Ferdinand Lassalle

A Múltunk wikiből
Breslau, 1825. április 11. – Genf, 1864. augusztus 31.
német jogász és szocialista politikus
a lassalleanizmus névadója
Wikipédia
Ferdinand Lassalle.jpg

Kovács Endre

A tudományos szocializmus eszméinek terjedése

A tudományos szocializmus elmélete nehéz harcok közepette került kidolgozásra, sok akadállyal kellett megküzdenie, hiszen a múlt század 60-as éveiben a szocializmust sokféleképpen magyarázták, nem egyszer a marxi nézetektől különböző módon. Gondolnunk kell elsősorban Lassalle-ra, aki arra törekedett, hogy a munkásosztályt elválassza a burzsoá liberális pártoktól és saját pártba fogja egybe. Az általános választójogban látta azt az eszközt, amelynek segítségével a munkásosztály növekvő befolyást nyerhet az állam irányításában, megvalósíthatja céljait. A végső cél a szocialista társadalom, amelyben megszűnik a termelőeszközök magántulajdona. Nagy fontosságot tulajdonított a munkás termelő szövetkezeteknek, hogy ezzel a munkások – nem elutasítva az állam segítségét sem! – maguk is vállalkozókká alakuljanak át. Lassalle – akinek doktrínája nagy hatással volt a kezdeti munkásmozgalomra – rakta le az Általános Német Munkásegylet alapjait (1863. május 23-án alakult meg Lassalle elnökletével).

Lassalle korai halála után Bebel és Liebknecht vették kézbe a német munkásosztály szervezését. A Lassalle-párt vezetőségével kirobbant vitában (mely 1865-ben szakításhoz vezetett), Liebknecht már marxi álláspontot foglalt el. Noha szászországi tevékenységében látunk törést, hiszen az ottani Néppárthoz kapcsolódott, Marx és Engels hatása továbbra is domináló volt benne. A kisnémet, porosz szupremáciájú politikával való szembefordulás, a lassalle-i párt szigorú centralizmusának elvetése vezetett oda, hogy Liebknecht, Bebel és elvbarátaik 1869-ben Eisenachban létrehozták Németország Szociáldemokrata Munkáspártját (szemben az Általános Német Munkásegylettel), s ezzel megszületett német területen az első olyan munkáspárt, amely valóban Marx befolyását tükrözte.

S. Vincze Edit

A szocialista munkásmozgalom kibontakozása

A szocialisták – akik a 60-as években főként Proudhon és Lassalle tanításainak hódoltak – a kapitalizmus gazdasági bázisának, a polgári magántulajdonnak a megsemmisítését, egy új, osztálykiváltságoktól mentes, szocialista társadalom megteremtését jelölték meg a proletármozgalom végcéljaként.

A 60-as évek közepére a sokféle szocialista csoport, munkásszervezet nemzetközi összefogásának igénye is megfogalmazódott. 1864. szeptember 28-án Londonban megalakult a Nemzetközi Munkásszövetség, az I. Internacionálé. A tudományos szocializmus megteremtői, Karl Marx és Friedrich Engels szívesen vállaltak irányító szerepet az I. Internacionálé vezérkarában. A Nemzetközi Munkásszövetség szervezeti keretei és az évenként megtartott kongresszusok kedvező lehetőségeket kínáltak ahhoz, hogy a különböző országok proletárszervezeteinek képviselőivel megismertessék a Kommunista Kiáltvány még széles körben korántsem elfogadott forradalmi eszméit.

Az Internacionálé megalakulását követően a magyar publicisztikában is mind több szó esett a szocialista munkásmozgalomról, a „nemzetközi munkásassociatioról”. A társadalmi problémák és az új eszmék iránt fogékony, humánus érzelmű, demokratikus hajlamú újságírók, politikusok érdeklődéssel követték a nemzetközi munkásmozgalom első lépéseit, ismertették az Internacionálé alapító dokumentumait, a rokonszenv hangján írtak a szövetség céljairól. A haladó publicisztika e termékeiből azonban a magyar polgári értelmiség fenntartásai is kiviláglanak. Elismerik a szocialista munkásmozgalom létjogosultságát, amennyiben az a proletárok anyagi helyzetének javítását, a pauperizálódás megakadályozását vallja feladatának, de tagadják létjogosultságát, ha a haladó polgári politikai irányzatoktól független, önálló törekvéseket képvisel.

A munkáskérdés jelentkezése, a szocialista eszmék nemzetközi térhódítása a haladó polgárság egyes képviselőit Európa-szerte arra késztette, hogy irányításuk alá vonják a munkásság kezdődő mozgalmait, s a maguk szabta célok és keretek közé szorítsák őket. Németországban és az Osztrák–Magyar Monarchiában a 60-as években az „önsegélyező” irányzat terjedt el, amelynek Schulze-Delitzsch porosz közgazdász volt szellemi alkotója és legfőbb szószólója. Hívei arra ösztönözték a munkásokat, hogy anyagi helyzetükön önerejükből segítsenek, megtakarított filléreikből fogyasztási szövetkezeteket, segélypénztárakat, hitel- és takarékszövetkezeteket létesítsenek. Az „önsegélyező” irányzat politikai célokat nem tűzött a munkásság elé. Jelszava – „Műveltséggel a szabadságért” – pozitív tartalma mellett is azt jelezte, hogy hirdetői a munkásság emancipálódásának célravezető eszközét nem a politikai harcban, hanem a műveltség gyarapításában látták.

Az önsegélyező mozgalomnak a 60-as években Magyarországon is akadtak hívei. E tábor azonban korántsem volt olyan széles, mint Németországban vagy Ausztriában. A politikai élet progresszív alakjai, a parlamenti ellenzék vezető képviselői a Magyarországon éppen csak jelentkező munkáskérdésre nem, vagy csak alig figyeltek fel, törekvéseik központjában a közjogi harcok állottak. Azok a demokrata érzelmű politikusok pedig, akik a függetlenségi harchoz az elnyomott osztályok soraiban kerestek bázist, nem a munkássághoz, hanem a paraszti tömegekhez fordultak.

Csekély volt azoknak a társadalmi kérdések iránt fogékony, haladó gondolkodású politikusoknak, publicistáknak a száma, akik pártfogolták egy, Schulze-Delitzsch eszméin alapuló munkásszervezet megalapítását. E kevesek között volt Jókai Mór, a balközép híve, meg a szélsőbal néhány képviselője, Simonyi Ernő és Vidats János. Az „önsegélyező” szervezet, a Buda-Pesti Munkásegylet, amely nyomdászokon kívül főképpen kisiparosokat, meg a velük patriarchális viszonyban élő mesterlegényeket tömörített, 1868. február 16-án tartotta alakuló közgyűlését. Hetilapja a Munkások Újsága címet viselte annak jeleként, hogy Táncsics Mihály 1948-as újságjának örökébe kívánt lépni.

Az önsegélyezők egylete azonban már zászlóbontása idején erős ellenféllel találta magát szemben: Ferdinand Lassalle híveivel, a modern szocializmus eszméinek első hazai terjesztőivel, az önálló munkásszervezkedés elindítóival.

Az Általános Munkásegylet megalakulása

Németországban és Ausztriában a 60-as évek közepén Ferdinand Lassalle-nak, az első német szocialista szervezet, az Általános Német Munkásegylet megteremtőjének és vezetőjének eszméi voltak a legelterjedtebbek. A valcoló munkásokra főként az ő nézetei hatottak, hazatérve ezeket honosították meg Magyarországon is. Az éppen csak osztálytudatra ébredő magyarországi proletárok Lassalle művein keresztül olyan szocialista irányzattal ismerkedtek meg, amely magában foglalta ugyan Marx és Engels ideológiájának alapelemeit, de forradalmi végkövetkeztetéseit önálló koncepcióval helyettesítette. Lassalle szerint a tőkés társadalom két alapvető osztályból áll: a vagyonosok osztályából, amelyhez a gyárosok, a tőkepénzesek és a földbirtokosok tartoznak és a munkásosztályból, amely nemcsak az ipari és a mezőgazdasági proletariátust, hanem a szellemi munkásokat, a városi és falusi kispolgárokat is felöleli. Lassalle szocialista mozgalma ennek a szélesen értelmezett proletariátusnak teljes emancipációjáért harcolt, a tőkés kizsákmányolás megszüntetését tűzve ki végső célul.

Marx és Engels, a tudományos szocializmus megalapítói már a Kommunista Kiáltványban rámutattak arra, hogy az ipari fejlődés útja a nagyüzem, s ebből kiindulva a koncentrált termelőeszközök forradalmi kisajátítását állítottak feladatként a szervezett proletariátus elé. A 60-as évek Németországában azonban még a kisüzemi termelés volt túlsúlyban, a proletariátusban erős volt az önállósulás, a kistulajdonossá válás vágya. Lassalle erre a tényre alapozta elméletét – szocializmusa a kollektív kistulajdon gondolatára épült. A munkásoknak vállalkozókká kell lenniük, de vállalataikat nem egyéni, hanem szövetkezeti alapon kell létrehozniuk – vallotta Lassalle abban a meggyőződésben, hogy a nem haszonszerzés céljából alakult „produktív társulatok” olcsóbb termékeikkel gyorsan kiszorítják a piacról a tőkés vállalkozókat, hatalmukba kerítik az egész társadalmi termelést, és így megszűnik a kizsákmányolás. Lassalle szerint a „termelő társulatok” alakításához szükséges tőkét az államnak kell a proletárok rendelkezésére bocsátania. Ennek azonban előfeltétele a proletariátus politikai egyenjogúsítása. Ha a társadalom többségét alkotó munkásosztály megszerzi az általános, titkos választói jogot, a parlamentben is többségbe kerül: a burzsoázia osztályállama így „szabad népállammá” változik. Az osztályok feletti állam parlamentje hajlandó lesz arra, hogy hitelt nyújtson a „termelő társulatok” létesítéséhez. Így került az általános, titkos választójogért indított harc és a „termelő társulatok” alakítása a lassalleánus mozgalom követeléseinek középpontjába.

Lassalle és hívei úgy gondolták, hogy a „szabad népállam” keretei között, spontán folyamat eredményeként létrejön az új, kizsákmányolástól mentes, osztálynélküli, szocialista társadalom. Hittek abban, hogy a vagyonosokat is meg lehet győzni a szocialista rendszer megvalósulásának történelmi szükségszerűségéről, s ennek következtében az uralkodó körök önként adják majd át hatalmukat a munkásosztálynak. Lassalle a tudományos szocializmus koncepciójának egészét nem fogadta el: elutasította Marx és Engels forradalomelméletét, a proletariátus diktatúrájáról szóló tanítást és a következetes, kemény osztályharcot is. Tanításainak terjedése azzal a veszéllyel járt, hogy a proletárok túlbecsülik az általános választójogért és a „termelő társulatok” létesítéséért indított küzdelmet, illúziókat táplálnak a kispolgárság és a polgári értelmiség iránt, nem ismerik fel a burzsoázia és a proletariátus kibékíthetetlen érdekellentéteit, lemondanak az osztályharc következetes alkalmazásáról, és inkább a szellemi fegyverekkel vívott, békés küzdelmet tekintik célravezetőnek.

A lassalleánus eszmék ennek ellenére pozitív szerepet töltöttek be a német nyelvterületek szocialista munkásmozgalmának kibontakoztatásában. A munkásosztály öntudatosabb rétege felismerte, hogy a társadalmi egyenlőtlenség alapja a magántulajdon, a tőkés rendszer éppen olyan történelmi produktum, mint a feudalizmus, amely már a múlté. A proletárok Lassalle eszméi nyomán értették meg, hogy a munkásosztály csak egy új, osztálynélküli társadalomban, a szocializmusban válhat szabaddá. Mindez növelte a munkásság osztálytudatát, szervezkedésre, harcra ösztönözte az eszmék követőit.

1867 decemberében, az önsegélyező Buda-Pesti Munkásegylet előkészítésével egy időben, szervezkedni kezdtek a pest-budai lassalleánusok is. A szocialista egylet megalakításának gondolata – éppúgy mint az önsegélyező egyleté – a Nyomdászok Önképző Egyletében merült fel. Az előkészítés munkálataiban a lassalleánus Hirsch Lipótnak és a szocialista eszméket kispolgári demokrata nézetekkel elegyítő Ihrlinger Antalnak, két magyarországi születésű német nyomdásznak jutott vezető szerep. Törekvéseiket Hrabje János asztalos is támogatta. Nagy műveltségű, képzett szocialista volt, tagja az Internacionálé Főtanácsának. 1866 őszén apja halála miatt vissza kellett térnie Londonból Magyarországra. „Hrabje polgártárs, akinek a közeli időben Londonból Magyarországra kell távoznia, megbízatik – szól a Főtanács 1866. szeptember 18-i ülésén elfogadott határozat–, hogy abban az országban a Szövetség nevében tevékenykedjék.”[1] Hazatérve kapcsolatot teremtett a lassalleánus nyomdászokkal és segítséget nyújtott a szocialista munkásegylet megalakításához.

1868. február 9-én egy tágas, Üllői úti asztalosműhelyben tartották meg első gyűlésüket a szocialista munkások: főként a kisipari szakmák képviselői, nyomdászok, cipészek, asztalosok és szabók. A gyűlésen a soknemzetiségű fővárosban nagy számmal dolgozó németek és szlovákok is részt vettek. Határozatot hoztak a magyarországi munkásosztály első szocialista szervezetének, az Általános Munkásegyletnek a megalakításáról.

Az új szervezet programját a február 23-án kibocsátott Szózat körvonalazta. Bevezetője Lassalle eszméi alapján vázolta fel a munkásságnak a tőkés társadalomban elfoglalt helyét, rámutatva arra a folyamatra, amely a fejlettebb tőkés országokhoz hasonlóan Magyarországon is a dolgozó osztályok pauperizálódásához vezet. Lassalle gondolatmenetének hatása tükröződik abban is, hogy nemcsak a munkásosztály, hanem az egész magyar társadalom feladatának tekintette a tömegnyomor terjedésének megállítását, egy új, igazságosabb rendszer megteremtését. Utalva az 1848 as jobbágyfelszabadításra, amelyet a hatalmon levő nemesség kezdeményezett, rögzíti le a Szózat: „E hon polgárainak hazafiságától elvárja a munka népe, hogy saját osztályelőnyeit – mint a honi aristokratia tette – figyelmen kívül hagyva, az általánosság javához, az örök igazság koronázásához járulni fog…”

A Szózat országos jellegű szocialista szervezet létrehozását tűzte ki célul. Feladatait a munkások általános műveltségének és szakmai tudásának továbbfejlesztése mellett a következőkben határozta meg: „Az Általános Munkásegylet célja a munkásosztály szellemi és anyagi érdekeinek óvása és előmozdítása. E célt elérni törekszik…

  1. minden törvényes eszközök fölhasználása által, hogy a politikai és a polgári jogokat a munkásosztály számára megnyerje;
  2. buzdításokkal a munkásosztály anyagi helyzetének jobbítására, s a Lassalle elvei szerinti termelő-egyesületek lehetősítése által;
  3. a napi kérdések szabad megvitatása által, melyek a munkásvilágra társas horderővel bírnak…”[2]

Az Általános Munkásegylet Szózat-a tehát Lassalle programjának megfelelően hirdette meg a küzdelmet a munkásosztály politikai és gazdasági egyenjogúsításáért. A szocialista társadalom megteremtéséről nincsen szó a programban, de a politikai törekvések, a termelő társulatok szorgalmazása és a világosan kimondott elv – „A tűzoszlop, mely bennünket vezérel, Lasalle Nándor tana legyen!” nem hagy kétséget afelől, hogy az Általános Munkásegylet szocialista tanítások alapján állt.

Kísérletek munkáspárt alakítására

A szocialista munkások álláspontját összegezte az az 1870 elején megjelent röpirat – a magyarországi szocialista irodalom első terméke –, amely Mit óhajtunk! címmel magyar és német nyelven látott napvilágot. Hivatkozva Kossuth Lajosnak és magyarországi híveinek álláspontjára, a röpirat velük egyetértően szögezi le, hogy az 1848-as forradalom nem oldotta meg valamennyi feladatát. Míg azonban Kossuthnak és követőinek nézete szerint a forradalom befejezetlenségét elsősorban a nemzeti függetlenség elvesztése jelenti, a röpirat szerint a társadalmi kérdés megoldatlansága. Nyíltan leszögezi: a szocialista munkások nem a függetlenségi harc folytatásában és befejezésében, hanem a demokrácia és a „társadalmi kérdés megoldásában” látják 1848 örökségének vállalását.

A röpirat azt is tükrözi, hogy a munkásság szocialista meggyőződésű csoportja csalódott az emigrációból hazatért egykori forradalmárokban, de bízott Kossuthban, tőle várta a szocialista munkásmozgalom támogatását. „Még él Kossuth – hangsúlyozza a röpirat –, és ő is belátja, hogy vannak kérdések, melyek sokkal nagyobb hevességgel várják megoldásukat, mint a nemzetiség kérdése… Ami Lassalle Németországra nézve volt, az talán – és ezt látnoki komolysággal állítjuk – Kossuth Lajos Magyarországra nézve lesz.[3]

A magyarországi szocialista munkások Kossuthban mindenekelőtt a forradalmárt, a demokrácia és a társadalmi haladás élharcosát látták és tisztelték; ez vezérelte a szerzőt is, mikor röpiratában – a reményt összemosva a valósággal – Kossuth jövőbeli útját Lassalle-éval látta azonosnak. De a remény nem vált valóra. Kossuth az emigráció éveiben nem tudott lépést tartani az új korszak forradalmi követelményeivel. A szocialista mozgalom vezetését, szellemi támogatását nem vállalta, sőt el határolta magát tőle, félve, hogy a társadalmi ellentétek elmélyítése – amit az osztályharc talaján álló munkásmozgalom számlájára írt – a „nemzeti egység” megbomlásához vezet, és ez veszélyezteti a függetlenségért indított harc sikerét.

A 48-as párt vezetőinek elzárkózása a szervezett munkásokat mindinkább arra késztette, hogy szövetségeseiket ne a polgárok, hanem a proletárok között keressék, éljenek azok akár Ausztriában, akár a Monarchia határain kívül. A nemzetközi összeköttetések kiszélesítését a német Szociáldemokrata Munkáspárt, az „eisenachi párt” megalakulása (1869. augusztus 7–9.) is elősegítette.

Az első legális, politikai jellegű munkáspárt az Internacionálé német tagozataként jött létre, a Német Munkásegyletek Szövetsége kezdeményezésére. Bár programja még sok lassalleánus követelést tartalmaz – szerepel benne a „szabad népállam”, a „teljes munkahozadék” és a termelő társulatoknak „demokratikus garanciák mellett” nyújtandó állami hitel –, tartalmazza az Internacionálé alapokmányainak több lényeges megállapítását is: az osztályuralom valamennyi formájának eltörléséről, a tőkés termelési rendszer megszüntetéséről és a harc nemzetközi jellegéről szóló marxi eszméket.

Megalakulásakor az eisenachi párt soraiban az egész német nyelvterület – az északi és a délnémet államok, az Osztrák–Magyar Monarchia, Svájc – szocialista szervezetei tömörültek. (Az Általános Német Munkásegylet, melyet ekkor Lassalle utódja, Schweitzer vezetett, megtartotta különállását.)

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

1871 januárjában megalakították a „fejmunkások osztályát”, amely a szocialista irodalom, mindenekelőtt Lassalle műveinek magyar nyelvű tolmácsolására „irodalmi osztályt”, a munkások képzésének elősegítésére „szociáldemokrata iskolát” alapított.

Hanák Péter

A szocialista munkásmozgalom kezdetei

Egy évvel a kiegyezés után, 1868 februárjában a szervezkedés meglehetősen kezdetleges szintjén sor került egy központi politikai szervezet, az Általános Munkásegylet megalapítására. Az egylet a liberális polgárságtól és néhány ellenzéki képviselőtől támogatott politikamentes, önsegélyező egyletesdivel szemben Ferdinand Lassalle 1863-ban alapított Általános Német Munkásegyletének példáját, alapelveit követte. Az Általános Munkásegylet 1868. évi Szózatában és alapszabályaiban a lassalle-i eszmék dominálnak, a szabadságjogok kivívására irányuló legális politikai harc elsőbbsége, a tőkés kizsákmányolás termelőtársulatok révén való kiküszöbölése, de helyet kaptak a hagyományos segélyező feladatok, s a munkásság napi gondjainak felkarolása is. Az alapszabályban rögzített célok között szerepelt a „testvéries közlekedés” segítése „az idegen földön levő társakkal”.[4] Ez volt nálunk az internacionalizmus első programszerű megfogalmazása.

Csaknem egyidejűleg fellépett a szociáldemokrata irányzat is. A példa és az ösztönzés ezúttal is Németországból, illetve Ausztriából indult ki. Az 1868 augusztusában Bécsben megfogalmazott szociáldemokrata programot fogadták el az ausztriai és a magyarországi szocialisták közös pozsonyi gyűlésén, 1869 márciusában, majd az augusztus 22-én rendezett budapesti munkásgyűlésen. A program valamennyi állampolgár egyenjogúságát a „szabad állam helyreállítása” és az általános választójog bevezetése révén, az államtól támogatott „produktív egyesületek” keretében kívánta biztosítani, mégpedig mindenkinek csupán a munkájával szerzett jövedelme „élvezeti jogán”. Kimondta – nálunk először –a népek nemzeti önrendelkezési jogának elvét; továbbá a demokratikus szabadságjogokat, az egyházi javak államosítását, a progresszív adózás bevezetését követelte. A szociáldemokrata párt, írta utóbb a programot magyarázó cikk, „szilárdan ragaszkodik a demokratikus eszmékhez, és a népek teljes szabadságát és önkormányzatát akarja, de megegyeztethetőnek látja ezt a gyökeres társadalmi változások útján”.[5]

Jakobinus demokrata, marxista és lassalle-i eszmék keveredtek e programban, amint eme irányzatok egymás mellett és összefonódva hatottak magában a munkásegyletben is. Nem csekély belső nehézségek állottak tehát a munkásmozgalom előtt, amikor közvetlen gyakorlati programját és taktikáját kellett kidolgoznia és az egységes, önálló szervezetét kiépítenie.

A program és a taktika sok buktatót rejtő gondját okozta a dualista rendszerhez és a kormányhoz való viszony meghatározása. Nemcsak azért, mert a lassalle-i programnak az államsegély, a taktikának pedig a kormánnyal való együttműködés fontos elemét alkotta, hanem azért is, mert a szocialista vezetők nem opponálták a kiegyezést, nem fogadták el a negyvennyolcas programot, megelégedtek – amint láttuk – az önrendelkezési jog deklarálásával. Az államsegély realizálását és a kormánypártiságot azonban teljesen lehetetlenné tette a hazai munkásság kormányellenes, köztársasági radikalizmusa, egyes esetekben pedig a magyar munkásokban még elevenen élő negyvennyolcas hagyománytisztelet is.

A hagyományok, írta a szocialista kortárs, eleve elvágták a „kormán-szocializmus” útját. „Egy népmozgalom…, amely egyúttal kormánybarát is, a magyar munkás számára teljesen felfoghatatlan”.[6] A munkásegylet vezetői és törzsgárdájának zöme a hatvanhetes kormánnyal nem nemzeti, hanem osztályalapon állt szemben, a szociális kérdés megoldását tartotta a soron levő fő feladatnak. Ezt az álláspontot fejtette ki az 1870 elején megjelent „Mit óhajtunk!” röpirat. A munkások 1848-ban a nemesi vezető réteggel együtt harcoltak a „haza közös ellenségei ellen”, a kiegyezés után azonban a kormányra jutott vezető réteg cserbenhagyta a munkásokat, és egykori ellenfeleivel szövetkezett. Pedig a forradalom műve, a korszakos átalakulások ellenére, még befejezetlen. A folytatás és a befejezés fő feladatát a röpirat a demokrácia megvalósításában, a „társadalmi kérdés” megoldásában jelölte meg. A szocialisták a kiegyezés után a radikális társadalmi átalakuláshoz Kossuthot szerették volna megnyerni. „Még él Kossuth – írta a röpirat – és ő is belátja, hogy vannak kérdések, amelyek sokkal nagyobb hevességgel várják a megoldásukat, mint a nemzeti kérdés… Ami Ferdinand Lassalle Németországra nézve volt, az talán Kossuth Lajos lesz Magyarországra nézve.” Kossuth Olaszországban készülődik, hogy alkalmas pillanatban hazatérve küzdjön a demokráciáért – és a magyar proletárság társadalmi függetlenségéért –, reménykedtek a munkásegylet vezetői.[7]

Az első hazai szocialisták a hatvanhetesség népszerűtlensége és főként a kiegyezést megkötő vezető réteg forradalomellenessége miatt a nemzeti radikalizmushoz közeledtek, gyakran összefogtak a szélbal képviselőivel. Velük együtt szerveztek népgyűléseket, s általában gondot fordítottak a radikális hajlandóságú értelmiség megnyerésére. A politikai taktikát tekintve tehát hamarosan túlléptek a lassalle-i dogmákon.

A szocialista agrármozgalom terjedése. Hódmezővásárhely.

Szántó Kovács erős erős fizikumú és akaratú, szép szál férfi, kitűnő munkás, komoly, megfontolt, súlyos szavú, vezetésre termett ember volt a kimagasló intelligenciájú önművelők fajtájából. Szívesen tanult, olvasott; maga is írogatott, verset is, ha úgy adódott. Nemcsak érzelmi hevüléssel, hanem az értelem és a megértés igazságtudatával csatlakozott a mozgalomhoz. Egyleti elnökké választása után megfogadta: „vagy elnök leszek, vagy semmi… Nem követelek úgy a magam, mint a ti számotokra sem könyöradományt, sem koldus alamizsnát, hanem csupán csak munkát és kenyeret…, mi csak a magunk jogát követeljük.” „A munkások oszlopa te vagy – Döntsd meg az aranyborjút, amit a vak nép imád! – Légy Lassalle – aki az igazság fáklyáját viszed! – Légy Dózsa György és győzz! – Csak Marx Károly utain haladj, eléred a célod!”[8] hangzott a válasz.

A szocialista példaképekhez, Marxhoz és Lassalle-hoz társult az újra megtalált Dózsa, a vörös zászlóhoz a hajdani keresztesek jelvénye, a nyolcórás munkaidőhöz, tisztességes bérhez és bánásmódhoz a megváltásba vetett hit és bizalom.

A szociáldemokrácia és az agrárszocializmus szétválása

Egy hónappal később, 1897 februárjában Cegléden tartották meg a Várkonyi vezette mozgalom kongresszusát. Amíg a szociáldemokrata párt kongresszusán csak 37 helység képviseltette magát 70 küldöttel, a ceglédin 54 községből 105 küldött vett részt. A két kongresszus napirendje, a célkitűzések és a határozatok többsége nem tért el egymástól. A Várkonyi-mozgalom is szocialista eszméket hangoztatott, a végcélt, a termőföld közös birtokká változtatását az ő kongresszusok is egyhangúlag elfogadta. Még a külsőségek is megegyeztek: vörös drapéria, Marx és Lassalle képe a falon, vörös terítő az asztalon, zászlók, jelszavak.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a választások. A párt 1906. évi kongresszusa.

A pártvezetőség korábbi politikáját védelmezendő, Garami megállapította, hogy „itt Magyarországon Lassalle szava igaz volt a közelmúltban is és az abszolutizmus, amely itt legutóbb uralkodott, jobb volt a nép számára, mint az az álalkotmányosság, amely ma van”[9]

Szabó Miklós

A magyar polgári radikalizmus és a hasonló külföldi mozgalmak

Naumann mozgalmát a végletes taktikai óvatosság és reformizmus jellemezte. Kifejezett szembenállást csupán a junkernagybirtokkal és konzervatív pártjával szemben tanúsított, a másik ellenféllel, a nemzeti liberális nagyburzsoáziával már kerülni igyekezett minden összetűzést. Szövetségeseket a legellentétesebb oldalakon kerestek: egyik oldalon meg akarták nyerni a szociáldemokráciát, másik oldalon viszont leválasztani magát a császárt, a magas szoldateszkát, a felső bürokráciát a junkernagybirtokról s esetleg a burzsoáziáról is. A két ellentétes szövetségesnek ígérgették az egykori BismarckLassalle-paktum újabb összehozását, s ennek során hangsúlyozottan paradox politikai jelszavak sorát dobták forgalomba: a ”szociális császárság”, a ”liberális imperializmus” abszurditásait.

Lábjegyzetek

  1. Genyeralnij Szovjet Pervovo Intyernacionala (1866–68). Moszkva, 1963. 3, Magyarul idézi: Erényi Tibor, A magyarországi munkásmozgalom és az I. Internacionálé (In: Az I. Internacionálé és Magyarország. Szerkesztette Erényi Tibor és Kovács Endre) Budapest, 1964. 258.
  2. A munkások kérdéséhez. Arany Trombita, 1869. március 27. Közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai) I. Összeállította Erényi Tibor. Budapest, 1951. 74.
  3. ”Mit óhajtunk!” Egy szó a munkáspárttól a magyar országgyűléshez a magyar honi munkásegyletek részéről a képviselőházhoz benyújtott kérvények felvilágosítása és megerősítése érdekében. Kiadja Ihrlinger Antal. Pest, 1870. Az eredeti magyar nyelvű kiadás nem áll rendelkezésre. Az idézetek a Népszava, 1884. június 20-i számából valók.
  4. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). I. Budapest, 1951. 76.
  5. Ugyanott 93.
  6. Politzer Zsigmond, A magyarországi munkásmozgalom történetéhez (In: A magyar munkásmozgalom válogatott dokumentumai I.). Budapest, 1951. 58.
  7. Wilhelm Raspe, Mit óhajtunk! Egy szó a munkáspárttól a magyar országgyűléshez. Kiadta Ihrlinger Antal, Pest, 1870.
  8. Nagy, A szocializmus keletkezése. I. (Hódmezővásárhely), 1924. 91–92.
  9. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1906. 160–161.