig megtartja a váradi püspökséget és egyéb birtokait.

A végrehajtás útjában azonban súlyos akadályok állottak. Az első ellenlépést Izabella tette. Ellentéte a Baráttal, mint tudjuk, régi keletű volt, a török is éberen figyelte ezt, s igyekezett a maga hasznára fordítani. A királyné hol helyeselte, hol ellenezte a megegyezést Ferdinánddal, csak egyben volt következetes: féltékenyen figyelte Fráter György hatalmának növekedését. Most a királyné és Petrovics Péter, János király rokona, váratlan húzással kísérelték meg félreállítani a Barátot: a Portán beárulták a nyírbátori megegyezést. A szultán válasza gyors volt és határozott. Csausza útján a hatalmat a királyfira és Petrovicsra ruházta, elrendelte György barát elfogását, és Erdély ellen küldte Moldva és Havasalföld vajdáját, továbbá a budai pasát. Izabella és Petrovics sereget gyűjtött, és várakat kezdett foglalni. György barát azonban nem adta fel a harcot. Szerepe tisztázására követet küldött a szultánhoz, összehívta az erdélyi országgyűlést, és elébe tárta, hogy Izabella királyné pártja török csapatokat hozott az országba. Ferdinándot felkérte, hogy azonnal vegye birtokába Erdélyt, és küldjön csapatokat védelmére, az átadás ellenében pedig teljesítse a Nyírbátorban megállapított feltételeket. A király mindent megígért, de katonai segítség helyett ő állt elő követeléssel: Kassa azonnali átadását kívánta. A Barát ekkor azt kérte, hogy ha a király nem küld is csapatokat, legalább a tiszántúli nemesek fogjanak mellette fegyvert. De végül is magára maradt.

A súlyos helyzetben azonnal kellett cselekednie. Ostrom alá fogta Gyulafehérvárt, ahová a királyné és Petrovics mintegy 2 ezer fegyveressel bezárkózott. Izabella megadta magát, és vállalta, hogy visszatérésre bírja a törököt. Ez azonban nem történt meg, s ekkor György barát mint helytartó fegyverbe szólította az erdélyieket. A körülhordozott véres kard drámai jeladására rövid idő alatt 50 ezer fős hadsereg gyűlt össze, részben jobbágyokból. Ezeknek az erőknek sikerült leverniök a benyomult havasalföldi vajdát és a török előhadakat. A határra érkezett budai pasa is visszahúzódott, a moldvai vajda pedig a Székelyföld végigpusztítása után kimenekült az országból.

Fráter György pillanatnyilag úrrá lett a helyzeten, de a veszély nem múlt el. Izabella és Petrovics csak látszólag vonult vissza. A múltból pedig intő példa, Buda tragédiája idézte fel azt a rémképet, hogy a török ráteszi kezét a számára bizonytalanná vált Erdélyre is. Izabella királyné pártjának következő próbálkozása az volt, hogy kérték a Portán: koronázzák meg János Zsigmondot. Ennek feltételei adottak voltak: János Zsigmond választott magyar király volt, és a koronát Erdélyben őrizték. Az elgondolás megfelelt a szultán céljainak: 1551 márciusában követe parancsot hozott a koronázásra, aminek teljesítése visszahozta volna a két koronás magyar király oly sok bajt okozó s a töröknek kedvező viszálykodását. A szultán ugyanekkor 10 ezer forintról 50 ezer forintra emelte Erdély adóját, s annak jeléül, hogy igényt tart a keleti országrészekre, megújította négy évvel korábbi követelését a Tisza-parti átkelőhelynek, Becse várának átadására. Az események most már Ferdinándot is gyorsabb cselekvésre ösztönözték. Bátyja hozzájárulásával a birodalmi gyűlés elé terjesztette Erdély megsegítésének ügyét, biztosai pedig már februárban újból találkoztak Fráter Györggyel. Megállapodtak abban, hogy a tárgyalásokat nem engedik megfenekleni olyan megoldhatatlan kérdésen, mint a Szapolyai birtokok visszaadása, és Ferdinándra bízták, hogyan kíván gondoskodni a királyfi és a királyné kártalanításáról. Kimondták annak feltétlen szükségességét, hogy a király haderővel biztosítsa erdélyi uralmát.

Ferdinánd megbízottai az erdélyi pártharcok láttán ugyanarra a következtetésre jutottak, mint másfél évvel korábban Niklas von Salm: ha György barátnak, az országegyesítés egyetlen következetes hívének valami baja esik, Erdély menthetetlenül elvész Ferdinánd számára. Izabella és hívei még nem adták fel a harcot. A királyné előbb Gyulafehérvárra, ezután Enyedre hívott össze országgyűlést, és védelmére minden nemzettől ezer-ezer fegyverest kért. A gyűlés helyét és idejét úgy tűzte ki, hogy a Váradon tartózkodó György barát a tavaszi áradások miatt ne tudjon megjelenni. A Barát azonban fegyvereseket gyűjtött, és nekivágott a veszedelmes útnak. Kíséretével kis híján a megáradt, jeges vizű Körösbe veszett, de végül is időben megérkezett, és az országgyűlést, amely a királyné befolyására ellene készült határozatokat hozni, sikerült megnyernie, a maga pártjára állítania. A szultán lecsendesítésére megszavaztatta az az évi törökadót, s ezzel a csauszt is hazatérésre bírta anélkül, hogy akár a János Zsigmond megkoronázására, akár a Becse átadására szóló parancsot teljesítette volna.

A zűrzavaros belső helyzet miatt Ferdinánd közbelépése immár nem tűrt további halasztást. A Barát sürgetésére 1551. március végén Ferdinánd Nádasdy Tamást, Báthori Andrást és Sigmund von Herberateint, az Alsó-Ausztriai Kamara elnökét indította megbízottaiként Erdélybe, hogy végre rendezzék az átadás még mindig vitás kérdéseit. A biztosok a királyfi és a királyné kártalanítására több megoldási javaslatot hoztak magukkal, hogy a megállapodás mihamarabbi megkötése érdekében a helyszínen lehessen közülük választani. János Zsigmondnak az atyai birtokok helyett három sziléziai hercegséget, Izabellának hozománya és jegyajándéka megtérítésére pénzt ajánlottak fel. Döntésére bízták, hogy viaszatér-e Lengyelországba, fiához megy, vagy pedig külön birtokon él Sziléziában, s kívánsága szerint a király hercegi férjet szerez neki. A királyfi neveltetési helyéül sziléziai hercegségét vagy a királyi udvart választhatták. Petrovics Pétertől a korona kiszolgáltatását kívánták, de tőle tették függővé, hogy mint Ferdinánd híve megmarad-e Temes vidéki birtokain, vagy helyettük másutt kér magának várat. György barát személyére érvényben tartották a korábbi megállapodásokat, és felajánlották neki, hogy Báthori Andrással közösen vállalja el a helyreállítandó erdélyi vajdai méltóságot. A biztosok ígéretet hoztak a királytól, hogy megtartja az erdélyi rendek szabadságait és kiváltságait. Ferdinánd végül készségét fejezte ki, hogy Erdély védelmére kellő katonaságot fog küldeni. Ebből 3 ezer könnyűfegyverzetű lovast és gyalogost máris a Tiszántúlra rendelt, s számított még a magyarországi és erdélyi hadakra, többi országa, a Német Birodalom és más európai hatalmak segítségére; arra például, hogy a birodalmi gyűlés Erdély elleni török támadás esetén is rendelkezésre bocsátja a töröksegélyt.

A májusban megérkező királyi megbízottak Erdélyben ellenséges légkört és kibékíthetetlen belső ellentéteket találtak. Izabella, akit a lengyel udvar felbiztatott, nem fogadta el a feltételeket. Hívei, Petrovics és Patócsy Ferenc fegyveres ellenállásra készültek, Balassa Menyhárt, aki büntetés elől menekült Magyarországról Erdélybe, Fráter György megölésére esküdött fel. Az erdélyiek többsége a Baráthoz húzott ugyan, de állhatatosságukban nem lehetett bízni. Fráter György nem talált más kivezető utat: sürgette Ferdinánd hadainak mielőbbi bejövetelét. Báthori András már előzetesen is küldött katonákat, s a király most még ezer könnyű fegyverzetű lovast és 600 gyalogost rendelt a végvárakból Báthorihoz. Őket 3 ezer spanyol gyalogos és mintegy 2400 főre tehető, hat zászlóaljnyi német zsoldos követte. Az esetleges várostromokra Ferdinánd faltörő ágyúkat is küldött. Valamennyi egység parancsnoka a spanyol származású Gianbattista Castaldo őrgróf lett, aki korábban V. Károly seregében szolgált, majd Bécsbe került, s Ferdinánd megbízta, hogy fiának, a Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia és Alsó-Ausztria katonai ügyeinek igazgatására kinevezett Miksa főhercegnek legyen helyettese Magyarország területén.

1551 júniusában Castaldo bevonult Erdélybe. Az országrész megszállása nem ütközött komoly ellenállásba, a rendek meghódoltak Ferdinándnak. A királyné parancsára Gyulafehérvár ellenállt, az udvar pedig Szászsebesre menekült. Petrovics a Maros völgyében próbálta megszállni a stratégiai pontokat, de elkésett. György barát, hogy ne az idegen csapatok ostromolják, maga ágyúztatta Gyulafehérvárt, egyben őrségének szabad elvonulást ígért; erre a főváros megadta magát. Izabella személyesen találkozott György baráttal, aki leborulva kérte a hálátlanságát szemére lobbantó királyné bocsánatát. A magára maradt Izabella tárgyalásokra kényszerült, már csupán előnyösebb feltételekért küzdhetett. A megállapodást Izabella 1551. július 19-én Gyulafehérváron megerősítette.

Az egyezményben János Zsigmond elismerte Ferdinánd és utódai jogát Magyarországra. A felek megállapodtak, hogy ha Ferdinánd fiai elhalnának, s így örökös nélkül fejezné be életét, és V. Károly császárnak sem lenne jogutóda, az ország visszaszáll János Zsigmondra, s ha neki sem lennének fiú utódai, a magyar nemzet visszanyeri királyválasztási jogát. Izabella és fia átadta a magyar koronát és összes magyarországi és erdélyi birtokait, a családiakat és az uralkodó jogán bírtakat egyaránt. János Zsigmond a sziléziai Oppeln hercegséget kapta összes birtokaival, az eredetileg ígért 12-15 ezer magyar forint helyett 25 ezer forint évi jövedelemmel, amit a király akkor is köteles biztosítani, ha a hercegségből nem folyik be annyi. Mivel Oppeln 1551 karácsonyáig zálogban volt, kiváltásáig János Zsigmond ideiglenes tartózkodási helyéül Kassát jelölték meg. Pénzbeli kárpótlást ígértek neki a hercegség az évi jövedelmeiért és az erdélyi tizedekért. Ferdinánd némi húzódozás után teljesítette Izabella kérését, hogy egyik leányát a királyfival jegyezze el. Külön kártérítést biztosítottak a királynénak, akinek jegyajándékára János király annak idején 140 ezer forint értékben magyarországi és erdélyi várak sorát kötötte le. Ferdinánd a kártérítés összegét szerette volna ennél alacsonyabbra szabni, de a biztosok meghajoltak Izabella igénye előtt. 40 ezer forint fejében a sziléziai Münsterberget vagy Frankensteint ajánlották fel, a maradék 100 ezer forint felét karácsonyig, másik felét évi 5%-os kamattal hároméves határidőre ígérték. Izabella úgy döntött, hogy követi fiát Kassára, majd Oppelnbe. A megegyezés azt is kimondta, hogy a királyné és János Zsigmond kártalanítása akkor is esedékes, ha a török beavatkozás miatt Ferdinánd netán elesik Erdély birtokától. Fráter Györgynek bántatlanságot biztosítottak, meghagyták összes egyházi és világi birtokait, és nem kívántak tőle elszámolást az ország jövedelmeiről, melyeket kincstartóként kezelt. Petrovics Péter magára maradva feladta a harcot, és Temes vidéki várai helyett Munkács várát kapta.

1551. július végén a kolozsvári országgyűlés tudomásul vette a megállapodást. A rendek, miután Izabella felmentette őket hűségesküjük alól, felesküdtek Ferdinándra. Castaldo átvette a koronát, és Bécsbe küldte. János Zsigmondot ünnepélyesen eljegyezték Ferdinánd Johanna nevű leányával. Ezután Izabella és János Zsigmond tanácsosaikkal és Petrovics Péterrel elindultak Kassára. Erdély határáig Fráter György is elkísérte őket, a királyfitól könnyezve búcsúzott.

Amiért Buda elvesztése óta dolgozott, beteljesedett: Erdély és a Tiszántúl Ferdinánd uralma alá jutott, a királyi Magyarországgal együtt harapófogóba zárták a török területet. A siker ára a Szapolyai család trónigényének feláldozása volt. Nem teljesült János király végakarata, hogy fia kövesse a királyságban; Buda tragédiája után a Barát belátta, hogy a török veszély elhárítása az ország elsődleges érdeke. János Zsigmondnak arról is le kellett mondania, hogy visszakapja családi birtokait, és anyjával együtt Erdélyben maradhasson. Izabella jelenléte, kiszámíthatatlan lépései és török kapcsolatai ugyanis állandóan azzal fenyegettek, hogy a szultán előbb-utóbb megszállja a megbízhatatlanná váló országot. A királyi család Kassára költözése pillanatnyilag jó megoldásnak látszott, mert elszigetelődtek Erdélytől, ugyanakkor a szultán előtt azzal lehetett érvelni, hogy János Zsigmond nem hagyta el országrészét, hiszen Kassa akkor a neki juttatott területhez tartozott.

Feladatát teljesítve, Fráter György maga is el akarta hagyni Erdélyt. Hetvenedik évéhez közeledett, az elmúlt évek megpróbáltatásai aláásták egészségét. Le akart mondani világi tisztségeiről, s erdélyi birtokai helyett Magyarország nyugati felében kért kárpótlást. Ferdinánd azonban nem fogadta el lemondását, sőt az eredetileg kettőjüknek szánt, visszaállított vajdai méltóságot - miután Báthori András betegség címén visszalépett – Fráter Györgynek egyedül kellett vállalnia. Bécsben jól látták, hogy Erdély átadása után annak megtartására is csak a Barát képes.

Török támadás Erdély ellen

  • Fráter Györgynek nem lehetett sok kétsége afelől, mi vár Erdélyre. Még folytak Izabellával a tárgyalások, amikor értesült róla, hogy a szultán 40 ezer német Erdélybe érkezésérő1 kapott hírt, és ehhez szabott erőket akar az ország ellen küldeni. Félő volt, hogy a támadáshoz a két román vajda is csatlakozik. A Barát újabb csapatokat kért Ferdinándtól, főleg spanyol és olasz páncélos lovagokat. Emellett szükségesnek tartotta, hogy megelőző kezdeményezések részben lekössék az ellenség erejét. A moldvai vajda távol tartására lengyel támadást javasolt, Zrínyi Miklós horvát bánnak pedig azt a szerepet szánta, hogy betörjön Boszniába, s ezzel lekösse az ott szolgáló nagyszámú török katonaságot. Ferdinánd egyetértett az elképzeléssel, erősítésül még a magyarországi végvári katonaság zavarkeltő portyáit is tervbe vette; csak a Török Birodalommal éppen fegyverszünetben álló, Erdély iránt egyébként sem jóindulatú lengyel király megnyerését nem vállalta. György barát Erdély belső megerősítéséhez is hozzáfogott. Ferdinánd hűségére térítette a lugosi és karánsebesi terület rác lakosságát, amelytől szükség esetén 16 ezer fős hadsereget remélt. Mivel a rendek elzárkóztak az erdélyi várak megerősítési költségeinek megajánlásától, Castaldóval egyetértésben az erdélyi püspökségnek a királyi család távozásával felszabadult jövedelmeit fordította erre a célra.
  • Bár a szultán mindenről tudott, hiszen közvetlen forrásokból: a királynétól, Petrovicstól és a budai pasától kapta híreit, Fráter György mégis megkísérelte a lehetetlent: félrevezető magyarázatokkal elodázni a török támadást. Kifejezte készségét az adó megfizetésére, az idegen csapatok jelenlétét az erdélyi zavargásokkal indokolta, s azt állította, hogy maguk fognak kiűzésükről gondoskodni. A Temes vidéki várak átadását Petrovics számlájára írta, a királyi család kassai útját pedig a királyfi eljegyzésével próbálta kimagyarázni, amit a szultán és Ferdinánd közötti béke és barátság megerősítéséül szántak. Ezúttal maga György barát sem remélte, hogy megtévesztő politikája sikerrel jár, de időt akart nyerni. Ferdinánd azonban még ezt is értelmetlennek ítélte, tiszta helyzetet akart teremteni, s ezért konstantinápolyi követe, Malvezzi útján teljes részletességgel a szultán elé tárta a történteket. Diplomáciai érzéke teljes csődöt mondott. A szultán Malvezzit börtönbe záratta, és parancsot adott Szokoli Mehmed beglerbégnek Erdély megtámadására. Ferdinánd hibás lépése miatt Fráter György végleg elvesztette hitelét a Portán.
  • A beglerbég 1551. augusztus elején kelt át csapataival a Dunán. Levelében kérdőre vonta a Barátot, felszólította a németek kiűzésére, és megfenyegette, hogy 30 szandzsák haderejével, 8 ezer janicsárral és 100 ezer akindzsival közeledik. György barát neki is előadta magyarázatait, mire a beglerbég következő levelének hangja valamit enyhült, de továbbra is határozottan hivatkozott a szultán akaratára. Haderejéről nyilván ijesztésül írt rémületet keltő számokat, de annak 50 ezer körül kellett lennie, ha fölényt akart biztosítani az Erdélyben várható erőkkel szemben. Serege a Duna-Tisza köze déli részén állott, és nem lehetett tudni, merre fog fordulni. Elsősorban persze Erdély volt veszélyben, de nem lehetett kizárni a magyarországi várak – leginkább Szolnok és Eger – elleni támadást sem, annál is inkább, mert a budai pasa újabb készülődéséről is hírek érkeztek. Ferdinánd meg akarta előzni az ellenséget. Sforza-Pallavicini lovassági parancsnokot bízta meg azzal, hogy részben a végvárakból kivont, részben a megyei hadakból álló sereggel támadja a békebontó törököt. A terv a támadás első lépésének Hatvan visszafoglalását tűzte ki. A vállalkozás azonban még a meglehetősen bizonytalan tervezgetés szintjén megrekedt, mert a beglerbég átkelt a Tiszán, és ezzel eldőlt, hogy a Temes-vidék megtámadásával Erdélyt fenyegeti. Ferdinánd erre Pallavicinit is odairányította. A helyzet semmi jóval nem biztatott. A Temes-vidék nemrég átvett várai alkalmatlanok voltak hosszabb védekezésre. Őrségüket az átadáskor odarendelt idegen és magyar, s korábbról ottmaradt rác katonák látták el. Harcra fogásuk nem ment könnyen, mert a királyi zsoldosok arra hivatkozva, hogy mezei harcra fogadták fel őket, húz6doztak a várvédelemtől. A rácok nem engedelmeskedtek a hadba hívó parancsnak, vagy a török mellé álltak. A német katonák fele beteg volt, a parancsnokok között hiányzott az egyetértés. György barát már 1543 óta szeretett volna személyesen találkozni Ferdinánddal, és most felajánlotta, hogy a veszedelmes helyzetben szükséges tennivalók megbeszélésére felkeresi a királyt. Ferdinánd azonban a Barát erdélyi jelenlétének feltétlen szükségességére hivatkozva, elhárította kérését, és a találkozást a következő magyar országgyűlésre halasztotta. Fráter György magára maradt a megoldásra váró feladatok súlyos gondjával, miközben Ferdinánd emberei gyanakvással nézték minden cselekedetét. Előkészületekre nem maradt sok idő. A beglerbég megindította támadását, és egymás után foglalta el Becsét, Becskereket, szeptember második felében a Maros menti, apróbb várakat, köztük a Fráter György birtokolta Csanádot is. A várak nem tudtak komoly ellenállást kifejteni; Castaldo pedig, miként Bécsbe jelentette, nem vállalkozott arra, hogy 8-9 ezer katonájával útját állja a 140 ezer főt számláló török seregnek. Nyílt ütközet vállalása helyett a védővonal két legfontosabb pontját, Lippát és Temesvárt készült megerősíteni. A török hadsereg olyan területen hódított, ahol korábban nem járt, és félő volt, hogy a Marostól délre eső területen berendezkedve, már a Tiszántúlt és Erdélyt fogja veszélyeztetni. Fráter György elindította hát a Portára Erdély adóját, és közben készült a védelemre. Szeptember második felében fegyverbe hívták a Tisza és Erdély közötti megyéket, Erdélyben pedig elrendelték a három nemzet felkelését. Ferdinánd a felkelő hadak parancsnokának nevezte ki Fráter Györgyöt, aki familiárisaival táborba szállt, hogy a csapatok gyülekezését irányítsa, s rávegye a felkelőket, hogy Erdély határán kívül is harcoljanak. Közben Castaldo is beleegyezett, hogy a csapatokat Temesvár vidékére irányítsák, ami Fráter György javaslata volt. A török előnyomulás addig nem tapasztalt, veszélyes kísérőjelensége volt, hogy a beglerbég megkísérelte megosztani a védelem erőit: a társadalmi ellentéteket kihasználva, a szultán nevében szabadságot ígért a parasztoknak, ha melléállnak. Talán délszláv születése és megmaradt kapcsolatai is közrejátszottak abban, hogy a rác lakosság hajlott szavára. Fráter György felismerte a veszélyt. Attól tartott, hogy az ellenség félre tudja vezetni az elnyomottakat, mert – ahogyan részben önkritikusan írta – „olyan elnyomásban tartjuk parasztjainkat, hogy rajtuk mindenfajta kegyetlenséget elkövetünk, kivéve azt az egyet, hogy nem vesszük el feleségüket és gyermekeiket”. György barát megértéssel tekintett a parasztságra; hosszú katonáskodása alatt jól megismerhette helyzetét, és később, magas méltóságaiban sem távolodott el részben paraszti származású katonáitól, részt vett vigasságaikban, tornajátékaikon. A beglerbég ígéretei most időszerűvé tették régóta kialakult véleményét, hogy Ferdinándnak is (mert Szapolyai János 1530. évi országgyűlése elvben már megtette) vissza kell adnia a parasztságnak a szabad költözködés jogát, melytől 1514-ben megfosztották. A királynak azt javasolta, hogy futárok útján szerte az országban hirdesse ki a parasztság felmentését a röghöz kötés alól.
  • Fráter György következetes maradt politikájában, még ha ez a következő évre biztosra vehető török támadást vont is maga után: a felkelt hadakkal és a zsoldosokkal sorra visszafoglalta a Maros menti kis várakat, melyeket magukra hagyott török őrségük ugyanúgy nem tudott megvédeni, mint korábban Ferdinánd katonasága.

Fráter György meggyilkoltatása

A másik oldalról tekintve pedig a Barát úgy égette fel a török felé vezető hidat, hogy közben törökpolitikája mégis visszatetszést szült Ferdinándban és embereiben. A gyanakvás elkerülésére a török leveleit rendszeresen megmutatta nekik, elképzeléseiről és céljairól beszámolt; török kapcsolatai mégis egyre sötétebb árnyékot vetettek együttműködésére Ferdinánd megbízottaival.

A bizalmatlanság kezdettől élt az Erdélybe küldött idegenekben és magyarokban. Különösen az idegenek nem tudtak kiigazodni Erdély belső viszonyain; nem értették, hogy az erdélyiek ellentétes érdekek ütközőjén, a „török torkában” élnek, s ez óhatatlanul nyomot hagy magatartásukon. Erdélyről az a felszínes ítélet alakult ki, hogy „tündéres” (szemfényvesztő), lakói „csodálatos emberek”, felfogásukat máról holnapra változtatják. S bár Fráter György maga is nemegyszer hevesen kikelt a kárhoztatott erdélyiek ellen, az idegenek mégis benne látták az ingadozó erdélyi politika megtestesítőjét. A Fráter Györgyre vetített ítéletet azután tetézték a személyére szóló gyanakvással. Szemükben a Barát felkapaszkodott, ijesztő hatalomra és gazdagságra jutott kámzsás remete maradt, aki meghiúsította a váradi béke végrehajtását, Budát a török kezére juttatta, s talán most is csak azon dolgozik, hogy Ferdinánd segítségével megszabaduljon Szapolyai János családjától, majd a király kijátszásával maga vegye át Erdély kormányzását. A gyanakvás Ferdinánd szinte valamennyi megbízottjában élt. A korábban Erdélyben tárgyaló Niklas von Salm és Erasmus Teuffel kétkedéseikkel együtt is a Barát mellett álltak; ők azonban 1551-ben már nem játszottak szerepet a bécsi udvar erdélyi politikájában. Az újonnan jöttek közül még Báthori Andrásban volt a legtöbb megértés, de hamarosan ő is háttérbe húzódott. 1551 szeptemberétől György barátnak Nádasdyval és Castaldóval kellett együtt dolgoznia. Nádasdy Tamás maga vallotta két évvel később: „az egész világon nem volt két nagyobb ellenség, mint Fráter György és én”.[5] György barátot okolta, hogy az ország ide jutott, és hogy sógorának, Majlád Istvánnak a Héttoronyban kellett pusztulnia. Castaldóval még nehezebb volt a helyzet.

A tábornok, mielőtt Erdélybe ment, részletes utasítást kapott a királytól feladatairól és hatásköréről. Bécs és Erdély között azonban a gyorspostának is öt-hét napra volt szüksége, s ezért számolni kellett olyan helyzetekkel is, amikor a király megkérdezése nélkül, gyorsan kell döntenie. Ferdinánd felhatalmazta, hogy ilyen esetekben tegye azt, „ami a Királyi Felségnek, az országnak és hű alattvalóinak inkább hasznos és előnyös”.[6] CastaIdo tehát széles cselekvési szabadsággal érkezett Erdélybe, s bár hatásköre eredetileg csak a katonai ügyekre terjedt ki, már a királynéval folyó tárgyalásokba is bekapcsolódott; Ferdinánd megbízottai között átvette az irányító szerepet. Már ekkor – s talán ettől – kipattantak az első ellentétek közte és a Barát között. A tárgyalások és az átadás elhúzásával vádolta őt, és a királyhoz intézett jelentéseiben hosszasan panaszkodott kiismerhetetlenségére és állhatatlanságára. Ferdinánd 1551. július 20-án kelt válaszlevele már egyértelműen szabad kezet adott Castaldónak György baráttal szemben: „ha bizonyosan megtudod, hogy valamit nyilvánvalóan romlásunkra tervez, abban az esetben azt vállald és cselekedd, amit a mi érdekeink, az ország és alattvalóink érdeke parancsol”. S még hozzátette: „ezzel a mi akaratunkat teljesíted”.[7] Az egyezmény megkötése és Erdély átadása egy időre elcsitította a gyanakvást, olyannyira, hogy a király György barátnak érdemeiért bíbornokságot kért és szerzett III. Gyula pápától. Látszólag még Castaldo is megbékélt, és szeptember elején úgy nyilatkozott a királynak, hogy Erdélyben mindenki a saját hasznát keresi, legkevésbé a Barát, aki amikor alszik is, sokkal többet ér, mint a többiek, ha ébren őrködnek. A tábornok még a török támadás megindulásakor is, amikor pedig a védőseregek elhelyezésében nehezen jutottak azonos véleményre, elismeréssel írt a királynak Fráter Györgyről.

Az egyetértés azonban most sem tartott sokáig. Az erdélyi felkelők lassan gyülekeztek, amiben az idegenek ismét szándékosságot láttak, és azt gyanították, hogy a Barát valójában nem is akar harcolni a beglerbég ellen. Castaldóban, akit saját titkára betegesen bizalmatlan és életéért rettegő embernek jellemzett, újra felülkerekedett a gyanakvás. Gyanúja megalapozottságáról kétes forrásértékű levélben számol be az uralkodónak. Elbeszélése szerint október 16-án éjfél után titokban felkereste őt Fráter György titkára – nevét nem említi, talán Pesti Gáspár lehetett –, és elmondta, hogy ura a törökök kezére akarja adni Ferdinánd erdélyi seregét, s évi adófizetéssel maga akar Erdélyben uralkodni. A titkár állítólag azt ajánlotta Castaldónak, hogy a kétszínűségre hasonló kétszínűséggel válaszoljon, majd könnyezve kérlelte, és a Bibliára megeskette, hogy ottjártáról senkinek sem fog beszélni. A tábornok első dolga volt, hogy értesü1éséről és az életét fenyegető veszélyről drámai hangú levélben számoljon be Ferdinándnak. Nyilván nem érezte elegendőnek a király addig adott felhatalmazásait Fráter György ellen, és újabbal akarta magát biztosítani.

A levél nehéz helyzetbe hozta Ferdinándot, hiszen a Barátot „kiváló erényei”, a király és a kereszténység érdekében tanúsított „ragyogó érdemei” miatt alig három hónapja ajánlotta bíborosságra. Végül is megadta a felhatalmazást: Castaldo tartsa készenlétben hadseregét, legyen éber, és színleljen, s ha nem lehet megelőzni György barátot, tegye el az útból, mielőtt cselekedhetne.

A bíborosi kinevezés és az erdélyi ellentámadás sikere látszólag ismét véget vetett a Fráter György elleni aknamunkának. A Barát sürgette a hadműveleteket (egyéb érvei mellett ezért is ellenezte Lippa hosszas ostromát), hogy még a török hadviselés számára alkalmatlan téli évszakban vissza tudják venni a nemrégen elveszett várakat. A lippai ostrom után azonban már nem lehetett továbbvonulni, mert az erdélyi felkelők sorra hazaszállingóztak, és a harc folytatásához új hadseregre volt szükség. György barát ezért azt javasolta Ferdinándnak: sürgősen hívja össze a magyar országgyűlést, és kérje megfelelő létszámú hadsereg fegyverbe állítását, hogy a török kézen maradt Becsét és Becskereket még a tavaszi áradások ellőtt vissza lehessen foglalni. Ő maga 1551. december 21-re hívta össze az erdélyi rendeket Marosvásárhelyre, hogy a magyar országgyűlésre követeket válasszanak, akikkel maga is megjelenik majd Pozsonyban. Ferdinánd 1552. február 2-ra tűzte ki az országgyűlést, s úgy látszik, belenyugodott abba, hogy a hadjáratot csak a következő évben lehet folytatni.

A helyzet voltaképpen átmeneti nyugvópontra jutott: az erdélyi felkelő sereg szétoszlott, török csapatok nem voltak Erdélyben – így szó sem volt a zsoldosvezérek életveszedelméről. Ők azonban ekkorra, a Lippa körüli huzavona után, már döntöttek Fráter György sorsáról. Castaldo a gyilkosság végrehajtását a Ferdinánd pótlólag küldött zsoldosaival nemrég megérkezett Pallavicinire bízta. Tervükről már tájékoztatták Ferdinándot, aki mindenről tudott, csak abban volt bizonytalan, hogy él-e még a Barát vagy sem, akit december 14-én még kegyes hangú válaszlevélben biztosított királyi jóakaratáról. A levél már nem jutott el címzettjéhez.

Fráter György Marosvásárhelyre menet alvinci kastélyában szállt meg, s vendégül látta Castaldót és kíséretét. Miután fegyvereseit elengedte, és szolgáit előreküldte Marosvásárhelyre, a kastélyt észrevétlenül spanyol zsoldosok szállották meg. December 17 -én hajnalban Marcantonio Ferrari titkár a királyhoz írt levéllel kopogott be a reggeli imáját végző Baráthoz. A levél olvasása közben a titkár tőre ejtette rajta az első sebet, amelyet a berontó Pallavicini és társai még több mint félszázzal tetéztek. Castaldo összeszedte a bíboros kincseit és leveleit, majd elvonult a megerősített Szászsebesre. A meggyilkolt Barát hetven napig temetetlenül maradt a kifosztott kastélyban. A Marosvásárhelyt tíz nappal később összeült rendek egykedvűen vették tudomásul a történteket, és a felelősséget Castaldóra hárították. A gyilkosság hírére csak a Székelyföld bolydult fel. Fráter György feloszlatott hadseregétől Castaldóéknak ekkor már nem kellett tartaniuk.

A tábornok a gyilkosság után saját kezű levélben értesítette Ferdinándot, s mivel jogos önvédelemre nem hivatkozhatott, az ellenséges környezetet és nehéz anyagi helyzetét hozta fel indokul. A zsoldosvezérek beteges rettegése mellett a vagyonszerzési vágyban kell keresni a gyilkosság igazi indítékát, ahogy azt már a kortárs Tinódi is felismerte. A zsoldosok zsákmányban reménykedve érkeztek Erdélybe, ehelyett drágaságot és szegénységet találtak. A Barát kincseiről legendák jártak, és Castaldo, aki maga győződött meg ezek igazáról, gazdag emberként tért haza. Saját bevallása szerint csak az őáltala lefoglalt kincs 1246 kg ezüstből, ezer bizánci aranyból, ezer forint készpénzből és kevés aranyércből állt, de volt olyan kortársi becslés, amelyik a Barát hagyatékát 250-300 ezer forintra, 4 ezer bizánci aranyra, 493,72 kg nyersaranyra és 260,96 kg veretlen ezüstre tette.

Castaldo a gyilkosság után bevégzettnek tekintette erdélyi küldetését, és távozni készült. Nádasdy, nyilván azért, hogy ne legyen része a merényletben, betegség címén már korábban hazaindult dunántúli birtokára. Castaldo azt kérte Ferdinándtól, hogy parancsolja vissza Erdélybe Nádasdyt és Báthorit. Rájuk szerette volna hagyni a további feladatokat, köztük a felkészülést a török biztosra vehető, következő évi hadjáratára.

Ferdinánd, miután kötötte Castaldónak adott felhatalmazása, magára vállalta a felelősséget. Egyedül a pápától kellett tartania, aki – bíboros meggyilkolásáról lévén szó – az ügyben előírás szerint vizsgálatot és pert indított. Ennek során a Királyi Tanács és Castaldo által javasolt 116 tanút hallgattak ki, akik jobbára a bécsi udvar „hivatalos álláspontját” vallották. A Barát árulása nem bizonyosodott be, a tanúk csak a vádakat ismételték; nem derült ki, hogy Fráter György török kézre akarta játszani Erdélyt, és tervét csak a gyilkossággal lehetett megakadályozni. Ferdinánd nem átallotta a Barátot feltűnő következetlenséggel „áruló”-nak és a „kereszténység nagyon ártalmas dögvészé”-nek nevezni[8] – holott nemrégen nemcsak hozzá intézett levelében, de a világ előtt is Fráter György érdemeit hangoztatta. Rómában nem is tartották meggyőzőnek a vallomásokat, és ezért a per egészen 1555 februárjáig elhúzódott. A pápa ekkor a császár közbenjárására kiadta a felmentést Ferdinándnak, Castaldónak és a gyilkosság többi résztvevőjének.

A váradi béke 1538-ban a két részre szakított ország egységének helyreállítását célozta, hogy közös erővel lehessen védekezni a török ellen. Miután a szultán elfoglalta Budát, és az ország három részre esett szét, ugyanezt a célt szolgálta a királyi Magyarország és Erdély egyesítéséről szóló gyulafehérvári egyezmény. A váradi béke megkötésében János tanácsosai közül Fráter Györgynek volt a legnagyobb szerepe; az 1551. évi egyezség létrejötte, Erdély átadása Ferdinándnak teljesen az ő műve volt. A felelősség is szinte egyedül reá nehezedett, és végül életével kellett fizetnie erőfeszítéséért. De vajon volt-e reális lehetőség az egység helyreállítására, vagy elhibázott lépés volt a Habsburg-uralom kiterjesztése 1551-ben az ország keleti felére? Ha az erőviszonyokat tekintjük, valóban elenyésző volt a valószínűsége annak, hogy azok az erők, amelyeket Fráter György fel akart vonultatni a török elleni védekezésben, ténylegesen és a szükséges mértékben megmozdulnak, és ebben az esetben a vállalkozás összeomlik, a török megtorlását vonva maga után. Viszont, ha azt is fontolóra vesszük, hogy Erdély és a Tiszántúl előbb-utóbb menthetetlenül a török kezére került volna, akkor a kétségbeesett próbálkozásnak is volt értelme.

Fráter György teljesen indokolatlan és értelmetlen meggyilkolása a legrosszabbkor történt, s Ferdinánd nemcsak morálisan marasztalható el, hanem politikailag is súlyos hibát követett el. Nem lehet persze megállapítani, hogy mit tudott volna tenni a Barát, ha életben marad, de nagyon valószínű, hogy a következő év török hadjárata nem hozott volna olyan súlyos veszteségeket, mint amilyenek bekövetkeztek. Fráter György ugyanis felismerte a török támadások természetét és az ellenük való védekezés lehetőségét. Már a szultán 1543. évi hadjárata előestéjén megírta Ferdinándnak, hogy a török a Kelet-Dunántúlon akarja majd a legfontosabb pontokat elfoglalni; ezeket kell tehát tovább erősíteni, ellátni elegendő katonával és élelemmel. Ha a török megfelelő ellenállásba ütközik, a várak ostromával a nyár nagy részét eltölti, és közben lesz idő arra, hogy Ferdinánd segítséget küldjön; nyáron és kora ősszel, a török hadakozására alkalmas hónapok idején, megfelelő védekezéssel megakasztható vagy lassítható az ellenség előnyomulása. Nemcsak ki tudta számítani a török szándékát, hanem – amint 1549-ben és 1551-ben történt – súlyos helyzetben is keresztezni tudta a török terveit. Forgách Ferenc, aki gyermek volt még Fráter György meggyilkolása idején, azt jegyezte fel, hogy az elkövetkező súlyos időkben a közvélemény elégtételt szolgáltatott a Barátnak. Példaként emlegették 1551. évi harcát a török ellen, és keseregtek hiánya miatt: „annak az egyedülálló férfiúnak bátorítása és segítsége után sóvárogtak”.[9] Azt pedig, hogy a török seregek nem voltak legyőzhetetlenek, Eger védelme éppen 1552-ben bizonyította.

Az 1552. évi hadjárat. Eger védelme.

  • A Porta nem tekintette lezártnak Erdély ügyét, és továbbra is vissza akarta állítani János Zsigmond hatalmát. A szultán, bár főerejét még a perzsa. hadszíntér foglalta le, a ruméliai csapatokkal hadjáratra készült Ferdinánd ellen. A helyzet annyiban kedvező volt számára, hogy a francia király és a protestáns német fejedelmek támadása miatt V. Károly most sem tudott segítséget küldeni Magyarországra. Érthető, hogy a francia diplomácia, mely 1552 tavaszán megújította szövetségét a törökkel, a szultánt egyenesen ösztönözte is a háborúra. Február végén, amikor Szeged ellenállása megtört, Pozsonyban már együtt ült az országgyűlés, hogy a védelemről tanácskozzék. Ferdinánd megígérte személyes részvételét; erre a nemesek fejenkénti hadba vonulásra és minden 10 jobbágy után 1 lovas felfegyverzésére kötelezték magukat, s arra, hogy minden 20 jobbágyuk 1 gyalogost állít. 1552-re 3, a következő két évre 1,5-1,5 forint hadiadót vállaltak. Az előző évben már beindult török hadigépezet azonban nem sok időt hagyott a felkészülésre. Igaz, a betegeskedő szultán nem jött személyesen Magyarországra, így a török seregek – részben az 1551. évi hadműveleti terv értelmében – egy időben több ponton, s egyszerre több seregtestben is támadtak. Mindez kezdetben rendkívül zavarólag hatott, hiszen sem a támadások iránya, sem a támadók létszáma nem volt egyértelműen tisztázható; lehetetlen volt egységes védekezésre felkészülni.
  • A Tisza és a Zagyva összefolyása közelében, természettől jól védhető helyen, a törökök még 1549-ben várat akartak építeni. De tervükből semmi sem lett. Ferdinánd építtette ki a négy szögletbástyával ellátott és vízzel övezett földvárat, naponta 5-6 ezer munkást is dolgoztatva. Annak ellenére, hogy a fegyver és a felszerelés is elegendő volt, az elmaradó zsold miatt lázongó őrség a törökök közeledtekor magára hagyta parancsnokát, Nyáry Lőrincet, és elszökött. A török a hősiesen védekező félszáz hajdú és Nyáry ellenállását megtörve, szinte erőfeszítés nélkül foglalta el a várat, s úgy érezve, hogy diadalútját mi sem állíthatja meg, Eger ellen fordult. Egert már Buda eleste után az országos védelem egyik oszlopának, a „Felvidék kapujának” szánták, de korszerűsítése csak 1548-tól indult meg igazán, amikor a király átvette a Perényi családtól, majd az egri püspöktől.
  • Az északi megyék mintegy 7 ezer felkelője Füleken gyülekezett. Ferdinánd maga azonban nem jött el személyesen, így a megígért általános nemesi felkelés elmaradt. Felfogadott zsoldosai, vagy 10 ezer ember, Erasmus Teuffel parancsnoksága alatt Léva közelében gyülekeztek, s elmulasztva az egyesülést a nemesi felkelőkkel, augusztus 19-én a palásti mezőn súlyos vereséget szenvedtek Ali csapataitól. A vármegyék Eger megsegítését is megtagadták, nemesi felkelők egyáltalán nem, gyalogosok is alig 600-an mentek a várba. Az érintett vármegyékből ennek éppen tízszeresét kellett volna kiállítani. Ferdinánd, hogy birodalmi segítséget szerezzen, igyekezett megegyezést közvetíteni V. Károly és a német fejedelmek között. Július 7-én létre is jött köztük a passaui megállapodás, s Móric szász választófejedelem 11 ezer főnyi seregével még Temesvár eleste előtt Magyarországra érkezett. A harctól azonban távol maradt, Győrnél vesztegelt, és Egernek sem volt hajlandó segítséget nyújtani. A király fia, Miksa, ugyan Rimaszombatig vonult csapataival, de ennek sem látta hasznát az ország.

Ferdinánd lemond Erdélyről

Önálló cikk.

János Zsigmond fejedelemsége és a székely felkelés

Az erdélyi országgyűlés már 1555 decemberében arra kérte Ferdinánd királyt, hogy mentse fel az országot a Habsburg-háznak tett esküje alól, és már a következő év elején elhatározták, hogy Izabellát visszahívják; júniusban követséget is küldtek érte. A szultán parancsára moldvai, havasalföldi és török hadak nyomultak Erdélybe. Dobó és Bornemisza, mivel nem kaptak Ferdinándtól felmentést, ellenálltak, de a püspök végül kénytelen volt feladni Gyulafehérvárt, Dobó pedig fogságba esett. Barátai szabadították ki, megbontották a börtön falát, és huszonnégy órás lovaglással vitték ki Erdélyből. A Ferdinánd hatalmában levő várak egymás után estek el. A királyné 1556. szeptember 24-én indult el Lengyelországból, és október 22-én érkezett meg Kolozsvárra. Erdélyben visszaállt az 1551 júliusa előtti állapot.

Izabella visszatérése után megindult a közel másfél évtizedes küzdelem a királyi Magyarország és Erdély között. 1556-ban Ferdinánd lemondott ugyan Erdélyről, de ezen csak az egykori vajdaságot értette, ragaszkodott viszont a Buda eleste után Erdélyhez csatlakozott magyarországi vármegyékhez. Igényét sem a Porta, sem Izabella nem ismerte el, és az érintett vármegyék is Erdélyhez húztak. Nemességük nagy része megjelent az Izabella visszatérte után tartott kolozsvári országgyűlésen, a Tiszántúl várai – Gyula, Világosvár és Jenő kivételével – behódoltak a királynénak.

Az ellentétek kirobbanására néhány magyarországi birtokos Erdélyhez állása adott közvetlen okot. Elsőnek Bebek Ferenc és fia, György álltak át János Zsigmond pártjára még Lengyelországból történt visszatérte előtt, s példájukat annak ellenére többen követték, hogy a magyar országgyűlés a két Bebeket hűtlenségben elmarasztalta. Északkeleten megrendült a Habsburg-uralom, Ferdinánd odaküldött csapatai sem értek el számottevő eredményt a Felső-Tisza és a Szamos közti várakért folyó harcban.

Izabella és János Zsigmond visszatérése nem jelentette erdélyi uralmuk megszilárdulását. A királyné személye, uralkodási vágya, lengyel kegyenceinek pártfogolása nem egy erdélyit sodort ellenzékbe, és főleg az átállt magyarországi birtokosok között okozott csalódást. Bebek Ferenc a vajdaságra tört, György visszapártolt Ferdinándhoz. Az erdélyi nagyurak János Zsigmondot el akarták távolítani anyja környezetéből, hogy kivonják hatása alól. Nekik adott igazat II. Henrik francia király Erdélybe küldött követe is. Izabella viszont, hogy ellenzékét megfélemlítse, vizsgálat mellőzésével meggyilkoltatta Bebek Ferencet, Kendy Ferencet és Kendy Antalt.

A gyilkosság megviselte Izabellát, betegeskedni kezdett. Biztosítani akarta fia helyzetét, nyugalmat kívánt a királyi országrésszel határos területen. A lengyel udvar közbenjárt a megegyezés érdekében Bécsben, és a Porta sem tiltotta meg a tárgyalásokat, csak ahhoz ragaszkodott, hogy Erdélyből ne engedjenek át semmit Ferdinándnak. A tárgyalások idejére Izabella és Ferdinánd fegyverszünetet kötöttek, és ezt ismételten meghosszabbították. A területi kérdésben megegyeztek: Abaúj vármegye Kassával Ferdinándé lesz, János Zsigmond megtartja Erdélyt, a birtokában levő tiszántúli területeket és Máramaros vármegyét. Bereg és Ugocsa vármegye jövedelmét megosztják. Ferdinánd továbbra is János Zsigmondnak ígérte leányát, de azt követelte, hogy mondjon le a „Magyarország választott királya” címről. Emiatt a megbeszélések megakadtak, és újrafelvételük előtt, 1559. szeptember 15-én Izabella meghalt. Anyja halála után János Zsigmond maga kezdett újból tárgyalásokba, de teljesíthetetlen feltételeket támasztott: országa a Tiszáig ér; megtartja a királyi címet, sőt a Habsburg hercegnővel kötött házassága után megkoronázzák; ha Ferdinándnak nem lesz örököse, az ő utódai kapják a magyar koronát. Így az alkudozások ismét holtpontra jutottak. A lengyel diplomáciának is csak a fegyverszünet meghosszabbítását sikerült elérnie.

1561 végén fordulatot jelentett, hogy az 1549-ben Erdélybe menekült, ott kiterjedt birtokokat és befolyást nyert Balassa Menyhárt, Izabella egyik volt hadvezére, a Tiszántúl főkapitánya visszapártolt Ferdinándhoz, és kezére adta Szatmárt, Németit és Nagybányát. Ezzel a királyiak előtt megnyílt az út Erdélybe. A harc újból megindult, s az erdélyi csapatok Hadad közelében súlyos vereséget szenvedtek.

Az amúgy is válságos helyzetben János Zsigmond esélyeit rontotta, hogy a hét székely szék közül hatban felkelés tört ki, amiben nyilván a Ferdinánd-pártiaknak is részük volt. A Székelyföldön a fejlődés már régtől fogva megbontotta a nemzetségi társadalmat, s a közszékelyek és a főnépek közötti belső feszültségeket az államhatalom behatolása is súlyosbította: növelte a székelyek adóterheit, és elkobzott birtokok idegeneknek adományozásával megszüntette zártságukat. A két tűz közé került János Zsigmond már a menekülésre gondolt, amikor a budai pasa Szatmár megostromlásával útját állta a Habsburg-csapatoknak. Az éves fegyverszünet lehetővé tette, hogy János Zsigmond a székelyek ellen fordulhasson. Az elszigetelt és több seregtestben harcoló felkelők vereséget szenvedtek. Vezetőiket embertelen kínzások között kivégezték, a csatában elfogott közszékelyeket fül- és orrlevágással büntették, de a székely előkelők közül is többen börtönbe kerültek, mert részt vettek a felkelésben. 1562. június 20-án a segesvári országgyűlés végleg megszüntette a Székelyföld különállását, és jóváhagyta a kialakult osztályrendet.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

1556 elején ismét az 1552-ben harciasnak megismert Hádim Ali lett a budai pasa, s egyenesen Szigetvárra támadt. A török hadvezetés meg akart szabadulni a dunántúli területeit zaklató és dunai szállítását akadályozó szigetvári őrségtől, de a támadásnak nyilván azt a szerepet is szánta, hogy Izabella és János Zsigmond visszatértéig lekösse Ferdinánd erőit.


Mielőtt azonban a csatározás itt komolyabbá vált volna, Konstantinápolyban nyolcéves időtartamra megszületett a béke. Megkötését ötéves alkudozás előzte meg, melynek során a szultán Szigetvár lerombolását, Ferdinánd Fülek és Tata visszaadását követelte. A belső portai erőviszonyok megváltozásának hatására mindkét fél követelését elejtették, és a pillanatnyi határokat fogadták el a béke tartamára. Ferdinánd évi 30 ezer forint fizetését vállalta magyarországi uralma elismeréséért. Az egyezmény a királyság és Erdély közötti vitás területi kérdések rendezését Ferdinánd és János Zsigmond külön tárgyalásaira utalta.

A békekötés után két évvel, 1564-ben meghalt Ferdinánd (1556. szeptember l-től német-római császár), akinek hosszú uralkodása nehéz időkön ívelt át: a középkori Magyarországtól az ország nyugati és északi peremére szorítkozó Habsburg-királyságig. Ferdinándnak vitathatatlan érdemei voltak az ország új kormányzatának kiépítésében, a török hódítás elé állított védővonal kialakításában és fenntartásában, a nyugati segítség biztosításában. Hogy ez a támogatás alatta maradt a szükségesnek, sőt talán elérhetőnek, az elsősorban nem rajta múlt. Török diplomáciája egysíkú maradt, és kevés eredménnyel járt. Súlyos emberi és politikai hibát követett el Fráter György megöletésével.

Utóda, Miksa tanácskozást hívott össze annak eldöntésére, megújítsa-e a békét, vagy indítson-e inkább háborút.


Az ausztriai születésű, de mindeddig a nyugati harctereken működő Schwendit még Ferdinánd hívta Németalföldről Bécsbe 1564-ben, s a jószemű, had- és pénzügyi szervezés terén is járatos katona valóban haszonnal forgolódott uralkodója érdekében.

Zimányi Vera

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

1529. szeptember 8-án Budán a törökök a várbeli német őrséget a szabad elvonulás ígérete ellenére is lemészárolták, a Budán maradt német polgárok nagy része is elpusztult. János király is azonnal megkezdte a hozzá hűtlen Ferdinánd-párti polgárok házainak elkobzását.

Bányavárosok–kereskedőpolgárok

Hosszas előzmények után 1562-ben Ferdinánd elrendelte, hogy a hét alsó-magyarországi bányavárosban hirdessék ki az általa elrendelt új bányarendtartást, amely az ausztriai rendelkezésekhez hasonlóan – a helyi szokásjogok rovására is – egységesíteni és modernizálni kívánta a bányaügyet.

Főurak–nemesek

Amíg Ferdinánd az 1536 és 1564 között eladott vagy elzálogosított 17 várbirtok ellenében összesen 403 549 forintot kapott, átlagosan több mint 23 ezer forintot, addig Miksa 10 várért már 363 282 forinthoz, váranként mintegy 36 ezer forinthoz jutott, Rudolf pedig újabb inscriptiókért összesen 1 883 928 forintot szerzett.

Sinkovics István

Az udvari kormányszervek

Ferdinánd megkoronázásával a királyi Magyarország a többi Habsburg országgal: a Cseh Korona Országaival és az osztrák tartományokkal dinasztikus unióba került. Ez az államalakulat jelentős területekre terjedt ki Lausitztól és Sziléziától az Adriai-tengerig, a török Duna-völgyi terjeszkedésének határáig, Elő-Ausztriától és Tiroltól Erdélyig és Lengyelországig. A Habsburgok uralma alá jutott, korábban önálló, eltérő múltú, különféle népek által lakott, a fejlődés más és más fokán álló országok, tartományok nem alkottak egységes birodalmat: az uralkodócsalád összetartó erején kívül a török veszedelem okozta egymásrautaltság hozott létre közöttük érdekközösséget. A Habsburg-ház családi hatalmának alapját alkotó osztrák tartományok is elkülönültek egymástól, bár I. Miksa császár idejében már több tartományt egységes igazgatás alá vonó központi kormányszervek alakultak. Működésük azonban Miksa halálával elakadt, és Ferdinándnak szinte elölről kellett kezdenie megszervezésüket.

A spanyol udvarban nevelkedett, az ottani fejedelmi hatalomhoz szokott Ferdinánd, amikor megjelent Ausztriában, idegen volt ezen a területen, alattvalóival csak tolmács útján érintkezett, a cseh és a magyar nyelvet nem is tanulta meg. Az alsó-ausztriai rendekkel szemben, akik a fejedelmi jogokat megnyirbálták, keményen lépett fel: a rendi ellenállás vezetőit – köztük Bécs po1gármesterét – kivégeztette. Spanyolországból hozott tanácsosokkal kormányzott, élükön Gabriel Salamanca gróffal. Mindez azonban nem bizonyult elegendőnek a rendek letörésére: meg kellett velük egyeznie, ha országait a külső veszedelemtől meg akarta védeni.

A rendek kívánságára Ferdinánd a spanyol helyett német udvart rendezett be, élén német udvarmesterrel, és újjászervezte a Miksa által alapított kormányzati szerveket. Ezekbe bevette a rendek embereit, de a vezetést szilárdan kezében tartotta. Legfőbb tanácsadó szerve, a Titkos Tanács (Geheimer Rat) valamennyi Habsburg-ország legfontosabb bel- és külpolitikai ügyeit tárgyalta. Naponként ült össze, s az uralkodó távollétében az udvar élén álló udvarmester (Hofmeister) elnökölt ülésein. A Titkos Tanácsban osztrák és német főurak foglaltak helyet, de rajtuk kívül tagjai voltak jogászok is. Az újból megszervezett Udvari Tanács (Hofrat) 25 tagból állott. Működési területe az ügykörök szétválásával lassanként az igazságszolgáltatásra szorult vissza.

A pénzügyek világosan különváltak. Ferdinánd újjászervezte az Udvari Kamarát (Hofkammer), amely a fiskális birtokokat és a koronajövedelmeket (Camerale) kezelte; ebből fedezték az udvar és a kormányzat költségeit. A rendek által megszavazott hadiadó (Contributionale) beszedése és felhasználása viszont még nem az Udvari Kamara, hanem az Udvari Kancellária (Hofkanzlei) irányítása alá tartozott. A szintén átszervezett Udvari Kancellária a két tanácsban és az Udvari Kamarában hozott döntéseket foglalta írásba és adta ki, három titkára között osztva meg a feladatokat. A Német Birodalomnak külön kancelláriája volt (Reichskanzlei); ezt Ferdinánd, aki V. Károly lemondása után német császár lett, 1559-ben egyesítette az Udvari Kancelláriával, de külön titkárok intézték a birodalmi, illetve az osztrák tartományok ügyeit. A Habsburg-országokat fenyegető török veszély szükségessé tette a hadügyek intézésére külön intézmény szervezését. 1556-ban létrehozták az Udvari Haditanácsot (Hofkriegsrat), amely 5 tagú testület volt, pénzügyileg eléggé korlátozott hatáskörrel (önállóan csak 150 forintig utalványozhatott). Területi illetékessége viszont Ferdinánd valamennyi országára kiterjedt, és így a központosítás egyik fontos eszköze lett. Feladatai közé tartozott a törökkel létesített diplomáciai kapcsolat fenntartása is. Ferdinánd központi kormányzatában az egyes igazgatási ágak különváltak, és ez a szakszerűség érvényesülését segítette. A hivatalok valamennyi tisztségviselőjét az uralkodó nevezte ki, és az ügyek intézése testületben, tanácsban történt. A pénzügyekben nem történt változás, amennyiben az uralkodó továbbra is a délnémet kereskedőházak kölcsöneire támaszkodott, és ezek törlesztésére kincstári jövedelmeket kötött le, aminek hatását az egyes országok társadalma is megérezte.

Egyelőre a Habsburg-országok mindegyike megtartotta különállását, megőrizte államiságának hagyományos intézményeit, de a központi kormányszervek befolyása valamennyiükre kiterjedt. Hogy milyen mértékben, azt mindegyik országban a rendek ereje határozta meg.

A központi hatóságok leginkább az osztrák tartományok életébe szóltak bele. Ezek között már korábban megindult az az egységesülési folyamat, amelynek eredményeként kialakult Alsó-Ausztria és Felső-Ausztria, Bécs, illetve Innsbruck székhellyel. A rendiség hatalmát Ferdinánd Alsó-Ausztriában, különösen az Ennstől keletre eső területeken szorította vissza erősen. Mindegyik osztrák tartomány élén külön országos főkapitány állott (Landeshauptmann, az Ennstől keletre Landmarschall). A fejedelem nevezte ki és fizette őket, kormányzati és bírói feladatokat láttak el; de a rendek közül kerültek ki, és a tartományi rendi gyűléseken elnököltek. Alsó-Ausztriában mint az uralkodó tisztviselője a helytartó (Vizedom) kezelte a kincstári birtokokat és a koronajövedelmeket. A rendek törekvéseiket képviseleti intézményük, a tartományi gyűlés útján érvényesítették, amelyet szünetelése esetén a rendi választmány helyettesített. Az uralkodó csak a rendek hozzájárulásával vethetett ki adót, ezért rákényszerült, hogy összehívja a rendi gyűléseket. A birtokosok sokoldalú bírói, rendészeti és közigazgatási hatalmat gyakoroltak népük fölött, és ily módon valósággal elvágták az uralkodótól a kiváltsággal nem rendelkező országlakosokat. A fejedelmi városokban a magisztrátus látta el ezt a feladatot. A rendek kezében volt a fejedelmi rendeletek végrehajtása. A rendiség így az osztrák tartományokban is több ponton korlátot szabott a központi hatalom érvényesülésének.

A Vencel-korona országaiban a Jagellók uralkodása alatt különösen megerősödött a rendiség, így Csehország királyválasztásakor Ferdinándnak választási szerződést (Wahlcapitulation) kellett aláírnia, és esküvel köteleznie magát a rendi jogok és kiváltságok megtartására. A rendek feltételként kikötötték, hogy a király külön cseh udvart tartson, az ország ügyeiben a csehek meghallgatásával döntsön, távollétének idejére közülük jelöljön ki helytartót. A tisztségeket a rendek előterjesztésére a király tölti be, de a kinevezetteknek nemcsak az uralkodóra, hanem a rendekre és az egész közösségre is esküt kell tenniük. A rendeknek jelentős részük volt a törvényhozásban, hozzájárulásuk nélkül nem lehetett kivetni és beszedni az adót, beleszóltak valamennyi országos jövedelem felhasználásába. Sokféle bíróság működött, a rendek bírói hatalmukat jóformán az uralkodó beavatkozása nélkül gyakorolták. Ferdinánd azonban kezébe akarta venni az ország kormányzását, és ahogyan a központi kormányszervek kialakításánál, úgy ezen a téren is jó szervezőnek bizonyult. Megmaradt a Cseh Kancellária, a főtisztségviselőkből álló tanács, élén a legfőbb várnaggyal, a pénzügyek intézésére pedig Prágában 1527-ben kamarát szervezett. A bécsi központi kormányszervek befolyását a csehországi ügyek intézésébe nem lehetett megakadályozni. Bár a rendek ismételten kikötötték, hogy a cseh ügyekben az uralkodó kizárólag a prágai királyi kancellária útján intézkedjék, a valóságban Ferdinánd nem tartotta magát ehhez. A különállás kifejezésére az Udvari Kancellárián cseh titkárokat nevezett ki, majd Bécsben a kancelláriának külön cseh részlegét állította fel, és azt cseh alkancellár vezette. Ily módon a prágai kancellária hatáskörét szűkítette. Az ellentétek nyílt törésre vezettek Csehországban: a rendek az 1546-1547. évi schmalkaldeni háborúban megtagadták, hogy a császárnak segítséget adjanak a német protestánsok ellen. [[V. Károly császár|V. Károly mühlbergi győzelme után Ferdinánd leszámolt az elégedetlenekkel. A vezetőket perbe fogta, egyiküket halállal büntette, többen birtokukat veszítették; a városok többségét, köztük Prágát is, megfosztották a rendi országgyűlésen való képviselet jogától. A megfélemlített rendek elismerték Jagelló Anna és az ő révén férje, Ferdinánd örökösödését a cseh trónra, amire korábban, II. Lajos halála után nem voltak kaphatók, hanem ragaszkodtak királyválasztó jogukhoz. Ferdinánd újra leszögezte ugyan, hogy cseh ügyekben csak a Cseh Kancellária útján fog intézkedni, ennek azonban kevés gyakorlati jelentősége volt, mivel ritkán tartózkodott Prágában. Ekkor (1548) szervezte meg az állandó királyi fellebbviteli bíróságot, ahová nem nemesek ügyeit is fellebbezni lehetett. Ez a rendek bírói hatalmán ütött csorbát.

A magyarországi központi igazgatás

  • Ferdinánd nem költözött Magyarországra, és a török torkában levő Magyar Királyságot nem tette az uralma alá került területek középpontjává. A törvény szerint, ha a király meghalt, vagy akadályozva volt, átmenetileg a nádor helyettesítette. Most azonban új helyzet állott elő. Volt az országnak királya, de állandósuló távolléte miatt helyettesítéséről kellett gondoskodni. Ferdinánd eleinte Mária özvegy királynéra bízta a kormányzást, és a királyné a Királyi Tanács segítségével látta el feladatát. Utóbb, amikor Mária királyné a távollevő uralkodó helyettesítését már nem vállalta, Ferdinánd Báthori István nádort bízta meg a kormányzati teendőkkel. Báthori azonban hamarosan, 1530-ban meghalt, új nádort pedig Ferdinánd nem akart. Ekkor Szalaházy Tamás kancellár és Thurzó Elek országbíró mint helytartók látták el a nádori tennivalókat.
  • A helytartó helyettesítette a királyt a személyes jelenléti bíróságon. Az uralkodó előzetes tudomásával részleges gyűlésre hívhatta a rendeket. A végvidéken és az országban mindenütt érvényes rendeleteket adhatott ki. Hűtlenség vagy magszakadás folytán a Koronára szállott birtokokból 32 jobbágytelekig adományozhatott. A Ferdinánd hűségére térőknek fenntartás nélkül megkegyelmezhetett. Nem tárgyalhatott viszont külső hatalmak képviselőivel, nem rendelkezett az országba küldött idegen csapatokkal és a magyarországi katonasággal. Az országos jövedelmek kezelésébe sem szólhatott bele. 1548-ban a Magyar Kamarának adott utasítás félreérthetetlenül kiemelte, hogy a helytartó a királyi jövedelmekkel nem rendelkezhet, és a Kamarát nem utasíthatja. A helytartó vezetése alatt álló kormányon kívül megmaradt a Királyi Tanács, amelyet Magyar Tanácsnak (Consilium Hungaricum) neveztek. A helytartó és tanácsosai tagjai voltak a Magyar Tanácsnak, aminthogy ennek többi tanácsosai is részt vehettek a helytartóság ülésein. Míg azonban a helytartóság rendszeresen ülésezett, a Magyar Tanács az uralkodó távollétében csak időnként jött össze, és jelentősége csökkent. A király a helytartóval állandó kapcsolatban volt. Ferdinánd helytartói titkárrá az olasz származású Malatesta Frigyest nevezte ki, aki korábban is Várday szolgálatában állott, már régóta Magyarországon élt, utóbb pedig, 1550-ben a magyar országgyűlés honosította. Mint titkár az írásbeli tennivalókat végezte, de amikor már nem győzte a munkát, a helytartó és a tanácsosok is segítették. A helytartóság kapcsolatban maradt a Magyar Kancelláriával: Várday Pál helytartó egyúttal főkancellár is volt, ugyanígy később Oláh Miklós is. A főkancellárság azonban inkább csak címet jelentett, a hivatali tennivalókat a kancellár és az alkancellár látta el. Ferdinánd a bécsi Udvari Kancelláriában, miként a cseh, úgy a magyar ügyek intézésére is egy-egy titkárt rendelt. A magyar titkárságot először Újlaky Ferenc egri püspök látta el, akinek útja az alkancellári, kancellári, helytartótanácsosi tisztségeken át vezetett el a helytartói méltóságra. A király rendeleteinek megfogalmazásában a titkárnak fontos szerepe volt, de Ferdinánd az Udvari Kancellária más alkalmazottai útján is kiállíttatott magyar vonatkozású leiratokat. A pénzügyi igazgatás Magyarországon is külön ágát alkotta a kormányzatnak. Ferdinánd nemcsak Alsó-Ausztriában, Felső-Ausztriában és Csehországban szervezett külön kamarát Bécs, Innsbruck, illetve Prága székhellyel, hanem Magyarországon is, először Budán, a meglevő alapok továbbfejlesztésével. 1528-ban Gerendi Miklós erdélyi püspök, kincstartó mellé 4 tanácsost nevezett ki, köztük a budai várnagyot és a budai udvarbírót. Az előbbi a budai várhoz tartozó birtokok ügyeit intézte, az utóbbi pedig ezek jövedelmeit kezelte, és az udvar költségeiről gondoskodott. A Magyar Kamara 1528. évi első utasítása követte a Cseh Kamara részére az előző évben adott mintát. Hatásköre a kincstartóénál szélesebb volt: a Magyar Korona Országainak egész területére és az összes kincstári jövedelmekre kiterjedt. Az országgyűlés 1536-ban úgy rendelkezett, hogy minden hadiadónak is ide kell befolynia, és minden kiadást a kamara utalványozzon. Az akkori pénzkezelés általános gyakorlata szerint azonban a beszedett összegeket, még mielőtt a kamarához befolytak volna, közvetlenül felhasználták. A jövedelmek pénztári kezelése így ténylegesen szűk körre szorítkozott, de a kamara igazgatta a jövedelemkezeléssel foglalkozó hivatalokat, ellenőrizte számadásukat. Évenként jelentést küldött a királyhoz, pénztári elszámolással. Utasítása szerint a testületként működő Magyar Kamara közvetlenül a királytól függött; a valóságban azonban az Udvari Kamarán át tartotta a kapcsolatot az uralkodóval. A török támadás miatt a Magyar Kamarának már 1529-ben menekülnie kellett Budáról, és a király 1531-ben Pozsonyban szervezte újjá. Feladatait és működését az 1548 végén kiadott utasítás szabályozta részletesen. A magyarországi pénzügyigazgatást kivonták a helytartóság és a Magyar Tanács befolyása alól, viszont határozottabban hangsúlyozták a Magyar Kamarának az Udvari Kamarához fűződő kapcsolatát; fontosabb kérdésekben ki kellett kérnie a király és az Udvari Kamara álláspontját. Sőt Ferdinánd nemcsak az Udvari Kamarának, hanem a Magyar Kamarával forma szerint egyenrangú Alsó-Ausztriai Kamarának is beleszólást biztosított a Magyar Királyság jövedelmeinek kezelésébe. Az ország nyugati határán az előző században elzálogosított várakat (köztük Fraknót, Kismartont és [[Kőszegħħet) a rendek ismételt kérésére sem engedte visszaváltani: így ezek az Alsó-Ausztriai Kamara felügyelete alatt maradtak. Feltűnőbb, hogy a Mária királynénak hitbér és jegyajándék címén lekötött magyarországi bányavárosokat és egyéb jövedelmeket visszaváltásuk után ugyancsak az Alsó-Ausztriai Kamarára bízta, és az olyan jövedelmező nyugati harmincadhelyeket, mint a pozsonyi és óvári, szintén ennek a kamarának rendelte alá. A török beékelődése, az ország nyugati és keleti felének kettészakítása az igazgatási szervezetben is mélyreható következményekkel járt. Új földrajzi-igazgatási fogalmak jelentek meg: Magyarország „alsó részei” és Magyarország „felső részei”. Az előbbin a Dunától északra, Pozsonyhoz közelebb eső vidéket, az utóbbin a távolabb fekvő északkeleti területeket értették. Alsó- és Felső-Magyarország ilyen megkülönböztetését az tette szükségessé, hogy Pozsony lett az ország fővárosa, innen pedig nehéz volt a keleti részeket igazgatni. Különösen a pénzügyek és a katonai ügyek hatóképes irányítását kellett gyorsan megszervezni. Ezért Ferdinánd az ötvenes évek elején a pozsonyi Magyar Kamarától függő kamarai igazgatóságot állított fel Kassán, s ebből 1567-ben a különálló Szepesi Kamara, fejlődött ki. Hatásköre a Tiszán innen és túl fekvő vármegyékre, a Duna-Tisza közére, sőt Erdélyre is kiterjedt, jelezve, hogy a Habsburg uralkodó továbbra is igényt formál a török uralom alá vetett területekre és Erdélyre. Mivel a keleti részek távol estek a helytartótól és a Magyar Tanácstól, a Szepesi Kamarának a pénzügyeken kívül hovatovább egyéb igazgatási ügyekkel, sőt a török elleni védelem kérdésével is foglalkoznia kellett, a pozsonyi testületektől függetlenül. A bécsi Udvari Kamara befolyásai viszont itt is érvényesült: a Szepesi Kamarához szóló királyi rendeleteket többnyire az adta ki, és nem a Magyar Kancellária. Magyarország védelmi rendszere, nádor nem lévén, az országos főkapitány alá tartozott. Tennivalóit területileg szintén meg kellett osztani. 1547-ben az országgyűlés úgy határozott, hogy külön főkapitánya legyen a Dunántúlnak és külön a Duna-balparti országrészeknek. Később mindkét főkapitányságot további két-két részre osztották. A Pozsonytól Erdélyig terjedő terület a Dunán inneni vagy Bányavidéki Főkapitányság, (székhelye: Érsekújvár), illetve a Felső-Magyarországi Főkapitányság, (székhelye: Kassa) között oszlott meg. A Dunántúlon az egyik főkapitányság a Dunától a Balatonig, a másik a Balatontól a Dráváig volt illetékes, Győr és Kanizsa székhellyel. Külön szervezet irányította a Dráva és a Száva közti, illetve a Szávától délre eső terület védelmét: a Vend (Szlavón) Főkapitányság központja Varasd, a Horvát Főkapitányság székhelye Károlyváros. A területi megosztás a bíráskodás terén is érvényesült. Külön törvénykezési időszakot tartottak a Dunántúl és a Dunán inneni területek, valamint az ország felső részeiben levő vármegyék számára. Ferdinánd kormányzati szervező tevékenysége tehát Magyarországra is kiterjedt. Ugyanakkor a központi kormányszervek (és az Alsó-Ausztriai Kamara) befolyása ellenére hatalmának Magyarországon is erős ellensúlya volt a rendiségben.

A rendek a kormányzat önállóságáért

A magyar rendek, hasonlóan a Habsburg-család más országaiban tapasztalható rendi törekvésekhez, mindent elkövettek, hogy megőrizzék a Magyar Királyság állami különállását. Igyekeztek elejét venni annak, hogy idegenek beleszóljanak az ország kormányzásába. Ez a törekvés azért is nehezen volt megvalósítható, mivel a király külföldön tartózkodott. Gyakran kérték tehát, hogy jöjjön Magyarországra: ezt kívánja a török elleni küzdelem érdeke és az ország belső nyugalma. Hivatkoztak a korábbi magyar királyokra, akik a Német Birodalom és más országok fölött is uralkodtak, idejük javát mégis itthon töltötték. Ferdinánd viszont úgy érvelt, hogy az ország számára külföldi segítséget csak úgy tud biztosítani, ha személyesen vesz részt a birodalmi gyűlésen és más országai rendi gyűlésein. A rendek azzal is megelégedtek volna, ha a király az év egy részében tartózkodna Magyarországon, vagy legalább az ország közelében, sőt, ha maga helyett Miksa fiát kü1dené ide. Az utóbbi kívánsághoz 1547-ben a nagyobb nyomaték kedvéért hozzáfűzték a veszélyes kitételt, hogy „minden időre” alávetették magukat Ferdinánd és örökösei uralmának; így a királyfit is, mint magát az uralkodót, úgy fogják tisztelni. A király fia – tették hozzá – ne a spanyol udvarban nevelkedjék, hanem magyarok között tanulja meg a kormányzást, a katonai fegyelmet és a magyar nyelvet; akkor – remélik – az ország önálló államiságát is inkább fogja méltányolni. A huzavona Miksa uralkodása alatt is folytatódott, és a rendek csak akkor nyugodtak meg átmenetileg, amikor a király öccse, Károly főherceg jött Magyarországra intézkedési joggal. Mindemellett tovább sürgették a király fiainak visszahívását Spanyolországból. Egyúttal folytatták erőfeszítéseiket, hogy védelmezzék az ország szabadságait és kiváltságait, vagyis rendi jogaikat. Ezek közé számították a kormányhatóságok önállóságát, tisztségek, birtokok és egyházi javadalmak adományozását magyarországiaknak, a magyar törvények érvényét az itt tartózkodó külföldiek fölött is, az ország elidegenített várainak, városainak visszaváltását. Az uralkodó többnyire megígérte, hogy a rendek kívánságait teljesíti, de csak az ország egységének helyreállítása után. Amikor Ferdinánd Erdélyt fennhatósága alá vonta, a rendek emlékeztették ígéretére, de a király azt felelte, hogy a török támadás előestéjén a királyi várak parancsnokait nem lehet azonnal kicserélni. Ezt az országgyűlés el is fogadta, azzal, hogy a külföldiek egyedül a védelemmel foglalkozzanak.

Miután Révay Ferenc nádori helytartó 1553 végén meghalt, az 1554. évi pozsonyi országgyűlés nagy többséggel Nádasdy Tamás országbírót választotta meg az 1530 óta betöltetlen nádori méltóságra. Ez annyiban jelentett fordulatot a központi hatalom és a rendek viszonyában, hogy a nádort a régi szokás alapján közvetítőnek tekintették a rendek és a király között, tőle várták az ellentétek rendezését. A nádor, aki Pozsonyban működött, és távollétében a Magyar Tanács egyik tanácsosa helyettesítette, a király helytartója volt. Az uralkodó tudomásával részleges gyűlést hívhatott össze; sürgős ügyekben – legalább hat tanácsos jelenlétében – a távollevő király nélkül határozhatott. Közigazgatási és katonai kérdésekben rendelkezhetett. 32 jobbágytelekig birtokokat, megüresedett egyházi javakat adományozhatott. A nádor bírói hatalmat gyakorolt, ítélete ellen nem lehetett fellebbezni. Megkegyelmezhetett minden bűnösnek, azok kivételével, akik a király személye ellen vétettek. Mint az ország főkapitánya a király vagy fia távollétében az általános felkelést vezette, a magyar hadaknak, akár a királyiaknak, akár a rendieknek, parancsokat adhatott, és katonai büntetőhatalmat gyakorolt. Nádasdy kezében egyesült a királyi hadak és az országos hadak parancsnoksága (supremus et generalia capitaneus). A király a kincstár költségére 500 lovast és 500 gyalogost rendelt mellé, akikkel a nemesi felkelést irányította és ellenőrizte. A végvárakat is parancsnoksága alá rendelték, azzal a megkötéssel, hogy a várnagyokat nem cserélheti ki, és a nem királyi várakban tiszteletben tartja a tulajdonosok erre vonatkozó jogait. Nádasdy nyolc éven keresztül, haláláig töltötte be a nádori méltóságot. Sokat tett a belső rend megszilárdításáért és a Dunántúl védelmében. Katonai téren a legnagyobb eredménye Szigetvár felmentése volt 1556-ban. A pénzhiány azonban meghiúsította terveit, katonáinak számát az udvar erősen csökkentette, fizetését ő is, csapatai is rendszertelenül kapták. Hasonló helyzet jellemezte a végvárak ellátását a védelmi vonal egész hosszában. Nádasdy a Habsburg-királyság következetes híve volt, de egyre kevésbé remélte, hogy az uralkodó fel tudja tartóztatni a török terjeszkedését. Nemegyszer a király és a rendek között az érdekek ütközőpontjában állott. Amikor az országgyűlési határozatok végrehajtását sürgette, saját birtokostársai elégedetlenségét váltotta ki. Azzal vádolták, hogy eltűri a nemesi kiváltságok csorbítását, és azt, hogy az udvar követelései a parasztokéhoz hasonló sorsra juttatják a nemességet. A király viszont megneheztelt rá, amiért az országgyűlés nélkül kívánt adó fizetését a Magyar Tanáccsal együtt megtagadta. Rontotta kapcsolatát az udvarral, hogy szembefordult a királlyal, amikor az legidősebb fiát, Miksát az örökösödés jogán, választás nélkül akarta magyar királlyá koronáztatni. Ferdinánd csak Nádasdy halála (1562) után vette újból elő a kérdést, miután Miksát Prágában megkoronázták, s Frankfurtban német királlyá választották. A választáshoz a magyar tanácsosok egy ideig ekkor is ragaszkodtak, de végül is engedtek. Nádasdy azzal, hogy ismételten keresztezte a királyi akarat érvényesülését, Ferdinánd ellenszenvét váltotta ki a nádori méltósággal szemben. Míg előzetesen elismerte fontosságát, Nádasdy halála után a tisztséget feleslegesnek, viszályok okozójának és túlságosan költségesnek ítélte. Kívánságára a Magyar Tanács beleegyezett abba, hogy a nádori tisztséget ne töltsék be. Nádasdy után közel fél évszázadon át nem volt nádora az országnak; a központi hatalom saját törekvéseinek akadályozóját látta a nádori méltóságban.

Miután 1558-ban Ferdinánd kísérlete, hogy országgyűlés nélkül vessen ki adót, mint láttuk, kudarcot vallott, 1559 elejére összehívta a rendeket. Azok sérelmezték, hogy a királyi seregek és tisztviselők mértéktelen követelésekkel lépnek fel, s nem engedelmeskednek a magyarországi hatóságok rendelkezéseinek; egyúttal azt kívánták, hogy az idegen tisztviselőket magyarokkal váltsák fel, és senki ne vonhassa ki magát az ország törvényei alól. Az udvar azonban elzárkózott: a végvárakat idegenek védik, és a rendek nem tudják biztosítani a szükséges anyagi fedezetet.

Az országgyűlésen a rendek a „tisztán és pontosan Magyarország szabadságait és kiváltságait érintő ügyeket” a „tisztán idegen országokra vonatkozó ügyekkel” állították fogalmilag szembe.[10] A Magyarországot érintő ügyekben hallgassa meg a király a Magyar Tanács véleményét, hiszen a tanács tagjai az ország törvényeit jól ismerik, és közvetlenül érdekeltek, mivel életük, vagyonuk naponként veszedelemben van. Kifejtették, hogy amiként a magyaroknak nincsen szavuk a többi Habsburg-országot érintő kérdésekben, úgy az idegenek se szóljanak bele Magyarország ügyeibe, és az Udvari Kancellária se rendelkezhessék magyarországi ügyekben. A rendek azonban az ügyek fentebbi két kategóriájának meghatározásával voltaképpen elismerték, hogy vannak olyan magyar ügyek is, amelyek Magyarországon kívül más országokat is érintenek – abból következően, hogy Magyarország a Habsburg országokkal közös uralkodó alatt áll, a Német Birodalomtól és a többi Habsburg-országtól segítséget kap. A rendek okfejtéséből így csak az a kívánság volt levezethető, hogy az országban levő idegenek is engedelmeskedjenek a Magyar Kancellária útján kibocsátott királyi rendeleteknek.[11] – A király kitérő választ adott: eddig is mindent megtett, hogy az alattvalók sérelmei véget érjenek, és a jövőben is erre fog törekedni. A valóságban minden maradt a régiben.

A panaszok és kívánságok újból és újból felmerültek, de megoldásra nem találtak. Az új uralkodó, Miksa véget akart vetni az ismétlődő panaszoknak, ezért a drinápolyi béke megkötése után az 1569. évi országgyűlési előterjesztésében hangsúlyozta Magyarország és a többi Habsburg-ország egymásrautaltságát. A magyarok nem tudnak védekezni a németek segítsége nélkül a török ellen, de már sok év óta elhárítják a veszedelmet a németek feje felől, ezért a Német Birodalomnak és főleg a Habsburg országoknak alapvető érdeke, hogy a török ne nyelhesse el Magyarország maradványait. Az uralkodónak arra kell törekednie, hogy megtalálja a mindkét nép érdekeinek megfelelő utat. A rendek részletesen előtárták sérelmeiket annak igazolására, hogy, összes eddigi erőfeszítéseik hiábavalók voltak, és Ferdinánd idejéhez képest romlott a helyzet. Szóvá tették, hogy a nemeseket, ha nagy költséggel felkeresik az udvart, kérelmükkel egyik hatóságtól a másikhoz küldözgetik. A Magyar Kamara, mely az udvar kívánságára véleményezte a rendek előterjesztését, következetesen velük szemben foglalt állást. Kiemelte, hogy Magyarország az idegenek segítségén kívül az idegenek tanácsát sem nélkülözheti, és a király külföldön – magyar tanácsosainak távollétében – a nagyobb fontosságú ügyeket németekkel tárgyalja meg. Az Udvari Kancellária pecsétjével csak a kincstári ügyeket, valamint a németekhez szóló parancsokat szokták ellátni, mert azok a német pecsétet jobban ismerik. A magyarországi tisztségekre kinevezett németek a magyarokhoz hasonlóan hűségesek és a feladatokra alkalmasak, de a rendek kívánsága szerint legyenek alárendelve az ország törvényeinek. A király a különféle kérelmeket azért tárgyaltatja több tanácsban, mert az ügyek természetük szerint más és más fórum elé tartoznak. A had- és katonai ügyeket a Haditanácshoz, a kincstári ügyeket a Kamarához, a többieket pedig a Magyar Kancelláriához irányítják. Ez a megosztás már Ferdinánd idejében kialakult. A Magyar Kamara álláspontját a király belefoglalta a rendekhez intézett válaszába, és az ügyek megosztása bekerült az országgyűlés végzései közé[12] A rendek megismételt kérésére, hogy ügyeiket a király magyarok meghallgatásával intézze, az uralkodó válaszként kimondotta, hogy az igazságszolgáltatást, az ország jogait és szabadságait érintő ügyeket a Magyar Tanácsban, a kamarai ügyeket az Udvari Kamarában, a hadügyeket pedig az Udvari Haditanácsban fogja tárgyaltatni. Ezért elrendeli, hogy a Magyar Tanács két tagja (egy egyházi és egy világi személy) állandóan környezetében tartózkodjék, mert az első csoportba tartozó ügyekben az ő tanácsukra fog támaszkodni, de szükség szerint a hadügyekről is tárgyalni kíván velük. Hogy az Udvari Kamaránál és a Haditanácsnál a magyar felek gyorsabban intézhessék ügyeiket, két-két tolmácsot fog Bécsben tartani.

A rendek ismételt próbálkozása a Magyar Tanács és a Magyar Kancellária hatáskörének megvédésére tehát nem járt eredménnyel. Sőt az udvarban világosan rögzítették a kialakult gyakorlatot az ügyek hovatartozásáról. A Magyar Tanács működési területét szűken, de félreérthetetlenül körvonalazták, és a tanácsnak mint testületnek félreállítását jelentette a két tanácsos Bécsbe rendelése. A rendek nem is használták ki ezt a lehetőséget: nem küldték őket az udvarba, nyilván mert felismerték, hogy a két tanácsos az idegen környezetben nem lesz elég erős, hogy a magyar rendi érdekeket képviselje. A magyar tolmácsok alkalmazása még jobban aláhúzta, hogy az udvarban ezt a helyzetet véglegesnek tekintik.

A felső bíráskodás

  • A király nem kapcsolódott ki teljesen a bíráskodásból, egyes ügyek a helytartótól fellebbezés útján eléje kerültek. A fellebbezett ügyek felülvizsgálatát arra az időpontra igyekeztek tenni, amikor országgyűlés alkalmával az országba jött. Az idegen uralkodó és Magyarországra küldött emberei nemegyszer szembekerültek a törvényekkel: ilyenkor a helytartónak kellett közbelépnie. Amikor 1542-ben Ferdinánd perbe idézés és elmarasztaló ítélet nélkül elfogatta Perényi Pétert, Thurzó Elek helytartó, miután közbelépésének nem volt eredménye, lemondott. Máskor eredményes volt a helytartó beavatkozása. Seghed György szigetvári hadnagyot Niklas von Salm országos főkapitány a pozsonyi bíróval fogatta el a törvénykezési időszak alatt. A király azonban Várday Pál helytartó közbenjárására szabadon bocsátotta. A nemesek vállaltak érte kezességet, hogy megjelenik a törvényszék előtt.
  • Hűtlenségi perekben, amelyek közé a felségsértést is számították, a felsorolt bíróságok nem voltak illetékesek. Ilyenkor a vádlottat a király az országgyűlés elé idéztette, hogy tisztázza magát. Így kapott idézést az 1556. évi országgyűlésre Bebek Ferenc és György, akik ellen az volt a vád, hogy János Zsigmondhoz pártoltak. A két Bebek az idézést közvetítő jászói konvent előtt bejelentette, hogy nem fognak elmenni. Bebek Ferenc ezt azzal indokolta: Ferdinánd az országot a maga számára lekötötte, viszont megmenteni nem tudja, ezért elpártolásukat a végső veszedelem parancsolta. Az országgyűlés a királlyal egyetértésben hűtlenség bűnében marasztalta el és „levelesítette” őket, vagyis előírta üldözésüket az egész országban. A két Bebek hívei és szolgái 40 napon belül voltak kötelesek a király hűségére térni, különben ugyanaz alá a büntetés alá esnek.

Szlavónia, Horvátország és Dalmácia

Horvátországot és Szlavóniát már a középkori magyar állam összeomlása előtt súlyos veszedelem fenyegette. Nem tudták megvédeni területüket a török támadásaitól, a magyar királytól nem kaptak megfelelő segítséget. Rajtuk keresztül a török Karintiát, Krajnát és Stájerországot veszélyeztette. Már Mohács előtt Habsburg Ferdinándhoz folyamodtak, aki igyekezett megerősíteni saját országai keleti határait, és látva Horvátország és Szlavónia jelentőségét az osztrák tartományok védelme szempontjából, állandó kapcsolatban állott a horvát és szlavón rendekkel, egyes birtokosok várait átvette megőrzésre, rendszeresen fizetett, hogy fegyvert és lőszert vásároljanak, tájékoztassák a török előkészületekről. Egyesek viszont úgy védekeztek, hogy adót fizettek a Portának, megengedték, hogy területükön átvonuljanak az oszmán csapatok, de nem állottak át a törökhöz. Attól kezdve, hogy Ferdinánd a magyar koronával ezeknek az országoknak is ura lett, lehetőségei szerint, megtartásukra is gondot fordított.

A fejedelemség területi kialakulása

Nyugat felől János Zsigmond hatalma a budai vilájethez tartozó területekig ért, de a Tiszántúl középső szakaszán az erdélyi vajdaság és a török hódoltság közé jórészt Ferdinánd uralma alá tartozó részek ékelődtek.

Fejedelmi hatalom, országgyűlés, kormányzat

  • Bebek Ferenc, magyarországi birtokos, aki megtagadta Ferdinánd]ot, és Szapolyai családjának visszatérésekor Erdélybe ment, az ellenzék egyik vezetője lett: a vajdaságot magának kívánta, birtokokat akart, és János Zsigmondot szerette volna kivonni a királyné befolyása alól.
  • Izabellát elszigeteltsége és elhatalmasodó betegsége arra késztette, hogy gondoskodjék fia jövőjéről. Az eredménytelennek bizonyuló francia kapcsolat helyett Ferdinándhoz fordult, hogy vessenek véget az ellenségeskedésnek. A lengyel udvar közvetítésével sikerült ismételten fegyverszünetet kötnie, és a tárgyalások a végleges rendezés irányában megindultak, de mielőtt eredményt hoztak volna, a királyné korai halála miatt a terv meghiúsult.

Kincstári jövedelmek, hadszervezet, diplomácia

Amikor Erdély a század közepén átmenetileg Habsburg-uralom alá került, az állandó őrség számát 2 ezer lovasban és ezer gyalogosban állapították meg. Ferdinánd az Erdély élére kinevezett két vajda számára 400 lovast és 200 gyalogost engedélyezett, akiket az említett állandó haderőbe számítottak. Ezek nem várakban, hanem a vajdák mellett szolgáltak, és fizetésüket felerészben a kincstárh6l kapták, felerészben maguktól a vajdáktól, akik évi 15 ezer forintnyi járandóságukból fizették katonáikat, továbbá az alvajdákat. Hasonlított ez a megoldás a magyarországihoz, ahol a nádor és a főkapitányok mellett meghatározott számú fegyveres erőt tartottak, és a kincstárból fizették őket. Ferdinánd az őrséget erdélyiekből és magyarországiakból akarta kiállítani.

Péter Katalin

Magyarország siralma

A Magyarország siralma című ének magyarázza meg nagyon világosan e meghökkentő szemlélet értelmét. A 10 gyűjteményben előforduló legnépszerűbb énekek közé tartozik.[13] Végig többes szám első személyben beszél; hivatalosan a közösségi líra alkotásai közé kell besorolni. Ismeretlen szerzője azonban rendkívüli tudatossággal tájékozódik, s nemcsak a külvilág jelenségeit illetően, hanem a saját érzéseiben is. Mert a közösségi mondanivaló tárgyilagossága mögött gyötrő egyéni kínt szólaltat meg: a szabadulást ugyanattól, Istentől kell várnia, aki őt elhagyta. Döbbenten kérdezi: „Miért hagytál minket ilyen igen megromlanunk? Miért távozál, Úristen, ily messze mitőlünk?” A büntetés jogosságát mégsem vitatja. Tudja: „az bálványimádás tőled ezt érdemli”. „De mégis nincs mit tennünk, csak tehozzád kell folyamodnunk.” A gyötrelmes szituációban nem adja meg magát. A büntetéssel nem vitatkozott, de figyelmeztet, hogy rajtunk kívül álló erők, részben maga a Teremtő tett minket esendőkké:

Emlékezzél meg rólunk, hogy mi földből teremtettünk,
Ördög miá bűn alá vettettünk,
Mint az árnyék elmúlik mi gyarló életünk.

Végül visszazökken a konvenciókba, és a megszokott fordulatokkal segítséget kér.

A személyes líra mélységeiben járó ének a Teremtő és a teremtmény konfliktusát is áthidaló hitet fejez ki, mégsem vallásos fogantatású. A jelen gyötrelmeit így írja le:

Azért kell már tisztelnünk pogánokat, gyilkosokat,
Paráznákot, bálványimádókat,
Kiknek el kell viselnünk kemény igájokat.

Elvövéd mitőlünk országunkat, királyunkat,
Földhöz veréd a mi koronánkat, 
Színyed elől elvetéd mi áldozatunkat.

Megszünék sok helyeken szent nevednek dicséreti,
Szép ifjaknak ékes éneklési,
Mert az bálványimádás tőled ezt érdemli. 

Utalásai világosak: az ország megromlott ügyében tájékozódik, arra keres megoldást, pontosan meghatározott történelmi pillanatban. A kényszerből tisztelt pogány nyilvánvalóan a török. A gyilkos – költőien: gyilkosok – I. Ferdinánd, aki 1551 decemberében megölette Fráter Györgyöt. Előzőleg, az év tavaszán, Izabella királyné fia nevében lemondott – „elvövéd mitőlünk királyunkat”. Ugyanakkor átadta a Szent Koronát Ferdinánd biztosainak – koronánkat „földhöz veréd”.

A reformáció befogadása

  • Aztán egyes földesuraknál van nyoma a reformációnak, így Thurzó Elek tárnokmesternél, aki majd Ferdinánd királyi helytartója lesz.
  • A legelső világi hatalmasság, az uralkodó határozott ellenségessége azonban – egy kivételes egyéniséget, János Zsigmondot kivéve – személyes indulatoktól függetlenül az egész korszakon végig fennáll, de különbözőképpen érvényesül. II. Lajos – erős lutheránus rokonszenve ellenére – nem engedheti meg magának, hogy a török fenyegetés árnyékában ne a pápaság érdekében mozduljon. És erős törvényeket hoznak, üldözéssel felérő nyomozásokat folytatnak, egyházi kezdeményezésre, de rendszerint a király rendelkezései alapján. János és Ferdinánd viszont kénytelen változtatni. Egyforma lendülettel indulnak, de egyformán le is állnak: a pártharcok nem engednek teret a protestánsüldözésnek.

A protestantizmus sorsa a három országrészben

  • Mert a protestánssá vált országok felett uralkodó osztrák Habsburgoknál hatalmuk belső kiépítése szempontjából logikus lett volna a reformáció elfogadása, de a dinasztia két ágának közös érdekei vallási egységüket is megőrzik. A nagyhatalmi ambíciók felülkerekednek I. Ferdinánd és utódai közvetlen érdekein.
  • Mégsem lehet közömbös János Zsigmond vallásváltoztatásainál az erdélyi reformáció helyzete sem. Itt, ahol az 1540-es évek végére kialakult a rendek protestáns többsége, az egyházi birtokok 1556 tavaszán történt szekularizációja pedig abszolút fölényükre utal, János Zsigmond első áttérése politikai szempontból igen logikus lépés. Ő, akinek hatalma belső építésén kívül a Ferdinándéhoz hasonló nagyhatalmi szempontjai nem lehetnek, megteszi a Habsburg királynál hiányzó gesztust: a vallás kötelékével vonja maga mellé az uralkodó osztályt. Nyilván nem is véletlenül kerül sor a fordulatra éppen 1562-ben, amikor János Zsigmond uralmát a megsemmisülés fenyegeti. Balassa Menyhárt nagy veszteségekkel járó botrányos átállása Ferdinándhoz, a belső összeesküvés, a székelyek felkelése, a Portán János Zsigmondra nézve előnytelen tárgyalások a Habsburg király és a szultán között – néhány hónap alatt csapások sorozatát szenvedi az uralkodói hatalom Erdélyben.

A hazai protestantizmus sajátos képe

Majdnem két évtizeddel később, 1562-ben kerül aztán nagyon hasonló szöveg a másik protestáns felekezet egyik iratába: Nem kell engedelmeskedni a hatóságnak, ha valamit a természeti törvény, avagy az Isten dicsősége és törvénye ellen parancsol. „Mert inkább kell félni Istentől, mint az emberektől.”[14] Az irat Debrecenben készült, helvét irányzatú hittételek összefoglalása Melius fogalmazásában, zsinati határozat tartalmazza. A helyzet érdekessége pedig nemcsak az, hogy a helvét irányzat megismétli a lutheránus állásfoglalást. Nem kevésbé érdemes figyelemre, hogy az egymással összecsengő szövegek szerepe is hasonló. Honterus szövege a gyulafehérvári püspökhöz beadott iratból való, Meliusnak az ellenállási tant is megfogalmazó munkáját pedig az egri püspökhöz nyújtották be. Az egervölgyi „hadsereg, nemesek és lakosok” kérik el Debrecenből, és használják fel. Ők éppen úgy az engedetlenség vádja alá kerültek, mint Honterus. A különbség csak annyi, hogy a reformátornak Izabella királynő alatt kellett mentenie magát, az egervölgyiek ügye Ferdinánd király uralma alatt támadt. Végül gyakorlatilag az okok is azonosak. Honterus valóban elmarasztalta az ország irányítóit, és az egervölgyiek tényleg kijelentették, hogy lelkiismereti ügyekben a királynak nincsen beleszólása.

A királyi udvar

A királyságban viszont éppen fordított a helyzet: az államszervezet működtetésének gépezete jól kialakul, de az udvar közvetlen műveltséget szervező tevékenysége csak nagyon korlátozottan mutatkozik. Pedig ezen az oldalon az értelmiség maga próbálja Ferdinándot a patrónusszerepre rávenni. Sylvester János Biblia-fordításának ajánlásából világos ez a törekvés, a királyt és a főhercegeket kéri, hogy Krisztus immár magyarul olvasható igéit a magyar néphez eljuttassák. A kísérlet azonban nem sikerül. Ferdinánd érdektelenül áll az ország kulturális igényeivel szemben. A szituáció – immár az értelmiség közeledési szándékai nélkül – a 16-17. század alatt nem változik.

A Habsburgok bécsi, illetve prágai udvara és Magyarország között mégis kialakulnak kulturális kapcsolatok. Az uralkodócsalád és a hazai arisztokrácia minden politikai és közjogi feszültség ellenére is társasági viszonyba kerül egymással. Ferdinánd ugyan baklövéssel indul: a királyi vadaskert használata felett közvetlenül a választás után összetűzésbe kerül több nagyúrral. Ez az incidens azonban nem marad jellemző. A társasági élet szálai már az ő uralkodása alatt szorosra szövődnek. Egyszer, 1558-ban alighanem magánlátogatáson is megfordul Batthyányi Ferencnél Németújvárott.

Az anyanyelvi kultúrák térhódítása

A Habsburg-uralom alatt még majd háromszáz évig élő ország íróinak eljárási modellje már most kialakul: a mű közvetlen témája képletes értelmezéssel rejti a politikai mondanivalót. A legszemléletesebb példa ezen a téren Bornemissza Péter, aki később az egész 16. század legsokoldalúbb alkotója lesz, de még csak bécsi diák, amikor Szophoklész Elektráját önálló magyar drámává dolgozza át. A téma klasszikus, a szerző minden gyanú felett áll. Mégis nyilvánvaló az aktualizálási szándék. Miután a kettős zsarnokölést lélektanilag és szavakban is igazolta, így következik a befejezés: Orestes, az új uralkodó „jámbor és tiszta életű legyen, igazán és kegyelmesen éljen, ha úgy nem akar járni, mint az ő elei”.[15] A súlyos fenyegetést 1558-ban, I. Ferdinánd császárrá koronázása idején veti papírra.

Sinkovics István

A Habsburg-országok felosztása az uralkodóházon belül

I. Ferdinánd, amikor a Habsburg-tartományokat felosztotta három fia között, az egységes birodalom követelményét alárendelte a családi érdekeknek. Miksa kapta Alsó- és Felső-Ausztriát, Károlynak jutott Belső-Ausztria, amely magába foglalta Stájerországot, Karintiát, Krajnát, Görzöt, Triesztet és Isztriát. A legfiatalabb, Ferdinánd örökölte Tirolt és Elő-Ausztriát. I. Ferdinánd halála után, 1564-ben meg is történt a szétosztás. Ferdinándot Magyarországon és Csehországban II. Miksa követte a trónon. 1576-ban pedig Miksa tartományait és a két királyságot fia, II. Rudolf örökölte. A német-római császári címet előbb Miksa, majd Rudolf szerezte meg. Amikor 1595-ben Ferdinánddal kihalt a tiroli ág, Rudolf mint legidősebb magának akarta lefoglalni Tirolt és Elő-Ausztriát. Kitört a testvérviszály, amelyet úgy csendesítettek le, hogy Rudolf egyik testvére, Miksa, mint kormányzó, az egész Habsburg-család nevében vezette a vitatott tartományokat, Rudolf halála után, 1612-ben pedig fejedelmük lett.

II. Miksa az evangélikus valláshoz hajlott, és emiatt ellentétei támadtak atyjával, I. Ferdinánddal. A trónon viszont kevés engedményt tett a protestantizmusnak. Szulejmán utolsó hadjárata idején sereget vezetett Magyarországra, de megállott Győr alatt, és tétlenül nézte, hogyan vérzik el Szigetvár őrsége a túlerővel szemben. Végül is Ferdinánd politikáját folytatta: a törökkel békében kell élni.

A központi hatalom és a rendek ellentétei az országgyűléseken

Radéczy István egri püspök, helytartó már az 1576. évi országgyűlésen kijelentette: tovább nem tűrhetik, hogy az idegen hatóságok intézzék ügyeiket. Kérte Rudolfnak mint a királyt képviselő ifjabb királynak közbenjárását, hogy a Ferdinánd idejében ismeretlen elnyomást és zsarnokságot vegyék le az országról, különben nem fognak megjelenni az országgyűlésen. A vármegyei követek helyeselték Radéczy beszédét, a főrendek azonban túl erősnek találták. Külön küldöttség útján biztosították Rudolfot, hogy a panasz nem a király, hanem a kapitányok és katonáik ellen irányul. Így a helytartó erélyes felszólalásának elvették az élét. Miksa pedig a rendeknek azt válaszolta, hogy a Ferdinánd idejében kialakult gyakorlatot folytatja tovább, amit 1569-ben törvényben is rögzítettek: Magyarország pénz- és hadügyét nem lehet elválasztani a többi Habsburg-országétól.

A vallási ellentétek

  • A katolikus egyház ellentámadása nemzetközi síkon a tridenti zsinat után indult meg. A zsinaton még különféle nézetek állottak egymással szemben. Maga Ferdinánd és a magyar püspöki kar képviselői, Draskovich György és Dudith András a hidat nem akarták teljesen felégetni: hajlandóak voltak megengedni a két szín alatti áldozást és a papok házasságát, de a zsinaton összegyűltek többsége ezek ellen foglalt állást (csak a szertartásban tett formai engedményt).
  • Az 1575 végére összehívott és 1576 februárjában lezáruló országgyűlésen többen felhozták az egyházi bíróság által okozott súlyos sérelmeket. A világi rendek: a főurak, a nemesek, a szabad városok és a bányavárosok közös előterjesztést intéztek a királyhoz szabadságaik, vallásuk és lelkiismeretük védelmében. Előadták, hogy Telegdi Miklós az egyházi ügyész által protestáns lelkészeket és földesurakat idéztetett meg, ami sérti a nemesség kiváltságait, főleg a kegyúri jogot. Kérték, hogy mint eddig, továbbra is szabadon tarthassanak birtokaikon papokat, és zavartalanul gyakorolhassák az ágostai vallást. Az egyházi ügyész által indított pereket szüntessék meg, ők viszont a főpapoknak az egyházi tizedet ellenvetés nélkül fogják továbbra is megadni. A király megküldte előterjesztésüket a főpapoknak és az egész egyházi rendnek. Az egyháziak válasza egyértelműen elutasító volt. Azt állították, hogy az érseki helynök a Ferdinánd kori törvények alapján végzett vizsgálatot, a lelkészeket nem ágostai evangélikus hitük miatt zaklatták, hanem mert hiányzott a püspöki beiktatásuk, vagy a katolikus vallást hagyták el, és az egyházi főhatóság felhívására nem tértek vissza, az idézésre pedig az egyházi törvényszék előtt nem jelentek meg. A földesuraknak viszont az a bűnük, hogy nem katolikus papokat tartottak birtokukon. Kérték a királyt: ne engedje, hogy az érvényes törvények és az ősi szokás ellenére valamiféle újítást vezessenek be, mert erre a világiaknak nincsen joguk. Érthetetlennek nevezték, hogy a világi urak megtartásukat kérik az ágostai vallásban, hiszen a legtöbben messzebbre távolodtak ennek tanításától, mint az ágostai hitvallást követők a katolikus vallástól. Ha a világi rendek kérése teljesül – tették hozzá –, a katolikus hitnek még a meglevő csekély maradványai is megsemmisülnek. A katolikusok válasza után semmi lehetőség nem maradt, hogy a rendek egységesen hozzanak határozatot. Miksa a katolikusok véleményét fogadta el, a világi rendeket pedig azzal igyekezett lecsendesíteni, hogy vallási kérdésekben nagyobb mérsékletet tanúsított, mint Ferdinánd, s azt kívánta tőlük, hogy a mostani helyzeten újításokkal ne akarjanak változtatni.

Makkai László

Örökös főrendiség

Az örökletes báróságot I. Ferdinánd nyilván azért alapította, hogy ezzel is a dinasztiához közelebb vonja, udvari arisztokráciává szelídítse a magyar nagyurakat.

Benczédi László

Az abszolutizmus kiépítésének feltételei Közép-Kelet-Európában

A Habsburg-centralizáció már I. Ferdinánd alatt elkezdődő, majd az abszolutizmus Rudolf uralkodásáig visszanyúló kialakulási folyamatában így a fehérhegyi csata évét, 1620-at joggal lehet kiemelkedő állomásnak tekinteni.

Ember Győző

Az osztrák örökösödési háború

A bajor választó, Wittelsbach Károly Albert támadására számítani lehetett, ő volt az egyetlen uralkodó Európában, aki a Pragmatica Sanctiót nemhogy garantálta volna, de el sem ismerte. A Habsburgok örökségére támasztott igényét két alapra is építhette. Egyrészt arra, hogy I. József fiatalabb leányának, Mária Amáliának ő volt a férje. Az eljegyzéskor, 1722-ben ugyan igényéről lemondott, most azonban lemondását visszavonta. A második alapja igényének az volt, hogy I. Ferdinánd, amikor Anna leányát egyik őséhez, V. Albert bajor herceghez adta feleségül, a házassági szerződésben családja férfiágának kihalása esetére örökségét arra hagyományozta. Kiderült ugyan, hogy az örökhagyomány nem a férfi-, hanem a törvényes ág kihalásának esetére szólt, de ez a tény Károly Albert igényét nem változtatta meg.

Az 1712–1715. évi országgyűlés

A magyar történetben reformkorszaknak a 19. század második negyedét szoktuk nevezni. Széchenyi István grófnak, tehát egy főnemesnek a fellépésével indult ez a reformkorszak, mégis a köznemesség szerepe volt benne a döntő. A korszak a feudalizmus megdöntésével, több évszázados gazdasági és társadalmi rend felbomlásával zárult, ezért is kapta a reformkorszak nevet.

De voltak a magyar történetnek más szakaszai is, amelyek nem végződtek ilyen gyökeres változással, de a ”reform” jelzőt azért ugyancsak meg érdemlik. Visszafelé haladva a korban, az 1790-es évek, a felvilágosult abszolutizmus évtizedei, a török kiűzése utáni évtizedek, Bethlen Gábor, I. Ferdinánd uralkodásának ideje – joggal mondhatók reformtörekvések periódusainak. Ezek a reformtörekvések persze nem a fennálló gazdasági és társadalmi rend megváltoztatását célozták, hanem inkább a megerősítését. De a reformok, még ha feudális viszonyok között, azokat erősítve valósultak is meg, a termelőerők gyorsabb fejlődését tették lehetővé, és ezáltal a fejlettebb termelőerőkkel ellentétbe kerülő feudális termelési viszonyok felbomlását gyorsították meg.

A rendszeres bizottság

A politicum vagy stricte politicum – azaz a szűkebb értelemben vett közigazgatás körébe foglalt bizottsági javaslatok közül a leglényegesebb az uralkodót az országban képviselő, állandóan működő tanács felállítására vonatkozott. Már I. Ferdinánd kísérletezett ilyen tanáccsal a 16. század közepén, hasonló volt az Ampringen-féle kormányzóság az 1670-es években, de egyik sem bizonyult maradandónak.

A Birodalmi Kancellária

A Birodalmi Kancellária (Beichskanzlei) amellett, hogy területi alapon a Német-római Birodalom legfelsőbb hatósága volt, és a császárság megszűntéig mindvégig az is maradt, 1559 óta, miután I. Ferdinándot 1558-ban német-római császárrá koronázták, és utódai 1740-ig megszakítás nélkül viselték ezt a méltóságot, tárgyi alapon az uralkodóház személyi vonatkozású ügyeit is intézte.

A Directorium in publicis et cameralibus

A szűkebb közigazgatás és a kamarai (pénzügyi) igazgatás az osztrák tartományokban már I. Miksa korában, a monarchia központi igazgatásában pedig I. Ferdinánd Udvari Kamarájának a megszervezésekor elvált egymástól.

Az Udvari Kamara

A pénzügyi kormányzat szilárd alapja végül is, minden reform kudarca után az I. Ferdinánd által megszervezett Udvari Kamara maradt, mégpedig lényegében abban. a formájában, amely már I. Ferdinánd idejében kialakult, amelyhez különböző sikertelen kísérletek után mindannyiszor visszatértek, s amelyen csak természetes fejlődés tudott módosítani: az erőszakos újítások csak átmenetinek bizonyultak.

Az Udvari Haditanács és a Főhadbiztosság

Az Udvari Haditanácsot még I. Ferdinánd állította fel 1556-ban, elsősorban azzal a rendeltetéssel, hogy a török elleni védelmet megszervezze és központilag irányítsa.

A Magyar Királyi Kamara

Mielőtt a Magyar Királyi Helytartótanácsot az 1722–1723. évi országgyűlésen törvénybe iktattak, majd 1724-ben életbe léptették, a szűkebb Magyarországnak egyetlen központi közigazgatási kormányhatósága az I. Ferdinánd által – nem sokkal trónra lépte után – felállított Magyar Királyi Kamara volt.

Kosáry Domokos

Társadalomtudományok

Így utóbb, midőn Sajnovics kimutatta a magyar és a lapp nyelv rokonságát, Pray a hagyományos felfogást úgy próbálta megmenteni, hogy a finnugor népeket is mind hun eredetűeknek nyilvánította (1774). Közben azonban már öt kötetben kiadta vállalkozásának folytatását, amely élete fő művének tekinthető (Annales regum. 1763–1770). Ebben az államalapítástól I. Ferdinánd haláláig (1564) írta meg több mint fél évezred, vagyis zömmel a középkor, éspedig elsősorban a királyok történetét.

Lábjegyzetek

  1. Károlyi Árpád, Adalék a nagyváradi béke s az 1536-1538. évek történetéhez. Budapest, 1879. 41-42.
  2. Károlyi Árpád, Adalék a. nagyváradi béke s az 1536-1538. évek történetéhez. Budapest, 1879. 41-42.
  3. Török történetírók II. Fordította Thury József. Budapest, 1896. 397.
  4. Fráter György levele Ferdinándhoz, 1543. június 3. Károlyi Árpád, Fráter György levelezése és egyéb őt illető iratok. TT 1879. 307.
  5. Georgius Pray, Epistolae procerum regni Hungariae. II. Posonii, MDCCCV 397.
  6. Ferdinánd megjegyzései Castaldo e1őterjesztésére, 1557. április vége. MTAKK Ms 4944. Austria
  7. MTAKK Ms 4944. Austria
  8. Ferdinánd levele a. magyar tanácsosokhoz, 1552. március 15. Hiányosan közli: Nicolaus Istvánfi, Historiarum de rebus ungaricis libri XXXIV. Köln. 1622. XVII.
  9. Ghymesi Forgách Ferenc Magyar históriája 1540-1572 MHHS XVI. 87.
  10. Corpus Iuris Hungarici 1559. VIII. tc.
  11. 1559: IX. tc.
  12. 1569: XXXVIII. tc
  13. RMKT 16. század 6. kötet, 87-88.
  14. Debreceni hitvallás, 1562. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 176.
  15. Bornemisza Péter, Tragédia magyar nyelven. Kiadta Nemeskürty István, Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei. Budapest, 1980. 589.

Irodalom