Ferdinand Freiherr von Beust

A Múltunk wikiből

eredeti nevén Friedrich Ferdinand von Beust gróf

Drezda, 1809. január 13. – Altenburg, 1886. október 24.
német (szászországi), majd ausztriai politikus,
1858–1866 között a Szász Királyság miniszterelnöke,
1866–1871 között az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere, majd
1867. február 7. – 1867.december 30. között Ausztria–Magyarország első „közös” miniszterelnöke
Wikipédia
Friedrich Ferdinand Beust
1866. október 30.
Beust báró a Belcredi-kormány külügyminisztere.
1866. november 17.
Uralkodói leirat a közös ügyek rendezése tárgyában.
1866. november 19.
Az országgyűlés ismét megkezdi munkáját.
1866. november 20.
Az országgyűlési „baloldal” megalakulása.
1866. november 21.
A Deák-kör megalakulása.
1866. november—1867. március
közt megjelenő Negyvenkilencz című lap hasábjain Kossuth tiltakozik a kiegyezés ellen.
1866. december 6.
Kiegyezésellenes, Kossuthot éltető tüntetés Pesten.
1866. december 11.
Vám- és kereskedelmi szerződés Franciaországgal.
1866. december 19.
A horvát országgyűlés határozata: Magyarországtól függetlenül, önállóan kívánja rendezni viszonyát a Monarchia többi országával.
1866. december 20.
Az országgyűlés válaszfelirata a közös ügyek rendezéséről.
1866. december 20–21.
Beust pesti megbeszélései.
1867. január 1.
Beust osztrák külügyminiszter jegyzéke a nagyhatalmakhoz a párizsi béke revíziójáról.
1867. január 9.
Beust és Belcredi megkezdi a kiegyezési tárgyalásokat Andrássyval, Eötvössel és Lónyayval.
1867. január 20.
Simor János esztergomi érsek, hercegprímás kinevezése.
1867. január 28.—február 5.
Az országgyűlés 67-es bizottsága kidolgozza javaslatát a közös ügyek tárgyában.
1867. február 7.
Belcredi felmentése.
1867. február 7.—december 30.
Friedrich Ferdinand Beust kormánya Ausztriában.
1867. február 11.
A román és szerb képviselők benyújtják nemzetiségi törvényjavaslatukat az országgyűlés nemzetiségi albizottságának.
1867. február 17.—1871. november 14.
Andrássy Gyula gróf kormánya.
1867. március 8. és 11.
A kormány elrendeli a törvényhatóságok újjászervezését.
1867. március 12.
Megindul a pesti-kozlony-1867-1944 Budapesti Közlöny, a kormány hivatalos lapja.
1867. március 17.
A minisztertanács kötelezettséget vállal, hogy a kormány minden fontosabb intézkedését előzetes uralkodói beleegyezéstől teszi függővé.
1867. március 23.
Az uralkodó feloszlatja a magyarországi csendőrséget.
1867. március 26.
Kereskedelmi és hajózási szerződés Hollandiával.
1867. április 1.
A miniszertanács és az uralkodó elfogadja Andrássy javaslatait a horvát kérdés rendezése tárgyában.
Megindul a szélsőbal lapja, a Magyar Ujság.
1867. április 6.
Erkel Ferenc: Dózsa György című operájának bemutatója.
1867. április 8–9.
A képviselőház Deák Ferenc indítványára határozatot hoz a horvát kiegyezés tárgyában.
1867. április 10.
A vármegyei autonómia helyreállítása.
1867. április 11.
A király május 1-re összehívja a horvát szábort.
1867. április 23.
A király leirata a horvát száborhoz a koronázáson való részvétel és a magyarokkal való tárgyalások felvétele tárgyában.
Kereskedelmi szerződés Olaszországgal.
1867. május 15.
A Magyar Történelmi Társulat megalakulása.
1867. május 17.
Igazságügyminiszteri rendelet a sajtóügy szabályozásáról és az esküdtszéki eljárás bevezetéséről sajtóvétségek esetén.
1867. május 18.
A horvát szábor elutasítja az uralkodó javaslatait a közjogi kérdések rendezésére vonatkozóan.
1867. május 19.
A BudapestHatvanSalgótarján vasútvonal megnyitása.
1867. május 20.
A Magyar Mérnökegyesület megalakulása.
1867. május 22.
Az ausztriai birodalmi tanács ülésszakának megnyitása.
Kossuth nyílt levele Deákhoz a kiegyezésről.
1867. május 25.
A horvát szábor feloszlatása.
1867. május 29.
A képviselőház elfogadja a közösügyi törvényjavaslatot.
1867. június 8.
Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázzák.
1867. június 19.
Miksa mexikói császár kivégzése.
1867. június 20.
A király hatályon kívül helyezi az 1863–65. évi erdélyi országgyűlés határozatait.
1867. június 25.
A képviselőház albizottsága közzéteszi nemzetiségi törvényjavaslatát.
1867. június 26.
A balközép programnyilatkozata.
Heves megye tiltakozása a kiegyezés ellen.
1867. június 27.
Šokčević horvát bán felmentése, Levin Rauch báró báni helytartói kinevezése.
Az erdélyi törvényhatóságok önkormányzatának helyreállítása.
1867. július 28.
A király szentesíti az új közjogi viszonyokat szabályozó törvényeket (1867:IXII. tc.).
1867. augusztus 8.—szeptember 25.
Az osztrák és a magyar törvényhozás küldöttségeinek tárgyalásai Bécsben a közös ügyek költségeihez való hozzájárulás és az államadósság kérdéséről.
1867. augusztus 18–23.
Ferenc József és III. Napóleon salzburgi találkozója.
1867. augusztus 28.
Az uralkodó Prágába viteti a cseh királyi jelvényeket.
1867. augusztus 29.
A kormány elkobozza a Magyar Ujság-nak Kossuthnak a váci választókhoz intézett levelét tartalmazó számát és sajtópert indít Böszörményi László szerkesztő ellen.
1867. szeptember 12.
Az osztrák és a magyar pénzügyminiszter vöslaui megállapodása az államadósságok és a jegybank kérdésében.
1867. szeptember 15.
Az Országos Magyar Iparegyesület újjáalakulása.
1867. október 1.
A Magyar Általános Hitelbank megkezdi működését.
1867. október 6.
A kormány betiltja a honvédegyletek országos gyűlését.
1867. október 9.
Heves megye önkormányzatának felfüggesztése.
1867. október 11.
A Temesvári Általános Munkásegylet megalakulása.
1867. november 18.
A pesti Demokrata Kör megalakulása.
1867. november 19–23.
A horvátországi választásokon az unionista párt szerez többséget.
1867. november 21.
Az osztrák birodalmi tanács képviselőháza elfogadja a közösügyi törvényjavaslatot.
1867. december 21.
Az uralkodó szentesíti az osztrák alkotmányt.
1867. december 24.
Beustot közös külügyminiszterré nevezik ki.
1871. november 8.
Beust külügyminiszter lemondása.

Szabad György

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

A teljes cikk.

Kolossa Tibor

A kiegyezés nemzetközi és belpolitikai jelentősége

A Habsburg-birodalom külpolitikai helyzete tehát a háborús vereség ellenére sem volt kedvezőtlen. Poroszország és Franciaország majdnem egyidejűleg tett szövetségi ajánlatot Ausztriának. Beust azonban óvatosan kitért mindkét ajánlat elől, s tartózkodott attól, hogy Ausztriát bármelyik fél mellett lekötelezze.

Ausztria belpolitikai helyzete a kiegyezés után

Az uralkodó 1867 augusztusában Prágába vitette a cseh királyi jelvényeket, 1868 júniusában pedig Beusttal együtt személyesen is ellátogatott oda, hogy tárgyalást kezdjen a cseh vezetőkkel.

Trialista kísérlet a Monarchiában és annak bukása

A Monarchia külpolitikájában Beust 1867 után óvatos formában folytatta a német hegemónia visszaszerzésére irányuló poroszellenes politikáját. Ez azzal a veszéllyel fenyegette a dualizmust; hogy a Habsburg-ház Németországban megerősödve ismét a centralista abszolutizmus rendszeréhez folyamodik. Ezt a reményt táplálták elsősorban a katonai körök Albrecht főherceg vezetésével.

Ausztria belpolitikai erői általában szemben álltak a dualizmus rendszerével. Az osztrák-német nagyburzsoázia még mindig a birodalmi centralizmus visszaállításában reménykedett, mert ez jobban biztosíthatta gazdasági vezető szerepének megőrzését és további kiterjesztését. A konzervatív, aulikus arisztokrácia körében erős föderalista törekvések szálltak szembe a dualizmussal. Főleg a cseh és lengyel származású dinasztiahű arisztokraták kívánták erősíteni és továbbfejleszteni Ausztria tartományi felépítését. Ezáltal a tartományokban a régi rendi-nemesi rétegek túlsúlyát, a Monarchia központjában pedig a dinasztikus abszolutizmus uralmát akarták biztosítani. Úgy vélték, hogy ily módon egyrészt gátat vetnek a burzsoázia előretörésének, másrészt a nemzeti törekvéseket – esetleg engedmények árán is – tartományi rendi keretek közé szorítva, megszilárdítják a dinasztia uralmát és a birodalom egységét. A föderalista törekvések legfőbb akadálya a dualizmus volt, mely nemcsak Magyarországot emelte ki az ilyen irányú átszervezés hatálya alól, hanem Ausztriában is az alkotmányos centralista kormányzatot feltételezte.

A dualizmus éles ellenzékét alkották az elnyomott nemzetek, elsősorban a csehek fejlődő, erősödő burzsoáziája. Számukra a dualizmus a nemzeti autonómia és a politikai hatalomban való részesedés kivívásának lényeges akadályát jelentette. A cseh nemzeti burzsoázia ez időben együtt haladt a föderalista arisztokratákkal, de törekvéseinek tartalma egészen más volt: a tartományokon túlmenő nemzeti területi autonómia és a nemzeti nyelv érvényre juttatása a közigazgatásban és az oktatásban. A csehek föderatív törekvéseit a horvát nemzeti politikusok is erőteljesen támogatták.

A Monarchiának ezek a bel- és külpolitikai problémái kiéleződtek a porosz–francia háború idején. A háború kezdetén Európa-szerte a franciák győzelmét várták, de a várakozások ellenére a poroszok legyőzték a francia hadsereget és megdöntötték III. Napóleon császárságát. 1871 januárjában kikiáltották a német császárságot, melyhez a délnémet fejedelemségek is csatlakoztak. Létrejött tehát Ausztria kizárásával, porosz vezetés alatt az egységes német birodalom, ami a Habsburgok németországi aspirációinak végleges vereségét jelentette.

A porosz–francia háború erős hatást keltett Magyarországon. A liberális magyar közvélemény jelentős része a franciákkal szimpatizált, még jobban erősödött a franciabarátság a köztársaság kikiáltásakor. A 48-as párt képviselői a sajtóban és a parlamentben felszólaltak a francia köztársasági kormány mellett, elítélték a poroszok annexiós törekvéseit, és méltányos békefeltételeket követeltek Franciaország számára. De a fordulat jelei is megmutatkoztak már a magyar uralkodó osztályok külpolitikai állásfoglalásában. Ekkor történt első ízben, hogy a balközép Tisza Kálmán vezetésével Andrássy mellé állt, s helyeselte a Monarchia semlegességét és be nem avatkozását.

Franciaország belső helyzete újabb fordulatot vett 1871. március 18-án, amikor Párizs munkássága kezébe vette a hatalmat, és megteremtette a történelem első proletárhatalmát, a Párizsi Kommünt. Ez a fordulat a magyar közvélemény újabb szétválásához vezetett: a munkásság lelkes gyűlésekkel, a sztrájkmozgalom fellendülésével üdvözölte a Párizsi Kommünt, a birtokos osztályok és a polgárság azonban szembeszállt a Kommün eszméivel. A Párizsi Kommün leverése után az egész Monarchiában, Magyarországon is megkezdődött a munkásmozgalom kíméletlen üldözése, rendőri elnyomása.

Az új külpolitikai helyzet Ausztriában belpolitikai fordulatot idézett elő. A konzervatív Potocki-kormány kisebb engedményekkel igyekezett a cseheket a birodalmi tanácsban való részvételre rábírni, 1870 augusztusában azonban a csehországi tartománygyűlésben a föderalisták többséget szereztek, a csehek újból kimondták a birodalmi tanács bojkottálását és bizottságot választottak követeléseik alapján álló kiegyezési feltételek kidolgozására.

Az uralkodót aggasztotta a csehek ellenállása a porosz–francia háború idején, amikor egy esetleges hadba lépés a Monarchia belső egységét és szilárdságát igényelte. Rossz szemmel nézte, hogy az osztrák-németek körében a német fegyverek győzelmének és az egységes német birodalom megalakulásának hatására megerősödött a német nacionalizmus, ami a poroszellenes politika jelentős fékezője volt. Ezért Ferenc József a konzervatív, poroszellenes tényezőket erősítő kormányzati rendszer kialakításával próbálkozott a cseheknek teendő jelentősebb nemzeti engedmények árán is. 1871 februárjában Hohenwart gróf vezetésével konzervatív-föderalista kormányt nevezett ki azzal a feladattal, hogy készítse elő a csehekkel való kiegyezést. A kormánynak két cseh minisztere is volt.

A Hohenwart-kormány először a lengyeleket akarta megnyerni. 1871 áprilisában az uralkodó lengyel tárca nélküli galíciai minisztert nevezett ki. Ezután a kormány benyújtotta Galícia autonómiájáról szóló törvényjavaslatát, amely kiterjesztette a tartománygyűlés hatáskörét, önálló döntést tett lehetővé a birodalmi tanácsi választások módjáról és galíciai minisztert rendszeresített. A választók megnyerése érdekében elrendelték az egyenesadó-pótlékok beszámítását a cenzusba, ezzel erősen megnövelték a választójogosultak számát.

Eközben a kormány tárgyalásokat folytatott a csehekkel a kiegyezés feltételeiről. Az 1871. szeptember 12-i császári leirat elismerte a cseh korona államjogi állását, a cseh királyság jogait és késznek nyilatkozott a koronázásra. Felszólította a cseh tartománygyűlést – a Monarchia többi országai és tartományai jogainak megsértése nélkül – a kiegyezés megkötésére. A kormány ugyanakkor törvényjavaslatot terjesztett a cseh tartománygyűlés elé a csehek és németek egyenjogúsításáról. A javaslat a közigazgatási és választókerületek lehetőleg nemzetiségek szerinti elhatárolását írta elő. A községek és kerületek hivatalos nyelvét a többség határozza meg, de a kisebbség (a kerületben akár egyetlen község) nyelvének használatát is meg kell engedni. A tartományi hivatalnokok és bírák számára mindkét nyelv ismerete kötelező. A tartománygyűlést a javaslat két nemzeti kúriára kívánta felosztani, melyek mindegyike maga határozhat saját nemzetisége oktatásügyi költségvetéséről. Bármelyik kúria 2/3 többséggel elvethet egy törvényjavaslatot a másik kúriával szemben.

Ez a törvényjavaslat az osztrák-németek, elsősorban a csehországi németek roppant heves ellenállását vallotta ki; hiszen a javaslat egyértelmű volt azzal, hogy a németek a közigazgatásban a csehekkel szemben háttérbe szorulnak. Morvaországban és Sziléziában a tartománygyűlésben többségben levő németek tiltakoztak az ellen, hogy őket is a cseh korona tartományaihoz számítsák. A németek tömeggyűléseken követelték a törvényjavaslat visszavonását és a kormány lemondását. A német képviselők bejelentették a tartománygyűlés bojkottját.

A cseh tartománygyűlés a kiegyezés feltételeit az úgynevezett alapcikkekben rögzítette. Az alapcikkeknek a magyar kiegyezéshez hasonló történeti bevezetése elismerte az osztrák–magyar kiegyezés érvényét, és megismételte az osztrák kiegyezési törvény tartalmát azzal a kivétellel, hogy az ausztriai delegációt közvetlenül a tartománygyűlések választják. Az alapcikkek csak az egész Monarchia közös ügyeit (külügy, hadügy és az ezek fedezésére szolgáló pénzügy) ismerték el Ausztrián belül is közös ügyekként, de hajlandók voltak időről időre megkötendő egyezményben egy ausztriai közös minisztérium kezelése alá helyezni a honvédelem minden kérdését, a vám-, kereskedelem-, ipar- és közlekedésügyet, valamint az ezek fedezésére szolgáló pénzügyet. Az Ausztrián belüli közös ügyek törvényhozása a tartománygyűlések által választandó delegátusok kongresszusának hatáskörébe tartozik. Minden egyéb ügyekben a cseh királyság önállóan rendelkezik. A cseh királyság képviseletére a közös ausztriai kormányban egy cseh miniszter, illetve cseh udvari kancellár kinevezését követelték. Végül kérték a cseh korona országainak (Csehország, Morvaország, Szilézia) egyesítését és közös országgyűlés összehívását.

Az alapcikkek tehát az osztrák–magyar kiegyezés mintájára Ausztrián belül egy külön kiegyezést akartak létrehozni. Lényegében véve azonban a dualizmust trializmussá, távolabbi perspektívában pedig föderalista államszervezetté akarták átalakítani. A cseh alapcikkek élénk visszhangot váltottak ki a Monarchia többi nemzetisége körében. Horvátországban az országgyűlésen többségbe került nemzeti párt 1871 szeptemberében törvénytelennek nyilvánította a horvát–magyar kiegyezést, s a Monarchián belül önálló horvát állam elismerését követelte. A radikális horvát jogpárt vezetői a határőrvidéken felkelést robbantottak ki.

A Hohenwart-kormány föderalista tervei mély aggodalommal töltötték el mind az osztrák-német, mind a magyar politikai vezető köröket. Magyarországon veszélyben látták a dualizmus létét és a nemzetiségek feletti magyar hegemóniát. Beust 1871. október 13-án a császárhoz intézett emlékiratában rámutatott arra, hogy a cseh alapcikkek ellenkeznek a dualizmus rendszerével, az osztrák-németeket szembeállítják a dinasztiával, és főleg megronthatják a Monarchia viszonyát Poroszországgal és Oroszországgal. Az uralkodó nagyon szívén viselte a cseh kiegyezés sikerét, de a német nacionalizmus vehemens kitörése, a határőrvidéki felkelés, a külpolitikai aggályok gondolkodóba ejtették. Az október 20-i közös minisztertanácson a közös miniszterek és Andrássy, sőt az osztrák pénzügyminiszter is, egyöntetűen Hohenwart ellen foglaltak állást. A Hohenwart-féle tervek elfogadása esetén Andrássy kilátásba helyezte lemondását. Végül Poroszország közvetve figyelmeztette az uralkodót, hogy nem fogja jó szemmel nézni Ausztriában a szláv hegemónia bevezetését. Mindezek következtében Ferenc József az alapcikkek elutasítása mellett döntött, a Hohenwart-kormány pedig lemondott.

A cseh kiegyezési törekvések bukása a századfordulóig megszilárdította a dualizmus rendszerét. Az osztrák-német és magyar uralkodó osztályok nemzeti és osztályuralmuk fenntartása érdekében semminemű változtatást nem engedtek meg a dualizmus rendszerén. A dualizmus merev politikai rendszerré vált, amely a haladó reformok számára csak szűk teret engedett. Az alapcikkek elutasítása a cseheket szembefordította a dinasztiával és a Monarchiával. Palacký, a cseh liberális burzsoázia vezére, az ausztroszláv eszme megalkotója, korábban az osztrák birodalom fenntartásának híve, maga is úgy nyilatkozott, hogy nagyon kiábrándult ezért nem lehet egy igazságtalan Ausztria pártján. Az osztrák, magyar és cseh korona országainak egyesüléséből keletkezett Habsburg-monarchia létére végzetes volt a csehek szembefordulása.

A magyar országgyűlés bírálta Andrássy vétóját a cseh kérdésben. A balközép aggodalmát fejezte ki, hogy Andrássy állásfoglalása precedens lehet arra, hogy az osztrák kormány beavatkozzék a magyar belügyekbe, tartalmilag azonban helyeselte Andrássy lépését. A 48-as párt elítélte Andrássy közreműködését a cseh nemzeti követelések meghiúsításában, mert az a cseh népben növeli a magyarokkal szembeni ellenséges érzelmeket. Kossuth már 1869-ben kijelentette, hogy a cseh nemzetnek „ahhoz, hogy valóban nemzet legyen és saját ügyeit önállóan intézze, oly joga van, amely egy hajszálnyival sem kisebb, mint a magyar nemzet hasonló joga”.[1] A csehek önállósodási törekvéseinek bukása kapcsán Kossuth a 48-as párthoz intézett több levélben fejtette ki véleményét. A magyar nemzet helyes politikája csak az lehet: „minden kitelhetőt elkövetni, hogy minden szláv nép, amely… történelmileg kifejlett nemzeti individualitással bír… szabad nemzet, saját ügyeit önállólug kormányzó elégedett nemzet lehessen.”[2] Kossuth mélyen elítélte az osztrák és a magyar kormány, Beust és Andrássy politikáját. Ennek a magyar nemzet számára káros következményeit ecsetelve kiegészítette komor jóslatait Magyarország végzetes szerencsétlenségéről a Monarchia felbomlása esetén.

A Hohenwart-kormány lemondását követte Beust bukása.

Diószegi István

A nyugati küldetés utójátéka

A dualizmus korának első külügyminisztere, Friedrich Ferdinand Beust báró még 1866 októberében a szász miniszterelnöki székből került a Ballhausplatzra. (Bécsben a Ballhausplatzon állt a külügyminisztérium palotája, ma a szövetségi kancellár hivatala.) A Habsburg-monarchia történetében nem volt új dolog, hogy a vezető államférfiakat a „Reichből” hívják meg (Metternich is a Rajna mellől érkezett), de a betelepülő sokféle ellenállással számolhatott. Beustnak is azt jósolták Pesten, hogy „ágya bizony nem lesz rózsákon vetve”. A miniszter jövője iránti kétkedéssel tették fel a kérdést: vajon kire szándékozik támaszkodni ennyi természetes ellenséggel szemben? Beust az osztrák liberálisokkal együttműködve csakhamar megtalálta belpolitikai támaszát. Külpolitikai irányvonalát is sikerült úgy megszabnia, hogy az a legfontosabb belső törekvésekkel egyezett, vagy legalábbis nem állt mereven szemben velük.

Hogy Beust poroszellenes irányban fogja tovább vinni a Monarchia külpolitikáját, abban kinevezésekor senki sem kételkedett. A miniszter addigi pályafutása bőven adott okot ilyen feltételezésre. Poroszellenessége azonban nemcsak a múltból és az érzelmekből fakadt: az osztrák szolgálatba lépő szász államférfi úgy látta, hogy az adott körülmények között felelőtlenség lenne feladni a helyzet előnyeit, és nem azon fáradozni, hogy Németország sorsának intézése újra osztrák kézbe kerüljön. A poroszellenes politika célját azonban a külső és belső erőviszonyokkal okosan számolva nem a németországi hegemónia közvetlen visszaszerzésében látta, hanem csupán arra törekedett, hogy Poroszország terjeszkedését megállítsa, a délnémet államok önállóságát megvédje. Az eszközök megválasztásában is mérsékletet mutatott. Felmérte Ausztria erőit: tudta, hogy a Poroszországgal való újbóli megmérkőzés csak szövetségesekkel lehetséges, de a célt nem áldozta fel a szövetség kedvéért. Az uralkodó számára készített felterjesztéseiben több alkalommal megírta, hogy ha a háború a Rajna mellett lobban lángra, Ausztria saját német lakosságára való tekintettel nem avatkozhat be Franciaország oldalán. Az osztrák–francia együttműködést Beust a bécsi igények és tervek szerint szerette volna kialakítani. A keleti kérdést a nyugati politika függvényének tartotta. A balkáni kérdésben az osztrák konzervatív hagyományokat követve hajlott arra, hogy Oroszországgal az érdekszférák elhatárolása (esetleg felosztása) alapján kiegyezzék, de a cári rendszerhez való közeledést inkább Poroszország elszigetelése végett szorgalmazta.

Beust 1867. január 1-én jegyzéket intézett az európai hatalmakhoz a fekete-tengeri status quo ügyében. Javasolta, hogy vegyék revízió alá az 1856-os párizsi szerződés azon cikkelyeit, amelyek megtiltják Oroszországnak, hogy a Fekete-tengeren hadiflottát tartson. A kezdeményezés a régi osztrák keleti politika tradícióiban fogant: osztrák–orosz együttműködést akart a Balkánon, de ebben nyilvánvalóan benne volt Poroszország elszigetelésének szándéka is. Pétervárott érdeklődéssel fogadták az osztrák ajánlatot, amely még Párizsban sem ütközött merev ellenállásba. Anglia nélkül azonban nem lehetett dönteni a keleti kérdésben, a szigetország viszont a 60-as években egyértelműen Törökország mellett állt. A hazai fogadtatás sem volt egészen kedvező, különösen a pesti liberálisok (akiknek napja most volt felkelőben) idegenkedtek attól, hogy Törökország helyett Oroszországot válasszák. A párizsi béke revíziója tehát nem sikerült.

1867 áprilisában porosz kezdeményezésre az osztrák–porosz viszony megjavítására kínálkozott lehetőség. Bismarck az éles francia–német diplomáciai válság (a luxemburgi konfliktus) hatására Bécshez közeledett, és megpróbálta biztosítani a Monarchia jóindulatát. Ajánlatát, amely a későbbi „három császár” kombináció első megnyilatkozása volt, Tauffkirchen bajor miniszteri tanácsos vitte az osztrák fővárosba. Beust nem fogadta el. Ahhoz, hogy Poroszországgal megegyezzék, egész múltját kellett volna megtagadnia. Döntése a bécsi és pesti vezető körökben osztatlan helyesléssel találkozott.

1867 nyarán Ferenc József és III. Napóleon Salzburgban találkozott. A francia császár véd- és dacszövetség megkötésére tett ajánlatot. Ha Poroszország megsérti a békét, Franciaország és Ausztria közösen lép fel ellene, és a győzelem után visszaállítják a prágai béke előtti állapotokat. A kecsegtető ajánlatot Beust nem tartotta elfogadhatónak. Az uralkodó számára szerkesztett emlékiratában arra figyelmeztetett, hogy a Franciaország oldalán viselt háború beláthatatlan belső nehézségekkel járna. Ferenc József, noha az udvari körökkel együtt a revanspolitika híve volt, elfogadta külügyminisztere érveit. Ám az osztrák–francia tárgyalásos érintkezés a salzburgi fiaskó után is fennmaradt. Többszöri jegyzékváltás után végül abban állapodtak meg, hogy Franciaország (Olaszországgal együtt) katonai segítséget nyújt a Monarchiának, ha ez utóbbit Poroszország megtámadja. De még ezt a nagyon valószínűtlen helyzetet feltételező szerződést sem írták alá. Az osztrák–francia érintkezés 1869 őszén lezárult az uralkodók közötti levélváltással, amelyet a legnagyobb jóindulattal is csak konzultatív paktumnak lehet minősíteni.

Amikor 1870 júliusában a francia–porosz háború kirobbant, az osztrák politikai vezető körök legszívesebben Franciaországhoz csatlakoztak volna. Beust azonban világosan látta, hogy a francia diplomácia ügyetlensége, amely egész Németországot kihívta maga ellen, a Monarchia számára eleve kizárta a Franciaország oldalán történő beavatkozás lehetőségét. A külügyminiszter ezért nem folytatott nyíltan háborús politikát, hanem az orosz fenyegetésre való hivatkozással elrendelte a hadsereg burkolt mozgósítását. Mert ha a napóleoni diplomácia eljárását elhamarkodottnak és ügyetlennek ítélte is, a francia fegyverek győzelmében feltétlenül bízott. A cselekvés órája a Monarchia számára – úgy vélte – akkor érkezik el, ha Poroszország döntő katonai vereséget szenved. Poroszország összeomlása esetén Ausztria nemcsak az 1866-es prágai béke intézkedéseit törölheti el, hanem képes lesz arra is, hogy Németország egészét a francia hódítással szemben megoltalmazza. Így a Habsburg-dinasztia nemcsak politikai, de morális értelemben is visszahódíthatja a maga számára Németországot.

Beust politikájával Magyarország akkori miniszterelnöke, Andrássy Gyula gróf is egyetértett. Igaz, nála oroszellenes megfontolások álltak előtérben, de Franciaország katonai sikereit a Monarchia szempontjából ő is kívánatosnak tartotta. Az 1870. július 18-i közös minisztertanács a várakozó semlegesség mellett döntött. Az elfogadott határozat értelmében hozzáláttak a hadsereg burkolt mozgósításához, lépéseket tettek a határokat környező erődrendszer korszerűsítésére, siettették a stratégiai szempontból fontos vasútvonalak befejezését. A diplomácia az esedékes fegyveres fellépés előkészítésén fáradozott. Július utolsó napjaiban megélénkültek az osztrák–olasz tárgyalások, amelyek a francia győzelem esetére akarták megszabni a két ország politikáját. Beust a bécsi török követ révén a konstantinápolyi kormánnyal is kapcsolatba lépett, burkolt formában ajánlatot tett egy esetleges osztrák–orosz háborúban kialakítandó közös álláspontra. A magyar miniszterelnök Szerbia semlegesítését tartotta fontosnak, e semlegesség fejében a Ballhausplatz háta mögött ígéretet tett a Törökországhoz tartozó Bosznia–Hercegovina átengedésének kieszközlésére. Berlin és Pétervár irányában nem mutatott különösebb aktivitást, de az osztrák–magyar készülődés, amelyet számos jelből észlelhettek, mindkét fővárosban idegességet keltett.

A gyors és nagyarányú francia sikerekhez fűzött osztrák remények nem voltak megalapozottak. Franciaország diplomáciai tekintetben elszigetelten bocsátkozott a háborúba. Segítséget Olaszországtól várt, de ez a római kérdés rendezetlensége miatt (a franciák 1849 óta még mindig megszállva tartották Rómát) nem csatlakozott hozzá. Oroszország, amely a lengyel felkelés megújulásától tartott, a vele közösen érdekelt Poroszországnak fogta pártját, és még a franciabarát szándékait megvalló Monarchiát is megfenyegette. Angliában a napóleoni ambíciók feléledésétől tartottak, és ha már ki kellett lépni a „fényes elszigeteltségből”, inkább a felemelkedő, de még veszélytelen Poroszországnak fogták pártját. A francia fegyvereket a napóleoni nimbusz övezte, a „grandeur” tudatát a második császárság katonai sikerei is gyarapították. A kettős párviadalban valójában nem voltak komoly esélyei. Kézifegyverek dolgában a francia hadsereg nem állott rosszabbul, mint a német, de a régimódi francia lövegek közelébe sem jöhettek a modern Krupp-ágyúknak. Hadseregszervezetben Poroszország toronymagasan fölötte állott Franciaországnak. Az elavult francia sorozási rendszer nem irányíthatott a frontra modern tömeghadsereget. A porosz hadseregnek viszont hatalmas tartalékai voltak a katonai kiképzésen átesett férfilakosság soraiban. Az augusztus elején megindult háború nem volt egyéb, mint megszakítás nélküli francia kudarcsorozat. A határmenti csaták elvesztése után az egyik francia sereg Metz várába húzódott vissza, a másik, Párizst fedezetlenül hagyva, a belga határra vergődött. Szeptember 2-án itt érte utol sorsa: a császárral az élen Sedannál kapitulált. Két napra rá Párizsban győzött a forradalom, de a köztársaság háborús esélyei sem voltak biztatóak.

A francia győzelemhez kapcsolódó osztrák–magyar tervek így nagyon hamar időszerűtlenekké váltak. A külpolitika egészére nézve azonban még nem vonták le a következtetéseket. Beust az újabb közös minisztertanácson olyan magatartást indítványozott, amely alkalmas arra, hogy a porosz katonai sikerek következményeit elhárítsa vagy legalábbis mérsékelje. A további poroszellenes politika értelmében Ausztria–Magyarország 1870 augusztusában csatlakozott az európai hatalmak franciabarát tömörüléséhez. A sedani vereség után diplomáciai támogatást nyújtott a francia köztársaság kormányának a status quo alapján történő fegyverszünet érdekében. Ezzel egy időben a prágai békére hivatkozva felemelte szavát a délnémet államok Poroszországhoz való csatlakozása ellen. Az elszigetelt osztrák–magyar erőfeszítések azonban elégtelenek voltak ahhoz, hogy Poroszországot megakadályozzák katonai sikereinek teljes kiaknázásában.

A Franciaországra támaszkodó poroszellenes politika kilátásai 1870 őszén, a francia köztársaság közelgő katonai összeomlásának küszöbén nem voltak kedvezőek. Az Osztrák–Magyar Monarchia veszélyesen elszigetelődött. A keleti kérdés újabb felmerülése következtében külpolitikai helyzete tovább romlott. 1870 november elején Oroszország érvénytelenné nyilvánította az 1856. évi párizsi béke cikkelyeit, amelyek korlátozták szuverenitását a Fekete-tenger övezetében. Ausztria–Magyarország, amely ellensége volt a győzelem felé haladó Poroszországnak, most keleti szomszédjával, Oroszországgal is konfliktusba keveredett. Beust felmérte a helyzet súlyosságát, kereste a békés kibontakozást, és az orosz eljárást tudomásul vevő Angliához kívánt csatlakozni. Az oroszellenes magyar közvélemény nyomására azonban megváltoztatta álláspontját, és akcióba kezdett a párizsi béke által kilátásba helyezett szankciók végrehajtása érdekében. Amikor a háborús politika az angol és a porosz ellenállás következtében hajótörést szenvedett, arra tett kísérletet, hogy a fekete-tengeri kérdés rendezésére összeülő londoni konferenciával a szélsőséges osztrák–magyar álláspontot elfogadtassa. Indítványozta, hogy a Fekete-tenger semleges státusának megszüntetését csak megfelelő kompenzációk ellenében vegyék tudomásul: nyissák meg a tengerszorosokat a nagyhatalmak hadihajói előtt, tegyék lehetővé, hogy ezek korlátlan számban tartózkodhassanak a Fekete-tengeren. Az osztrák–magyar program elfogaztatására az angol közömbösség és a porosz&ndah;orosz együttműködés miatt nem volt semmi kilátás. Az aláírt szerződés a program egyetlen pontját sem tartalmazta. Ausztria–Magyarország a londoni konferencián súlyos diplomáciai vereséget szenvedett.

1871 januárjában proklamálták a német császárságot, februárban aláírták a francia vereséget megállapító előzetes békét, márciusban szentesítették a keleten új helyzetet teremtő orosz eljárást. A bekövetkezett események gyökeresen megváltoztatták Ausztria–Magyarország nemzetközi helyzetét. A poroszellenes külpolitika teljesen időszerűtlenné vált. Az eddigi irány megváltoztatását a belső erők is követelték. A nagyarányú német győzelmek eredményeként és a német egység megalakulásának visszahatásaként az osztrák-német lakosság körében elhatalmasodott a német nacionalizmus érzése. Az osztrák-németek törekvéseit támogatták a magyarok is. Ők az egységes Németországot az oroszellenes tervek megsegítése végett akarták a Monarchia mellé állítani. Az udvari körök további makacs poroszellenessége és a csehek Németországgal szembeni bizalmatlansága kevés volt az osztrák és a magyar törekvések ellensúlyozására. A közös külügyminiszterre várt a feladat, hogy a francia vereség és a német egység következményeit az osztrák–magyar külpolitikára nézve levonja. Beust nem minden keserűségtől mentesen vetette papírra: Franciaország eljárása, ahogy magát esztelenül háborúba vetette, megfosztotta Ausztriát összes jogosan táplált reményeitől. Poroszország német nemzeti állammá növekedett, s nemcsak mint katonai hatalom, hanem mint a zilált nemzeti állapotokat kihasználó szomszéd is veszedelmes lehet a Monarchiára nézve. Ebben a helyzetben mi sem volna kockázatosabb, mint a francia revanspolitikához kötni Ausztria sorsát. Az új körülmények között egyetlen lehetséges megoldás marad: a megbékélés Európa legnagyobb hatalmával, Poroszország új németországi állásának fenntartás nélküli elismerése. Ezen az alapon lehetővé válik Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia történelmi és rokoni kapcsolatokon alapuló baráti együttműködése. Németország és Oroszország baráti viszonya egyben lehetőséget ad arra is, hogy a Monarchia normális viszonyokat létesítsen Kelet-Európa nagyhatalmával.

Még meg sem száradt a tinta a frankfurti békeszerződés (1871. május) okmányán, Beust új külpolitikai irányt kijelölő emlékirata már ott feküdt Ferenc József íróasztalán. A két esemény időbeli egyezése is mutatja a mély történelmi összefüggést. A francia–porosz háború gazdagabbá tette a Habsburg-monarchiát egy fontos tapasztalattal. Bebizonyosodott, hogy a német nemzeti mozgalom lezárása összeegyeztethető a soknemzetiségű Ausztria létével. Igaz, ennek jelentőségét még nem tudták kellőképpen felmérni. De a háború révén szegényebbek lettek egy illúzióval: végérvényesen kiderült, hogy a Monarchia nem folytathat többé aktív németországi politikát.

A „három császár” politika

Beust, aki a francia–porosz háború lezárulása után a Monarchia új külpolitikai programját kidolgozta, a keleti kérdésben az osztrák külpolitika oroszbarát tradícióihoz igazodott. A fennálló viszonyokat nem kívánta megbolygatni – ennyiben Metternich szellemében járt el –, de a Balkánt végső soron olyan területnek tekintette, ahol a Monarchia adandó alkalommal kárpótlást szerezhet nyugati veszteségeiért. Valamiféle Oroszországgal közösen végrehajtandó osztozkodásra gondolt. Ennek a keleti politikának a végrehajtására azonban nem maradt ideje: 1871 novemberében távozni kényszerült a Ballhausplatzról, helyét az addigi magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula gróf foglalta el (1871. november 8.).

Aehrenthal külpolitikája

Beust provizóriumnak tekintette a közös ügyes berendezkedést, Kálnoky szüntelenül panaszkodott a birodalmi egység hiánya miatt, Gołuchowski pedig csak azért békült meg a hatvanhetes struktúrával, mert rettegett mindenféle változtatástól.

Lábjegyzetek

  1. Kossuth Lajos iratai. VIII. 226.
  2. Ugyanott 387.

Műve

F. F. Graf von Beust, Aus drei Viertel-Jahrhunderten. I–II. (Stuttgart, 1887);

Irodalom