Ferenc József király

A Múltunk wikiből

németül Franz Joseph I.

Bécs, 1830. augusztus 18. – Bécs, 1916. november 21.
osztrák császár és magyar király
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
1848. december 2.
V. Ferdinánd lemondása és Ferenc József trónra lépése.
1848. december 4.
Götz hadosztálya betör az országba.
1848. december 6.
Schlik hadteste betör az országba.
1848. december 7.
Az országgyűlés Ferenc Józsefet trónbitorlónak nyilvánítja.
1848. december 11.
Schlik elfoglalja Kassát.
1848. december 12.
Damjanich alibunári győzelme.
1848. december 14.
Windisch-Grätz kiáltványa a jobbágyfelszabadító törvények érvényességéről.
Simunich újabb betörése.
1848. december 15.
Ferenc József a magyarországi szerbeknek „nemzeti belígazgatást” ígér.
1849. január 13.
A császáriak elfoglalják Szolnokot.
Bem bevonul Marosvásárhelyre.
Rajačić és a szerb főodbor üdvözlő feliratot intéz a császárhoz.
1849. január 15.
Az Egyenlőségi Társulat a békepárt elleni általános támadást határoz el.
1849. január 17.
Bem győzelme Gálfalvánál.
1849. január 19.
A császáriak megszervezik az „ideíglenes polgári közigazgatást”.
1849. január 21.
Bem sikertelen kísérlete Nagyszeben elfoglalására.
1849. január 22.
Perczel visszafoglalja Szolnokot.
1849. január 24.
Bem szelindeki győzelme.
A Selmec környéki bányászok béremelésben részesülnek.
1849. január 26–27.
Tüntetések Pesten a megszállók ellen.
1849. január 28.
Windisch-Grätz megbízottja Rózsahegyen fegyverletételre szólítja fel Görgeit.
Perczel visszavonul a Tisza bal partjára.
1849. január 29.
A honvédelmi bizottmány Dembińskit a honvédsereg főerőinek parancsnokává nevezi ki.
Ukrán értelmiségiek petíciója a császárhoz.
1849. január 30.
A debreceni tanács betiltja a Munkások Ujságát.
1849. január 31.
Forradalom Firenzében.
1849. február 1.
Puchner kérésére 7 ezer orosz katona lépi át Erdély határát.
1849. február 4.
A vízaknai ütközet.
A Nagyváradra települt fegyvergyár munkásai béremelésben részesülnek.
1849. február 5.
Guyon hadosztálya megtisztítja a Branyiszkói-hágót a császáriaktól.
1849. február 8.
A toscanai köztársaság kikiáltása.
1849. február 8–13.
A képviselőház megvitatja a vésztörvényszékek felállítására vonatkozó törvényjavaslatot.
1849. február 9.
A római köztársaság kikiáltása.
Bem győzelme Piskinél.
1849. február 10.
Görgei és Klapka csapatai találkoznak Kassán.
1849. február 12.
Bécsben magyar főurak ellenforradalmi bizottmányt alakítanak.
1849. február 25.
Șaguna a császárhoz intézett petíciójában külön román koronatartomány szervezését kéri.
1849. február 26–27.
Dembiński kápolnai veresége.
1849. február 27–28.
A képviselőház elhatározza a távolmaradt képviselők igazolási eljárás alá vonását.
1849. március 2–3.
A medgyesi ütközet. Bem visszavonul Segesvárra.
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 16.
Szemere megkezdi a „felső-magyarországi védsereg” szervezését.
1849. március 17–19.
Vetter cibakházi expedíciója.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
A szlovák vezetők különálló szlovák koronatartomány szervezését kérik a császártól.
1849. március 21.
Piemont ismét hadat indít Lombardia felszabadítására.
1849. március 22.
Perczel támadó hadjáratot indít a Bácskában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.
1849. március 23–26.
A képviselőház igazolási vitái.
1849. március 24.
A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasolják Kossuthnak.
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát. Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
A szerb főodbor a vajdaság megszervezését és a szerb határőrvidéknek a vajdasághoz csatolását kéri az osztrák kormánytól.
1849. április 26.
A komárom-szőnyi ütközet.
1849. április 27-30.
A képviselőház zárt üléseken a kormányzó-elnöki hatáskör korlátozásáról tárgyal.
1849. április 28.
Noszlopy Gáspár megkezdi a dél-dunántúli népfelkelés szervezését.
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.
Perczel autonóm vajdaságot ajánl fel a szerbeknek.
1849. május 28.
Bălcescu Debrecenben megkezdi tárgyalásait Kossuthtal.
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1850. január 10.
A román vezetők a császárhoz intézett emlékiratukban a románlakta területek politikai és közigazgatási egységgé alakítását kérik.
1852. február
Apponyi György gróf emlékirata az uralkodóhoz.
1852. április 5.
Schwarzenberg miniszterelnök halála.
1852. április 11.
A minisztertanács elnöke Karl Ferdinand Buol-Schauenstein gróf külügyminiszter, a kormányzat közvetlen irányítását azonban az uralkodó veszi kezébe.
1852. április
A helytartóságot Albrecht főherceg „katonai és polgári kormányzósága” alá rendelik.
1852. április–augusztus
Bérmozgalom a Kecskemét és Szeged közti vasúti építkezésen.
1852. május 27.
Az új osztrák büntetőtörvénykönyv bevezetése az egész birodalomban.
Rendelet az új „sajtórendtartás” bevezetéséről.
1852. június 4-től
Ferenc József első körútja Magyarországon.
1853. február 18.
Libényi János merénylete a császár ellen.
1853. február 19.
Ausztria kereskedelmi szerződése a német vámegyesülettel.
1853. február
Konzervatívok hódoló küldöttsége Bécsben a császár elleni merénylet sikertelensége alkalmából.
1854. április 24.
Konzervatívok hódoló küldöttsége Bécsben Ferenc József és Erzsébet bajor hercegnő esküvője alkalmából.
1857. május 4-től
Ferenc József második körútja Magyarországon.
1857. május 9.
A konzervatívok emlékirata az uralkodó magyarországi látogatása alkalmából.
Amnesztia a politikai elítéltek részére.
1859. július 11.
Ferenc József és III. Napóleon Villafrancában aláírja az előzetes békeegyezményt.
1859. július 16.
Ferenc József laxenburgi manifesztuma.
1860. október 20.
Az Októberi Diploma kibocsátása. Szécsen Antal grófot tárca nélküli miniszterré, Vay Miklós bárót magyar udvari kancellárrá nevezik ki.
Ferenc József Varsóba utazik találkozóra az orosz cárral és a porosz régenssel.
1860. október 23.
Tüntetés Pesten az Októberi Diploma ellen.
1860. november 1.
Mailáth György kinevezése az ismét működő helytartótanács élére.
1860. november 26.—1861. január 17.
Báni konferencia Horvátországban.
1860. december 2.
Tüntetések országszerte Ferenc József trónfoglalásának évfordulóján.
1861. június 30.
Az uralkodó megtagadja a „felségsértő” felirat átvételét.
1861. július 5.
Az országgyűlés elejti a Várady-féle módosítványt.
1861. július 18.
Forgách Antal gróf kancellári kinevezése.
1861. július 19.
Esterházy Móric gróf tárca nélküli miniszteri kinevezése.
1861. július 23.
A horvát szábor határozata a Horvátország és Magyarország közötti államjogi kapcsolat tárgyában (1861: XLII. tc.).
1861. július
A határozati párt balszárnyának 1847 vagy 1848 című röpirata.
1861. augusztus 3.
A horvát országgyűlés elutasítja a birodalmi tanácsban való részvételt.
1861. augusztus 8.
Deák második feliratának országgyűlési elfogadása.
1861. augusztus 9.
A nemzetiségi bizottság javaslata az országgyűlés előtt.
1861. augusztus 22.
Az országgyűlés feloszlatása.
1861. szeptember 6.
Az uralkodó jóváhagyja „Az erdélyi román nép irodalmi és művelődési társasága” (Astra) alapszabályait.
1862. február
Pálffy helytartó emlékirata az uralkodóhoz.
1862. tavaszán
Elkészül az emigráció új tervezete a dunai államszövetségről.
Házkutatások, többek között Vidats János gépgyáros lakásán.
1862. május 1.
Kossuth felhatalmazza Canini olasz kormánymegbízottat, hogy a Dunai Szövetség tervét balkáni diplomáciai tárgyalásain felhasználhassa.
1862. május 18.
Helfy Ignác a L'Alleanza című lapban megjelenteti a Dunai Szövetség tervét.
1862. május 22.
Vám- és kereskedelmi szerződés Törökországgal.
1862. június
Tisza Kálmán elítéli a Dunai Szövetség tervét.
1862. augusztus 20.
A Magyar Földhitelintézet létesítésének engedélyezése.
1862. október 9.
Császári rendelet megkönnyíti a főrangú nagybirtokos családok birtokainak hitbizománnyá alakítását.
1862. október 11.
Forradalmi mozgalom Görögországban; megfosztják trónjától a nemzeti felszabadító törekvésekkel szembeforduló uralkodót.
1862. október 18.
Császári leirat nemzeti egyenjogúságot ígér az erdélyi románoknak.
1862. november 19.
Részleges amnesztia: Mezei Lipót és Szilágyi Virgil visszanyeri szabadságát.
1862. december 27.
Az állam és az osztrák nemzeti bank viszonyát újraszabályozó és a bank privilégiumát meghosszabbító úgynevezett bankakta szentesítése.
1862. az év végén
Apponyi Györgynek az uralkodóhoz intézett emlékirata az „egyenjogú dualizmus” bevezetését javasolja.
1863. szeptember 1.
A német államok uralkodóinak majna-frankfurti gyűlése a porosz király távollétében elfogadja a Habsburg császár által javasolt szövetségi reformot.
1865. január 23.
Zichy kancellár uralkodói megbízást kap a katonai bíráskodás felfüggesztésének és az országgyűlés egybehívásának előkészítésere.
1865. január 26.—1879. május 22.
Arany János a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára.
1865. február 19.
Richard Belcredi gróf titkos audiencián az uralkodónál.
1865. február
Deák Ferenc: Adalék a magyar közjoghoz című tanulmánya.
1865. március 27.
Az osztrák liberálisok támadása a képviselőházban Schmerling államminiszter ellen.
1865. április 7.
Augusz Antal báró mint az uralkodó megbízottja tárgyal Deákkal.
1865. április 11.
Vám és kereskedelmi szerződés Poroszországgal és a német Zollvereinnel.
1865. április 16.
Deák „húsvéti cikkének” megjelenése.
1865. május 7–9.
Apponyi György gróf bécsi lapja, a Debatte kiegyezési tervet ismertet.
1865. május 23.
A Pesti Napló közlése szerint a Debatte Deák nézeteit fejtette ki májusi cikksorozatában.
1865. június 8.
Uralkodói rendelet a katonai bíráskodás megszüntetéséről és a helytartótanács eredeti hatáskörének helyreállításáról (július 1-től).
1865. június 26.
Zichy Hermann gróf magyar kancellár felmentése, Mailáth György magyar kancellári kinevezése.
Nádasdy Ferenc gróf erdélyi kancellár felmentése, Haller Ferenc gróf erdélyi kancellár kinevezése.
1865. június 26.—július 27.
Alexander Mensdorff-Pouilly gróf miniszterelnök.
1865. június 30.
Az új „ideiglenes” vámtarifa tovább mérsékli a vámokat.
1865. július 18.
Sennyey Pál báró kinevezése főtárnokmesterré és a helytartótanács ideiglenes elnökévé.
1865. július 27.
Schmerling államminiszter felmentése.
1865. július 27.—1867. február 7.
Richard Belcredi gróf kormánya.
1865. augusztus 14.
Ausztria és Poroszország gasteini egyezménye.
1865. augusztus 15.
Liszt Ferenc: Szent Erzsébet legendája című oratóriumának bemutatója.
1865. augusztus 26.
Mailáth kancellár utasítása a főispánok kibővített hatásköréről.
1865. szeptember 17.
Az uralkodó összehívja a lajtántúli tartománygyűléseket és a magyar országgyűlést december 10-re.
1865. szeptember 20.
Császári manifesztum a februári pátens felfüggesztéséről.
1866. március 2.
Az uralkodó elutasítja az országgyűlés legfontosabb kívánságait.
1866. március 4.
A zágrábi Délszláv Tudományos és Művészeti Akadémia alapszabályainak megerősítése.
1866. március 18.—1871. február 2. Eötvös József a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
1866. március 19.
A képviselőház újabb felirata.
1866. április 21.—június 16.
A horvát és a magyar országos küldöttségek eredménytelen kiegyezési tárgyalásai Budapesten.
1866. április 28.
Az országgyűlés 40 tagú bizottságot választ a nemzetiségi törvényjavaslat kidolgozására.
1866. május 4.
A 67-es bizottság 15 tagú albizottságra ruházza az érdemi feladatokat.
1866. június 14.—augusztus 30.
Porosz–osztrák–olasz háború.
1866. június 24.
Az osztrák seregek győzelme Custozzánál az olaszok felett.
1866. június 25.
A 67-es bizottság 15-ös albizottsága elkészül javaslatával a közös ügyek rendezése tárgyában.
1866. június 26.
Az uralkodó elnapolja az országgyűlést.
1866. július 3.
A császári seregek veresége a poroszoktól Königgrätznél.
1867. március 17.
A minisztertanács kötelezettséget vállal, hogy a kormány minden fontosabb intézkedését előzetes uralkodói beleegyezéstől teszi függővé.
1867. március 23.
Az uralkodó feloszlatja a magyarországi csendőrséget.
1867. március 26.
Kereskedelmi és hajózási szerződés Hollandiával.
1867. április 1.
A miniszertanács és az uralkodó elfogadja Andrássy javaslatait a horvát kérdés rendezése tárgyában.
Megindul a szélsőbal lapja, a Magyar Ujság.
1867. április 6.
Erkel Ferenc: Dózsa György című operájának bemutatója.
1867. április 8–9.
A képviselőház Deák Ferenc indítványára határozatot hoz a horvát kiegyezés tárgyában.
1867. április 10.
A vármegyei autonómia helyreállítása.
1867. április 11.
A király május 1-re összehívja a horvát szábort.
1867. április 23.
A király leirata a horvát száborhoz a koronázáson való részvétel és a magyarokkal való tárgyalások felvétele tárgyában.
Kereskedelmi szerződés Olaszországgal.
1867. május 15.
A Magyar Történelmi Társulat megalakulása.
1867. május 17.
Igazságügyminiszteri rendelet a sajtóügy szabályozásáról és az esküdtszéki eljárás bevezetéséről sajtóvétségek esetén.
1867. május 18.
A horvát szábor elutasítja az uralkodó javaslatait a közjogi kérdések rendezésére vonatkozóan.
1867. május 19.
A BudapestHatvanSalgótarján vasútvonal megnyitása.
1867. május 20.
A Magyar Mérnökegyesület megalakulása.
1867. május 22.
Az ausztriai birodalmi tanács ülésszakának megnyitása.
Kossuth nyílt levele Deákhoz a kiegyezésről.
1867. május 25.
A horvát szábor feloszlatása.
1867. május 29.
A képviselőház elfogadja a közösügyi törvényjavaslatot.
1867. június 8.
Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázzák.
1867. június 19.
Miksa mexikói császár kivégzése.
1867. június 20.
A király hatályon kívül helyezi az 1863–65. évi erdélyi országgyűlés határozatait.
1867. június 25.
A képviselőház albizottsága közzéteszi nemzetiségi törvényjavaslatát.
1867. június 26.
A balközép programnyilatkozata.
Heves megye tiltakozása a kiegyezés ellen.
1867. június 27.
Šokčević horvát bán felmentése, Levin Rauch báró báni helytartói kinevezése.
Az erdélyi törvényhatóságok önkormányzatának helyreállítása.
1867. július 28.
A király szentesíti az új közjogi viszonyokat szabályozó törvényeket (1867:IXII. tc.).
1867. augusztus 8.—szeptember 25.
Az osztrák és a magyar törvényhozás küldöttségeinek tárgyalásai Bécsben a közös ügyek költségeihez való hozzájárulás és az államadósság kérdéséről.
1867. augusztus 18–23.
Ferenc József és III. Napóleon salzburgi találkozója.
1867. augusztus 28.
Az uralkodó Prágába viteti a cseh királyi jelvényeket.
1867. augusztus 29.
A kormány elkobozza a Magyar Ujság-nak Kossuthnak a váci választókhoz intézett levelét tartalmazó számát és sajtópert indít Böszörményi László szerkesztő ellen.
1867. szeptember 12.
Az osztrák és a magyar pénzügyminiszter vöslaui megállapodása az államadósságok és a jegybank kérdésében.
1867. szeptember 15.
Az Országos Magyar Iparegyesület újjáalakulása.
1867. október 1.
A Magyar Általános Hitelbank megkezdi működését.
1867. október 6.
A kormány betiltja a honvédegyletek országos gyűlését.
1867. október 9.
Heves megye önkormányzatának felfüggesztése.
1867. október 11.
A Temesvári Általános Munkásegylet megalakulása.
1867. november 18.
A pesti Demokrata Kör megalakulása.
1867. november 19–23.
A horvátországi választásokon az unionista párt szerez többséget.
1867. november 21.
Az osztrák birodalmi tanács képviselőháza elfogadja a közösügyi törvényjavaslatot.
1867. december 21.
Az uralkodó szentesíti az osztrák alkotmányt.
1868. augusztus 10.
A király megerősíti az 1864–65. évi szerb nemzeti egyházi kongresszus határozatait a görögkeleti szerb egyházi, iskolai és alapítványi ügyek szabályozásáról.
1868. augusztus 11.
Balázsfalván Ion Vanceat görög katolikus román érsekké választják.
1868. augusztus 22.
A cseh tartománygyűlés a cseh korona jogainak elismerését követeli.
1868. augusztus 30.
Az Osztrák Szociáldemokrata Párt megalakulása.
1868. szeptember 1.
A PécsBarcsMurakeresztúr vasútvonal megnyitása.
1868. szeptember 24.
A galíciai tartománygyűlés tartományi önkormányzatot követel.
1868. szeptember 24.—1870. január 15.
Eduard Taaffe gróf kormánya Ausztriában.
1868. október 10.
Prágában kihirdetik a rendkívüli állapotot.
1868. október 30.
Pénzügyminiszteri rendelet az osztrák nemzeti bank alapszabályainak módosításáról és üzletkörének kibővítéséről.
1868. november 2.
1868:XXIX. tc. a szőlőbirtok után járó tartozások megváltásáról.
1868. november 17.
A király szentesíti a magyar–horvát kiegyezési törvényt (1868:XXX. tc.).
1869. június 14.
A király jóváhagyja a Magyar Tudományos Akadémia új alapszabályait.
1871. május 29.
Az uralkodó megerősíti a szerb nemzeti egyházi kongresszuson elfogadott egyházi és iskolai szabályzatokat.
1871. június 6.
1871:XIX. tc. a fiumei kikötő kiépítéséről.
1871. június 7.
1871:XVIII. tc. a községek rendezéséről.
1871. június 8.
1871:XXXIXXXIII. tc. az elsőfolyamodású bíróságok rendezéséről, az elsőfolyamodású királyi törvényszékek és járásbíróságok létesítéséről és a királyi ügyészségekről.
Uralkodói rendelet a két varasdi határőrezred, valamint Zengg, Belovár, Ivanić és Sziszek katonai községek polgári közigazgatás alá helyezéséről.
1871. június 11.
A pesti munkások megemlékezése a Párizsi Kommün mártírjairól.
1871. június 12–13;
A Magyarországi Általános Munkásegylet vezetőinek letartóztatása.
1871. június 18.
A SalgótarjánLosoncZólyom vasútvonal megnyitása.
1871. július 10.
A József Polytechnikum műegyetemi rangra emelése.
1871. augusztus 1.
Megindulnak a Ferenc-csatorna korszerűsítési munkálatai Türr István irányításával.
1871. szeptember 1.
Az Omladina szerb ifjúsági egyesület feloszlatása.
1871. szeptember 12.
Az uralkodó elismeri a cseh korona történeti jogait és késznek nyilatkozik a koronázásra.
1873. június 6.
Ferenc József és II. Sándor cár Bécsben konzultatív paktumot ír alá.
1875. május 14.
1875:XXIXXIX. tc. új adónemek bevezetéséről (vadászati és fegyveradó, tőkekamat- és járadékadó, nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adója, bányaadó, fényűzési adó, kereseti adó), a házadóról és a fogyasztási adókról.
Az uralkodó megerősíti az 1874. évi szerb nemzeti egyházi kongresszus határozatait a kongresszus szervezeti szabályzatáról.
1883. szeptember 4.
A király felfüggeszti a horvát alkotmányt, s Hermann Bamberg tábornokot Horvátország királyi biztosává nevezi ki.
1886. augusztus 11.
Uralkodói leirat a Jansky-ügyben.
1890. július 3.
XIII. Leó levele Ferenc Józsefhez az „elkeresztelési rendelet” elfogadhatatlanságáról.
1895. október 10–16.
Az uralkodó zágrábi látogatása alkalmával a horvát főiskolások magyarellenes tüntetése.
1896. május 2.
Ferenc József megnyitja a millenniumi kiállítást.
1896. október 4.
Budapesti Szabadság híd Pestről 2014.JPG
Budapesti Szabadság híd Pestről 2014
A Ferenc József (ma Szabadság) híd felépülése.
1897. április 28–29.
Ferenc József pétervári látogatása.
1897. május 8.
Orosz–osztrák-magyar szerződés a balkáni status quo fenntartásáról.
1903. október 1.
II. Miklós cár és Ferenc József mürzstegi találkozója.
1905. szeptember 23.
Az ötperces audiencián Ferenc József elutasítja a koalíció követeléseit.
1906. április 4.
A koalíció megegyezése az uralkodóval.
1906. április 6.
Kossuth Ferenc és Andrássy Gyula látogatása Ferenc Józsefnél.
1907. január 29–30.
A koalíció, elsősorban gazdasági téren, némi engedményt tesz az uralkodónak.
1909. április 24.
Ferenc József elutasítja az önálló magyar jegybank létrehozásának tervét.
1912. március 29.
Az uralkodó megtagadja a rezolúcióhoz való hozzájárulást.
1912. november 4.
Ferenc József budapesti látogatása. A tüntető munkások egy része a köztársaságot élteti.
1916. november 21.
Ferenc József halála.

Tartalomjegyzék

Vörös Károly

Az országgyűlés második szakasza

Nem is véletlen, hogy e napokban három kortárs is Lamartine könyvét olvassa: A Girondeiak történetét. Ketten közülük a forradalomra készülnek; lelkesen az egyik: ő Petőfi; aggódva a másik: az Széchenyi. A harmadik, XVI. Lajos során könnyezve, már az ellenforradalmon gondolkodik: ő Ferenc József főherceg.

Spira György

A trónváltozás miatti nézetharcok

A teljes cikk.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

A horvát liberálisok legfőbb szócsövének, a Dragojlo Kušljan báró által augusztus elején megindított Slavenski Jugnak a hasábjain ezért az olvasók tekintete szeptembertől kezdve egyre többször állapodhatott meg olyan mondatokon, amelyek Jellačić eljárásának burkolt bírálatát tartalmazták. December közepén pedig Kušljanék már bontakozóban levő ellenzéki nézetei nyílt feltárására is elszánták magukat. Amire közvetlen indítékok – meglehet – magától Ferenc Józseftől kaptak. Az új uralkodó ugyanis célirányosnak gondolta, ha a magyarországi nemzetiségek előtt – így a horvátok előtt is – mint kegyes pártfogójuk mutatkozik be, s ezért Kulmer bárót mindjárt trónra lépésének a napján kinevezte az osztrák kormány tárca nélküli miniszterévé, Jellačićot pedig – korábban elnyert tisztségeínek érintetlenül hagyásával – Dalmácia és a Magyar Tengermellék polgári és katonai kormányzójává is. A horvát liberálisokra azonban ezek a – látszólag a szábor júniusban előterjesztett követelésein alapuló – lépések a valóságban csupán a várttal homlokegyenest ellentétes hatást gyakorolhattak.

A szábor ugyanis júniusban nem azt kérte, hogy Kulmert az uralkodó az osztrák kormány tagjává nevezze ki, hanem hogy a Háromegy Királyság udvari képviselőjének ismerje el őt, s nem azt kérte, hogy Dalmácia kormányzatára Jellačić külön kapjon megbízatást, hanem hogy e tartomány kormányzatát az uralkodó nyilvánítsa a báni tisztség szerves alkotóelemévé s mint ilyet csatolja a mindenkori horvát bán feladatköréhez. Amikor tehát Ferenc József most látszólag eleget tett a szábor két kívánságának, akkor a horvát liberálisokat valójában éppen arról győzhette meg, hogy a szábor voltaképpeni követeléseinek nem hajlandó eleget tenni – mégpedig nyilvánvalóan azért nem, mivel e követelések teljesülése Horvátországot az udvari körök szerint túlságosan nagy önállósághoz juttatná –, s annál is inkább erről győzhette meg őket, mert arra viszont egyelőre célzást sem tett, hogy a szábor hónapok óta szentesítésre váró törvénytervezeteit valaha is kész lesz-e szentesíteni. Így pedig a horvát liberálisok a legújabban történtekből csupán egyféle következtetést vonhattak le. És egy a liberális irányzat vezetőinek közös véleményét tükröző hírlapi cikk (amelynek a kidolgozásában Kušljanon kívül többek között Kukuljević meg a neves költő, Mažuranić is részt vett, s amelyet szerzői a nagyobb nyomaték kedvéért nem is a Slavenski Jug-ban, hanem a félhivatalos színezetű Novine Dalmatinsko–Horvatsko&nash;Slavonské-ban hoztak nyilvánosságra) december 12-én már ki is mondotta, hogy a horvátoknak nem lett volna szabad fegyverrel támadniok a magyar forradalomra, s politikájukon már csak azért is változtatniuk kell, mert a magyar forradalom elfojtásában való közreműködésük jutalma „Bécs részéről csúf hálátlanság leszen”.[1]

Más kérdés, hogy a horvát liberálisok körében most végbemenő kijózanodás gyakorlati hasznot egyelőre nemigen hajthatott a forradalom ügyének. Egyrészt azért, mert az ő csoportjuk változatlanul kisebbségi helyzetben volt, s a sajtón kívül változatlanul nem rendelkezett semmiféle hatásos fegyverrel. Másrészt meg azért, mert ha az ellenforradalom táborától való elhatárolódás szükségét legjobbjaik most már felismerték is, a magyar forradalomhoz való közeledés szükségének felismeréséig most még őközülök sem jutott el senki.

Annál nagyobb gyakorlati jelentőséggel bírt viszont a szerb nemzeti mozgalom táborán belül ekkortájt ugyancsak kibontakozó erjedés, jóllehet a szerb liberálisok szintén kisebbségi helyzetben voltak. A szerb liberálisok ugyanis, amióta a főodbor elnöksége – s véle (Šupljikac távolléte miatt) a szerb felkelők irányítása – Stratimirovićra szállt, kisebbségi helyzetük ellenére számottevő hatalmi állásokkal is rendelkeztek, s ennek következtében az őket Rajačić híveitől elválasztó nézetkülönbségek felszínre törése esetén a kirobbanó nézetharcnak hatalmi harcba is nyomban át kellett mennie. Márpedig Jellačić Magyarország elleni támadásának a küszöbén az addig lappangó nézetkülönbségek már felszínre is törtek – kivált azért, mert Stratimirović egyetlen pillanatig sem titkolta, hogy sajnálná, ha Jellačićnak sikerülne elbánnia a magyar forradalommal, mivel ebben az esetben rögtön megszűnnék a Habsburgoknak a szerb felkelésre való rászorultsága.

Így azután a szerb nemzeti mozgalom sorain belül szeptemberre valóban fellángolt a hatalmi harc is – mindenekfölött a körül a kérdés körül, hogy a szerb felkelősereg parancsnoksága továbbra is Stratimirović kezében maradjon-e vagy se. S a harc azzal kezdődött, hogy Jellačić Stratimirović ellensúlyozása és a felkelősereg szoros fekete-sárga irányítás alá helyezése végett a belgrádi osztrák konzult, Ferdinand Mayerhofer ezredest a hónap legelején a sereg „táborkari főnökévé” nevezte ki, szeptember 18-án pedig Rajačićnak a főodborban helyet foglaló hívei szavazattöbbségük birtokában már Stratimirovićnak a fővezérlettől való formális elmozdítását is keresztülvitték.

Ám a harc ezzel még korántsem zárult le. Stratimirović ugyanis a nyár folyamán az ő vezetésével elért hadisikerek jóvoltából igen nagy népszerűségre tett szert a felkelők soraiban, s ennek tudatában kereken megtagadta, hogy alávesse magát a szeptember 18-i határozatoknak, a felkelők tekintélyes hányada pedig most nyíltan is állást foglalt mellette. Rajačić tehát, hogy elhárítsa a nemzeti mozgalmon belüli szakadás veszélyét, a vezérletet október 4-én egyelőre mégis visszaadta néki. Amit viszont már csak azért is megkockáztathatott, mivel Stratimirović felhatalmazása változatlanul csupán Šupljikac távollétének a tartamára szólt, Latour pedig néhány napja immár beleegyezett abba, hogy Šupljikac végre hazatérjen az itáliai hadszíntérről. S így azután a vezérlet kérdése végül is csak Šupljikac Karlócára érkeztének (és Latour halálának) a napján, október 6-án oldódott meg, ekkor viszont mégiscsak a Rajačić-párt felülkerekedésével, hiszen arra Stratimirović már nem gondolhatott, hogy a nemzeti gyűlés által megválasztott vajda iránt is engedetlenséget tanúsítson.

Rajačić pedig erre az október 7. és 14. között Karlócán lezajlott újabb nemzeti gyűléssel sietve elfogadtatott egy olyan határozatot, amely őt a főodbor tetszése szerinti teljes újjászervezésére is felhatalmazta, majd november 4-ére – saját elnökletével és szinte kizárólag a maga híveiből – már meg is alakította az új főodbort. S mivel ezt az új főodbort immár a végrehajtó hatalom egészének a gyakorlására feljogosította: ha intézkedéseire most még az udvar is áldását adja, akkor őszentsége ettől fogva akár korlátlan úrnak is tekinthette volna magát a magyarországi szerbek portáján.

Csakhogy az udvari körök, amelyek legfőbb célul éppen a birodalom egységét veszélyeztető törekvések leküzdését tűzték maguk elé, az autonóm vajdaság intézményesítésének ugyanúgy nem érezték sürgető szükségét, ahogyan a horvát autonómia kiterjesztésének sem. Ferenc József tehát december 15-én Šupljikacot megerősítette ugyan a májusi karlócai gyűléstől kapott vajdai méltóságában, s Rajačićot szintén elismerte pátriárkának, az utóbbi lépés megtételét azonban már nem a májusi nemzeti gyűlés erre vonatkozó akaratnyilvánításából, hanem teljességgel a maga elhatározásából eredeztette. Az autonómia kérdését pedig Ferenc József a december 15-i pátensben egyszerűen azzal intézte el, hogy a magyarországi szerbeknek „nemzeti beligazgatást” is biztosítani fog, de – csupán „a béke helyreállítása után”.”.[2]

Az országgyűlés békeküldöttsége Windisch-Grätznél

Ez a kinyilatkoztatás egyszeriben derékba törte Batthyány reményeit. Ő ugyanis abban a meggyőződésben élt, hogy az ellenségeskedések folytatása Magyarországnak is, az uralkodóháznak is csak kárára lehet s azért mint a valóságban hazájához és a dinasztiához egyaránt tántoríthatatlanul hű ember – Pestről távoztakor még azt tervezte hogy Windisch-Grätz békefeltételeinek megismerése után haladéktalanul visszatér majd a fővárosba, maga köré gyűjti az akkor még itt található képviselőket s vélük nemcsak a szóban forgó feltételeket fogja elfogadtatni – bármilyen szigorúak lesznek is –, hanem Ferenc Józsefet is elismerteti törvényes magyar királynak, ezzel pedig mindkét szemben álló felet megfosztja a további háborúskodás hivatkozási alapjaitól.

Az ellenség önkényuralma az ország megszállott vidékein

Miáltal a megyei igazgatás szintén a hadsereg felügyelete alá került; a megyebizottmányokat ugyanis a császáriaknak első dolguk volt feloszlatni, a megyei tisztviselők közül pedig azokat, akik felesküdtek Ferenc Józsefre, helyükön hagyták ugyan, de a legszigorúbban alárendelték őket a császári biztosoknak. S hasonló volt a helyzet Erdélyben is (amelyet a megszállók most egy pillanatig sem haboztak az annak idején királyi szentesítésben is részesült uniós törvényre való tekintet nélkül megint csak különálló tartományként kezelni) azzal az eltéréssel hogy a „magyar királyi ideiglenes polgári közigazgatás” felelője a Királyhágón túl átmenetileg továbbra is a főkormányszék maradt, mivel ez a díszes testület Kolozsvár november közepén bekövetkezett eleste után azonnal behódolt a császáriaknak.

Amint rendre behódoltak, s ezért tovább működhettek a magyarországi bíróságok is – élükön változatlanul az eddigi országbíróval, Mailáth Györggyel (aki mikor Windisch-Grätz az országgyűlés békeküldöttségének tagjait január 8-án – Batthyány kivételével – végre szélnek eresztette, haladéktalanul elkötelezte magát Ferenc Józsefnek).

Az ellenség magyar segítőtársai

Mert a magyar püspökök közül ” jóllehet tisztségüknél fogva mind a felsőház tagjai voltak – 1849 januárjában mindössze ketten érezték kötelességüknek, hogy az országgyűlést Debrecenbe is elkísérjék, a többiek ellenben bevárták az ellenséget, s azután mindent meg is tettek, amit a császáriak csak kívánhattak tőlük; így a nékik alárendelt lelkészeket többek között arra kötelezték, hogy a császári kiáltványokat a szószékről olvassak fel híveiknek, magukat a híveket pedig pásztorleveleikben arra intették, hogy „ne késsenek I. Ferenc József törvényes királyunk s urunk őfelsége iránt szóval és tettel hűséget s engedelmességet tanúsítani”, minthogy „Üdvözítőnk nyíltan parancsolja megadni a császárnak, mi a császáré; az apostolok fejedelme pedig II. levelében arra inti a keresztényeket, hogy engedelmeskedjenek a felsőbbségnek, akár magának a fejedelemnek, mint legfellebb valónak, akár a helytartóknak, kik tőle küldetnek”, s eszerint a császáriaknak szolgálni magának „az Istennek akaratja”.[3]

Az oktrojált alkotmány

A teljes cikk.

A trónfosztás és közvetlen következményei

És ezt természetesen a békepártiak is világosan látták. Miért is az, ami április 14-én történt, a valóságban megint nem meghátrálásra, hanem csak erőfeszítéseik fokozására ösztönözte őket. Hogy tehát az udvar szemében továbbra is tárgyalóképesek maradjanak, titkon sietve útjára indítottak egy Ferenc Józsefnek címzett s tizennyolcuk aláírásával ellátott hűségnyilatkozatot; közben pedig haladéktalanul megkezdték harcukat azért is, hogy a továbbiakban egymás után vakvágányra futtassák azokat a lépéseket, amelyeket Kossuth most a törvényhozó és a végrehajtó hatalom újjászervezése érdekében próbál majd megtenni.

A nagyhatalmak összefogása az elszigetelt Magyarország ellen

Döntő erőfölényt azonban a császáriaknak még Magyarország ellen vezényelt csapataik leggondosabb újjászervezése sem tudott biztosítani. De ezzel április óta maguk az udvari körök is tisztában voltak már, s ezért Ferenc József – bármennyire kínos lehetett is számára gyengeségének világgá kürtölése – mar a Szemere-kormány megalakulásának a napján, május 1-én újabb katonai segélyt kért I. Miklós orosz cártól. A cár pedig, aki tudta ugyan, hogy a Habsburgok nem nézik jó szemmel az ő balkáni terjeszkedő politikáját, de arra számított, hogy ha a magyar forradalommal az orosz hadsereg fog végezni, akkor ez csak növelni fogja Oroszország nemzetközi súlyát, s aki ráadásul attól is tartott, hogy a magyar forradalom esetleges további térnyerése forradalmasító hatást gyakorolhatna saját birodalmára – mindenekfölött Orosz-Lengyelországra – is, habozás nélkül ráállott a kérés teljesítésére. A budai vár magyar kézre kerülésének a napján, május 21-én tehát Ferenc József Varsóban már az orosz beavatkozás módozatait is rögzíthette, június közepén pedig az – együttvéve 204 ezer főnyi – orosz intervenciós sereg Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg tábornagy vezérletével már át is lépte a magyar határt.

És a beavatkozástól a cárt az sem tartotta vissza-, hogy a nyugati országok közvéleménye – kivált az angol közvélemény – mélységes felháborodással fogadta ezt a lépést. Már csak azért sem, mert ugyanezen országok kormánykörei távolról sem azonosítottak magukat a közvéleménnyel. A szóban forgó kormánykörök ugyanis, az európai hatalmi rend épségének megóvásában mindennél szentebb ügyet látván, Magyarországot független országnak – Kossuth várakozásaira rácáfolva – az április 14-én történtek után sem voltak hajlandóak elismerni, hanem továbbra is csak egy törvényes uralkodója ellen fellázadt osztrák koronatartománynak minősítették. Ha tehát ezek a kormánykörök a közvéleménynek tettek is annyi engedményt, hogy nyíltan nem üdvözölték a beavatkozást, arra, hogy a Magyarország elleni orosz támadást kifejezetten el is ítéljék, már semmiképpen sem vállalkoztak, a kulisszák mögött pedig képviselőik egyenesen helyeslésükről siettek biztosítani az orosz diplomatákat.

Így hát a Habsburgoknak végül is háborítatlanul sikerült igénybe venniök Miklós cár segítségét. A magyar forradalomnak viszont az európai forradalom táborán belül továbbra sem adódtak érdemleges segítőtársai. Holott az európai forradalom lángja még ekkor sem aludt ki teljesen. Olasz földön például Toscana egészen május végéig, Róma július elejéig, Velence pedig egyenesen augusztus végéig állta a harcot az intervenciósokkal. De folyt még a harc az Alpok másik oldalán is, ahol az egyes német államok fejedelmei a Hohenzollernek és a Habsburgok kezdeményezésére egymás után megtagadták a jóváhagyást a frankfurti parlament által az egységes Németország számára idő közben kidolgozott liberális alkotmánytervezettől, s ahol emiatt május folyamán újabb fegyveres forradalmi felkelésekre került sor Szászország, a Rajna-vidék, Baden és Pfalz fontosabb városaiban. Amint újabb fegyveres felkelésre készültek ez idő tájt a cseh radikálisok is, Lengyelországban pedig a mozdulatlan felszín alatt éppen ekkor szintén mindinkább érlelődni kezdett a forradalmi elégedetlenség. És a magyar forradalom iránti rokonszenv sem egyedül Bécsben vagy Angliában növekedett napról napra, hanem a német felkelők soraiban, sőt a korábban kérlelhetetlenül magyarellenes, a Ferenc József-i alkotmányoktroj által azonban végül mégiscsak jobb belátásra ébresztett cseh radikálisok körében is, nem beszélve Lengyelországról, ahol sokan már csak arra vártak, hogy Dembinski, akit Kossuth április 19-én a Felvidék keleti részének védelmére újonnan szervezett IX. honvédhadtest parancsnokává nevezett ki, csapatainak élén végre lengyel földre lépjen.

Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása

S hasonló fogadtatásra leltek az udvarban azok a (januárban Eperjesen összeverődött, majd innen Olmützbe utazó) Habsburg-barát ukrán értelmiségiek is, akik – hogy végre az ukrán nép (pontosabban: az ukrán nép forradalomellenes kisebbsége) is hallasson magáról – január 29-én petíciót nyújtottak át Ferenc Józsefnek, azt kérvén, hogy az (egymással egyesítendő) Északkeleti Felvidékből és Galíciából szervezzenek autonóm ukrán koronatartományt. Amint Ferenc Józseftől a nem sokkal utóbb ugyancsak Olmützbe érkező Șaguna is csupán néhány barátságos, de semmitmondó szót kapott feleletül február 25-i petíciójára, amely szintén ilyesféle kérést terjesztett elő, azt tudniillik, hogy Erdéllyel egyesítsék a szűkebb értelemben vett Magyarország és Bukovina románlakta területeit, s az így létrejövő román koronatartomány élére állítsanak egy a románok által saját soraikból választandó nemzeti főnököt, a császár pedig vegye fel „a románok nagyfejedelme” címét is.

Akik pedig nem szorítkoztak arra, hogy efféle kérelmekkel ostromolják az udvari, hanem önhatalmúlag megkezdték vágyálmaiknak az életbe való átültetését is, azok még rosszabbul jártak. Rajačić és a szerb főodbor például január 13-án ünnepélyes feliratban tudatta Ferenc Józseffel, hogy a szerb nép, bízván a császári szóban, türelemmel fogja kivárni a béke helyreállítását és „nemzeti beligazgatásának” ez utánra ígért megszervezését, közben viszont a szerb felkelősereg hatalmába került területeken mindenfelé helyi és kerületi odborokat hozott létre, s az államigazgatási teendőket maradéktalanul ezeknek a testületeknek a hatáskörébe utalta; az udvari körök válasza pedig erre az volt, hogy Knićanin szerbiai önkénteseit (akikről különben is bajosan tételezhették fel Olmützben, hogy a birodalom épségének megóvásáért fogtak fegyvert) diplomáciai eszközök igénybevételével már februárban hazarendeltették a Szerb Fejedelemség kormánya által. Ámbár legrosszabbul mégis azok jártak, akik mind ez ideig teljesen a császári kegyre hagyatkoztak, s egyelőre meg sem kísérelték kiteregetni kívánságaikat, az ellenforradalomnak viszont kellő tömegtámogatás híján mindenki másénál kisebb szolgálatot tudtak csak tenni: a szlovák vezetők; Hodža például februárban már döbbenten vehette tudomásul, hogy mivel az általa toborzott legionáriusok a lakosság körében vajmi kevés rokonszenvre lelnek, csapatát a császáriak a szlováklakta területeken már megtűrni sem hajlandóak, s ezért az ostromlott Komárom alá vezényelték, a légió elkedvetlenedett parancsnoka, Janeček pedig erre, faképnél hagyva őt s a vezérletet egy fegyverforgatásban teljesen járatlan irodalmárra, Ján Franciscira bízva, örök búcsút mondott a katonaéletnek.

Holott a január–február folyamán történtek még csupán apró tűszúrások voltak ahhoz a csapáshoz képest, amelyet azután a március 4-i alkotmányoktroj mért az ellenforradalom szekértolóivá lett nemzetiségi politikusokra. Elsősorban persze megint csak a szlovákokra, akik az oktrojált alkotmány elolvasása után elkeseredetten állapíthatták meg, hogy őket az udvar még olyan korlátozott területi autonómiához sem óhajtja juttatni, amilyet a horvátoknak, a szerbeknek meg az erdélyi románoknak szán. De az oktrojált alkotmányt a többiek is csak mélységes csalódással fogadhatták. A románok főleg azért, mert az alkotmány Erdélyt nem nyilvánította teljes egészében román tartománnyá s mert Magyarország román lakosságú megyéi közül mindössze a Részek-belieket rendelte Erdélyhez csatolni. A szerbek azért, mert az alkotmányirat a vajdaságról még mindig jövő időben beszélt, máris világossá tette viszont, hogy a szerb határőrezredek területe a távolabbi jövőben sem fog a vajdasághoz tartozni. A horvátok pedig legfőképpen szintén a határőrvidék különállásának fenntartását nehezményezhették. És az elégedetlenséget valamennyiük esetében tovább fokozhatta azután, hogy az alkotmány ”tartományi ügyeknek” csupán egészen jelentéktelen ügyeket minősített, a csak kicsit is jelentős ügyeket pedig mind-mind „birodalmi ügyekké” nyilvánította.

Teljesen érthető hát, ha az oktrojált alkotmány hivatalos közhírré tételét Jellačić is, Rajačić is jónak látta elmellőzni. A közvélemény felbolydulásának azonban ez sem állhatta útját. Zágrábban a liberális eszmék hívei széltében-hosszában hangoztatni kezdték, hogy most már örömmel vennék, ha a harcmezőkön a magyar honvédsereg aratna győzelmet, mert többé nem kétséges, hogy csak ez „tenné lehetővé az ő föderalisztikus törekvéseik érvényre juttatását”,[4] a Slavenski Jug pedig ezt a véleményt utóbb avval toldotta meg, hogy a horvátoknak az oktrojált alkotmány még annyi önállóságot sem biztosít, amennyivel a magyar uralom alatt rendelkeztek. S hasonló visszhangra lelt az új alkotmány a szerb sajtóban is.

A nagyjából Stratimirović elképzeléseit osztó Napredak például az alkotmányoktrojból azt a tanulságot szűrte le, hogy amint eddig „Ausztriában nem volt szabadság”, úgy „nem is lesz soha”, mert Ausztria és a szabadság „egymásnak örökös ellensége”,[5] az ekkor Belgrádban dolgozó Jakov Ignjatović pedig a Szerb Fejedelemség félhivatalosának számító Srbske Noviné-ban azt írta, hogy mivel Bécsnek – mint most kétségtelenül bebizonyosodott – nem vajdaság, hanem centralizáció kell, „a szerbek ebben a komédiában siralmas véget fognak érni”.[6] És még a főodbor hivatalos lapjában, a Vjestnik-ben is azt lehetett olvasni, hogy „az osztrák kormány téved, ha úgy hiszi, hogy szemünket kiszúrta az oktrojált alkotmánnyal”, hiszen látni való; hogy ez az alkotmány a vajdaságot „egy francia département szintjére” süllyesztette.[7]

Mivel azonban a nemzetiségi mozgalmaknak valamiféle harmadik megoldás nemlétében továbbra sem volt más választásuk, mint hogy vagy a magyar forradalommal, vagy az ellenforradalommal tartsanak, a nemzetiségi politikusok között pedig továbbra is szép számban akadtak, akik a magyar forradalomhoz való közeledésről – ilyen vagy amolyan okból – hallani sem akartak: még mindig kerülköztek, akik abból, hogy az udvar pillanatnyilag rácáfolt reményeikre, csupán azt a következtetést vonták le, hogy az udvari köröket a jövőben az eddiginél is nagyobb ostrom alá kell venniük. Miért is a szlovák vezetők – éppen most lépve ki hallgatásukból – március 20-án azzal a kéréssel járultak Ferenc József elé, hogy pótlólag Magyarország szlováklakta területeiből is alakítsanak különálló koronatartományt, s ezt szintén ruházzák fel a többi koronatartományéhoz hasonló autonómiával; a szerb főodbor küldöttei egy április 25-én az osztrák kormánynak benyújtott újabb petícióban azt kérelmezték, hogy a vajdaságot mégis szervezzék meg haladéktalanul s a szerb határőrezredek területét mégis csatolják a vajdasághoz; a horvát báni tanács pedig május 6-án – úgyszintén küldöttség révén – azt a kérést intézte a császárhoz, hogy végre szentesítse a szábor által réges-rég elfogadott törvényjavaslatokat, a horvát végvidéket meg az oktrojált alkotmány utólagos módosításával mégiscsak nyilvánítsa a Háromegy Királyság szerves alkotórészévé.

Világos

Amint Görgei persze nem is gondolt ilyesmire – mi több: még arra sem, hogy a fegyverletételt legalább a honvédsereg harcosainak biztosítandó személyes büntetlenség feltételéhez kösse, hanem – számításait merőben az orosz nagylelkűségre alapozva – a hatalom átvétele után mindennemű érdemleges feltétel nélküli fegyverletételt ajánlott fel Rigyigernek, s mindössze azt kötötte ki, hogy a fegyverletétel egyedül „ő felsége az orosz császár hadai előtt menjen végbe”.[8] 13-án pedig Világosnál már le is tette a fegyvert. Amivel azután nemcsak a harcok különbeni elhúzódásától komolyan tartó orosz hadvezetőség háláját vívta ki, hanem valóban képes volt felébreszteni a nagylelkűség szellemét magában a – könyörületességéről egyébként éppen nem nevezetes – cárban is, úgy hogy Miklós az ő számára utóbb ki is járta Ferenc Józsefnél a személyes büntetlenséget, s az orosz kézre került magyar foglyok közül csupán a többieket szolgáltatta ki a császáriak bosszújának.

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

Az 1848 előtti berendezkedés restaurálásának, pontosabban új, javított kiadásának a szorgalmazói, a rendi elemeket is továbbéltetni kívánó föderalista arisztokraták meg-megújuló, de egyre gyengülő kísérleteinek a sorsát tulajdonképpen már eldöntötte Alfred Windisch-Grätz herceg 1849 tavaszán Magyarországon elszenvedett katonai veresége, és a főparancsnokságról való leváltásával együtt járó politikai bukása. A különböző tartományok udvarhű arisztokráciájának jelentős részét, ideértve a magyar konzervatívok Windisch-Grätz szárnyai alá húzódott egész vezető gárdáját is, lazán fogta egybe ez a politikai irányzat, amely hosszú és bonyolult utóvédharcot folytatott koncepciójának legalább részleges érvényesítéséért. Ezek a konzervatívok annak elismertetésére törekedtek, hogy csupán az egyes országok és tartományok arisztokráciája tudja figyelembe venni a föderalizálandó birodalom alkotórészeinek „történeti-politikai egyéniségét”, s részben megújítandó rendi intézmények révén ellensúlyozni a forradalmi erők „bomlasztó” tevékenységét. Hiába hivatkoztak azonban arra, hogy csak az arisztokrácia, ez a szerintük „természetes” vezető réteg képes a nemzeti követelések kielégítésének azt a módját és mértékét megtalálni, amely az önrendelkezési törekvéseket a dinasztia iránti hűségben oldja fel, ugyanakkor lehetőséget nyújt az uralkodónak, hogy a föderalizált birodalom egysége érdekében sikeresen tartsa egyensúlyban az egymással is versengő nemzeti erőket. Elképzeléseikben a birodalmi politika irányt szabó tényezői a forradalmak megakadályozására képtelennek bizonyult régi elvek és módszerek puszta folytatásának kísérletét látták. Pedig a forradalomellenes táborban olyan megrendülést keltett a régi rendszer veresége, hogy 1849 után csak az újítás jelszavával lehetett sikert remélni. Kudarcukat az pecsételte meg, hogy a központosításnak, amit már 1849-ben a negújítandó birodalmi egység alapkövetelményévé emeltek, minden híve, az alkotmányosoktól az abszolutistákig szembefordult velük.

A régi rendszer vezető gárdájára és uszályhordozóira támaszkodó konzervatív föderalistákkal szembeszálló, a birodalom centralisztikus újjászervezését célul tűző irányzatok nemcsak sokkal szélesebb, hanem társadalmilag és politikailag is sokkal összetettebb bázisra támaszkodtak. Törzsgárdájuk abból a nem kis részben már az udvari arisztokráciába emelkedett hivatalnoki és katonatiszti rétegből toborzódott, amelyet anyagi és politikai érdekei, meg a hűség és hála ebből is sarjadó szálai a Habsburg-házhoz kötöttek. A császári bürokrácia tagjai régóta nagy aggodalommal figyelték a birodalom egységét fenyegető nemzeti törekvések erősödését, s várták az alkalmat II. József annak idején megbukott kísérletének megismétlésére magasabb szinten és lényeges tartalmi eltérésekkel. A nemzeti érdekek fölé emelt, azonos alapelvek szerint, azonos módon kormányzott, államnyelvében német, szellemében viszont konzervatív összbirodalom megteremtését tűzték célul. Úgy látták, 1848 megteremtette ennek a lehetőségét. Egyfelől a forradalmak bebizonyították a régi, lényegében rendi-föderalista kormányzati rendszer csődjét és restaurálásának veszélyességét, másfelől jogalapot, a Habsburg-hatalom katonai győzelmei pedig lehetőséget teremtenek az „új Ausztria” felépítésére. A birodalom legfejlettebb, zömében német nagypolgársága, amely további rétegeket uszályába vonva kísérelte meg politikai törekvései érvényesítését, ugyancsak fontos szerepet játszott a centralizációs irányzat felülkerekedésében. Érdekében állónak látta, hogy a kormányzat a hatalmi eszközök segítségével is előmozdítsa az egységes, összbirodalmi belső piac kialakítását és működését, az egységes gazdaságpolitika, közigazgatás, igazságszolgáltatás megvalósítását és a forradalom eredményeként uralkodóvá vált tőkés termelési viszonyok teremtette lehetőségek nyugodt kihasználásához szükséges biztonságot is. Felismerte, hogy a kapitalista fejlődés ilyen bázison lejátszódó kibontakozása már csak fejlettsége folytán is – politikai befolyási lehetőségeiről nem is szólva – neki biztosítaná a vezető szerepet.

Vonzónak tetszett a birodalom újjászervezésének centralisztikus módja mind a Habsburg-hatalom, mind katonai és hivatali bürokráciája, sőt nagypolgársága számára is a nemet kérdés megoldásával kapcsolatos reményeik szempontjából. Feltételezték, hogy a magyar és szláv tartományokat felolvasztó „új Ausztria” megnövekedett súlyánál fogva képes lesz vezető szerephez jutni a német egység létrehozásában.

A centralista irányzat hívei korántsem voltak egységesek abban. hogy a birodalom központosítását abszolutisztikus vagy alkotmányos eszközökkel hajtsák-e végre. Míg az udvarban, a vezető hivatalok bürokratáinak s főképpen a hadsereg törzstisztjeinek soraiban a dinasztia korlátlan hatalommal való felruházása a rendcsinálás feltételének látszott, addig a nagy- és középpolgárság zöme alkotmányos központosításról álmodott. Elhatárolta ugyan magát a vereséget szenvedett forradalmi erőktől, de a vágyva vágyott összbirodalmi centralizációt alkotmányossággal kívánta társítani, hogy biztosítékot nyerjen az udvar és apparátusa esetleges önkényeskedéseivel, nem utolsósorban pedig a feudális arisztokrácia restaurációs törekvéseivel szemben.

A birodalom centralisztikus újjászervezésére irányuló törekvések biztos támaszra találtak Felix Schwarzenberg herceg kormányában, az alkotmányos igények azonban sokkal kevésbé és sokkal ellentmondásosabban. Schwarzenberg, aki sógorának, az őt 1848 őszén kormányrúdhoz juttató Windisch-Grätz hercegnek a megbuktatásával erősítette meg vezető szerepét a létéért küzdő Habsburg-hatalom irányító posztján, kivételes egyértelműséggel, még tisztelői által is gyakran felemlegetett „gátlástalansággal” tört politikai céljai elérésére. Nemcsak a birodalom, hanem egész Európa egyik leggazdagabb, roppant kiterjedésű csehországi uradalmakat birtokló arisztokrata családjának tagja volt, amely a vele rokoni kapcsolatban álló alig tucatnyi másikkal együtt a Habsburg-állam vezető tisztségviselőinek tekintélyes hányadát adta. A miniszterelnöki pozíciót férfikora teljében elfoglaló Schwarzenberg korábban Rio de Janeirótól Szentpétervárig állomást állomással cserélő diplomataként szokta meg a birodalom problémáit a részleteken felülemelkedve, nagy összefüggéseiben szemlélni. A régi rendszert válságba sodró erőket 1848-ban mint a posztjának feladására kényszerült nápolyi követ s mint az észak-itáliai osztrák sereg tisztje ismerte meg közelről, a hatalmon levők koncepciótlanságát pedig a hadsereg főparancsnokságának az Innsbruckba futott császári udvart felkereső küldöttjeként.

Schwarzenbergnek minden más, a hatalom birtoklásához közel férkőző 19. századi osztrák-német politikusnál egyértelműbb és nagyobb szabású koncepciója volt. A forradalom rádöbbentette, hogy a birodalom önerejével nem tudja fenntartani pozícióit Magyarországon és Itáliában. De felismerte az is, hogy e területek leválása vagy akárcsak távoltartásuk a Német Szövetségtől – amit a frankfurti össznémet parlament 1848 őszén kimondott – lehetetlenné teszi a meggyöngült Habsburg-hatalom tényleges vezető szerepének a biztosítását német földön. Schwarzenberg a Habsburg-birodalmat belülről repesztő nemzeti törekvéseket kívánta ellensúlyozni a német nemzeti egységesülés sok ágból összefonódó folyamatával, amikor egy olyan hatalmas „közép-európai” birodalom megteremtését tűzte célul, amelytől azt remélte, hogy Habsburg-vezetéssel képes egyesíteni a császári birodalom és a forradalom előtti Német Szövetség minden alkotóelemét. „Nagynémet” tervének sikere feltételezte a birodalom szigorú központosítását, sőt homogenizálását, mindenekelőtt a németesítés révén. De feltételezte azt is, hogy a német nacionalizmus már a német széttördeltség idején vonzóbbnak ítéli a nem német Habsburg-tartományok feletti uralom biztosítását is célba vevő koncepcióját, mint a császári birodalom csődtömegétől mentesített német etnikai tömb megszervezésére való korlátozódást. Ez utóbbi, „kisnémet” koncepciót a német egység demokratikus megvalósításával ugyancsak szembeforduló porosz Hohenzollern-ház hívei hirdették elsősorban.

Schwarzenberg semmilyen, céljait szolgáló eszköz igénybevételétől sem riadt vissza. Nemcsak Magyarország megtörésére vette igénybe a cári fegyvereket, hanem 1850-ben velük fenyegetve meg Poroszországot, arra kényszerítette a potsdami udvart, hogy „kísnémet” egységesítő terveit elejtve ismerje el a Habsburg-uralkodó vezető szerepét legalább a felélesztett Német Szövetség laza szervezetének az élén. 1851 tavaszán azonban a drezdai fejedelemgyűlést már nem tudta rábírni arra, hogy a Habsburg-birodalom nem német tartományait is fogadja be a Német Szövetségbe. A nyugati hatalmak e terv elleni mozgósításában némi szerephez jutott a magyar emigráció tiltakozó emlékirata is. A drezdai elutasítás korántsem késztette tervei feladására Schwarzenberget, sőt arra ösztökélte, hogy minden eszközzel siettesse a birodalom megkezdett egységesítését.

A Habsburg-hatalom, amely a felségjogok mindennemű korlátozását csupán ideiglenes engedménynek tekintette, 1851-ben tette egyértelművé, hogy a központosítást formálisan is császári egyeduralommal kívánja társítani. Maga Schwarzenberg már 1850-ben, a poroszok ellenében támaszt keresve arról biztosította a cári kormányzatot, hogy az olmützi alkotmányt sem fogják soha életbe léptetni a Habsburg-birodalomban. Még a leghiszékenyebbek is azok közül, akik remélték, hogy a Habsburg-hatalom pozícióinak megszilárdítása után érvényesíteni fogja az alkotmányosság követelményeit, baljós előjeleket olvashattak ki abból, hogy 1850 őszétől az újoncokat a birodalmi alkotmányra már nem, csupán a császár iránti hűségre eskették fel. A Schwarzenberg-kormánynak, amely az alkotmány nélküli kormányzás 1851-ig terjedő periódusában csak a jogi megkötöttség és a felelősségre vonás mellőzésének előnyeit élvezte, mindinkább viselnie kellett az alkotmányos támasz hiányának minden következményét az önkényuralmat a gyakorlatban már megízlelő fiatal császár befolyásolásáért vívott küzdelemben.

1851 elejétől az udvarban igen nagy mértékben megerősödött a birodalom katonai és államhivatali bürokráciájának vezető köreire támaszkodó, Metternichhel is szoros kapcsolatot tartó Carl Friedrich Kübeck báró, volt birodalmi kamaraelnök befolyása. 1851 áprilisában a császár Kübecket állította annak az új államhatalmi szervnek, a rajta kívül mindössze nyolc kinevezett tagot számláló Reichsratnak, birodalmi tanácsnak az élére, amelynek életrehívása nem mondott ugyan ellent az olmützi alkotmány betűinek, megalakításának célja és tényleges tevékenysége azonban annál inkább. Kübeck szerint, miután a forradalom a feudális és a demokratikus erőket egyaránt „elnyelte”, a birodalom élére a haderő, a hivatalnoksereg és az egyház került. Rájuk támaszkodva lehet és kell megerősíteni az uralkodó hatalmát. Ez azonban nem jelentette azt, mintha Kübeck nem igyekezett volna politikai céljai számára megnyerni az aulikus arisztokráciának a maga uszályába vonható tagjait is. Az olmützi alkotmány visszavonásával kívánta kiküszöbölni az 1849 óta fennálló rendszer „kétértelműségét”, a hatalmát abszolutisztikus egyeduralkodóként gyakorló császár akaratának puszta végrehajtóivá téve a minisztereket, s megfosztva a kormányt minden, forradalmi örökségnek tekintett alkotmányos, illetve parlamentáris vonásától.

A Schwarzenberg-kormány, amely jó két esztendőn át az olmützi alkotmányt maga is mellőzve gyakorolta a teljhatalmat, megpróbálta, de nem tudta elég sikeresen elhárítani Kübeck és az általa vezényelt Reichsrat támadását. Az udvarban éppenséggel Kübeckék malmára hajtotta a vizet, hogy a miniszterek egy része a kormány addig élvezett, szinte korlátlan vezető szerepének a fenyegetettségét elvi szintre emelve azt „az alkotmányosság” veszélyeztetésének minősítette. Azokat a nagypolgári törekvéseket képviselő minisztereket, akik a birodalmi központosítás, a „nagynémet” egység és a reményük szerint a kapitalista fejlődés kibontakozását szolgáló „rend” biztosítása érdekében részt vettek a Schwarzenberg-kormány forradalomellenes és a magyar „szeparatizmus” leküzdését célzó tevékenységben, politikai, sőt morális válságba kergette a felismerés, hogy olyan rendszer megalapozását segítették elő, amely a császári abszolutizmus révén kívánja biztosítani a birodalom központosítását és jövőjét. Anton Schmerling lovag igazságügyminiszter már 1851 elején, Karl Ludwig Bruck lovag kereskedelem- és iparügyi miniszter 1851 tavaszán, a Reichsrat megalakulása után mondott le, míg Philipp Krauss báró pénzügyminiszter felmentésére az év végén, az általa fenntartásokkal fogadott új kormányzati rendszer meghirdetésekor került sor. Másként reagált a császári önkényuralom kiteljesítését célzó irányzat sikerére Alexander Bach belügyminiszter. A kormány irányító szerepének megőrzéséért vívott utóvédharcai nem jártak sikerrel. Sőt, Kübeckék előretörésének még az a két, a gyakorlatban megkísérelt, de eleve szűkre szabott reformja is áldozatul esett, mint a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztása, illetve korlátozott községi autonómia bevezetése a birodalom pacifikáltnak tekintett tartományaiban, amiktől naivul azt remélte, hogy a liberálisok szemében igazolják részvételét a forradalomellenes kormányzatban. Kudarca ellenére Bach nem vált meg tárcájától, hanem éppenséggel arra törekedett, a befolyásából sokat megőrző Schwarzenberg támogatásával, hogy a bürokratikus készségeit messzemenően méltányló uralkodó erősítse meg pozícióját az önkényuralmi rendszerben. Nem csupán tényleg elvtelen, de az arisztokrácia által különös előszeretettel ki is domborított karrierizmusa vitte erre a konzervatívok adta gúnynevén „barrikád miniszterként” emlegetett Bachot. A bécsi márciusi forradalom tetőpontján valóban az alkotmányosságért lelkesedett, és legelsőként sietett a császárvárosba érkezett Kossuth üdvözlésére, hogy azután az igazságügyi tárca birtokosaként, majd a belügyminiszter posztján a forradalmi átalakulás és az alkotmányos berendezkedés minden támasza elleni küzdelmében kiszolgálója legyen a Habsburg-hatalomnak. Bach, s vele együtt, nem ritkán uszályában haladva, mások is a hajdani „alkotmányos” centralisták közül, nem mertek, nem is akartak konfliktusba kerülni a hadseregre és a bürokráciára támaszkodó uralkodóval. Nem kockáztatták a kiszorulást a hatalomból, mert féltek a velük rivalizáló erők túlsúlyra jutásának személyes érvényesülésüket veszélyeztető következményeitől. De nem akartak konfliktust előidézni azért sem, mert érzékelve a mélybe fojtott nemzeti és társadalmi ellentétek feszítő erejét, maguk is a császárban látták a birodalom legfőbb összetartó kapcsát. Remélték, hogy a birodalom egységét megalapozó központosítási programjukat a megváltozott körülmények között is végrehajthatják, azt pedig sokkal fontosabbnak tartották a kormányformánál. A Schwarzenberg-kormány többsége, Bach belügyminiszterrel egyetemben végül is vállalta, hogy az alkotmányosságot addig is mellőző kormányzást az „alkotmányt” hivatalosan is megtagadó uralkodó abszolutizmus váltsa fel.

Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

A teljes cikk.

A magyarországi megtorlás

A terrort közvetlenül Julius Haynau táborszernagy, az ostromállapotnak alávetett ország főparancsnoka irányította, azonban kegyetlenkedéseire a felhatalmazást, a sugallt, olykor nyíltan adott utasítást a bécsi kormánytól, s a szigorú „példaadásra” környezete által is ösztökélt fiatal császártól, Ferenc Józseftől nyerte. Az egyetemes történetben is eladdig szinte páratlanul széles és heves nemzetközi tiltakozásra, amely nem korlátozódott a haladó világra – hiszen a színfalak mögött még a korántsem lágyszívű I. Miklós cár is hangot adott méltatlankodásának ifjú pártfogoltja kíméletlensége miatt – Bécs felelete a visszautasítás, a „civilizácíó” érdekeinek védelmére, a „rend” helyreállításának szükségességre való hivatkozás és a magyar forradalom bemocskolásának a kísérlete volt.

Magyarország önkényuralmi igazgatása

A kezdetben 5 katonai, majd 5, s végül 10 polgári kerületre tagolt Erdély élére Ludwig Wohlgemuth báró került katonai és polgári kormányzóként, oldalán Eduard Bach polgári biztossal, a nagyhatalmú belügyminiszter öccsével. Wohlgemuth hamarosan bekövetkezett halála után az uralkodó a „tartományt” miniszterelnöke öccsének, Karl Schwarzenberg altábornagynak a kezére adta, Johann Bordolo báró altábornagyot állítva helyettesként mellé. Szegény Erdély nem sok előnyét látta új urai magas összeköttetéseinek. A WohlgemuthBach kettős – egykorú panasz szerint – az önkényt egyesítette a „hyperbureaukratizmussal„ a SchwarzenbergBordolo párosban pedig a kies „koronaországot” a szó szoros értelmében vett vadászterületnek tekintő herceg kormányzói nemtörődömsége korlátlan érvényesülési lehetőséget nyitott vaskezű helyettesének.

Magyarországon a polgári igazgatás térnyerését sokban segítette Haynau nyugdíjaztatása 1850 nyarán. Menesztését a nemzetközi közvélemény felháborodása, illetve saját önállóskodási törekvései tették sürgetővé. A kormányzat szívesen vette volna, ha a táborszernagy a számára biztosított óriási jutalommal a háttérbe vonul. Haynau azonban nemcsak gyűlöltté, hanem nevetségessé is tette magát. A „rend” bajnokának szerepében tetszelgő táborszernagynak külföldi körútján angol munkások ütlegei hozták tudomására, hogy nem felejtették el Aradot, se nem tekintik büszkélkedésre okot adónak magyarországi hóhérmunkáját. Haynau menesztése után az egymást váltó új főparancsnokok oldalán Geringer és bürokrata gárdája fokozott ütemben haladt előre a közigazgatás átszervezésével. Látszólagos ellentmondásként, de végső soron éppen a birodalmi centralizáció érdekében, Magyarország megmaradt törzsterületének széttagolását tartották közigazgatási téren a legfontosabbnak. A már 1849-ben 5 katonai kerületre darabolt „koronaországban” most 5 a korábbi felosztással nem teljesen egybevágó közigazgatási egységet alakítottak ki. Politikai végcéljuk az volt, hogy a birodalom legnagyobb és legnépesebb „koronaországa” kerületekre tördelve végül is széttagolódjék. Szűnjék meg minden szorosabb közösség a kerületek között, egymáshoz is csak annyi kapcsolat fűzze őket, mint Ausztria többi tartományához. E hosszú lejáratú, de – az önkényuralmi centralizáció politikai irányítóinak reményei szerint – a magyar nemzeti önrendelkezési törekvések érvényesülését véglegesen felszámoló terv érdekében fejlesztették tovább a katonai kerületi rendszert. Az 5 kerületi székvárost, Sopront, Pozsonyt, Kassát, Nagyváradot és Pest-Budát tették meg a polgári közigazgatás központjaivá is. Megválasztásuk annak figyelembevételével történt, hogy a lehetőségek határai közt német túlsúlyú, illetve nem magyar népességű területektől körülvett városok legyenek a kifejlesztendő új tartományok székhelyei. Különös gonddal vigyáztak arra, hogy a túlnyomórészt színmagyar pest-budai kerület szűk határok közé szoruljon, s minél több magyar sorolódjék a vegyes nemzetiségű kerületek lakosai közé. Noha e szabályozás során hellyel-közzel racionális közigazgatási és gazdasági szempontok is érvényesültek, a fő cél a „magyar elem” háttérbe szorítása, részleges beolvasztása volt. (Így kényszerült a majdnem az egész Dunántúlt felölelő, németnek szánt kerület központjává tett távoli Sopronba utazni, ha el akarta intézni ügyes-bajos dolgait a dunaföldvári vagy az ozorai lakos. Hasonlóképpen Pozsonyba, mint kerületi székhelyre kellett utazzon az, aki Balassagyarmaton, vagy akár Szobon élt, noha Pest-Budát töredék fáradsággal érhette volna el.)

A távolabbi cél tehát Magyarország törzsterületének egymástól elidegenített tartományokra való bontása volt, de úgy ítélték meg, hogy átmeneti időre szükséges még közigazgatásának egységes irányítása. Így került sor 1851 elején Geringer vezetésével az öt kerület fölé rendelt helytartóság felállítására, amelyet 1852-ben Albrecht főherceg „katonai és polgári kormányzóságának” rendeltek alá. Albrecht, a császár atyai nagybátyja egy személyben katonai főparancsnokként és a polgári kormányzata legfőbb vezetőjeként állt nyolc éven át a megszállt ország élét). A főherceget a dinasztia minden más tagjánál szorosabb szálak fűzték a hadsereghez. Kora ifjúságától kezdve a császári sereg kötelékében élt, s azt a birodalom minden áron fenntartandó egysége és rendje egyedül hatékony őrének tekintette. Rajongó tisztelője volt a cári despotikus kormányzási rendszernek és kérlelhetetlen ellenfele nemcsak minden liberális, még inkább minden forradalmi, hanem minden polgári alkotmányos törekvésnek is. 1848 márciusában mint Bécs városparancsnoka vérbe kívánta fojtani a forradalmi mozgalmakat. Nem rajta múlt, hogy az udvar utat nyitott az alkotmányos kísérletezésnek. Másfél évtized múltán is azt hangoztatta, hogy a birodalom még egy 1848–49-hez hasonló megrázkódtatást nem lenne képes túlélni. Magyarországi feladatának lényegét ezért a „lázadás vétkébe” esett ország katonai fékentartásában látta.

1853-tól kezdve, amikor az egységes helytartóság működését gyakorlatilag felszámolták, Magyarország közigazgatási hierarchiája így festett: Budán székelt a katonai és polgári kormányzóság, élén a hamarosan főkormányzói címhez jutó Albrecht főherceggel, a kerületi székhelyeken egy-egy helytartósági alelnök vezetésével a helytartóság területileg megfelelő osztálya, valamint a helyi közigazgatást közvetlenül irányító kerületi főispán. A következő lépcsőfokon, a megye élén a „megyefőnök” állt, annál is lejjebb a járási szolgabíró. Míg a falvak és mezővárosok elöljárói ez utóbbi, a városok polgármesterei a kerületi főispán alárendeltjei voltak.

A közigazgatási hierarchiával párhuzamosan szilárdult meg a fegyveres erőszakszervezeteké. A birodalom III. hadseregének főparancsnoksága, illetve a kormányzóság katonai osztálya irányította az országot megszálló csapatok tevékenységét. A birodalom hadseregének aránytalanul nagy részét állomásoztatták az országban. Még fokozottabban, mint a forradalom előtt, arra törekedtek, hogy a hazai alakulatokat más megbízhatatlan koronaországokba vezényeljék, a magyar tartományokat pedig idegen csapatokkal tartsák megszállva. Nemcsak a határvonalak védelmét fokozták, hanem az ország belsejében levő erősségeket is felszerelték, harcrakész állapotban tartották, sőt újakat is létesítettek kifejezetten a lakosság fékentartására. Jellegzetes példája ennek a budai vár újraerődítése mellett a gellérthegyi Citadella megépítése. Az új erősség legtöbb lőréséből magára a megbízhatatlannak tekintett és megfélemlítésre ítélt városra szegeződött a nehézágyúk torka. A hadsereg 1854-ig, az ostromállapot megszüntetéséig közvetlenül is, azután a polgári hatóságok megkeresése alapján avatkozott az ország és kiszolgáltatott népe életébe.

Az 1850-es évek elején került sor az államrendőrség megszervezésére. Ez a városok „rendjének” őrzését kapta feladatul, ha kém- és besúgóhálózatát szélesebb körre feszítette is, hogy a politikailag veszélyesnek ítélt személyeket, illetve szervezkedéseket figyelemmel kísérhesse. Az 1849-ben felállított és kifejezetten az ellenállás lángjának elfojtására, újralobbanásának megakadályozására bevetett csendőrség katonai jellegű intézmény volt. Annak a Johann Kempen altábornagynak a legfőbb parancsnoksága alatt, akit 1852-ben – nem kevéssé a magyarországi megtorlásban és a csendőrség megszervezésében szerzett érdemei folytán – nevezett ki a császár a valamennyi rendészeti szerv munkáját egybehangoló és irányító hatóság fejévé. A széles körű fegyverhasználati joggal felruházott csendőrség kezére elsősorban a vidék, a falu meg a puszta jutott. Az ő feladata lett, hogy birodalmi polgárrá törje a „nyakas” parasztot, meg a „rebellis” urat, vizslassa az utak jövő-menő népét, megkövetelje tőle a belföldi forgalomban is kötelezővé tett útiokmányok felmutatását. A császári csendőrség a gyűlölt rendszer legnépszerűtlenebb intézményévé vált. Funkciója és az a kegyetlenkedésre is vetemedő kíméletlenség, amivel feladatát ellátta, sorozatos incidenseket kirobbantó kivételes feszültséget teremtett a köznép és a csendőr, illetve – ahogy a nép a szervezet előkelősködő franciás elnevezéséből, a „gendarme”-ból nevét magyarította – a zsandár között. A csendőr szolgálati esküjére hivatkozó tanúvallomása egymagában bizonyító erővel bírt. S hogy ne takarékoskodjék a vádaskodással, arról az a sajátos jutalmazási rendszer gondoskodott, amely a „rend” őrének a kiszabott büntetés mértékével lépcsőzetesen emelkedő díjazást biztosított.

A kormányzat egyébként is minden eszközzel ösztönözte a feljelentőket. A hosszúra nyúlt ostromállapot idején nemcsak tilos volt idegen személy éjszakai befogadása, hanem kötelező is a szálláskeresők feladása. A hivatalokban végrehajtott igazoltatások résztvevőit politikai, sőt anyagi felelősségre vonással is fenyegették, „valamely pártütésben részes” leleplezésének elmulasztása esetére. Igazságügyminiszteri rendelet biztosította a feljelentőket arról, hogy nevüket hivatali titokként kezelik. A félelem és a bizalmatlanság légkörét árasztó önkényuralmi rendszer azonban az alkalmi feljelentők szerepénél méltán ítélte sokkal fontosabbnak az egész ármádiára rúgó hivatásos besúgókat. A titkos ügynökök hálózata, amit még Bach épített ki újra, mégpedig a korábban e téren felülmúlhatatlannak ítélt metternichi rendszernél is módszeresebben, kül- és belföldön egyaránt igen sokoldalú tevékenységet folytatott. A magyar emigráció ellen valóságos „ügynökháború” folyt. A fenyegetés és a jutalmazás minden eszközének igénybevételével toborozta szolgálatába a bécsi titkosrendőrség a megingathatókat, s próbálta a vezető emigránsok környezetébe csempészni a maga embereit. (Hogy erkölcsileg milyen mélyre süllyedt a Habsburg-hatalom ebben a titkos háborúban, azt jól példázza, hogy a Kossuth ellen törökországi fogsága idején orgyilkos merénylettel kísérletezőket 1853-ban Kempen előterjesztésére Ferenc József hűséges szolgálataik címén koronás ezüst érdemkereszttel tüntette ki.) Kiterjedt a megfigyelés más nemzetek forradalmi emigrációjára, a liberális, demokratikus és szocialista szervezkedések résztvevőire, különös gonddal a különböző irányzatok zsidó szereplőire, akiket Bach elfogultsága és fantáziája az 1848–49-es európai mozgalmak irányítóivá léptetett elő.

A birodalomban működő titkos ügynököknek is a külföldi összeköttetések figyelemmel kísérése volt az egyik legfőbb feladata. (Magyarországot egyébként annyira hermetikusan igyekeztek elszigetelni a külföldtől, hogy egy korabeli angol forrás szerint még 1854-ben is mindössze öt angol állampolgár kapott beutazási engedélyt területére.) Az országon belül korántsem csupán a politikai tevékenységgel érthető módon gyanúsítható személyeket vonták titkos megfigyelés alá, olykor felhasználva meghitt kapcsolataikat is. A titkosrendőrségnek megvoltak az egymásról mit sem tudó besúgói szinte minden társadalmi körben, a plebejus asztaltársaságtól az arisztokrata szalonig, és minden színtéren, a piactól a kávéházig. Mindezek nemcsak a hangulatjelentések szövegezőit látták el anyaggal, hanem a vádemelő hatóságokat is. Kempen egy 1855. végi jelentéséből ismeretes, hogy csupán a bécsi haditörvényszék elé addig – 1849 óta – 7545 „hazaárulási per” került, ami sejteti a „pacifikálás” és az azt megalapozni hivatott besúgó rendszer méreteit.

A félelmet árasztó és a besúgás, feljelentés ösztönzésével, jutalmazásával erkölcsrontó szerepet is betöltött erőszakszervezetek túltengése nemcsak közvetlenül nehezedett a lakosságra, hanem közvetve, az államháztartás súlyos megterhelése révén is. Még az 1860-as évek elejének enyhültebb viszonyai közt is – korábbi egybevetésre alapot nyújtó kimutatással nem rendelkezünk – a belső rendfenntartó erőkre fordított összegek magassága a Habsburg-birodalmat a második helyre juttatta az európai ranglistán. Az egy lakosra számított rendészeti kiadások pedig közel 40%-kal múlták felül a poroszországit, több mint 90%-kal az oroszországit és majdnem hatszorosára rúgtak az angliainak. Mindez annak ellenére alakult így, hogy egyidejűleg a hadseregre fordított kiadások költségvetési aránya tekintetében is második helyen állott az osztrák monarchia Európában.

A rendszer tisztségviselői kisebb részben a forradalom előtti hivatalnokok soraiból kerültek ki, nagyobb részben az országban, még inkább a Lajtántúlon újonnan toborzottakból. A változások következményeként óriási mértékben felduzzadt az államhivatalnoki réteg. A feudális viszonyok felszámolásának a következménye volt, hogy a választott és funkciójukat nemritkán csak úri passzióként gyakorló önkormányzati tisztviselőket szakhivatalnokok váltották fel. A régi, a táblabírói szakszerűtlenséget megtestesítő közigazgatás felszámolására az első lépések helyenként már a reformkorban, még inkább a forradalom idején megtörténtek, de gyökeres változás csak az abszolutizmus idején és körülményeitől meghatározottan ment végbe, egybekapcsolódva azzal a törekvéssel, hogy a központosítás mértéktelen fokozásával biztosítsák a rendszer szilárdságát. A megszállókkal együttműködő arisztokraták, birtokos nemesek soraiból különösen kezdetben – politikai meggondolásokból – sokan jutottak pozícióhoz az új rendszerben. Szép számban toborozták tisztségviselőket a hazai nemesi és polgári értelmiség soraiból is. A Perczel családnak egyszerre három tagja vállalt megyefőnökséget, Bonyhádyra változtatott néven, a forradalmi tábornokkal minden közösséget megtagadva. S minél inkább érezték az önkényuralom hazai kiszolgálói a társadalom nagy többségének megvetését, annál szilárdabb támaszai lettek Bach rendszerének. Mégis az erkölcsi nyomás s mellette az a körülmény is korlátozta egy új magyar államhivatalnoki réteg kialakulását, hogy Bach egyenesen óvta a helytartóságot az apparátus elmagyarosodásától. Útját állta ennek egyébként az is, hogy megfelelő előzmények híján a hazai jelentkezők nagy része nélkülözte a szükséges szakképzettséget, ide értve a hamarosan germanizált belső ügykezelés viteléhez szükséges német nyelvtudást. Tekintettel az egyre növekvő szükségletre, a tisztviselők mind nagyobb részét toborozták a Lajtántúlon.

A Habsburg-monarchia bürokráciája, a rendszer legfőbb társadalmi támasza. amelyet oly sok érdek fűzött az egység fenntartásához, és oly kevés a nemzeti törekvésekhez, fontos szerephez jutott a magyarországi új államhivatalnoki kar kialakulásában. Az önkényuralmi tisztviselők származási hely szerinti megoszlását nem ismerjük pontosan. Az eddigi forrásfeltárások eredményei azt valószínűsítik, hogy a pest-budai kerületben, s kisebb mértékben a soproniban is a magyar nemzetiségűek sorából került ki a közigazgatási tisztviselők többsége. Más kerületekben és fokozottan Erdély, illetve a Vajdaság közigazgatásában, még inkább a törvénykezés területén meg a szakhivatalokban nemcsak a magyarok, hanem sok esetben még a hazaiak, magyarok és nemzetiségiek együttes aránya is a lajtántúliaké mögé szorult. (A lajtántúliak magas arányát mutatja, hogy Ferenc József 1857-ben mintegy engedményképpen helyezte kilátásba annak a kívánságnak a teljesítését, hogy a hivatalnokok kétharmada az ország szülötteiből kerüljön ki.) A politikai szempontok mellett elengedhetetlen követelmény volt a német nyelvtudás, s inkább a szakképzettség terén tettek engedményt, semmint ebben. Igaz, kívánatos volt az országban honos valamelyik másik nyelv ismerete is, de ettől sűrűn eltekintettek. Az állami számvevőségnél az 1860-as évek elején a hivatalnokoknak még egyhatoda sem tudott magyarul fogalmazni, és a felénél kevesebb értette ezt az országban a legtöbb ember által beszélt nyelvet. De a felekkel oly közvetlenül érintkező bíróságokon, mint például a besztercebányai törvényszéken is akadtak olyan tisztségviselők, akik sem magyarul, sem szlovákul nem értettek. Még a pesti sajtófelügyelet irányítása is olyanok kezébe került, akik nem tudtak magyarul, és így beosztottjaik tájékoztatására szorultak. Mindez erősítette az önkényuralmi hivatalnokréteg kasztszerű elkülönülését és népszerűtlenségét. Elszigeteltségüket nem oldotta, legfeljebb a nevetségességgel párosította a hírhedt egyenruhaviselési szabályzat. Előírásai kötelezték a magyarországi tisztviselőket, hogy vitézkötéses attilát, kakastollas kunkalapot és gyöngyházmarkolatú görbe kardot viseljenek, ünnepi alkalmakra díszmagyart öltsenek, de a birodalmi egység hangsúlyozásaként kétfejű sasokkal a boglárokon és a kardmarkolatokon. Tilos volt a lázadókra emlékeztető körszakáll viselése, ellentétben a lojalitást szimbolizáló pofaszakállal. A rendszer hivatalviselőit „Bach-huszárokká” pellengérező szabályzatot a börtönőrökre is kiterjesztették, hogy a hazafiakat kellő „nemzeti” külsőségek közt őrizzék. A hivatalnokréteget hagyományai és a szigorú szabályzatok fegyelemre kötelezték ugyan, a visszaélések mégsem hiányoztak. Érthetővé teszi ezt, hogy a lajtántúli (mind a német, mind a cseh és morva) tisztviselők áramlása a magyar tartományokba éppúgy nem volt mentes kontraszelektív tényezőktől, mint az adott körülmények között a hazai utánpótlás. Albrecht főherceg magának a császárnak panaszolta indulatosan, hogy hivatalnokseregében sok az olyan tisztségviselő, aki Bécsben háziszolgának sem kellene.

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

A vallásháborúk kora óta nem hatotta úgy át az egymásrautaltság érzése a Habsburg-udvart és a pápai kúriát, mint ezekben az években. Szerepe volt ebben annak, hogy a vakbuzgóságra nevelt Ferenc József és tanácsadóinak egy része az állítólagos „túlzott engedmények” mellett, a felvilágosodás és a liberalizmus „felforgató” eszméinek, meg a protestantizmusnak tudta be mindazt, ami a dinasztia uralkodásának a nyugalmát megzavarta. A világi hatalmához görcsösen ragaszkodó, az olasz nemzeti egységmozgalom ellenében az egyházi államot mindenképpen fenntartani kívánó pápaság is messzemenően kereste az együttműködést az osztrák császársággal. 1849 után a birodalomban nemcsak a forradalmak idején hozott egyházpolitikai reformokat számolták fel fokozatosan, hanem a jozefinizmus maradványait is. Az uralkodó lemondott a középkor óta féltékenyen őrzött placetum regiumról, a királyi tetszvényjogról, azaz minden uralkodói ellenőrzéstől mentessé tette a pápai hatóságoktól érkező egyházi rendelkezések érvényesítését. A még Mária Terézia által kitiltott jezsuita rend visszatért a birodalomba. Az 1855-ben Róma és Bécs között kötött, éppen Ferenc József huszonötödik születésnapján aláírt konkordátum a katolikus egyház tevékenységét szinte teljesen mentesítette az állami felügyelettől. A katolikus ifjúság oktatását minden szinten közvetlenül egyházi ellenőrzés alá helyezte. A vegyes házasságban élő katolikusok családjogi ügyeit is egyházi bíróság elé utalta. A püspökök felhatalmazást nyertek, hogy az alsópapságot – a kolostorba záratást is beleértve – maguk büntethessék. A megegyezés biztosította az egyházi javak autonóm igazgatását, egyházi tulajdonná nyilvánította a Vallás- és tanulmányalap közel 400 ezer kat. holdra rúgó magyarországi birtokállományát, noha korábban az egyház csak haszonélvezeti joggal rendelkezett. Hiába iktatták 1848-ban törvénybe „örök emlékezetül” az egyház kármentesítés nélküli lemondását a tizedről, a konkordátum földbirtokot, illetve állami járadékot kötött ki kárpótlásul. A magyar egyházfók mégsem örültek maradéktalanul annak, hogy a Habsburg-hatalom a katolikus egyházat szinte állammá tette az államban, mivel csak nagy üggyel-bajjal tudták megakadályozni, hogy a birodalmi egység érdekében a magyar katolikus hierarchiát ne rendeljék alá a bécsi prímásnak.

A katolikus pozíciók erősítése mindenekelőtt az egyházi önkormányzatuk gyakorlásában korlátozott protestánsok rovására érvényesült. Míg a katolikus egyházi társulatok mentesültek az 1852-ben kiadott ”egyleti törvény” korlátozásaitól, a protestánsokkal szemben kirívó szigorral alkalmazták azokat. Nemcsak az oktatásügy átszervezéséhez fűződtek protestáns sérelmek. A vegyes házasságok létrejöttének akadályozását célzó 1856. évi házasságjogi nyílt parancs egyik kiegészítő rendelkezése például kimondta, hogy katonai személy csak katolikus pap előtt köthet vegyes házasságot. Egy másik, ugyancsak 1856-ban kiadott rendelet a katolikusnak nyilvánított temetőkben akkor is csak szertartás nélkül és elkülönített helyre engedte meg más vallásúak temetését, ha a községben más temető nem is volt.

A katolikus egyháznak nyújtott kedvezmények korántsem jelentették azonban azt, hogy a rendszer számára megbízhatatlan, vagy vele éppenséggel szembeforduló papok is kedvezményekben részesültek volna. A szabadságharc leverését követően kivégzett tucatnyi egyházi személy többsége katolikus volt, és több, a nemzeti ügy támogatásával vádolt katolikus főpap eltávolítására is sor került. Soha addig Magyarországon annyi katolikus papot nem vetettek fogságba haladó törekvései miatt, mint az önkényuralmi rendszer idején.

A bécsi hatalom II. József hajdani kísérletével ellentétben az abszolutizmust immár nem felvilágosítással, hanem szellemi elnyomással párosította. A sajtó ellenőrzésének kezdeti szabályozatlansága a tettlegességig is fajuló hatósági túlkapásokra éppen úgy lehetőséget nyújtott, mint a körülményeket, sőt esetenként a nyelvet is alig ismerő katonai, illetve rendőrhatóságok anekdotákban sokat emlegetett kijátszására. Átmeneti intézkedések után hatósági utasításként látott napvilágot 1852-ben a sajtórendtartás, amely körültekintő gondossággal intézményesítette a cenzúrát. Az újságokat egy órával, egyéb nyomtatványokat három nappal a megjelentetés előtt be kellett mutatni. Ennek folytán a nyomdatulajdonosok – többnyire ”egy személyben kiadók is – és a szerkesztők félve a már kinyomtatott mű elkobzásával járó óriási veszteségtől, mondhatni maguk váltak a kiadandó művek előcenzoraivá, illetve fokozott öncenzúrára szorították a szerzőket. Az, hogy az illetékes rendőrtisztviselő a kefelevonatot cenzúrázza, kivételes kegynek számított, amit jobbára csak egyes befolyásos hírlapszerkesztők értek el. A rendőrség, illetve a könyvek cenzúrázására a birodalomban 29, ebből a magyar tartományokban 8 helyen felállított könyvvizsgáló bizottság a megjelenést megtilthatta, sőt a nemkívánatos sajtótermék lefoglalásáról is intézkedhetett. Ellenőrizte azt is, vajon nem terjesztenek-e olyan külföldi sajtóterméket, amely szerepel az időről időre kiadott tilalmi listákon. Felelősségre vonás esetén büntetés fenyegette a tiltott munka szerzőjén kívül esetleges fordítóját, szerkesztőjét, kiadóját, a nyomdászt s a terjesztő könyvkereskedőt is. Az „uralkodási forma erőszakos megváltoztatására”, „polgárháború előidézésére” való izgatás esetén 20 évig, felségsértés, „az országos közigazgatás elleni megvetésre”, ítéletek, rendeletek elleni „engedetlenségre” csábítás esetén 5 évig terjedő börtönbüntetés fenyegette a rendtartás megszegőit. Egy évig terjedő „szigorú fogság” várt nemcsak a nemzetiségi vagy a vallási „pártoskodásra” serkentőire, hanem „a polgári társadalom egyes osztályai vagy rendei” elleni hangulatkeltőre és arra is, aki a házasság intézményét, illetve „a tulajdonjog fogalmát lealacsonyítja, vagy megingatni törekszik”. Még a „közbiztonságot nyugtalanító” jóslat közlője is féléves szabadságvesztésre számíthatott.[9]

Az önkényuralom szervei az utas- és áruforgalom ellenőrzésekor, a vagyonelkobzások alkalmával, a házkutatások során különös gonddal figyeltek minden sajtótermékre, amely tudatformáló céljaikat veszélyeztethette. Jellemző módszerességükre, és (ismerve az illegális művészeti és sajtótermékek terjesztésének ezt a formáját) indokolt aggályosságukra, hogy 1853-ban császári nyílt parancs tiltotta meg a könyvek, a nyomtatványok, a képek és a szobrok házalás útján történő értékesítését.

A szellemi élet gúzsbakötéséhez tartozott a nyilvános rendezvények és a színházi előadások megrendszabályozása is. 1855-ben még azt is megtiltották, hogy Vörösmarty árváinak a támogatására nyilvános előadásokat és hangversenyeket szervezzenek. Nemcsak a rendőrség engedélyét és megbízottainak jelenlétét szabták feltételül, hanem arra is jogot adtak a rendőrhatóságoknak, hogy a próbák során beleszóljanak a dramaturgiai és rendezési kérdésekbe, sőt a maszkok és a díszletek megválasztásába is. A pesti Nemzeti Színház története jól példázza a rendőri beavatkozás különböző formáit. Amikor 1850 augusztusában pisszegés zavarta a császár születésnapját ünneplő díszelőadást, a karzat közönségéből 14 nézőt 30–30 botütéssel, hármat pedig vesszőzéssel büntettek.

A nemzetiségek csalódása

Ugyanakkor az uralkodó egyes gesztusai, illetve intézkedései, így a horvát báni méltóság továbbéltetése, a zágrábi érsekség megalapítása (1852) és a lojális horvát sajtótermékek támogatása a horvátországi dinasztiahűség átörökítéséhez járultak hozzá.

Míg a báni méltóság fenntartása a horvát nemzeti önkormányzat illúziójának tápot adott, a magyarországi szerbeknek e vonatkozásban a „Vajdaság” elnevezéssel kellett megelégedniök s azzal, hogy Ferenc József uralkodói címeinek végtelen sorában immár a ”Szerb Vajdaság nagyvajdájának” is nevezte magát. Nagy elkeseredést keltett, hogy az 1848–49-ben létrehozott szerb hatalmi szervek tevékenységét betiltották, sőt a lojális Rajačić pátriárkát is fegyveres beavatkozással fenyegették meg arra az esetre, ha akadályozni merné a felszámolt szerb önkormányzat irattárának lefoglalását. Valójában Rajačić számára csak az a lehetőség maradt, hogy a szerb nemzeti törekvéseket a görögkeleti egyházi szervezet keretei közt éltesse tovább. Ez viszont szükségszerűen visszavetette a szerb nemzeti mozgalom polgárosítására irányuló erők, Svetozar Miletić és társai befolyásának érvényesülését. Az önkényuralmi közigazgatásban számos szerb is alkalmazást nyert, a jelentős pozíciók azonban szinte kivétel nélkül a Monarchia megbízható katonáinak és bürokratáinak a kezébe kerültek. Összhangban állt ez Schwarzenberg cinikus célmeghatározásával, azzal, hogy, hogy az új koronatartomány, mint holmi ”fattyú”, kellő náspángolással jól nevelt „gyermekké” formálódjék. Baljós jelnek tekintették a szerbek azt, hogy a nemzeti központjuknak számító Karlóca helyett az erős német polgársággal bíró Temesvár lett a tartomány székhelye. A Vajdaságban az elcsatolás miatt zúgolódó magyarok és a nemzeti törekvéseik semmibevételét sérelmező románok által is fokozott elégedetlenség olyan mértéket öltött, hogy a kormányzó, Ferdinand Mayerhofer báró tábornok kihirdette a statáriumot. Elnémították a szerb nemzeti sérelmeket hangos szóval panaszló lapokat, betiltották vagy működésük beszüntetésére kényszerítették a kulturális és diákegyesületeket. Az 1850-es évek folyamán titkos jelentések sora emlegette: mind több szerb kárhoztatja, hogy 1848–49-ben segítette a császáriakat a magyarok ellenében. Maga Stratimirović, a szerb felkelő sereg császári tábornokká emelt vezére is gyanússá vált Bécsben, s mint későbbi, az önkényuralom és a Habsburg-hatalom elleni nyílt állásfoglalása bizonyította, nem ok nélkül. Különös gonddal ellenőrizték a Vajdaság és a határőrvidék lakosságának kapcsolatait a szerb fejedelemséggel. Még azt a |Knićanin tábornokot is bizalmatlankodva figyeltették határszéli látogatása alkalmával, aki az 1848-ban magyarországi betörésre toborzott szerb önkéntesek parancsnoka volt.

A szerbség elégedetlensége a Vajdasággal, annak felismerése, hogy ennek keretei közt nem biztosították számukra a nemzeti önkormányzat feltételeit, korántsem jelenti azt, mintha a formális engedményeket is nélkülöző szlovákok szemében ne tűntek volna még ők is viszonylag kedvezményezetteknek. A szlovák nemzeti mozgalom vezetői azt kívánták, hogy a Habsburg-hatalom váltsa be a nemzetek egyenjogúságának és önkormányzatának megteremtésére tett ígéreteit az ő esetükben is legalább annyira, hogy a Vajdaság mintájára alakítson külön koronatartományt a szlováklakta területekből. Kívánságuk nem talált meghallgatásra. Csalódottságukat fokozta, hogy a pozsonyi és a kassai kerületben vezető szerephez jutottak egyes, a rendszerrel együttműködő aulikus magyar arisztokraták, és így még a „magyar urak” sokat fájlalt hegemóniájának megtörését sem tapasztalhatták. Hamarosan a legtöbb pozíció e területen is császári bürokraták kezébe került ugyan, anélkül azonban, hogy ez a szlovák nemzeti törekvések érvényesülése szempontjából kívánatos változást hozott volna. A germanizálás a szlováklakta területeken is teljes erővel folyt. Az anyanyelv használatát csak az alsó fokú közigazgatás szintjén tudták úgy-ahogy biztosítani. Míg az elemi oktatás szlovák nyelvűségét általában sikerült megőrizniök, sőt megerősíteniök, az a térhódítás, amit a szlovák nyelv az 1850-es évek kezdetén a középiskolákban elért, nem bizonyult tartósnak. Míg az évtized elején a szlováklakta területek középiskoláinak több mint egyharmadában oktattak szlovákul, az évtized második felében már alig egyhatodában. Az oktatásügy területén a szlovák nemzeti törekvések legnagyobb sikerét az 1860-as évek hozták meg, akkor ugyanis három szlovák középiskolát állítottak fel.

A szlovák nemzeti mozgalom szétforgácsolódásában a belső ellentétek felújulása mellett az önkényuralom elnyomó és megosztó intézkedései is fontos szerepet játszottak. A kormányzat egyoldalúan avatkozott be a szlovák politikai küzdelembe és abba is, ami az irodalmi nyelv kialakításáért folyt. Az 1849-ben bécsi egyetemi tanárrá kinevezett Ján Kollárt és csoportját támogatta Štúr demokratikus irányzata elleni konzervatív ihletettségű ideológiai-politikai harcában. Kollár lapja, a Slovenské Noviny a bécsi kormányzat szócsövévé vált, szerkesztője azonban már 1852-ben bekövetkezett halála előtt meglehetősen elszigetelődött. Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték. Ján Pálárik selmeci segédlelkészt egyházi főhatósága előbb kolostorba küldte, majd Pestre helyezte át, kiszakítva át is eredeti környezetéből. Az államellenes agitációval vádolt Hurban rövid időre az abszolutizmus börtönét is megismerte. Utóbb azonban visszanyerte lelkészi állását, sőt lapkiadási engedélyhez is jutott.

1850 elején az erdélyi, a bánsági és a magyarországi románság vezetői ! közös kérelemlevéllel fordultak a császárhoz. Felsorolva nemcsak régi, hanem immár új sérelmeiket is, kérték a birodalom románlakta területeinek politikai és közigazgatási egységgé való formálását, arányos képviseletet a politikai fórumokon, szabad nyelvhasználatot és azt, hogy a császár „a román nép nagyhercege” elnevezést is sorolja címei közé. Noha a ködös ígéretekbe burkolt visszautasítás nagy elkeseredést szült, még nem vette el a lojális román politikusok kedvét az újabb kérvényezési akcióktól. Hiába kérték azonban azt is, hogy legalább egységes igazságszolgáltatási szervezethez juthassanak Bécsben működő román legfelsőbb fórummal, és önálló román felsőoktatási intézményt állíthassanak fel Erdélyben. Elkeseredésüket növelte, hogy az udvar mind élesebb hangon fogalmazta elutasításait, sőt több vezetőjüket, köztük Simion Bărnuțot egyenesen kiparancsolta a birodalmi fővárosból. Erdélyben Avram Iancut már 1849 karácsonyán elfogták az új lázongásokért bűnbakot kereső császári katonák, de paraszthívei erőszakkal kiszabadították. Az erdélyi román felkelés volt vezérét, aki büszkén utasította el a császári kitüntetést, 1852-ben vetették újra fogságba, mert régi harcainak színhelyén, az Érchegységben leverte a kétfejű sast a parasztnyúzó kincstári igazgatóság épületéről. Végül is szoros rendőri felügyelet alá került. Erdélyi radikális társainak egész sora jutott hasonló sorsra, vagy kényszerült menekülésre.

Indokolt sérelemként rótták fel a románok, hogy a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság önálló közigazgatásának megszervezése után – noha az új „koronaországban” a románok aránya volt a legmagasabb, az összlakosság több mint negyedét tette ki – mindössze 6 közigazgatási tisztviselő, az összlétszám alig 2%-a került ki soraikból. Egész Erdélyben pedig a románság abszolút többsége ellenére az 1850-es évek végén mindössze 172 román közhivatalnok működött. A brassói középiskola felállításától és a belényesinek 8 osztályos gimnáziummá való fejlesztésétől eltekintve a görögkeleti és a görög katolikus egyházak minden oktatásügyi erőfeszítése is csak az elemi iskolák számának gyarapítására bizonyult elegendőnek. Az 1849 után létesített 2 új román tanítóképzőt a kormányzat felekezeti ellentétekre hivatkozva hamarosan bezáratta.

Jelentős politikai visszahatása volt annak, hogy a katolikus pozíciók erősítésére törekvő bécsi kormányzat az erdélyi görög katolikus egyháznak olyan kedvezményeket biztosított, amelyekhez a görögkeleti egyház minden lojalitása ellenére csak hosszú idő múltán jutott. 1850-ben a magyar forradalom támogatása címén elítélt Lemény görög katolikus püspök helyébe Sterca-Șuluțiu került. A már korábban Fogarasról Balázsfalvára helyezett püspökséget 1853-ban érsekség rangjára emelték, és a magyar államtest széttagolására irányuló koncepciónak megfelelően felszámolták függését az esztergomi érsektől. Hozzácsatolták viszont a „magyar koronaországhoz” tartozó nagyváradi görög katolikus egyházmegyét is, és lehetővé tették számára, hogy a görög katolikus pozíciókat két új püspökség, a szamosújvári és a lugosi szervezésével erősítse meg. Ugyanakkor Thun ellenzése folytán sikertelen maradt Șaguna püspöknek az a kísérlete, hogy egységes egyházi testület kerüljön a birodalom különböző „koronaországaiban”: Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban és Bukovínában élő görögkeleti románok élére. Igaz, Șaguna sikerrel háríthatta el Sterca-Șuluțiu térítési kísérletét, de a görögkeleti románság nagy keserűségére másfél évtizeden át még azt sem sikerült elérnie, hogy a román görögkeleti egyház kiszabadulhasson a karlócai szerb érsekség függéséből. Șaguna lojalitása csak 1864-ben hozta meg gyümölcsét, a szerb–román ortodoxia egyházi közösségének várva várt felbontását, és az ő kinevezését a magyarországi és erdélyi görögkeleti románság érsekévé.

A magyarországi németség jelentős hányada szolidáris volt a magyar forradalommal, legjobbjai tevékenyen működtek közre az önvédelmi háborúban is. Érthető, hogy soraikban a germanizáló hatalom intézkedései ellentmondásos fogadtatásra találtak. De azok a német népcsoportok sem fogadtak osztatlan helyesléssel a birodalom újjászervezésének módját, amelyeknek támogatására a kormányzat nagyon is számított. A bánsági németek a magyarországi németség nemzeti szervezkedésének egyik korai dokumentumában, az 1849 őszén Ferenc Józsefhez intézett és Önálló német tartomány kihasítását igénylő folyamodványukban – nem tudva még, hegy mennyire formális annak a Vajdaságnak a „szerb” jelzője, amellyel a „Temesi Bánságot” közigazgatásilag összefűzték – indokoltnak tartották felpanaszolni, hogy ámbár „az uralkodóházzal rokon fajhoz tartoznak, védtelen árvákká lettek egy más nemzetiség házában”.[10]

Az önkényuralom kiszolgálói

Később emelte a császár bizalma birodalmi tanácsossá Almásy Móric grófot, a magyar kamara volt alelnökét, aki 1849-ben a császáriak által a megszállt területeken szervezett ideiglenes pénzügyi igazgatás irányítását vállalta.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

A magyar konzervatívok miután keserűen tapasztalták, hogy Schwarzenberg minden buzgalmuk ellenére is mellőzi koncepciójukat és részvételüket a birodalom újjászervezésében, ismételt kísérletet tettek a kormányzat terveinek keresztezésére. 1850 tavaszán az uralkodóhoz intézett emlékiratot hoztak nyilvánosságra. Szövegezésében Dessewffy Emil gróf, a csoport teoretikusa játszotta a főszerepet. Az uralkodó által elvetett, s így célját tévesztő emlékirat élesen elítélte a Magyarország önkormányzatát biztosító 1848-as törvényeket, az államberendezkedés akkor uralkodói szentesítést nyert átalakítását, de befejezett ténynek minősítette a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és – némi fenntartással – a nemesség politikai monopolhelyzetének felszámolását. Szembehelyezkedett az ország területi széttagolásával, a benyújtásakor még elvileg érvényben levő olmützi alkotmánnyal és a centralizációs kormányzással. Magyarország politikai berendezését és a Habsburg-hatalomhoz fűződő viszonyát a szerinte egyedül törvényes forradalom előtti alapra kívánta visszaállítani. A memorandumban kifejtett koncepcióval sokban egybecsendülő nézeteket vallottak Zsedényi Ede és Somssich Pál ez idő tájt kiadott röpiratai. Szécsen Antal gróf 1851-ben megjelent röpiratában náluk is tovább ment, s a polgári parlamentarizmus, az általános jobbágyfelszabadítás, az esküdtszéki rendszer és a sajtószabadság elítélését a központosító abszolutizmus kritikájával társítva hangoztatta, hogy a magyarság „történetpolitikai” egyéniséggel bíró nemzet, amelyet csak a rendi alkotmányos rendszer megújítása esetén lehet sikeresen kormányozni. 1852 elején Apponyi György grófot még felkérték arra, hogy vegyen részt egy, a kormányzati alapelvek érvényesítésével foglalkozó bizottság munkájában. Ez alkalmat teremtett számára arra, hogy újabb emlékiratban összegezze a Schwarzenberg által „ókonzervatívnak” csúfolt csoport álláspontját. Néhány fontos kérdésről a korábbinál egyértelműbben szólt. Így a feudális rendszer egyes elemeinek továbbéltetését célozta az 1848-ban eltörölt ősiség visszaállításának indítványozása, a demokratikus önkormányzati törekvések lehetetlenné tételét a tisztségviselők választásának mellőzése a helyreállítani kívánt törvényhatóságokban. Noha az emlékirat semmibe vette az 1848-as alkotmányjogi vívmányokat, s az uralkodó iránti lojalitása kétségtelen volt, a kiépülő centralizációs rendszer bírálata miatt elutasításban részesült. Albrecht főherceg egyenesen Batthyányhoz vagy Kossuthhoz illőnek ítélte tartalmát.

A konzervatív csoport értett a szóból, s hosszú időn át tartózkodott attól, hogy akár a hatalom nyíltan ellenzéki állásfoglaláson érje, akár a közvélemény (amelynek abszolutizmusellenes beállítottságát jól ismerte) a rövid életűnek remélt rendszer cimborájának lássa. Tagjai elhúzódtak a politikai tevékenység színtereiről, de – különösen az 1850-es évek második felétől – mind aktívabb szerepet játszottak a gazdasági egyesületekben és a kulturális fórumokon. Politikai visszahúzódásuk sem jelentett teljes passzivitást. Nem érték be azzal, hogy újabb és újabb tervezeteket dolgozzanak ki a birodalom átszervezésére, hanem a fejlemények befolyásolására is eszközöket kerestek. Elsősorban a birodalmi tanács magyar tagjai, Zichy Ferenc gróf, Szőgyény László, majd Almásy Móric gróf révén nyertek bepillantást a kulisszák mögé, és találtak módot az intrikálásra mindenekelőtt a kormányzat Bach vezette nagypolgári szárnya ellen. Tüntető duzzogásuk korántsem volt feltétlen, nagyonis keresték az alkalmat, hogy az uralkodót hűségükre és arra emlékeztessek, készen állnak a kormányrúd átvételére. Ezért vonultak oly nagy számmal a konzervatív politikusok és a zömükben őket követő nagybirtokos arisztokraták 1858-ban a császár elleni merénylet sikertelenségének örömére hódoló küldöttségben Bécsbe. Többen megjelentek közülük az 1849-ben elásott korona megtalálása alkalmával 1853 őszén rendezett ünnepségeken és Ferenc József 1854 tavaszán Erzsébet bajor hercegnővel tartott fényes esküvőjén. Mindez nem maradt sem észrevétlen, sem teljesen viszonzatlan. A császár ismételten jelét adta annak, hogy nem feledkezett meg róluk. 1854-ben például Apponyi György gróf a legmagasabb kitüntetések egyikét, a Lipót-rend nagykeresztjét kapta szolgálatai elismeréséül. 1856-ban a császár felkínálta neki a rendi szellemű vezetőképzés legfontosabb őrhelyét, a bécsi Terezianum főgondnoki tisztjét, amit Apponyi „átlátszó kifogásokkal” hárított el. Ezzel mintegy érzékeltetni akarta, hogy csak fontosabb megbízatásért adja fel közéleti visszavonultságát.

A konzervatívok mintegy fél évtizeden át tartózkodtak a nyílt politikai akcióktól.1857 tavaszán azonban elérkezettnek látták az időt az új megnyilatkozásra. Míg 1852-ben a császár első körútja alkalmával többségük távol maradt a hatóságok által keserves kínnal szervezett „lelkes” ünnepségekről, 1857-ben Ferenc József második körútját már maguk igyekeztek sikeressé tenni, hogy az uralkodót a kedvező fogadtatás által is maguk felé hajlítsák. A birodalom külpolitikai helyzetének romlása, fokozódó pénzügyi nehézségei, a gazdasági válság és a nyomában járó, különösen Magyarországon érezhetően növekvő politikai feszültség, majd ezekkel szoros összefüggésben a bebörtönzöttek túlnyomó részének és a hűségesküt tevő emigránsoknak amnesztiában való részesítése az önkényuralom elernyedésének közeledtét sejtette velük. Dessewffy vezetésével új memorandumot szerkesztettek, amely az 1848 előtti intézmények mellőzését, az ország széttagolását, a németesítést panaszolta, óvatos célzással a súlyos adóterhekre. A szervezett konzervatív csoport tagjai mellett az egyházi és világi arisztokrácia kiemelkedő személyiségeinek soraiból került ki a 131 aláíró többsége, de megszerezték Eötvös József báró, 1848-as miniszter és Ghyczy Kálmán volt igazságügyi államtitkár aláírását is, a lajstrom vége felé pedig – mint a színlapok alján az inasokénak – helyet adtak néhány pesti nagypolgár nevének is. Ferenc József azonban átvenni sem volt hajlandó a „hódoló feliratot” az ismételten ”? kísérletező Scitovszky hercegprímás kezéből, körútját pedig olyan megnyilatkozással zárta, amelyben nem kevés öndicsérettel azt állapította meg, hogy az 1851-ben kibocsátott „kormányzati alapelvek” érvényesítése „az ország elvitázhatlan fellendülését” eredményezte.[11]

„Kijózanítás” és illúziókeltés

Illúziónak bizonyult Eötvösnek az a reménye is, hogy érvei meggyőzik Bécset az alkotmányos államberendezkedés megújításának indokoltságáról, pedig ilyen irányú javaslataival – mint azt 1859-ben kiadott röpiratában a hatalmon levők legfőbb félelmét felidézve fogalmazta – „korunk minden államot fenyegető legnagyobb veszélye, egy demokratikus forradalom”[12] megelőzését kívánta szolgálni. Első röpirata megjelenésekor azonban a Habsburg-hatalom már az abszolutizmus kiépítésének útján haladta, a második kiadása idején pedig Ferenc József még görcsösen ragaszkodott a kormányzás önkényuralmi rendszeréhez.

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

A vérmes színész nemzetiszínű csokorral tüntetett, merész ifjak azzal hogy a Ferenc József születésnapján rendezett díszelőadáson lepisszegték a Gotterhaltét, Lévay József úgy, hogy e „rendbontás” és a kemény megtorlás hírét becsempészte a PestiNaplo/ Pesti Napló hasábjaira. A Trattner-Károlyi kiadó megkockáztatta, hogy a tankönyvcseréig az elemi iskolák ezreiben használt Hármas Kis-Tükör 1850. évi kiadásában a tavaszi hadjárat csatahelyeinek a nevei nyelvtani példaként szolgáljanak, és a tanítandó megszólítások sorából ne hiányozzék a „Kormánybiztos Úr!” sem. A fiatal Greguss Ágost az egyik vidéki kalendáriumba közreadott versciklusának kezdőbetűivel üzente olvasóinak 1852-ben, hogy „A forradalom győzni és boldogítani fog”.[13] Ezért börtönbe is vetették. Egerben egy birtokosokból, nemesi és polgári értelmiségiekből álló társaság tagjait azért ítélték rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre, mert Petőfi-versek szavalatával, Erkel-áriák éneklésével, a Klapka-induló eljátszásával ünnepeltek 1851. március 15-én. A kemény megtorlás ellenére hamarosan kiáltvány szólította fel az egri „polgárokat”, hogy készüljenek „a zsarnokság” megdöntésére.

Azt a lelkiállapotot, amely az indulatok fel-fellobbanását érthetővé teszi, de némiképpen azt a létbizonytalanságot is, amely az ellenállás aktivizálására, s olykor a józanság határát súroló vakmerőségre késztetett nemcsak heves vérű fiatalokat, hanem érett férfiakat is, jól tükrözik Madách ez idő tájt papírra vetett sorai: „Ilyen viszonyokról, mint a mieink… más népeknek fogalmuk sincsen. Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni. Ők csak a jólét s jobb lét közt küzdenek.” Madách, akinek a birtokán rejtették el a katonai vereség után a nógrádi nemzetőrök fegyverzetének egy részét, aki csesztvei otthonában átmeneti búvóhelyet biztosított a császáriak ellen küzdő gerilláknak, majd Kossuth egyik legközelebbi munkatársának és rokonának, Rákóczy Jánosnak a bújtatása miatt börtönbe is került, a törvényességnek az önkényuralom által „lázadóvá„ gyötört híveként ítélt úgy, hogy „aki jogát csak erőre alapítja, feljogosít erőt használni ellene”.[14]

Az 1850-es évek elején alakított titkos szervezetek résztvevőit, jobbára volt honvédtiszteket, létfeltételeikben is megtámadott nemesi és polgári értelmiségieket elsősorban az elkeseredés mozgatta. Többségüknek nem volt birtoka vagy más olyan jövedelemforrása, ami a passzív ellenállás anyagi alapját biztosította volna, ugyanakkor az elnyomó hatalom szolgálatára nem vállalkoztak Súlyos egyéni helyzetükben is a féltett nemzeti közösség sorsát látták tükröződni, s elégtelennek ítélve a tüntető gesztusokat igyekeztek kapcsolatot teremteni egymással, majd az emigrációval, mindenekelőtt Kossuthtal, akitől a felszabadító küzdelem megindításának kezdeményezését várták.

A forradalom és az önvédelmi háború sok száz résztvevője az életét, több ezer katonája a szabadságát török földre meneküléssel mentette meg. A török kormányzat, érezve a brit kormány támogatását, amely a közhangulat nyomására és a cári intervenció idején tanúsított magatartása feledtetésére is igen határozottan lépett fel a menekültek biztonsága érdekében, megtagadta Bécs és Szentpétervár kardcsörtető kiadatási követelését. Az osztrák kormány ügynökeit azonban beengedték a menekülttáborokba, és azok az elcsigázott katonák jelentős részét hazatérésre bírták. Bem vezetésével a lengyel tisztek nagy része és több magyar száműzött is – felvéve a muzulmán hitet – egy közeli orosz-török háború lehetőségében reménykedve török szolgálatba lépett.

A számkivetett Kossuth személyi biztonságát orgyilkos kísérletek, lelki egyensúlyát pedig az önvédelmi háború leverése okozta megrázkódtatás veszélyeztette. Tudta, hogy menekülésével magára vonta a polgári átalakulás ellenfelei mellett a nemzetre kényszerített létküzdelem idején félrehúzódottak vádjait és a bűnbakot keresők átkait is. Hosszabb időbe telt, amíg levonta a lefolyt küzdelemnek önkritikus elemektől sem mentes legfőbb tanulságait: nélkülözhetetlen az önrendelkezési törekvések hatalmi hátvédjének és az együtt élő népek szolidaritásának biztosítása. Közvetlenül menekülése után a tragikus végkifejletért a cári intervenció mellett mindenekelőtt a polgári kormányzattal hosszú időn át ujjat húzó, majd nyíltan szembeforduló Görgeit tette felelőssé, aki a parancsnoksága alatt álló főseregre támaszkodva a hatalom átadását – 1849. augusztus 11-i levelének tanúsága szerint is – azzal is kényszerítette ki, hogy a Kossuth vezette kormányzat lemondását „a kívánt s közös hazánk jövőjét biztosító czél elérése”[15] követeli meg. A teljhatalom megszerzése után azonban, mégis „feltétel nélkül,” tette le a fegyvert. Kossuth, aki már 1848 szeptemberében kész volt távol maradni az újjáalakítandó Batthyány-kormányból, ha a forradalmi vívmányokat s a nemzeti önrendelkezést ténylegesen biztosító kompromisszumnak ez lenne a feltétele, 1849 augusztusában nem akarta útját állni egy, a menthető mentésére irányuló kísérletnek. A feltétel nélküli fegyverletétel és az azt követő önkényuralom viszont értelmet adott a számkivetettségnek, küzdelemre sarkallt a meg nem hódolt, meg nem békélt, csak erőszakkal földre tiport és rabságba döntött nemzet szabadságának visszaszerzésére, forradalmi vívmányainak kiteljesítésére. Kossuth néhány hónapot török fennhatóság alatt álló bolgár földön, majd másfél nehéz esztendőt a kisázsiai Kütahyában töltött el. Csak 1851 őszén nyerte vissza a szabadságát, s hagyta el egy érte küldött amerikai hadihajó fedélzetén a török birodalmat.

Kossuth még kisázsiai internáltsága idején ismételten felszólítást kapott Giuseppe Mazzinitól, a római köztársaság száműzött elnökétől, az olasz republikánus egységmozgalom vezetőjétől, hogy csatlakozzék az általa 1850 nyarán Londonban több más polgári demokratikus forradalmárral együtt alakított Európai Központi Demokrata Bizottsághoz. Kossuth, ha fenntartásokkal élt is Mazzini túlságosan elvontnak talált céljai és egyes vonatkozásaiban taktikátlannak ítélt módszere iránt, sokat tett magáévá az európai elnyomó hatalmak rettegett ellenfelének „forradalomcsináló” nézeteiből. Mazziniék – magukra vonva Marx éles bírálatát – a forradalmi helyzet kialakulásának gazdasági-társadalmi feltételeit mellőzve, terveikben annak reményére építettek, hogy a fegyverhez juttatott tömegek titkos szervezetek irányításával olyan felkeléseket robbanthatnak ki, amelyek – kellő politikai időzítés esetén – sikeres felszabadító háborúba vonhatják az elnyomott európai népeket. Kossuth a legnagyobb jelentőséget az olasz–magyar együttműködésnek tulajdonította, tekintettel arra, hogy mindkét nemzet felszabadulási törekvéseinek útjában a Habsburg-hatalom állt, s az uralmát nem kevéssé éppen az elnyomott nemzetek fiaiból toborzott hadseregek egymás területén való állomásoztatásával tartotta fenn. Kossuth megbízottak útján meggyőződött arról, hogy olasz földön valóban igen előrehaladt a titkos szervezkedés. Annál is inkább engedett az emigrációból és a hazulról érkező sürgetéseknek, járuljon hozzá a hazai ellenállási szervezkedés megindításához, mert maga is égett a tettvágytól. Nem kevéssé Mazzini eszméinek hatására bízott a forradalmi kezdeményezés sikerében. Azt azonban Kossuth határozottan helytelenítette, hogy Mazzini előre, mégpedig 1851-re, de legkésőbb 1859-re kívánta időzíteni a felkelések sorozatának egyidejű kirobbantását. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy kezdeményezésük időpontjának meghatározásában mindenekelőtt az orosz–török viszony alakulására kell figyelemmel lenniök, mivel a két hatalom közti feszültség háborús konfliktust érlel. Tekintettel a nyugati nagyhatalmak érdekeltségére a tengerszorosok megvédésében, ha az elnyomott népek a háborús konfliktus megfelelő fázisában kezdik meg egybehangolt akciójukat, a cári hatalom minden bizonnyal képtelen lesz intervenciós szerepét megismételni. Kossuth tehát a nemzetközi helyzet remélt kedvező fordulatáig nem magának a felkelésnek, hanem a fegyverfogás előkészítésének a politikai és katonai megszervezését tekintette a közvetlen feladatnak.

1851 júniusában hazai ellenállók ajánlásával Makk József tüzérezredes kereste fel Kossuthot Kütahyában, aki megbízást kért és kapott tőle titkos szervezet kiépítésére. A sokágú szervezkedés, amelynek keretében összehangolni kívánták az országban működő csoportok tevékenységét egymással és a birodalom más területén létrehozottakkal, gyorsan lelepleződött. A német földön állomásozó magyar ezredek soraiban megindított szervezkedést csírájában fojtották el. Ezt követte a magyar mozgalommal együttműködő, 1849-ben a honvédseregben harcoló Johann May alezredes bécsi előkészületeinek, majd egy galíciai lázítási kísérletnek a felszámolása, és megkezdődött a magyarországi szervezet, illetve a vele kapcsolatban álló csoportok felgöngyölítése is. Pesten letartóztatták a Jubál Károly ipartanodai tanár vezetésével szervezkedők egész sorát, köztük Kossuth nővéreit és Gasparich Kilit volt tábori lelkészt. Kézre került Noszlopy Gáspár, az 1849-es dunántúli népfelkelés vezetője, aki Tolnában már szabadcsapatot is alakított. De leleplezték a pesti központ kapcsolatát egy tiszántúli és egy Mátra-vidéki fegyveres csoporttal is.

Legelőrehaladottabbnak a több száz főt számláló erdélyi szervezkedés bizonyult, amelyben fontos szerepet játszott az 1848–49. évi népképviseleti országgyűlés több képviselője, a honvédsereg számos tisztje, az erdélyi világi és egyházi értelmiségiek egész sora, köztük tanárok a marosvásárhelyi kollégiumból. 1852 januárjában mintegy 60 szervezkedőt tartóztattak le árulás következtében a Székelyföldön. Rajtuk kívül 1852–53-ban kisebb-nagyobb ellenálló csoportok egész sora került a császári hatóságok kezére. Legalább 25 szervezkedőt végeztek ki, míg a rövidebb-hosszabb időre fogságba vetettek száma ennek sokszorosára rúgott. A megtorlás kíméletlenségét fokozta, hogy a haditörvényszéki ítéletek zömének kimondására a Mazzini által 1853. február 6-án kirobbantott sikertelen milánói felkelés és Libényi János néhány nappal később Ferenc József ellen elkövetett bécsi merénylete után került sor.

A néptömegek hangulata és mozgalmai

A formálódó munkásosztály abszolutizmusellenességét jól jellemezték Libényi János merényletének kísérő jelenségei is. A fiatal, csákvári származású szabólegény, aki 1853. február 18-án tőrével megsebesítette Ferenc Józsefet, vallomása szerint tettével hazai munkástársai érzelmeinek adott kifejezést. Amint a hivatalos közlemény írta, Pesten „a műhelyek, vendéglők és rejtekzúgokban a dolgok új helyzetével elégedetlen munkások” amellett foglaltak állást, hogy az uralkodónak pusztulnia kell. A merényletre Libényi két éven át készült Bécsben, miközben „hasonló érzületűek, különösen hazája- és mesterségbeliek” társaságát kereste egy olyan „munkásklubban”, ahol „egymást felülmúlták a legellenségesebb nyilatkozatok- és kifakadásokban”.[16] Hamarosan eljárást indítottak a halálra ítélt és kivégzett Libényi munkástársai ellen. Közülük egy szabómestert és 16 szabólegényt, valamint egy szedőinast hosszabb-rövidebb ideig tartó sáncmunkára, fogházbüntetésre és hazatoloncolásra ítéltek. A merényletet követően a vezető rétegekből érkező lojális nyilatkozatokkal egyidejűleg a hatóságok szép számmal értesültek ellentétes véleményekről is. Pozsonyban diákokat vesszőztek meg, vagy ítéltek fogságra, másutt parasztokat és polgárokat ért hasonló büntetés a császárt gyalázó állásfoglalás miatt. Pesten a merényletet követő héten összesen 379 személyt, jórészt munkásokat állítottak elő Libényi tettének tényleges helyesléséért, illetve „gyanús” magatartásukra hivatkozva.

Noha a kíméletlen önkényuralom hatóságai minden bizonnyal sokszor túlozták el a tömegek politikai eltökéltségéről írottakat, nem kétséges, hogy a helyzet ismerői okkal számítottak a viszonylag még kis létszámú de az osztállyá szerveződés útjára lépett munkásságot az abszolutizmusellenes törekvések potenciális bázisához az 1850-es évek Magyarországán.

Az eltérő társadalmi kötöttségű elégedetlenek egyidejű vagy összehangolt fellépésére a szervezettség hiánya folytán sem kerülhetett sor. A hatóságok mégis indokoltan figyelték aggódó szemmel a kedvezőtlen jeleket. Az üldözött Garay János 1853. őszi temetésén feketéllő tömeget és még inkább azt a nemzeti tömegtüntetésszámba menő gyászmenetet, amely 1855-ben Vörösmarty Mihályt kísérte utolsó útjára. Aggodalmat keltett még az 1857 nyarán szervezett mariacelli búcsújárás is, amellyel a konzervatívok igyekeztek fent tömegbefolyásukról, lent vezetésre hivatottságukról tanúbizonyságot adni.

1857-ben jegyezte naplójába Kempen rendőrminiszter a császár véleményét, miszerint Magyarországon a közhangulat rosszabb, mint a forradalom óta bármikor.

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása

1853 tavaszán – éppen öt évvel a feudális szolgáltatási rendszert felszámoló március után – jelent meg Ferenc József „nyílt parancsa”, az udvari befolyással rendelkező magyar konzervatív arisztokraták egyes visszahúzó törekvéseit is érvényesítő „úrbéri pátens”, amely az egyidejűleg kibocsátott „kárpótlási és föld tehermentesítési nyílt paranccsal” együtt a jobbágyfelszabadítás egészét szabályozta újra.

A pozícióőrző nagybirtokos arisztokrácia

A teljes cikk.

A tudományos intézmények

A Tudományos Akadémia addigi történetével s a sorsára befolyást gyakorló társadalmi erők tudománypolitikai szemléletével függött össze, hogy elsősorban a „szellemi tudományok”, s kevésbé a természettudományok fellegvárának tekintették. Az Akadémia tudományos „fellegvár” volta egy évtizeden át elsősorban a megközelíthetetlenségben, kényszerű elzárkózottságban öltött testet. Nagygyűlést 1858-ig nem tarthattak. Konzervatív vezetéssel tanácskozhatott ugyan a megrostált tagság (soraiból törölték az elítélteket és a száműzötteket), de csak zártkörű kisgyűléseken vagy olyan osztályüléseken, ahol összesen 8 főnyi „hallgatóság” számára akadt hely. A kormányzat 1854-ben bekérte az Akadémia alapszabályait, de négy évig késlekedett megerősítésével. Végül is törölve az alapszabályokból az utalást a tudományok „magyar nyelven való” művelésére, noha alapítói ezt annak idején nagyon is céltudatosan tették megmásíthatatlan követelménnyé, teljhatalmú kormánybiztos ellenőrzése alá rendelte az Akadémiát. Magának a testületnek csak a jelölés lehetőségét biztosítva, az uralkodónak tartotta fenn az elnök, a polgári és katonai kormányzónak pedig az új tagok és a tisztségviselők kinevezésének a jogát. Hiába érvelt az Akadémia Deák Ferenc tollával e határozat ellen, a tiltakozásnak nem adtak helyet.

A Döblingbe zárkózott Széchenyi ünnepélyes óvással fordult az Akadémiához, alapítványa kamatai folyósításának megvonásával fenyegetett, ha a módosított alapszabályokat alkalmazzák. Levelét a Dessewffy Emil gróf által vezetett igazgatótanács még saját ülésén sem merte felolvasni, kéziratos másolatai azonban országszerte terjedtek. 1858 őszén az Akadémia igazgatótanácsa meghajolt az uralkodó akarata előtt, s kénytelen-kelletlen magáévá tette a módosított alapszabályokat. A hatalom pedig, amely ekkortájt már kereste bázisa szélesítésének a lehetőségeit, tartózkodott a leginkább kifogásolt rendelkezések érvényesítésétől, s beérte azzal, hogy az Akadémia irányítása az igazgatótanácsban többséget alkotó, Dessewffy vezette konzervatívok és a velük kompromisszumok révén együttműködni kész, az előtérbe mindinkább Deákot állító, hajdani centralista csoport kezében maradt.

A szépirodalom

Arany János szemérmes fegyelmezettség mögé rejtette zokogását (Letészem a lantot, 1850; Ráchel, 851). Bensőséges hangulatú verseiben (Fiamnak, 1850; Családi kör, 1851) a továbbélés feltételét jelentő belső egyensúlyért vívott küzdelme tükröződik. A kor ellentmondásos, zaklatott hangulatát idéző balladasort a helytállás szelleme hatja át. Őszinteségét az értelmiséget az önkényuralom kiszolgálásának megtagadására szólító Szondi két apródja (1856) és a Ferenc József iránt, magyarországi látogatása idején megkívánt hódolatot visszautasító költő személyes példaadását kifejező A walesi bárdok (1857) minden stilizáltságot lebíró ereje tükrözi leginkább. A nagyidai cigányokban (1851) a nemzeti önbírálat hangja is felcsendül, de korántsem a küzdelem vállalásának a kritikája, sokkal inkább a vádemelés a „nemzeti hibákért”, amelyek a vereségben szerephez jutottak. Ezért is tör elő önkínzó zokogása a torz hahota mögül, Tanú rá a Bolond Istók (1850–73) önvallomása. A kitartás szükségességének a hirdetése az önkényuralom válságának idején reménységgel ötvözötten vált uralkodóvá Arany lírájában (Rendületlenül, Kies ősz, 1860; Magányban, 1861). A Buda halála (1863) a magyaréval azonosított hun nép bukásáért – mind 1848–49-re, mind az 1861. évi országgyűlés fejleményeire visszautaló kritikával – az egymással szembekerült vezéreket is hibáztatja, hiszen konfliktusukat tudja a maga céljai érdekében kiaknázni a szász Detre. A végzetes csapást azonban az önfeladás, a „német” házasság hozza. Arany, akit a kiegyezés útjára lépett „irodalmi Deák-párt” magához ölelt, a nemzeti önrendelkezés követelményeinek eszményítésével megőrizte szellemi függetlenségét.

A gyász, az elégikus panasz, a helytállásra való biztatás költője, Tompa Mihály őszinte versekben adott hangot patrióta érzelmeinek (A gólyához, 1850; Levél egy kibujdosott barátom után, 1851). A Régi történet és a Forr a világ (1861) az önkényuralom válságának dilemmáját jelzi: van-e ereje a nemzetnek sikerrel kecsegtető új küzdelem vállalására. Az Új Simeon (1862) az elmulasztott lehetőségek után is felújuló reménység verse, az Ikarus (1863) pedig a küzdelem minden áron való vállalására biztat. Felkiáltásának, „halandók, merjetek!” a visszhangját azonban már Tompa is szorongatóan bizonytalannak érezhette. A bujdosása idején halálra ítélt, majd börtönbe vetett, s az évtizedfordulón internált Sárosi Gyula költészetét nemcsak a borzongatót akasztófahumorral vegyítő, megrázó személyes élmények felidézése hatja át, hanem annak szilárd hite, hogy „egykoron” börtöne a „szabadság csarnokává válik”, bíráit a „legfensőbb törvényszék”, a „világtörténet” ítéli el, s a zsarnoksággal mindörökre leszámoló „nép” majd „ön fejére teszi a – koronát”. (Bujdosó; Hol vagy Isten? 1850; Az Újépületben, 1852; Éjjel, 1852–53). A múltra emlékeztető, helytállást hirdető közéleti lírikusok kórusából nem hiányoztak ugyan további, őszinte érzésektől áthatott, erőteljes hangok sem (Tóth Kálmán; Előre, 1859–60), de a „hazafias” verselők számolatlan serege a nagy költők emelkedettségét álpátosszal, szenvedélyességét üres színpadiassággal cserélte fel, s Petőfi népiességét, népieskedő „korhely lírává” züllesztette. A petőfieskedők dagályosságának riasztó mértékű közönségsikerét csak ellentmondásosabbá tette, hogy vezéralakjuk, Lisznyay Kálmán bizony nem átallotta 1857 tavaszán megírni Ferenc Józsefhez az Arany által megtagadott hódoló verset.

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

Cavour kivételes politikai leleménnyel még azt is elérte, hogy az önhitt osztrák császár maga üzenjen hadat, ami felmentette a Német Szövetséghez tartozó államokat az automatikus segélynyújtás kötelezettségétől, a Bécsnek engedményeket tanácsoló Angliát pedig – legalábbis átmenetileg – tartózkodóvá tette. Ferenc József a hadba lépést fellengzős kiáltvánnyal jelentette be „hű népeinek”. Kijelentette, hogy számot vetett az alattvalói ezreinek életét fenyegető veszéllyel, de „az uralkodó szívének hallgatnia kell”, amikor „a becsület és kötelesség parancsol”, s tanúként „a történelemre” hivatkozva bizonygatta, hogy „a Gondviselés” addig is „gyakran” használta „Ausztria kardját” az „emberiség legfőbb javait fenyegető felforgatás ellenében”.[17]

Tíz év után először 1859 tavaszán keveredett, mégpedig nagyon is veszedelmes háborúba a Habsburg-hatalom. A magyar emigránsok közül sokan úgy vélték, hogy most kínálkozik alkalom Magyarország felszabadítására. Annál is inkább, mivel olasz és francia részről titkos megkeresések sora érkezett hozzájuk a háború előkészítése idején. S noha Jerome Napoléon hercegnek, a titkos francia–orosz megállapodás előkészítőjének nem sikerült az egyezménybe foglaltatnia a cári hatalom hozzájárulását Magyarország állami függetlenségének helyreállításához, mégsem alaptalanul biztatta a magyar száműzötteket azzal, hogy a hadműveletek Magyarországra való kiterjesztése sem vonna maga után cári intervenciót a lengyel kérdés bolygatatlanul hagyása esetén. Míg III. Napóleon bonyolult politikai játszmájában a magyar kérdés csak korlátozott jelentőséggel bírt, Cavour – nem kevéssé az 1848–49. évi olasz balsikerek nyomán is – a Habsburg-hatalom megtörésének, Itália felszabadulásának és szabadsága megőrzésének egyik alapfeltételét éppen az olasz és a magyar politikai és katonai lépések összehangolásában látta. Ezért erősítette Párizs hajlandóságát a magyar emigráció mozgósítására, ezért támogatta megegyezési kísérleteiket a román és a szerb fejedelemségekkel.

A magyar emigráció, amelyet az 1850-es évek folyamán politikai nézetkülönbségek osztottak meg, súlyos döntések elé került. Vezetői kerülni akarták mind a kínálkozó lehetőségek elmulasztását, mind egy könnyelműen kirobbantott hazai felkelés kockázatát. A párizsi udvar és Cavour megkereséseire Teleki Lászlóval egyetértésben Klapka látott hozzá a szervezkedéshez. Egyeztette terveit az aggályoskodó Kossuthtal, ismertette annak igényeit a szövetségesekkel az általuk adandó biztosítékok iránt, majd a Balkánra utazott, hogy a magyar felszabadító háború katonai és politikai előfeltételeinek megteremtése érdekében szövetségesül nyerje meg a fejedelemségeket. Útjának jelentős sikere volt az 1859. március 29-én aláírt román–magyar egyezmény. Cuza fejedelem, aki a két román fejedelemség egyesítésének legfőbb ellenfelét ez idő tájt joggal látta a Habsburg-hatalomban, titkos megállapodást kötött a francia és olasz ajánlással érkező Klapkával. Az odaszállítandó fegyverek harmadának átengedése fejében vállalta a többi raktározását, sőt azt is, hogy a felszabadító seregek támaszpontul használhassák országát. Ugyanakkor ígéretet nyert arra, hogy a magyar emigráció segítséget nyújt a Habsburg-kézen levő Bukovina felszabadítására. Egy kiegészítő megállapodás felszólította a magyarországi románokat és szerbeket a magyar felkelés támogatására, és magyar részről a Kossuth alkotmányjavaslatában foglaltakkal lényegében megegyező jogokat helyezett kilátásba a nemzetiségiek számára. Hozzátette azt, hogy a felszabadító háború után Erdély lakossága nyerjen lehetőséget annak eldöntésére, hogy az uniót újítsák-e meg, vagy létesítsenek tartományi önkormányzatot. A megállapodás Magyarország, Szerbia és Románia konföderációba tömörülésének célul tűzésével zárult. Szerbiában Klapka csak előkészítette a megegyezést, amelynek létrehozására, vagy legalábbis az érdekközösségen alapuló együttműködés szükségességének a leszögezésére a Londonba utazó szerb trónörökös és Kossuth tárgyalásán került sor. A hamarosan trónra lépő Mihály herceg teljes mértékben osztotta Kossuth nézetét: Magyarország függetlensége előfeltétele annak, hogy a török birodalom bekövetkező felbomlása során felszabaduló népek ne váljanak új hódító nagyhatalom zsákmányává. Hiszen a magyar középhatalom ahhoz mindenképpen gyenge lenne, hogy az önrendelkezésüket fenyegesse, velük szövetségben viszont elég erős a térség szabad fejlődésének a biztosítására. Ezt a koncepciót magáévá téve vállalta Obrenović Mihály a magyar felszabadító törekvések támogatását, beleértve a magyarországi szerbek ilyen értelmű politikai befolyásolását, kielégítőnek minősítve a Kossuthék által kilátásba helyezett nemzetiségi jogokat.

1859-ben nehéz döntés elé került az a Kossuth, aki a polgári parlamentarizmuson és a demokratikus önkormányzaton alapuló alkotmányos államberendezkedés híve volt, s nemcsak az idegen elnyomást, hanem az önkényuralmi, autokratikus hatalmi rendszereket, köztük III. Napóleonét is kíméletlenül támadta cikkeiben, előadókörútjain, a Mazzinival és Ledru-Rollinnal együtt kiadott nyilatkozatokban. A román és szerb uralkodó körök politikájára ugyanis ez idő tájt a legnagyobb befolyása III. Napóleonnak volt. A dunai fejedelemségek szövetségessé tételét pedig Kossuth társaival együtt indokoltan tekintette a felszabadító háború egyik külpolitikai alapfeltételének. A másikat, a Habsburg-hatalom katonai erőinek megosztása szempontjából is mulaszthatatlanul fontosat viszont abban látta, hogy szorosan együttműködjenek a közös elnyomó elleni küzdelmet megindító Piemonttal, amely szövetségre lépett a francia császárral. S nem utolsósorban, a francia–orosz együttműködés kecsegtetett azzal, hogy a Magyarország önrendelkezéséért megvívandó küzdelem mentesülhet egy új cári intervenció fenyegetésétől. E meggondolások nyomán a párizsi ajánlatokkal kapcsolatban hosszú hónapokon át tartózkodó magatartást tanúsító Kossuth a hadműveletek megindulása után engedett a párizsi meghívásnak, s felkereste a császárt, aki támogatást ígért Magyarország függetlenségének kivívásához, cserében az osztrák seregeket megosztó politikai és katonai akciókért. Kossuth, tekintetbe véve azt is, hogy elutasító magatartása esetén III. Napóleon a tettre vágyó emigráció hirtelenkedő tagjait egy előkészítetlen hazai felkelés kirobbantására használhatná fel, rászánta magát a megállapodásra. Azzal a határozott kikötéssel élt, hogy jelet a felkelésre csak ő maga adhat, s csupán akkor fog kiadni, ha a románok, a szerbek és a horvátok tényleges együttműködésének biztosítása után tekintélyes francia és olasz seregek lépnek magyar földre olyan uralkodói nyilatkozattal, hogy a harcot Magyarország függetlenségének kivívásáig folytatják. Mindaddig csak a Habsburg-ellenes háború politikai támogatására vállalkozott, propagandakörútra angol semlegességi nyilatkozat kiadása érdekében és arra, hogy felhívja a császári sereg magyar katonáit, ne harcoljanak a szövetségesek ellen, sőt álljanak át a szervezendő magyar alakulatokba.

III. Napóleon Habsburg-ellenes fellépésének megítélése éles vitát váltott ki a különböző politikai irányzatokhoz tartozó emigránsok körében. Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól a francia zsarnokság megtörését, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését remélték, nemcsak a német kispolgári demokratákat, az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem igen határozottan megrótták Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk egy magyarországi felkelés könnyelmű kirobbantásának megakadályozására kikötött biztosítékokat, s időlegesen hitelt adva Szemere Bertalan elfogult, sőt koholt információinak is, úgy ítélték meg, hogy a magyar emigráció vezetői az autokrata francia császár hatalmi politikájának puszta eszközeivé váltak.

Kossuth angliai tömeggyűlések során tartott és a világsajtó által kivételes figyelemben részesített beszédeivel járult hozzá az olasz–francia szövetségesek számára oly fontos brit semlegesség biztosításához. A konzervatív kormány bukása után Palmerston miniszterelnök, akinek parlamenti többsége a Kossuthot támogató manchesterianus liberális csoporttól függött, ígéretet tett arra, hogy Anglia semlegességét fenntartja a háború Magyarországra való kiterjesztése esetén is. Ez azonban korántsem jelentette azt, mintha a vezető angol politikusok már ekkor felismerték volna, hogy a tényleges brit érdekek a dunai térségben élő nemzetek külső hódítás elleni önvédelméhez, s nem az őket gúzsba kötő, öncélú Habsburg-uralom fenntartásához fűződnek, amint azt Kossuth fejtegette. Palmerston és külügyminisztere, Russel ezért diplomáciai úton is mindent elkövettek, hogy a háborút Itáliára korlátozzák, és mielőbb befejezéshez juttassák. KossuthIII. Napóleon iránti bizalmatlansággal – nyílt beszédben is figyelmeztette Cavourt még május végén, a döntő hadművelet előtt, hogyha nem kerül sor a magyarországi átkaroló hadműveletek megindítására, a visszalépés lehetetlenné tételére, úgy a francia császár tartózkodik majd az észak-itáliai erős osztrák várnégyszög frontális megtámadásától, s a velencei tartományt a Habsburg-uralom kezén hagyva megelégszik Lombardia felszabadításával.

Kossuth, Teleki és Klapka még 1859. május 6-án Párizsban megalakították az új országgyűlés megválasztásáig az emigráns kormány szerepére vállalkozó Magyar Nemzeti Igazgatóságot, amelyet később egy horvát és egy „erdélyi” taggal kívántak kibővíteni, majd hozzáláttak a politikai és katonai feladatok előkészítéséhez. A korábban nagyon is megosztott emigráció túlnyomó többsége támogatásáról biztosította a vezető testületet. Az Igazgatóság hazaküldött Tájékoztatójában óvta a nemzetet a jeladását nélkülöző felkelési kísérletektől, s intett a nemzetiségekkel való megbékélésre Kossuth alkotmányjavaslata alapján, amelyet ekkor nyilvánított belpolitikai programjának.

Kezdeti osztrák sikerek után gyorsan kibontakozott a jól felszerelt francia és a Garibaldi harcba szállásától is lelkesített olasz seregek fölénye. Az osztrák sereg magyar katonáinak amúgy is gyenge harci kedvét az emigráció szervezkedésének híre tovább lohasztotta. A háború sorsát eldöntő, Waterloo óta az európai kontinensen a legnagyobb véráldozatot követelő solferinói csatában például a 19. és a 34. magyar gyalogezred majdnem teljes egészében cserbenhagyta annak a Ferenc Józsefnek a zászlaját, aki hadait az önkényúr korlátlan önbizalmával, de hozzáértés nélkül vezényelte. A csatavesztés után az osztrákok a bevehetetlennek hirdetett, Peschiera, Verona, Mantua és Legnago alkotta várnégyszögbe húzódtak. III. Napóleon pedig, aki egyfelől kétfrontos harctól, német háborútól tartott, másfelől bizalmatlanul tekintett az olasz mozgalom demokratizálódására, engedett Anglia és Oroszország sürgetéseinek, s július 11-én Villafrancában fegyverszünetet kötött Ferenc Józseffel, mellőzve nemcsak Kossuthék, hanem hivatalos szövetségese, Cavour előzetes tájékoztatását is.

Az önkényuralom válságának kezdetei

Ferenc József – mint egyik vezető politikusa később bevallotta – elsősorban egy magyar felkeléstől félve kötötte meg a fegyverszünetet. Palmerston angol miniszterelnöktől Dessewffy Emilig, az Akadémia elnöki tisztjét betöltő konzervatív politikusig, a külföldi lapok birodalombeli tudósítóitól az emigrációt tájékoztató hazai levelezőkig különböző megfogalmazásban, de az elnyomó hatalom hivatalos szerveinek bizalmas jelentéseivel egybehangzóan, minden megfigyelő úgy ítélt, hogy Magyarországon az osztrák vereségek nyomán pattanásig fokozódott a feszültség, s ha a küzdelem a határokhoz ér, a Habsburg-ellenes általános felkelés elháríthatatlanul bekövetkezik. Ferenc József a rendkívül súlyosnak tekintett „áldozatok” árán megkötött villafrancai fegyverszünet mellett belpolitikai engedményekkel is törekedett megszilárdítani hatalmi helyzetét. A fegyverszünet hírével versenyt száguldó császár hazatérve azt tekintette legsürgősebb teendőjének, hogy sebtében kibocsátott kiáltványban „korszerű javításokat” ígérjen „népeinek”. Hamarosan kiderült azonban, hogy ezzel is, meg a rendszer szimbólumának, Bachnak és a rettegett rendőrminiszternek, Kempennek a menesztésével is, csak megszépíthetőnek remélt önkényuralma átmentésére törekedett.

Bach bukása megváltoztatta az erőviszonyokat a központosító abszolutizmus hatalmon levő, eddig nagyjából egyensúlyt tartó nagypolgári és arisztokrata csoportjai között. Az utóbbiak kerültek túlsúlyba. Ezt Johann Mad Rechberg gróf miniszterelnöki és Agenor Goluchowski gróf belügyminiszteri kinevezése jelezte. Egyelőre illúziónak bizonyult azonban a magyar konzervatív csoport reménye, hogy az önkényuralmi centralizáció lajtántúli ellenfeleivel szövetkezve sikerrel kísérelheti meg a maga rendi alkotmányos és föderalista elemekkel átszőtt koncepciójának elfogadtatását az uralkodóval. Elutasításra talált Dessewffy részletesen kidolgozott tervezete, amely a konzervatívok szerint az egyedül alkalmas eszköz lett volna Magyarország forradalmasodásának megakadályozására. Az uralkodó elbocsátotta Hübner bárót, az új rendőrminisztert, aki aggodalmaik indokoltságát emlékiratban is hangsúlyozva támogatójukká szegődött. Az első ijedtségéből felocsúdó Ferenc József, akit a fegyverszünet rendelkezéseit szentesítő zürichi béke (1859. november 10.) hamis biztonságérzettel töltött el, még konokul ragaszkodott önkényuralmához.

Széchenyi halála

Széchenyi – a konzervatívok taktikájával e tekintetben teljes összhangban – maga is „az ostobaságra”, mindenekelőtt Bach politikai tevékenységére irányította támadásának fő tüzét. De ezt olyan sokoldalúan és nem egy vonatkozásban olyan mélyrehatóan tette, hogy az, aki olvasta, érvényesnek tekinthette mindarra is, amit Ferenc József a szentszéki követté kinevezett Bach eltávolítása után az önkényuralmi rendszerből tovább kívánt éltetni.

Az Ein Blick szerzőjét kutató rendőrség figyelme fokozatosan a döblingi ideggyógyintézet lakójára terelődött. Az 1860 márciusában nála és bizalmasainál tartott házkutatások során többek között lefoglalták Széchenyi Önismeret című befejezetlen művének egy 1857-ben írott, és szókimondó tartalma miatt külön rejtegetett részét is. Ebben a Ferenc Józsefnek tükröt tartó „nagy magyar szatírában” – ahogyan felfedezője, Károlyi Árpád a közel hétszáz oldal terjedelmű irodalmi torzót nevezte – Széchenyi minden korlátozás nélkül fejtette ki bírálatát. Ferenc Józsefet „apostoli bitornak”, Nérónál is vétkesebbnek minősítette, személyében is felelőssé téve Magyarország és a birodalom érdekeinek semmibevételéért, erkölcsi és politikai lezüllesztéséért.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

A Habsburg-hatalmat 1860 tavaszán az olasz egységmozgalom új hulláma, a magyarországi és a birodalombeli feszültség növekedése politikájának részleges felülvizsgálatára szorította. Annál is inkább, hiszen államcsőd fenyegette, tekintélyének pedig még a maradványait is megtépázta a hadiszállítási szédelgések 1860 márciusában kipattant piszkos botránya. A császár körül csoportosuló katonai klikkhez tartozó Eynatten báró altábornagy letartóztatása és öngyilkossága olyan örvényt támasztott, amely a legmagasabb körökből is sokakat magával ragadott, s hamarosan a halálba rántotta Bruck báró pénzügyminisztert is. Ferenc József ekkor kénytelen-kelletlen engedményekre szánta el magát. Felmentette főkormányzói tisztségéből Albrecht főherceget, aki a rendet tömeges letartóztatásokkal kívánta biztosítani. Helyére azt a csak nevében magyar Benedek Lajos táborszernagyot állította, aki a Habsburg-hatalom bizalmát a lengyel, a magyar és az olasz szabadságharcok elleni küzdelemben vívta ki. Egyidejűleg felszámolta az ország öt kerületre tagoltságát, és kilátásba helyezte, hogy községi, járási, megyei, sőt országos szinten is – később meghatározandó módon – utat enged az önkormányzat valamiféle érvényesülésének.

A változások előkészítése a senkit sem képviselő birodalmi tanácsra hárult. A továbbra is tanácsadásra korlátozott testületet a császár új tagok kinevezésével bővítette ki. Az újonnan kinevezett magyarok közül négyen hárították el „a megtiszteltetést”. Elsőként Eötvös József, aki döntésekor állítólag figyelembe vette azt is, hogy a diákság vezetői közölték vele, „hazaárulónak” tekintik a birodalmi tanácsban helyet foglalókat. Somssich Pálnak Pesten „mindenki azon reményét fejeste ki …, hogy nem lép be a birodalmi tanácsba, s midőn erre azt kérdé: »Hátha az 1848-i törvényeket hoznám onnan vissza?« némelyeknek ez volt a válasza: »Túl vagyunk már ezen; ‘Debrecen és április 14.’ a jelszó.«”[18] Nem fogadta el a kinevezést a protestáns pátens elleni küzdelemben népszerűséghez jutott Vay Miklós báró és az erdélyi Bánffy Miklós gróf sem. A „megerősített” birodalmi tanácsban a magyar konzervatív csoport ragadta magához az irányítást. Két vezetője Apponyi György gróf volt kancellár és a kitűnő udvari kapcsolatokkal rendelkező Szécsen Antal gróf volt. (Szécsen gróf anyja Erzsébet császárné palotahölgye, apja Zsófia főhercegnő főudvarmestere, felesége az 1848 szeptemberében Pesten felkoncolt Lamberg gróf lánya volt, bátyja pedig a Habsburg-hatalom itáliai pozícióinak védelmezőjeként esett el.) Támogatásra találtak a magyar konzervatívok a lajtántúli arisztokrácia jelentős részében, nem kevéssé a cseh és lengyel főrangúak körében. Hiszen azok is, hozzájuk hasonlóan, az egyes tartományok „természetes vezető rétegének” szerepkörét igényelték. Ezzel összhangban a birodalom struktúrájának olyan átalakítására törekedtek, amely lehetővé teszi az egyes tartományok „történeti-politikai individualitásának” érvényre jutását, általa a polgári alkotmányos és nemzeti önrendelkezési törekvések ellensúlyozását. A birodalom „újjászervezésének” kérdéseit tárgyaló bizottságban a többség a konzervatívoknak azt a munkálatát támogatta, amely ilyen rendi elemekkel átszőtt föderatív berendezkedést javasolt. Velük szemben kisebbségbe szorultak a centralizációs politika védelmezői, a bürokráciának és polgári támogatóinak képviselői, akik a Bach-rendszer javított kiadásának megvalósítására törekedtek. Az önkényuralmához ragaszkodó császár azonban 1860 kora nyarán még azt is megtiltotta, hogy a minisztertanácsban akárcsak meg is említsék a „képviseleti alkotmány” követelését. Nagyon is kérdéses volt, vajon a tanácsadás szerepére kárhoztatott birodalmi tanácsban aratott konzervatív siker gyakorlati következményekkel jár-e.

A tavaszi „engedmények” Magyarországon ingerlően kevésnek bizonyultak. Egy évtized dermedtsége után a magyar nemzet zöme ismét bízni kezdett erejében és lehetőségeiben. Az új belpolitikai intézkedésekben a Habsburg-hatalom gyöngeségét látta feltárulkozni, s még inkább biztatónak ítélte az a tehetetlen fogcsikorgatást, amellyel Bél az olasz egységmozgalom előrehaladását fogadta. 1860 május meghozta Garibaldi szicíliai partraszállásának a hírét, az elkövetkező hetek pedig a diadalmas rohamét, amely Szicíliát, majd Dél-Itáliát ragadta ki a Habsburgok szövetségese, a Bourbon-zsarnokság kezéből. A lelkesedést növelte annak a híre is, hogy Garibaldi zászlaja alatt magyarok is harcolnak, s újrakezdődött az itáliai magyar sereg szervezése. A nyár közeledtével a politikai feszültség érezhetően növekedett. Már nemcsak a pesti, hanem a vidéki diákság is hallatott magáról, s a parasztság mozgalmait is mindinkább áthatotta a politikai elégedetlenség. Jól példázta ezt a bihari Magyargyepes parasztságának fellépése a földmérési munkálatok megakadályozására. Annak illúziójában ringatózva, hogy a parasztságban csak a birtokosok iránt él ellenséges indulat, hiába hirdették ki a községben a hatóságok: nem birtokrendezés, hanem az adóalap megállapítása végett szálltak ki. A hivatalos küldötteket eleve bizalmatlanul fogadó magyar és román parasztokat ez csak még inkább feltüzelte. A csendőrökkel megütköző falubeliek, noha három halottjuk és számos sebesültjük volt, a szomszédos öt község parasztságát oldalukra vonva a katonai erősítés megérkeztéig folytatták a kemény ellenállást. A Zemplén megyei Leányvár község nyári, a birtokrendezés végrehajtásával kapcsolatos nagyarányú zendülése alkalmával, amelyet csak a csendőrség támogatására kiküldött egyszázad lovasság és egy század gyalogság bevetésével, nők megvesszőzése és férfiak megbotozása árán tudtak leverni, a politikai hatóságok különösen aggasztó hírekről értesültek. Állítólag a széles körben terjesztett „forradalmi kiáltványokon” kívül „elégedetlen bodrogközi nemesek bújtották fel a parasztokat azzal, hogy a jelenlegi kormány napjai meg vannak számlálva, s hogy majd azután nekik – e nemeseknek – lesz a tagosításra befolyásuk, s akkor a parasztok sokkal jobban fognak járni.”[19]

Ha az osztálytörekvéseik felkarolásában reménykedő parasztok feltehetően túloztak is, az bizonyos, hogy különböző ellenállási csoportok röplapjai igyekeztek megnyugtatni a parasztságot és a nemzetiségi tömegeket, hogy a császáriak ámítása ellenére a magyar nemzeti mozgalom nem akarja visszahozni a régi feudális világot, sőt a jogegyenlőség biztosítására törekszik. S mivel tényleges céljaikat vajmi kevéssé ismertették a tömegekkel, nagy erővel támadtak fel nemcsak a rendszerváltozáshoz fűzött remények, hanem az illúziók is. A mind szélesebb körűvé váló adó- és újoncmegtagadás jelszavát is a szervezkedő titkos mozgalom sugározta szét. Július derekán négy napon át meg-megújuló tüntetések söpörtek végig a pesti utcán. A diákok kezdték, a mesterlegények folytatták, éltették Kossuthot, Garibaldit, rátámadtak a rendőrökre. A letartóztatások, botozások, kényszersorozások elégteleneknek bizonyultak a tüntetések elfojtására. A konzervatívok riasztó, de hovatovább ténylegesen riadt helyzetmegítélését mindinkább osztó Benedek táborszernagy hangulatjelentései egyre aggodalmasabbakká váltak, és abban csúcsosodtak ki, hogy háborús konfliktus esetén „a csendes forradalom” véres felkelésre váltana át, „Magyarország asszonyostul, gyermekestül a külhatalomhoz csatlakozna”.[20]

A konzervatívok nagyon is szívesen hivatkoztak a helyzet tarthatatlanságára, hogy ezzel is programjuk megvalósítását sürgessék. Saját kezükbe vették az augusztus 20-i ünnepségek megszervezését. A néppel vezérségüket kívánták elismertetni, Béccsel pedig alkalmasságukat a hatalom gyakorlására, a tömegek fékentartására. De az események nem egészen terveik szerint alakultak. A nép kalaplevéve hallgatta a szentbeszédeket, a konzervatív ihletésű szónoklatokat az ősi jogokhoz való ragaszkodás férfias nyugalmáról, majd félrecsapta a kalapját, és tüntető tömeggé verődve zendített rá a Kossuth, Klapka és Türr jövetelét hirdető, Bécset meg a konzervatívokat egyaránt megriasztó Garibaldi-nótára. Rákospalotán a szokásos augusztus 26-i dinnyevásár a száműzötteket éltető tüntetésbe torkollott. Az onnét a Városligetbe nyomult tömeg haragjában, hogy a Sziget ostroma színjáték előadása elmaradt, maga aktualizálta a darabot, megostromolta, majd felgyújtotta a kulisszaerődöt, és Kossuthot, Garibaldit éltetve vonult üszkös deszkáival a pesti utcák során át, mígnem a katonaság elállta az útját.

Augusztus végén Táncsics perében, amelynek során az elveit derekasan védelmező ősz forradalmárt 15 évi börtönre ítélték, Szilágyi Virgil védő – óriási feltűnést keltett beszédében – „az országban uralkodó elégedetlenség és ingerültség” fejtegetésébe kezdett,[21] de az elnök félbeszakította. Pedig Szilágyi még annyit sem mondott, mint bizalmas körben a konzervatív Mailáth György birodalmi tanácsos, aki sóhajtva ismerte el, hogy fordulatot „a közönség… csak Garibalditól vár”[22] és Benedek főkormányzó, aki ismét leszögezte, hogy ha hamarosan „lényeges változások nem történnek, bizonyosan katasztrófa fog beállni, mert a mostani állapot immár tarthatatlan”.[23]

Országszerte, de különösen Dél-Magyarországon, ahol – állítólag Türr István könnyelműsége révén – az emigrációhoz vezető szálakra bukkantak, tömeges letartóztatásokra került sor. Ekkor fogták el – többek között – a tudós Pesty Frigyest, a Delejtű szerkesztőjét kiadójával és baráti köre számos tagjával együtt. Az elkövetkező hetekben a tüntetések a súlyos megtorló intézkedések ellenére országszerte ismétlődtek.

De a színfalak mögött tényleges változás készült. Ferenc József alkura lépett a konzervatívokkal. A Habsburg-hatalmat végül is az önkényuralmi rendszer csődje, külpolitikai akcióképességre való törekvése, félelme a kibontakozó ellenállás következményeitől és az a szándéka, hogy a polgári alkotmányos erőket távol tartsa a hatalomtól, közelítette a konzervatívokhoz. Felújította velük az 1849 előtti oly szoros együttműködést.

Az októberi diploma és fogadtatása

A Diploma kibocsátását követően hamarosan könnyelműnek bizonyult a konzervatívok ígérete, s hiúnak az uralkodó reménye, hogy kiegyezési kísérletük általános megnyugvást kelt, és máris a szilárdság látszatát kölcsönzi a birodalomnak. Ez utóbbit Ferenc József annál fontosabbnak tekintette, mivel a Diploma kibocsátásának napján azért utazott Varsóba találkozóra az orosz cárral és a porosz régenssel, hogy többek között belső megerősödésére hivatkozva vonzóvá tegye számukra hajdani szövetségük megújítását. Így kívánta biztosítani a Habsburg-hatalom pozícióinak védelmét, sőt egy esetleges itáliai visszavágás feltételeit is. A császár, miután lényegében üres kézzel tért vissza Varsóból, megdöbbenve tapasztalta, hogyan berzenkednek a Diploma ellen a Lajtántúlon a centralisták, akik az egység szétzilálásának kezdetét látták a magyaroknak juttatott önkormányzati elemekben és mindazok, akik a következetesebb alkotmányosság, illetve a nemzeti önrendelkezés hívei voltak.

Magyarországon a hatóságok az önkényuralom idején szokásossá vált módon, de sikertelenül igyekeztek hangulatot kelteni a Diploma mellett. A tömegek zajos tüntetésekkel feleltek a konzervatívok önünneplésére, megtörve a passzív ellenállás híveinek óvatos hallgatását is. A pesti tömegtüntetést szuronyrohammal szórták szét. Noha számosan, ketten halálosan megsebesültek, a megmozdulások nemcsak megismétlődtek, hanem országosakká váltak. Leszaggatták a birodalmi lobogót, átmázolták a fekete-sárga színeket, a német nyelvű feliratokat, és akármilyen magasra fészkelt is a kétfejű sas a hivatali épületek oromzatán, mindig akadt egy, a nép ujjongásától biztatott vállalkozó, aki leverte. Sok helyütt kényszerítették menekülésre a császári tisztviselőket. Eperjesen a tömeg a Rákóczi-induló hangjai mellett szállt szembe a csendőrökkel, Debrecenben a katonasággal ütközött meg a dohánybeváltó hivatalt. ostromló sokaság. A tüntetések politikai tartalmát Kossuth éltetésén túl jól mutatta, hogy a mozgalmi hullám december 2-án. Ferenc József trónfoglalásának évfordulóján érte el csúcspontját. Többek között ezen a napon foglalta el a tömeg a nagykőrösi pénzügyőr-laktanyát, és rendezett Vácott olyan tüntetést, amelyet csak lovas- és szuronyroham tudott szétoszlatni.

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

Ez magyarázza, hogy Cavour fenntartotta az együttműködést a magyar emigrációval, noha Ferenc Józsefet súlyos külpolitikai kudarcok érték, hiszen a varsói nagyhatalmi találkozón nemcsak revansterveihez, hanem még olasz birtokai megvédésének támogatására sem kapott biztosítékokat az orosz cártól és a porosz trónörököstől.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

A legális fórumokon megnyilatkozók túlnyomó többsége olyan eltökélten foglalt állást a negyvennyolcas alap mellett, hogy a választójog újraszabályozására az uralkodó által egybehívott esztergomi értekezlet gondosan kiválogatott résztvevői is az 1848-as választási törvény alkalmazását javasolták. A közvélemény szemében a konzervatívok fanyalgó hozzájárulása ehhez csak gyöngeségükről tett tanúságot. Népszerűséget még az sem szerzett számukra, hogy utolsó lényegesebb engedményként kialkudták az uralkodótól a Vajdaság és a Bánság, a Muraköz és a Partium újraegyesítését az ország törzsterületével.

A tömegek politikai aktivitása – különösen a magyarlakta területeken – korábban nem ismert céltudatosságra vallott. Egyik legfőbb jellegzetessége az volt, hogy nemcsak az ország, hanem a helyi szervek élén is saját választottaikat kívánták látni. Számos helyen minden hatósági intézkedés nélkül hozzáláttak, hogy önkormányzati szerveket, községi elöljáróságot, városi tanácsot válasszanak, legtöbbször az 1848-ban tisztséget viseltekből. Az is előfordult, hogy következetes demokratizmussal, a cenzust is mellőzve tették ezt. Ugyanakkor a főispánoknak adott kancelláriai utasítás meghívás alapján tartandó „előkészítő értekezleteket” ruházott fel azzal a joggal, hogy kijelölje a megyebizottmányt alakító közgyűlések résztvevőit. A megyék újjászervezésének ez a szabályozása messzemenően ellentmondott a „népképviselet” elvének. (Most bosszulta meg magát igazán az a körülmény, hogy 1848-ban elsősorban Széchenyi ellenkezése meghiúsította Kossuthnak a megye népképviseleti alapra helyezésére irányuló kísérletét és így csak ideiglenes törvény született, amely a nemesi közgyűlés alkalmi kiegészítését mondta ki. Nem volt a megyebizottmány megalakításának olyan intézményesített „népképviseleti” rendszere, amit a kancelláriai utasítással szembeszegezhettek volna.) A közvélemény nyomására túlnyomórészt az 1848-as bizottmányok tagjait választották újra, az önkényuralmi rendszer tisztségviselőit pedig többnyire mellőzték. Az újjáalakított bizottmányok többsége általában még a volt kiváltságosok közül került ki, ha 1848-hoz képest a parasztok és polgárok térnyerése egyes megyékben jelentősnek bizonyult is. Számarányuktól elmaradó mértékben jutottak képviselethez a nemzetiségiek, noha volt bizottmány, amelyben így is sikerült többséget szerezniük. A tisztújítások során a nem nemesek és a nemzetiségiek háttérbe szorítása – hazai és emigráns intelmek ellenére – még erőteljesebben érvényesült. A városok zömében is a volt kiváltságosok és a legvagyonosabbak jutottak vezető szerephez, helyenként azonban, elsősorban a mezővárosokban, a kispolgári és paraszti elemek is határozottan előretörtek.

A törvényhatóságok zöme a követendő eljárásban Pest megyéhez igazodott, amely az emigráció legális taktikájával összhangban álló nyilatkozatot tett. Követelte a 48-as törvények azonnali érvényesítését, elhatározta a kormányszékek és az önkényuralom pénzügyi, igazságügyi szerveinek bojkottálását, eltiltotta saját közegeit a közreműködéstől az adószedésben és újoncozásban. A megyék egy része megtoldotta ezt az azonnali amnesztiának, az ország területi egysége teljes helyreállításának és az „örökös tartományok”, illetve „a testvérnemzetek” számára biztosítandó alkotmánynak a követelésével. Felelősségre vonással fenyegették a konzervatív kormányférfiakat, hozzáláttak a már fennálló önkényuralmi szervek felszámolásához, sőt néhány törvényhatóság saját fegyveres testületeinek újjászervezése mellett nemcsak elrendelte a nemzetőrség felállítását, hanem megkezdte a nemzetőrök összeírását és a fegyverkezést is. Deák óvása ellenére a megyék többsége a közigazgatás mellett hozzálátott a törvénykezés átvételéhez is.

A törvényhatóságok működésének megkezdését tüntetések, helyenként a zendülés méreteit elérő mozgalmak kísérték. Különös jelentősége volt az 1861. január 5-i nagykőrösi összeütközésnek, nemcsak a súlyos véráldozat – öt halott és sok sebesült – miatt, hanem mert lefolyása tanúságot tett a tömegek elszántságáról. Izzította a közhangulatot a könnyelműen a Béccsel szövetséges Szászországba látogató Teleki László elfogatása és kiszolgáltatása Ausztriának. Színpadias szabadon bocsátására Dessewffy Emil gróf javaslatának megfelelően került sor, aki ezzel „lélektani” hatást akart gyakorolni a közvéleményre és a zaklatott idegzetű politikusokra egyaránt. A mozgalmakról, a vélt és valóságos szervezkedésekről, különösen a volt honvédek és nemzetőrök – egyes megyékben nemcsak megkezdett, hanem ténylegesen végbe is vitt – összeírásáról, honvédegyletek alakításáról szóló jelentések súlyos aggodalmat keltettek Bécsben. A konzervatív külföldiek, a bécsi porosz követtől II. Sándor cárig éppen úgy „forradalminak” ítélték a helyzetet, mint a másik póluson Csernisevszkij, s még inkább Engels, aki nem kevéssé a magyarországi fejleményekkel és az egyébként továbbra is kritikával illetett Kossuth-emigráció tevékenységével indokolta annak a valószínűségét, hogy 1861 meghozza a válságtól gyötört Habsburg-birodalom felbomlását.

A Diploma magyarországi fogadtatása szoros kölcsönhatásban a lajtántúli kielégítetlen nemzeti és alkotmányos törekvések erősödésével a Habsburg-hatalmat az osztrák–német centralista nagypolgársághoz közelítette. Az első határozott lépést ebbe az irányba az 1850-ben a Schwarzenberg-kormányból kivált és alkotmányos centralista hírében álló Anton Schmerling lovag államminiszteri kinevezése jelentette. Ugyanakkor erősödött a hangulatkeltés Magyarország ellen, amelyet az adó szinte teljes megtagadása, s a birodalom hitelét a nemzetközi pénzpiacon megingató magatartása miatt a pénzügyminiszter a pénzügyi válság bűnbakjává tett, a nagypolgárság pedig gazdasági rendszabályokkal, többek között hitelmegvonással fenyegetett. Az egyre romló feltételek közt taktikázó konzervatívok tollával fogalmazott 1861. január 16-i uralkodói leirat katonai erő alkalmazásával fenyegetőzve a törvényhatóságok „túlkapásainak” a felszámolását követelte. Nyitra megyében a „törvénytelen” intézkedések hatálytalanítására be is vetették a katonaságot. Két megye kivételével valamennyi tiltakozott a leirat ellen, egy részük – az uralkodóval tárgyalásba sem bocsátkozva – határozatban. Még a feliratot küldő közgyűlések fele is megtagadta Ferenc Józseftől a „király” címet. A „forradalmiság” vádját a törvényhatóságok zöme elhárította ugyan, de volt közgyűlés, amely nemcsak a politikai passzivitás felújításával fenyegetőzött, hanem az „önvédelmi harc” vállalásának történelmi példáira, illetve a népüket elidegenítő uralkodók trónjának fenyegetettségére is utalt.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

A rendelkezés a birodalom nyugati fele számára ténylegesen is alkotmányos előrelépést hozott, ha nem is az utolsó választott lajtántúli törvényhozó testület, a Ferenc József által 1849 tavaszán feloszlatott kremsieri parlament hajdani polgári alkotmányos célkitűzéseinek megfelelőt. Az uralkodó tanácsadó szervének feladatára kárhoztatott birodalmi tanácsból korlátozott törvényhozó jogokkal felruházott testületet formált. Az államhatalom legfőbb eszközei azonban jórészt továbbra is az abszolutizmus kezén maradtak. Az uralkodó korlátlan joga maradt a külügy és a hadügy irányítása, a rendelkezés a fegyveres erővel, a birodalmi tanács ügyrendjének megszabása, elnökének kinevezése, elnapolása és feloszlatása. A kormány csupán az uralkodónak volt felelős a parlament szüneteltetése idején kiadott rendeletekért, a birodalmi tanácsot csak utólagosan kellett tájékoztatnia felőlük. A polgári parlamentek alapvető jogai közül a birodalmi tanács nélkülözte – többek között – a költségvetés jóváhagyásának a jogát is; be kellett érnie a költségvetés „vizsgálatával”. A parlament szerepét betöltő birodalmi tanács egyik kamarájának, „az urak házának” tagjai a császár által meghatározott „nagybirtokos arisztokrata” nemzetségek fejei, katolikus egyházfők, illetve az általa kinevezett más „kitűnőségek” lettek, míg a képviselőházba az egyes országgyűlések delegálhattak összesen 343 képviselőt. Közülük Magyarország 85-öt, Erdély 26-ot Horvát-Szlavonország 9-est. A mandátumok megosztása – a „nemzeti egyenjogúság” deklarálása ellenére – az olasz, a magyar és a lengyel–ukrán tartományok rovására aránytalanul történt. Például Magyarország minden 116 ezer. Felső-Ausztria és Tirol minden 70 ezer, Salzburg pedig minden 48 ezer lélek után nyert egy mandátumot. Az erdélyi szász székek biztosított képviselete – a lélekszámhoz viszonyítva – több mint kétszerese volt, mint a székely székeké, közel háromszorosa mint a román–magyar többségű megyéké. Ugyanakkor Schmerling antidemokratikus választási rendszere olyan mértékben volt hátrányos a lajtántúli tartományok nem német lakossága számára, hogy Csehország és Morvaország összesen 76 birodalmi tanácsbeli képviselőjéből mindössze 24 lett ténylegesen cseh, illetve morva. A Februári Pátens centralista alapkoncepciójával függött össze, hogy az egyes Landtagoknak (a lajtántúli tartományok országgyűléseinek) tilos volt egymással hivatalos kapcsolatba lépniök, a Bécsből kinevezett tartományfőnökök még az amúgy is igen szűk hatáskörre szorított Landtagok határozatait is felfüggeszthették, nem is szólva az uralkodó korlátlan feloszlatási jogáról. A központi parlament funkcióját ellátó birodalmi tanács plénuma elé tartozott minden olyan ügy, amelyet a Diploma nem hagyott a magyar országgyűlés hatáskörében, de közvetve még ez utóbbiakkal is foglalkozhatott a költségvetés és a zárszámadás tárgyalása kapcsán. A lajtántúli képviselőkre korlátozódott a „szűkebb birodalmi tanács”, amely a magyar országgyűléshez hasonlóan korlátozott jogkörrel rendelkezett a birodalom másik felében. Az önkényuralma megmaradt eszközeihez görcsösen ragaszkodó Ferenc József gyengeségének és a polgári alkotmányosság kiteljesedésétől való iszonyának fényes példáját adta azzal, hogy a Pátens kibocsátása után minisztereinek aláírásukkal erősített ünnepélyes ígéretét vette, hogy ellenállnak minden „további engedmény kierőszakolásának”.[24]

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A korlátlan önkényuralom összeomlása után az Országbírói Értekezlet tárgyalt először átfogó módon társadalmi kérdésekről. Ezt a gondosan válogatott testületet az uralkodó hívta össze annak eldöntésére, hogy a visszaállítandó magyar bírói szervezet milyen jogelvek alapján ítélkezzék a polgári átalakulás során felmerült kérdésekben. Az értekezleten a konzervatív erők retrográd törekvéseinek jó részét Deák köre (amely az ellenzéki irányzatok közül egyedül bírt tényleges képviselettel a tanácskozáson) kivédte. Deák azonban nem tudta elfogadtatni az értekezlettel azt az indítványát, hogy léptessék életbe az 1843-ban az ő vezetésével készült és 1848-ban Kossuh javaslatára a képviselőház által a megalkotandó büntetőtörvénykönyv alapmunkálatának nyilvánított büntetőjogi tervezetet. Az országbírói értekezlet szervilis, illetve konzervatív többsége nem járult hozzá olyan munkálat életbe léptetéséhez, amely a büntetőjog gyökeres reformját a politikai szabadságjogok gyakorlásának biztosítékrendszerével társította. Viszont maga Deák, majd azt követően, hogy a Februári Pátens kiadásának másnapján odahagyta az értekezletet, a felfogásához közel állók csoportja is belenyugodott a jobbágyfelszabadítás végrehajtását újraszabályozó úrbéri pátens változatlan fenntartásába, és közreműködött a bányaszabadság érvényesülésének korlátozásában.

A megyei bizottmányok társadalmi kérdésekben való állásfoglalását a volt kiváltságosokból és értelmiségiekből álló többségük határozta meg. Politikai meggondolások sora és az magyarázza, hogy a hajdani kiváltságosok jelentős része sem volt közvetlenül érdekelt a jobbágyfelszabadításhoz kapcsolódó birtokrendezési ügyekben, miért tért el annyira egymástól a megyék elvi állásfoglalása és gyakorlata az 1848-as törvények, még inkább az Országbírói Értekezlet által érvényben tartott úrbéri pátens alkalmazásában. Több megye, mindenekelőtt Bihar és Szabolcs bizottmánya hajdani földesurak (köztük Lónyay Menyhért) kérésére még katonaság igénybevételére is hajlandó volt az úrbéri pátens alapján foganatosított rendezés fenntartására. Másutt – és ebben Pest megye haladt az élen – a paraszti érdekek méltánylása sem hiányzott, noha a szórványosan jelentkező nyílt földosztó törekvésekkel mindenütt szembefordultak. A parasztság osztályküzdelmeinek homlokterében álló kérdések tekintetében legjelentősebb Bars megye arra irányuló kezdeményezése volt, hogy a hajdani jobbágyság telki állományának közel hetedét tevő maradványföldek ne csak önmegváltás útján válhassanak paraszti tulajdonná, amint a pátens rendelte, hanem állami kártalanítással. A javaslat Csanád, Sopron és Torontál támogató állásfoglalásával került az országgyűlés elé. A megyei bizottmányok állásfoglalásának ellentmondásosságában szerepe volt annak, hogy az emigráció – általánosságban tartott demokratikus céljain túl – csak tartózkodóan nyilatkozott a birtokrendezés függő kérdéseiről.

Megoszlott a törvényhatóságok álláspontja a polgári szabadságjogok érvényesítésének ügyében is. A megyék többsége utat engedett a parasztság önkormányzati törekvésének. Ennek nyomán szinte általánossá vált a bírák és elöljárók szabad választása. Pest megye ismételt közbelépéssel biztosította Óbudán a hajógyári munkások kétségbe vont választójogát, korlátlanná tette az egyesülési jog gyakorlását, szembeszállt az Országbírói Értekezletnek a botbüntetést érvényben tartó rendelkezésével. Ugyanakkor Pest városának tanácsa, amelynek többségét még mindig a volt kiváltságosok alkották, a kisebb-nagyobb sztrájkokkal is hangját hallató munkásság problémáit rendészeti ügynek minősítette, s szűkkeblű magatartást tanúsított egyletalakító törekvésükkel szemben is. Retrográd gazdaságpolitikai határozatával, az 1860-ban életbe léptetett iparszabadság felfüggesztésével pedig elsősorban a kiváltságos testületek és a céhek keretein kívül működő zsidó kereskedők és iparosok korlátozására törekedett.

Az önkényuralom válságának időszakára megnövekedett az ellentét az erősen differenciálódó, szemléletileg is mindinkább megoszló zsidóság gazdasági-társadalmi szerepe és jogi helyzete között. Az 1849-ben egyszer már kimondott jogegyenlősítésük érvényesítéséért folytatott küzdelemmel párhuzamosan belső harcra került sor a maradiak, a konzervatívokhoz hajlók és a magyar nemzeti mozgalom támogatására felsorakozók között. A küzdelemben a legfontosabb területeken, így Pesten is a „haladás pártiak” kerekedtek felül, zömben értelmiségiekkel váltva fel közösségi életüknek még irányt szabó vezetésében az addig azt monopolizáló, s a konzervatív arisztokratákhoz hajló nagykereskedő csoportot. A magyar nemzeti mozgalommal teljes azonosulást hirdető irányzat a sikeres előretörésben támaszt talált abban, hogy az ellenzéki mozgalom egésze, legkivált pedig az emigráció célul tűzte a zsidók rovására még fenntartott megkülönböztetések felszámolását.

A magyarsággal együtt élő nemzetiségek aggodalommal vegyes reménykedéssel figyelték a tizenkét év után a legális fórumokon először megjelenő politikusok megnyilatkozásait. Az önkényuralom sokukat közelítette az elnyomás közösségében velük osztozkodó magyarsághoz. A Bach-rendszer összeomlása örömet keltett, a maradványai elleni küzdelem együttműködést sugallt. Ugyanakkor az 1848-as alap helyreállításának programja olyan gyanút ébresztett, amelyet a császári hatalom elkötelezettjei élesztettek is: vajon a magyar mozgalom nem irányul-e nemzeti törekvéseik elnyomására s a hajdani politikai hegemónia restaurálására?

Fraternizáló magyar felszólalásokban és ezek kedvező visszhangjában nem volt hiány. Számos kortársának törekvéseit fejezte ki Medgyes Lajos Békeszózatának költői felhívása („Testvérkezet! testvérkezet! – Magyar, szláv és oláh elem!”), de a nemzetiségi ellentétek feloldását előmozdító konkrét javaslatok publikálására már sokkal kevesebben vállalkoztak. A megbékélés és összefogás alapkérdéseinek tisztázására törekvő magyar megnyilatkozások közül a legmesszebbre mutató, Kossuh alkotmányjavaslata nem volt teljesen ismeretlen idehaza. Féllegálís röpiratként, gyatra, a szerzőre csak közvetve utaló fordításban az országban is kiadták. Károlyi Ede gróf, a titkos ellenállási mozgalom vezetőségi tagjaFoederált Hunnia vagy a nemzetek egyesülése címen két kiadásban is megjelentetett röpiratának igazi jelentőségét az adta, hogy legalább megközelítő hűséggel ismertette a szövegszerűen szinte hozzáférhetetlen 1849. évi szegedi nemzetiségi házhatározat rendelkezéseit, de csak mint a hajdani magyar kormány javaslatát. Egyébként a „foederalismus eszméjéről” szólva az „alkotmányjavaslat” egyes elemeit ötvözte saját, kevéssé kézzelfoghatóvá tett elgondolásaival. Mocsáry Lajos újabb röpiratban (Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában) a magyar nyelvű országgyűlésen kívül minden szinten szabad nyelvhasználat biztosítását kívánta, s azt fejtegette, hogy a „népképviselet” következetes érvényesítésével lehet és kell a nemzetiségiek általa már korábban is szorgalmazott „tettleges egyenjogúságát” előmozdítani, ugyanakkor elhárított minden föderalista elképzelést. A sajtóban és a szónoki emelvényeken egymást érték a nemzetiségiek megnyugtatását célzó, „jogos” követeléseik méltánylását ígérő megnyilatkozások. A magyarság mint „erősebb fél” engedményeit erkölcsi kötelezettségként is sürgette Vajda János. A Deák köréhez tartozók közül Eötvös József, Kemény Zsigmond és Lukács Móric pozitív, a korábbi magyarosító törvények revíziójának szükségességét elismerő megnyílnikozásai az utóbbi részéről annak nyílt megvallásával társultak. hogy az engedmémyekkel „egyfelül a reakció, másfelül a forradalom” ígéreteit kívánják ellensúlyozni.[25] Jókai Mór arra figyelmeztetett, hogy „Európa… várja tőlünk azt, hogy mint tudjuk Kelet-Európa érdekeit előrelátó ésszel, nemes előzékenységgel magunk körül consolidálni?” S szónoki kérdésére a helyes feleletet többek közt abban látta, hogy „amit saját nemzetiségemnek követelek, azt nem tagadom meg a másétól… Semmi nemzeti törekvés erőszakos elnyomására sem a hon határán belül, sem ezen kívül segédkezet nem nyújtok”.[26] A horvát Mirko Bogović, a szerb Mihajlo Polit-Desančić és Jakov Ignjatović, a szlovák Ján Palárik és Stefan Marko Daxner, a román George Bariț sok más nemzetiségi politikussal együtt jelét adta annak, hogy kész az abszolutizmusellenes Összefogás előmozdítására.

A törvényhatóságokban a nyelvkérdés jelentette az első próbatételt. A nemzetiségi többségű megyék közül Liptó, Turóc, majd jóval később Krassó is – túllépve a szabad nyelvhasználatot kimondó kancelláriai nyelvrendeleten – párhuzamos jegyzőkönyvvezetést rendszeresített. A többi elvileg deklarálta, illetve elismerte a tanácskozásban a vegyes nyelvhasználatot, de az nem mindenütt érvényesült ténylegesen a gyakorlatban. Noha a nyelvkérdés igen nagy fontosságúnak bizonyult, nyilvánvalóvá vált az is, hogy a román, a szerb és a szlovák politikai vezető rétegekben erősödőben voltak azok az irányzatok, amelyek – Magyarország állami egységét általában elismerve – területi autonómiára törekedtek. Egyesek közülük a hajdani – átmeneti vagy tartós – különállás történelmi tényeire, mások a nemzeti önrendelkezés korszerű érveire hivatkoztak. Velük szemben is erős hangsúlyt kapott egyes megyei megnyilatkozásokban a területi integritás, sőt a magyar vezető szerep általánosítottan megfogalmazott követelése. Noha magyar részről is hangzottak el fenntartások a Vajdaság és a Bánság, a Muraköz és a Partium visszakebelezésének önkényuralmi módja ellen, a konzervatívok a végrehajtásban támaszkodhattak a magyar politikai erők túlnyomó többségére. Súlyos konfliktusra került sor a partiumi Zaránd megyében, ahol a magyar birtokosok a bizottmányban kisebbségbe kerültek. A román tisztikar „törvénysértő” eljárását sérelmező panaszukra a kancellária felfüggesztette a megye autonómiáját, és mind a közigazgatást, mind az igazságszolgáltatást ismét az önkényuralmi hatóságok kezébe adta.

Erdély különállását a Februári Pátens is fenntartotta. A konzervatívok hatalmi eszközeik felhasználásával törekedtek a politikai hegemónia biztosítására, antidemokratikus elveikkel és gyakorlatukkal nagy kárt okozva az Önkényuralom-ellenes együttműködés magyar kezdeményezőinek. A konzervatívok politikájának nagy része volt abban, hogy nem jöhetett létre megegyezés az uralkodó által az erdélyi törvényhozás újjászervezésére 1861 februárjában egybehívott gyulafehérvári értekezleten.

Az 1861. évi országgyűlés pártviszonyai

Az országban csapatmozdulatok történtek. Egyidejűleg nyilvánosságra hozták Benedek táborszernagynak, immár az itáliai seregek főparancsnokának hadparancsát, amely kíméletlen megtorlással fenyegette a császárral netalán szembeszegülő magyar politikusokat. Az országgyűlésről megnyílásától kezdve kétségtelenné vált, hogy megtagadja küldöttek választását a fölébe rendelt birodalmi tanácsba. Ferenc József arra kényszerült, hogy a magyarországi, az erdélyi, a horvátországi és az olasz képviselők távollétében megnyitott csonka parlamentben mondja el trónbeszédét, amelynek összbirodalmi egységkoncepcióját a magyar önrendelkezési törekvésekkel sokban rokonszenvező cseh és galíciai lengyel képviselők ellenzésével fogadta el a jórészt osztrák–német centralista többség.

A magyar országgyűlés április 6-i, törvényellenesen Budán tartott megnyitóját – az emigráció üzenetének megfelelően – Teleki és a képviselők túlnyomó többsége bojkottálta. Az abonyi program ismeretében Teleki mögött csoportosulók (a birtokos nemesség és a nemesi értelmiség zömének képviselői, de a polgári és a nemzetiségi képviselők túlnyomó része is) valamennyi pártkérdéssé tett ügyben, így a képviselőház tisztikarának megválasztása során is többséget szereztek. A kisebbség tábora (a nagybirtokosság többsége, a volt centralistákat követő értelmiségiek, továbbá a katolikus egyházi befolyást érvényesítő képviselők zöme és a középbirtokosok jelentős hányada) hamarosan a Felirati Párt elnevezést kapta. Vezetője, Deák (aki megkapta az önálló irányzat alakítására a képviselőházban kellő súllyal nem rendelkező konzervatív arisztokrata csoport támogatását is) azt indítványozta ugyanis, hogy feliratban kérjék az uralkodótól az 1848-as törvényes alap helyreállítását, s így teremtsék meg a Habsburg-hatalom és a „nemzet” közötti ellentétek felszámolásának feltételeit. Teleki ezzel szemben azt javasolta, hogy az országgyűlés követelje nyilatkozatban törvényes jogainak csorbítatlan érvényesítését, s felkészítve a nemzetet a helytállásra oszoljék fel. Pártjának vezérkara, amely zömében az ellenállási mozgalomnak éppen általa az élre segített irányítóiból került ki, tekintettel a tavaszra remélt háborús kezdeményezés késedelmére is, túl radikálisnak találta javaslatát. A párt vezetőségének a többsége Teleki unokaöccsének, Tisza Kálmánnak az indítványára úgy foglalt állást, hogy az országgyűlés határozatban tisztázza álláspontját, de maradjon együtt esetleges további lépések lehetőségének a biztosítására.

Teleki és a mögéje sorakozott Határozati Párt vezérkara közti konfliktust elmélyítette Kossuthék új tájékoztatója a nemzetközi helyzet alakulásáról. A Telekiékhez április végén ért titkos üzenet becsületesen közölte, hogy az olasz kormány belső okok és a nagyhatalmak akadályozó erőfeszítései miatt az évben előreláthatólag nem kezdeményez háborút. Az emigráció vezetői a kalandor külső kezdeményezést továbbra is határozottan elutasítva, az alku megakadályozását kívánták híveiktől mindaddig, amíg az elkerülhetetlennek ítélt új olasz–osztrák háborúra sor kerül. Ugyanakkor a nemzeti ellenállás otthoni vezetőire hárították a döntés felelősségét mind a Habsburg-hatalom válságának kiaknázatlanul hagyásáért, mind egy hazai felkelés esetleges kirobbantásáért, amelyről azt jelezték, hogy véleményük szerint az olaszok harcba szállását is maga után vonná. Ez a feltételezésük korántsem volt megalapozatlan. Cavour miniszterelnök – az olasz hadsereg legfőbb vezetőivel folytatott egykorú levelezésének tanúsága szerint – az általa még késleltetni kívánt magyar kezdeményezés esetében valóban elkerülhetetlennek látta Olaszország hadba lépését is. Erről azonban Kossuthék természetesen nem tudtak, s mivel nem kaptak egyértelmű biztosítékot az önálló magyar felkelés támogatására, tartózkodtak attól, hogy kintről kezdeményezőként lépjenek fel.

A kialakult új helyzetben a Határozati Párt vezetőségében – éles viták után – többséget kapott Károlyi Ede gróf indítványa: támogassák Deák javaslatát, de a külügyi önrendelkezésre és a belpolitikai teendőkre kiterjeszkedő tartalmi „módosítványokkal”, formailag pedig határozatként. Teleki azonban a május 8-án kezdődő képviselőházi vitára olyan indítványt készített, amely ennél nagyobb mértékben különbözött Deákétól. Noha a felszabadító háború aktuális lehetősége híján a forradalmi kezdeményezést elhárította, és készségét jelezte az új biztosítékokkal megerősített, 1848-as alapon kötendő megegyezésre, a tényleges fő feladatnak továbbra is a Magyarország önrendelkezésének elismerését mellőző alku megakadályozását tekintette. Ezt egybekapcsolta a fegyverhez nyúlás belpolitikai feltételeinek biztosítására irányuló törekvésekkel. Ezért a Habsburg-hatalom számára – hátrahagyott munkálatának tanúsága szerint – elfogadhatatlan feltételeket kívánt szabni. Így – többek között – az 1848-as törvények csorbítatlan visszaállítása mellett a hadsereg felhasználási jogának az uralkodó hatalmából az országgyűlésébe való juttatását, önálló magyar külpolitika biztosítását, a Habsburg-hatalom haladásellenes nemzetközi tevékenységének felszámolását kívánta. Ne hagyjon kétséget az országgyűlés az iránt sem – folytatta, hogy az elnyomó hatalommal való megalkuvásról történjék bármi, szó sem lehet.

Az államjogi vita és következményei

A vitában az önkényuralom éles bírálata és Ferenc József személyes felelősségének sokszor kíméletlenül őszinte taglalása párosult a pénzügyi és gazdasági kizsákmányolás tényeinek – olykor túlzásoktól sem mentes – felsorakoztatásával és a gazdasági önrendelkezés politikai biztosítékai megteremtésének az igényével. Nemzetközi vonatkozásban a feliratiak egy része (köztük Andrássy Gyula) azt emelte ki, hogy csak a perszonális unió szilárdíthatja meg a nagyhatalomként egyensúlyozó szerepre hivatott Habsburg-birodalmat, amit magyar szempontból is kívánatosnak ítélt, mire józanító gúnnyal vágott vissza Madách Imre szónoki kérdése: „tartozik-e az boldogságunkhoz, hogy nagyhatalmasság legyünk?”[27] A határozatiak közül egyesek (Károlyi Ede, Kállay Ödön) arra is figyelmeztettek, hogy a cári hatalmi törekvésekkel szemben nem a német túlsúly kialakítása az európai haladás biztosítéka, hanem a kelet- és középeurópai népek önrendelkezésének a lehetővé tétele. Erős hangsúlyt kapott a magyar, az olasz és a keleteurópai népek egymásrautaltsága és annak jelzése, hogy készek együttműködni a birodalom más nemzeteivel, elsősorban a csehekkel és a lengyelekkel (Szilágyi Virgil, Mocsáry Lajos). Nem hiányzott a számvetés a birodalom felbomlásának a lehetőségével, összekötve a nagynémet egység létrejöttének, illetve a birodalomból kiszakadó népek és a dunai fejedelemségek által alkotandó szövetségnek a kilátásaival (Szilágyi Virgil). A társadalmi és a nemzetiségi kérdéskörben a jogegyenlőség követelményeinek hangoztatása csak kivételesen társult konkrétumokkal. A vita során – noha a forradalomra törekvés vádját a felszólalók többsége meggyőződésből, illetve az ellenállási mozgalom legális taktikájának megfelelően elhárította – számosan utaltak az „önvédelmi” harc vállalására (például Bánó József, Madách Imre, Ivánka Imre), sőt akadtak a hatalom megdöntésével alig burkoltan fenyegetőzők is (például Buday Lőrinc, Domahidy Ferenc, Patay József).

A negyvennyolcas közjogi alap helyreállításának követelését többen társították a hadügyi és külügyi önrendelkezés biztosításának az igényével. A feliratiak Deák érvelését szőtték tovább az alapszerződésnek minősített pragmatica sanctio és a 48-as törvények összhangjáról, az erre épülő államjogi kapcsolat perszonáluniós jellegéről. Míg a határozati szónokok zöme csak a mindezekből levezetett politikai következtetéseket vitatta, Révész Imre debreceni lelkész a pragmatica sanctio meghatározó szerepének a kritikáját is adta. Deák által elutasított, de soha meg nem cáfolt tétele szerint az 1723. évi törvények az 1790–91-es és az 1848-as törvényekkel azonos minőségű jogforrások, ez pedig – a polgári alkotmányos jogfejlődés elveinek megfelelően is – azt jelenti, hogy ellentmondás esetén kizárólag az utóbb keletkezett törvények rendelkezései érvényesek.

A határozatiak voltak többségben, őket támogatták szinte kivétel nélkül a nemzetiségi képviselők is. Mégis, a június 5-i szavazáson a felirat három szavazatnyi többséget kapott. A Határozati Pártban egy szervezett csoport önleszavaztatási manővert hajtott végre. Mint Podmaniczky Frigyes báró, a párt egyik vezetője, a képviselőház alelnöke később emlékirataiban megvallotta, a nemzetközi helyzet alakulása „s a nemzetiségek ingadozó magaviselete tekintetbe vétetvén, pártunk tevékeny s higgadtan gondolkozó tagjai által oda érlelődött a meggyőződésünk, hogy a határozati javaslatnak többségre jutása oly felelősséggel terhelné meg pártunkat, mely alól kibontakoznia, s amellyel szembeszállnia aligha volna lehetséges. Elhatároztuk tehát ketten, Almásy Pál és én, hogy a szavazásnak oly irányt fogunk adni, hogy a felirati indítvány fogadtassék el 2–3 szavazati többséggel.”[28] A manőver, amelyben Bethlen József és Szapáry Gyula grófok, Kálóczy Lajos és Imrédy Lipót is közreműködött, csábítással, fenyegetéssel, ha kellett, az emigráció állítólagos titkos utasítására való hivatkozással, sikerrel járt. Noha a manővert a díszletek mögött szervezték, a fondorkodók egy része lelepleződött, Tisza azonban megvédte őket. A sajtó hallgatását a Határozati Párthoz tartozó Pesty Frigyes temesvári lapja törte meg: „Az ember majd kísértetbe jő azt gondolni, hogy komédiát játszanak odafönn, mert ámbár a pesti lapok takargatják… kicsinált dolog volt az egész, s a határozatiak kiereszték kezükből a fonalat. Meghajolt a nemzet, mely eddig csak törni tudott… Vigyázzatok, nehogy a hasznosság mázát elhordja a fuvallat, s átvigyorogjon alóla a fakó gyalázat. ”[29] A határozati képviselők közül többen, így Révész Imre is, már előbb meghasonulva a Tisza irányította pártvezetés politikájával, lemondtak mandátumukról. Az öncsonkítás meggyorsította mintegy két tucat „szélsőbaloldali” képviselő különválását. A csoportjukhoz tartozó Várady Gábor az önleszavaztatás keltette visszatetszést kihasználva terjesztette elő és fogadtatta el – Deák minden tiltakozása ellenére – a képviselőház többségével nevezetes módosítványát. Ez a feliratot megfosztva annak kilátásba helyezésétől, hogy követelései elfogadása esetén az országgyűlés kész az uralkodó trónigényének elismerésére, alkalmas volt arra, hogy megakadályozza egy esetleges alku létrejöttét. A módosítás elérte közvetlen célját, Ferenc József a felségsértőnek tekintett felirat átvételét is megtagadta. Az országgyűlés többségének újratámadt radikalizmusa azonban korántsem maradt töretlen.

A „provizórium”

A helytartótanács elnökévé, titkos utasítással a „közrend” fenntartására jóformán korlátlan jogokkal felruházott helytartóvá a császár Pálffy Móric gróf altábornagyot nevezte ki, aki 1849 után saját honfitársait sanyargató csendőrparancsnokként vált hírhedtté. A törvényhatóságok élére megbízható főispáni helytartók, illetve királyi biztosok kerültek, akik azonban az ország túlnyomó részén a szervezett ellenállás megtörése után is csak nagy nehezen tudtak megfelelő apparátusra szert tenni.

Az új szisztémát sajátos ellentmondás különböztette meg a korlátlan önkényuralomra alapozott 1850-es évekbeli kormányzati rendszertől. Az Októberi Diploma után hozott intézkedések egy része fennmaradt. Így azokban az ügyekben, amelyeket nem utaltak a katonai bíróság elé, továbbra is az 1861-ben újjászervezett magyar bíróságok ítélkeztek a felélesztett magyar törvények, illetve az Országbírói Értekezlet által javasolt ideiglenes törvénykezési szabályok szerint. A közigazgatásban a továbbéltetett magyar és a központosítás követelményei szerint kialakított összbirodalmi elemeknek sajátos keveréke alakult ki. A Bach-rendszerhez viszonyítva a megújított önkényuralom azáltal is provinciális színezetet kapott, a centralizációs politika azért sem érvényesülhetett olyan mértékben, mint az 1850-es években, mert a Lajtántúlon félalkotmányosság dívott, míg Magyarországon Schmerling az alapvető polgári szabadságjogok semmibevételével kormányozhatott. A magyarországihoz sokban hasonló „rendezés” valósult meg Erdélyben is, amelynek kormányzata Nádasdy Ferenc grófnak, az önkényuralmi rendszer volt birodalmi igazságügyminiszterének a kezébe került. Ott azonban a bécsi hatalompolitikai érdekek szerint újjáalakított törvényhatósági testületeket is működtették, a törvényszékeket pedig a birodalmi jogszabályok érvényesítésére kötelezték. A provizórium magyarországi meghirdetését követően feloszlatták a – részvételét a birodalmi tanácsban ugyancsak megtagadó – horvát országgyűlést is. A horvát törvényhatóságok működését azonban továbbra is engedélyezték, tekintettel arra, hogy csak tiltakoztak a törvénytelen rendelkezések ellen, de nem szegültek nyíltan szembe a végrehajtásukkal.

A megújított önkényuralom magyarországi érvényesítőinek elsődleges feladatává tették, hogy az 1860–61-ben Magyarországon újra feléledt „forradalmiságot” gyökerestül kiírtsák. Mindenekelőtt a félelem vezette erre őket, hiszen maga Albrecht főherceg, az ország volt kormányzója, a császár nagybátyja ítélt úgy, hogy a birodalom nem élné túl az 1848-as forradalom új kiadását.

Konzervatív kiegyezési ajánlat

A magyar országgyűlést 1861 nyarán feloszlató uralkodói rendelet ígéretet tartalmazott egy új országgyűlés egybehívására. Schmerling hajlott is erre. Egyfelől, mert tudta, hogy a korlátlan önkényuralom hosszantartó gyakorlása Magyarországon csorbát ejt sokat fitogtatott alkotmányosságán, másfelől, mert úgy számított, hogy ha a pesti országgyűlés ismét megtagadja képviselők küldését a birodalmi tanácsba, ezt újabb érvül használhatja arra, hogy a Februári Pátens idevágó rendelkezése értelmében közvetlen választásokkal erőszakolja ki csonka „parlamentje” kiegészítését. A magyar kormányszékek vezetőinek taktikai elképzelései azonban eltértek az övétől. Forgách kancellár az országgyűlés késleltetését kívánta mindaddig, amíg reményteljessé nem válik egy kompromisszumra kész többség kialakítása. Pálffy helytartó 1862 februárjában emlékiratba foglalta azt a véleményt, hogy egyelőre „a kormánynak… olly irányt kellend követnie, mellynek feladata a végérvényű törvényes tárgyalásoknak terét… előkészíteni”.[30]

Schmerling és remélt magyar tárgyalópartnerei azonban nem mozdultak az országgyűlés feloszlatásakor elfoglalt elvi pozícióikból. Így a „rendezést” célzó tárgyalások előkészítése a „forradalmi szellem” kiirtását szorgalmazó rendszabályokon, illetve a kitüntetések osztogatásában és az anyagi kedvezések megcsillantásában testet öltő puhítgatási kísérleteken érdemileg nehezen jutott túl. 1862 végén azonban Forgách kancellár a beteg császárné felgyógyulása alkalmából részleges amnesztiát eszközölt ki az uralkodótól, majd elérte, hogy gróf Apponyi György országbíró, a szervezett magyar konzervatív csoport utolsó, még vezető tisztséget betöltő tagja megbízást kapjon egy kibontakozási terv előterjesztésére.

A konzervatívok – emlékiratuk tanúsága szerint – mind a Februári Pátens, mind az 1848-as törvények módosítására készen állottak, hogy tovább jussanak az Októberi Diplomával tört úton. A konzervatív emlékirat „fő céllá” a Habsburg-birodalom szilárdságának, „belső jólétének és nagyhatalmi állásának” biztosítását emelte, s ezzel összhangban ítélte fenntartandónak „a magyar korona országainak történet-politikai jogállását”. Az eleve sikerteleneknek tartott centralisztikus kísérletekkel ellentétben – fejtegette – az „olyan egyenjogú dualizmus, amely a felségjogokat és az állami czélok közösségét megóvja, nemcsak a pragmatica sanctio sarkalatos határozmányainak felelne meg, hanem megtörné azon passiv ellenállást, amelyet Magyarország önfenntartása ösztönéből, de a monarchia legfőbb állami czéljai kárára eddig kifejtett”. A tervezet az uralkodó vitathatatlan felségjogának minősítette a külügyek irányítását. Fenntartandónak ítélte az uralkodó mint „legfelsőbb hadúr közvetlen parancsa alatt” álló véderő egységét és a védkötelezettség közösségét is, de elkerülhetetlennek tartotta, hogy legalább a rendkívüli hadkiegészítés megszavazására a magyar országgyűlést jogosítsák fel. Ugyanakkor a nemzetőrségről intézkedő törvény „eltörlését” javasolta. A pénzügyek terén alapkövetelménnyé emelte, hogy „a magyar korona országai” „százalékos arány”, „quota” szerint járuljanak hozzá a birodalom egészét érintő kiadásokhoz és az államadósság terheinek a viseléséhez. Hangsúlyozta „az egység szükségét” a nemzetközi szerződések által szabályozott kereskedelmi és vámügyekben, a hírközlés és a „birodalmi közlekedés” terén. A „közös ügyek” vonatkozásában azt kívánta, hogy azok kormányzati szinten „birodalmi miniszterek”, törvényhozási szinten pedig a „monarchia mindkét részéből kikerülő”, országgyűlésileg választandó két „állandó delegatio” hatáskörébe tartozzanak. A két delegáció egyenjogúságát „a szavazatok számának paritása” biztosítsa. A „birodalmi miniszterek” a delegációknak legyenek felelősek. A „megmérhetetlen többség” igényeire hivatkozva elkerülhetetlennek ítélte. hogy „a magyar korona országai területi egysége helyreállíttassék”, és kerüljön sor „magyar minisztérium kinevezésére”. Ugyanakkor az uralkodó felségjogainak biztosítása érdekében azt ajánlotta, zárják ki a nádort (ha ez a tisztség egyáltalán betöltésre kerülne) a legfőbb végrehajtó hatalom gyakorlásából, viszont tegyék korlátlanná az uralkodó jogát tanácsosainak és a végrehajtó hatalmi közegeknek a kinevezésére, valamint a magyar országgyűlés feloszlatására. Meggyőződését fejezte ki, hogy „a jogállapot helyreállítása” ilyen alapon mindazon elemeket, „amelyek pozitíve nem tartoznak a forradalomhoz”, az uralkodóhoz közelítve „felszabadítja a passzivitás béklyóiból, amelyeket a jog megtagadása rakott reájok, és ami által a korona elleneivel mintegy egyesítettek”.[31] Az utalás egyértelmű volt. Apponyiék azzal kecsegtették az uralkodót, hogy programjuk alkalmas a legális fórumokon a közös 48-as jelszó mögött felsorakozott erők végleges megosztására és azoknak a megnyerésére, akikről feltételezték, hogy maguk is kompromisszum révén keresik a kiutat az adott helyzetből.

A konzervatívok nagyszabású tervezetének legtöbb eleme korántsem volt új. Már 1849-et közvetlenül követően a birodalom újjászervezésének befolyásolására törekvő röpiratírók megfogalmazták azt a véleményt, hogy ”kibontakozás” csak a pragmatica sanctióhoz, a birodalom államjogának ”alapjához” visszatérve képzelhető el (például gr. Mailáth Kálmán), hogy a birodalmat paritást érvényesítő dualista szerkezetűvé kell tenni (Grosschmid Gábor), a közös ügyek kezelésének feladatát pedig a törvényhozó testületek által kiküldött bizottságokra kell ruházni (egy Stuttgartban megjelent röpirat névtelen szerzője). Apponyiék természetesen messzemenően támaszkodtak az Októberi Diploma konzervatív előmunkálataira, mindenekelőtt gróf Dessewffy Emil tervezeteire. Feltehetően merítettek Eötvös Józsefnek az önkényuralom válsága idején kiadott röpirataiból és Trefort Ágost 1862 nyarán készült munkálatából, amely azonban önálló magyar hadsereg és magyar hadügyminisztérium szervezésének szükségessége mellett érvelt, a „közösnek” tekintett külügy és kereskedelemügy terén intézkedő delegációk számára pedig törvényhozói jogkört kívánt biztosítani.

A „közös ügyek” körének, még inkább kezelésük módjának a meghatározásába, a birodalmi, illetve az országos minisztériumok munkamegosztására, a delegációs rendszerre és funkcionáltatására vonatkozó javaslatokba nagyon sok került át egy bécsi szerzőpár tervezetéből is. Az 1848-as bécsi forradalmi mozgalmakban játszott kimagasló szerepe óta az osztrák liberálisok balszárnyának jelentős képviselőjeként számon tartott, óbudai születésű Adolf Fischhof és Joseph Unger jogászprofesszor A magyar kérdés rendezéséhez című német nyelvű röpirata azonban az uralkodó felségjogának alkotmányos korlátozásával is a kialakuló új államberendezkedés polgári parlamentáris jellegének biztosítására törekedett. Amikor a röpirat 1861 tavaszán megjelent, a Deákhoz közel álló Pesti Napló hasábjain Falk Miksa még elutasítóan foglalkozott javaslataival, „különösnek” nevezve a tervezetet, mert „a tekervényes utat választja, egyedül azért, hogy a personalis unió ösvényére ne kelljen lépnie”.[32] Alig három hónappal később, az országgyűlés utolsó heteiben Dessewffy Emil arról számolt be egy Apponyihoz intézett levelében, hogy Deák, akivel „négyszemközt” beszélgetett, nemcsak „belátja, hogy a katonai hatalomnak a császár kezében kell lennie”, elkerülhetetlennek ítélve bizonyos pénzügyi engedményeket is, hanem „annak a lehetőségét fontolgatja, küldjön ki Magyarország állandó megbízottakat, akik esetről-esetre gyakorolnák az érintkezést az állandó osztrák megbízottakkal”.[33] Azaz maga Deák már 1861-ben fontolgatta azt, hogy a FischhofUnger röpirat által ajánlotthoz nagyon hasonló „tekervényes útra” lépjen. Apponyi, aki a Deákkal fenntartott kapcsolatát az országgyűlés idején „a legbizalmasabb” jelzővel illette, egyenesen úgy ítélte, a feliratiak vezére arra törekszik, hogy „a forradalmi irányzat szarvát letörje, amiben azonban óvatosan kell eljárnia”.[34] A konzervatívok 1862 végén, ilyen előzmények után feltehetően abban reménykedve nyújtottak be tervezetüket Bécsben, hogy annak alapján legalább megindulhat a közvetett párbeszéd a császár és Deák között is. Apponyi megküldte az emlékirat másolatát a feliratiak vezérének, Deák tényleges próbatételére azonban sor sem került.

1863 kora tavaszán értesült Apponyi hivatalosan az emlékirat elutasításáról. Mire az erről szóló kancelláriai tájékoztatást kézhez kapta, már megkezdődött a magyar kérdést jórészt a császár elnökletével megvitató minisztertanácsok sorozata. Ezen nyilvánvalóvá vált, hogy maga Forgách kancellár is eredménytelenül kísérletezett, egy kibontakozási terv elfogadtatásával. Pedig javaslata, amelynek kidolgozásában minden jel szerint tevékeny szerepet játszott Kovács Lajos, hajdani „békepárti” ideológus, Apponyiék munkálatánál sokkal inkább törekedett arra, hogy érintkezési pontokat találjon Schmerlingnek a Februári Pátensre alapozott „alkotmányos” berendezkedésével. Az uralkodónak széles körű felségjogokat biztosítva, maguknak „a közös ügyeknek” a körét és kezelési módját a birodalmi tanács és a magyar országgyűlés „elődelegációi” révén kívánta legalábbis előkészíttetni s utána mindkét törvényhozó testülettel jóváhagyatni. A továbbiakra vonatkozóan azt ajánlotta, hogy „a közös ügyek” kezelését a két törvényhozás által választott, alsó- és felsőházra tagolódó, de közös delegáció lássa el (ami minőségileg kevéssé különbözött volna Schmerlingnek a „tágabb birodalmi tanács” létrehozására irányuló törekvésétől). A Februári Pátensre alapozott rendszerrel kompromisszumot kereső tervezet centralisztikus vonásait erősítette, hogy elhárította egy magyar kormány felállításának még a gondolatát is, reménytelennek ítélve, hogy Magyarországon az 1848-as kormánynál szűkebb hatáskörűvel valaha is beérjék.

A helyzet ura egyelőre Schmerling maradt. Ferenc József, noha rokonszenvéről biztosította Forgáchot, az adott viszonyok megszilárdítására törekedett. Tartott a nagy erővel kibontakozó lengyel felkelés következményeitől, az új porosz kancellár, Bismarck ambícióitól és attól, hogy újra kiéleződik az itáliai konfliktus. Ugyanakkor hatott rá államminiszterének önbizalma is.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Deák valóban tartózkodott minden közvetlen bécsi kezdeményezéstől, de minden addiginál szorosabbra fűzte kapcsolatait a konzervatívokkal, akik a Forgách leváltását követő rövid megtorpanás után újrakezdték szívós küzdelmüket Schmerling pozícióinak megingatása és a Ferenc József bizalmának visszanyerése érdekében. Maga a kormányzat is élénk figyelemmel kísérte a konzervatívok és Deák között egyre szorosabbá váló kapcsolatot. Pálffy helytartó 1864 őszén szemmel látható egyetértéssel továbbította Zichy kancellárnak a pesti rendőrfőnök véleményes jelentését, amely közölve, hogy nem kerül sor az „Apponyi-párt” és a „Deák-párt” egybeolvadására, „a kormányzat szempontjából is kívánatosnak” ítélte,[35] hogy Deák megtartsa vezető szerepét az ellenzék élén, nehogy radikálisabb politikus kerüljön a helyébe. Valójában azonban már sokkal többről volt szó, mint Deáknak az ellenzék mérséklésére való felhasználásáról.

A vezető konzervatívok azt a tanulságot vonták le az Októberi Diploma hazai elutasító fogadtatásából és annak számukra oly súlyos következményeiből, hogy a siker érdekében meg kell elégedniök az előkészítő és a közvetítő szereppel. Az alkudozás formális vezetését, még inkább a kiegyezés tényleges megkötését át kell engedniök az 1848-es alapot 1861-ben megvédelmező Deáknak, aki – nem kevéssé akkori fegyvertényére támaszkodva – egyedül lehet képes többséget biztosítani az általuk már ismételten, de mindig eredménytelenül megkísérelt kompromisszum számára. Deák viszont, bármennyire közeledett is Apponyiék programjához, azt sohasem tette teljesen a magáévá. Még kevésbé volt hajlandó arra, hogy hazai befolyását kockáztatva nyíltan vállaljon közösséget az 1848-as átalakulás hajdani ellenfeleivel. Az együttműködést a konzervatívokkal ugyanakkor elengedhetetlennek ítélte, mindenekelőtt a Ferenc József bizalmának megnyerése szempontjából. Hiszen köztudott volt, mennyire viszolyog Ferenc József egy olyan alkotmányos lépéstől, amely a polgári parlamentarizmus érvényesülését mozdítja elő, kiváltképpen, ha az magyar önkormányzati törekvésekkel kapcsolódik egybe. Az adott viszonyok közt elképzelhetetlen volt, hogy bármilyen kompromisszumot célzó magyar kezdeményezés kedvező fogadtatásra találjon nála, ha nélkülözi a felségjogai tisztelőinek, ugyanakkor a forradalmi és elszakadási törekvések kipróbált ellenfeleinek ismert magyar konzervatívok támogatását. Deák azonban a konzervatívok együttműködési készségét biztosítva is várt mindaddig, amíg kétségtelenné nem vált, hogy az uralkodó kész véget vetni Schmerling centralizációs kísérletének.

Schmerling vállalkozása, hogy a Habsburg-birodalom központosítását az alkotmányosság és az abszolutizmus sajátos társításával vigye keresztül, sikertelennek bizonyult. Mindinkább nyilvánvaló lett, hogy módszerei legfeljebb Magyarország gyötrésére, de sem megtörésére, sem megnyerésére nem alkalmasak. Mind szélesebb körben vált általánossá ez a felismerés a lajtántúli német liberálisok között. S annál több aggodalmat keltett, minél inkább fontosnak tartották a birodalom németországi erőkifejtése szempontjából is a magyarországi ellenállás leszerelését. Ehhez járult a Schmerling törekvéseivel ütköző cseh és lengyel ellenállás megerősödése, sőt a lengyel felkelés nyomán az ostromállapot elrendelésének „kényszerűsége” Galíciában. A nagyhatalmú államminiszter kormányzata azonban nem csupán a birodalom struktúrájából eredő bajok orvoslására szükséges gyógyszereket nélkülözte. A politikai nehézségek mellett a dekonjunkturális jelenségek, a kapitalista fejlődés lendületét megtörő „nehéz évek” is lehetetlenné tették az államháztartás egyensúlyának helyreállítását, noha felemás takarékossági intézkedéseivel, hadsereg-, adó- és kölcsönpolitikájával saját parlamentjét és a gazdasági élet számottevő erőit is maga ellen fordította. Parlamenti elszigetelődését gyors ütemben fokozta, hogy a liberális reformok sürgetői számára nyilvánvalókká váltak alkotmányosságának szűkre vont korlátjai. Mindezt betetőzték a külpolitikai kudarcok. A Habsburg-hatalom németországi pozícióinak erősítésére irányuló politikai akciói eredménytelenek maradtak. A Dánia ellen 1864-ben a „fegyverbarátság” jegyében vívott háború következményei pedig egy közvetlen osztrák-porosz erőpróba lehetőségével is fenyegettek.

Négy esztendő kudarcsorozata lehetetlenné tette Schmerling számára, hogy sikerrel folytassa kötéltáncát a parlament és az udvar között a liberális polgárság és a konzervatív arisztokrácia kereszttüzében. Amikor 1865 tavaszán a birodalmi tanács képviselőházában jelentékeny német liberális erők is rohamra indultak ellene, Ferenc József már elhatározta az államminiszter leváltását. Az uralkodó immár bízott abban, hogy a konzervatív arisztokrácia újabb kibontakozási kísérlete elnyeri a Deák vezette magyar politikai erők támogatását is, és így végre megszilárdul birodalmának egysége.

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

1865 elején amikor bizalmatlansággal vegyes reménykedéssel arról szállongtak hírek a magyar politikai vezető réteg köreiben, hogy Schmerling kénytelen eltekinteni a magyarországi közigazgatás és igazságszolgáltatás „oktrojjal”, rendeleti úton történő szabályozásától, s a minisztertanács a császár kívánságának megfelelően az alkotmányjogi kérdések tisztázására országgyűlés összehívásának előkészítését határozta el, jelent meg Deák Ferenc Adalék a magyar közjoghoz című tanulmánya. A Csengery Antal közreműködésével írott műben Deák vitába szállt Wenzel Lustkandl 1863-ban megjelent államjogi munkájával, amely mintegy összegezte a Lajtántúlon az 1861. évi országgyűlési feliratok ellenében felhozott és a „jogeljátszás” puszta kinyilatkoztatásán túlmutató érveket. Deák mindenekelőtt annak az állításnak a tarthatatlanságát bizonyította be, hogy az 1848-as törvényeket keletkezésük körülményei miatt nem lehet jogérvényeseknek tekinteni. Ragyogó elemzéssel mutatta ki, hogy a kifogásolt mozzanatok (néhány követ utasításától eltérően szavazott, a főrendeknél közfelkiáltással hozott határozat is született) a Habsburg-hatalom által olyannyira megbecsült 1687. és 1723. évi trónörökösödési törvények születésekor sem hiányoztak. Rámutatott, milyen önellentmondásba került Lustkandl, amikor arra hivatkozott, hogy az általa már eredendően jogerő nélkülieknek tekintett 1848-as törvényeket a magyar országgyűlés a trónfosztással érvénytelenítette. Finom gúnnyal utalt arra, hogy az osztrák államjogász ezzel az önkényuralomnak azt a „jogeljátszási” elméletét elevenítette fel, amelytől egyébként elhatárolódni igyekezett. A legtöbb érvet Deák annak az állításának cáfolatára fordította, mely szerint Magyarország és az „örökös tartományok” között a történeti múltban reáluniós kapcsolat állt volna fenn. Hangsúlyozta, hogy az általa felségjognak tekintett külügy irányításának módja nem változtat azon a tényen, hogy ”Magyarország közjogi tekintetben is önálló külön ország volt, melyhez a fejedelem külön szólott, s mely a törvényhozási tárgyakban királyával együtt, az osztrák népektől független s külön határozott”[36]

A kiegyezésre törekvők aggódtak, hogy Deák határozott fellépése ártalmára lesz a kibontakozásnak. Kemény Zsigmond viszont egy 1865 januárjában írott levelében a kölcsönös jogok valamiféle „leltárához” hasonlította a tanulmányt, amelynek nagy a „gyakorlati haszna”, éppen akkor, „midőn a felek alkudoznak”.[37] Hogy Deák ezzel az alkotmányvédő nimbuszát nagyon is megerősítő munkával mennyire nem akadályt akart állítani a kompromisszum útjába, azt a figyelmes olvasó a tanulmány előszavából is megérthette. Abban ugyanis Deák sajnálatát fejezte ki, hogy Lustkandl „a megoldást nem a különböző nézetek és érdekek kiegyenlítésével akarja elérni”.[38]

Deák az 1860-as években mindenekelőtt azért sodródott fokozatosan a Habsburg-hatalommal kötendő politikai kompromisszum útjára, mert – Kossuthtal ellentétben – nem tudott eljutni a liberális reformerségtől a polgári demokratizmusig. Így képtelenné vált a nagybirtokos arisztokrácia uszályából a reformkorban kiszakadt haladó nemesség szövetségi politikájának megújítására, elengedhetetlen korszerűsítésére és a nemzetiségekre való kiterjesztésére. Pedig ez volt a feltétele annak, hogy bel- és külpolitikai félelmeit oszlató támaszt remélhessen az állami önrendelkezés biztosításáért és az alkotmányos berendezkedés kiépítéséért folytatandó küzdelem minden eshetőségére. A polgári demokratikus szinten megújítandó „érdekegyesítő” politika követelményeit mellőző Deák aggodalmai ezért is kerültek kölcsönhatásba a „kielégíthetetleneknek” ítélt népi tömegektől és nemzetiségektől elszigetelődő birtokos nemesi körök félelmeivel, kiútkereső szándéka pedig ezért is találkozott a gazdasági, társadalmi helyzetük stabilizálását a politikai konszolidációtól remélők vágyaival. Így vált Deák egyre inkább védtelenné annak a nagybirtokos arisztokráciának és értelmiségi segéderőinek a kiegyezésre való unszolásával szemben, amely a pozicióit biztosító Habsburg-hatalomhoz és a lajtántúli piachoz fűződő érdekeit nemzeti létérdekké nyilvánította. (Mindehhez társult járulékos, de mégsem lebecsülendő személyes motívumként aggodalma unokaöccse, a titkos szervezkedésben részes Nedeczky István sorsáért, akit 1864. november 24-én halálra ítéltek. Halálos ítéletét 1865 elején azt követően változtatták 20 évi börtönre, hogy Deák kifejezte kiegyezési készségét az udvar megbízottjával a színfalak mögött folytatott személyes tárgyalásokon. Az olmützi várbörtönből azonban Nedeczky csak a kiegyezés tényleges megkötése után szabadult.)

Deák államjogi munkájának megjelenése idején már biztosítékot kapott arra, hogy az udvarban kedvező fogadtatásra találna „kiegyenlítést” célzó kezdeményezése, sőt Ferenc József – elkerülendő az Októberi Diploma fogadtatásához hasonló csalódást és presztízsveszteséget – ezt a konzervatívok által sürgetett újabb fordulat előfeltételének tekinti. 1864 karácsonyát követően Augusz Antal báró, Albrecht főhercegnek, a császár nagybátyjának, a volt magyarországi főkormányzónak a bizalmasa kereste fel Deákot. Írásban rögzítette a magyar államférfinak a pragmatica sanctióra mint a Monarchia államjogi viszonyainak „alfájára és omegájára” épített, a „közös ügyek” körét, kezdésük módját és a jogfolytonosság helyreállításának a kívánatos menetét körvonalazó kibontakozási elképzeléseit és készségét a nemzetiségi kérdés rendezésének előmozdítására „az egyenjogúság” alapján. A tárgyalások folytatására magától a császártól felhatalmazást nyert Augusz két további látogatása alkalmával sor került a feljegyzés német fordításának szabatossá tételére és Deák azon nyilatkozatára, hogy a kibontakozás alkotmányos feltételeinek megteremtése esetén javaslatai a képviselőház teljes támogatására számíthatnak. Augusz báró Deáknál tett látogatásait nem sikerült teljesen titokban tartani, Kemény Zsigmond azonban egy, a tárgyalások jelentőségét kisebbítő magánlevelével gátat vetett az ezúton keresett kibontakozást esetlegesen keresztezni szándékozó bécsi hírverésnek.

A rendszerváltozás előkészítése a színfalak mögött több síkon folyt. A császár titkos audiencián fogadta a lajtántúli konzervatív körök bizalmát élvező Richard Belcredi gróf csehországi helytartót, s közölte vele, hogy kulcsszerepet szán neki az új rendszerben. Magyarországot illetően amellett, hogy a közigazgatási és igazságszolgáltatási reformoknak az országgyűlés elé terjesztésére határozat született, Zichy kancellár uralkodói megbízást kapott a katonai bíráskodás felfüggesztésének és az országgyűlés egybehívásának az előkészítésére. Zichy Hermann gróf, aki hatásköri konfliktusba is keveredett Pálffy Móriccal, mindezt egybekapcsolta a rendkívüli hatalommal felruházott helytartó menesztésének és a helytartótanács hagyományos jogköre helyreállításának az indítványozásával. 1865. április 5-én el is nyerte ehhez Ferenc József hozzájárulását. Pálffy tényleges leváltását azonban elhalasztották olyan események közbejötte folytán, amelyek végül is a provizórium egész vezérkarának a menesztéséhez vezettek.

A birodalmi tanács képviselőházában az 1865. március 27-én megkezdődött költségvetési vitában Schmerlinget a vártnál is hevesebb támadások érték. Schmerling, aki korábban oly sikerrel rémítgette az abszolutizmus visszatérésétől, illetve a konzervatív föderalisták kormányrúdhoz jutásától rettegő képviselőket azzal, hogy bukása a Februári Pátensre alapozott „alkotmányosságot” sodorná végveszélybe, most egy előzetes magánértekezleten lemondással fenyegetődzve sem tudta elhárítani politikája minden addiginál élesebb bírálatát. Noha néhány hónappal korábban még arra hivatkozva kért türelmet „magyar politikája” számára, hogy „egy annyira fölizgatott és szenvedélyekkel elárasztott országban igen nehéz oly férfiakat találni, akik hajlandók az ár ellen úszni”, most felcsillantotta annak reményét, „hogy Magyarországban sokan, akik meg vannak győződve annak múlhatatlan szükségéről, hogy hazájuk Ausztriához szorosan csatlakozzék, és a birodalmi alkotmány végre Magyarországban is érvényre jusson… valahára elég bátrak is lesznek e meggyőződésük nyílt és hangos bevallására is”.[39] Bírálói azonban nem érték be ennyivel. Kaiserfeld, az egyik kisebb liberális frakció vezetője, aki kezdettől fogva helytelenítette a „jogeljátszás” elméletére építő államminiszter „magyar politikáját”, azt kívánta, tegyék lehetővé, hogy minden további halogatás nélkül összeülhessen a magyar országgyűlés, és létrejöhessen a magyar alkotmányos törekvéseket érvényesítő „kibékülés” a „birodalmi eszme elismerésének feltétele mellett”.[40] Schmerling válasza korántsem volt mereven elutasító. Kijelentette, hogy Kaiserfeldhez hasonlóan rokonszenvez „a magyarországi szabadelvű párttal” amin a bécsi publicisztika szóhasználatának megfelelően Deák táborát értette), de ellenfeleinek tekinti „az ókonzervatívokat”, majd sajnálatát fejezte ki. hogy Magyarországon „a kiegyezést” nem az általa kívánatosnak tartott értelemben tekintik politikai célnak. Szerinte a kiegyezés feltétele, hogy „az 1848-diki törvényeket lényegesen revideálni kell, mégpedig oly irányban, hogy mielőtt érvényük elismertetik, az 1848-diki törvényekből mindaz kiküszöböltessék, ami alkotmányunkkal ellenkezik”.[41]

Schmerling megnyilatkozása nem maradhatott megválaszolatlanul annak a magyar politikai irányzatnak a részéről, amely a színfalak mögött tulajdonképpen már meg is kezdte a kiegyezési tárgyalásokat az udvarral. Annál kevésbé, hiszen a megingott hatalmú államminiszter – elejtve a „jogeljátszás” érvét – immár maga is kiegyezési ajánlatot tett, mégpedig az 1848-as törvények revíziójának és a konzervatívoktól való elhatárolódásnak a feltételével. Ajánlata azonban aligha mentesülhetett attól a gyanútól, hogy csak taktikai húzásról van szó. Deák és a konzervatívok együttműködése pedig egyfelől túlságosan messzire jutott ahhoz, hogy visszakozni lehetett volna, másfelől indokoltan vetettek úgy számot vele, mint a császári bizalom megnyerésének elengedhetetlen előfeltételével. Deákék nemcsak azért törekedtek a kibontakozás során Schmerling feltétlen mellőzésére, mert minden későn jött hajlandósága ellenére kielégíthetetlen igényű tárgyalófélnek ítélték, hanem azért is, mivel egy esetleges kiegyezési megállapodás nemzeti vívmányként való elfogadtatását Magyarországon messzemenően kompromittálta volna, ha annak megkötésében a birodalmi beolvasztó törekvések reprezentánsának tekintett államminiszter közvetlen szerephez jut.

Deák megnyilatkozási készségére minden bizonnyal nagy hatással voltAugusz újabb látogatása. Nem tudjuk, melyik fél volt a tényleges kezdeményezője a Deák és a császár megbízottja között április 7-én lezajlott újabb tárgyalásnak. Ferenc Józsefet a kibontakozás feltételezhető siettetésére mindenekelőtt az a szakítással fenyegető nyílt konfrontáció ösztökélte, ami a saját és a porosz hatalom képviselői között a német szövetségi gyűlésben éppen a megelőző napokban alakult ki, Deákot pedig Schmerling burkolt ajánlata és Ferenc József arra alighanem közvetlenül utaló üzenete nyomán minden bizonnyal aggodalom fogta el, hogy a császár ismét államminisztere befolyása alá kerülhet. Erősen valószínűsíti ezt, hogy Augusz a látogatásáról adott jelentésében Deák „hűségének” és „lojalitásának” rendkívül erős magasztalása mellett azt hangsúlyozta, hogy a magyar államférfi csak egy, a pragmatica sanctióra, és semmiképpen sem „a februári alkotmányra” alapozó kibontakozási kísérletet hajlandó támogatni.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Magyar kancellárrá 1865. június 26-án a császár Mailáth Györgyöt nevezte ki, akit a konzervatív csoport tagjai közül azért becsült különösképpen, mert az 1861. évi országgyűlés végnapjaiban szót mert emelni az Októberi Diploma védelmében. Az erdélyi kancellária irányítására gróf Haller Ferenc tábornok kapott megbízást. Július 1-én számolták fel a katonai bíráskodást, és állították vissza a helytartótanácsnak a provizórium bevezetése előtti hatáskörét. Vezetése Pálffy Móric gróf kezéből báró Sennyei Páléba került.

Schmerling és minisztertársai még megtartották tárcájukat az A. Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter vezetésével szervezett átmeneti kormányban. Tényleges leváltásukra 1865. július 27-én, a birodalmi gyűlés berekesztésének és a Richard Belcredi gróf vezetésével felállított új kormány hivatalba lépésének a napján került sor. Az előző kabinetből csak a császár személyes bizalmát élvező Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter és Carl von Franck lovag hadügyminiszter tartották meg tárcájukat. Ismét bekerült a kormányba Esterházy Móric gróf, tárcanélküli miniszter, aki az előző kabinetben mindinkább Schmerling ellenlábasának szerepét töltötte be. [[Richard Belcredi|Belcredi miniszterelnök]] az államminisztérium és a rendőrminisztérium közvetlen irányítását is magára vállalta, ami a birodalom adott kormányzati struktúrájában kivételesnek mondható hatáskört biztosított számára. Ferenc József azonban mindjárt az új kormány hivatalba lépésekor egyértelművé tette, hogy a politikai irányítást és minden érdemi döntést továbbra is önmagának tart fenn. Ez egyszerre tanúsította autokrata törekvéseinek a továbbélését és azt a feltételezését, hogy egyedül az a célszerű, ha a kompromisszumot kereső magyar politikai erőkkel folytatandó tárgyalások vezetését maga tartja kézben. Az új kormány első ülésén legfőbb „alaptétellé” emelte „a Monarchia egységének” követelményét, külön is felszólítva a minisztertanács magyar tagjait, Esterházyt és Mailáthot, hogy „ezen alapelv mellett minden erővel tartsanak ki, nevezetesen saját szűkebb hazájuk ellenében is, ahonnét bizonyos támadásoknak lesznek kitéve, és ahol bizonyoss ellenállásra fognak találni”.[42]

A kormányváltozás célja ez esetben tényleges rendszerváltozás előkészítése volt. A császár és új kormánya az olyannyira fenyegetettnek érzett birodalom egységének a biztosítását mindenekelőtt „a magyar kérdés” rendezésétől remélte. Csak a Belcredi-kormány hivatalba lépését követően jött létre az osztrák–porosz háborút egyelőre elhárító gasteini kompromisszum Schleswig és Holstein kérdésében. Aligha kétséges, hogy a Habsburg-hatalom elsősorban azért hátrált meg Gasteinban (érdemileg ugyanis ezt történt), mert nemzetközi pozícióit megszilárdítva a lehető legkevesebb áldozat árán kívánta megkötni a kompromisszumot az immár a kiegyezés útjára terelhetőnek ítélt Magyarországgal. Majd az így regenerált birodalom megnövekedett erejével kívánt a következő menetben a nemzetközi porondon fellépni, mindenekelőtt a németországi hegemónia biztosítását célzó küzdelemben.

Ferenc József 1865. szeptember elején az erdélyi országgyűlés november derekára történt egybehívásával és a már korábban összehívott horvát országgyűlés üléseinek elnapolásával folytatta az alkotmányos fordulat nagyon is súlyos ellentmondásokkal terhes előkészítését. Szeptember 17-én a lajtántúli Landtagokat egy késő ősszel tartandó ülésszakra, a magyar országgyűlést pedig december 10-ére hívta össze. Három nappal később császári manifesztum jelentette be a Februári Pátens „felfüggesztését” és a központi parlament szerepét betöltő birodalmi tanács működésének a szüneteltetését. Mindez elsősorban azt jelentette, hogy Ferenc József és kormánya a Februári Pátensre alapozott félalkotmányos megkötésektől is mentesen kívánja „a magyar kérdés” rendezését és a birodalom újjászervezését keresztül vinni. Magyarországon az országgyűlés egybehívásában a politikai vezető réteg többsége az alkotmányos kibontakozás zálogát látta, a Februári Pátens felfüggesztését pedig mint a német hegemóniát célzó birodalmi centralizációs politika feladását üdvözölte. A lajtántúli osztrák-német liberálisok viszont „a felfüggesztés” politikájában az abszolutisztikus és a rendi restaurációs erők alkotmányellenes, a birodalom egységét végveszélybe sodó összefogásának érvényesülését látták, és ennek megfelelően tiltakoztak ellene már a tartománygyűlések előtt, majd azoknak a vitái során is. Másként foglaltak állást a lajtántúli szláv és olasz politikai erők. A cseh Palacký, aki Deák kezdeményezésének ismeretében 1865 tavaszán írott cikksorozatában azt jósolta. hogy a birodalom dualista átszervezése a pánszlávizmus életrekeltője lesz, még mindig egy föderalista jellegű kibontakozást szorgalmazott. A cseh-morva, a lengyel, az ukrán, a délszláv és az olasz többségű tartománygyűlések elfogadták a szeptemberi manifesztumot. Ezt nem egy közülük, így a prágai, a helyileg kisebbségbe szorult németekkel vívott éles küzdelem után tette meg. Java részük azonban konkrétumokat, mindenekelőtt tényleges önkormányzati jogokat követelt.

Belcredi tulajdonképpen olyan átalakulásra törekedett, amelynek eredményeképpen a nemzetek fölé emelt dinasztia az arisztokrácia segítségével kormányozza a birodalom egymást egyensúlyozó két felét, a föderatív szerkezetű „nyugatit” és a magyar korona égisze alatt egyesítendő „keletit”. Mindez magában rejtette annak a lehetőségét, hogy mind a polgári alkotmányos föderatív, mind a polgári alkotmányos dualista „megoldást” szorgalmazók egyben-másban konfliktusba kerüljenek a Schmerling-szisztéma felszámolásában általuk támogatott Belcredi kibontakozási terveivel.

A Belcredi-kormány hivatalba lépésétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a fordulat keresztülvitelében taktikusan ugyan, de nagyon is messzemenően kívánja érvényesíteni az önkényuralom eszközeit. Míg a Lajtántúlon ez elsősorban a központi parlament feloszlatását jelentette, addig Magyarországon – ahol a korábbi államjogi fejlődés eredményeként minden kibontakozási terv mellőzhetetlen tényezőjévé vált az országgyűlés – mindenekelőtt a politikai megnyilatkozási és szervezkedési lehetőségek szigorú korlátozását.

A kormányzat nem bízott a kiegyezésre ténylegesen törekvő magyar politikai erők önfegyelmében, még kevésbé abban, hogy a politikai szabadságjogok érvényesülésének teljesebbé tétele nem vezetne-e az 1860–61-ben tapasztalt ellenlökés megújulásához. A legfőbb biztosítéknak azt tekintették, hogy a császári csendőralakulatokat nem vonták ki Magyarországról a kiegyezés megkötéséig, s Erdélyből még akkor sem, az itt állomásozó katonai erőkkel pedig a kizárólag és közvetlenül a császárnak alárendelt hadparancsnokságok rendelkeztek; Mailáth Györgynek még azt sem sikerült kivívnia, hogy a rendőrminisztérium ismerje el a magyarországi egyleti ügyekben az udvari kancellária illetékességét.

Az új országgyűlés

A konzervatívok javaslatainak megfelelően az uralkodó nemcsak Schmerling választási szabályzatát, hanem az 1848-ban törvénybe iktatottat is mellőzte, és az utóbbi által már hatálytalanított 1791. évi erdélyi 11. törvénycikk alapján hívta össze a kolozsvári országgyűlést, ez alkalommal túlnyomó részben magyar regalistákkal egészítve ki a választottakat. A román politikusok egy része Bariț vezetésével passzivitásba húzódott, éles polémiába bocsátkozva az 1864-ben érsekké emelt és a Habsburg-hatalom iránt továbbra is lojalitást hirdető Șagunával. Miután a kolozsvári országgyűlés magyar többsége az unió megújítása mellett foglalt állást, az uralkodó „elnapolta” az erdélyi országgyűlést, és az 1848-as törvény alapján elrendelte az új választást immár a pesti országgyűlésre.

Az új horvát országgyűlés többsége fenntartotta azt az 1861-ben elődje által ünnepélyesen törvénybe iktatott határozatot, hogy „a kölcsönös előny és szükségesség tekintetbe vételével Magyarországgal… szorosb közjogi összeköttetésbe lépni hajlandó, mihelyt Magyarország részéről… függetlensége és önkormányzata, valamint… tényleges és reménybeli területe is törvényesen elismertetni fog”.[43] Ez utóbbi kitétel a Dalmáciára és a horvát határőrvidékre formálton kívül a Fiume és a Muraköz iránti horvát területi igényeket is jelezte. Mindkét országgyűlés küldöttséget bízott meg a nézetkülönbségeket áthidaló tárgyalások lefolytatására, ezek azonban nem tudtak megállapodni. A magyar tárgyalófelek nemcsak a Fiuméra és a Muraközre formált horvát igényeket hárították el, hanem ahhoz is ragaszkodtak, hogy a zágrábi országgyűlés képviseltesse magát a pesti országgyűlésen, elismerve annak illetékességét a horvát belső önkormányzat körén kívül eső törvényhozási ügyekben, s a horvátok fogadják el a végrehajtó hatalom kormányszintű gyakorlásának közösségét is.

A képviselőházban az erdélyiek megérkezése után is erős kisebbségben maradt, az összlétszám alig 10 százalékát tevő nemzetiségi képviselők mindenekelőtt „a nemzetiségi bizottság” újjászervezését és 1861-ben megszakadt tevékenységének folytatását kívánták. Kísérletet tettek azonban annak az elvi elismertetésére is, hogy Magyarországot „több nemzet” lakja, s így minden államjogi aktus csak nevükben is és tényleges közreműködésükkel jöhet létre. Magyar részről valamennyi felszólaló képviselő elhárította a nemzetiségieknek azt az igényét, hogy a képviselőház „az ország nemzetei” nevében nyilatkozzék, de nagyon is nevezetes különbséggel. Deák Ferenc kijelentette, hogy „Magyarországon politikai nemzetiség csak egy van”,[44] s a dolog érdemi részét a kérdéskör későbbi átfogó rendezési tárgyalására utalta, amelyre azonban ténylegesen csak a kiegyezés megkötését követően teremtettek alkalmat. Böszörményi László, a „szélsőbal” vezetője viszont azt is leszögezte, hogy nem kívánnak „olyan magyar nemzetiségi alkut csinálni, amely egy hajszálnyira is megfeledkeznék a Magyarországban lakó más nemzetiségek testvéri jogairól”, sőt „tiltakozunk is minden oly törekvés ellen, melynek az volna czélja, hogy a többi nemzetiség rovására történjék bármi intézkedés. Mi éppen demokrata szabadságot akarunk, és nem akarunk oly szövetkezést senkivel, hol az aristokrata fogalmak jussanak érvényre”.[45] A többséget azonban az együtt élő népek politikai törekvései éppen azért sarkallták a kiegyezés megkötésére, mert politikai vezető szerepük biztosítását sokkal inkább látták a Habsburg-hatalomtól kialkudhatónak, mint az együtt élő népek oldalán kivívhatónak.

A többséget szerzett Deák-párt a válaszfelirati vita 1866 tavaszáig terjedő első két fordulójában arra törekedett, hogy biztosítsa az 1848-as törvények hatályba léptetését, a parlamentnek felelős magyar kormány kinevezését, azaz a végrehajtó hatalom birtokában tárgyalhasson Béccsel a kiegyezés feltételeiről. Az uralkodó és konzervatív tanácsadói erre nem voltak hajlandók. Bécs az 1848-es törvények előzetes revízióját elsősorban az uralkodói abszolutizmus elleni polgári alkotmányos biztosítékok megnyirbálását és a nemzeti önrendelkezés korlátozását tekintette a rendszerváltoztatás előfeltételének. Noha Ferenc József és Deák közeledését mindezek nyomán átmeneti bizalmi válság akasztotta meg, mindkét fél sokkal inkább kívánta a kiegyezést, semhogy szakításra került volna sor.

Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei

1863-ban a német államok uralkodóinak majna-frankfurti gyűlése még elfogadta ugyan a Habsburg-hatalom által javasolt szövetségi reformot, de a porosz király tüntető távolmaradása joggal váltott ki aggodalmat Bécsben. Noha az osztrák császár még támaszkodhatott a katolikus délnémet államokra, amelyeknek az uralkodó körei hagyományosan, demokratikus erői pedig jórészt 1848 keserves tapasztalatai nyomán Hohenzollern- és poroszellenesek voltak, vezető szerepe a Német Szövetségben még a korábbinál is formálisabbá vált. Ugyanakkor Berlin biztonságérzetét növelte, hogy a Habsburg-hatalom felemás magatartása a lengyel kérdésben tovább rontotta Bécs és Szentpétervár viszonyát, míg Bismarck – nem kevéssé éppen a lengyel felkelők rovására a cári hatalomnak nyújtott sokoldalú segítségével – biztosította az utóbbi rokonszenvét a maga számára. Ez annál súlyosabban esett latba, mivel a Habsburg-hatalmat megőrzött itáliai pozícióihoz való makacs ragaszkodása ismét elszigetelődéssel fenyegette. (III. Napóleonhoz való közeledésének „eredményei” így legfőképpen abban a kalandor vállalkozásban realizálódtak, amelyet Ferenc József öccsének, az általa viszonylagos népszerűsége miatt mindig féltékeny szemmel figyelt Miksa főhercegnek francia segítséggel és „osztrák önkéntesekkel” megkísérelt mexikói trónfoglalási kísérlete jelentett.) Az 1864 elején megindult dán háborúban a porosz és osztrák seregek még szövetségesként hódították meg Schleswiget és Holsteint, de a két tartomány további sorsának eldöntése már a nyílt konfliktust készítette elő. 1865-ben, a gasteini kompromisszum nyomán, éppen a magyarországi választások idején még úgy tetszett, hogy a Habsburg-hatalom elkerülheti a háború próbatételét. De a schleswig-holsteini kérdés áthidalása után Bismarck a német szövetségi reform ügyében új válságot provokált, immár olasz szövetségi szerződéssel a zsebében.

1866. június 14-én kitört a háború. A német középhatalmak zöme az osztrák császár mellé állt. Az osztrák seregek június 24-én Custozzánál győzelmet arattak az olaszok felett, a birodalomra törő, korszerűbben felszerelt és szakszerűbben vezényelt porosz seregeket azonban nem sikerült feltartóztatniuk. Július 3-án a Benedek vezette császári seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek Königgrätznél.

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

A teljes cikk.

Kolossa Tibor

A dualizmus államszervezetének kialakulása

Magyarországon egy bizalmas minisztertanácsi határozat – a hasonló osztrák szabályzat mintájára – pontosan és részletesen felsorolta a király jóváhagyása alá tartozó ügyeket. Ezek közül legfontosabb az úgynevezett előszentesítési jog, vagyis a kormánynak az a kötelezettsége, hogy minden törvényjavaslatot csak az uralkodó előzetes jóváhagyása után terjeszthet a parlament elé. Ferenc József több ízben érvényesítette vétójogát, elsősorban a dinasztia presztízsét és az aulikus réteg társadalmi súlyát érintő kérdésekben.

A hadügy végleges rendezése. A honvédség felállítása.

A kiegyezés legkényesebb kérdése a hadsereg ügyének rendezése volt. A magyar közvéleményben oly erősen élt az 1848–49. évi magyar honvédsereg dicső emléke, még a kiegyezés híveinek táborában is oly nagy volt az önálló magyar hadsereg újjászületése iránti vágy, hogy a magyar vezető politikusok nem hagyhatták figyelmen kívül ezt az általános közhangulatot, noha tudták, hogy a kiegyezés megkötésének első feltétele: a közös hadsereg egységének és feltétlen dinasztikus vezetésének érintetlensége. Ezért a kiegyezési tárgyalások során kicsikarták az uralkodótól és a katonai köröktől azt a formális engedményt, hogy a kiegyezési törvényben szerepelt a „magyar hadsereg”, ámbár „mint az összes hadsereg kiegészítő része”.[46] Az uralkodó kénytelen volt beleegyezni abba is, hogy az 1848:III. tc. előírása szerint honvédelmi minisztert is kinevez, de azzal a feltétellel, hogy a tárcát nem külön személy, hanem Andrássy Gyula miniszterelnök tölti be. A nemzetőrségről szóló 1848: XXII. tc. érvényét Ferenc József követelésére az országgyűlés felfüggesztette a védelmi rendszer megállapításáig.

Ezek a körülmények homályban hagyták a haderő kérdésének végleges rendezését, és tovább táplálták a magyar közvéleményben a magyar hadsereg felállítása iránti reményeket. A kiegyezés után a honvédegyletekbe tömörült egykori honvédek szervezetten kértek anyagi segítséget a társadalomtól és az országgyűléstől, s követelték az önálló magyar honvéd hadsereg visszaállítását.

Az uralkodó és a vezető katonai körök, élükön Albrecht főherceggel, semmi kétséget sem hagytak az iránt, hogy a hadsereg egységéhez és kizárólagos dinasztikus vezetéséhez a végsőkig ragaszkodnak, a hadsereg ügyeibe semmi beleszólást nem engednek. Ugyanakkor azonban sürgetően szükségessé vált a königgrätzi vereség tanulságai alapján a véderő-rendszer korszerű reformja az általános védkötelezettség alapján és ennek alkotmányos törvénybeiktatása.

A magyar kormány nehéz helyzetbe, két tűz közé került. Feltétlenül szükségesnek látta az ország veszedelmesen forrongó közhangulatának lecsendesítését, ezért felvetette – a közös hadsereg érintetlenül hagyása mellett – a külön magyar fegyveres erő, a honvédség létesítésének követelését. Az önálló magyar hadsereg követelését a honvédség felállításának „nemzeti vívmányával” akarták leszerelni, ez „kárpótlást nyújt” azért, hogy lemondtak a közös hadsereg kettéválasztásáról és külön magyar csapattestek létesítéséről. Andrássy még azzal is érvelt, hogy a kormánynak az 1867-ben Magyarországon feloszlatott csendőrség helyett zavargások esetén belső karhatalomra van szüksége, „erre a célra lajtántúli katonákat sohasem használhatna fel, mert különben azonnal megbuknék&edquo;[47] (A csendőrség Erdélyben és Horvátországban továbbra is fennmaradt és 1876-ig a közös hadügyminiszter parancsnoksága alá tartozott.)

A honvédség követelésének felvetését hosszú és nehéz tárgyalások követték az uralkodóval és a katonai körökkel. Végül a magyar közvélemény egyöntetű nyomása, valamint a véderő-rendszer reformjának halaszthatatlan volta engedményekre kényszerítette a bécsi uralkodó köröket. Beleegyeztek a honvédség állandó keretekkel történő felállításába, de csak két fegyvernemmel: gyalogsággal és lovassággal, tüzérség és műszaki csapatok nélkül és csak a közös hadsereg számára szükséges újonc-létszámon felüli besorozással. A honvédség legfőbb hatósági jogkörét a honvédelmi miniszternek meg kellett osztania a honvédség főparancsnokával, akinek kinevezését az uralkodó kizárólagos személyes jogának tartotta fenn. A honvédség vezényleti nyelve a magyar volt, Horvátországban a horvát. A dualista párhuzamosság kedvéért Ausztriában is hasonló intézményt létesítettek: a Landwehrt.

Ausztria belpolitikai helyzete a kiegyezés után

A decemberi alkotmány szentesítése után az uralkodó kinevezte az új, immár külön ausztriai kormányt, mely Karl Auersperg herceg vezetésével többségében a liberális alkotmánypárt polgári képviselőiből állt, ezért a „polgárkormány” nevet kapta. Az Auersperg-kormány rövid pályafutása alatt további jelentős liberális reformokat iktatott törvénybe. Biztosította e szabad vallásgyakorlatot és áttérést, a katolikus házasságok ügyében az egyházi bíráskodással szemben visszaállította a polgári törvénykönyv hatályát és bevezette a szükségbeli polgári házasságot. Az iskolák felügyeletét kivette az egyház kezéből és az állam, illetve a tartományok hatáskörébe utalta. Új népiskolai törvényt hozott a népoktatás és a tanítóképzés színvonalának emelésére, kimondták a 8 évi iskolakötelezettséget. E törvényeket a kormány az urak házával és a katolikus klérussal való hosszú és súlyos küzdelem után vitte keresztül. Ezáltal lényegében felszámolta az 1855. évi konkordátum intézkedéseit, melyet 1870-ben hivatalosan is felmondtak.

Az Auersperg-kormány mindjárt működése kezdetén súlyos belpolitikai nehézségekkel találta szembe magát. Az ausztriai nemzetiségek többsége szembefordult a kiegyezéssel, nemzeti igényei érvényesítésének gátját, mellőzését látta benne, de egyúttal biztatásnak is tekintette követelései erőteljes hangoztatására. A nemzeti mozgalmak élén a csehek jártak, akik 1861 óta a magyarok alkotmányos követelései mellé odaállították saját, a cseh korona történelmi jogára hivatkozó követeléseiket. A dualizmus következtében a csehek joggal érezték magukat kisemmizve. A cseh képviselők tüntetőleg távol maradtak a birodalmi tanácsból, sőt a tartománygyűlésből is. Vezetőik, Palacký és Rieger Párizsba, majd Moszkvába utaztak a szláv etnográfiai kongresszusra, és a világ elé tárták a cseh nemzet sérelmeit.

Ferenc Józsefet aggasztotta a csehek ellenállása. Különösen azért, mert a kiegyezés és a liberális párt hatalomra kerülése szorosabbra fűzte a cseh nemzeti-polgári párt és a csehországi föderalista-autonomista nagybirtokosok szövetségét, az utóbbiak pedig az aulikus arisztokrácia legjelentősebb tényezői közé tartoztak (Schwarzenberg, Thun stb.). Az uralkodó 1867 augusztusában Prágába vitette a cseh királyi jelvényeket, 1868 júniusában pedig Beusttal együtt személyesen is ellátogatott oda, hogy tárgyalást kezdjen a cseh vezetőkkel.

A csehek 1868 augusztusában a tartománygyűlésen benyújtott deklarációban foglalták össze követeléseiket; megtagadták Ciszlajtánia állami egységének, az új birodalmi tanácsnak jogalapját és elismerését, a cseh korona történeti joga alapján új szerződést kívántak a cseh nemzet és a cseh király között, követelték a csehországi két nemzetiség – a cseh és a német – nyelvi egyenjogúsítását.

A kormány és az alkotmánypárt. mereven elutasította a cseh követeléseket. A cseh nemzeti párt radikális balszárnyát alkotó úgynevezett ifjú csehek, a huszita hagyományokra emlékeztetve „táborokat”, szabadtéri tömeggyűléseket szerveztek a nemzeti követelések hangoztatására. A sajtó hevesen támadta a kormányt, a perbe fogott újságírókat pedig a cseh esküdtek felmentették. A tömegtüntetések olyan méreteket öltöttek, hogy 1868 októberében Prágában és elővárosaiban elrendelték a rendkívüli állapotot.

Nemzeti követeléseik érdekében felléptek a galíciai lengyelek is. A galíciai tartománygyűlés 1868 szeptemberében az úgynevezett galíciai rezolúcióban teljes közigazgatási, igazságszolgáltatási és oktatásügyi autonómiát követelt (ahhoz hasonlót, amit Horvátország kapott). Az osztrák kormány igyekezett a lengyeleket megnyerni, mert velük könnyebb dolga volt: többségükben nem voltak a kiegyezés ellenfelei, és csak csekély mértékben támogatták a cseh nemzeti mozgalmat. A galíciai autonómia ügyét Andrássy magyar miniszterelnök is támogatta. A kormány azonban nem akart hivatalosan autonómiát adni Galíciának, mert ezt a cári Oroszország provokatív lépésnek tekintette volna. Ezért 1868 és 1869 folyamán egyes rendeletek útján fokozatosan bevezették Galíciában a lengyel nyelvet az összes iskolában (az egyetemeken is), majd a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban is.

A cseh mozgalmak hatására megélénkültek a szlovén nemzeti törekvések is. A valamennyi szlovént egyesítő külön autonóm szlovén tartomány követelésével léptek fel a birodalmi tanácsban és a tartományi gyűléseken.

A nemzeti kérdések megoldatlansága a kormányzás és a parlament csődjéhez vezetett: 1870 elején a kormányban belső ellentétek támadtak, majd a klerikális tiroli képviselők a kormány antiklerikalizmusa miatt, a lengyel és szlovén képviselők nemzeti követeléseik nem teljesítése miatt kivonultak a birodalmi tanácsból, s követte őket az olaszok és a románok egy része is. Az alkotmánypárt megbukott, az uralkodó a lengyel arisztokrata Alfred Potocki gróf vezetésével konzervatív kormányt nevezett ki.

Ausztriában a nemzeti széttagoltság, a történeti egység hiánya és a tartományi felépítés következtében sohasem tudott normális parlamentáris kormányzás kialakulni. A sok kicsiny, részben nemzeti, részben társadalmi jellegű párt csak valamilyen koalíció formájában képezhetett parlamenti többséget. A választási rendszer döntő szerepet juttatott a nagybirtokos-kúriának, és a nagybirtokosok egy kis csoportjának rábeszélésével könnyen meg lehetett változtatni a parlament pártösszetételét. Mindezek a körülmények – az osztrák alkotmány fogyatékossága mellett – a széles teret engedtek az uralkodói abszolutizmus befolyásának, ami még jobban növelte a szilárd parlamenti bázis nélkül álló kormányok bizonytalanságát, ingatagságát. Sosem lehetett tudni, mikor kezd az uralkodó tárgyalásokat a kormány háta mögött az ellentétes politikai tényezőkkel, mikor borítja fel a parlamenti erőviszonyokat, mikor meneszti kénye-kedve szerint a kormányt és nevez ki újat.

A horvát kiegyezés

A kiegyezési törvény csak a magyar korona és az uralkodó többi országa közti közjogi viszonyok szabályozásáról szólt, nem foglalkozott Magyarország belső, nemzetiségi kérdéseivel. Rendezni kellett mindenekelőtt a történeti, közjogi önállósággal bíró Horvátország helyzetét. Horvátország hét és fél évszázadon át Magyarországgal államközöségben állt, de elismert külön történeti-politikai nemzetet alkotott; megőrizte rendi jellegű autonóm önkormányzatát, külön országgyűlése volt (szábor), és az autonóm kormányzat élén a bán állt. 1848-ban Magyarország és Horvátország között minden államjogi kapcsolat megszakadt. A kiegyezés idején tehát a két ország közjogi viszonyát új alapokon, a polgári államrendszernek megfelelően kellett rendezni.

A horvát országgyűlés hajlandó volt az államjogi kapcsolat megújítására. A többségét alkotó nemzeti liberális párt a horvát országgyűlés 1861:XLII. törvénycikke alapján állt. E törvény a múltra nézve Magyarország és Horvátország között csak a személyi unió kapcsolatát ismerte el jogszerűnek, de kinyilvánította, hogy „kész a közös érdekeknek és szükségleteknek megfelelően Magyarországgal még szorosabb állami kapcsolatba lépni”,[48] ha magyar részről elismerik Horvátország függetlenségét és önállóságát, valamint területi igényeit (Fiume, Muraköz, határőrvidék, Dalmácia). A horvát országgyűlés kisebbsége, az egykori „magyarón” párt utóda, a túlnyomórészt nagybirtokosokból álló unionista párt viszont a régi közjogi kapcsolatot kívánta felújítani korszerűsített formában.

A horvát és a magyar országgyűlés küldöttségei 1866 tavaszán tárgyalásokat folytattak, de eredménytelenül. A magyar küldöttek a pragmatica sanctióra hivatkozva elutasították a horvát 1861:XLII. törvénycikk perszonáluniós alapelvének elfogadását. Az 1848 előtti reálunió helyreállítását kívántak, de hajlandók voltak szélesebb önkormányzatot adni; Fiume és a Muraköz átengedéséről azonban a magyar küldöttség hallani sem akart.

A tárgyalások kudarca után a horvát országgyűlés 1866. decemberi feliratában a Monarchia föderatív átalakítása mellett foglalt állást, kijelentette, hogy Magyarországtól függetlenül, önállóan kívánja rendezni viszonyát a Monarchia többi országával. A kiegyezés megkötésének előestéjén azonban Bécs elutasította a szábor feliratát és küldöttségét. A horvát kérdést már alárendelték a magyarokkal való kiegyezésnek, Magyarország belső ügyének tekintették. Az 1867. április 1-i minisztertanácsban az uralkodó elfogadta Andrássy javaslatait a horvát kérdés rendezésére.

A magyar országgyűlés meghívta a szábor küldötteit a koronázásra, és ígéretet tett a lehető legszélesebb önkormányzat megadására. A szábor újabb feliratában ragaszkodott Horvátország önállóságának és területi igényeinek az 1861:XLII. törvénycikk értelmében való elismeréséhez, sőt ennek a koronázási diplomába való beiktatását is követelte, ugyanakkor nem ismerte el az osztrák–magyar kiegyezést mindaddig, amíg a szábor is el nem fogadja. Erre az uralkodó május 25-én feloszlatta a szábort, és a koronázás a horvát országgyűlés küldötteinek részvétele nélkül folyt le.

Az Andrássy-kormány javaslatára 1867 júniusában az uralkodó báró Levin Rauch unionista nagybirtokost báni helytartóvá nevezte ki azzal a megbízással, hogy letörje a nemzeti ellenállást és keresztülvigye a kiegyezés megkötését. Rauch a nemzeti pártot támogató tisztviselők helyére saját embereit ültette, a nemzeti párti sajtót betiltotta. Erőszakkal, csellel és megvesztegetéssel sikerült az 1867. decemberi választásokon az unionista nagybirtokosok pártját győzelemre segítenie. Az unionista többségű szábor elküldte megbízottait Pestre, és a két küldöttség 1868 tavaszán tartott tárgyalásain a horvát állami függetlenség, a perszonálunió álláspontját feladva, a horvát küldöttség lényegében elfogadta a magyar kormány kiegyezési feltételeit.

A horvát–magyar közjogi egyezmény (1868: XXX. tc.) leszögezte, hogy Magyarország és Horvátország „egy és ugyanazon állami közösséget”[49] képez mind a Monarchia többi országa, mind más külországok felé. Horvátország utólag elismerte az osztrák–magyar kiegyezési törvényeket, azzal a kikötéssel, hogy a jövőben hasonló törvényeket csak Horvátország hozzájárulásával hozzanak. Az államközösségen belül Horvátország „külön territóriummal bíró politikai nemzet, s belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír”.[50] Az önkormányzat körét a törvény a beligazgatási, vallási és közoktatási ügyekre, valamint az igazságügyre kiterjedőleg határozta meg. Az önkormányzat körébe tartozó törvényhozás a zágrábi szábort illette, a végrehajtó hatalmat az „autonóm országos kormányzat” gyakorolta, élén a horvát országgyűlésnek felelős bánnal. Az autonóm kormány azonban nem volt a horvát szábornak felelős parlamenti kormány. A bánt a magyar miniszterelnök ajánlására és ellenjegyzése mellett az uralkodó nevezte ki.

A határőrvidék polgárosítása

1868-ban a hadügyminisztérium tárgyalásba bocsátkozott egy bankkonzorciummal a határőrvidéki erdők egy részének eladása és hasznosítása tárgyában. Ennek híre a határőrök körében heves tiltakozást váltott ki, mert az erdőkre a határőröknek korlátlan haszonélvezeti joguk volt, s elvesztésük súlyos csapást mért gazdálkodásukra.

Ezt az alkalmat használta fel Andrássy arra, hogy a határőrvidék ügyeibe beleszóljon, követelvén a határőrvidék polgárosítását és magyar, illetve horvát igazgatás alá helyezését, A katonai körök ellenállásával szemben 1869-ben elnyerte az uralkodó beleegyezését a határőrvidék fokozatos polgárosításához.

A kiegyezés fogadtatása és ellenzéke

Az ellenzék a rokkant honvédek, valamint a honvédek özvegyei és árvái számára államsegélyt, továbbá a volt honvédeknek nyugdíjat kívánt. A kormány azonban ezt az uralkodóra való tekintettel nem teljesítette, bár a királyi pár az 50–50 ezer arany koronázási ajándékot a rokkant honvédeknek, valamint a honvédözvegyeknek és -árváknak adományozta.

A népiskolai törvény. Egyház és állam viszonya.

A kiegyezési tárgyalások idején a katolikus püspöki kart aggodalommal töltötte el az a tény, hogy a katolikus egyházi és iskolai ügyekben a végrehajtó hatalom a királytól, illetve a csak neki felelős központi kormányszervektől a liberális szellemű magyar kormány kezébe kerül, s az uralkodó a főkegyúri jogot – azaz a katolikus főpapok kinevezésével kapcsolatos jogait – ezentúl csak a vallás- és közoktatásügyi miniszter ellenőrzése mellett gyakorolhatja.

Az uralkodó 1867 januárjában, a magyar kormány hivatalba lépése előtt, annak megkérdezése nélkül, saját jelöltjét, Simor János győri püspököt nevezte ki hercegprímássá. Simor az 1850-es években a bécsi vallás- és közoktatásügyi minisztérium osztálytanácsosa volt, s szerepet játszott az 1855. évi konkordátum létrejöttében is. Prímási székének elfoglalása után a katolikus egyház feudalizmusból örökölt gazdasági, kulturális és politikai hatalmának csorbítatlan fenntartásáért lépett síkra. Az uralkodóhoz intézett emlékiratában állást foglalt a kultuszminiszternek a katolikus egyházi és iskolaügyekbe való beleszólása ellen, és a konkordátum törvénybe iktatását kívánta. Az abszolutizmus idején, alkotmányellenes módon létrejött konkordátumot azonban a magyar kormány hivatalba lépésekor Magyarországra nézve érvénytelennek nyilvánította, s becikkelyezését, illetve végrehajtását sem maga az uralkodó, sem a püspökök többsége nem tartotta kivihetőnek. 1870-ben az osztrák kormány is felmondta a konkordátumot.

A magyar kormány nem akart ujjat húzni az udvar és az arisztokrácia által támogatott nagy hatalmú főpapsággal, annál kevésbé, mert a katolikus klérust a liberális egyházpolitikai reformokkal szembeni ellenállásban a többi vallásfelekezetek vezetői is támogatták. Ezért a kormány vallásügyi reformjai óvatosak, korlátozottak voltak. Törvénybe iktatták a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát (1867:XVII. tc.), de a teljes vallási egyenjogúságot, a szabad áttérést és összeházasodást – az 1849. évi rendezéstől eltérően – csak az úgynevezett bevett keresztény vallásfelekezetek viszonylatában fogadták el (1868:LIII. tc.). A házasságkötést és bontást továbbra is az egyházi hatóságok kezében hagyták.

A katolikus egyház és az állam viszonyát Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter a katolikus autonómia létrehozása, útján kívánta rendezni.

A protestáns és a görögkeleti egyházak – bár a feudális korban a katolikus egyházzal szemben hátrányos közjogi helyzetben voltak – az 1790–91. évi törvényekben is megerősített önkormányzattal rendelkeztek: vagyonukat és iskoláikat maguk kezelték, s maguk választották egyházi vezetőiket, valamint az önkormányzati képviseleti szervek tagjait – természetesen a király legfőbb felügyeleti joga mellett. A katolikus egyház viszont – éppen a feudális korban élvezett kiváltságos közjogi állása és az állammal való összefonódása következtében – nem rendelkezett ilyen önkormányzattal: a katolikus alapok, alapítványok kezelésébe, az iskolák ügyeibe és a főpapok kinevezésébe döntő beleszólása volt az uralkodónak, illetve a tőle függő központi kormányszékeknek, s ezek hatásköre 1867-ben a magyar kormányra, illetve a vallás- és közoktatásügyi miniszterre szállott át. A katolikus klérus már 1848-ban lépéseket tett a többi bevett vallásfelekezetekéhez hasonló autonómia engedélyezése érdekében, s 1849-ben Horváth Mihály kultuszminiszter tervbe is vette ennek megvalósítását, a gyakorlati kivitelt azonban az események alakulása megakadályozta. Eötvös József 1867 nyarán levelet intézett Simor hercegprímáshoz, ebben körvonalazta a katolikus autonómiával kapcsolatos elképzeléseit, s kérte, hogy a püspöki kar is tegye meg a szükséges lépéseket az autonómia létrehozása érdekében. Elgondolása szerint az egyház vagyoni és iskolai ügyeinek irányítását különböző szintű – egyházközségi, esperességi, egyházmegyei és országos ”. választott önkormányzati testületek vettek volna a kezükbe, s e testületek kétharmad részét világi hívők választották volna. Eötvös magáévá tette a korabeli francia liberális katolikus ideológusok eszméjét: szabad egyházat szabad államban. A 19. század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra című nagy művében kifejtett liberális államelmélete fontos szerepet szánt a helyi és társadalmi önkormányzati testületeknek, köztük az egyházak önkormányzatának az államhatalom egyeduralmának ellensúlyozásában a polgárok egyéni szabadságának védelme érdekében.

A katolikus autonómiát előkészítő értekezleteken aktívan részt vett több vezető katolikus liberális politikus – köztük Deák Ferenc – is. A kibontakozó vitában az alsópapság képviselőinek többsége által is támogatott liberálisok az autonómia ügyeiben a világi hívők túlsúlyának biztosításáért küzdöttek a főpapság ama törekvése ellen, hogy a hierarchia számára tartsa fenn a döntő szót, és a világiak befolyását a minimumra korlátozza Az 1870–71-ben tartott katolikus autonómia-kongresszus végül is kompromisszumos jellegű szervezeti szabályzatot fogadott el: e szerint a közvetett úton választandó önkormányzati képviseleti testületek kétharmadát világiak választanák (de természetesen választhatnak papokat is) s az önkormányzat hatásköre az alapok és az iskolák ügyeire korlátozódna. Az autonómia szervezetét felterjesztették az uralkodóhoz, az leküldte a vallás- és közoktatásügyi miniszternek, akinek íróasztalából az irat azután többé nem is került elő; a katolikus autonómia nem valósult meg.

A liberálisok csalódtak abban a reményükben, hogy a világiak választási túlsúlya a katolikus egyház belső életének liberális szellemű átalakulásához vezethet. A papság befolyása a hívekre igen nagy volt, a kongresszusra többségben plébánosokat és kegyurakat választottak, akik mindenben a főpapság utasításait követték. Ilyen körülmények között a kormány nem akart lemondani a hatalmas egyházi vagyon, valamint az alsó fokú népoktatás és a középfokú oktatás nagy részét ellátó egyházi iskolák ügyeibe, az egyházi javadalmak betöltésébe való beleszólás jogáról. A felső klérus sem lelkesedett az autonómia megvalósításáért, mert sokallta a világiak szerepét, és félt ennek esetleges későbbi következményeitől. Így mindkét fél inkább veszni hagyta az autonómia ügyét.

Hasonlóképpen eredménytelen maradt a századfordulón megtartott második katolikus autonómia-kongresszus is. Az ország lakosságának 58%-át hívei közé számláló katolikus egyház tehát nem jutott a többi egyházéhoz hasonló, a világiaknak is beleszólási jogot biztosító önkormányzathoz, hanem továbbra is fennmaradt szoros egybekapcsoltsága az államhatalommal. Ennek megnyilvánulása volt, hogy a vallás— és közoktatásügyi miniszter a dualizmus egész időszakában csak katolikus vallású lehetett, s a minisztérium vallási ügyekkel foglalkozó I. ügyosztályának élén mindig katolikus papi személy állott, akit a hercegprímás megkérdezése után neveztek ki.

A kormány és a katolikus klérus viszonya 1870-ben, az I. vatikáni zsinat idején kiéleződött. A zsinaton a pápa dogmaként – vagyis minden hívőre kötelező érvényű hittételként – kívánta kimondatni a pápai tanítóhivatal „csalatkozhatatlanságát„ hit és erkölcs kérdéseiben. Ez a világ liberális közvéleményében viharos nemtetszést váltott ki. A magyar kormány is aggodalommal tekintett a zsinat elé, attól tartván, hogy határozatai a hívő állampolgárokat szembe fogják állítani az állam törvényeivel. Figyelmeztette tehát a zsinaton tartózkodó magyar püspököket, hogy közjogi helyzetükre és a hatalmas egyházi javakra való tekintettel nem tűrheti, hogy a pápa kívánságának engedjenek. A zsinaton a német és az osztrák püspökök zöme mellett a magyar püspökök is a pápai tévedhetetlenség dogmaként való kihirdetése ellen foglaltak állást. A zsinat – elsősorban olasz és spanyol püspökökből álló – többsége azonban megszavazta a dogmát. A magyar püspökök nem akartak sem a kormánnyal, sem a pápával szembe kerülni, ezért – a zsinati ellenzék többi tagjával együtt – a végső nyilvános szavazás előtt elhagyták Rómát. A kormány megtiltotta a zsinati határozatok kihirdetését, s ennek megakadályozása érdekében felújította az úgynevezett királyi tetszvényjogot (ius placeti vagy placetum regium), amely a középkorban kialakult gyakorlat szerint azt jelentette, hogy a zsinati és a pápai határozatokat és rendeleteket csak az uralkodó jóváhagyása után lehetett kihirdetni. A püspökök azonban a kormány tilalma ellenére egymás után kihirdették a vatikáni zsinat határozatait. A kormány ezért két püspököt „dorgálásban” részesített, majd az egész ügy elaludt.

A többi bevett vallásfelekezet – mint mondottuk – már 1848 előtt is önkormányzattal rendelkezett: maga kezelte vagyonát, intézte iskolai ügyeit, s választotta egyházi vezetőit. A szerb és a román görögkeleti egyházak önkormányzatát a kiegyezés után külön törvényben is biztosították (1868:IX. tc.). Egyházi alapítványi és iskolai ügyeik rendezésére egyházi kongresszusokat tarthattak, azokon szabályrendeleteket alkothattak, képviseleti szerveket választhattak, amelyek kétharmad részben világi, egyharmad részben egyházi személyekből állottak. A protestánsok az önkényuralom idején megvédték egyházi önkormányzatukat a központosító kormány támadásával szemben, de az önkormányzat korszerű, országos szintű szervezetének kiépítésére csak a kiegyezés utáni évtizedekben került sor. Autonómiájuk addig ugyanis lényegében véve egyházkerületi szintű volt, nem volt országos érvényű egységes egyházi alkotmányuk, sem olyan megfelelő hatáskörrel rendelkező országos irányító és képviseleti szervük, amely a kormánnyal egyházpolitikai ügyekben tárgyalhatott volna. A kálvinisták az 1881. évi debreceni zsinaton alkották meg új, korszerű egyházi szervezetüket és alkotmányukat, s az addig használt „helvét hitvallású evangélikus egyház” helyett akkor vették fel az „evangélium szerint reformált egyház” hivatalos elnevezést. A lutheránusok országos zsinata csak 1891 végén ült össze, hogy kidolgozza az „ágostai hitvallású evangélikus egyház” új, országos szervezetét és alkotmányát.

Az Andrássy-kormány jelentős polgári reformokkal korszerűsítette a magyar állam- és jogrendszert. Reformjai azonban elmaradtak az azonos tárgyban intézkedő 1848–49-es törvényektől, még inkább azok haladó, demokratikus tendenciájától. A kiegyezés után polgári államszervezet jött létre, de oly módon, hogy a feudalizmus korából átmentett hatalmi viszonyok telítődtek új, polgári tartalommal.

A határozottabb liberális reformok elsőrendű akadálya az uralkodó és a főrendiházban képviselt konzervatív arisztokrácia volt. A reformpolitika felemás, abszolutista és feudális maradványokat fenntartó, a polgári szabadságjogokat szűkre szabó megvalósításának döntő oka az volt, hogy a kiegyezés fordulópontot jelentett a magyar nemesi liberalizmus történetében. A középnemesség ismét az államhatalom birtokába jutott, de nem forradalmi úton, mint 1848-ban, hanem az abszolutizmussal és a konzervatív arisztokráciával kötött kompromisszum árán. A középnemesség zömének liberális világnézete és politikai magatartása rövid idő alatt minőségileg megváltozott: a korábbi harcos, ellenzéki liberalizmust felváltotta a liberális eszméknek a hatalmi pozíciók megszilárdítása szempontjából való megítélése és korlátok közé szorítása. A nemesi középosztály előbbre valónak tartotta nemzeti és osztályuralma biztosítását, mint a polgári átalakulás következetes végrehajtását. Ennek során az uralmát biztosító kompromisszumban szövetségesként elfogadott antiliberális, konzervatív erőket is tekintetbe kellett vennie. Ezért az Andrássy-kormány nem valósította meg következetesen a Deák-párt liberális programját sem. A kiegyezés utáni évek parlamentjében csak a 48-as part egyes képviselői hangoztattak demokratikus eszméket.

Deák és köre a liberalizmus őszinte hívei voltak, de egyes esetekben kénytelenek voltak engedni a többség nyomásának; más esetekben le kellett mondaniuk régi meggyőződésükről a politikai viszonyok kényszerhelyzete folytán. A kiegyezés utáni években nagy tekintélyüket haladó irányban igyekeztek érvényesíteni, de lassanként kidőltek a sorból. Eötvös 1871-ben meghalt, Horvát Boldizsár a haladó reformjavaslatait érő egyre erősebb támadások miatt lemondott. Deák Ferenc betegeskedett, és a vezető rétegnek a polgári reform iránti közömbösségét, megalkuvását, anyagi haszonhajhászását látva elkedvetlenedett és visszavonult. 1876-ban bekövetkezett halála előtti utolsó képviselőházi beszédét 1873 nyarán tartotta. Ebben mintegy végrendeleteként a liberális reformok következetes megvalósítását szorgalmazta: az egyház és állam teljes szétválasztását, a kulturális célú alapok állami tulajdonba vételét, a főrendiház reformját a főpapok és a főispánok kizárásával és a polgári házasságot. A polgári házasság bevezetéséről a kormány törvényjavaslatot készített, az uralkodó azonban megvétózta.

Trialista kísérlet a Monarchiában és annak bukása

Az uralkodót aggasztotta a csehek ellenállása a porosz–francia háború idején, amikor egy esetleges hadba lépés a Monarchia belső egységét és szilárdságát igényelte. Rossz szemmel nézte, hogy az osztrák-németek körében a német fegyverek győzelmének és az egységes német birodalom megalakulásának hatására megerősödött a német nacionalizmus, ami a poroszellenes politika jelentős fékezője volt. Ezért Ferenc József a konzervatív, poroszellenes tényezőket erősítő kormányzati rendszer kialakításával próbálkozott a cseheknek teendő jelentősebb nemzeti engedmények árán is. 1871 februárjában Hohenwart gróf vezetésével konzervatív-föderalista kormányt nevezett ki azzal a feladattal, hogy készítse elő a csehekkel való kiegyezést. A kormánynak két cseh minisztere is volt.

A Hohenwart-kormány először a lengyeleket akarta megnyerni. 1871 áprilisában az uralkodó lengyel tárca nélküli galíciai minisztert nevezett ki. Ezután a kormány benyújtotta Galícia autonómiájáról szóló törvényjavaslatát, amely kiterjesztette a tartománygyűlés hatáskörét, önálló döntést tett lehetővé a birodalmi tanácsi választások módjáról és galíciai minisztert rendszeresített. A választók megnyerése érdekében elrendelték az egyenesadó-pótlékok beszámítását a cenzusba, ezzel erősen megnövelték a választójogosultak számát.

Eközben a kormány tárgyalásokat folytatott a csehekkel a kiegyezés feltételeiről. Az 1871. szeptember 12-i császári leirat elismerte a cseh korona államjogi állását, a cseh királyság jogait és késznek nyilatkozott a koronázásra. Felszólította a cseh tartománygyűlést – a Monarchia többi országai és tartományai jogainak megsértése nélkül – a kiegyezés megkötésére. A kormány ugyanakkor törvényjavaslatot terjesztett a cseh tartománygyűlés elé a csehek és németek egyenjogúsításáról. A javaslat a közigazgatási és választókerületek lehetőleg nemzetiségek szerinti elhatárolását írta elő. A községek és kerületek hivatalos nyelvét a többség határozza meg, de a kisebbség (a kerületben akár egyetlen község) nyelvének használatát is meg kell engedni. A tartományi hivatalnokok és bírák számára mindkét nyelv ismerete kötelező. A tartománygyűlést a javaslat két nemzeti kúriára kívánta felosztani, melyek mindegyike maga határozhat saját nemzetisége oktatásügyi költségvetéséről. Bármelyik kúria 2/3 többséggel elvethet egy törvényjavaslatot a másik kúriával szemben.

Ez a törvényjavaslat az osztrák-németek, elsősorban a csehországi németek roppant heves ellenállását vallotta ki; hiszen a javaslat egyértelmű volt azzal, hogy a németek a közigazgatásban a csehekkel szemben háttérbe szorulnak. Morvaországban és Sziléziában a tartománygyűlésben többségben levő németek tiltakoztak az ellen, hogy őket is a cseh korona tartományaihoz számítsák. A németek tömeggyűléseken követelték a törvényjavaslat visszavonását és a kormány lemondását. A német képviselők bejelentették a tartománygyűlés bojkottját.

A cseh tartománygyűlés a kiegyezés feltételeit az úgynevezett alapcikkekben rögzítette. Az alapcikkeknek a magyar kiegyezéshez hasonló történeti bevezetése elismerte az osztrák–magyar kiegyezés érvényét, és megismételte az osztrák kiegyezési törvény tartalmát azzal a kivétellel, hogy az ausztriai delegációt közvetlenül a tartománygyűlések választják. Az alapcikkek csak az egész Monarchia közös ügyeit (külügy, hadügy és az ezek fedezésére szolgáló pénzügy) ismerték el Ausztrián belül is közös ügyekként, de hajlandók voltak időről időre megkötendő egyezményben egy ausztriai közös minisztérium kezelése alá helyezni a honvédelem minden kérdését, a vám-, kereskedelem-, ipar- és közlekedésügyet, valamint az ezek fedezésére szolgáló pénzügyet. Az Ausztrián belüli közös ügyek törvényhozása a tartománygyűlések által választandó delegátusok kongresszusának hatáskörébe tartozik. Minden egyéb ügyekben a cseh királyság önállóan rendelkezik. A cseh királyság képviseletére a közös ausztriai kormányban egy cseh miniszter, illetve cseh udvari kancellár kinevezését követelték. Végül kérték a cseh korona országainak (Csehország, Morvaország, Szilézia) egyesítését és közös országgyűlés összehívását.

Az alapcikkek tehát az osztrák–magyar kiegyezés mintájára Ausztrián belül egy külön kiegyezést akartak létrehozni. Lényegében véve azonban a dualizmust trializmussá, távolabbi perspektívában pedig föderalista államszervezetté akarták átalakítani. A cseh alapcikkek élénk visszhangot váltottak ki a Monarchia többi nemzetisége körében. Horvátországban az országgyűlésen többségbe került nemzeti párt 1871 szeptemberében törvénytelennek nyilvánította a horvát–magyar kiegyezést, s a Monarchián belül önálló horvát állam elismerését követelte. A radikális horvát jogpárt vezetői a határőrvidéken felkelést robbantottak ki.

A Hohenwart-kormány föderalista tervei mély aggodalommal töltötték el mind az osztrák-német, mind a magyar politikai vezető köröket. Magyarországon veszélyben látták a dualizmus létét és a nemzetiségek feletti magyar hegemóniát. Beust 1871. október 13-án a császárhoz intézett emlékiratáben rámutatott arra, hogy a cseh alapcikkek ellenkeznek a dualizmus rendszerével, az osztrák-németeket szembeállítják a dinasztiával, és főleg megronthatják a Monarchia viszonyát Poroszországgal és Oroszországgal. Az uralkodó nagyon szívén viselte a cseh kiegyezés sikerét, de a német nacionalizmus vehemens kitörése, a határőrvidéki felkelés, a külpolitikai aggályok gondolkodóba ejtették. Az október 20-i közös minisztertanácson a közös miniszterek és Andrássy, sőt az osztrák pénzügyminiszter is, egyöntetűen Hohenwart ellen foglaltak állást. A Hohenwart-féle tervek elfogadása esetén Andrássy kilátásba helyezte lemondását. Végül Poroszország közvetve figyelmeztette az uralkodót, hogy nem fogja jó szemmel nézni Ausztriában a szláv hegemónia bevezetését. Mindezek következtében Ferenc József az alapcikkek elutasítása mellett döntött, a Hohenwart-kormány pedig lemondott.

A cseh kiegyezési törekvések bukása a századfordulóig megszilárdította a dualizmus rendszerét. Az osztrák-német és magyar uralkodó osztályok nemzeti és osztályuralmuk fenntartása érdekében semminemű változtatást nem engedtek meg a dualizmus rendszerén. A dualizmus merev politikai rendszerré vált, amely a haladó reformok számára csak szűk teret engedett. Az alapcikkek elutasítása a cseheket szembefordította a dinasztiával és a Monarchiával. Palacký, a cseh liberális burzsoázia vezére, az ausztroszláv eszme megalkotója, korábban az osztrák birodalom fenntartásának híve, maga is úgy nyilatkozott, hogy nagyon kiábrándult ezért nem lehet egy igazságtalan Ausztria pártján. Az osztrák, magyar és cseh korona országainak egyesüléséből keletkezett Habsburg-monarchia létére végzetes volt a csehek szembefordulása.

A magyar országgyűlés bírálta Andrássy vétóját a cseh kérdésben. A balközép aggodalmát fejezte ki, hogy Andrássy állásfoglalása precedens lehet arra, hogy az osztrák kormány beavatkozzék a magyar belügyekbe, tartalmilag azonban helyeselte Andrássy lépését. A 48-as párt elítélte Andrássy közreműködését a cseh nemzeti követelések meghiúsításában, mert az a cseh népben növeli a magyarokkal szembeni ellenséges érzelmeket. Kossuth már 1869-ben kijelentette, hogy a cseh nemzetnek „ahhoz, hogy valóban nemzet legyen és saját ügyeit önállóan intézze, oly joga van, amely egy hajszálnyival sem kisebb, mint a magyar nemzet hasonló joga”.[51] A csehek önállósodási törekvéseinek bukása kapcsán Kossuth a 48-as párthoz intézett több levélben fejtette ki véleményét. A magyar nemzet helyes politikája csak az lehet: „minden kitelhetőt elkövetni, hogy minden szláv nép, amely… történelmileg kifejlett nemzeti individualitással bír… szabad nemzet, saját ügyeit önállólug kormányzó elégedett nemzet lehessen.”[52] Kossuth mélyen elítélte az osztrák és a magyar kormány, Beust és Andrássy politikáját. Ennek a magyar nemzet számára káros következményeit ecsetelve kiegészítette komor jóslatait Magyarország végzetes szerencsétlenségéről a Monarchia felbomlása esetén.

A Hohenwart-kormány lemondását követte Beust bukása. Az uralkodó lemondott a föderalizmussal való kísérletezésről, szilárdan a dualista centralizmus alapjára helyezkedett. Ezzel szoros kapcsolatban el kellett fogadnia a Németországgal való megbékélés és jó viszony külpolitikai vonalának szükségességét. 1871. november 8-án Ferenc József Andrássy Gyulát nevezte ki közös külügyminiszterré, mert benne látta e politika biztosítékát. Ausztriában Adolf Auersperg herceg vezetésével ismét az alkotmánypárt alakított kormányt. Az új kormány feloszlatta a tartománygyűléseket, és bevezette a közvetlen választást a birodalmi tanácsba. A Hohenwart-kormány rendeleteit eltörölve, egyedül a galíciai miniszter állását hagyta meg. A nemzeti mozgalmakat a sajtó betiltásával és rendőri elnyomással letörte. A csehek 1879-ig továbbra is megtagadták a birodalmi tanácsban való részvételt.

A Lónyay-kormány

Az ellenzéki sajtó valóságos hadjáratot indított Lónyay ellen, burkolt célzásokkal pénzügyi manipulációira. Végül jól kiszámított támadással, 1872 novemberében a balközép vezető publicistája, Csernátony Lajos a parlamentben nyíltan korrupcióval vádolta meg Lónyayt. Sem a párt, sem minisztertársai nem védték meg, maga Deák is elejtését javasolta az uralkodónak.

A pártfúzió

A Tiszával szemben még bizalmatlan uralkodót Andrássy győzte meg arról, hogy Tisza kormányát „éppúgy kezeiben tartaná, mint a Deák-párt bármely tagjából lett miniszterelnököt”.[53]

S. Vincze Edit

Kísérletek munkáspárt alakítására

Egy 1868 áprilisában tartott munkásgyűlés határozatot hozott arról, hogy az év őszére össze kell hívni a „munkások testvériesülési ünnepét” és azzal egyidejűleg az első összmonarchiai munkáskongresszust. A terv az volt, hogy a munkások képviselői tömegtüntetés keretében ítélik el a kormánykörök szította nemzeti gyűlölködést, összegezik társadalmi-politikai programjukat, és megalakítják a proletariátus politikai pártját, az Internacionáléhoz csatlakozó szociáldemokrata pártot. A kormánykörök keresztülhúzták e számítást: Ferenc József császár az ünnepséget és a kongresszust személyesen tiltotta be.

Diószegi István

A dualizmus külpolitikájának feltételei

A legfontosabb külpolitikai kérdésekben – lényegében minden parlamenti befolyás nélkül – az uralkodó elnöklete alatt ülésező közös minisztertanács döntött. A sajátos közjogi berendezkedés révén az uralkodó a külpolitika vezetésében sok tekintetben éreztette abszolutisztikus jellegű befolyását.

A nyugati küldetés utójátéka

Hogy Beust poroszellenes irányban fogja tovább vinni a Monarchia külpolitikáját, abban kinevezésekor senki sem kételkedett. A miniszter addigi pályafutása bőven adott okot ilyen feltételezésre. Poroszellenessége azonban nemcsak a múltból és az érzelmekből fakadt: az osztrák szolgálatba lépő szász államférfi úgy látta, hogy az adott körülmények között felelőtlenség lenne feladni a helyzet előnyeit, és nem azon fáradozni, hogy Németország sorsának intézése újra osztrák kézbe kerüljön. A poroszellenes politika célját azonban a külső és belső erőviszonyokkal okosan számolva nem a németországi hegemónia közvetlen visszaszerzésében látta, hanem csupán arra törekedett, hogy Poroszország terjeszkedését megállítsa, a délnémet államok önállóságát megvédje. Az eszközök megválasztásában is mérsékletet mutatott. Felmérte Ausztria erőit: tudta, hogy a Poroszországgal való újbóli megmérkőzés csak szövetségesekkel lehetséges, de a célt nem áldozta fel a szövetség kedvéért. Az uralkodó számára készített felterjesztéseiben több alkalommal megírta, hogy ha a háború a Rajna mellett lobban lángra, Ausztria saját német lakosságára való tekintettel nem avatkozhat be Franciaország oldalán. Az osztrák–francia együttműködést Beust a bécsi igények és tervek szerint szerette volna kialakítani. A keleti kérdést a nyugati politika függvényének tartotta. A balkáni kérdésben az osztrák konzervatív hagyományokat követve hajlott arra, hogy Oroszországgal az érdekszférák elhatárolása (esetleg felosztása) alapján kiegyezzék, de a cári rendszerhez való közeledést inkább Poroszország elszigetelése végett szorgalmazta.

Beust 1867. január 1-én jegyzéket intézett az európai hatalmakhoz a fekete-tengeri status quo ügyében. Javasolta, hogy vegyék revízió alá az 1856-os párizsi szerződés azon cikkelyeit, amelyek megtiltják Oroszországnak, hogy a Fekete-tengeren hadiflottát tartson. A kezdeményezés a régi osztrák keleti politika tradícióiban fogant: osztrák–orosz együttműködést akart a Balkánon, de ebben nyilvánvalóan benne volt Poroszország elszigetelésének szándéka is. Pétervárott érdeklődéssel fogadták az osztrák ajánlatot, amely még Párizsban sem ütközött merev ellenállásba. Anglia nélkül azonban nem lehetett dönteni a keleti kérdésben, a szigetország viszont a 60-as években egyértelműen Törökország mellett állt. A hazai fogadtatás sem volt egészen kedvező, különösen a pesti liberálisok (akiknek napja most volt felkelőben) idegenkedtek attól, hogy Törökország helyett Oroszországot válasszák. A párizsi béke revíziója tehát nem sikerült.

1867 áprilisában porosz kezdeményezésre az osztrák–porosz viszony megjavítására kínálkozott lehetőség. Bismarck az éles francia–német diplomáciai válság (a luxemburgi konfliktus) hatására Bécshez közeledett, és megpróbálta biztosítani a Monarchia jóindulatát. Ajánlatát, amely a későbbi „három császár” kombináció első megnyilatkozása volt, Tauffkirchen bajor miniszteri tanácsos vitte az osztrák fővárosba. Beust nem fogadta el. Ahhoz, hogy Poroszországgal megegyezzék, egész múltját kellett volna megtagadnia. Döntése a bécsi és pesti vezető körökben osztatlan helyesléssel találkozott.

1867 nyarán Ferenc József és III. Napóleon Salzburgban találkozott. A francia császár véd- és dacszövetség megkötésére tett ajánlatot. Ha Poroszország megsérti a békét, Franciaország és Ausztria közösen lép fel ellene, és a győzelem után visszaállítják a prágai béke előtti állapotokat. A kecsegtető ajánlatot Beust nem tartotta elfogadhatónak. Az uralkodó számára szerkesztett emlékiratában arra figyelmeztetett, hogy a Franciaország oldalán viselt háború beláthatatlan belső nehézségekkel járna. Ferenc József, noha az udvari körökkel együtt a revanspolitika híve volt, elfogadta külügyminisztere érveit. Ám az osztrák–francia tárgyalásos érintkezés a salzburgi fiaskó után is fennmaradt. Többszöri jegyzékváltás után végül abban állapodtak meg, hogy Franciaország (Olaszországgal együtt) katonai segítséget nyújt a Monarchiának, ha ez utóbbit Poroszország megtámadja. De még ezt a nagyon valószínűtlen helyzetet feltételező szerződést sem írták alá. Az osztrák–francia érintkezés 1869 őszén lezárult az uralkodók közötti levélváltással, amelyet a legnagyobb jóindulattal is csak konzultatív paktumnak lehet minősíteni.

Amikor 1870 júliusában a francia–porosz háború kirobbant, az osztrák politikai vezető körök legszívesebben Franciaországhoz csatlakoztak volna. Beust azonban világosan látta, hogy a francia diplomácia ügyetlensége, amely egész Németországot kihívta maga ellen, a Monarchia számára eleve kizárta a Franciaország oldalán történő beavatkozás lehetőségét. A külügyminiszter ezért nem folytatott nyíltan háborús politikát, hanem az orosz fenyegetésre való hivatkozással elrendelte a hadsereg burkolt mozgósítását. Mert ha a napóleoni diplomácia eljárását elhamarkodottnak és ügyetlennek ítélte is, a francia fegyverek győzelmében feltétlenül bízott. A cselekvés órája a Monarchia számára – úgy vélte – akkor érkezik el, ha Poroszország döntő katonai vereséget szenved. Poroszország összeomlása esetén Ausztria nemcsak az 1866-es prágai béke intézkedéseit törölheti el, hanem képes lesz arra is, hogy Németország egészét a francia hódítással szemben megoltalmazza. Így a Habsburg-dinasztia nemcsak politikai, de morális értelemben is visszahódíthatja a maga számára Németországot.

Beust politikájával Magyarország akkori miniszterelnöke, Andrássy Gyula gróf is egyetértett. Igaz, nála oroszellenes megfontolások álltak előtérben, de Franciaország katonai sikereit a Monarchia szempontjából ő is kívánatosnak tartotta. Az 1870. július 18-i közös minisztertanács a várakozó semlegesség mellett döntött. Az elfogadott határozat értelmében hozzáláttak a hadsereg burkolt mozgósításához, lépéseket tettek a határokat környező erődrendszer korszerűsítésére, siettették a stratégiai szempontból fontos vasútvonalak befejezését. A diplomácia az esedékes fegyveres fellépés előkészítésén fáradozott. Július utolsó napjaiban megélénkültek az osztrák–olasz tárgyalások, amelyek a francia győzelem esetére akarták megszabni a két ország politikáját. Beust a bécsi török követ révén a konstantinápolyi kormánnyal is kapcsolatba lépett, burkolt formában ajánlatot tett egy esetleges osztrák–orosz háborúban kialakítandó közös álláspontra. A magyar miniszterelnök Szerbia semlegesítését tartotta fontosnak, e semlegesség fejében a Ballhausplatz háta mögött ígéretet tett a Törökországhoz tartozó Bosznia–Hercegovina átengedésének kieszközlésére. Berlin és Pétervár irányában nem mutatott különösebb aktivitást, de az osztrák–magyar készülődés, amelyet számos jelből észlelhettek, mindkét fővárosban idegességet keltett.

A gyors és nagyarányú francia sikerekhez fűzött osztrák remények nem voltak megalapozottak. Franciaország diplomáciai tekintetben elszigetelten bocsátkozott a háborúba. Segítséget Olaszországtól várt, de ez a római kérdés rendezetlensége miatt (a franciák 1849 óta még mindig megszállva tartották Rómát) nem csatlakozott hozzá. Oroszország, amely a lengyel felkelés megújulásától tartott, a vele közösen érdekelt Poroszországnak fogta pártját, és még a franciabarát szándékait megvalló Monarchiát is megfenyegette. Angliában a napóleoni ambíciók feléledésétől tartottak, és ha már ki kellett lépni a „fényes elszigeteltségből”, inkább a felemelkedő, de még veszélytelen Poroszországnak fogták pártját. A francia fegyvereket a napóleoni nimbusz övezte, a „grandeur” tudatát a második császárság katonai sikerei is gyarapították. A kettős párviadalban valójában nem voltak komoly esélyei. Kézifegyverek dolgában a francia hadsereg nem állott rosszabbul, mint a német, de a régimódi francia lövegek közelébe sem jöhettek a modern Krupp-ágyúknak. Hadseregszervezetben Poroszország toronymagasan fölötte állott Franciaországnak. Az elavult francia sorozási rendszer nem irányíthatott a frontra modern tömeghadsereget. A porosz hadseregnek viszont hatalmas tartalékai voltak a katonai kiképzésen átesett férfilakosság soraiban. Az augusztus elején megindult háború nem volt egyéb, mint megszakítás nélküli francia kudarcsorozat. A határmenti csaták elvesztése után az egyik francia sereg Metz várába húzódott vissza, a másik, Párizst fedezetlenül hagyva, a belga határra vergődött. Szeptember 2-án itt érte utol sorsa: a császárral az élen Sedannál kapitulált. Két napra rá Párizsban győzött a forradalom, de a köztársaság háborús esélyei sem voltak biztatóak.

A francia győzelemhez kapcsolódó osztrák–magyar tervek így nagyon hamar időszerűtlenekké váltak. A külpolitika egészére nézve azonban még nem vonták le a következtetéseket. Beust az újabb közös minisztertanácson olyan magatartást indítványozott, amely alkalmas arra, hogy a porosz katonai sikerek következményeit elhárítsa vagy legalábbis mérsékelje. A további poroszellenes politika értelmében Ausztria–Magyarország 1870 augusztusában csatlakozott az európai hatalmak franciabarát tömörüléséhez. A sedani vereség után diplomáciai támogatást nyújtott a francia köztársaság kormányának a status quo alapján történő fegyverszünet érdekében. Ezzel egy időben a prágai békére hivatkozva felemelte szavát a délnémet államok Poroszországhoz való csatlakozása ellen. Az elszigetelt osztrák–magyar erőfeszítések azonban elégtelenek voltak ahhoz, hogy Poroszországot megakadályozzák katonai sikereinek teljes kiaknázásában.

A Franciaországra támaszkodó poroszellenes politika kilátásai 1870 őszén, a francia köztársaság közelgő katonai összeomlásának küszöbén nem voltak kedvezőek. Az Osztrák–Magyar Monarchia veszélyesen elszigetelődött. A keleti kérdés újabb felmerülése következtében külpolitikai helyzete tovább romlott. 1870 november elején Oroszország érvénytelenné nyilvánította az 1856. évi párizsi béke cikkelyeit, amelyek korlátozták szuverenitását a Fekete-tenger övezetében. Ausztria–Magyarország, amely ellensége volt a győzelem felé haladó Poroszországnak, most keleti szomszédjával, Oroszországgal is konfliktusba keveredett. Beust felmérte a helyzet súlyosságát, kereste a békés kibontakozást, és az orosz eljárást tudomásul vevő Angliához kívánt csatlakozni. Az oroszellenes magyar közvélemény nyomására azonban megváltoztatta álláspontját, és akcióba kezdett a párizsi béke által kilátásba helyezett szankciók végrehajtása érdekében. Amikor a háborús politika az angol és a porosz ellenállás következtében hajótörést szenvedett, arra tett kísérletet, hogy a fekete-tengeri kérdés rendezésére összeülő londoni konferenciával a szélsőséges osztrák–magyar álláspontot elfogadtassa. Indítványozta, hogy a Fekete-tenger semleges státusának megszüntetését csak megfelelő kompenzációk ellenében vegyék tudomásul: nyissák meg a tengerszorosokat a nagyhatalmak hadihajói előtt, tegyék lehetővé, hogy ezek korlátlan számban tartózkodhassanak a Fekete-tengeren. Az osztrák–magyar program elfogaztatására az angol közömbösség és a porosz&ndah;orosz együttműködés miatt nem volt semmi kilátás. Az aláírt szerződés a program egyetlen pontját sem tartalmazta. Ausztria–Magyarország a londoni konferencián súlyos diplomáciai vereséget szenvedett.

1871 januárjában proklamálták a német császárságot, februárban aláírták a francia vereséget megállapító előzetes békét, márciusban szentesítették a keleten új helyzetet teremtő orosz eljárást. A bekövetkezett események gyökeresen megváltoztatták Ausztria–Magyarország nemzetközi helyzetét. A poroszellenes külpolitika teljesen időszerűtlenné vált. Az eddigi irány megváltoztatását a belső erők is követelték. A nagyarányú német győzelmek eredményeként és a német egység megalakulásának visszahatásaként az osztrák-német lakosság körében elhatalmasodott a német nacionalizmus érzése. Az osztrák-németek törekvéseit támogatták a magyarok is. Ők az egységes Németországot az oroszellenes tervek megsegítése végett akarták a Monarchia mellé állítani. Az udvari körök további makacs poroszellenessége és a csehek Németországgal szembeni bizalmatlansága kevés volt az osztrák és a magyar törekvések ellensúlyozására. A közös külügyminiszterre várt a feladat, hogy a francia vereség és a német egység következményeit az osztrák–magyar külpolitikára nézve levonja. Beust nem minden keserűségtől mentesen vetette papírra: Franciaország eljárása, ahogy magát esztelenül háborúba vetette, megfosztotta Ausztriát összes jogosan táplált reményeitől. Poroszország német nemzeti állammá növekedett, s nemcsak mint katonai hatalom, hanem mint a zilált nemzeti állapotokat kihasználó szomszéd is veszedelmes lehet a Monarchiára nézve. Ebben a helyzetben mi sem volna kockázatosabb, mint a francia revanspolitikához kötni Ausztria sorsát. Az új körülmények között egyetlen lehetséges megoldás marad: a megbékélés Európa legnagyobb hatalmával, Poroszország új németországi állásának fenntartás nélküli elismerése. Ezen az alapon lehetővé válik Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia történelmi és rokoni kapcsolatokon alapuló baráti együttműködése. Németország és Oroszország baráti viszonya egyben lehetőséget ad arra is, hogy a Monarchia normális viszonyokat létesítsen Kelet-Európa nagyhatalmával.

Még meg sem száradt a tinta a frankfurti békeszerződés (1871. május) okmányán, Beust új külpolitikai irányt kijelölő emlékirata már ott feküdt Ferenc József íróasztalán. A két esemény időbeli egyezése is mutatja a mély történelmi összefüggést. A francia–porosz háború gazdagabbá tette a Habsburg-monarchiát egy fontos tapasztalattal. Bebizonyosodott, hogy a német nemzeti mozgalom lezárása összeegyeztethető a soknemzetiségű Ausztria létével. Igaz, ennek jelentőségét még nem tudták kellőképpen felmérni. De a háború révén szegényebbek lettek egy illúzióval: végérvényesen kiderült, hogy a Monarchia nem folytathat többé aktív németországi politikát.

A „három császár” politika

A hagyományos osztrák külpolitikai elveket újra jogaiba léptető szerződés eredeti formájában osztrák–orosz megállapodásként jött létre. A Bécsben tartózkodó II. Sándor cár Ferenc Józseffel együtt írta alá 1873. június 6-án, és a tulajdonképpeni kezdeményező, I. Vilmos német császár csak október 22-én csatlakozott hozzá. A szerződés nem tartalmazott határozott kikötéseket és megkötéseket: csupán tanácskozást írt elő európai konfliktus esetére, tehát konzultatív paktum volt, mint sok más, közvetlenül az uralkodók által kötött egyezmény.

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

A teljes cikk.

A kereskedelmi és vámszövetség megújítása

Tisza maga is nehezen, az uralkodó állandó pressziójának hatására fogadta el a javaslatokat, s hogy párthívei bizalmát megőrizze és kikényszerítse beleegyezésüket, részletekben adagolva fogadtatta el az engedményeket.

Az Osztrák–Magyar Bank kialakítása

A kormánypárt és maga Tisza annál is könnyebben karolhatta fel az önálló bank gondolatát, mivel az uralkodó korábban többször hangsúlyozta, hogy az a Monarchia számára „nem politikai„ hanem nemzetgazdasági és financiális kérdés, ennek tartotta mindig, s e szempontból eldöntendő; jobb-e közösen vagy külön?”[54] Ferenc József azonban most csak olyan megoldáshoz volt hajlandó hozzájárulni, amely nem veszélyezteti a birodalom két fele közötti pénzforgalmat, a gazdasági együttműködést. Azt nem engedte, hogy az általános valutarendezés előtt létesítsenek magyar pénzkibocsátó bankot, s ezzel két, csak névértékben azonos, ténylegesen azonban különböző értékű pénzfajta kerüljön forgalomba. Az uralkodó csupán a bank dualizálásába volt hajlandó beleegyezni, ezt azonban az osztrák nemzeti bank – maga mögött érezve az osztrák kormány és az alkotmánypárt támogatását – továbbra is elutasította. Még a paritás látszatát sem akarta megengedni.

Ezen a ponton a kor gazdasági liberalizmusának egyik jellemző vonását ragadhatjuk meg. A pénzjegykibocsátás monopóliumát élvező osztrák nemzeti bank Magyarország pénzellátásában is monopolhelyzettel rendelkezett, de mereven elzárkózott mind attól, hogy nemesérckészletének 31,4%-át átadja akár egy általa létesítendő budapesti intézetnek, mind pedig attól, hogy a bank irányításába a magyarok érdemi beleszóláshoz jussanak, és azt sem akarta eltűrni, hogy a Magyarországon általa forgalomba hozandó pénzmennyiséget hatalmi szóval szabályozzák. Kiváltságaihoz ragaszkodott, de a szabadversenyt – értsd: a túlnyomó többségében osztrák részvényesek, a mögöttük álló osztrák tőke érdekeit – látta veszélyeztetve, amikor a kiváltságait garantáló magyar kormány az üzletmenetre is befolyást akart szerezni. A kör tehát bezárult. Hiába fogadta el az uralkodó és Andrássy a bank dualizálásának tervét, ha az osztrák parlament és a kormány, valamint a nemzeti bank elutasította azt. A banknál fennálló viszonyok megőrzésére viszont éppen Tisza nem vállalkozhatott, hiszen a gazdasági kiegyezési tárgyalások egyéb területén éppen azért adott fel egy sor magyar követelést, hogy annál nagyobb súllyal érvényesíthesse szavát a bankkérdésben. További engedményt nem mert magára vállalni, érezvén, hogy sem pártja, sem a parlament nem áll mögötte.

A Szabadelvű Párt elnöke, Gorove István, 1877. évi újévi beszédében leszögezte: „Nem engedhetjük elzárni az ország elől azon forrásokat, amelyekből minden nép meríti a maga anyagi jólétének elemeit.”[55] Ezzel a birtokos osztály elégedetlenségére utalt, amely hitelhiánnyal küszködve keserűen tapasztalta, hogy Európa-szerte olcsó a pénz (Angliában és Franciaországban 1874–75-ben 2–3% körül mozgott a hitelkamatláb), de az osztrák bank mereven tartja a 4,5%-ot. A szélesebb közvélemény álláspontját Kossuth Lajos formálta határozottá, aki ceglédi „választóihoz” írt – s minden lapban közzétett – levelében alapos pénzügyi analízis kíséretében tett hitet a nemzeti szuverenitás szempontjából is elsőrendűen fontos önálló bank mellett.

Tisza persze rég tudta, hogy nem lesz önálló magyar bank. Sem a külpolitikai helyzet alakulása, sem az ország gazdasági helyzete nem tette lehetővé, hogy a magyar kormány e kérdésben kenyértörésre vigye a dolgot. Az államnak hitelező bankkonzorcium pedig egyenesen kijelentette, hogy a további kölcsönöket csak akkor hajlandó folyósítani, ha a Monarchia pénzügyi egysége nem szenved csorbát. Nem azért volt azonban Tisza a taktika nagymestere, hogy ilyen helyzetben megrettenjen: 1877. február 8-án benyújtotta lemondását. Ezzel a határozott kiállással táborában helyreállította az eddigi tárgyalások során erősen megcsappant népszerűségét. Utódjául Sennyeyt ajánlotta az uralkodónak, tudván, hogy az nem szívelheti, kinevezéséhez Andrássy amúgy sem járulna hozzá, s maga a konzervatív politikus sem vállalná a kormányalakítást a már elfogadott gazdasági kiegyezés feltételei mellett. Még inkább számított azonban arra a gyógyító rémületre, amit egy konzervatív budapesti kabinet alakulásának veszélye az osztrák liberális körökben kiváltott. A lemondás csupán taktikai csel volt, amivel Tisza engedékenyebbre hangolta az osztrák kormányköröket, saját pártjában és az udvarnál pedig megerősítette az ő nélkülözhetetlenségébe vetett hitet. Ferenc József maga lépett közbe az osztrák nemzeti banknál néhány formai engedmény érdekében.

A balkáni válság és a magyar politikai közvélemény

Az okkupáció költségeit azonban mindkét kormány vonakodott előteremteni, mire az uralkodó saját lemondását is kilátásba helyezte arra az esetre, ha őt a déli foglalásban megakadályozzák. A katonai vállalkozás végrehajtását illetően tehát nagy ellentétek voltak a korona, a hadvezetés és a kormányok között. Kifelé azonban ez nem látszott: Tisza zokszó nélkül fedezte Andrássyt az ellenzék támadásaival szemben.

Az ellenzék ugyanis nem követte sem Andrássyt, sem Tiszát. A jobboldali ellenzék Apponyi Albert irányításával konzervatív alapról szállt síkra Törökország integritása mellett. A baloldal viszont azért ellenezte Bosznia és Hercegovina elfoglalását, mert ez a szláv túlsúlyt növelné a Monarchiában, és újabb közös ügyet teremtene Ausztria és Magyarország között. Az Andrássy által képviselt korlátozott osztrák–magyar–orosz együttműködést az ellenzék tisztán oroszbarát külpolitikának tartotta, nem látta a két nagyhatalom közötti rivalizálást, ellentéteik gyors éleződését. Ebben az érzelgős korban nagy súllyal estek latba a török szimpátiák is, hiszen Törökország közel két évszázada rendszeresen menedéket nyújtott a magyar szabadságmozgalmak vezetőinek. A függetlenségi politikusok egy részét még az 1848-as kelet-európai liberális nemzedék alapvetően helyes felismerése vezette, hogy a demokratikus és nemzeti mozgalmak fő ellenfele már nem a lassan halódó török birodalom, hanem az erős cári Oroszország. Komoly hatást gyakorolt a „liberális mintaállam”, Anglia határozottan oroszellenes állásfoglalása is. Az ellenzék maga mögött tudva a magyar közvélemény támogatását, szimpátiamegmozdulásokat szervezett Törökország támogatására. 1877 januárjában ifjúsági tisztelgő küldöttség utazott Törökországba, majd onnan is érkezett delegáció Budapestre. December 16-án a fővárosban addig nem látott nagyságú tüntetésre került sor, amely a miniszterelnöki palota ablakainak beverésével ért véget. A törökbarát megmozdulásokra viszont Horvátországban szlávbarát ellentüntetésekkel válaszoltak.

Magyarország délszláv lakossága már a szerb–török háború kitörése előtt is kimutatta együttérzését elnyomott balkáni testvérei iránt, s a háborúskodás megindulása után ez tovább fokozódott. Sokan beálltak önkéntesnek a szerb hadseregbe, mások gyűjtést indítottak megsegítésükre. A kormány a szimpátiamozgalom elfojtására Kozma Sándor főügyész kiküldésével széles körű vizsgálatot indított a délvidéken, s a Szerbia javára folytatott titkos toborzás, lázítás és felségsértés vádjával többek között letartóztatta – mentelmi joga ellenére – Svetozar Miletić szerb képviselőt. A képviselőház a függetlenségi képviselők tiltakozása ellenére tudomásul vette a kormány eljárását, s a bíróság a gyengén megalapozott vádak alapján 5 évi elzárásra ítélte Miletićet. 1879-ben ugyan kegyelmet kapott, de a boszniai válság kritikus idejére sikerült e harcos szerb képviselőt, Tisza régi ellenfelét elhallgattatni, a nemzetiségi politikusokat megfélemlíteni.

Amikor 1877 őszén az orosz hadak előnyomulását a törökök Plevnánál megállították, Magyarországon újabb oroszellenes hullámot kavart az ellenzéki agitáció. A mozgékony, ötletgazdag Ugron Gábor irányítása alatt néhány erdélyi ellenzéki képviselő egyenesen kalandos katonai vállalkozásba kezdett. Titokban pár száz fős szabadcsapatot próbáltak toborozni a Székelyföldön, hogy azután – valószínűleg angol pénzen vett fegyverekkel – Moldvába betörve, a Szeret egyik hídjának felrobbantásával elvágják az orosz csapatok egyetlen utánpótlási vonalát, s Orosz-Lengyelországban is fegyveres felkelést robbantsanak ki. Tisza csendőrökkel összefogdostatta a toborzókat, a fegyvereket elkoboztatta, s véget vetett a magyar történelem utolsó romantikus összeesküvésének. Fél év múlva azután az eljárás befejezése nélkül kegyelmet kaptak „a bűnvizsgálatba vett honfiak”.[56]

A budapesti utcai megmozdulások megakadályozására a kormány 1877 decemberében minden tüntetést betiltott, s vidéken is olyan szigorú feltételeket szabott, ami a betiltással volt egyenértékű. Joggal tartott ugyanis attól, hogy a főváros után az ellenzék vidéken szervez nagyszabású kormányellenes megmozdulásokat.

A parlamentben az ellenzék támadásaival szemben Tisza az „akciószabadság” fenntartásának formulájával, a szó szoros értelmében vett csűrés-csavarással fedezte a Monarchia külpolitikáját. Saját pártjára sem számíthatott, sőt el kellett tűrnie párthívei egy részének duzzogását, alkalmi szembefordulását. Kényszerből szabadjára engedte a gyeplőt, „csak azt kívánta, hogy az egész érzelmi színjáték komoly akarattá ne keményedjen”.[57] A Függetlenségi Párt az Oroszország elleni fegyveres fellépést követelte. Maga Kossuth is így foglalt állást, Helfy és Simonyi pedig a parlamentben tiltakozott a balkáni hódítások ellen. A delegáció és a képviselőház végül is megszavazta a 60 milliós rendkívüli hadikiadást, amit aztán a boszniai okkupáció céljaira fordítottak. A parlament igényt tartott a külpolitika irányítására, a beleszólásra az események menetébe, a kormány viszont nem engedhette meg, hogy a kulisszák mögött folyó diplomáciai alkudozások a képviselőház nyilvánossága elé kerüljenek. A parlamenti viharok elkerülése, a kormány nagyobb mozgásszabadságának fenntartása céljából Tisza időben előbbre hozta az országgyűlés berekesztését, hogy az a boszniai bevonulást ellenzéki hangokkal meg ne zavarhassa. A kormány kétségbeesetten kérte az uralkodót, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért „az országgyűlést ez alkalommal személyesen berekeszteni kegyeskedjék”.[58] Ez 1878. június 30-án meg is történt.

Szász Zoltán

Bosznia megszállása

Ferenc József évtizedek múlva is rezignáltan emlegette, hogy a berlini kongresszus idején Disraeli azt mondta a Monarchia megbízottainak, hogy az okkupációval együtt meg kell oldaniuk az egész délszláv kérdést is. „Sajnos azt nem mondta meg – emlékezett az uralkodó –, hogy miként gondolja ő a fatális délszláv kérdés megoldását, pedig egy ilyen tanácsért ma is hálás lennék neki.”[59]

Tisza kormányon marad

Csak az 1878-ra egy csoportba összeverődő, 67-es alapon álló Egyesült Ellenzék lehetett volna képes arra, hogy az uralkodó számára Tisza ellenében tekintélyes politikusokat kínáljon kormányalakításra. Csakhogy ezek a különféle érdekeket képviselő politikusok lehettek ugyan nagy köztiszteletnek örvendő férfiak, mint Pulszky Ferenc, Kerkápoly Károly vagy a még fiatalabb Szilágyi Dezső és Apponyi Albert, aligha voltak azonban alkalmasak a nemesi középosztály tömörítésére és az arisztokráciával kötött szövetség újrarendezésére. Minden politikai tapasztalatuk ellenére némileg idegenül mozogtak a magyar politikai életben. Hiányzott ugyanis közöttük az olyan középnemesi eredetű vezéregyéniség, aki a megyei politikában nőtt naggyá, bánni tudott volna a dzsentri szélesebb tömegeivel, kiigazodott volna klikkharcaiban. Az Egyesült Ellenzék széthúzó táborán belül a nagybirtokos konzervatív arisztokrácia volt az egyetlen számottevő, társadalmilag önálló tényező. Ez adhatott volna nyomatékot a 67-es ellenzékiségnek, ha a háttérből kilépve teljesen maga veszi kezébe az ellenzék irányítását. A nagybirtok azonban kisebb sérelmei dacára sem bontotta föl a nemesi középosztállyal kötött szövetséget, nem fordult szembe a Szabadelvű Párttal, nagyobb része továbbra is kitartott mellette. Nem akarta egymaga vállalni a kormányzás népszerűtlen felelősségét, hanem célszerűbbnek ítélte továbbra is egy szélesebb társadalmi bázissal rendelkező középnemesi színezetű párt és kormányzat támogatását.

Tiszától a Monarchia külpolitikájának határozott pártolása, az egész közösügyi rendszer védelmében kifejtett eredményes buzgósága miatt Ferenc József sem vonta meg támogatását. Tisza számára kedvezően alakult a nemzetközi helyzet is. Bosznia okkupációjával és a kettős szövetség előkészítésével a Monarchia nagyhatalmi helyzete újra stabilizálódott. Az arisztokrácia és az udvar eldöntötte a kabinet sorsát: Tisza Kálmán marad. A képviselőházi vihar csöndesedésével az uralkodó 1878. december 5-én újra őt nevezte ki miniszterelnöknek.

Az osztrák liberálisok bukása

Miközben a kormány hűségesen kiszolgálta a császár és Andrássy külpolitikáját, saját pártja ellenállását nem tudta legyőzni. A pártnak csupán kisebb része, elsősorban a nagybirtokos szárny maradt mögötte, s a berlini kongresszus határozatait is csupán az addigi ellenzék szavazatai segítségével sikerült a parlamentben elfogadtatnia. A kormányintézkedéseket rendszeresen opponáló párttöbbség miatt 1878 őszén Adolf Auersperg herceg kabinetje kénytelen volt lemondani.

A liberális többség még mindig szentül hitt saját erejében, nélkülözhetetlenségében, dualizmus- és államfenntartó szerepében. A kormányalakítási kísérletek idején is kitartott okkupációellenes álláspontja mellett, mígnem 1879 nyarán Eduard Taafe gróf, az uralkodó egyik bizalmasa, egy átmeneti kormány belügyminisztereként új választások megrendezésével kisebbségbe szorította őket.

A kormány

A teljes cikk.

A választási rendszer és a parlament

A gazdasági kiegyezést 19 fős többséggel szavazták meg, de 147 képviselő maradt távol az ülésről. Ebben a válsághelyzetben a kormány olyan javaslatokat próbált beterjeszteni, amelyek vitája elől az ellenzék már nem térhetett ki, s biztosan lehetett számítani közreműködésére és igenlő szavazataira. Ilyennek szánta Tisza 1879-ben a magyar nyelv kötelező tanítását előíró népiskolai törvényjavaslatot, amelyet az uralkodó beleegyezése nélkül dolgoztatott ki és hozott javaslatba a képviselőházban. Számításaiban nem csalódott. A magát a magyar nemzeti gondolat egyetlen letéteményesének tekintő függetlenségi ellenzék ráállt az alkura, és így a javaslat a Tisza-kormány és az ellenzék szinte zavartalan nacionalista házi ünnepségének hangulatában nagy többséget kapott. Ez kétségtelenül erősítette a kormány helyzetét.

A 80-as években visszaállt a nyugalom a képviselőházban, a „szavazógép” meglehetős egyhangúsággal hagyta jóvá Tisza beterjesztett javaslatait. Ekkor már csupán a miniszterelnök vagy az egyes miniszterek jóindulatán múlott, hogy az ellenzék módosító indítványaiból egyet-egyet elfogadjanak, s ezzel megőrizzék a demokratikus parlamentarizmus látszatát.

A képviselőházi nagy viták azonban általában nem az egyes törvények tényleges tartalma, hanem olyan kérdések körül forogtak, amelyeket pártpolitikai szempontból ki lehetett használni. Az ilyen ügyek kavarták a parlamenti viharokat. Ha a vidéki közigazgatás átrendezését vitatták, akkor az ellenzéki felszólalók nem csupán a megyei autonómia érdekében emeltek szót, hanem úgy irányították támadásukat, hogy a kérdésben megoszló kormánypárt belső ellentéteit tovább élezzék. Ha a vasútpolitikáról volt szó, akkor a kormány és a magántársaságok érdekazonosságát feszegették, korrupciót szimatoltak. Ha külföldi kölcsön felvételéről beszéltek, akkor a kölcsön feltételeiről próbálták kimutatni, hogy mennyire kedvezőtlenek az országra nézve. Ha Trefort német nyelvű táviratot küldött az uralkodónak, akkor szerintük a nemzeti szuverenitást sértette meg a kormány. Pártpolitikai célt szolgált az interpelláció is. Az ellenzék egy-egy törvénysértést, ritkábban pedig a szélesebb tömegeket is érintő gazdasági természetű bajokat tett szóvá, megpróbálta a kormányt „megszorongatni”.

Ebben a korszakban már a pártklub és a parlamenti folyosó a fontosabb viták színhelye. Itt érintkezett egymással kötetlen formában a kormánypárt és az ellenzék, itt tárgyalták meg a legfrissebb politikai, gazdasági, de főként a helyi és országos politikát oly erősen befolyásoló társasági eseményeket. Itt puhatolózott a kormány az ellenzék álláspontjáról, mielőtt kényes és fontos kérdések kerültek napirendre. Mert a kormányt és az ellenzéket számos csatorna kötötte össze. Atyafiság, gazdasági kapcsolatok csak megkönnyítették az érintkezést, az olyan egyezségek létrejöttét, amelyekről a közvélemény már nem értesült, és az utókor is inkább csak véletlenül fennmaradt utalásokból szerezhetett tudomást. A Németországgal kötött kereskedelmi megállapodás előkészítése során például a kormány az egyes pártok állásfoglalásától tette függővé azt, hogy az egyezkedést megszakítsa, vagy pedig elfogadja a német borvámemelést. Mikszáth parlamenti tudósításaiból tudjuk, hogy a képviselők jelentős része inkább a folyosón tanyázott, csoportokba verődve beszélgetett. miközben bent az ülésteremben egy-két miniszter unatkozott, s többnyire ugyanazok az emberek folytatták szócsatáikat. A gondosan előkészített nagy összecsapásokra aztán mindenki betódult a terembe. Ami ezután következik, az olyan, mint a színielőadás: parádés szónoklatok, csattanós jelenetek, izguló karzat.

Tisza Kálmán alatt a parlamentben is erősödött a dualizmus egész rendszerére jellemző vonás, a kormányzat nyomasztó túlsúlya. Az ellenzéki pártok alkotó szerepe csökkent, ellenőrző szerepe azonban továbbra is megmaradt, annál is inkább, mivel a magyar lakosság széles tömegei mindig az ellenzékhez álltak közelebb. A közvélemény támogatása mellett az ellenzék esetenként taktikázásra, óvatosságra kényszerítette a kormánypártot többségi hatalmának érvényesítésében.

A parlament kevésbé fontos szerveként működött a főrendiház. Feladata volt, hogy konzervatív korrekciójával fékezze a liberális képviselőház reformtevékenységét. Összetételét nem választások, hanem rendi eredetű előjogok szabályozták. Tagjai voltak a katolikus és a görögkeleti egyházak főpapjai, a nagykorú főnemesek, az ország zászlósurai és a főispánok. A főrendiház a kormány és az uralkodó engedelmes eszközének számított mindaddig, amíg a 80-as évek első felében meg nem erősödött az újkonzervatív arisztokrácia politikai és gazdasági szervezkedése, kormányellenes mozgolódása. Eredményeként a főrendek kétszer is visszautasították a keresztények és zsidók polgári (tehát az egyházak megkerülésével köthető) házasságát engedélyező törvényjavaslatot. Tisza erre egyes liberális főrendek segítségével 1885-ben megreformálta a főrendiházat. Az arisztokrácia minden felnőtt férfi tagja helyett (ezernél többen voltak jogosultak) ezután csak a nagy adófizetők maradtak meg tagnak, míg az uralkodó (a Tisza eredeti tervében javasolt 150 helyett) fokozatosan 50 főrendet nevezhetett ki. A főrendiház tagjai lettek a protestáns felekezetek püspökei és főgondnokai, a Kúria és a budapesti ítélőtábla elnökei. A világi méltóságok közül csak az ország zászlósai őrizték meg tagságukat, a főispánok kimaradtak. A reform megnövelte a kormány befolyását, a kinevezés által megnyíltak a főrendiház kapui a nagytőke képviselői, valamint a tudományos és művészeti élet kitűnőségei előtt is. Az intézmény arisztokratikus-klerikális jellege azonban továbbra is megmaradt, 1886-ban 19 hercegi, 136 grófi és 120 bárói család nagykorú férfitagjai nyertek örökös tagsági jogot, s a király által kinevezett vagy a főrendiház által választott tagok között is bőven akadtak arisztokraták. 1890-ben a főrendiház 369 tagja közül 278 volt arisztokrata (bár akadt köztük néhány frissen bárósított polgár is), 49 pedig egyházi vezető.

A 67-es ellenzék

Sennyey Bécs előtt nem bírt már különösebb tekintéllyel. Andrássy öreg korában sem tudott vele megbarátkozni, Ferenc József pedig azért neheztelt rá, mert a takarékosság nevében még a közös hadsereg kiadásait is csökkenteni akarta.

Az antiszemita mozgalom

A kormány az uralkodóval teljes egyetértésben, kemény kézzel, Zalában például az ostromállapot bevezetésével gyorsan elfojtotta a zavargásokat.

Diószegi István

A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben

Így amikor 1884-ben esedékessé vált a három császár szövetségének megújítása, Bécsben természetesnek tartották, hogy újra igent mondjanak. Ferenc József látogatást tett Oroszországban, amit III. Sándor még ugyanazon évben ausztriai vizittel viszonzott. Az államfői találkozók eredményeként újabb három évre meghosszabbították a három császár szövetségét. Az együttműködés hatékonysága válságos időszakban is megmutatkozott. Az 1885-ös afgán válság idején (ami az orosz expanzió következtében keletkezett) a vetélytárs Anglia német és osztrák–magyar nyomásra állt el attól, hogy flottájával keresztülhatoljon a tengerszorosokon. Az együttműködés életképességének igazi próbaköve a Balkán volt.

A berlini kongresszust követő csendes esztendők után a 80-as évek közepére a Balkánon újra feszültség keletkezett. Az érdekek ütközésének ismét a sokat próbált és szenvedett Bulgária volt a színtere. A San Stefanó-i béke nagy délszláv államát a berlini kongresszus három részre osztotta és Dél-Bulgáriát (Kelet-Rumélia néven) újra török fennhatóság alá kényszerítette. A két Bulgária nem állhatott sokáig egymás mellett anélkül, hogy kezet ne nyújtson egymásnak. 1885 szeptemberében Plovdivban felkelés tört ki, Battenberg Sándor az egyesült Bulgária fejedelmévé nyilvánította magát. Az eseményekben sokan a cár kezét vélték felfedezni. A feltételezés nem volt egészen alaptalan: az orosz külpolitika a balkáni ügyekben máskor is élt már a nemzeti mozgalmak támogatásának eszközével, a bolgár uniót meg éppenséggel nemzetközi megállapodások helyezték kilátásba. Hét évvel San Stefano után azonban már nem lehetett szó a bolgár nagyobbodást elősegítő orosz–bolgár együttműködésről. Oroszország a Balkán keleti felét háborúval szerzett érdekszférájának tekintette, az általa létrehozott bolgár államot pedig végleges lekötelezettjének, Bulgáriában a protektori nagyhatalom minőségében akart berendezkedni. Az államiságát éppen csak visszanyert, de nagy történelmi múlttal rendelkező fejedelemség viszont igényt formált az önálló fejlődésre, határozottan elutasította az orosz gyámkodást. A fejlemények már a plovdivi felkelés előtt eljutottak a szakítás küszöbéig. Az orosz diplomácia részéről csak önámítás volt, hogy a történtekért Battenberg Sándor személyét tette felelőssé. A bolgár unió létrejötte után Pétervárott a status quo helyreállításában fogalmazták meg a külpolitikai programot.

Hét évvel korábban Oroszország még a nagy délszláv állam létrehozásáért harcolt, a cárizmus tekintélye most a frissen egyesült Bulgária szétszakítását követelte meg. Oroszország nagyhatalmi partnereihez: Németországhoz és Ausztria–Magyarországhoz fordult segítségért. A német támogatás magától értetődő volt. Bismarck Bulgáriát orosz érdekszférának tekintette és a Balkán őt most is csak mint osztrák–magyar—orosz súrlódási felület érdekelte. Az osztrák–magyar támogatás már korántsem volt zökkenőmentes. A magyar liberális párt Andrássy bukása óta a külpolitikában ugyan erősen visszavonult, de a három császár szövetsége elleni vétóival tele volt a parlament és a delegáció. 1885 őszén maga Andrássy tiltakozott az uralkodónál az oroszbarát egyezkedő politika ellen.

Szász Zoltán

A kormány helyzetének megrendülése és Tisza Kálmán bukása

Tisza hosszú miniszterelnöki pályáját természetesnek, a kor sajátosságából adódónak vélte, és ebből nem is csinált titkot. A nagy nemzeti fellángolások csak rövid perceket jelentenek a nemzet életében – mondotta 1885-ben az üdvözlésre egybegyűlteknek –, a nagy reformkorszakok sem tartanak sokáig. „De van azután egy korszak, amikor a különben életerővel bíró és élni akaró nemzet érzi azt, hogy feladata nem rohamosan haladni, nem szemkápráztató dolgokat művelni, de homokszemre homokszemet, téglára téglát hordva, felépíteni az állam épületét. És én azt hiszem, hogy azon időpontban, mikor királyom és nemzetem többségének bizalma a kormányra hívott, egy olyan korszak volt hazánkra, nemzetünkre nézve. És éppen ezért – fejezi be Tisza –, mert az én nem ragyogó tehetségem ezen mindennapi folytonos, nem lankadó, nem fényes, de talán azért jótékony munkára képesített: ebben lelem fel kulcsát annak, hogy oly régen bírhatom úgy királyom, mint a nemzet többségének bizalmát.”[60]

A közös hadsereg és a magyar uralkodó osztályok

A közös hadsereg tehát szolgálta a Monarchia minden nemzethez tartozó uralkodó osztályainak érdekét, de a nacionalizmus virágkorában egyik nemzethez sem kötötték erős érzelmi szálak. Az uralkodó pedig mereven ragaszkodott a haderő egységes, lényegében abszolutisztikus szellemű irányításához, a hadsereg ügyeibe nem tűrt semmiféle beleszólást. Saját személyében, az abszolutisztikus vezetésben látta a biztosítékot a nemzetek felettiség megőrzésére, a hadsereg egységében pedig a birodalom osztatlan fennmaradására. A kiegyezés széles jogkört biztosított számára: minden olyan ügy, amely „a hadsereg egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, őfelsége által intézendő”.[61] A paragrafusba öntött abszolutisztikus hagyományok alapján azután a két kormány miniszterei is csak annyit tudtak a hadsereg belső ügyeiről, amennyit az uralkodó jónak látott velük közölni.

Csakhogy legjobban a közös hadsereg szenvedett a kiegyezési rendszer alapbetegségétől, a mozdulatlanság bénító hatásától. Az uralkodó kivehette a hadsereget a két kormány közvetlen ellenőrzése alól, őrizhette nemzetek felettinek nevezett szellemét, a fejlesztés eszközei azonban hiányoztak kezéből. A pénzzel és az újoncmegajánlás jogával a polgári kormányok és parlamentjeik rendelkeztek. Az abszolutizmus és parlamentarizmus párharcában tehát az utóbbinak is voltak fegyverei. A parlamentek az egész korszakban zokszó nélkül megszavazták a hadsereg fenntartásához szükséges kiadásokat, de nagyobb arányú fejlesztéshez soha nem adták szívesen hozzájárulásukat. A hadsereg és a kormányok állandó súrlódásban, a haderő és a parlamentek pedig kimondottan rossz viszonyban voltak egymással. A legfelsőbb hadvezetés elkeseredését fokozta, hogy Európa-szerte megindult a hadseregek modernizálása; nekik viszont a császár egyelőre sem újabb pénzt, sem megemelt létszámot nem ígérhetett.

A hadsereg korszerűsítése a 80-as évek elején kezdődött, amikor a boszniai okkupáció alatt feszültté vált osztrák–magyar&mdasah;orosz viszony tanulságai alapján komolyan hozzáláttak egy Oroszország elleni esetleges háborúra való fölkészüléshez és új haditervek kidolgozásához. 1881 tavaszán a magyar résztvevők nélkül tartott bizalmas konferenciákon a katonai körök meggyőzték a császárt arról, hogy a meglevő 40–42 békebeli gyaloghadosztály háború esetén kevés, a haderő túlságosan lassan mozgósítható, s felvonulása után nem marad képzett tartaléka, amit szükség esetén bevethetne. 1882-ben megkezdődtek a tárgyalások a német hadvezetéssel az új katonai doktrína közös kialakítására, majd átdolgozták az Oroszország elleni felvonulási tervet (Kriegsfall „R”) egy kettős háború esetére, amelyet a Monarchia és Németország közösen viselnének Oroszország ellen. A reformok eredményeként kialakult a Monarchia hadseregének új területi-szervezeti rendje, ami lényegi változtatás nélkül az első világháborúig fennmaradt. A birodalmat 15 katonai kerületre osztották, ezeket a közös hadügyminiszternek rendelték alá. A 106 kiegészítő körzetből újoncozott legénységet 102 gyalogsági, 42 lovassági, 23 tüzérezredbe és utászcsapatokba sorozták, s a modern közlekedés és hírközlés követelményei alapján vasúti és távíró alakulatokat is felállítottak. A csapatokat a Monarchia gyárai látták el fegyverzettel és felszereléssel; 1890-től a budapesti fegyvergyár is szállított kézifegyvereket. A haditengerészet 12 ezer matrózból, nagyszámú tisztből és kevés számú hajóból állott. A hadsereg felvonulási idejét a korábbi 45 napról 13 napra szorították le, amit később az új vasútépítések tovább rövidítettek.

A hadseregreform megkoronázását kétségtelenül a létszámemelés jelentette volna. Csakhogy ezzel a kéréssel nehezen lehetett előhozakodni. A „nemzetek fölötti” hadsereg számára a két parlamentárisan működő „nemzeti” kormány vonakodott újabb áldozatot hozni. A magyar kormány 1888-ig még a póttartalékok időleges behívásához sem járult hozzá, mert azt katonailag fölöslegesnek, politikailag indokolatlannak tartotta. A katonai körök egykori vádja szerint Tisza a lóállítás új rendjének kidolgozását is megakadályozta.

Az 1880-as évek végén a feszült nemzetközi helyzet arra késztette a hadvezetőséget, hogy Tisza Kálmán szilárdnak tűnő uralmát felhasználva meggyorsítsa a hadsereg korszerűsítését. Ekkor a magyar miniszterelnök – korábbi magatartásával éles ellentétben – már a háborús készülődés sürgetői között állt, helyeselte a véderő fejlesztését. A modernizálás szükségességével a magyar uralkodó osztályok is egyetértettek, de a reform kérdése felszínre vetette a közös hadsereg iránt érzett széles körű ellenszenvet, a hadsereg és a magyar közvélemény közötti ellentéteket is. Ezt az ellentétet igyekezett az ellenzék a kormány megbuktatására felhasználni.

A magyar uralkodó osztályok soraiban a kiegyezés után is tovább élt a hadsereg – legalább részleges – magyarosításának igénye, hiszen az abszolutisztikus vezetésű és szellemű közös hadsereg puszta léte a magyar államiságot fenyegető Damoklesz-kardnak rémlett számukra. A honvédség felállítása után sem szűnt meg a közös hadsereg iránti elégedetlenség. Ezt táplálta a nem magyar tiszteknek a nemzeti hagyományokat gyakorta sértő magatartása. A sérelmeket az ellenzéki sajtó és politikusok zöme, néha jóhiszeműen, nemegyszer azonban demagógiából, igyekezett a magyar nemzet ellen elkövetett minél nagyobb „merényletnek” feltüntetni. Ilyen volt, amikor osztrák tisztek időnként levétették az ünnepségek alkalmából kitűzött magyar zászlókat, amikor tisztek és civilek a kávéházban vagy színházban összevesztek, egy polgárembert esetleg megkardlapoztak, s azt a lapszerkesztőt, aki másnapi cikkében ezek miatt háborgott, alaposan helybenhagyták. A legkirívóbb ügyekkel a parlament is foglalkozott, de az esetek nagy többségében sem a megsértett civilek, sem pedig a megsértett nemzeti önérzet nevében háborgó ellenzéki szónokok nem kaptak megfelelő elégtételt. 1880-ban két katonatiszt Bartha Miklóst, a kolozsvári Ellenzék neves függetlenségi szerkesztőjét kaszabolta össze, hat év múlva egy aradi hírlapírót sebesítettek meg, ugyancsak életveszélyesen. Az ilyen kilengéseket is országos felzúdulás kísérte, de az igazi felháborodást ismét 1848–49 emlékének megsértése váltotta ki. 1886. május 21-én Jansky vezérőrnagy megkoszorúzta az 1849. évi budai harcokban elesett Hentzi osztrák tábornok síremlékét. Az ellenzék a „nemzeti becsület” védelme ürügyén indított parlamenti támadást Tisza megrendítésére, de utcai tüntetést is szervezett a jellegtelen gótikus oszlopra állított, sárkányölő Szent Györgynek ábrázolt Hentzi emlékművénél. A fővárosi ifjúság pedig macskazenét adott Jansky tábornoknak, majd tévedésből egy másik lakás ablakait verve be hazavonult. Tisza is helytelenítette Jansky eljárását, s ezzel szembekerült az uralkodóval és a katonai körökkel, amiért minden előzetes jóváhagyás nélkül nyilatkozott. Az uralkodó királyi kéziratban foglalt állást a magyar közvélemény, s közvetve Tisza ellen, Janskyt áthelyezéssel hadosztályparancsnokká nevezte ki, míg korábbi felettesét, a kormánynak helyeslő Edelsheim-Gyulai Lipót bárót gyorsan nyugdíjazták. Nemcsak az ellenzék, de még az áskálódó Kálnoky, a közös külügyminiszter is bukott embernek látta Tiszát. Az utcai tüntetések megismétlődtek. A Függetlenségi Párttal együttműködő munkásság részvételével tartott 1886. június 10-i demonstráció véres összeütközésre vezetett a rendőrséggel. Ettől az ellenzék is megijedt, a munkásokat vádolta az incidensért, mire azok távol tartották magukat a további tüntetésektől. A megmozdulások hatására az udvar engedni kényszerült. Ferenc József augusztus elején egy diplomatikusan fogalmazott királyi kéziratban sajnálatosnak mondotta, hogy „egyes tények” miatt az egész hadsereget kedvezőtlen bírálat éri, s ezzel megerősítette Tisza álláspontját.

A véderővita

A Szabadelvű Párt többsége végül is elegendőnek bizonyult arra, hogy a javaslat keresztülmenjen az általános vitát lezáró január 29-i első szavazáson. A hír heves tüntetést váltott ki. A Sándor utcai képviselőház kapujában tüntetők fogadták a távozó minisztereket, Tisza Kálmán kocsija a kísérő lovasrendőrök oltalma alatt is csak kerülő úton hajthatott Budára. A felháborodott tömeg a miniszterelnökségi palotához vonult, ahol rendőrök és katonák állták útját. Késő éjszakáig folyt közöttük a harc, s másnap is csak akkor szakadt meg, amikor megérkezett Rudolf trónörökös öngyilkosságának híre. A magyarok barátjának tartott trónörökös népszerű volt Magyarországon, még évtizedek múlva is legendák keringtek arról, hogy valójában él s visszatér – halálhíre és a megdöbbenés egyszerre lelohasztotta a háborgó szenvedélyeket. A parlament üléseit felfüggesztették, s egy időre elcsitultak a tüntetések.

A viharszünetet Tisza arra használta fel, hogy az uralkodót és a katonai köröket kompromisszumra szorítsa. A 14. §-t úgy módosították, hogy megtartották a javaslatban előirányzott újonclétszámot, de ezt a korábbi gyakorlatnak megfelelően csak tíz évre irányozták elő. Gyorsan elintézték, hogy az osztrák parlament által már elfogadott eredeti törvényszöveget is módosítsák, mivel a közös ügyekben csak a két birodalomfél által azonos szövegezésben elfogadott törvények alapján lehetett eljárni.

A leszavazott ellenzék most már megelégedéssel fogadta ezt a köztes megoldást is. Annál is inkább, mert megriadt az ifjúság, de főként az utcán egyre gyakrabban megjelenő munkásság megmozdulásaitól. A tömegmozgalom kezdett túlnőni rajta. A Függetlenségi Párt ezért február közepén maga szervezett külön tüntetést Herman Ottó irányítása alatt. A felvonulás, a negyvennyolcasság lehangoló karikatúrája, hű képét adta a politikai célokban és elvekben uralkodó zűrzavarnak. A tüntető menetet díszkíséretnek meghívott rendőrök sora zárta, az „Éljen Kossuth Lajos” feliratú táblák alatt menetelő tömeg Budára vonulva „Éljen a király” kiáltások mellett tiltakozott a katonai törvényjavaslat ellen, Olyan ellenzéki tüntetés volt ez, amelyikről a kormánysajtó is elismeréssel szólt, s nem mulasztotta el megjegyezni, mennyire „megkönnyebbülve látták maguk az ellenzékiek is, hogy tüntetésük jól végződött”.[62]

Március 16-án Tisza a parlamentben bemutatta a 14. § új szövegét. Tíz nap múlva a képviselők a módosított 25. §-t is elfogadták, ettől kezdve a tiszti vizsgát a németen kívül magyarul és horvátul is le lehetett tenni.

A nagy véderővita ezzel végetért. Az ellenzéknek most sem sikerült Tiszát megbuktatnia, de a bársonyszék megingott alatta. A vitában végül is hátrálni kényszerült, s az udvar és a hadvezetés elégedetlen volt vele, amiért nem tudta simán, módosítás nélkül elfogadtatni a javaslatot. Az uralkodó a vita kezdetén egyenesen attól tartott, hogy az ellenzék többségre jut. Bécs bizalma megrendült Tisza Kálmánban.

Tisza Kálmán bukása

Tisza tehát a közhangulat szempontjából jól választott, amikor Kossuth állampolgársága mellett foglalt állást. Álláspontja mellett kitartott akkor is, amikor Kossuth 1889. december 20-i nyílt levelében leszögezte: „Ferenc József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el, s el sem ismerem. Ez az én álláspontom.”[63] Ettől a határozott hangtól a Szabadelvű Párt jó része megijedt, nem akarta magára haragítani az uralkodót azzal, hogy továbbra is védelmezi a turini remete állampolgárságát. Ezt az ijedtséget használták ki Tisza minisztertársai, főként Szilágyi Dezső, akik ekkor már messzebb menő pártpolitikai terveket kovácsoltak, s a Kossuth-honosság kérdésének fegyverét vissza akarták fordítani az ellenzék ellen. Szilágyiék harcolni akartak a függetlenségiek ellen; arra számítottak, hogy a Kossuth-kérdés körüli harcban maguk mögé állíthatják a Mérsékelt Ellenzéket, s ebből az együttműködésből idővel a Szabadelvű Párt és Apponyiék egyesülése is megszülethetne. De ennek az együttműködésnek a megteremtéséhez nemcsak Kossuth magyar honosságát, hanem az ellenzék által gyűlölt Tiszát is fel kellett áldozni.

A miniszterek és az ellenzék együttes támadásainak kereszttüzében álló Tisza Kálmán kitartott az állampolgársági törvény módosítása mellett. Megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy ebben kereste egy látványos, a nemzeti ügy védelmében történő visszavonulás lehetőségét. Az 1890. március 8-i miniszteri konferencián végül minisztertársai leszavazták. Másnap beadta lemondását, amit az uralkodó el is fogadott.

Katus László

A nemzetiségek gazdasági, politikai és kulturális helyzete

Mind a románok, mind a szerbek esetében megtörtént, hogy a kongresszus által megválasztott jelöltet a király – a kormány javaslatára – nem erősítette meg, s a kormány jelöltjét nevezte ki érsekké.

Gazdasági és társadalmi fejlődés

Az uralkodó 1869. augusztus 19-i rendeletében jelentette be a katonai határőrvidék polgárosítását.

A horvát nemzeti ellenzék küzdelme a kiegyezés ellen és a Nemzeti Liberális Párt 1873-as kompromisszuma

Az 1872-es választásokon a nemzeti párt győzött, a kormány azonban az arisztokrata és főpapi virilisták mozgósításával, s a király személyes beavatkozásával elérte, hogy a szábor fele részben unionistákból, fele részben nemzeti pártiakból álló küldöttséget válasszon a kiegyezés revíziójáról folytatandó tárgyalásokra.

A horvát kérdés kiéleződése 1878 és 1883 között

Mikor a balkáni háborús válság eredményeként a Monarchia 1878-ban okkupálta a török uralom ellen felkelt Boszniát és Hercegovinát, a horvát szábor feliratban azt kívánta az uralkodótól, hogy az okkupált tartományokat – amelyeknek lakossága részben katolikus délszláv, tehát a korabeli felfogás szerint horvát volt – csatolják Horvátországhoz. Ezt a követelést – amely a dualizmus egyensúlyának felborulásával fenyegetett – a király visszautasította. A pénzügyi egyezmény meghosszabbításakor nem sikerült a horvátoknak elérniük sem a közösügyi kvóta megszüntetését, sem az önkormányzat hatáskörének kiterjesztését a pénzügyek kezelésére és bizonyos gazdasági kérdésekre. Hiába sürgette Mažuranić a már polgárosított, de közigazgatásilag még különálló határőrvidék Horvátországgal való végleges egyesítését is.

Az 1873-as kompromisszumon alapuló irányvonal nyilvánvaló válságba jutott. 1880-ban Mažuranić lemondott, a Nemzeti Párt képviselőinek egy része pedig kilépett a kormánypártból és megalakította a Független Nemzeti Pártot, amelyet lapja után Obzor-pártnak is neveztek. Az új párt – amely tulajdonképpen az 1873 előtti nemzeti párt utóda volt – a dualizmus keretei között kívánta a horvát–magyar viszony új alapokra helyezését, a perszonális unió elve alapján, teljes politikai és pénzügyi önállósággal és felelős parlamenti kormánnyal.

A kiegyezési rendszerrel és az unionistákkal fuzionált Nemzeti Párt uralmával elégedetlen elemek zöme – elsősorban a városi és falusi kispolgárság, a szabad értelmiség és az alsópapság – 1878-tól kezdve az Ante Starčević vezette Jogpárt körül tömörült. A horvát közjogi ellenzék vezető pártjának új programja számolt a nemzetközi erőviszonyok realitásaival, a Habsburg-monarchia belső és külső konszolidációjával. A délszlávokat horvát vezetés alatt egyesítő, s a kora középkori horvát államjogi tradíciókat folytató nagyhorvát királyságot a Habsburgok jogara alatt kívánta megvalósítani. A párt 1878 és 1883 között eredményes agitációt folytatott a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet súlyos gazdasági és szociális problémáival küzdő parasztság, különösen a polgárosítás végrehajtásával elégedetlen határőrök körében, s a szociális és nemzeti problémák ügyes összekapcsolásával jelentős tömegeket tudott mozgósítani városon és falun egyaránt.

A horvát nemzeti és közjogi ellenzéki mozgalom tehát éppen újjáéledőben, újjászerveződőben volt, midőn a Tisza-kormány támadást indított Horvátország önkormányzata és a horvát nyelv jogai ellen. E támadás kiinduló bázisául a közös kormányzat horvátországi intézményei, elsősorban a pénzügyigazgatás szervei szolgáltak. Szapáry pénzügyminiszter 1879-ben Dávid Antal személyében magyar embert nevezett ki zágrábi pénzügyigazgatóvá, azzal a kimondott utasításai, hogy mint a magyar kormány bizalmi embere Horvátországban nemcsak pénzügyi, hanem politikai vonalon is képviselje az állam érdekeit, s fokozatosan érvényesítse „a magyar állameszme követelményeit”. A horvátországi pénzügyi tisztviselőket kényszerítették a magyar nyelv tanulására, a pénzügyminisztérium horvátországi levelezésében bevezették a magyar nyelv használatát, s kíméletlen eszközökkel hozzáfogtak a nagy összegű adóhátralékok behajtásához. Mindez nemcsak az adófizető nép szociális elégedetlenségét fokozta és fordította a magyarok ellen, hanem tiltakozást váltott ki a horvát kormánypárt és a magyarón arisztokrácia részéről is, mert a pénzügyminiszter és a pénzügyigazgató intézkedései nyíltan megsértették a kiegyezési törvény rendelkezéseit.

Midőn 1883 augusztusában a vidéki pénzügyi hivatalok után Dávid a zágrábi pénzügyigazgatóság épületére is magyar feliratú címertáblákat függesztetett ki, a horvát közvélemény – az ellenzéktől a kormánypártig – nyíltan szembefordult a kormány magyarosító törekvéseivel. A Jogpárt által szervezett zágrábi munkások és diákok utcai tüntetésekkel tiltakoztak és letépték a magyar feliratokat. Augusztus végén és szeptember elején a tüntetések fokozódtak és átterjedtek vidékre is. Varasd és Zágráb megye falvaiban a parasztok megtámadták a községi és adóhivatalokat, a báni határőrvidéken pedig fegyveres felkelésre készülődtek. Sem Pejačević bán, sem az autonóm kormány és közigazgatás nem vállalkozott a tömegmozgalmak letörésére. Tisza a magyar állam tekintélye és a Monarchia biztonsága nevében rávette a kezdetben a horvát álláspont felé hajló uralkodót a horvát alkotmány felfüggesztésére. Ramberg tábornok, zágrábi főhadparancsnok személyében királyi biztost neveztek ki, aki nagy katonai erők bevetésével leverte a zagorjei parasztmozgalmakat és a báni határőrvidéken már nyíltan kirobbanó fegyveres felkelést.

A szerbek

1860-as és 70-es évek fordulóján a szerb liberális polgárságnak sikerült kezébe vennie az egyházi önkormányzat irányítását. Az 1864–65. évi kongresszus átfogó szabályzatot alkotott a szerb nemzeti egyházi önkormányzat szervezetéről, s ezt 1868-ban a király is megerősítette. Ez a szabályzat biztosította a hierarchia túlsúlyát a világi elemmel szemben, s „klerikális, konzervatív jellegénél fogva a nemzetiségi napi politikának az autonómia sáncai mögé jutását kellően akadályozta”.[64] A határőrvidéki képviselőkkel többségre jutott liberálisok vezette világi ellenzék az 1869. 1870. és 1871. évi kongresszusokon új szervezeti szabályzatot dolgozott ki és fogadtatott el. Az addig rendi jellegű nemzeti egyházi kongresszust népképviseleti alapra helyezték: a 25 egyházi és 50 világi tagot a felnőtt férfiak általános szavazati jog alapján választották. Az egyházi önkormányzat működését és a nemzeti alapok kezelését a kongresszusi választmány irányította és ellenőrizte, amelynek 4 papi és 5 világi tagja volt. Az egyházi önkormányzat valamennyi intézményémen és fórumán a világiak túlsúlya érvényesült. Bár a nemzeti egyháznak ezt a gyökeres polgári reformját a főpapság és a kormány igyekezett megakadályozni és késleltetni, a kongresszus többségének kitartó követelésére a király 1875-ig az új szervezeti szabályzat valamennyi pontját szentesítette.

A románok

Az erdélyi román értelmiség képviselői 1866 végén az uralkodóhoz intézett emlékiratukban, majd az 1868. május 15-én tartott balázsfalvi gyűlésükön megszövegezett nyilatkozatukban állást foglaltak Erdély önkormányzatának, valamint a románok nemzeti, nyelvi és vallási egyenjogúságát kimondó 1863–64. évi erdélyi törvénycikkek érvényének fenntartása mellett, s követelték az erdélyi országgyűlés egybehívását, népképviseleti alapon. 1869-ben az erdélyi románok körében felülkerekedett a George Barițt és Ioan Rațiu által propagált passzivista taktika, s távolmaradtak az országgyűlési választásoktól.

Egészen eltérő volt az erdélyieket számban megközelítő bánáti és keletmagyarországi románok politikai vezetőinek magatartása. Ők kedvezőbb helyzetben voltak, mert Magyarországon jóval több román rendelkezett választójoggal mint Erdélyben, s Krassó, Temes, Arad, Zaránd, Bihar, Közép-Szolnok és Máramaros megyék, valamint a Kővár-vidék számos választókerületében a román választók voltak többségben. Ezért a magyarországi románok – akiknek politikai vezetői a gazdag bánáti makedoromán nagybirtokos család tagjai, a Mocsonyiak voltak – a kiegyezést követő évtizedben aktívan részt vettek a politikai életben. 1865-ben 24, 1869-ben 25, 1872-ben pedig 22 képviselőjük volt az országgyűlésen, bár ezek egy része a Deák-pártot támogatta. A magyarországi román politikusok – az országgyűlésen a szerbekkel együttműködve, valamint Pesten kiadott lapjaikban, az Alexandru Roman által szerkesztett Federatiunea-ban és a Vincențiu Babeș szerkesztésében megjelenő Albina-ban – heves harcot vívtak a kiegyezési rendszer ellen, a nemzetiségi képviselők már ismertetett törvényjavaslatában megfogalmazott nemzeti jogok megvalósulásáért és a polgári demokratikus szabadságjogok érvényesítéséért. 1869 februárjában a temesvári nemzeti gyűlésen megalakították a magyarországi Román Nemzeti Pártot, amelynek elnökévé Alexandru Mocsonyit választották.

Egy hónappal később, 1869. március elején az erdélyi román értelmiség Szerdahelyen egybegyűlt képviselői is kimondották az erdélyi Román Nemzeti Párt megalakulását, ők azonban – a magyarországi románoktól eltérően – a passzivitás taktikája mellett foglaltak állást. A párt 25 tagú állandó bizottságának működését azonban a belügyminiszter betiltotta. A passzivista taktika gyakorlati eredménye az lett, hogy az erdélyi román választókerületek a kormánypárti mandátumok legbiztosabb szállítóivá váltak. Ezért az aktivitás tábora – amelynek élén Șaguna érsek és hívei állottak – átmenetileg megerősödött, különösen midőn Lónyay miniszterelnök is felkérte az érseket, hogy vegye rá a román vezetőket a választásokon való részvételre. 1872 májusában a magyarországi románok aradi gyűlése és az erdélyiek nagyszebeni konferenciája egyaránt az aktivitás mellett foglalt állást. A júniusi gyulafehérvári konferencia többsége viszont – nagy vita után – a passzivitás mellett szavazott. Alig egy hét múlva azonban a passzivista vezetők is részt vettek azon a balázsfalvi gyűlésen, amely – Lónyay kezdeményezésére válaszolva – kompromisszumos szellemű emlékiratot intézett a kormányhoz. A memorandumban kifejtették, hogy elfogadják a kiegyezést és a dualista rendszert és készek „a román nemzeti individualitást, mihelyt biztosítva lesz, azon rendszerhez mérten átalakítani”. Hangsúlyoztak, hogy elvben nem utasítják el Erdély és Magyarország egyesülését, csupán „az erőszakolt és feltétlen uniót” ellenzik, amely nincs tekintettel a sajátos erdélyi érdekekre és tradíciókra, s a két országot mindenben teljesen egybeolvasztja.[65] Az unió elfogadását bizonyos feltételekhez kötötték. E feltételek a románok legfontosabb nemzeti kívánságait tartalmazták: a román nyelv hivatalos használatát, Erdély új közigazgatási beosztását a három nemzetiség alapján, új választási törvényt a feudális eredetű előjogok megszüntetésével, románok alkalmazását az állami hivatalokban, román közép- és szakiskolák felállítását és román nyelvű előadásokat a kolozsvári egyetemen.

A kormánnyal folytatott tárgyalások azonban nem hoztak eredményt, s a következő években az erdélyi románok körében véglegesen győzött a politikai passzivitás taktikája. A 70-es évek második felében erősen csökkent a magyarországi románok politikai aktivitása is, miután nemzeti kívánságaikból semmit sem tudtak kiharcolni. Vezetőik – Mocsonyiék, Babeș, Hodosiu – elkedvetlenedve visszavonultak a parlamenti küzdőtérről. 1881 májusában az erdélyi és a magyarországi románok küldötteinek nagyszebeni konferenciája kimondotta az egységes Román Nemzeti Párt megalakulását, s megfogalmazta programját. Az értekezlet az erdélyi románokra nézve kimondotta a passzivitást, a magyarországi románokra nézve azonban elismerte „annak opportunitását, hogy a választásoknál és az országgyűlésen részt vegyenek”, s „aktív ellenzéki politikát” folytassanak.[66]

Az 1881. évi román nemzeti program követelte Erdély autonómiájának visszaállítását, a román nyelv használatát a közigazgatásban és a bíráskodásban, román tisztviselők alkalmazását a románlakta vidékeken, a nemzetiségi törvény revízióját, az általános választójogot, a román iskolák és nemzeti kulturális intézmények állami segélyezését, a közigazgatás és az adórendszer demokratikus reformját, s harcot hirdetett a magyarosítás ellen. A nagyszebeni konferencia határozata alapján összeállított emlékirat – amelyet 1882-ben négy nyelven publikáltak – ismertette a románok nemzeti sérelmeit, s főleg történeti jogi érveléssel támasztotta alá kívánságaikat. Kifejtette, hogy a románok azért ellenzik az uniót, mert az valójában fúzió volt, Erdély teljes egybeolvasztása Magyarországgal. Késznek nyilatkozott azonban elfogadni egy olyan uniót, amelyben Erdély – Horvátországhoz hasonlóan – bizonyos fokú belügyi autonómiával rendelkezne.

A Román Nemzeti Pártot a gyakorlatban a 11 tagú állandó bizottság (komité) képviselte. Minden választás előtt egybehívták a románlakta választókerületek képviselőinek konferenciáját, amely ünnepélyesen deklarálta a választásoktól való távolmaradást. A magyarországi románok továbbra is fenntartották az aktivitást, de az 1880-as években már csak 4–5 román képviselő került be nemzeti programmal a képviselőházba.

Az erdélyi román vezetők passzivista politikája lényegében a román nemzeti mozgalom hagyományos bécsi orientációjának folytatása volt. A román nemzeti politika – amely 1848-ban a parasztok tízezreit tudta mozgósítani – a kiegyezés utáni évtizedekben teljesen elszakadt a román nép tömegeitől, s lényegében néhány száz, legfeljebb 1–2 ezer értelmiségi és középosztálybeli politikus belső ügyévé szűkült. Az 1881-es nagyszebeni konferencia 151 résztvevője közül 64 volt ügyvéd, 46 pedig pap. A román parasztság és kispolgárság tömegei teljesen közömbösnek mutatkoztak a nemzeti ügy iránt, s választójoggal rendelkező – de többségükben írástudatlan – tehetősebbjeik ciklusról ciklusra leadták szavazatukat a kormánypárti jelöltekre, természetesen megfelelő hatósági előkészítés és nyomás mellett.

Az 1880-as évek folyamán azonban az újjáéledés jelei is egyre erősebben mutatkoztak az erdélyi román nemzeti mozgalomban. Ez az új fellendülés az 1890-es évek elején a nagy országos és nemzetközi visszhangot kiváltó Memorandum-mozgalomban tetőzött.

Az erdélyi román nemzeti mozgalom újjáéledésére igen jelentős hatást gyakorolt az önálló királysággá alakult Románia belső gazdasági és politikai megerősödése. Az 1880-as években rendszeressé váltak az erdélyi román politikusok és a romániai politikai pártok közötti kapcsolatok. A romániai közvélemény – elsősorban a fiatal értelmiség, amelynek soraiban egyre több volt az erdélyi származású – növekvő érdeklődéssel figyelte a magyarországi románok sorsának alakulását. A 70-es években az értelmiségi fiatalság körében egyre inkább erősödött és terjedt a Kárpátok két oldalán élő románok nyelvi és kulturális egységének tudata. Az 1880-as években Romániában és a Nyugat-Európában tanuló román egyetemi hallgatók több nacionalista szervezetet, lapot és folyóiratot létesítettek, s ezek egy része nem csupán a nemzeti szolidaritást, a kulturális egységet hirdette és munkálta, hanem a majdani politikai egyesülés előkészítését is feladatának tekintette. 1882-ben Bukarestben megalakult az erdélyi származású egyetemi hallgatók Carpatii egyesülete, amely nyíltan irredenta jellegű volt, s 1885-ben röpiratokban egyenesen fegyveres felkelésre és Magyarországtól való elszakadásra hívta fel az erdélyi románokat. Románia azonban a Monarchia szövetségese volt, s 1883-ban titkos szerződésben a hármasszövetséghez is csatlakozott, ezért kormányai hivatalosan elítélték a nacionalista-irredentista propaganda szélsőségesebb megnyilvánulásait (1886-ban például az említett felhívás szerzőit kiutasították). Az ellenzéki lapok viszont annál többet foglalkoztak az erdélyi románság kérdésével, s az ellenzéki politikai vezetők nyíltan támogatták a magyarországi román nemzeti mozgalmat. Különösen kiéleződött a helyzet 1888 után, midőn az ellenzékbe szorult liberális párt – jóllehet előzőleg, mint kormánypárt, maga is kénytelen volt fellépni az irredenta propagandával szemben – az erdélyi kérdés felvetésével igyekezett a konzervatív kormányt a parlamentben nehéz helyzet elé állítani. A liberális képviselők szemére vetették a kormánynak, hogy semmit nem tesz az erdélyi románok súlyos helyzetének javítása érdekében, s nem igyekszik a magyar kormányt nemzetiségi politikája megváltoztatására bírni, holott erre szövetségesei, Bécs és Berlin közvetítésével és támogatásával módja lenne.

A romániai liberális értelmiség e nacionalista köreivel állott szoros kapcsolatban az erdélyi román nemzeti politikusoknak az a fiatal nemzedéke, amelynek tagjai többségükben Bukarestben tanultak és kezdték pályájukat, majd hazatérve 1884-ben Nagyszebenben megindították a Tribuna című lapot. A lap, amelynek szerkesztője a kiváló író és publicista Ion Slavici volt, anyagilag és politikailag független volt mind a román nemzeti egyházaktól, mind a román nemzeti mozgalom korábban kialakult intézményeitől, még a nemzeti bizottság sem bírt rá tényleges befolyással, noha formálisan annak a lapja volt. A Tribuna levelezői hálózatának kiépítésével maga köré gyűjtötte az erdélyi és magyarországi fiatal román értelmiséget, s cikkeiben erőteljesen támadta mind a magyar kormány elnyomó, magyarosító nemzetiségi politikáját, mind a román nemzeti mozgalom konzervatív, megalkuvásra, egyezkedésre hajlamos elemeit. A lap szakított az erdélyi románok körében használatos latinizáló írásmóddal, s a nép nyelvén alapuló romániai irodalmi nyelvet és helyesírást honosította meg. A románok nyelvi és kulturális egységét hirdette, s nemzeti központjuknak Bukarestet tekintette. Kialakította és az ifjú román értelmiség körében elterjesztette a román nemzeti öntudat, a nacionalista ideológia új, korszerűbb megfogalmazását, kidolgozta és győzelemre vitte a nemzeti politikai harc új módszereit és taktikáját is. A tribunisták sikeresen elszigeteltek a korábban oly fontos szerepet játszó konzervatív főpapi irányzatot – amely éppen 1884 tavaszán kísérletezett egy új mérsékelt román párt szervezésével Miron Roman ortodox érsek irányítása alatt –, a Román Nemzeti Párton belül pedig fokozatosan háttérbe szorították a legális parlamenti küzdelem mellett állást foglaló mérsékeltebb politikusokat. A magyar politikai élet hivatalos fórumain való aktív részvétel helyett ők a magyar nemzetiségi politika túlkapásainak kíméletlen leleplezésére, az uralkodóval való jó viszony fenntartására, a román nép gazdasági és kulturális színvonalának emelése érdekében folytatott felvilágosító tevékenységre, valamint a Kárpátok két oldalán élő románok egyelőre kulturális, majd távolabbi célként politikai egyesülésének előkészítésére helyezték politikai és publicisztikai működésük súlypontját.

A Román Nemzeti Párt központi állandó bizottságába 1887-ben a tribunista fiatalok is bekerültek: az elnöki tisztet betöltő Ioan Rațiu mellett E. Brote lett az alelnök, Slavici pedig a főtitkár. Slavici-ot a következő évben sajtóperben egy évi államfogházra ítélték, s ennek kitöltése után Romániába emigrált, az erdélyi román mozgalomra azonban továbbra is fontos irányító befolyást gyakorolt. 1887-ben egyébként a magyarországi románok is passzivitásba vonultak. A karánsebesi kerület ugyan két ízben is román nemzeti jelöltet választott meg képviselőjéül, de azok egyike sem foglalta el helyét a parlamentben. A karánsebesi román választók végül is 1888-ban Mocsáry Lajosnak ajánlották fel a mandátumot, aki azt – a magyar nacionalista közvélemény és sajtó nagy felháborodására – el is fogadta.

A tribunisták befolyására a Román Nemzeti Párt központi bizottsága 1887-ben elhatározta, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumban terjeszti az uralkodó elé, tőle kérve védelmet a magyar kormányzat elnyomó politikájával szemben. A komité mérsékelt tagjainak (A. Mocsonyi, V. Babeș) javaslatára azonban a Memorandum benyújtását későbbi időpontra halasztották. Végül is az 1890. szeptemberi pártértekezlet utasítást adott az emlékirat elkészítésére, majd 1892 márciusában elhatározták annak átadását is.

Hanák Péter

A politikai rendszer

Magyarországon mind a törvényhatóságok, mind az országgyűlés nagyobb jogkörrel és tényleges hatalommal rendelkezett, mint az ausztriai képviseleti szervek. A magyar uralkodó osztályok hegemóniáját a nemzetiségek politikai aspirációi, a kormánypárt uralmát a magyar lakosság negyvennyolcas érzelmű többsége azonban olyannyira veszélyeztette, hogy a kormány és pártja önmaga korlátozta a parlamentáris alkotmányosság hatékonyságát, maga igényelte az uralkodói hatalom fennmaradását, hiszen a dualizmus – és a Monarchia – fenntartásában kormány és király szorosan egymásra voltak utalva. Ferenc József az egyetlen kormánypárt kedvéért lemondott a pártok és nemzetek közötti egyensúlyozás abszolutisztikus módszeréről, a kormányok pedig titokban elismerték a király „előszentesítési” jogát és a kormányzásba való beavatkozás egyéb formáit.

Amíg a helyi és tartományi képviseleti szervek, a parlamentek, a sajtó és az ellenzék valamelyest mégis csak ellenőrzés alatt tartották a két országos kormányt és a közigazgatást, birodalmi szinten, a közös ügyek kezelésében nyíltan és közvetlenül érvényesült a végrehajtó hatalom, nevezetesen az abszolutizmus apparátusát és mechanizmusát öröklő uralkodói hatalom erős befolyása. Különösen erőtlenül, fogyatékosan működött a közös minisztériumok alkotmányos ellenőrzése. A kiegyezési törvény sem a közös miniszterek kinevezésének alkotmányos kellékeit, sem hatáskörüket pontosan nem definiálta. A közös minisztériumok költségvetését megállapító és a miniszterek működését ellenőrző delegációkat eleve korlátozott hatáskörrel ruházták fel, tényleges ellenőrző funkciójuk az idők rendjén teljesen elkorcsosodott.

A Monarchia legfelső szintű külügyi és hadügyi kérdéseit többnyire az udvari kabinetpolitika hagyományai szerint, az uralkodó és a bizalmi köréhez tartozó miniszter megállapodásával döntötték el, még a tanácskozás és a vita is szűk fórumon, a két miniszterelnökkel kibővített közös minisztertanácson zajlott le. A külpolitika irányára tehát mindkét kormány befolyást gyakorolt, a magyar főként Andrássy Gyula külügyminisztersége és Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt. Az alkotmányos tényezők legkevésbé a hadügyi döntésekbe tudtak beavatkozni. A közös hadsereg öntörvényű, a kormányok és nemzetek felett álló külön testet alkotott az államban, amely a „belügyeibe” való minden beavatkozást visszautasított. A magyar belügyekbe beavatkozó, a nemzeti érzést megsértő hadsereg szuverenitásán a legtekintélyesebb kormányok tiltakozása is megtört. A hadsereg volt és maradt a dinasztikus abszolutizmus legfőbb maradványa és bázisa a Monarchia utolsó órájáig. EZ a kaiserlich und königlich (k. u. k.) hadsereg sem élvezett azonban teljes exterritorialitást az alkotmányos államszervezetben. Az újoncellátást, a létszámnövelést és a fejlesztést illetően ugyanis a hadügyi vezetés is a kormányoktól és a parlamentektől függött. És ha ezek a rendes évi újoncszedést és az anyagi eszközöket nem is tudták hatékonyan megtagadni, a fejlesztést és növelést – amint még látni fogjuk – a 20. század első évtizedében sikeresen megakadályozták.

A hatalom csúcsán Ferenc József állt, Ausztria császára, Magyarország és társországai királya, a soknemzetiségű birodalom közös uralkodója, a birodalmi egység és a nagyhatalmi rang legfőbb szimbóluma, őre, képviselője. A császár-király az európai alkotmányos országok államfőitől elütő, rendkívül nagy, törvényes – és törvényesen nem rögzített, imparlamentáris – uralkodói hatalommal rendelkezett. Ferenc József kései példája volt az abszolutizmus kori államfőnek, aki nemcsak uralkodik, hanem kormányoz is. Erre nevelték házának hagyományai, és erre késztette alkata is. Volt benne valami II. József kötelességérzettel párosult uralkodói hivatástudatából, csak a reformer előd nagyvonalúsága és fantáziája hiányzott belőle. A kötelességtudat nagyvonalúság és fantázia nélkül középszerűséget szült, bürokratát, amilyen nagyapja, Ferenc császár volt, akitől a legtöbbet örökölte, kivéve biedermeier kedélyességét és csipetnyi öniróniáját. A kedélytelen hivatalnoki buzgalom pedig ridegséget, életidegen, szertartásos bürokratizmust árasztott.

Ferenc József az uralkodói mesterség egyszerű szabályait Metternichtől tanulta, akitől fiatal főherceg korában vasárnaponként középiskolás fokon államtudományi és politikai órákat vett. Alkalmasint a kancellártól és saját családjától örökölte azt a személyes „kabinetet”, az egykori kamarilla funkcióját szerényebben betöltő bizalmas tanácsadói csoportot, amellyel a fontosabb kormányzati ügyeket – a magyar belpolitika körébe tartozókat is – megtárgyalta. Ezt az informális kormányzó csoportot a dinasztia politikus tagjaiból, a nemzetfeletti udvari arisztokrácia és a magas bürokrácia feltétlenül lojális bizalmi embereiből válogatta ki. A császári-királyi hivatal mindennapos rutinmunkáját pontos napirend szerint, szorgalmasan látta el. Szenvtelenségéből csak rendkívüli esemény, egy-egy sikerült vadászat, olykor birodalma presztizsén vagy személyén esett sérelem zökkentette ki és késztette bürokratikus pátosszal teli nyilatkozatra vagy erélyesebb fellépésre.

Az abszolutizmus kori kormánypolitikusok és Ferenc József annak idején elég világosan felismerték a Monarchia sajátos nemzeti és állami struktúrájának összeegyeztethetetlenségét a korszerű liberális alkotmányosággal. Hiszen a Monarchia eredendően nélkülözte a szilárd állami konzisztenciát, struktúrája ellentmondásos volt. A birodalom nem azonos etnikumú, gazdaságilag szorosan összekapcsolt, kulturálisan összeforrott területek egyesítéséből, hanem a dinasztikus öröklés és hódítás útján szerzett, különböző etnikumú, fejlettségű, kultúrájú és jogállású országok, tartományok laza összefűzéséből alakult ki. Tizenegy nemzetet és nemzeti kisebbséget fogott össze, de közülük hatot el is vágott a határokon túl levő anyaországoktól, ahol a nemzeti etnikum többsége élt. Ez a soknemzetiségű struktúra a nemzeti államalakulás 19. századi folyamatában állandó külső és belső konfliktusok forrása volt. Itália és Németország egyesítése után, igaz, a fő nemzetközi konfliktusforrások hosszabb időre elapadtak, de ekkor kerültek előtérbe a belső strukturális aránytalanságok. A Monarchia egyes területeinek gazdasági—társadalmi fejlettsége között nagy – sok szempontból minőségi – színvonalkülönbségek állottak fenn. A regionális szintkülönbségek többnyire egybeestek a nemzetek közti egyenlőtlenséggel, a függési hierarchiával, ezért elmélyítették az államrendszer strukturális ellentmondásait. Az alkotmányos képviseleti fórumok, az önkormányzatok pedig nagyon is alkalmasak voltak az ellentmondások politikai tudatosítására.

A korforduló antinómiái

A Monarchiában a kapitalizmus elidegenítő folyamatait a jelenségszintű konceptualizálás könnyen azonosíthatta az „idegenséggel”, hiszen magát a kapitalizmust minősíthette nemzeti vagy faji alapon „idegennek”, és kézenfekvő volt a bürokratikus apparátus, főként a hadsereg, a császár-király és a közös kormányzat idegensége, nemzetietlen, dinasztikus jellege is.

Tisza Kálmán bukása

A kormány tagjai az uralkodó iránti feltétlen lojalitás és a Kossuth-kultusszal szembeni határozott fellépési készség ilyetén kinyilvánítását alighanem szükségesnek tartották abban a kényes helyzetben, amelybe a hadsereg politikai vezetői szorították őket. Az az általános ellenszenv, amely a hadsereg ellen a véderővita alkalmával a közvéleményben nyers őszinteséggel megmutatkozott, de még a kormánypártban, sőt a honvédség tisztikarában is együttérző visszhangot keltett, a hadügyi vezetést a honvédség szorosabb ellenőrzésére, a nemzeti szellem visszaszorítására késztette.

1890 februárjában a Ferenc József elnökletével tartott katonai értekezlet olyan rendelkezést hozott, amely a honvédség törzstisztjeinek magasabb rangra emelését a közös hadseregben teljesítendő szolgálathoz kötötte. Az indoklás szerint a rendelkezés a honvéd tábornoki kar szakmai továbbképzését, k. u. k. szellemű nevelését, általában a honvédségnek a közös hadsereggel való szorosabb kapcsolatát szolgálja. A február 22-i minisztertanács ezt a rendelkezést, tekintetbe véve „azon éber figyelmet, mellyel az ország mondhatni pártkülönbség nélkül minden mozzanatot a honvédség életében kísér és bírál”, aggályosnak találta. „Az ország a honvédséget nemzeti intézménynek tekinti” és féltékenyen őrzi jogait. A honvéd törzstiszti kar nyílt alárendelése a közös hadsereg parancsnokainak, s így módon a honvédség teljes függése tétele, a közvéleményben „mint a honvédségnek nemzeti jellegétől való megfosztása és a közös hadseregbe való beolvasztása magyaráztatnék, és előreláthatólag bő ürügyet szolgáltatna arra, hogy az ország nyugalma mesterségesen felkorbácsoltassék s a legelkeseredettebb harcok idéztessenek fel, melyek könnyen az ország és a közös hadsereg között… az ellenzék részéről minden módon pártcélokra használt válaszfalnak kiszélesítésére szolgálhatnának”. A kormány kérte az uralkodót, ne ragaszkodjék a politikai szempontból ily aggályos rendelkezés kiadásához, ez a fennforgó viszonyok között ”határozottan inopportunus” volna.[67]

A kormány többsége ugyanekkor, egy legfelső uralkodói rendelkezéssel szembeszállva, nem érezte eléggé opportunusnak, hogy oppozícióját Kossuth honossága érdekében további nemzeti vívmánnyal tetézze, és szokatlan törvénymódosítással maga szolgáltasson precedenst az 1867-es egyensúly megbontására.

A Szapáry-kormány programja és reformjai

Kormányának kiváló szakminiszterei, erős egyéniségei: az ország pénzügyeit rendező, nagy tehetségű Wekerle Sándor, a közlekedésügyet megalapozó Baross Gábor, a liberális jogrendszert továbbépítő Szilágyi Dezső igazságügy-, a szerény, elvhű liberális közoktatásügyi miniszter, Csáky Albin mellett Szapáry keveset nyomott a latban, inkább közvetített. Közelebb állott hozzá az uralkodó bizalmát élvező, a hadügyi vezetés és a kormány közti közvetítés funkcióját ügyesen betöltő Fejérváry Géza honvédelmi, és a Kállay Benjámin közös pénzügyminiszter szorosabb köréhez tartozó Bethlen András földművelésügyi miniszter.

A másfél évtizedes Tisza-éra disszonáns lezárulása utáni kormányalakulásnak az uralkodó is nagy jelentőséget tulajdonított. A március 16-án tartott első minisztertanácson, amire hosszú évek óta nem volt példa, maga elnökölt, és – ami a kiegyezés óta ugyancsak ritkaságszámba ment – hosszasan kifejtette kormányzati elveit. A kormány legfőbb erénye, mondotta, az erély. Erélyre mindenütt szükség van, különösen liberális berendezkedésű országban, egészen különösen pedig Magyarországon. A kormánynak – legalább kifelé – minden kérdésben egységesnek kell lennie. Neki kell vezetnie a pártot, és nem a pártnak a kormányt. A kormányzati alap, 1867, Ferenc József közjogi értelmezése szerint, a birodalom két része által megkötött egyezményt jelentette. „Minden olyan tendenciát, úgymond, amely ezen az alapon túl akar menni és az ország számára nagyobb önállóságot akar kivívni, s amely a jelenlegi törvényes alapot csupán átmeneti állapotnak tekinti, eltökélten le kell küzdeni.”[68] A kormánynak szorosan ragaszkodnia kell a törvényes alaphoz, akkor ő is garantálja, hogy a törvényben előírtnál többet Magyarországtól sem követelnek.

Itt tért ki az uralkodó a honvédség törzstiszti karának továbbképzése ügyében felmerült konfliktusra. A honvédséggel kapcsolatban a következő időben semmilyen érdemleges változtatást nem tervez, mondotta. Azt azonban szorgalmaznia kell, hogy a honvédség kiképzése megfeleljen egy esetleges háborús bevetés követelményeinek. Valóban védképessé tétele megkíván bizonyos intézkedéseket, de ezeknél a katonai szempontokon túlmenő bármilyen melléktekintetet ki kell zárni. Ez az uralkodói nyilatkozat kifejezte azt a kompromisszumot, amellyel egyrészt az összes haderő egységes ki k. u. k. szellemének, másrészt a honvédség nemzeti jellegének megőrzésével kapcsolatos újabb érdekütközést elsimították.

A kormány és a hadügyi vezetés között elég nehezen nyélbe ütött kompromisszumot rögzítette a koronatanács után egy héttel szentesített törvény a honvédségről (1890:V. tc.). Ez a honvédség felállítását és működését szabályozó 1868:XLI. tc. óta hozott számos módosítást, kiegészítést foglalta egységes statútumba. Az új törvény meghatározásában a honvédség nem „a fegyveres erő kiegészítő része”, hanem „egyik része” lett, bár ez az előléptetés inkább a nemzeti érzékenységnek tett stiláris engedmény volt, semmint a honvédség összmonarchiai státuszának valóságos megváltozása. Amíg az eredeti törvény csak a tisztek kinevezéséről intézkedett, az 1890. évi a szolgálati alkalmazásukat is szabályozta. Erről az uralkodó rendelkezett, de a magyar honvédelmi miniszter előterjesztése alapján. Ily módon tehát a magyar kormány mégiscsak fenntartotta a törzstisztek szolgálati alkalmazásába való alkotmányos befolyás jogi lehetőségét.

Az uralkodóval való egyetértés helyreállván, Szapáry március 17-én mutatkozott be a Házban. Programja sem különösebb reményeket, sem heves bírálatot nem váltott ki. A program a gazdasági élet fejlesztésén és az államháztartás teljes stabilizálásán kívül a közigazgatás reformját, vagyis államosításának előkészítését helyezte kilátásba, kárpótlásul pedig a törvényhatósági autonómia biztosítását és az állampolgárok jogait az államapparátussal szemben is védelmező közigazgatási bíróság felállítását ígérte. A kormányt a parlamentben előzékeny várakozás fogadta. Szapáry azonban nem használta ki a Tisza bukása után előállt kedvező erőviszonyokat. A közigazgatási reform kidolgozásával és beterjesztésével nem sietett, a katolikus klérussal elmérgesedő viszonyban nagyon óvatosan járt el. Ámbár a képviselőház 1890 novemberében kifejezetten ösztönözte a régóta összekuszálódott egyházpolitikai kérdések liberális rendezésére, Szapáry ezt a lehetőséget elhárította.

A kormány legjelentősebb eredményeit pénzügyi téren érte el. Wekerle ekkor fejezte be az államháztartás rendezését. Hosszú évek deficitje után 1891-ben az egyensúly helyreállott, sőt a költségvetés némi felesleggel zárult. Az államháztartás szanálása alapul szolgált a valutareform végrehajtásához. A Monarchia voltaképpen már a napóleoni háborúk óta állandóan rossz valutával, ingadozó pénzértékkel küszködött. Az osztrák ezüstvaluta hátrányai különösen a század utolsó harmadában, a tőkés világrendszerbe való teljes beilleszkedés idején ütköztek ki. Az ezüst értéke 1878-tól világszerte erősen csökkent, elvesztette a pénzértéket meghatározó szerepét; ez idő tájt a tőkés országok többsége már áttért az aranyvalutára. Wekerle hosszas tanulmányok után fogott a reformhoz. A pénzügyi nehézségeken, az aranyalap biztosításán kívül számos akadállyal, a magyar agráriusok és az osztrák pénzügyi körök ellenkezésével kellett megküzdenie, míg a reformot másfél éves gazdaságpolitikai vita után 1892 nyarára tető alá hozta.

A valutareform (1892:XVII. és XVIII. tc.) az ezüst alapú osztrák értékű forint helyébe a Monarchia mindkét államában az arany alapú korona pénzegységet állította. Az államadósságok többszöri sikeres konverziójával a valutarendezés anyagi alapját is biztosították. A rendezéssel a Monarchia pénzügyi helyzete megszilárdult, a korona a következő negyedszázadban Európa egyik stabil, értékálló valutájának bizonyult. Ennyiben a reform a gazdaság általános érdekeit szolgálta, habár fő haszonélvezője a kereskedelmi és pénzburzsoázia volt.

Nagyobb gondot fordított a kormány az iparfejlesztésre is. Baross még a Tisza-kabinetben javaslatot dolgozott ki az 1881. évi iparfejlesztési törvény hatályának valamennyi iparágra való kiterjesztésére. Ez érthető módon az osztrák tőkés körök ellenállásába ütközött. Minthogy sem az osztrák tőkés érdekképviseletek, sem az osztrák kormány közvetlenül nem avatkozhattak be a magyar gazdaságpolitikába, az uralkodón keresztül próbálták az új törvényt megakadályozni. Ferenc József az egyensúly érdekében közbe is lépett. Utasította Barosst, hogy az osztrák kereskedelmi miniszterrel való megállapodás alapján módosítsa a javaslatot, mert az „érzékenyen érinti” az ausztriai ipari érdekeket. Baross érdemben alig engedett: a kedvezményezett iparágak közül néhányat kihagyva, csekély módosítással beterjesztette a javaslatot. Az 1890: XIII. tc. az addigi 38 iparágon kívül újabb 36-ra terjesztette ki az adómentességet és meghosszabbitotta a kedvezmény határidejét. A kormány nem titkolta, az ipari körök így is fogták fel, hogy az ipartámogatás a vámvédelem hiányát pótló kompenzáció.

A kormány az osztrák ipari érdekképviseletek gáncsoskodására ügyes ellenakcióval vágott vissza. Megkurtított iparfejlesztő törvényét azon nyomban megtoldotta „A hazai ipart támogató pénzintézeteknek adható állami kedvezményekről” szóló törvénnyel (1890:XIV. tc.). Ez felhatalmazta a kormányt, hogy ha olyan hitelintézet alakulna, amely „fő céljául a magyar korona országaiban új iparágak létesítését és meghonosítását, a már létezők fejlesztését és segélyezését, továbbá… az iparosok és iparvállalatok részére lehető olcsó hitelek nyújtását tűzné maga ele”, ennek adómentességet és egyéb kedvezményeket nyújtson.[69] A törvényszöveg feltételes módja mögött már bevégzett tény: a kormány és a Wiener Bankverein közötti megállapodás állott. A tekintélyes bécsi nagybank a törvénybe csaknem szó szerint átvett megállapodás alapján hajlandó volt a magyarországi iparosítás finanszírozására. 1890-ben valóban megalapította a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bankot, amely a következő évtizedben jelentős alapító-fejlesztő tevékenységet fejtett ki. A bank elnöke a nagy közéleti és közgazdasági ambícióktól fűtött fiatalember lett: Tisza István.

Barossnak volt még egy aduja az iparpolitikáját megkontrázó osztrák féllel szemben: a tarifapolitika. A fuvardíjkedvezményeket fokozatosan a nagyobb iparvállalatokra is kiterjesztette, és a vasúti megrendeléseket is lehetőleg hazai cégeknek juttatta. A Szapáry-kormány tehát érdemleges gazdaságfejlesztő, ipar-támogató tevékenységet folytatott, és gazdaságpolitikáját eredményesen megvédte mind az osztrák tőkések, mind a hazai agrárius földbirtokosok ellenakcióival, sőt az uralkodó beavatkozásával szemben is.

A közigazgatási reform kudarca

Június 23-án a fiumei 79. gyalogezred Ferenc József látogatását magyarellenes politikai tüntetésekre használta fel. A tisztikar a hadgyakorlat alkalmával megkoszorúzta Jellačić novidvori sírját.

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

A kormánypárt mandátumainak száma egy évtized lassú emelkedése után az 1880. évi szintre esett vissza (a 413 képviselői mandátum 58%-a). Apponyi pártjának trendvonala egy évtizedes hanyatlás után megfordult, felívelt, 17%-ot ért el. A függetlenségi mandátumok vonala egyenletesen emelkedett (18, majd 23%, s az új választás után 24%), vagyis 1892-ben már a mandátumok negyedét szerezték meg. A miniszterek a visszaesést a nemzeti jelszavak népszerűségének és a klérus kormányellenes agitációjának tudták be. Ezért szerették volna biztosítani az uralkodó támogatását a hadseregvezetéssel és a militáns klérussal szemben. Annyival is megelégedtek volna, ha a király a trónbeszédben sajnálkozásának ad kifejezést, hogy „jelenleg az egyházi és az állami érdekek gyakran szembekerülnek egymással”. Ferenc József azonban visszautasította a javaslatot: „Minden hiába – mondotta az audienciára rendelt Szapárynak és Csákynak –, nem fogom a trónról proklamálni a kultúrharcot.”[70]

Nyomott hangulatban folyt le a választások után a február 24-i minisztertanács. Ferenc József megnyitójában aggállyal állapította meg, hogy a fennálló közjogi berendezkedést veszélyes tendenciák fenyegetik. Márpedig a kiegyezésben lefektetett elvek az egész Monarchia alkotmányos bázisát alkotják, azokat csak a birodalom másik részével egyetértésben lehet megváltoztatni. Magyarországon – mondotta – a helyzet nem egészen normális. Csak egy párt áll teljesen és őszintén a hatvanhetes közjogi alapon, a pártok váltógazdasága tehát ki van zárva. A legsajnálatosabb jelenség az, hogy a szélsőbal és általában a lakosság ellenzéki szelleme lassan, de állandóan növekszik. Ha ez így megy tovább, a kiegyezéssel szemben álló ellenzék többségbe kerülhet, és akkor olyan helyzet állhat elő, amelyből nincs békés, alkotmányos kivezető út.

A kormány tagjai ugyan nem látták ilyen sötéten a jövőt, de nem tudtak pozitív programot előterjeszteni. Wekerle és Szilágyi nagyon óvatosan, némi engedményekre célzott az udvartartást és a hadsereg magyar jellegét illetően, de az uralkodó a reformoktól elzárkózott. A koronatanács tehát a régi probléma körül toporgott: hogyan lehet a fennálló dualista rendszert érdemleges reformok nélkül fenntartani és a kormány helyzetét megszilárdítani. „A többség megvan, a kormány egyelőre erre támaszkodhat, a többi úgyis a dolgok alakulásától függ”[71] – jegyezte meg csendes malíciával Csáky kultuszminiszter.

Egyházpolitikai előzmények

A pápai különbizottság döntése szerint katolikus lelkész nem hajthatja végre az „elkeresztelési” rendeletet. A pápa indokolása szerint az arra kényszeríti a katolikus papságot, hogy „az eretnekeknek mintegy átadja azok lelkét, kiknek megváltására isteni küldetése van”.[72] A rendelet és szülőanyja, az 1868. évi törvény „lábbal tiporja az Egyház jogait” és a szülők szabadságát gyermekeik vallásának megválasztását illetően. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyta, hogy elsődlegesen a vegyes házasságot tiltó katolikus dogma, illetve a csak reverzális ellenében megadott diszpenzáció sértette a házassági és vallási szabadságot.

Róma döntése után világossá vált, hogy a katolikus papság nagy részével aligha lehet majd elfogadtatni a rendeletet, és ha a kormány nem akar tömeges bírságolási perekbe, mindennapos csetepatékba keveredni, más megoldáshoz kell folyamodnia. Kézenfekvőnek látszott, amit Szilágyi régtől sürgetett: a részleges vagy teljes állami anyakönyv, később esetleg a polgári házasság bevezetése Amikor azonban e kézenfekvő gondolat konkrét programmá és javaslattá érett, kiderült, hogy a reform idejét és módját illetően a kormányon belül sincs egyetértés. A miniszterelnök nem kívánt gyökeres változtatást. Csáky is megelégedett volna csak a vegyes házasságoknál kötelező állami anyakönyvvezetéssel. A SzilágyiWekerleBaross-triász az általános anyakönyvvezetés mellett tört lándzsát. Az 1890. november 14-i koronatanácson az uralkodó is beleszólt a vitába. Nem titkolta, hogy az 1868. évi törvényt elhibázottnak, a súrlódások forrásának tartja. Nem híve az állami anyakönyvezésnek sem, mert az gyengíti a vallásosságot. Ferenc József, a birodalom első tisztviselője azonban volt olyan jó bürokrata, hogy ne engedje meg se magának, se másnak az állam tekintélyének csorbítását, a törvények és rendeletek visszavonását vagy megszegését. Ezért ő sem fogadta el a Szentszék döntését, hanem hozzájárult olyan értelmű bejelentéshez, hogy a kormány szükség esetén gondoskodni fog a részleges állami anyakönyvezés bevezetéséről. A novemberi költségvetési vitában a képviselőház hatalmas – az ellenzék zömét is magába foglaló – többséggel az 1868. évi törvény és a februári rendelet fenntartása mellett foglalt állást, és teljes egyetértéssel vette tudomásul a kormány bejelentését, hogy szükség esetén törvényjavaslatot terjeszt be az állami anyakönyvvezetésről.

Ennek szükségét, úgy látszik, akkor még nem látták elérkezettnek, a javaslat előkészítését sem indították meg. Az uralkodó kívánságára és a kormányfő sürgetésére folytatódott az alku az egyházi vezetőkkel. December közepén Szapáry személyesen tárgyalt a hercegprímással. Tudatta vele az uralkodó elhatározását, hogy rendkívüli megbízottat kíván küldeni Rómába, addig ne hozzanak érdemleges döntést. Simor megígérte, hogy az alsópapsággal egyelőre nem közlik a római döntést.

Az igazi meglepetés, ha még nem szokott volna hozzá, ekkor érte a kormányt. Egy nappal e személyes megbeszélés után a Magyar Állam teljes terjedelemben közölte a pápai leveleket. Ez a „csínytevés” gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: semmi remény nem maradt arra, hogy Róma megváltoztassa az alsópapság tudomására jutott döntést. „Ezen újabb indiscretió – jelentette Szapáry az uralkodónak – csak folytatását képezi azon számos egyéb eddigi indisceretióknak, melyek ezen ügyben már hónapok óta következetesen előfordulnak és ezen következetes eljárásból önként azon meggyőződésre kell jutni, hogy ez szántszándékos eljárás” azok részéről, „kik nem akarják, hogy ezen ügy békés megoldást nyerjen”.[73]

A politikai katolicizmus jelentkezése

Tovább rontotta a viszonyt az egységes Olaszország elismerése, majd az 1882-ben kötött hármas szövetség, ami ellen a pápa neheztelve tiltakozott. Magában az uralkodóban s a hithű dinasztiában egyébként bízott, s e bizalom némiképpen temperálta a magyar kormányok iránti ellenszenvét.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

Vaszary konciliáns egyénisége és az engedékenységét tanúsító tárgyalások tapasztalatai indították Csákyt és az uralkodót arra, hogy újabb kísérletet tegyenek a Szentszékhez való közeledésre. Ferenc József a kiegyenlítés egyetlen lehetőségét abban látta, ha Vaszary Rómában személyesen közvetít a pápánál.

És itt kapcsolódott be a helyzet bonyolításába az új egyházi irányvonal. A pápa április közepén fogadta Vaszaryt, és világosan feltárta előtte a Szentszék elvi és taktikai megfontolásait; miért utasítja el a magyar kormány enyhített egyházpolitikáját is. „Tűrni kell – mondotta –, ha a kormány végrehajtja tervét, minthogy Róma a magyar kormányra és törvényhozásra semmilyen befolyást nem gyakorolhat, de jóváhagyni nem szabad (sed approbare non potest).” Ez esetben minden bizonnyal bevezetik az állami anyakönyvezést, aztán a polgári házasságot is, vetette szembe a hercegprímás. „Et tunc, mi fili –felelé a pápa –, nem látod, hogy ezek a világi intézmények már majd mindenütt léteznek? Vagy talán úgy találod, hogy ezek katolikus egyházunkat korlátozták? Nem veszed észre, hogy éppen ellenkezőleg, eme intézmények ellenére egyházunk és vallásunk szilárdan fennáll, sőt sokhelyütt növekszik és erősödik? Nos tehát, e világi intézmények bevezetésének Magyarországon ellenálltok majd, amíg tudtok, mert jobb lenne, ha nem jönnének létre. Ha azonban mégis bevezetik őket, valahogy majd kijöttök velük, ahogyan másutt is történt, és Magyarországon sem fog miattuk az egyház tönkremenni.”[74]

A realitásokkal számoló, rugalmas álláspont mögött voltaképpen a politikai katolicizmus terjesztésének elgondolása állott: a világi intézmények bevezetése, utóbb működése ellen Magyarországon is fel lehet ébreszteni az ellanyhult katolikus közéleti érdeklődést és harci szellemet. Vaszary azonban angyali naivitásában félreértette a mögöttes intenciót. Úgy értelmezte a pápa szavait, hogy az egyház számára elfogadhatóbb a polgári reform, mint a vegyes házasságból származó gyermekek egy részéről való önkéntes lemondás. Ezen az értelmezésen felbátorodva, a kormány az 1892. májusi képviselőházi vitában bejelentette, hogy az „elkeresztelési” rendelettel kapcsolatos viszályok és izgatások miatt a vegyes házasságból származó gyermekek bejegyzésére a részleges polgári anyakönyvet kívánja bevezetni. A kultusztárca vitájában Irányi Dániel megismételte –immár huszonharmadszor –a vallás szabad gyakorlásáról és a felekezetek egyenjogúsításáról szóló javaslatát. Ezúttal, meglepő fordulattal, Apponyi is védelmére kelt Irányi javaslatának. A képviselőház ekkor megszavazta Irányi javaslatait és utasította a kormányt, hogy alapos kidolgozás után terjessze be az egyházpolitikai reformokat.

A ház energikus, csaknem egyhangú állásfoglalása régtől nélkülözött politikai bázist adott a kormánynak. Csáky csakhamar alapos memorandumban dolgozta ki az új egyházpolitika indítékait és alapelveit. Elöljáróban elhárította az egyházpolitikai harc kezdeményezésének ódiumát. Az „úgynevezett elkeresztelési rendelet –írta – csak ürügyül szolgálhat egy oly actio indoklására és kifejtésére, amely tulajdonképpen az 1867 óta követett szabadelvű törvényhozási irány folytán a társadalom egy töredék részében összegyűlt elégedetlenségnek a külföldön sokhelyütt és még sokkal nagyobb mérvben jelentkezett hasonló irányzatok által istápolt folyománya”. A kormány helyzetét eddig is leginkább tehetetlénsége ingatta meg. A „nagy fontosságúvá nőtt” egyházpolitikai kérdésben tehát dönteni kell: „vagy az eddigi alapon véget vetni a jelen állapotnak a katholikus egyházi tényezők hozzájárulásával, vagy pedig véget vetni … hozzájárulás(uk) nélkül, sőt ha másképp nem lehet, a klerikálisok elleére is.”[75]

A memorandum kiértetően utal rá, hogy a liberálisok már döntöttek: „Mi a jövő eshetőségeit határozott vonalakban már előttünk látjuk”, és az is kitűnik, hogy megvilágosodott előttük a reformban rejlő nagy taktikai lehetőség is. A minisztertanács 1892 szeptember–októberében tárgyalta meg a Csáky és Szilágyi által benyújtott javaslatokat a kötelező polgári házasság és az általános polgári anyakönyvezés bevezetéséről, a vallás szabad gyakorlatáról és az izraelita vallás recepciójáról (a bevett felekezetekkel való egyenjogúsításáról). A kötelező polgári házassággal kapcsolatban nézeteltérések támadtak a kormány tagjai között. A kabinet többsége a SzilágyiWekerleCsáky-triászt követve, a kérdés napirendre tűzését és kötelező formában való megoldását javasolta; Szapáry viszont a polgári házasság bevezetését egyelőre mellőzni kívánta. A király messzemenően Szapáryval értett egyet, a kötelező polgári házasságot – vagyis „az egyházi áldás nélküli házasságok” megszaporodását[76] – állami szempontból sem tartotta kívánatosnak, és nem járult hozzá, hogy a kormány ilyen értelmű nyilatkozatot vagy javaslatot tegyen. A királyi szó kormányválságot jelentett. Csáky azonnal lemondott, de mögötte állt a kormány és a párt többsége. Szapáry elszigetelődött, de az uralkodó álláspontját képviselte. Helyzetét közvetlenül mégsem az egyházpolitika, hanem a nemzeti érzékenység újabb sérelme miatti felzúdulás ingatta meg.

1892 júniusában fényes külsőségek közepette ünnepelték meg a koronázás negyedszázados jubileumát. A király ebből az alkalomból Budapestet a magyar fő- és székváros rangjára emelte. A főváros viszonzásul díszpolgárává választotta Ferenc Józsefet. Röviddel ezután, 90. születésnapja alkalmából díszpolgárrá választották a száműzött Kossuthot is. Az összebékéltetés szándéka sugalmazhatta azt az ötletet, hogy a szabadságharcos honvédség és a császári hadsereg emlékét is ki kellene békíteni. Minthogy éppen november elején volt esedékes az 1848-as honvédség emlékét megörökítő szobor leleplezése, olyan terv alakult ki, hogy a budapesti hadtestparancsnok és a honvédegylet elnöke együttesen koszorúzza meg az új emlékművet, majd hasonló ünnepség keretében a közeli Hentzi-szobrot. A gondolat megnyerte Szapáry és a király tetszését, de a közvéleményét nem. Az ellenzék a leghevesebb támadásokat intézte a terv ellen, amelyet a szabadságharcban elesett honvédek emléke meggyalázásának bélyegzett. A felháborodást Szapáry –szokásos módján –úgy igyekezett lecsendesíteni, hogy az egész tervet elejtette. Ezzel viszont helyzete nemcsak saját pártjában vált tarthatatlanná, hanem a legérzékenyebb pontján sértett uralkodó előtt is megrendült.

A kormány és a párt többsége ellene fordulván, Szapáry november elején lemondott. Ferenc József hajlott volna egy konzervatív irányváltásra, amely a kormánypárti jobboldal és a Nemzeti Párt fúziójára támaszkodnék. Ennek azonban Apponyiék katonai-nemzeti programjának valamelyes méltánylása lett volna az ára. A katolikus ortodoxia és a dinasztikus-katonai ortodoxia dilemmájából végül is az utóbbi került ki győztesen. Ferenc József november 7-én a liberális Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával.

A Wekerle-kormány

A kormány a kötelező polgári házasságra nézve is egyhangú megállapodásra jutott és „legfelsőbb elhatározást eszközölt ki annak elvi kijelentésére”, hogy a törvényjavaslat „a kötelező polgári házasság alapelvei alapján készíttetik el”. A királynak természetesen jogában áll, hogy „a kivitelre és egyes részletes intézkedésekre nézve legmagasabb elhatározását akkorra tartsa fenn, midőn a kidolgozott törvényjavaslat eléje terjesztetik”.[77] Ez az önként értetődőnek feltüntetni kívánt fenntartás sejteni engedte, hogy ebben a kérdésben nincs minden rendjén.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

Wekerle Sándor nem érezvén maga mögött sem a király, sem az egész kormánypárt támogatását, óvatosan kerülte az ellentétek kiélezését. A már elkészült törvényjavaslatokat egyelőre elfektette, előbb megkísérelte a vetélkedő pártfrakciók bizalmának megnyerését, főként az uralkodó bizalmatlanságának eloszlatását. Bizonyára nagy érdemnek számított, hogy a kormány 1893 februárjában hozzájárult a közös hadsereg fegyverzetének meglehetősen költséges korszerűsítéséhez. Ugyanakkor, a nemzeti ellenzék kedvébe járva, előterjesztést tett a külön magyar udvartartás kiépítésére.

A kölcsönös kompromisszumkeresésre szorította mindkét tábort a magyar politikai élet szervezete és színvonala is. A pártok felépítése, mentalitása, harcképzettsége a nemesi inszurrekció színvonalán állott, hadrendjüket a közjogi ellentét formálta. A közjogi frontvonal mentén húzódó pártkeretek keresztezték a liberalizmus–konzervativizmus rendező elvet: az egyházpolitikának mindegyik pártban voltak radikális és mérsékelt hívei is, ellenfelei is. A szabadelvű párton belüli jobboldal abban bízott, hogy a miniszterelnök hajlandó lesz, és elég erős is a „Tisza-klikk” letörésére. Az így megtisztított párt a Nemzeti Párttal fuzionálva, mérsékelten konzervatív többséget alkothatna, amely voltaképpen feleslegessé tenné az egész egyházpolitikai reformot. Ilyen jobboldali puccsra Wekerle Sándor persze nem volt kapható, de nem is lépett fel a „tisztogatók” ellen, és nem tette pártkérdéssé a reformok feltétlen elfogadását. Ezzel elérte, hogy kormányzatának kezdeti, nehéz szakaszában csak néhány képviselő lépett ki a kormánypártból. Sikerült jó viszonyt fenntartania a két nagy ellenzéki párttal is, így a képviselőház és a sajtó nagy többsége rokonszenvvel fogadta. A nagy pozícióharcban, amely az 1890-es évek elejétől kezdve a liberális és a konzervatív erők között folyt, a szabadelvű párti kormányzat nagy erőnyeresége volt, hogy a nemzeti haladás részévé, sőt a nemzeti ellenzékiség számára az azonosulás tárgyává tudta tenni a klérus hatalmát megnyirbáló, a magyarellenes bécsi sajtótól és a fekete-sárga bécsi udvari klikktől támadott reformokat.

A kormány kedvező légtérben, 1893 tavaszán nyújtotta be az állami anyakönyvvezetésről, az izraelita vallás recepciójáról és a szabad vallásgyakorlatról szóló javaslatokat, de az érdemi vitát nem indította meg. A harcot nem ezekkel, hanem a kulcskérdéssel: a polgári házasságról szóló javaslattal akarta megvívni. Ennek beterjesztéséhez azonban még hiányzott a királyi jóváhagyás, ami liberális körökben növekvő türelmetlenséget, a klerikális táborban derűlátó bizakodást keltett.

Alkalmasint ezzel is összefüggött, hogy a hazai egyházi vezetők ugyancsak tartózkodtak a háborúskodás kirobbantásától, annak ellenére, hogy a pápa Bécsbe is, Esztergomba is megüzente: a kormányprogramot elfogadhatatlannak, a harcot elkerülhetetlennek tartja.

Annál nagyobb hevességgel mozgolódott – magán érezve Róma áldását – az alsópapság. Ezen a szinten a harc módszere és hangneme a kormányprogram meghirdetésekor, különösképpen a javaslatok beterjesztésekor kiélesedett. A papság egy része a szószéket használta fel agitációra. Erre kitűnő alkalomnak kínálkozott a vasárnapi mise és az utána rögtönzött templomtéri „röpgyűlés”, amelyen a vallásüldözésnek bélyegzett reformok ellen tüzeltek a vidék népét. Ha a liberálisok a nemzeti érzést, akkor a klerikálisok a vallási előítéleteket, főként az antiszemitizmust hívták segítségül. A papok, bár betű szerint talán nem ismerték, szellemében Rampolla csatakiáltását követték: „Az egyház nem szolgáltatja ki harc nélkül Szent István apostoli királyságát a kálvinistáknak és a zsidóknak.”[78] A kormányellenes papi agitáció olykor protestánsellenes, többnyire antiszemita színt öltött; helyenként egy adag szociális demagógiával is ízesítették. Ez természetesen heves ellenzést váltott ki és reformpárti akciókra késztette a liberális protestánsokat és a zsidó polgárságot.

A kormány a vallási agitáció szociális mozgósító hatásától is tartva, 1893 áprilisában betiltotta az istentisztelettel összekapcsolt politikai gyűlésezést. A középrétegi-alsópapi és a főrendi-főpapi irányzat akkor ugyan még nem egyesült, de hallgatólagos munkamegosztás már kialakult köztük: az előbbi a nép körében, a helyi plébános körül, illetve az egyház irányítása alatt álló katolikus egyletek keretében, mozgalomszerűen építette a politikai katolicizmust; a Zichy vezette arisztokrata csoport pedig a hagyományos pártszerű keretekben próbálta összefogni, irányítani a vezető réteg konzervatív elemeit, befolyásolni az udvart, a pártokat, a kaszinókat és a katolikus köröket.

Maga az uralkodó, aki a kiegyezés óta a kormányzás részletkérdéseibe is közvetlenül belefolyt, ezúttal pártatlanságát és semlegességét nyilvánította. E szokatlan magatartás az egyet nem értés, a „királyi oppozíció” egyfajta formája volt. Wekerle Sándor egyre világosabban látta, hogy Ferenc József nem pártatlanul, hanem kelletlenül szemléli a kormányt és reformpolitikáját. 1893 nyarán felajánlotta lemondását, de az uralkodó kibújt a válaszadás alól. Bizalmát nem vonta meg, de az előszentesítést sem adta meg a javaslatok benyújtásához. A lappangó bizalmi válság keltette politikai feszültséget fokozta az újabb pápai beavatkozás, az 1893 szeptemberében küldött enciklika, a „Constanti Hungarorum”. Mint harci toborzó, hangzik az invokáció: „Itt az ideje valami nagyobbat kezdeni.” Aztán valóságos akcióprogram következik: nagygyűlést kell szervezni a katolikus szellem felébresztése érdekében, befolyást kell gyakorolni a napi politikára, a képviselő-választásokra, fel kell karolni és fejleszteni a katolikus sajtót, különösen nagy gondot kell fordítani az ifjúság vallásos nevelésére. Az enciklika felszólítja a hívőket, hogy egy szívvel-lélekkel munkálkodjanak „a vallás igazáért”. Ebben a szent harcban bizonyára nem fog hiányozni „az apostoli király jóindulata” sem.[79] A liberális sajtó. nagy megütközéssel fogadta az enciklikát, kivált a Vatikánnak mint külhatalomnak a belügyekbe való beavatkozását és a király jóindulatú támogatására célzó sorait. A klérus viszont arra hivatkozott, hogy hitelvi kérdésekben a Vatikán nem külhatalom, hanem az egyedül törvényes felsőbbség.

A pápa Ferenc Józsefnek is üzenetet küldött: elvárja tőle e nehéz helyzetben az egyház támogatását, bármennyire akadályozzák is „az úgynevezett alkotmányos szabadságjogok”. „Azt szeretném – tolmácsolta különös óhaját –, ha abszolút uralkodó lehetne, és úgy cselekedhetnék, amint a szíve diktálja.”[80] Ferenc József azonban nem tehetett eleget a pápai óhajnak. 1893 őszén nehéz napok virradtak rá. November elején kormányválság Ausztriában, lemond a 14 éve működő Taaffe-kormány. Wekerle Sándor ugyancsak lemondással fenyegetőzik: a király „semlegességével” az ellentábort segíti. Végre november 6-án a király megjelenik a minisztertanácson. A kormányzati rutinból kizökkent pillanataiban felvett bürokratikus pátosszal olvassa fel döntését. „A házassági törvényt az ország békés fejlődése szempontjából veszélyesnek tartom. Normális viszonyok között lelkiismereti kötelességemnek érezném, hogy megtagadjam a hozzájárulásomat, és vállaljam az ebből adódó következményeket.” Az adott körülmények között azonban „elismerem annak politikai szükségességét, hogy a kormányt a fennálló közjogi alap energikus megvédésében megerősítsem, ezért hozzá fogok járulni a törvény bevezetéséhez”. A nyilatkozat sajátos fenntartással zárul. „Lelkiismeretem megnyugtatása és egy majdani esetleges igazolás végett azt kívánom, hogy az általam ma elmondottak a minisztertanácsi jegyzőkönyvbe vétessenek fel.”[81] Wekerle Sándor ekkor beveti a magyar udvartartásról szóló javaslatot is: ha bukni kell, a nemzeti és a liberális vívmányért egyszerre bukjék. A király végül is enged: elfogadja a külső udvartartás magyarosítására vonatkozó részt, bár a belső udvartartásban csak formai engedményekre bírható rá. A siker így is jelentékeny. Ilyent régóta nem szerzett magyar kormány, ha nagy árat fizet is majd érte.

Szilágyi december 2-án nyújtja be a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot. Az alapelv – érvel – az egységes állami házasságjog és mindenki számára egyenlő bíráskodás. A kormány a magyar liberalizmus nagy hagyományát, a deáki örökséget váltja valóra: a jogegyenlőséget és a nemzet politikai egységét erősíti. A javaslatra a püspöki kar egyhangú elutasítással, közös pásztorlevéllel válaszol, amit 1894. január elején valamennyi templomi szószékről felolvasnak. Keljenek fel a hívők, az egyház szabadságának védelmére, tiltakozzanak, szervezkedjenek a törvényjavaslatok ellen. A püspökkari konferencia hozzájárul a régtől tervezett-sürgetett katolikus nagygyűléshez. A január 16-án rendezett nagygyűlés az első alkalom, amikor a főrendi-főpapi ellenzék hivatalosan is kilép a parlamenti keretek közül, és nyilvánosan összefog a középrétegi-alsópapi irányzattal.

A támadás első célpontja a polgári házasság. Ehhez – hirdetik – a világi hatalom nem nyúlhat; a házasság szentség, felbonthatatlan, és érvényessége felett az egyház ítél. A törvényjavaslat szerint pedig a házasság polgári szerződés, felbontható, érvényessége felett az állam ítél, tehát a törvényjavaslatban felállított alapelvek az egyház tanával homlokegyenest ellenkeznek. A hitelvi aggályok mögött azonban súlyosabb politikai-hatalmi megfontolások rejlettek. A polgári házasság megvalósulása erősen csökkentené az egyház befolyását – írta a pápának küldött felterjesztésében a püspöki kar. A házasságkötések révén az egyháznak addig nagy hatása volt a családokra s az egész társadalmi életre. A polgári házasság bevezetése maga után vonná a lelkek nagyobb elidegenedését, sőt elszakadását az egyháztól. Az egyház befolyását ilyen gyökeresen érintő kérdésben „sem a nemzetek intézményei, sem a század korszelleme előtt”[82] nem fognak meghajolni. A katolikus nagygyűlésen a polgári házasság intézményére a vallástalanság és az erkölcstelenség, sőt a forradalmiság bélyegét sütötték rá. Aki a polgári házasságot akarja, az forradalmat akar. „Ilyen politikát – szögezte le a határozat – nemcsak vallásunkkal, de hazaszeretetünkkel sem tudnánk összeegyeztetni.”[83]

Ha a klerikális tábor a legfőbb egyházi tekintélyre, a pápára és a világi hatalmat bíró monarchára hivatkozott, akkor a liberális reformok mellett nem kisebb személyiség: Kossuth emelt szót.

Kossuth temetése és a liberális reformpolitika

Wekerle és társai tudták, hogy Kossuth halála a kormányét is jelentheti: reformpolitikájuk és pozíciójuk könnyen felmorzsolódhat a nemzeti érzés és a királyi ellenérzés malomkövei között. Március közepén Fejérváry honvédelmi minisztert küldték „rendkívüli követként” az uralkodóhoz, hogy a Kossuth – akkor már bizonyosnak látszó – halálával kapcsolatos magatartást a kiengesztelés jegyében tisztázza. Olyan délibábos álhírek terjedtek el, hogy a király maga megy Turinba, a királyné sírva kéri a kiengesztelődésre. Mindebből annyi igaz, hogy a kormány valóban szerette volna, ha a kiélezett belpolitikai helyzetre tekintettel az uralkodó legalább az állami gyászt engedélyezi.

Ferenc Józsefből mindig is hiányzott, ezúttal sem szállta meg a nagyvonalúság. Egy nappal Kossuth halála előtt, táviratban eltiltotta az állami gyászt, még azt is, hogy a „korona” miniszterei, az állami főtisztviselők, a császári és királyi hadsereg tisztjei részt vegyenek a temetésen. „Birváry” – ahogyan a Habsburg szó magyarításával a miniszterek maguk között Ferenc Józsefet nevezték – „egyszer megengedte a megjelenést a temetésen, … utóbb fordítva rendelkezett”, magyarázkodott később Wekerle.[84] Pedig a kiengesztelés egy kicsiny gesztusa, egy cipruság sok szívet nyert volna meg a dinasztiának. Egy uralkodói koszorú gondolata fel is merült a gyásznapok kezdetén, de aztán a kicsinyes érzékenység kerekedett felül, és a presztízsféltés: vajon mit szólnának a katonák, az udvar, mit a külföld ehhez az engedékenységhez.

Így a magyar állam nem osztozott a nemzet gyászában. A kormány tartózkodott minden nyilvános részvéttől, és a királyi utasítás értelmében a közintézményeket, az állami közalkalmazottakat, sőt a tanuló ifjúságot is eltiltotta attól. A valóságban tekintettel volt az országos gyászra, eltűrte a tüntetéseket, nem vette szigorúan a tilalmat. Wekerle burkolt formában elősegítette a gyászünnepségek lebonyolítását. Közbenjárására a főváros vállalta díszpolgárának temetését. A közvéleményt mégis bosszantotta a királyi hatóságok magatartása. Március 20-a után nap mint nap nagy tömegek, főként munkások és diákok tüntettek a nemzeti részvét megtagadása és tiltása ellen. A nemzeti tüntetők bezúzták a fekete zászló mellőzésével tüntető köz- és magánépületek, úri paloták ablakait. A hatóságok elnézték, hogy az ostromállapot ellenére naponta tízezrek zarándokoltak a fővárosból és vidékről Kossuth ravatalához. A tehetősebb birtokosokat, polgárokat díszes küldöttségek képviselték, a szegényebbeket koszorúk ezrei, a legszegényebbeket meg a személyesen elhozott hűség: munkások, tanítók, parasztok és falusi napszámosok ezrei, akik gyalogosan vándoroltak fővárosba, s az utcákon hálva várták a temetés napját.

A temetés a nemzeti kegyelet gyásza és impozáns tüntetése volt. Harangok kongása közben – csak a katolikus harangok maradtak némák – indult meg a végeláthatatlan gyászmenet a Kerepesi temető felé. A kormány tagjain kívül hiányoztak a főrendek, két püspök kivételével a magas klérus, a főispánok. Távollétével tüntetett az arisztokrácia és a pénzmágnások többsége, a főpolgármester és Bánffy Dezső, a képviselőház elnöke. A sír körül tízezrek tolongtak. A jelennel megbékélt nemzedék múlt iránti kegyelete és múltat kamatoztató kultusza keveredett az eleven örökséget hordozók igaz gyászával. A sír fölött Jókai Mór a dualizmust magasztalta mint a kossuthi eszmék és célok megvalósulását. Herman Ottó viszont „egy elkorcsosuló nemzedék hálátlanságát” bírálta: a távolmaradást és a hazug jelenlétet. Volt rá jó oka: nemcsak Jókai Mór, hanem a függetlenségi korifeusok és közírók zöme próbálta összebékíteni Kossuth emlékét az apostoli király iránti lojalitással.

Kossuth halála és temetése nyugodtabb körülmények között is sebzett érzelmeket felkavaró, országos esemény lett volna; az adott helyzetben a napi politikához szorosan hozzákapcsolt, birodalmi jelentőségű üggyé vált. Minthogy a halott Kossuthhoz fűződő érzelem és magatartás társadalmi-politikai megoszlása nagy vonalakban egybeesett a liberális reformpolitika körüli csoportosulással, a nemzeti közvélemény könnyen összefüggésbe hozta a két állásfoglalást, amint a konzervatív klerikális körök is nyomban azonosították a Kossuth-kultuszban és a reformpolitikában rejlő közös indítékot és veszélyt. „A Kossuth-gyász nem fekete, hanem vörös s a 48-iki szellem ébredt fel, … a kormány a forradalommal cimborál”[85] suttogták az udvarban. Hogy a temetés a kormány formális engedelmességének a színe alatt imponáló nemzeti ünnepséggé nőtt, azt az uralkodó egész házanépével együtt az ügyeskedő miniszterelnök „illojalitásának” rovására írta.

E szenvedélyes közjáték után került sor a polgári házasságról folyó vita befejezésére. A kormány fölényes győzelmet aratott: a képviselőház április 12-én 175 főnyi többséggel megszavazta a javaslatot. Ilyen szilárd többsége régóta nem volt magyar kormánynak. Ferenc József mégis sokallta e nagy fölényt. Jól látta, hogy a 200 főre csappant kormánypárt a 200 főt meghaladó ellenzékkel szemben ezt a fölényt csak a függetlenségiek zömének és a nemzeti pártiak jó részének támogatásával, vagyis az ő szemében fölöttébb kétes eszközökkel és megbízhatatlan szövetségesekkel érte el. Ami ritkán fordult elő, főhercegek és hitveseik szóltak bele a magyar belpolitikába, és harsányan uszított az antiliberális-magyarellenes sajtó, élvonalban a Vaterland. Legnagyobb súllyal a közös miniszterek s az informális tanácsadó csoport véleménye esett latba.

A nagy befolyással rendelkező külügyminiszter, Kálnoky, kezdettől fogva nem rokonszenvezett a liberális egyházpolitikával. Wekerlét mint pénzügyi szakembert és politikust becsülte, de az egyházpolitikát „hajánál fogva előrángatott” ügynek ítélte. 1894 tavaszán az egyházpolitika elejtését már aligha tartotta lehetségesnek, de nem bánta volna, ha a kormány belebukik. Kálnoky a rutinos diplomata kétszínűségével játszott a kormány ellen. Április 22-i memorandumában kifejtette, hogy a magyar kormány sikerét nem saját erejének, hanem „a függetlenségiekkel való természetellenes szövetkezésnek” köszönhette. Ennek következtében a Monarchia közjogi alapját tagadó erőktől került függésbe, tehát nem várható tőle „a dinasztia és a birodalom számára üdvös tevékenység”.[86] Kálnoky azt ajánlotta: éreztesse az uralkodó bizalmának megrendülését, ne utazzék le Budapestre, nyilvánítsa semlegességét a főrendiházi szavazást illetően. A közös pénzügyminiszter, Kállay Benjámin ugyancsak ellenszenvvel kísérte a liberális reneszánszot és magát Wekerlét, aki lelki alkatában „bourgeois” maradt. 1894 tavaszán új, nem rikítóan klerikális, de konzervatív pártcsoportosulás szervezésével foglalkozott. Vezéréül a horvát bánt, Khuen-Héderváry Károlyt szemelte ki és propagálta.

Ferenc József hallgatott tanácsosaira. Hónapokig nem utazott a magyar fővárosba, megint pártatlanságát hangsúlyozta, de azért fogadta a nunciust, és fogadta Zichy Nándort. S a konzervatív főurak értettek a szóból, a kimondatlanból is. Az uralkodói gesztusok felbátorították, „a tajtékzó fanatizmus és a pugrisok elleni gyűlölet megacélozta őket”[87] – írta a bécsi bennfentes, Thallóczy.

Agrárkérdés, nemzetiségi kérdés. A Memorandum-per.

A tribunisták szoros kapcsolatot tartottak fenn a romániai polgárság liberális nacionalista köreivel. Velük összhangban, a tribunisták sürgetésére a magyarországi párt komitéja 1887-ben elhatározta, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumba foglalja, és közvetlenül az uralkodótól kér oltalmat a magyar kormánnyal szemben. A Memorandum benyújtását azonban akkor elhalasztották.

1891 elején a bukaresti egyetemi ifjúság megalakította a „Románok kulturális egységének ligáját”, a Liga Culturalăt, a román nemzeti egység és szolidaritás gondolatának ápolására és propagálására. A liga kezdeményezésére a román egyetemisták röpirattal fordultak külföldi társaikhoz, a „holnap Európájához”, feltárták előttük a magyarországi románok helyzetét. A röpirat a magyar diákok részéről heves vitát váltott ki. A Replica című viszontválaszban Aurel O. Popovici összegezte a román nemzeti sérelmeket, de hangsúlyozta, hogy mindezek ellenére sem kívánnak elszakadni, mert a Monarchia fennállása a románoknak is érdekük. Szükségesnek tartják azonban a birodalom demokratikus föderatív átalakítását.

Az 1892. évi választások idején a Román Nemzeti Párt komitéja is alkalmasnak tartotta a pillanatot a Memorandum benyújtására. Az emlékirat rámutat a románok politikai passzivitásának okára: a román nép nem tudja elfogadni az 1867-es rendszert, amelynek „egyetlen célja a magyar faji uralom” biztosítása. Majd felsorolja a románokra sérelmes törvényeket és rendelkezéseket; kiszorításukat a közigazgatásból, az állami posztokról, és a kulturális elnyomás, főként az iskolai magyarosítás okozta sérelmeket. A Memorandumot 1892 májusában 300 tagú küldöttség vitte Bécsbe. Ferenc József azonban nem fogadta őket, a Memorandumot olvasatlanul átküldte a magyar kormányhoz, amely ugyancsak felbontatlanul visszajuttatta a komité elnökének, Ioan Ratiu ügyvédnek. Ez az ügyrendi liberalizmus azonban egyik felet sem elégítette ki. A magyar nacionalista túlzók a román „hazaárulók” megbüntetését követelték, mire Szilágyi leszögezte, hogy bárkinek jogában áll az ország bármely alkotmányos tényezőjéhez kérvénnyel fordulni. Amiben a magyar ellenzék erélytelenséget látott, abban a román komité újabb sérelmet. Az elutasítás után a Memorandumot megjelentette a sajtóban, és több nyelvre lefordítva, külföldön is terjesztette. Erre az ügyészség „sajtó útján elkövetett nemzetiségi izgatás” címén vádat emelt a román nemzeti komité tagjai ellen.

1893 őszén zajlott le a Replica-per. Popovici hiába hivatkozott arra, hogy ő nem izgatott a Monarchia, illetve Magyarország egysége és fennállása ellen, csupán reformprogramot terjesztett elő; izgatásért négy év államfogházra ítélték. Ekkor Popovici Romániába távozott. Fél évvel később került sor e Memorandum-perre, amit román részről nemzeti ügynek tekintettek. A párt országos értekezlete azonosította magát a perbe fogott komitéval és vállalta a Memorandum tartalmát. A tárgyalás mindkét oldalon nacionalista izgatástól túlfűtött hangulatban, tüntetések és összeütközések közepette zajlott le. Az esküdtbíróság a komité főtitkárát, Vasile Lucaciut öt évre, tagjait néhány hónaptól pár évig terjedő államfogházra ítélte. Ezután a kormány 1894 júniusában a pártot betiltotta, majd 1895 januárjában a komitét is feloszlatta.

A per után a román nemzeti mozgalom egy időre lehanyatlott. Nem annyira a zaklatások, a bebörtönzések – hiszen az elítélteket egy év múlva szabadon bocsátották –, hanem a mozgalom irányvesztése miatt. A Memorandum-akció a hagyományos Habsburg-barát irányvonal kudarcát jelentette. A politikai aktivitás eme első lépésénél kitűnt, hogy Ferenc József a román kérdést magyar belügynek tekinti.

A Wekerle-kormány győzelme és bukása

A teljes cikk.

A Bánffy-kormány bemutatkozása

1895. január 11-i táviratában Ferenc József rezignáltan közölte Kálnoky külügyminiszterrel több hetes kormányalakítási tárgyalásainak sovány eredményét: „Más választás, sajnos, nem maradt, mint Bánffy, aki a párt támogatását élvezi. Bármennyire nem kielégítő megoldás légyen is ez, pillanatnyilag nincs más.”[88] Pedig az uralkodó ezúttal erősen exponálta magát a kedvelt Khuen-Héderváry és egy konzervatív irányváltás mellett. Végül is kompromisszum született: a választás a képviselőház elnökére, báró Bánffy Dezsőre esett, akit mindenki jelentéktelennek és alkalmatlannak tartott, tehát átmeneti megoldásként elfogadott.

Bánffy erdélyi arisztokrata volt, a patinás nevű, de szegényebb sorú félmágnások közül. Az erdélyi miliőben, a kolozsvári református kollégiumban liberális eszméket és erős nemzeti öntudatot szívott magába, amelyet hosszú közigazgatási pályafutása alatt autokratikus és soviniszta elemekkel töltött meg. Mint Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód megyék főispánja, erős kezű adminisztrációt valósított meg, megyéiben a nemzetiségiek kiszorultak minden pozícióból. „Mint a magyar sovinizmus leghatározottabb képviselője… kérlelhetetlenül érvényesítette a magyar állam hatalmát.”[89] Ezzel vívta ki a „dobokai basa” gúnynevet, a kormány kegyét és a nemzetiségek gyűlöletét. A Kossuth temetéséről való tüntető távolmaradásával megnyerte az uralkodó bizalmát is, aki a „nagy kabinet” menesztése után nem liberális elvektől és politikai önérzettől, hanem lojális ambícióktól fűtött adminisztrátort kívánt a kormányfői posztra. Bánffy, ha államférfiúi képességekkel nem is büszkélkedhetett, hosszú megyei pályafutása alatt nagy közigazgatási rutint szerzett. Ezt lefelé a megyékben bevált erőszakkal, a nagypolitikában viszont a Tisza-iskola ügyes taktikázásával alkalmazta. Főispán maradt, mondották róla, a kormányfői poszton is, aki az egész országot egy nagy megyeként kezelte, de ebben a minőségben az uralkodó körök várakozását felülmúló sikerekkel debütált. Kormányát – ez rátermettségére vallott – nem fényes nevekből, hanem a szürkékből válogatta össze. Wekerlétől a legfelső bizalmat élvező honvédelmi minisztert, Fejérváry Gézát vette át, és néhány hónapig Festetics Andort a földművelésügy élén, ahol majd 1895 novemberében az agráriusokkal rokonszenvező Darányi Ignác váltja fel; a belügyminiszteri tárcát Perczel Dezső, a Ház alelnöke, a pénzügyminiszterit Lukács László, Wekerle közepes tehetségű államtitkára, a vallás- és közoktatásügyit egy jogász, Wlassics Gyula, az igazságügyit Erdély Sándor, a kereskedelemügyit Dániel Ernő kapta.

A Bánffy-kormány kötött marsrutával indult. Az uralkodó, tartva attól, hogy Bánffy alatt „az ország ügyei veszedelmesen összebonyolódnak”, maga állította össze a kormányprogram „vezérfonalát”. E szerint az új kormánynak érintetlenül fenn kell tartania az 1867-es közjogi alapot, elsősorban a hadsereg közösségét és egységét; vállalnia kell a hadseregfejlesztésre vonatkozó korábbi megállapodásokból folyó kötelezettségeket; az egyházpolitikai törvényeket mérséklettel, az egyházak érzékenységét kímélve kell végrehajtani. A kormány elsőrendű feladata a függetlenségi párttal való kapcsolat megszakítása, a Kossuth-kultusz erélyes leküzdése, lehetőleg „kiirtása” és a „mind veszélyesebben növekvő munkásmozgalom, különösen az alföldi agrármozgalom” elnyomása, a „magyar állameszmét veszélyeztető, törvénytelen és felforgató” nemzetiségi agitáció üldözése, ugyanakkor azonban a nemzetiségek jogos kívánságainak (arányos közigazgatási alkalmazás, nyelvhasználat, iskolafejlesztés) méltánylása.[90]

Az egyházpolitika utóhullámai. Az Agliardi-affér.

Ferenc József látva „a magyar parlamentben mutatkozó desolált jelenségeket és a mostani kormány tagadhatatlan gyöngeségét”,[91] még március végén is attól tartott, hogy a kormány megbukik. Ebben a kritikus pillanatban, mintha csak a mennyből küldték volna Bánffy megmentésére, áprilisban magyarországi látogatásra érkezett az új pápai nuncius, Agliardi.

A bemutatkozó látogatás önmagában nem lett volna szokatlan, ha a nuncius a kiélezett helyzethez illő diplomáciai tapintattal viselkedett volna. Csakhogy Agliardi a Rampolla-vonal buzgó képviselője volt, és látogatását nem udvariassági gesztusnak, hanem a katolikus klérus és a frissen alakult Néppárt buzdítására szánta. A nuncius több ízben méltatta az egyházfők nemes küzdelmét, és elítélte a modern törvényhozás világi szellemét. Szűkebb körben elmondott beszédeiből olyan kijelentések szivárogtak ki, hogy „Valamiként a középkor nemessége a keresztesháborúk élére állott, úgy az arisztokráciára, különösen pedig Mária birodalmának nemességére ma is az a kötelesség hárul, hogy a modern törvényhozás ellen a keresztesháborút vezesse”.[92] A középkorra és a nemességre való hivatkozás disszonánsan csengett a liberalizmusára büszke politikai közvéleményben, a keresztes háború emlegetése pedig félreérthetetlen volt, az ország belügyeibe való beavatkozás, a szerveződő Néppárt melletti korteskedés ódiumát idézte Agliardira.

Bánffy felismerte, hogy önérzetes visszavágással most megnyerheti a közvéleményt. Mielőtt bárminő lépésre szánta volna el magát, kikérte Kálnoky véleményét. A külügyminiszter maga is „megrovandó tapintatlanságnak” minősítette a nuncius szereplését, és hajlandónak mutatkozott a Szentszéknél diplomáciai úton tiltakozni. Ezek után Bánffy a képviselőházban kijelentette, hogy benyomása szerint a nuncius túllépte hatáskörét. A külügyminiszterrel egyetértésben és közvetítésével a Szentszék tudomására hozta, hogy a nuncius ténykedése a „belügyekbe való beavatkozás látszatával bír”. Kálnokyt kínosan érintette Bánffy nyilatkozata, amely csak annyiban tért el a valóságtól, hogy megtörténtnek jelezte a szándékolt diplomáciai lépést. Mentegetőzése során azonban egy rutinos diplomatától szokatlan módon elragadtatta magát: sajtónyilatkozatában eléggé otromba formában meghazudtolta Bánffyt.

Kálnoky nem számolt azzal, hogy nyilatkozata a magyar miniszterelnök alkotmányos állását, vagyis a közjogi viszony érzékeny pontját érinti. Ezzel az ügy az egyházpolitika teréről a közjogi gravamenek hagyományos hadiútjára terelődött: az Agliardi-afférból KálnokyBánffy-affér lett. Bármit tartottak is Bánffy képességei felől a hazai politika korifeusai, itt a magyar miniszterelnök tekintélyéről volt szó, ergo: elégtételt követeltek. Bánffy, amikor csupán szűkszavú helyreigazítást, de elégtételt nem kapott, a kormány lemondásával fenyegetőzött.

Ferenc József, tekintettel az összebonyolódott ausztriai és a felettébb labilis magyarországi helyzetre, inkább a szívének kedves Kálnokyt áldozta fel: május 16-án elfogadta lemondását és helyébe Agenor Gołuchowski grófot nevezte ki. Az egyházpolitika végjátéka tehát a klasszikus fordulattal zárul: a hősöket eléri a közjogi félrendezés végzete, az ex machina előlépő uralkodó helyreállítja a megsértett politikai rendet, az 1867-es dualizmust.

A Millenium

1896. április 21-én a képviselőház ünnepi ülése törvénybe iktatta a honalapítás évezredes emlékének megörökítését, hálát adva az isteni gondviselésnek, Árpád fejedelemnek és Ferenc Józsefnek érdemeikért és kegyelmes támogatásukért. Május 2-án, tündöklő pompával, az uralkodóház tagjainak, a Monarchia tábornokainak, vezető politikusainak és egyéb méltóságainak jelenlétében nyitotta meg Ferenc József a millenáris kiállítást. Hatalmas költséggel, külön erre a célra rendezték és építették ki, nagyjából a mai formájában, a Városligetet. A kiállítás valóban impozáns volt, Magyarország civilizációs felzárkózását és anyagi jólétét mutatta. A hatást a nagyszabású építkezések panorámája fokozta. A Nagykörutat teljes hosszában, a Margit-hídtól a Boráros térig átadták a forgalomnak, megindult a kontinens első földalatti villamosa, felavatták a Ferenc József (ma: Szabadság)-hidat, kiépítették a rakpartot, megkezdték a királyi vár újjáépítését. Ezeken kívül színpompás és frázisdús ünnepségek követték egymást: hálaadó istentisztelet a Mátyás-templomban, Liszt koronázási miséjével, a hercegprímás ünnepi beszédével. Június 8-án, a koronázás évfordulóján az úri Magyarország hódolt Ferenc József előtt: a vármegyék és a városok küldöttei, az arisztokrácia tagjai díszmagyarban, prémekben, tollforgós kalpagokban, történelmi mezbe öltözött lovasbandériumokkal vonultak fel a főváros utcáin. Az országházban Szilágyi Dezső méltatta a király és a nemzet egymásra találásának, törekvései azonosságának jelentőségét: ez beláthatatlan időkre biztosítja a magyar állam ősi szabadságát és egységét.

Az év folyamán Ferenc József a román és szerb király jelenlétében – Szekfű szavaival: „mint egy középkori magyar király balkáni vazallusaitól kísérve”[93] – ünnepélyesen megnyitotta az újonnan szabályozott Vaskaput. A király, az udvar, a Bécsben székelő diplomaták az év nagy részét Budapesten töltötték, itt tartották az Interparlamentáris Unió ülését.

A nagyhatalmi nacionalizmus

Kállay a Balkánon diplomata, itthon konzervatív képviselő, majd 1882-től 1903-ig közös pénzügyminiszter, egyúttal Ferenc József informális tanácsadó csoportjának tagja.

Bánffy és a parlamenti ellenzék

1897-ben törvényt hoztak három magyar katonai középiskola felállításáról, a honvédtisztképző Ludovikát akadémiai rangra emelték, a közös hadsereg hasonló akadémiáival egyenjogúsították, ami biztosította a Ludovikán végzettek azonnali felvételét a közös hadsereg tisztikarába. Az ötvenedik évfordulón sikerült elérnie 1848 emlékének törvényes megörökítését, habár nem március 15-ét, hanem április 11-ét, az 1848-as törvények szentesítésének napját nyilvánították nemzeti ünnepnek. A közvélemény ezt is vívmánynak tekintette, lassan megbékélt Ferenc Józseffel, amint őszinte fajdalommal gyászolta 1898 őszén az anarchista merénylet áldozatául esett Erzsébet királyné halálát.

Belpolitikai válság Ausztriában

Az 1895 májusában tartott keresztényszociális gyűlés törhetetlen hűségét nyilvánította XIII. Leó és az új egyházi irányvonal iránt, ugyanakkor örök lojalitásáról biztosította a császárt és a dinasztiát, „amellyel Ausztria léte és jóléte a legszorosabban össze van fonódva”.[94] A következő évben a párt külön „munkásprogramot” dolgozott ki: ez jó adag szociális demagógiával felöntve ugyan, érdemleges munkásvédő intézkedéseket és demokratikus politikai részköveteléseket is tartalmazott. A keresztényszociálisok jelentős tömegbázisra, vezérük, Karl Lueger pedig olyan népszerűségre tett szert, hogy a császár 1897-ben kénytelen volt megerősíteni Bécs polgármesterévé való megválasztását.

A gazdasági kiegyezés bonyodalmai

November 25-én gróf Falkenhayn a házszabályok szigorítására vonatkozó javaslatot terjesztett elő, amelyet az elnök puccsszerűen megszavaztatott. A parlamenti csíny váratlanul olyan vihart kavart, amilyent Bécs 1848 óta nem élt meg. November 27-én és 28-án Bécsben és Ausztria nagyobb városaiban hatalmas tömegtüntetések zajlottak le. Ferenc József engedett a tömegnyomásnak, menesztette Badenit.

Az 1898. évi politikai válság. Bánffy bukása.

Ferenc József közbeavatkozásával a két kormány 1898 augusztusában megállapodott abban, hogy a kiegyezési provizóriumot 1903 végéig, vagyis a külkereskedelmi szerződések határidejének lejártáig fenntartják. Az uralkodó és az osztrák kormány azonban nem elégedett meg e néhány évi megoldással, hanem a gazdasági közösség tartósabb biztosítására gondolt. Ezért ehhez a megegyezéshez egy nevezetessé vált záradékot fűztek: amennyiben 1903 végéig a két állam között új kiegyezés nem jön létre, akkor továbbra is érvényben marad a fennálló rendezés, a gazdasági közösség status quója. Ezt a záradékot a közvélemény később – tévesen – „ischli klauzulá”-nak nevezte el. A klauzula elfogadásával a Bánffy-kormány súlyos taktikai hibát kötetett el. Igaz, az uralkodó és az osztrák kormány kifejezett kívánságára, a megingott dualizmus védelmében tette, de tudnia kellett volna, hogy ezt a rendelkezést, amely a gazdasági közösség automatikus meghosszabbítását készítette elő, a magyar országgyűléssel nem lehet elfogadtatni.

A dualista Monarchia politikai rendszerének funkcionális zavarai

A teljes cikk.

A Széll-kormány kompromisszuma az ellenzékkel

Az uralkodó 1899. január végén bízta meg Széllt az ellenzékkel való béketárgyalások vitelére. A sikeres tranzakció után, február 20-án kapott hivatalos megbízatást a kormányalakításra.

Diószegi István

Kálnoky külpolitikája. Mérsékelt oroszellenesség.

A háború, Kálnoky feltételezése szerint, elsősorban a német–orosz ellentét következménye lesz, mert Oroszország képtelen elviselni azt a presztízsveszteséget, amelyet Németország európai helyzetének megerősödése, és az 1879. évi német–osztrák szövetség létrejötte következtében elszenvedett. Ebből az elemzésből logikusan következett, hogy Németországnak létérdeke az orosz hatalmi törekvésekkel idejekorán szembeszállni. Az uralkodó számára készített memorandumában megírta: ma semmi kétség nem állhat fenn abban a tekintetben, hogy ha egy orosz–osztrák-magyar háborúra sor kerül, Németország mindenképpen a Monarchiával tart. 1889 nyarán az uralkodók és külügyminisztereik Berlinben találkoztak a kettős szövetség esedékes meghosszabbítása céljából. Kálnoky azzal a határozott céllal utazott a német fővárosba, hogy világosságot teremtsen: milyen álláspontot foglal el szövetségese a keleti kérdésben. Berlinben minden rábeszélő képességét felhasználta, hogy partnerét saját helyzetértelmesének helyességéről meggyőzze. Az a feltételezés sem látszott jogosulatlannak, hogy ha az alapjában véve oroszbarát Bismarck ellenáll is, a Németországban egyre erősödő oroszellenes áramlatok előbb-utóbb kiváltják a kívánt fordulatot.

Úgy tűnt, hogy valóban a Kálnoky által kívánt irányba fejlődnek az események. Németországban 1888 júniusában a fiatal és energikus II. Vilmos lépett trónra. A szerepelni és vezetni vágyó császár már csak presztízsokokból sem kívánta a tekintélyével mindenkit eltörpítő öreg kancellár jelenlétét, különben is a vezérkar befolyására teljesen elhibázottnak tartotta a kancellár orosz politikáját. Bismarck 1890. március közepén benyújtotta a lemondását. Az új vezetés, amely a Bismarck-kritikából merítette létjogosultságát, első feladatának az Oroszországhoz fűződő szövetségi szálak elszakítását tartotta. Caprivi kancellár 1890 nyarán nem újította fel az 1887-ben kötött viszontbiztosítási szerződést. A további nemzetközi fejlemények is biztatónak látszottak. Az elszigetelődéstől félő Oroszország elfogadta a Franciaország részéről régóta kinyújtott baráti jobbot. A közeledés 1891 augusztusában konzultatív paktumot, majd egy év múlva katonai szövetséget eredményezett. Az orosz–francia együttműködés bécsi ítélet szerint meghatványozta a Németország elleni fenyegetés erejét, és a dolgok logikája szerint teljesen a Monarchia oldalára kellett állítania az ingadozó barátot.

Berlin számára azonban nem a Duna mellett készítették a külpolitikai programot. A világ ipari termelésében második helyre törő, 60 milliós népességgel és impozáns hadsereggel rendelkező nagyhatalom nem esett pánikba az orosz–francia összefogás láttán. Az Oroszországhoz fűződő szálakat el kellett szakítani, mert az egyenrangú partner a német érdekekkel ellentétes akcióba ránthatta volna Németországot, de a német–orosz viszonyt Bismarck távozása után sem ítélték olyan reménytelennek Berlinben, hogy csak a háború hozhat tisztázást. Kálnoky ajánlatai a kettős szövetség kiterjesztéséről, a casus foederisnek a Balkánra is kiterjedő érvényéről, Berlinben sorra csukott ajtókra találtak.

A kedvezőtlen berlini tapasztalatok lehűtötték a német külpolitika erőteljes oroszellenes fordulatában bizakodó osztrák–magyar külügyminisztert. A reményt azonban, hogy Németország előbb-utóbb a Monarchia oldalára áll, továbbra sem adta fel. Az 1891 őszén tartott közös minisztertanácson beszámolt arról, hogy Caprivi nem szándékozik ugyan a helyzetet elemezni, de – mint mondotta – a német kancellár sem tartja kizártnak, hogy előre nem látható események összeütközést váltsanak ki. Ebben a perspektívában továbbra sem tűnt kilátástalannak az eszközeiben mérsékelten oroszellenes, céljaiban a balkáni osztrák–magyar pozíciók erősítésére törekvő politika. Az adott körülmények között a tulajdonképpeni célról, a balkáni területszerzésről persze nem lehetett szó, de a fennálló viszonyok megőrzése is a Monarchiának kedvezett. Szerbiát és Romániát szerződés fűzte a Monarchiához, Bulgáriában pedig osztrákbarát kormány volt hatalmon. Úgy tűnik, hogy Bécsben a későbbi aktivitás feltételeinek előkészítését tartották akkor időszerűnek. Két súlypontja volt a felkészülésnek: a hadseregfejlesztés és a szövetségi politika továbbépítése. 1892-ben négy éven át tartó tanácskozássorozat kezdődött az uralkodó „minisztériumában”, az egykori kamarilla funkcióját öröklő katonai kancellárián. Az uralkodó, a külügyminiszter, a hadügyminiszter és a tábornokok részvételével tartott megbeszéléseken kidolgozták a hadsereg létszámemelésének módozatait, a fegyverkezési programot, és meghatározták a haderő új elhelyezési rendjét.

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

II. Miklós orosz cár 1896 augusztusában Bécsbe látogatott, felújítva ezzel az uralkodók közötti érintkezést, amely már több mint tíz esztendeje szünetelt. A bécsi találkozón kiderült, hogy orosz részről megvan a hajlandóság a két hatalom viszonyának rendezésére, és a megállapodást nagyjából olyannak képzelik, amilyet az osztrák–magyar külügyminiszter szorgalmaz. 1897 áprilisában Ferenc József utazott Pétervárra, és az újabb találkozó tényleges egyezményt eredményezett. A megállapodásnak három lényeges pontja volt. Először közös egyetértésben leszögezték, hogy mindkét hatalom szükségesnek tartja a balkáni status quo fenntartását, és megállapították, hogy Ausztria–Magyarország és Oroszország között nincs elvi ellentét abban a tekintetben, hogy a közeli jövőben bekövetkező változások esetére a két ország között megegyezést kell létrehozni. Másodszor megállapították, hogy a status quo megváltozása esetén nem törekszenek területi szerzeményekre a Balkánon, és leszögezték, hogy más hatalmak részéről is hasonló magatartást tartanak kívánatosnak. Ugyanitt Konstantinápoly és a tengerszorosok kérdését nemzetközi ügynek nyilvánították, amely nem képezi osztrák–orosz külön megállapodás tárgyát. Harmadszor leszögezték, hogy a bekövetkezhető változások esetén osztrák–orosz speciális egyezményben rögzítik majd a mindkét hatalom által kívánatosnak és megengedhetőnek tartott átalakulás módozatait. Ennél a résznél osztrák részről konkrétan megjelölték a megkötendő speciális egyezmény főbb pontjait (Bosznia-Hercegovina és a novibazári szandzsák annektálása, Albánia önállósulása), orosz részről azonban vonakodtak a megegyezés ezen pontjának visszaigazolásától.

A szerződés fontos határkő az osztrák–magyar külpolitika történetében: a csaknem tízesztendős mérsékelt oroszellenesség helyébe a mérsékelt oroszbarátság lépett. Tartalma szerint a Metternich-féle konzervatív keleti politika reneszánszáról volt szó, amely a bomló Törökországot osztrák–orosz egyetértéssel védelmezte a balkáni nemzeti mozgalmak ellen. A reakciós külpolitikai kurzus felélesztése – és ez az idők változásának jele – a Monarchián belül nem váltott ki különösebb ellenállást. Külpolitikai vita csupán arról folyt, hogy Oroszországgal milyen módon állapodjanak meg, de igazi ellenvélemény: a megállapodás tagadása tulajdonképpen sehol nem nyert kifejezést. Az osztrák–orosz egyezményt tíz évvel korábban Budapesten még a Szent Szövetség feltámasztásának minősítették volna, most csupán azt nehezményezték, hogy Ferenc József pétervári látogatása alkalmával nem hangsúlyozta eléggé magyar királyi közjogi méltóságát. A dinasztikus külpolitika csaknem változatlan folytatását jórészt a legerősebb nemzeti vezető rétegek közömbössége tette lehetővé, ami azt is jelentette, hogy a hatalmi status quót őrző konzervatív külpolitikai irányvonal lényegében egybeesett a monarchiai vezető rétegek állagőrző – a rendszert megmerevítő – belpolitikai céljaival és ideológiájával.

A hármas szövetség lazulása

Ferenc József az olaszok legnagyobb bosszúságára 1881 óta nem volt hajlandó viszonozni az olasz király, Umberto bécsi látogatását.

A Monarchia és Oroszország balkáni együttműködése

II. Miklós orosz cár 1903 októberében meglátogatta Ferenc Józsefet. A találkozó színhelyén, a mürzstegi vadászkastélyban, újabb osztrák–orosz megállapodás született. A külügyminiszterek reformprogramot dolgoztak ki, a macedóniai zavargások lecsendesítése végett a keresztények sorsának könnyítését ajánlottak Törökországnak. A szultán által elfogadott programnak is az lett a sorsa, mint a korábbi ajánlatoknak: a végrehajtás sohanapjára halasztódott. A cár ennek ellenére sem ütött a kardjára. A konzervatív szellemben fogant osztrák–orosz együttműködés elviselte az újabb balkáni válság teherpróbáját.

Oroszországnak valóban nagy szüksége volt a balkáni nyugalomra. Amikor a mürzstegi egyezményt aláírták, a távol-keleti ellentétek már pattanásig feszültek. Oroszország elszigetelődött a Távol-Keleten, a dolgában biztos cári diplomácia azonban nem mérte fel kellőképpen a nemzetközi politikában rejlő veszélyeket. A cári kormány a japán követelésekre mandzsúriai csapatösszevonásokkal válaszolt, ami megfelelő ürügyet nyújtott Japánnak az ellenségeskedések megindítására. 1904 februárjában Japán támadó fellépésével kezdetét vette a távoli keleti háború.

Három héttel a háború megindulása után II. Miklós kijelentette a pétervári osztrák–magyar katonai attasénak: 300 ezer embert koncentrált a Távol—Keleten, és ha ez nem bizonyulna elegendőnek, a jelenlegi jó kapcsolatok mellett egy percig sem habozna, hogy oda küldje a német és az osztrák határ közelében elhelyezett hadtesteket is. Bécsben megelégedéssel nyugtázták a bizalmas közlést, de nem tudtak, vagy nem akartak szóra szót adni. A pétervári nagykövet, Aehrenthal báró azonban, akinek jó ideje kedvét szegte hivatalfőnöke bátortalansága, most újra határozott javaslattal rukkolt elő. Az a benyomásom, írta, elérkezett az ideje annak, hogy Oroszországhoz fűződő kapcsolatainkat szilárdabb bázisra helyezzük. Ha Oroszországnak szüksége van arra, hogy hátát nyugaton fedezze, Ausztria-Magyarországnak nemkülönben. Csak számunkra a biztosítás szükségessége keleten, mégpedig az orosz határokon jelentkezik. Szembeszökő jelenség, hogy Olaszország újult erővel folytatja irredenta tevékenységét határmenti tartományainkban, és hogy kompenzációra számítva balkáni térnyerésre törekszik. Mindebből nagyon magától értetődő konklúzió adódik. Ha Miklós cár nem habozott kijelenteni, hogy a varsói és kievi csapattesteket a birodalom más veszélyeztetett pontjaira helyezi, vajon nem volna-e időszerű részünkről hasonló közlemény megtétele? A Galíciában állomásozó csapatok Dél-Tirolban és a karintiai határon sokkal inkább szükségesek, mint Krakkóban és Przemyślben. Az ilyen nyilatkozatok kicserélése, zárta fejtegetéseit Aehrenthal, egyértelmű volna egy védelmi szerződés megkötésével.

A pétervári nagykövet javaslata ez alkalommal egyetértéssel találkozott Bécsben. Gołuchowski az uralkodó jóváhagyása után instrukciót küldött Pétervárra a megállapodás részleteinek kidolgozására.

Hanák Péter

Nagybirtokos osztály – arisztokrácia

A kiegyezéssel megváltozott helyzetben azonban Ferenc József Magyarországra is kiterjesztette a katonai és a hivatalnoki vezető réteg nemesítésének politikáját. Amíg a kormányfőket, kedvelt minisztereit és hű politikusait a grófi rangnál értékesebb valóságos belső titkos tanácsos vagy a szerényebb udvari tanácsos, kamarás címmel, a dinasztikus érdemeket szerzett katona- és csendőrtiszteket, diplomatákat, a közös kormányzatban alkalmazott és a horvátországi tisztviselőket nemességgel, elitjüket – mintegy 50 főt – bárósággal tüntette ki.

Nagypolgárság – fináncburzsoázia

Növekvő feszültség keletkezett tehát a nagybirtokosok zömét vagyonban, gazdasági befolyásban felülmúló nagyburzsoázia objektív státusza s relatív pozíciója között, amelyet spontán társadalmi konszenzussal alig, de állami tapintattal némileg enyhíteni lehetett. Ha Ferenc József szemei előtt az arisztokrata elit, a kormányok előtt pedig a pártkassza felfrissítésének célja lebegett is, a beérkezett nagypolgárság nemesítése és bárósítása végső soron a státusz és a pozíció közti szakadékot kívánta áthidalni. A korszak folyamán 346 zsidó polgárcsalád szerzett nemességet; közülük 28 bárói rangot, 17 pedig főrendiházi tagságot ért el. Több százra tehető a polgárság más elemeinek nemesítése.

A hadseregfejlesztési javaslat és a Széll-kormány bukása

A katonai körök és az ekkortájt színre lépő, nagy ambícióktól fűtött autokrata, Ferenc Ferdinánd trónörökös, mély ellenszenvvel figyelték a magyar parlamenti obstrukciót, és az uralkodót erélyes közbelépésre ösztönözték. A kormánypárt Tisza-csoportja is elégedetlenkedett a kivárási taktika miatt. Tisza és Fejérváry Széll távozását és az obstrukció akár erőszakos letörését követelte. Ferenc József, bár aggkorában már igyekezett kerülni az erőszakos beavatkozásokat, úgyszintén nem bízott Széll kivárási taktikájának sikerében. 1903 májusában a nagy taktikus megbukott, s egy újabb válság csődtömeget hagyva örökül, június közepén távozott a miniszterelnöki székből. Ferenc József házi arzenáljából a nehéz helyzetekre tartogatott bizalmi ember, gróf Khuen-Héderváry Károly került elő.

Khuen-Héderváry kudarca

A gyenge vendégfellépést hosszabb kormányválság követte. Ferenc József személyesen vette kezébe a válság kibogozását, de semmilyen eredményt nem ért el. Budapesten csak a katonai követelések népszerűségétől felbátorított ellenzéket és elbátortalanított, széteső kormánypártot talált. Lehangoló budapesti benyomásai hatására erélyes lépésre készült. Ezt sugalmazta a trónörökös, aki terjedelmes emlékiratban fejtette ki az áldatlan magyarországi politikai helyzet gyökeres megjavítására vonatkozó elképzeléseit. Ezt sürgették a katonai körök, akik már a hadsereg jövőjét féltették a magyar „rebelliótól”. Ezt tanácsolta az osztrák kormány, mind élesebben bírálva a magyar belpolitika vészes elfajulását.

1903. szeptember 7-én a galíciai Chlopyban tartott hadgyakorlatok befejezése alkalmából Ferenc József hadparancs formájában nyilatkoztatja ki akaratát. A hadsereg egységét – úgymond – egyoldalú, elhibázott, államellenes törekvések lazítani akarjak. Ő azonban a legerélyesebben szembeszáll minden efféle törekvéssel. „Hadseregem maradjon közös és egységes, mint amilyen.” Hassa át „az egység és összhang ama szelleme, amely minden nemzeti sajátosságot tisztel…, valamennyi néptörzs különös jelességeit a nagy egész javára fordítja”.[95] A hadparancs roppant nagy felháborodást váltott ki Magyarországon. Még a hithű hatvanhetesek is helytelenítették. A háborgás méretei Ferenc Józsefet is meglepték. Néhány nap múlva enyhébb hangú leiratban magyarázkodott.

A hadparancs, formáját és tartalmát tekintve, az udvar rossz húzása volt. A „valamennyi néptörzs” kifejezés sértette a nemzeti érzékenységet, s ellentétben állt a dualizmus alapelveivel is. A „legfőbb hadúri jogokra” való hivatkozás sem hatott megnyugtatóan a felzaklatott kedélyekre. A nyilatkozatnak azonban volt néhány olyan passzusa is, amely a magyar uralkodó osztályok alapvető érdekeire, a Magyarország integritását fenyegető veszélyekre, s az erős, egységes hadsereg ilyen értelmű szükségességére hívta fel a figyelmet. A nacionalista ellenzék nagy része azonban irreálisan értékelte – ha egyáltalán gondolt ilyesmire – a monarchiai erőviszonyokat, vakon hitt a magyar hegemóniát és az osztályuralmát biztosító állam erejében, amelyet közben maga bomlasztott. A parlamenti ellenzék mérsékeltebb elemei, ha látták is politikájuk veszélyeit, nem adhatták fel a katonai követeléseket, nem mérsékelhették a közjogi harcot, mert ez volt ellenzékiségük létalapja és népszerűségük forrása. S a kormánypártiak, ha tisztában voltak is a nemzeti jelszavak óriási vonzerejével, lényeges engedményeket nem tehettek.

Szeptember végén a kormánypárt legtekintélyesebb vezetőiből úgynevezett kilences bizottságot hoztak létre a hadseregre vonatkozó mérsékelt kívánságok kidolgozása végett. A bizottság javaslata azonban csak a külsőségeket érintette (magyar jelvények, a magyar nyelv fokozottabb érvényesítése a tisztképzésben, a magyar honos tisztek áthelyezése a magyar ezredekhez stb.). A kormánypárt ennél tovább nem mehetett: itt már a dinasztia, a hadsereg vezérkara, a birodalmi uralkodó körök merev ellenállásába, a birodalmi egység létfeltételébe ütközött. Ferenc József még a szerény módosító javaslatokat sem fogadta el. Amikor szeptember végén Khuen-Héderváry ügyvivő kormányának helyzete tarthatatlanná vált, az obstrukció letörését évek óta sürgető, erélyéről közismert Tisza Istvánt bízta meg kormányalakítással.

A belpolitikai válság kiújulása

Így a koalíció megszületését és céljait hírül adó „Szózat” még a függetlenségiek radikálisnak nem nevezhető programjánál is kevesebbet, csupán az ismert katonai követeléseket és a „nemzetgazdasági érdekek” homályosan fogalmazott biztosítását tartalmazta. A Ferenc Józsefhez intézett felirat pedig a kormányalakítási készséget ajánlotta fel.

December 13-án, a képviselőházi ülésszak újbóli megnyitása napján az ellenzék válaszolt november 18-ra: tervszerű akcióval darabokra zúzták a képviselőház üléstermét. Az ülést ismét el kellett napolni. December 13-a szinte jelképe a koalíció harcosságának: bosszú a bútorokon, rombolás a Ház falai között, aztán nagyotmondó frázisok a nemzeti közvélemény számára, és lojális hajbókolás az uralkodó előtt. A koalíció nem akarta a végletekig élezni a válságot, amelynek kimenetele számára is bizonytalan volt. Tisza és Perczel bukása árán, november 18-a meg nem történtté deklarálása esetén hajlandó lett volna a békekötésre. A kormány, Ferenc József és környezete azonban elutasította a békeajánlatot. A király szokatlan eréllyel állt ki Tisza mellett. A parlamenti anarchiára válaszul, január 3-án feloszlatta az országgyűlést.

Az 1905. januári választások

A választási harcba közvetlenül is beavatkozott és szokatlan módon korteskedett Ferenc József, s nyílt felszólítására néhány főpap és főrend.

A kormányzati válság kialakulása

Az uralkodó körök általában örvendeztek a vetélytárs Oroszország meggyengülésének, a japán háborúban elszenvedett vereségének, bár a forradalom lényegét és módszereit elítélték. Az ellenzéknek kezdetben kapóra jött a cárizmust megrendítő és a Burg uralkodó köreit is idegesítő forradalom. A cár szorult helyzetével példálózva „máshol is Európában” megértetni kívánták, „hogy makacs, merev, zsarnoki dölyffel nem lehet dacolni a jogaikat követelő nemzetek akaratával”.[96] A koalíció vezetői utóbb a burkolt célzásoktól a nyílt fenyegetésekig is elmerészkedtek. Ugron már megjövendölte, hogy a roskadozó cári hatalom hadai nem fogják körülhordani „a szolgaság bilincseit”, „nem fognak többé császárt hozni Magyarországba”.[97] A távoli forradalom példájával szerették volna meggyőzni az uralkodót: jobb idejében tett engedménnyel, a „nemzeti akarat” teljesítésével elejét venni a nagyobb bajoknak. Hasonló célzattal és érveléssel kommentálták Norvégia 1905 nyarán kivívott különválását Svédországtól.

A koalíció útja a választásoktól a kormányhatalomig nem volt diadalmenet. Tisza azonnal a választások után lemondott. Az uralkodó február elején Andrássyt bízta meg az új kormány megalakításával, de eleve azzal a feltétellel, hogy a katonai követelések nem szerepelhetnek a kormányprogramban. Andrássy és a mögötte álló ellenzéki hatvanhetesek ezt a feltételt nem fogadták el. Andrássy az alapelveket tekintve alig különbözött Tiszától. 1896-ban, amint korábban említettük, még egy kötetnyi racionális érvet sorakoztatott fel mind a függetlenségi, mind a nemzeti párti koncepció ellen. Politikájának – írta akkor – nem az a célja, hogy „oly eszmények megvalósítására igyekezzék, amelyek nemzeties színezetüknél fogva a hazafiak szívét megrezgetik”, hanem amelyet csak „a jelszavak zsarnokságától ment gondolkodás ítélhet meg biztosan és helyesen”. „A nemzetnek állandó érdeke a kiegyezés fönntartását követeli… E célhoz szilárdan kell ragaszkodnunk…, ha miatta néha népszerűtlenek is leszünk, ha néha erőt is kell vennünk önmagunk érzelmén is.”[98] Két év múlva, a Bánffy elleni obstrukció idején, az úgynevezett „Lex Tisza” párthatározattá emelésekor mégis kilépett a kormánypártból, majd hamari visszatérte után, híveivel együtt külön csoportot alkotott, egészen az 1904. novemberi végleges szakításig.

Andrássy politikai útját elsősorban az „ortodox” hatvanhetes, „merkantilista” kormányzó csoporttal való ellentéte határozta meg, amit a Tiszával folytatott rivalizálás személyes motívuma is színezett. Ezen túlmenően jelentős módszerbeli és taktikai ellentét is eltérítette a kormánytól. Andrássy ugyan élete végéig a dualizmus híve volt, de úgy vélte, hogy a rendszert nem merev konzervativizmussal, nem csupán erőszakkal, hanem a nemzeti érzés táplálásával és kielégítésével lehet sikeresen megvédelmezni. Elítélte Tisza módszereit, de károsnak tartotta a vezető réteg áldatlan belviszályát, ezért a kompromisszum közvetítésére vállalkozott. „Nagyon fájdalmas szakítanom azokkal – indokolta meg kilépését a kormánypártból 1904 végén –, akiknek politikáját, politikai programját ma is helyesnek tartom… Erős meggyőződésem, hogy az ország szenvedni fog, ha az áldatlan, szenvedélyes küzdelmet végigharcolja. Ezért az én célom…, hogy a békés kibontakozás útjait keressem.”[99] A belpolitikai konszolidáció azonban, szerinte, elképzelhetetlen valaminő nemzeti vívmány, elsősorban a magyar vezényszó, a dualizmus szellemének a közös hadseregben való érvényesítése, az úgynevezett katonai engedmények nélkül, amelyek levezethetik a dualizmus ellen felgyülemlett nemzeti ellenzékiséget. Ezért az ellenzék katonai programjának, legalább néhány kívánságának teljesítése nélkül nem vállalkozott kormányalakításra.

Ezen a ponton azonban Ferenc József sem engedett. Hagyomány és tapasztalat megtanította rá, hogy birodalmát négy évszázad viszontagságai közepette elsősorban az abszolutisztikusan vezérelt hadsereg „nemzetek feletti” egysége tartotta össze. A magyar kívánságok kielégítése – úgy vélte – óhatatlanul a hadsereg nemzeti jellegű szervezeti átalakulására vezetne, ami nemcsak harcképességét ásná alá, hanem a magyar és egyéb szeparatizmus, egy esetleges nemzeti rebellió felfegyverzését jelentené. Nem engedhetett a katonai bürokrácia elitjének határozott ellenállása miatt sem, a hadügyi kormányzat és a vezérkar elutasított minden politikai természetű, nemzeti jellegű szervezeti reformot. Ilyen megfontolások miatt mereven ragaszkodott a hadseregre vonatkozó felségjogainak csorbítatlanságához, visszautasította a nemzeti reform szerény óhaját, még ha ezzel a magyarországi válság rugalmasabb megoldási lehetőségét fel kellett is adnia.

Ebben a kérdésben kézzelfoghatóan megmutatkoztak a rendszer strukturális ellentmondásai: a birodalom dualista politikai felépítése – szigorúan centralizált, egységes hadsereggel; parlamentáris alkotmány – abszolutisztikus felségjogokkal, amelyeken megtörik a parlamentarizmus érvénye. Megnyilvánult egyúttal a magyar alkotmányosság gyengesége, az önállóság csonkasága is. Amint magát a hatvanhetes rendszert akarta megváltoztatni, kitűnt, hogy Magyarország a kölcsönös függőségnek olyan kötelékeivel van a birodalom egészéhez láncolva, amelyeket alkotmányos-parlamentáris eszközökkel nem lehet feloldani.

Ferenc Józsefnek a többség programját elutasító, imparlamentáris eljárását a Magyarország iránti ellenszenvét ekkortájt nyíltan kimutató trónörökös, az osztrák kormány és a parlament egyöntetűen támogatta. Ez volt az egyetlen pont, amely a széthúzó ausztriai erőket időlegesen egyesítette. A Gautsch-kormányt a Reichsrat a magyarországi fejlemények miatt tüntető együttműködési készséggel fogadta. Elítélte a magyar koalíció követeléseit, megszavazta a legsürgősebb javaslatokat és bizottságot küldött ki „a két birodalomrész közti viszony tanulmányozására”, ami persze a dualizmusellenes demonstráción kívül semmilyen reális eredménnyel nem járt. A dinasztia és az osztrák uralkodó körök álláspontja megnehezítette Magyarországon a válságból való kibontakozást. Az Andrássyval folytatott többszöri tárgyalások, februárban és márciusban, nem jártak sikerrel. A februárban megnyitott magyar országgyűlés érvénytelenítette a november 18-i puccsal megszavazott házszabály-revíziót, fenntartotta katonai követeléseit, tiltakozott a megbukott és lemondott Tisza-kormány hivatalban maradása, a nemzet alkotmányos jogainak megsértése ellen, ami a szónoki deklarációkon kívül ugyancsak semmilyen reális eredményt nem hozott.

Március és április folyamán továbbra is Andrássy Gyula személye állt előtérben, vele és körülötte folytak a meddő alkudozások a koalíció kormányalakításának feltételeiről. A függetlenségi vezérek, Kossuth és Apponyi már hajlottak arra, hogy a felemelt hadiköltségvetés redukálása fejében – katonai programjukat egy időre kikapcsolva – vállalják a kormányzást. Pitreich hadügyminiszter budapesti tárgyalásai során – a béke kedvéért – ráállt volna valamelyes pénzügyi redukcióra. Andrássy azonban nem akarta a katonai programot a bizonytalan jövőre halasztani, az engedékeny Kossuthot pedig a vezérlő bizottság leszavazta. A koalíciós vezérkar önbizalmát az áradó nemzeti ellenzékiség tavaszi szele dagasztotta: bíztak növekvő népszerűségük erejében, a bukott szabadelvűek bomlásában, az uralkodó elkerülhetetlennek látszó engedményeiben.

A bukott kormány helyzete Valóban rendkívül súlyos volt, Tisza komor színekkel ecsetelte tarthatatlanságát. „Napról-napra több jele mutatkozik az egész országban a szétbomlásnak és anarchiának” – jelentette áprilisban; „Az ellenzék váratlan választási győzelme és az egész koalíciónak a 48-as vágányra való terelése mindent ingásba hozott … Soha még ilyen szükség nem volt cselekvőképes kormányra, amely céltudatos irányt szab, megfogja az ingadozó elemeket és biztosítja a közigazgatás menetét.” A jelenlegi kormányt mindenütt „politikai hullának” tekintik, „sem félelmet, sem bizalmat nem kelt és teljességgel tehetetlen”.[100] A szabadelvű párt külön határozattal támogatta a felmentési kérelmet, hogy az uralkodó szabadítsa végre meg őket a tehetetlen kormányzás nyűgétől.

A választásokat követő negyedévben a rend bomlott, a politikai feszültség fokról fokra nőtt. A kormányzati válság elmélyült – egyelőre a kibontakozás minden kilátása nélkül.

A Fejérváry-kormány kinevezése és fogadtatása

Ekkorra Ferenc József is belátta, hogy Tiszát, a politikai halottat, nem támaszthatja fel, a koalíciót, az életerős újszülöttet, nem törheti meg, más megoldást kell keresnie. Kézenfekvő lett volna az országgyűlés feloszlatása és új választások kiírása, de minden előrejelzés még nagyobb ellenzéki többséget jósolt. A szorult helyzetben az ausztriai félalkotmányosság tapasztalataiból merített ötlet nyújtotta az elsősegélyt: átmeneti, parlamenten kívüli kormány kinevezése, amellyel időt lehet húzni, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Erre az önfeláldozó feladatra magyar politikus nem vállalkozván, csupán egyetlen személy jöhetett számításba: báró Fejérváry Géza táborszernagy, a magyar királyi darabont testőrség kapitánya; őt ajánlotta Tisza is. Fejérváry a honvédelmi miniszteri poszton töltött két évtizede alatt némi kormányzati-igazgatási rutint szerzett, a politikához is konyított, lovagias-gavalléros kedélyességével a magyar politikai körökben népszerűséget, megbízhatóságával az osztrák katonai körökben bizalmat szerzett, de mindenekfelett katona volt, a régi osztrák iskola neveltje, császári és királyi urának hű generálisa.

Fejérváry lelkesedés nélkül, a királyi parancsnak engedelmeskedve fogadta el május 25-én a kormányalakítási megbízatást. Napi helyzetjelentéseiből világosan kitűnik, hogy a magyar politikai vezető réteg érdekből, meggyőződésből vagy félelemből elutasított minden abszolutisztikus színezetű kísérletet. Ígérhetett rangos hivatalt, bírhatta Tisza minisztertoborzó közreműködését, három tövises hét alatt is csak szűkösen tudott – s csupán a harmadgarnitúrából – egy kormányravalót összeszedni. A szürke kabinetből az államférfiúi ambícióktól fűtött Kristóffy József belügyminiszter, volt szatmári főispán emelkedett ki. Minisztertársai és a jövő iránti kétkedéssel eltelve jelentette Fejérváry a toborzás befejeztével, hogy a felkért urakra is csak addig számíthat, amíg „szorosan a törvények keretein belül maradunk, pedig előrelátható, hogy ezen keret csak igen-igen rövid ideig lesz fenntartható”.[101] Pár nappal kinevezése előtt írta Tiszának: „Remegéssel látom közeledni a napot, amidőn meg kell tennem a halálugrást, és százszorta szívesebben nekimennék – de csak száraz földön – még a legfélelmetesebb japán admirálisnak [is]!”[102]

A politikai neurózis indokolt volt. A június 18-án kinevezett kormányt, amelyet a közvélemény Fejérváry testőrkapitányi tisztjéről azonnal a „darabont” gúnynévvel látott el, általános bizalmatlanság és ellenséges hangulat fogadta. A legváratlanabbul alkalmasint Tisza és a szabadelvűek perfidiája érhette. Tisza, aki buzgón bábáskodott a kormány születésénél, a június 20-i pártértekezleten tiszteletét és megbecsülését nyilvánítva az önfeláldozó férfiak iránt, megtagadta a kormánnyal való együttműködést. A szabadelvűség követeli – mondá –, hogy „minden szolidaritást az új kormánnyal megtagadjunk és nyíltan és határozottan kijelentsük, hogy az új kormány iránt bizalommal nem viseltetünk”.[103] A kormány június 21-én mutatkozott be a képviselőházban. Fejérváry békítő modorban hangsúlyozta, hogy a kormány jellege átmeneti, szerepe közvetítő: olyan megállapodásokat kíván előkészíteni, amelyek lehetővé teszik a parlamentáris, többségi kormány kinevezését. A kinevező királyi kézirat is ezt a feladatot szánta a kormánynak, ismét hangsúlyozva, hogy a „belkormányzati és közgazdasági reformok terén” az uralkodó szívesen veszi a „képviselőház többségének javaslatait”,[104] a katonai kérdésekben azonban nem ad több engedményt, mint amennyit a kilences bizottság 1903. évi programja tartalmaz. Mindez azonban nem békítette meg a koalíciót. A Ház bizalmatlanságot szavazott az „alkotmányellenesnek” minősített kormánynak. Az országgyűlést szeptember 15-re elnapoló királyi kézirat kihirdetése után, a miniszterek és a szabadelvűek kivonulása ellenére, a többség folytatta a tanácskozást. Bánffy Dezső indítványára ünnepélyesen meghirdette az abszolutizmus elleni harcok hagyományövezte nemzeti ellenállását. Felszólította a törvényhatóságokat alkotmányvédő kötelességükre és hivatásukra: az adófizetés és az újoncállítás megtagadására. Aznap délután a főrendiház is – amire még nem volt példa – nagy többséggel bizalmatlanságát nyilvánította. Ezután a kormány benyújtotta a lemondását, amit az uralkodó nem fogadott el: Fejérváry nem dezertálhatott. Megindult a küzdelem a dualista Monarchia létalapjait – és közvetlenül az udvari körök birodalmi politikáját – képviselő Fejérváry-kormány és a magyar uralkodó osztályok nacionalista különérdekeit védelmező – de közvetve a belügyi önállóságot és a korabeli alkotmányosságot is védő – ellenzéki pártcsoportosulás között.

Ebben a küzdelemben, a nyers erőt tekintve, a hatalom eszközeit és a fegyveres szervezeteket felhasználó kormány látszott az erősebbnek, de egy jogállamban, kiváltképp a dualista Monarchia ingatag egyensúlyrendszerében a nyers erőre való támaszkodás a legnagyobb politikai gyengeséget jelentette.

A választások óta eltelt fél évben a koalíció mit sem vesztett népszerűségéből. A közvélemény nyomása, vagy a koalíció kormányra kerülésének valószínű esélye az ingadozókat és a helyezkedőket is a többség táborába sodorta. A nagy népszerűség és a győzelem ugyanakkor ellentmondásos helyzetbe szorította a nemrég ellenzéki, nemsokára kormányt alakító vezéreket. Csábította őket a hatalomra kerülés lehetősége, de nemzeti programjukról sem akartak lemondani. Politikájukat a dzsentri szellemű középosztály zömétől támogatott konzervatív agrárius nagybirtok határozta meg, de kötötte őket széles tömegbázisuk is, amelynek radikalizmusára tekintettel kellett lenniük. A retrográd vezető rétegnek legtöbb féltenivalója a néptől volt, s jobban mint valaha, rászorult a Monarchia hatalmi eszközeire. Az 1905. évi aratósztrájkok idején az ellenzéki földbirtokosok is könyörögve sürgették a német kommandóval vezényelt katonaság bevetését. A koalíció mégsem adhatta fel programját tömegei elvesztésének veszélye nélkül. A vezérlő bizottság tehát a passzív kivárás sáncaiba vonult. Meghirdette a nemzeti ellenállást, de óvakodott a realizálástól. Számos deklarációban kárhoztatta a kormányt, de a valóságban együttműködött vele a népmozgalmak elnyomásában. Az imparlamentáris kísérlet biztos kudarcára számítva, a közhangulat kellő hőfokon tartásával, de sohasem felforralásával, az uralkodó megpuhítására alapozta taktikáját.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

A századelőn Ferenc József még nem barátkozott meg az általános, titkos választójoggal; Ferenc Ferdinánd pedig kifejezetten ellenezte azt. Semmilyen bizonyíték sincs arra, hogy Kristóffy tervezetét Bécsből sugalmazták volna, akár a Burgból, akár a trónörökös ekkortájt szerveződő Belvedere-köréből.

A demokratikus reform mint a kormányzati válság levezetésének s a dualista rendszer fenntartásának eszköze, a magyar kormánytól származott. Attól a teljesen elszigetelt, minden társadalmi és politikai támasz nélkül álló kormánytól, amely az alkotmányosság tartományában fekvő politikai kiutat keresett a válságból. Kristóffy elgondolásának jelentőségét tehát nem a választójog újdonsága, nem névértéke, hanem helyértéke adta meg, az a helyzet és az a rendeltetés, amelyben és ami végett reformtervét „föltalálta”. „Külföldi tapasztalatokból már jól ismertem a suffrage universelle óriási tömeghatását, s egy percig sem kételkedtem, hogy ez a minden tömegérdeket átfogó hatalmas eszme, ha egyszer felvettetik, …úrrá lesz a politikai viszonyok felett. Az első percben tisztában voltam, hogy megtaláltam a fegyvert a vezényszó felfújt mozgalmával szemben.”?[105] Kristóffy első memorandumát Fejérváry július közepén vitte Bécsbe, Ferenc József akkor csupán a miniszteri magánvéleményként való nyilatkozatot engedélyezte. Ezekután „üzent” Kristóffy a szocialistáknak, akikkel azonban már egy-két hete felvette a kapcsolatot. Emlékezete szerint a kezdeményező lépést ő tette meg a szocialisták rendőri felügyeletének feloldásával. Tény, hogy a pártvezetőség két tagja, Goldner Adolf és Garami Ernő már korábban bizalmas megbeszéléseket folytattak a belügyminiszterrel, de csak a királyi „nihil obstat” kimondása után, július 27-én került sor a párt ötven tagú küldöttsége előtt a választójogi reformterv kísérleti léggömbként való felröppentésére.

A belügyminisztérium nagytermében hatásosan megrendezett előadás mögött a pártvezetőséget képviselő Garami és Kristóffy eléggé konkrét megállapodása állott. A párt a rendőri felügyelet feloldása, nagyobb akciószabadság, a földmunkásszövetség engedélyezése és mindenekelőtt az általános választójog ígérete fejében felajánlotta a kormány számára a szervezett munkásság támogatását. Ilyen előzmények után a június 30-i népgyűlés már ultimátumszerűen szólította fel a koalíciót, hogy a katonai követeléseket kikapcsolva, a választójog programjával alakítson kormányt, ellenkező esetben a munkásság „a legmesszebbmenő, legélesebb fegyverekkel” fogja kivívni a nép „legszentebb, legelemibb jogát”.[106] Másnap a pártvezetőség nagyszabású országos választójogi kampány megindítását határozta el. A vezetőség és a mozgalmi törzs soha korábban annyi erőt, leleményt, harckészséget nem tanúsított, mint 1905 második felében. Augusztus–szeptemberben egymást érték a gyűlések, a tüzes röpiratok, az utcai tüntetések. A párt megszólaltatta maga mellett a II. Internacionálé tekintélyeit, megnyerte a baloldali értelmiség támogatását, gyakori röpgyűléseket tartott az üzemekben, háziagitációt indított a városi lakóterületeken, szónokok százait küldte vidékre, a falvakba.

A megvalósíthatóság reményével kecsegtető választójogi akciót a Társadalomtudományi Társaság liberális és demokratikus elemei is támogatták. A hirtelen felduzzadt tömegmozgalom egy időre megállította a társaság bomlási folyamatát, és közelebb hozta egymáshoz a választójog híveit. 1905. augusztus végén megalakították az Általános Titkos Választójog Ligáját, amelyben a koalíció néhány liberális szellemű politikusa is részt vett. A liga megalakulását hírül adó felhívást Jászi fogalmazta. „Az általános titkos választói jog az a cél, amelynek megvalósításáért fegyvert kell ragadnia mindazoknak, akik folytatni akarják a Kossuthok, Széchenyiek s Eötvösök nemzet-egybeolvasztó és nemzeterősítő politikáját, akik azt kívánják, hogy kifejezésre juthasson és megvalósulhasson minden érzés és gondolat, mely a nép jóléte és szellemi megerősítése szent ügyét szolgálja… Egyaránt távol állunk minden párttól – hangsúlyozta a felhívás. – Annál inkább az imparlamentáris kormánytól. Az általános titkos választói jog nem pártkérdés. Az egész haladó magyar közvélemény ezen egyhangú követelésének nem szabad a pártok versengésén elbuknia!”[107]

A felhívást a magyar szellemi élet mintegy 60 kiválósága, főként a Társadalomtudományi Társaság tagjai írták alá, továbbá egyetemi tanárok, művészek, az ipar és a kereskedelmi élet egyes vezető személyiségei is. A liga megalakulásának a szociáldemokrata párt vezetői nagy jelentőséget tulajdonítottak. 1905 őszén több alkalommal rendeztek közös választójogi gyűléseket, ezek voltak a szervezett munkásság és a radikálisok közti később megszilárduló fegyverbarátság első tűzpróbái. Az alkalmi együttműködés még szélesebb volt: a ligának sikerült a függetlenségiek néhány tekintélyét, Apáthy István egyetemi tanárt, Barabás Bélát, Ugron Gábort, Vázsonyi Vilmost, Benedek Eleket is megnyernie. Így a szeptember 10-i zászlóbontó nagygyűlésen egy potenciális „ellenkoalíció” körvonalai sejlettek fel, amelyben kormánypárti újliberálisok, szocialisták, baloldali függetlenségiek foghattak volna össze. A liga azonban ekkor nem mérkőzhetett meg a nemzeti ellenállást irányító koalícióval.

Igaz, a koalíció vezérkarát is váratlanul és kellemetlenül érintette a választójogi mozgósítás. Az új jelszó hatására szemlátomást vesztettek népszerűségükből, a munkásság és a szegényparasztság hangulata számos helyen ellenük fordult. Magában a vezérlő bizottságban is ellentétek támadtak a reform pártolói és ellenzői között. A hatvanhetesek és a negyvennyolcas jobboldal azonban szilárdan tartotta a gyeplőt. A rutinos parlamenti taktikusok a fő tüzet „a beszámíthatatlanság előjogával felruházott fenegyerekre”, Kristóffyra és a kormányszocialistáknak, „burgzsandároknak” gúnyolt szociáldemokratákra irányították. Apponyi ügyes formulájával szétkürtölték, hogy ők „a népet az alkotmány sáncaiba akarják bevinni, de nem az alkotmány romjaiba”.[108] A vezérlő bizottság nem utasította el az általános választójog gondolatát, de nem volt hajlandó sem a nemzeti követeléseket „feláldozni” érte, sem az alkotmányosság helyreállítása előtt érdemben tárgyalni róla. Ez az álláspont megnyugtathatta a konzervatívokat s alkalmasint a liberális nacionalisták jó részét is, de nem tudta ellensúlyozni az új kormányprogram hatását a szocialistákat követő néptömegekben és a baloldali értelmiségben. Tény, hogy a szociáldemokrata párttal kötött megegyezés révén a Fejérváry-kormány helyzete egy hónap alatt jelentékenyen megjavult.

A Kristóffyról és Garami elkeresztelt paktum azon melegében és még hosszú évek múltán is, a mozgalmon belül, a rokonszenvező értelmiség és az ellenfelek körében szenvedélyes – s a történetírásban máig gyűrűző – polémia hullámát kavarta fel. Állásfoglalásunk kialakításánál tárgyilagosan mérlegelnünk kell a korabeli körülményeket. A koalíció jobboldali többségű, konzervatív nacionalista vezérkarától nem lehetett demokratikus reformot várni, csak újabb, alkalmasint még nyomasztóbb nemzetiségi és népelnyomást. Régebbi és friss tapasztalatok kétségtelenné tették, hogy a szociáldemokrata párt nem szövetkezhet az agrárius földbirtokosok, konzervatív hatvanhetesek és elvtagadó negyvennyolcasok vezette koalícióval, hanem küzdenie kell az álhazafias frázisokba burkolt reakció ellen. Az sem látszik kizártnak, hogy erős tömegnyomás vagy parlamenti bázis esetén a dinasztia hozzájárult volna a Kristóffytól tervezett választójogi reformhoz. Ezt valószínűsíti a reformjavaslat elfogadása Ausztriában 1905 novemberében és tényleges bevezetése 1907-ben. Erre vallanak azok a dokumentumok és emlékiratok, amelyek szerint Ferenc József – bár vonakodva és nem csekély fenntartással – végül is megbarátkozott a demokratikus reformmal: a birodalmat bomlasztó nemzeti ellentétek háttérbe szorítását várta tőle.

A katonai „megoldás” és az ischli koronatanács

A részletesen kidolgozott haditerv arra vall, hogy Ferenc József és katonai tanácsadói nem bíztak eléggé a békés kibontakozás eszközeiben és lehetőségében. Az alkotmányos kibontakozást előkészítő imparlamentáris kísérlet és a Fejérváry-kormány által javasolt választójog reformtaktika mellett egy harmadik eséllyel is számoltak: Magyarország fegyveres megszállásával s a katonai igazgatás bevezetésével. Hogy ez a többé-kevésbé átgondolt „háromesélyes” taktika nem utólag, logikai úton rekonstruált következtetés, azt az 1905. augusztus 22-én Ischlben tartott koronatanács bizonyítja. A miniszteri konferencia, amelyen Ferenc József elnökölt, a magyarországi válságot és monarchiai kihatásait tárgyalta meg.

Bevezető expozéjában Fejérváry a kibontakozás három lehetőségét vázolta. Az első, a koalíciós pártokkal való megegyezés és egy kormányképes többség megalakítása csak akkor képzelhető el, ha az uralkodó a magyar katonai követeléseket illetően engedményekre hajlandó. A második lehetőség az országgyűlés esetleg megismétlődő feloszlatása lenne, ez azonban a kormány pozitív fellépését feltételezi, máskülönben a választásokon a függetlenségi párt valószínűleg többséget szerezne. A pozitív fellépésen a kormányfő olyan program meghirdetését értette, „amely a lakosság széles rétegeit kielégíti”. A harmadik lehetőség egy abszolutisztikus kormány kinevezése, ezt azonban „katonailag kellene megszervezni, ami leküzdhetetlen nehézségekbe ütközne”.[109] A lehetőségek exponálásából is kitűnt, hogy Fejérváry a második lehetőséget ajánlja. Evégett részletes programtervezetet mutatott be. Első helyen az általános választójog alapján megvalósítandó parlamenti reform állott. A második pont, az Ausztria és Magyarország közötti gazdasági kapcsolat szabályozása, lényegében az önálló vámterületet, az autonóm vámtarifát, az önálló magyar nemzeti bank felállítását és a kereskedelmi hajózás önállósítását tartalmazta azzal, hogy a két ország között megkötendő új kereskedelmi és vámszerződés biztosítaná a két ország közti szabad forgalmat.

A program megismételte a szabadelvű párt egykori kilences bizottságának katonai javaslatait, és megtoldotta őket a hadügyi igazgatás szabályozását célzó új véderőtörvénnyel. A továbbiakban otthonmentesítő (homestead) törvény megalkotását, progresszív jövedelmi adó bevezetését, az állami és vasúti alkalmazottak szolgálati szabályzatának elkészítését és egyéb szociális reformokat helyezett kilátásba.

A nemzeti és a szociális reformigényeket egyesítő program voltaképpen kívánságlista volt, ábrándozás, hogy miként lehetne egy jozefinista típusú abszolutizmust felújítani a századelő Magyarországán. A tervezetet a legélesebben az osztrák miniszterelnök opponálta. Gautsch már július 15-én terjedelmes memorandumban fejtette ki a realitásoktól jócskán elkanyarodó javaslatát: az osztrák kormány és a koalíciós pártokból ad hoc alakított ügyvivő magyar kormány közvetlen tárgyalások során állapodjék meg az 1867-es közjogi rendezés korszerű módosításáról. Gautsch valaminő új – főként a gazdasági viszony tartósabb szabályozását érintő – kiegyezésre gondolt, amelyet aztán a két parlament elé lehetne tárni. Minthogy a kiegyezés revíziójának jelszava Ausztriában is, Magyarországon is népszerű volt, Gautsch ezt a látszategyetértést akarta tárgyalási alapnak megtenni. Érthető, hogy irreálisnak és veszélyesnek tartotta Fejérváry tervezetét, ennél egyszerűbbnek és olcsóbbnak a koalícióval való megegyezést. A gazdaságpolitikai újraszabályozást, amely egyoldalúan a magyar érdekeknek kedvezően változtatná meg az 1867-es közjogi alapot, és amely a külfölddel való kapcsolatokban kivihetetlen, határozottan elutasította. A legnagyobb hevességgel a magyar kormány választójogi reformtervét ellenezte. Ennek bevezetése esetén, mondotta, azonnal hasonló követelések lépnének fel Ausztriában is, amely még nem érett az általános választójogra. Ha viszont az osztrák kormány visszautasítaná a reformot, akkor „Ausztriában olyan állapot keletkeznék, amelyhez képest a jelenlegi magyarországi viszonyok is kielégítőnek tűnnének, és olyan mélyreható erjedés indulna meg, hogy a közrendet még fegyveres erővel sem lehetne fenntartani”. „Vajon nem lenne-e kisebb rossz a Monarchia két államának egyszerű szétválása”, mint ez a rendszabály, amely az alapokat romboló, hatalmas felfordulásra vezetne?[110]

A szónoki kérdés a birodalmi egységet és a konzervatív rendet fenyegető veszélyeket dramatizálta, és nem is maradt teljesen hatástalan. Gołuchowski külügyminiszter kezdettől fogva erős fenntartással kezelte a magyar kormány reformtervét. A lengyel arisztokrata, aki a konzervatív rend védelmében – amint láttuk – a cári Oroszországgal a legjobb egyetértést alakította ki, gyanakvással fogadta a népjogok kiterjesztését, a szocialistákkal való paktálást. Ő a hatvanhetesek valaminő új összefogásában kereste a kivezető utat. Burián István közös pénzügyminiszter – Fejérváry veje – viszont támogatta a választójog kibővítésén alapuló kibontakozási taktikát. Ferenc József végül hozzájárult, ha nem is az általános és titkos, de a jelentősen kiterjesztett választójog előkészítéséhez, azzal a további megszorítással, hogy a reform ne a szocialista elveknek tett engedményként tűnjék fel, amint ezt a hibát Kristóffy belügyminiszter a kérdés kezdeményezésekor elkövette.

Az uralkodó mindazonáltal kevésbé bízott a reformprogram hatékonyságában, mint testőrkapitány miniszterelnöke, ezért jobban foglalkoztatta a harmadik esélyre való felkészülés. Már a program vitája közben is megkérdezte, mi történjék, ha a képviselőház szeptember 15-én nem engedelmeskedik az elnapolási leiratnak és konventté alakul? Fejérváry akkor könnyedén elhárította e valószínűtlen eshetőséget. Ha netán mégis ilyesmi történnék, nem marad más megoldás, mint a Ház szétkergetése és feloszlatása. Minthogy a magyar kormány nem vette komolyan a harmadik esélyt, a vita későbbi szakaszában Gołuchowski újra felvetette a katonai megoldás alternatíváját. Amennyiben alkotmányos kibontakozás egyelőre nem lehetséges, akkor számolni kell a kivételes állapot és a katonailag szervezett közigazgatás bevezetésével.

A koronatanács ezután a hadsereg rendes állományának megerősítéséről, a tartalékosok behívásáról tárgyalt, majd Pitreich hadügyminiszter nagy vonalakban vázolta a „Kriegsfall U” hadműveleti terv első részét.

A baloldal taktikájának ellentmondásai

Amikor Vészi József Fejérváry mellé szegődött, Ady követte főszerkesztőjét, megint csak nem konformizmusból, hanem meggyőződésből. Ő, akinek elsősorban a magyar ugar kártevőivel volt harca, a darabont epizódban – és ezzel nem állt radikális kortársai között egyedül – a II. József-i dráma felújítását látta. Úgy vélte, hogy a kuruckodó nagyurak mutatványos mozgalmában a „tatárság zajlik a Kárpátok alatt”, a magyarságot lenyűgözve tartó Ázsia indul újra hadba Európa, a haladó gondolat és kultúra ellen.[111] Ezzel a tatár Ázsiával, Pusztaszerrel szemben öntudatosan vállalta a megbélyegző „darabontságot”. Büszke, dacos magyar sorsot, missziót látott a történelmivé heroizált darabontságban, amelyben osztozott mindazokkal, „akik Európát be akarták vezetni a magyar glóbusz sötét zugolyaiba”, márpedig ezt akarta a jozefinista hazafiaktól kezdve valamennyi „könyörtelen újító, nemzetét ostorozó európai szellem, szociális forradalmár”.[112]

Ebben az értelmezésben a realitás a progresszív európaiságot átvevő – és részben még mindig közvetítő – bécsi demokráciával, úttörő tudományossággal, művészi avantgarde-dal való rokonság volt, ennek kiterjesztése Ferenc Józsefre, katonáira és minisztereire azonban illúzió, mértékvesztés.

1905. szeptember 15.

Gołuchowski Bánffy értésére adta, hogy a jelen helyzetben „nem pillanatnyi összetákolásról, hanem alapos, hosszú évekre terjedő szanálásról” lehet csak szó.[113] A korona megegyezési feltételeit a katonai kérdés teljes kiiktatásában, a közös ügyek változatlan fenntartásában jelölte meg. Az Ausztria és Magyarország közötti egyéb ügyek újraszabályozása a két kormány és az e célra kiküldött parlamenti deputációk dolga. Egy nagyszabású újjárendezés azonban csak akkor lehet hatékony, ha az új megállapodás legalább 29 évre szól. Bánffyt és társait ugyan lehangolták ezek a feltételek, de továbbra is bíztak az alkudozások eredményében.

Minthogy minden jel a koalíció megszelídülésére vallott, Ferenc József tárgyalási készsége jeléül szeptember 12-én elfogadta a kormány lemondását, és hajlandónak mutatkozott az ellenzéki vezérek fogadására. A gesztus várakozással töltötte el a koalíciót, és biztosította a parlament szeptember 15-i ülésének normális lefolyását. Hozzájárult ehhez az a tömeg is, amely ezen a napon az Országház elé vonult.

A szociáldemokrata párt szeptember 15-re időzítette minden addigit felülmúló tömegtüntetését. „Munkások! – tüzelt a párt röpirata – Felkelésteknek vihara söpörje végig az utcákat, süvöltsön el a mezők felett, hajlítsa meg, törje össze az erdők büszke tölgyeit… Izmos ökleitekkel döntsétek le, verjétek szét az osztályuralom válaszfalait…”[114] Nem csoda, ha a munkásnép, a a kirekesztettek ezrei, országszerte még többet vártak. A dunántúli pusztai cselédek „szentül meg vannak győződve a forradalom kitöréséről, készülnek is erre, hogy aztán készen fogadhassák”.[115]Csabán a napszámosok nem vállaltak munkát. Péntekig – így mondják – majd csak kihúzzák koplalással is, azután meg úgyis ők lesznek az urak.”[116] „Künn a falvakban arról beszélnek, hogy kiüt a forradalom, amelynek kikiáltását… szeptember 15-re tűzték ki. Ami 1848-ban március 15-e volt, az lesz most szeptember 15-e.”[117] Somogyban, ahol éppen parcellázások folytak, a parasztok azzal hagyták abba a tárgyalásokat, hogy „szeptember 15-én eldől a nép sorsa, parcellázás nélkül is az övék lesz az urak birtoka”. Széltében elterjedt az a hír, hogy a „fővárosban összegyűlt szocialisták kikiáltják a forradalmat”.[118] A forradalmi hangulat nemcsak a koalíció képviselőit aggasztotta, hanem a kormányt is, amely minden eshetőségre készen nagy rendőri készültséget mozgósított és katonaságot tartalékolt.

Szeptember 15-én, a „vörös pénteken”, a fővárosban általános sztrájkkal egybekapcsolva folyt le a tüntetés. Százezer munkás hömpölygött ünneplőben, vörös szekfűvel, Vörös lobogók alatt az Országház térre. „A kép valóban forradalmi volt” – emlékezett a résztvevő. „Nehéz volt nem gondolni arra, hogy egyszer – a nagy francia forradalomban – Párizsban is ott álltak ilyen tömegek az akkori francia parlament előtt, de azok megtették még a hátralevő lépést is és magába a parlament üléstermébe is bekukkantottak.”[119] A sansculottok pesti utódai azonban nem szegeznek szembe ágyút a parlamenttel, csak a szociáldemokrata küldöttség vonul be. Garami átnyújtja a munkásság kérvényét, az elnök, Justh Gyula, kenetteljes savakkal türelmet és bizalmat kér: a Ház bölcsessége megtalálja majd a közmegelégedést hozó elintézés módját. A dolgavégezetlen küldöttség kint aztán elhiteti a tüntetőkkel, hogy sikerrel jártak. A tömeg békésen elvonul. A kétezer rendőrnek és a több század katonaságnak nem akad dolga.

Az uralkodó az országgyűlést október 10-ig újból elnapolta, és a mesteri előkészítés önelégültségével hívatta Bécsbe a koalíció öt vezérét. A helyzet és az elvárások kölcsönös félreértése jegyében küldték és fogadták az érdekeltek a meghívást a szeptember 23-i audienciára. A koalíció küldöttségét azonban a kormányalakítási megbízás helyett, amelyre bizton számítottak, hideg zuhany fogadta. A merev szertartásossággal lefolyt rövid fogadáson a király állva olvasta fel ultimátumát. Ez nagyjából megegyezett a Gołuchowskitól Bánffynak augusztus végén átadott feltételekkel, annyi eltéréssel, hogy nem említette egy esetleges új kiegyezés 29 éves időtartamát, ehelyett a költségvetés és az újoncjutalék sürgős megszavazását követelte. Végül a koalícióra hárította a felelősséget, ha az álláspontjához való ragaszkodás folytán „kimondhatatlan szenvedés és nyomor mind fenyegetőbb alakban hárulna Magyarországra„.[120] Az „ötperces audiencia” a koalíció arculcsapása volt, az ultimátum az erő tudatát sugárzó abszolutisztikus fenyegetés, de nem követte kapituláció. A parancs, akárcsak a két évvel korábban Chlopyban kiadott, a legszélesebb nemzeti közvéleményt sértette.

A megalázottan megtért vezéreket itthon tüntető tömegek fogadták, s ők ünnepélyesen protestáltak, hogy a nemzet jogaiból jottányit sem engednek. Szeptember végétől a koalíció megbomlott, a vezérlő bizottságban és főként a vidéki szervezetekben kialakult a megalkuvást ellenző, harcos irányzat. Justh, Polónyi, egy ideig Apponyi is az ellenállás aktivizálását támogatták. Gyűlések, fáklyás tüntetések, megyei tiltakozó felvonulások jelezték a mozgalom élénkülését. A megyék egy részében „alkotmányvédő bizottságokat” szerveztek az ellenállás anyagi és erkölcsi támogatására. A fővárosban utcai harcokba is bocsátkoztak, rendőri fedezet mellett, fegyvertelen munkások ellen. A koalíciós aranyifjúság és a Népszava védelmére összesereglett munkások között szeptember 27-én valóságos ütközet zajlott le, amelyben a munkások szétkergették a koalíció fővárosi csapatait. Az „ellenállás” októbertől jobbadán a vidékre tolódott át.

A koalíció mérsékelt politikusai aggályoskodtak a tömegek mozgósítása miatt. A vezérlő bizottság már október elején szükségesnek látta felfelé és lefelé nyomatékosan leszögezni: elítél minden forradalmi eszközt, a kibonyolításnak szigorúan az országgyűlés keretei között kell megtörténnie. Udvarképes közvetítőkön keresztül folytatta az alkudozást. Kossuth Ferenc felajánlotta kormányvállalási készségét, ha a koalíció a jövőre nézve fenntarthatja katonai programját, a lehetőséget, hogy egykoron meggyőzheti az uralkodót a magyar vezényszó bevezetésének célszerűségéről, továbbá, ha a fennálló vámszövetséget vámszerződés formájában újíthatják meg. 1905 őszén ezek az ajánlkozások nem jártak sikerrel.

Október 6-án Ferenc József ismét a Fejérváry-kormány reaktiválása és ezzel a választójogi reform kormányprogramként való bejelentése mellett döntött. A kiszivárgó hírek természetesen a koalíció harcos irányzatát tüzelték fel. Az október 10-i képviselőházi ülés viharosnak ígérkezett, Bécsben komoly zavargásoktól tartottak. Október 8-án gyorsfutárok vitték, hét pecsét alatt, a „Kriegsfall U” hadműveleti terv vonatkozó parancsait a pozsonyi, a budapesti, a kassai, a temesvári, a nagyszebeni és a zágrábi hadtestparancsnokságoknak. Október 10-én azonban semmi nem történt, még annyi sem, mint szeptember 15-én. Az ügyvitellel megbízott kormány meg sem jelent az ülésen, a koalíció megelégedett egy szolid óvással, és tudomásul vette az újabb – ezúttal december 19-ig való – elnapolást. Két nap múlva a vezérkari futárok sebtiben visszavitték a titkos parancsokat a hadügyminisztériumba. 16-án Ferenc József forma szerint is megbízta Fejérváryt – másodszor – a kormányalakítással.

A válság birodalmi dimenziói

A magyarországi válság szeszélyes hullámzását követve, joggal merülhet fel a kérdés: miért nem használta ki hatalmi fölényét és helyzeti előnyét az uralkodó az ellenzéki koalícióval szemben? Miért nem választotta szeptember végén a világosan felismert másik két eshetőséget, vagy a reformprogramot, vagy a katonai elnyomást, vagy e kettő valaminő kombinációját? A tétova óvatosságot részben az magyarázhatja, hogy a koalíció mögött még mindig számottevő erő: az uralkodó osztály, a középrétegek nagy része és felbolydult tömegek állottak. Érthető, hogy az akkori európai helyzetben a dinasztia szerette volna a nyílt abszolutizmus bevezetését elkerülni. Dehát ezzel a szituációval már július–augusztusban, a háromesélyes taktikai terv kidolgozásakor is számoltak, és azóta semmilyen komoly ok nem késztetett a koalíció vezette nemzeti ellenállásban rejlő potenciális veszélyek túlbecsülésére. Az udvar bizonytalankodásai sokkal inkább a magyarországi válság birodalmi hatásával, mondhatni: birodalmi méretűvé szélesedésével függtek össze.

Birodalmi szinten a frontok a magyarországinál is kuszábban, ellentmondásosabban alakultak. A koalíció – amint láttuk – váratlan szövetségesre talált az általános választójogot főként osztrák-német nacionalista alapon ellenző Gautsch-kormányban, bizonyos fokig számíthatott a konzervatív külügyminiszter és a katonai körök reformellenességére, sőt az uralkodó csontos konzervativizmusára is. Ferenc József még október elején – amikor már elfogadta a kormány reformprogramját – is azon aggódott: „…vajon az általános választójog életbeléptetése által nagyobb tért nyerő demagógia nem fogja ezen nagy dinasztikus érdekeket veszélyeztetni?”[121] Az uralkodó „jobbra” ingadozását tehát a konzervatív érdekek és a mögöttük álló jelentős erők motiválták. Ámde nemcsak a koalíciónak, a Fejérváry-kormánynak is támadtak alkalmi szövetségesei.

Nyilvánvaló, hogy az ausztriai szociáldemokrácia támogatta a választójogi reform ügyét, ámbár a kormánnyal való együttműködést illetően jóval óvatosabb volt magyarországi testvérpártjánál. Az osztrák párt, főként a nagy tekintélyű vezér, Viktor Adler, kezdettől bizalmatlanul figyelte Kristóffy választójogi programját, benne az ellenzéket gyengítő taktikai mozzanatot hangsúlyozta, és nem állt teljes mellel budapesti elvtársai kormánypárti kampánya mellé. A helyzet jelentősen változott, amikor a Fejérváryék által meghirdetett reformprogramot Gautsch és az ausztriai reakció hátba támadta. Ekkor az osztrák szociáldemokrácia is csatasorba lépett! A szeptember 22–23-i birodalmi értekezlet rendkívül élesen elítélte Gautschot és a „kamarillának” titulált udvari kormányzó csoportot, s határozatot hozott az ausztriai és a. magyarországi munkásság választójogi küzdelmének összehangolásáról. Adler ugyanakkor arra is figyelmeztette magyar elvtársait, hogy óvakodjanak az udvarral való szövetkezéstől, ne forduljanak szembe elvileg a nemzeti törekvésekkel. Az osztrák és a magyar szocialistáknak, mondotta, együttesen kell küzdeniük mind Magyarország, mind Ausztria szabadságáért és önállóságáért, a dualizmus láncainak lerázásáért. Az osztrák párt tehát elhatárolta magát Fejérváryéktól és „fekete-sárga régiókba nyúló” uraiktól, de mint a választójogi reformtábor egyik legerősebb csapata, megmozdulásaival inkább a magyar nemzeti ellenzék pozícióját gyengítette.

Amint a koalíciónak a fekete–sárga udvari arisztokrácia és az osztrák kormány, Fejérváryéknak a bécsi liberálisok és az újkonzervatív keresztényszociálisok jöttek segítségére. Lueger pártja szokatlan rokonszenvvel tüntette ki a [[Fejérváry Géza|nemes magyar generálist], és vaskos kifakadásokkal halmozta el Gautschot. Szeptember 26-án, a Reichsrat megnyitásakor, Gautsch olyan heves és dühös ellenzéki többséggel találta magát szembe, hogy magyarázkodásra és visszakozásra kényszerült. A pártok sorra nyújtották be általános választójogot követelő indítványukat. Lueger még tovább ment: mindkét parlament feloszlatását, mindkét részben új alkotmány és választójogi reform oktrojálását javasolta. A magyarországi válság megoldására kimódolt reformprogram tehát erős ösztönzést adott az ausztriai választójogi mozgalomnak. A közvéleményben jelszóvá vált a Reichsrat őszi ülésszakának kérdése: megtagadhatja-e Ausztria császára azt, amit Magyarország királya megad?

1905 nyarán–őszén tehát az udvar is kritikus helyzetbe került, amelyben a taktikai terv egyik variánsát sem lehetett súlyos kockázatok nélkül alkalmazni. A választójogi reform megadása a konzervatív tábor ellenállásán túlmenően újabb egyensúlyvesztés veszélyét rejtő erőátcsoportosulással fenyegetett, megtagadása viszont azonnali akut válságot okozó felfordulással. Érthető, hogy az uralkodó is ingadozott a váltakozó erőviszonyok szerint, és Magyarországot illetően sem merte döntő lépésre szánni magát. Mindez azonban még nem magyarázza kielégítően azt az erélytelenséget, amellyel a koalíció demagógiáját és a felhevült nemzeti ellenállás túlkapásait eltűrte. Miért nem vetette be erélyesebben a karhatalmat, miért nem oszlatta fel hamarabb az országgyűlést? Hiszen a Monarchia külpolitikai helyzete és érdekei, mind a külkereskedelmi szerződések zavartalan becikkelyezése, mind a fegyverkezési verseny a legsürgősebb belső konszolidációt követelték. Különösen nehezen érthetők az olyan kapkodó intézkedések, mint a megszállási terv operatív parancsainak szétküldése október 8-án, aztán hamari visszavétele öt nap múlva és szigorúan bizalmas elégetése a hadügyminisztériumban. Miért módosították és vetették el véglegesen a „Kriegsfall U” haditervet? Az okokat – úgy véljük – megint csak a válság birodalmi dimenzióiban, elmélyülésében és bonyolódásában kereshetjük.

A Magyarország elleni támadás egyik pillére, amint láttuk, Horvátország volt. Az udvari körök politikailag is számítottak a nemzetiségiek támogatására: hivatalvállalásukra az abszolutizmus bevezetése esetén, császárhűségükre a fegyveres harcokban. Az 1848-as reminiszcenciák azonban félrevezetőnek bizonyultak. A történelem nem ismétlődött meg. Elsőnek a délszlávok szakítottak az udvarbarát hagyományokkal. A szerbeknél hangadó radikális párt már 1904-ben közeledett a magyar koalícióhoz, a válság idején kifejezetten támogatta, több helyütt az ellenállásban is részt vett. Ez azzal függött össze, hogy a szerbek – a határokon innen és túl – nem Magyarországot, hanem Ausztriát és Németországot, a német terjeszkedési törekvéseket tekintették a fő veszélynek. Hasonló irányba fordult a horvát nemzeti mozgalom is. 1903-ban az ellenzéki erők egyesülése alapján széles körű harc bontakozott ki Horvátország gazdasági, pénzügyi önállóságáért. Az új irányzat kibontakozására nagy befolyást gyakoroltak a dalmáciai horvátok. A Monarchia legelhanyagoltabb tartományában a súlyos elnyomatásban élő délszlávok évek óta a Horvátországgal való egyesülésre törekedtek. 1903-ban Frano Supilo és Ante Trumbić vezetésével kialakították az „új kurzus” irányvonalát, amelynek egyik sarktétele az osztrák kormányzat elleni harc – ennek érdekében minden ellenzéki erővel, így a magyarokkal való összefogás –, másik a szerbek és horvátok egyenlőségén alapuló délszláv egység volt. Ez az irányzat rokonszenvezett a magyar ellenzékkel, 1905-ben aktívan támogatta az ellenállást. Az október 3-án Fiumében tartott értekezlet nevezetes határozatokat hozott. Állást foglalt a nemzetek önrendelkezési joga alapján Magyarország önállósága, egyúttal a Dalmáciával egyesített Horvátország önálló nemzeti jogainak, alkotmányos berendezésének biztosítása és a két nép szövetkezése mellett. Csakhamar megalakult a következő időszak legbefolyásosabb szervezete: a horvát–szerb koalíció, amely azonnal szövetséget ajánlott fel a magyar koalíciónak.

A magyar ellenzéki vezérek örömmel üdvözölték a fiumei rezolúciót. Fraternizáló szónoklatokban nem volt hiány. Még tárgyalásokba is bocsátkoztak a horvát–szerb koalíció Budapestre látogató vezetőivel. A tárgyalásokat – ez csakhamar kiderült – Bécs fenyegetésére, és nem az őszinte megegyezés megalapozására szánták, de a magyar–horvát együttműködés eszméje fenyegetésnek elég hatásos volt. Mindenképpen elbizonytalanította a Magyarország elleni támadás egyik katonai bázisát, sőt jelentős katonai erőket kötött le, mert a délszláv területekre kiterjedő lázongás súlyos következményekkel járhatott volna. A délszláv pillér kidőlte volt az egyik ok, amely keresztülhúzta a „Kriegsfall U” felvonulási tervét.

Magyarország többi nemzetiségei sem játszották el az 1848-as szerepet. A nemzetiségek politikai taktikája – amint az erről szóló XIII. fejezetben részletesen is kifejtjük – a századforduló idején jelentősen megváltozott. Az évtizedes visszavonulást felváltó aktivista irányzatok szószólói a demokratikus politikai és szociális reformokat állították előtérbe. A nemzetiségi pártok nem avatkoztak bele a kormány és magyar ellenzék küzdelmébe, tartózkodtak az „alkotmányvédelemtől”. A 18 nem ellenálló megyéből 16 nemzetiségi – a fele román – többségű volt, a darabontkormány mégsem talált bennük szilárd támaszra. Bizonyos darabont-rokonszenv egyes szlovák és román politikusok nyilatkozataiban mutatkozott csupán. Az aktivitás útjára lépett szlovák vezető réteg részt vett a Tisza-kormány elleni harcban, de az ellenzéki koalícióhoz nem csatlakozott. A magyar nemzeti küzdelemben semleges álláspontot foglalt el, agitációját a demokratikus reformok, a választójog propagálására irányította. Ebben a kérdésben rokonszenvezett, különösen Milan Hodža csoportja, a kormány törekvéseivel, anélkül hogy aktív segédcsapatul szegődött volna. A Román Nemzeti Párt, amely az 1905. januári nagyszebeni konferencián újra kimondta az aktivitást és új programot fogadott el, a magyar nemzeti követeléseket elutasította. A válság folyamán inkább az udvarhoz húzott, a választójogi programot támogatta, de nem lépte túl a semlegesség határait. Egészében véve tehát az udvar nem számíthatott biztosan – különösen egy abszolutisztikus provizórium esetén – a magyarországi nemzetiségekre.

Az udvar akcióképességét még hatékonyabban bénította meg a törzsterületek, Bécs, az osztrák és a cseh tartományok választójogi tömegmozgalma, amelynek egyrészt hatalmas méretű tüntetések, sztrájkok – így az október végén kitört országos vasutassztrájk –, másrészt a nemzeti követelésekkel való összekapcsolás adott nagyobb nyomatékot. Az október 31-én megnyílt birodalmi szociáldemokrata pártkongresszus éppen egy összehangolt támadást kívánt előkészíteni, amikor este berobbant a hír: a cár alkotmányt és választójogot adott népeinek. A küldöttek az utcára tódultak, s a Ringen csakhamar százezres tüntetés kerekedett. A következő napokban a tüntetések valamennyi nagy/városra kiterjedtek, sok helyütt utcai harcokká élesedtek. November 2-án Bécsben és Prágában volt véres összecsapás a tüntetők és a rendőrség között. 3-án a cseh helytartó már az ostromállapot azonnali kihirdetését kérte. Aznap a császár hívatta Gautschot és közölte vele legfrissebb elhatározását: birodalma mindkét felében hozzájárul az általános választójog bevezetéséhez.

A Fejérváry-kormány reformprogramjának kudarca

Parlamentarizmusának komolyságát bizonyítandó, a kormány egyidejűleg hozzákezdett saját pártja toborzásához. Elsősorban a szabadelvű gárda kormánypártiságban felnőtt tagjaira, mintegy 70–80 képviselőre számított, akik korábban megígérték Fejérvárynak csatlakozásukat a király által jóváhagyott program alapján alkotmányosan működő párthoz. Egy 80 főnyi erős kisebbség nemcsak a Házban nyújtott volna támaszt és bázist a reformprogramhoz, hanem az uralkodó osztály és a középrétegek körében is bizalmat – a megyékben létfontosságú politikai hídfőállásokat – szerzett volna a kormánynak. Az október végén alapított Haladó Pártnak azonban csak vezérkara és neve volt, tagsága és szervezete nem. A szabadelvűek csatlakozása éppúgy elmaradt, mint a reformprogram mozgósító hatása. Nem telt bele egy hónap sem, s a kormány már lehangoló eredménytelenségről, december 1-én pedig teljes kudarcról számolt be. A parlamenti körök nem is bocsátkoztak a program vitájába, hanem a ”legvadabb agitációt és terrort” fejtik ki ellene, úgyhogy az addig nagyjából békés törvényhatóságok is sorozatosan az aktív ellenállás terére lépnek. Az ellenállás arra irányul, hogy az államhatalom, a korona és a törvény tekintélyét aláássa. Félő, hogy a törvény és a hatalom semmibevétele átterjed a népre is, amely eddig passzívan viselkedett. Most már „a kormány elsőrendű feladata az állami rend helyreállítása„,[122] ezt pedig hatékonyan csak a parlament feloszlatásával, a törvényhatóságok autonómiájának felfüggesztésével és a sajtó megrendszabályozásával lehet elérni. A diktatórikus rendcsinálás azonban szöges ellentétben áll a meghirdetett reformprogram szellemével. Ezért a kormány benyújtotta lemondását.

Első pillantásra úgy látszik, a kudarcot a koalíció vezette nemzeti ellenállás okozta. Ez azonban az okok láncolatában csak másodlagos szerepet játszott, számítottak is rá, bár erejét és kiterjedését alábecsülték. Az elsődleges ok a szabadelvű párt ellenséges fellépése, a kormány hátbatámadása volt. A párt október 30-án egyhangúlag elfogadta Tisza Istvánnak a kormányprogramot kereken elutasító javaslatát, és követte vezérét a nyílt ellenzékiség hadiútján. Ez az állásfoglalás nem csupán 70–80 képviselő, hanem a hatvanhetes megyei vezető réteg elvesztését jelentette. Nélkülük pedig a megyei igazgatás alkotmányos látszatát sem lehetett fenntartani, még kevésbé új választásokat lebonyolítani. A régi kormánypárti gárda Visszavonulása, lemondása miatt a polgári közigazgatás rendszere felbomlott. A kormány a kulcsfontosságú pozíciók, a főispáni poszt betöltésére is alig talált embert, ha mégis akadt, azt többnyire karhatalmi segédlettel kellett beiktatni és működését biztosítani. Mindez persze a magyar uralkodó osztályok egy tőről metszett politikai és szociális konzervativizmusában gyökerezett. A magyar társadalomban nem alakult ki olyan erős, polgári középosztály, amely a demokratikus reform szószólója, de még csak olyan újkonzervatív mozgalom sem, amely a választójogi és szociális reformoknak: a modern tömegdemokrácia manipulatív kihasználásának képviselője lett volna.

A régi kormánypárti garda állásfoglalását motiváló konzervativizmus aligha választható el az udvar magatartásától. Mert ha joggal feltételezhető is, hogy életképes párt és valamelyes parlamenti képviselet megszerzése esetén. Ferenc József végül is szentesítette volna a választójogi reformot, hozzájárult volna az országgyűlés feloszlatásához, ugyanannyira valószínű az is, hogy a király egyértelműbb támogatása, személyes közbeavatkozásának garanciája a régi kormánypárti gárda jó részét, tekintélyes elemeit Fejérváry mögé állíthatta volna. Az udvar bizonytalankodásai, ingadozásai azt a benyomást keltették, hogy a kormány nem élvez feltétlen királyi bizalmat, sorsa bizonytalan, tehát kockázatos bárkinek is hozzákötnie politikai karrierjét. Abban a fejleményben, hogy Ferenc József 1905 decemberétől kezdve ismét a koalícióval való alkudozások hagyományos útjára lépett, a Habsburg-dinasztia és a magyar politikai vezető réteg konzervativizmusának kölcsönhatása nyilvánult meg.

A kormány kudarcához paradox – de az ausztriai fejlemények alapján érthető – módon a szociáldemokrata párt is hozzájárult. Fejérváryék reaktiválása és a kormányprogram meghirdetése után a párt felújította a rokonszenvtüntetéseket, a bírálatot sem mellőzve támogatta a reformprogramot, és inkább oszlatni, semmint növelni igyekezett a zavart. A párhuzamos ausztriai események azonban azt mutatták, hogy az ígéretekkel el nem altatható harc, a rendszer akut válságát elmélyítő tömegsztrájkok, összeütközések hamarabb kényszerítik engedékenységre az uralkodó köröket, mint a reformpárti lojalitás. Nem kétséges, hogy a magyarországi párt nem rendelkezett olyan nagy erőkkel, mint az ausztriai, de hibás taktikája miatt meglevő erőit sem tudta megfelelő súllyal a válság mérlegébe dobni. Nem tudta elég hatékonyan kihasználni azt a hatalmas ösztönzést sem, amelyet az orosz forradalom korszakos eseményei, az alkotmányt adó cári manifesztum és a moszkvai felkelés nyújtott országszerte a tömegmozgalmaknak. Ismét munkások tízezrei, az akkortájt szervezkedő nő- és ifjúmunkások figyelték teljes együttérzéssel a „gigászi harcot”, amelynek győzelmétől felszabadulásukat várták. „Mi sem lehetünk se gyávábbak, se gyöngébbek moszkvai testvéreinknél”[123] hirdették a nagyszámú és népes gyűléseken. Ady e megrázó élmény hatására látta meg; „Oroszország… egyszerre csinál meg két forradalmat. A régit, amelyen Európa már túlesett és az újat,” A forradalom nemcsak a cári trónt, hanem a még hatalmasabb ellenségeit is legyőzi: „Az önző úri kastélyt, a sanyargató gyárat, az elbutító papi lakot és a szívtelen kaszárnyát.” „A történelemnek büszkesége lesz e szörnyű földindulás… Íme a proletárság visszaadta a népnek a népet. Fölkelt a nép és formálja a világot.” Épülhetünk az orosz példán, írta. „Elkorhadt, tehetetlen társadalmakat csak a nép menthet meg… A néppel pedig meg kell egyezni – földindulás előtt már.”[124] Ady a magyar társadalmat is korhadtnak, tehetetlennek ítélte, amelyet csak a nép menthet meg.

A szervezett munkásság támogatása Budapesten és néhány nagyvárosban kevés volt a Fejérváry-kormány életben maradásához. Csendes kimúlását, amelyért a kabinet december elsejétől több ízben esedezett, Ferenc József egyelőre nem engedélyezte.

A koalíció behódolása

A koalíció helyi hangadóitól feltüzelt közvélemény bojkott alá fogta, hazaárulónak bélyegezte és a legsúlyosabb anatémával sújtotta a hivatalvállalókat, sok helyütt a posztjukon megmaradókat is. Különösen az új főispánokon és kormánybiztosokon töltötte ki dühét. Súlyos incidensekre, összeütközésekre került sor a vezérmegye szerepét ezúttal is betöltő Pest megyében, s egyidejűleg Komáromban november végén, Ung megyében december végén. Az uralkodói önkény és az alkotmánysértés elleni jogos tiltakozás e mozgalmakban sem kapcsolódott össze a népjogokat felkaroló demokratikus követelésekkel. Az úri vezető réteg többnyire éppen a reformprogramja miatt támadta a kormányt. Pest megye novemberi viharos közgyűlésén a kormányfő bűnéül azt rótta fel Keglevich Gábor gróf, hogy „a társadalmi rend alapját képező egyházat és államot szétrobbantással fenyegető – Isten és a haza fogalmát megtagadó – nemzetköziekkel ölelkezik”.[125] A „hazátlan” szocialistákkal való szövetkezés és a reformprogram mindenütt a nemzeti akarat megtörésére szánt bűntettként szerepelt a nacionalista demagógiában. A legsúlyosabb incidensre az év végén Debrecenben került sor. Az új főispánt a pályaudvaron hatalmas tömeg, parasztok, kisiparosok, munkások fogadták, félholtra verték, majd egy halottaskocsin – ütlegek, szitkok és gúnyolódások közepette – végigvitték a városon, mígnem az úri közönség ki nem mentette a felbőszült tömeg kezéből. Ezután Rudnay, a pesti rendőrfőkapitány királyi biztosi minőségben erős katonai fedezettel megszállta és „pacifikálta” a várost.

A kormány január elején komor jelentésben számolt be az ország pénzügyi és politikai helyzetéről. A deficit aggasztóan nő, a közviszonyok teljes anarchiába jutottak, a közigazgatási apparátus az egész vonalon felmondta a szolgálatot A kormány egymaga áll, nincs pártja, nincs közege, nincs embere. Létezése csak látszólagos, mert nem ő kormányoz, hanem a koalíció. A bomlás átterjedt az összes közintézményre, sőt „itt-ott már a csendőrség is a megbízhatatlanság tüneteit szolgáltatja, ami bizonyára a vég kezdetét jelenti”. A memorandum hangsúlyozza, hogy a közviszonyok elfajulása december 19-e óta rohamossá vált. Azóta a koalíció és a közvélemény biztos a megegyezésben és a király engedékenységében. A decemberben megindított újabb „békeakció” tehát káros volt, csak az ellenzékiséget, helyenként a forradalmi ellenállást bújtotta fel. „Teljesen lehetetlen itt, Európa szívében, kultúrállamok között, ilyen zabolátlan garázdálkodást tovább tűrni, amely az országot erkölcsi, politikai és gazdasági romlásba dönti és egyben a nagyhatalmi állást és ezzel a monarchikus és dinasztikus érdekeket erősen veszélyezteti… Vétkes hiba volna, ha odáig hagynánk fejlődni a dolgokat, hogy a korona és a nemzet között a kard legyen a bíró.”[126] Ennek elkerülése végett sürgősen abba kell hagyni a céltalan béketárgyalásokat, be kell vezetni a kivételes állapotot. A diktatúrát a már novemberben ajánlott radikális reformprogrammal: a progresszív adó behozatalával, a hitbizományok megszüntetésével, az egyházi birtokok felparcellázásával, a közigazgatás államosításával és mindenekelőtt az általános, titkos választójog oktrojálásával lehetne a széles néprétegek előtt rokonszenvessé tenni. A kormány nem titkolta, hogy mindezzel félreszorítani és büntetni kívánja a rebellis arisztokráciát és a vele szövetséges intelligenciát. A vezető réteg nem földbirtokos politikusainak vaskos tévedése volt Ferenc Józsefről, Gołuchowskiról s az udvari főurakról feltételezni, hogy bosszúból földosztáshoz, a hitbizományok eltörléséhez, radikális szociális reformokhoz fognak folyamodni. A talajt és realitást vesztett kormány a tekintetben viszont nem tévedett, hogy a néptömegek országszerte radikális változásokat vártak.

A néptömegek forrongó hangulata és a várakozás feszültsége a választójogi törvényjavaslat közzététele után megnőtt. A moszkvai felkelés keltette szolidaritás 1906 januárjában az orosz forradalom kitörésének első évfordulója alkalmával rendezett gyűlések tartották ébren. Új sztrájkhullám volt emelkedőben, új erőre kapott a földmunkások szervezkedése. A január 7-én megalakult Földmunkások Országos Szövetségének gyorsan kiépültek a helyi szervezetei. Hatósági akadályokba kezdetben alig ütköztek, Kristóffy a renitens földbirtokosokat akarta ijesztgetni velük. Az új szakszervezet első tevékenysége a kedvezőbb munkabér-megállapodások, szükség esetén összehangolt sztrájkok előkészítése volt.

A felszíni hullámverés alatt működő irányító erők azonban, amint utaltunk rá, lassacskán ellanyhultak. A szociáldemokrata párt vezetősége a választójogi törvényjavaslat közzétételét saját taktikája első sikerének fogta fel. Bizonyosra vette, hogy most már vagy a sarokba szorított koalíció kapitulál, elfogadja a választójogi reformot, vagy bekövetkezik az alkotmány felfüggesztése, a reform oktrojálása. E kétesélyes, de mindenképpen kedvező kifejletre számítva, 1906 elejétől várakozó álláspontra helyezkedtek. A részletek bírálata ellenére, sajtóban, agitációban támogatták a kormányprogramot, de a vezérlő bizottságnak is tudomására hozták, hogy hasonló reform vállalása esetén egy koalíciós kormányt is elfogadnának. Garami úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a kormány és az ellenzék párharcában továbbra is a párt a mérleg nyelve, tőle függ a reform sorsa.

A vezérlő bizottság Kristóffy fenyegetéseit is, a szociáldemokraták ajánlatait is elhárítva, figyelmét az udvarral való megegyezésre összpontosította. A tárgyalások fonalát decembertől a király bizalmi embere, Lukács László gombolyította. A vezérlő bizottság jobbszárnyán ekkorra már megérlelődött az alkuvágy, a megyékben is jelentkeztek a tisztikar kifulladásának jelei. Sok helyütt anyagi eszközökben szűkölködtek, a provinciális szűklátókörűség megakadályozta a jobban rászoruló megyék támogatását, egy országos ellenállási pénztár létrehozását. Jelentős kölcsönt pedig a főúri mecénások tartózkodása miatt a pénzintézetek nem folyósítottak. A közigazgatási sztrájk gondolatát január elején a koalíció vezérei is, a megyék többsége is elvetette. Okkal merült fel a kérdés: ki tartaná el az egzisztenciájukat vesztett tisztviselőket? Nem lelkiismeretlenség-e ekkora önfeláldozást kívánni tőlük? És a főérv: nem vezet-e anarchiára a hosszú ellenállás? Egyes megyékből januárban már a vezényszó kikapcsolását, a „jogfenntartással” való megegyezés óhaját is felvetették.

Az 1906 első hónapjaiban intenzíven folyó tárgyalásokon a koalíció fokozatosan visszavonult. A magyar vezényleti nyelvre vonatkozó követelését előbb a tisztikar és a legénység közötti „érintkezési nyelvre” korlátozta, végül megelégedett volna a jogokat elvben elismerő és a jövőre fenntartó királyi nyilatkozattal is. Hajlandó lett volna elfogadni a SzéllKoerber-féle kiegyezés vámtarifáit és az ezen az alapon kötendő új külkereskedelmi szerződéseket. Feladta tehát az önálló vámterület követelését, és beérte volna az önálló jegybankkal is. A mérsékelt kívánságokat február elején Andrássy tolmácsolta az uralkodónak: programja katonai részének megvalósítását nem tűzi a kormányvállalás feltételéül, de elvileg nem is mond le róla, hanem a szélesebb alapokon megejtendő új választások eredményében megnyilvánuló „nemzeti akarattól” teszi függővé.

Ferenc József azonban nem elégedett meg az ilyen fenntartásoktól megbizonytalanított egyezséggel. Úgy látta, hogy a saját seregeiktől félő vezérek a behódolás tisztes formáját keresik, csak az elvhűség látszatának megőrzéséért tétováznak. Az uralkodó nem szakította meg az alkut, de néhány erélyes csapással kívánta meggyorsítani a megegyezést. Ezt sugallta az a megfontolás is, hogy az alkotmányos többséggel rendelkező koalíciót meg kell fosztani „ellenkormány” szerepének legalitásától, a vezérkart pedig képviselői immunitásától. Ezt sürgette az új külkereskedelmi szerződések életbeléptetésének közelgő határideje is.

A vám- és kereskedelmi szövetségnek a SzéllKoerber-féle megegyezésen alapuló meghosszabbítását és az ehhez csatolt új autonóm vámtarifát a magyar törvényhozás – amint láttuk – az obstrukció miatt nem hagyta jóvá, nem adott további törvényes felhatalmazást a kormánynak az új külkereskedelmi szerződések megkötésére sem. A legfontosabb szerződések azonban 1903 és 1905 között lejártak. A külügyminiszternek, ha nem akarta a Monarchiát vámpolitikai konfliktusoknak, gazdasági megrázkódtatásoknak kitenni, meg kellett indítania a külkereskedelmi tárgyalásokat. A Németországgal, Olaszországgal, Oroszországgal és más országokkal kötött szerződéseket 1906. március elsejéig kellett életbe léptetni. A magyar kormány – amint láttuk – már az 1905. október 16-i közös minisztertanácson vállalta, hogy parlamenti jóváhagyás híján rendeletileg lépteti életbe a szerződéseket. Ezzel azonban nehéz dilemma elé került: ha elmulasztja ezt az intézkedést, a szerződések sorát kockáztatja, ha viszont a rendeleti megoldást választja, akkor megsérti az alkotmányt. A Monarchia és a magyar uralkodó osztályok gazdasági érdekeit előnyben részesítve, a kormány az utóbbi megoldást választotta. Minthogy a szükségrendeletet a magyar alkotmányos gyakorlat nem ismerte, a rendeleti úton való életbe léptetést csak az országgyűlés szünetelése esetében lehetett valamelyest megindokolni. Ezért végül rászánták magukat az országgyűlés feloszlatására. Ferenc József a kényes feladattal a királyi biztossá kinevezett Nyiri Sándor honvéd vezérőrnagyot bízta meg.

Február 19-én katonaság szállta meg a Parlament épületét. A képviselők – tiltakozva a fegyveres erőszak ellen – néhány kivétellel elhagyták az üléstermet. Ezután bevonult a katonai parancsnok, a kongó padsorok előtt felolvasta a királyi leiratokat, végül kiüríttette az Országház épületét. A feloszlatást egy sor rendkívüli intézkedés követte. Kristóffy azonnal gyűléstilalmat rendelt el, megszigorította a cenzúrát, megvonta a még ellenálló megyék állami javadalmazását, feloszlatta az „alkotmányvédő bizottságokat”. Márciusban a megyék többsége már megadta magát, csak tízben folyt még lagymatag ellenszegülés. Az ellenállás a gomblyukakba vonult vissza: főúri hölgytársaságból ekkor indult el a „Tulipán-mozgalom”. A százezerszámra – jórészt Ausztriában és Csehországban – gyártott tulipán-jelvények jelképezték a hazafias tüntetést.

Az országgyűlés szétkergetése és az erőszakos rendszabályok nem váltottak ki különösebb háborgást a közvéleményből. A koalíció vezérkara ekkorra elvesztette jelentőségét is, maradék bátorságát is. A nemzethez intézett kiáltványa a megszokott frázisokkal bélyegezte meg az újabb „törvénytelenséget”, kárhoztatta a külkereskedelmi szerződések rendeleti életbeléptetését, a gazdasági önállóság megsértését. De harc helyett csupán arra buzdított: „égjen tovább a szent tűz a magyar hazafiság oltárán! Változzék át az alkotmány védőbástyájává minden honfi kebel, melyből a honszerelmet kiölni… a honfi dacot kiirtani ne lehessen soha!”[127]

Az események hatására a koalíció sorai megbomlottak. Ugron a túlságosan gyors, Eötvös és Bánffy a feleslegesen lassú behódolás miatt kiléptek a vezérlő bizottságból, A bizottság többsége kész volt a „tisztes alkura”. A kiegyenlítésben a vezető szerepet Kossuth Ferenc játszotta. Kossuth az országgyűlés és a vezérlő bizottság feloszlatása után beláthatatlan következményű önkényuralmi intézkedésektől tartott. „Tekintve, hogy az ország sora (és saját magunké is) ily veszélyessé vált – a írta öccsének –, nem adtam át többé Andrássynak a tárgyalások fonalát, hanem kezeimben tartottam meg…”[128] S mihelyt hajlandónak mutatkozott a koalíciós program elejtésére, azonnal megtalálta az önkényuralomba torkolló labirintusból a paktumhoz kivezető utat. A békeszerzésben hatékonyan közreműködött Méray-Horváth Károly, a polgári radikálisokhoz közelálló szociológus és Barabás Béla, a Kossuth szűkebb köréhez tartozó képviselő. Méray-Horváth már hetek óta szorgoskodott sajátos politikai szociológiai kísérletével a kibontakozás érdekében. Március végén rábeszélte Barabást és rajta keresztül Kossuthot, hogy a függetlenségi párt vállaljon kormányt az általános választójog alapján. Április 2-án Méray-Horváth és Barabás Kossuth megbízásából békefeltételt nyújtott át Kristóffynak: a függetlenségiek három hatvanhetes politikussal együtt hajlandók átmeneti kormányt alakítani, amelynek feladata az alkotmányos rend helyreállítása, a költségvetés és az újoncjutalék megszavaztatása, az általános választójog bevezetése. Másnap Fejérváry Bécsben kedvező jelentést tett az ajánlatról és Kossuth személyéről. A király beleegyezésével április 4-én már létre is jött az alku. Április 6-án Ferenc József fogadta Kossuthot és Andrássyt. A paktum tüneményes gyorsasággal tető alá került. A koalíció vállalta a katonai követelések kikapcsolását, a költségvetés és újoncjutalék megszavazását, a külkereskedelmi szerződések törvénybe iktatását, a Tisza- és Fejérváry-kormány felmentését minden anyagi és jogi felelősség alól és a választójogi reform megvalósítását. Programja teljes feladásával kötötte meg tehát az „új kiegyezést”, amit az alkotmány helyreállításáért hozott áldozatnak és a nemzeti eszme győzelmének igyekezett feltüntetni.

Április 7-én Ferenc József a megbízható, lojális és a. koalíciónak is rokonszenves Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával.

A válság mérlege

Okkal merülhet fel a kérdés, miért választotta az udvar, elsősorban Ferenc József, a megtört, szétbomló koalícióval való megegyezést, amikor a tárgyalások alatt és később, a koalíciós kormány egész időszakában élt benne a gyanakvás a volt ellenzékiek jóhiszeműsége iránt, és sohasem barátkozott meg a nyilvánvalóan népámításra szánt nemzeti szólamaikkal sem. Miért nem vitte végig a magyarországi politikai frontok erőszakos átrendezésének Kristóffytól koncipiált kísérletét? Közvetlen és legsürgősebb indítéka a parttalanul szétáradó „anarchia” volt, amin nem csupán a közigazgatási apparátus néhány ezer tisztviselőjének renitenciáját értették. A kormány már 1905 végén körkérdésben tudakolta helyi közegeitől, hogy miként reagálnak a szegényparasztok a választójogi agitációra. A helyi hatóságoktól nyert értesülések nem hatottak megnyugtatóan. Sok helyről jelentették, hogy a napszámos munkások tartózkodnak az aratási szerződések megkötésétől, és már a tavaszelőn sztrájkra készülődnek. Elgondolkoztató lehetett az a jelenség is, hogy a földmunkássszövetség szervezetei néhány hónap alatt húszezer tagot toboroztak. Februárban a földművelésügyi miniszter azzal indokolta a munkásszervezetek feloszlatására tett javaslatát, hogy „egy kiterjedtebb aratósztrájk az ország mai helyzetében végzetes szerencsétlenség lenne… és a világszerte észlelhető hasonló mozgalmakkal kapcsolatban kiindulási pontja lenne a gazdasági és társadalmi felfordulás olyan méretű mozgalmának, amelyet a mai zilált közviszonyok között az államhatalom ellensúlyozni nem lenne képes”.[129] A minisztertanács maga is úgy látta, hogy „amennyiben a közviszonyok időközben lényegesen meg nem javulnak”, s az államhatalom és a gazdatársadalom a fenyegető bajt „idejekorán el nem hárítja”, az ország „végzetessé is válható szociális veszedelem előtt áll”.[130] Ennek megfelelően már februárban kidolgozta az esetleges aratósztrájk elleni mozgósítás haditervét. A kormány tudatában volt annak is, hogy egy oktrojált választási rendszer jó ideig nem enyhítené, hanem fokozná a belső zavarokat.

És itt foghatjuk meg az „alkotmányos út” előnyben részesítésének másik indítékát. A dinasztia és a magyar földbirtokos nemesség a századok folyamán sok küzdelmet vívott egymással, de a Monarchia és az uralmi rendszer védelmében mindig össze is találkoztak. A dinasztiának olykor nem derogált a parasztokat, a nemzetiségeket kijátszani a magyar nemesség ellen, de arra sohasem gondolt, hogy parasztokkal vagy munkásokkal kormányozzon. Ferenc József alkalmasint nem nagyon szívelhette az ellenzéki magyar mágnásokat és az úrhatnám dzsentriket, de birodalmának nagyhatalmi állása mégis rájuk épült. S ha nacionalista ellenzékiségük a lefolyt évtizedben mégoly sok zavart okozott is, nem nélkülözhette őket a pillanatnyilag lojálisnak mutatkozó, de alapjában a nagybirtokos–nagytőkés rendszerrel, a dinasztia létfeltételeivel ellentétes érdekű demokratikus rétegek fékentartásában. Ezért választotta Kristóffy merész, de a pillanatnyi zavarokat is növelő, a távlataiban is bizonytalan kimenetelű kísérlete helyett a behódoló koalíciót. A végkifejlet tehát megerősíti korábbi tételünket: a dinasztia, az udvar és a magyar uralkodó osztályok szociális és politikai konzervativizmusa kölcsönösen feltételezte és erősítette egymást.

Dolmányos István

A Wekerle-kormány megalakulása

A hatvanhetesek vezető szerepének további megerősödését bizonyította, hogy a koalíció hajlandó volt elfogadni Wekerlét. A miniszterelnök kinevezésének napján csatlakozott az Alkotmánypárthoz. „Nem állt másvalaki rendelkezésemre”[131] – magyarázta Ferenc József Andrássy Gyulának. Az udvar egyelőre a szükségből is bőséget teremtett: a polgári házasság bevezetésének és az udvarral való összekoccanásának emlékét most arra használta fel, hogy Wekerlét kívánatossá tegye az ellenzéki tömegek számára. Ekkor már Wekerle sem volt a régi. Simulékonyabb lett Ferenc Józsefhez s konzervatívabb a népmozgalmakkal szemben. Hatalmi állását növelte, hogy a miniszterelnökség mellett a pénzügyminiszteri tárcát is ő kapta meg.

A kormányban a nagypolitika másik irányítója Andrássy Gyula gróf belügyminiszter, az Alkotmánypárt tényleges vezetője volt. Politikustársai őt tartották a hatvanhetes hagyományok legmarkánsabb örökösének. A koalíció vezetői közül iránta viseltetett a legtöbb bizalommal az uralkodó, pontosabban: a legkevesebb bizalmatlansággal. Andrássy az előző hónapokban viszonylag erőteljesen adott hangot a koalíció katonai követeléseinek, és emellett úgynevezett alkotmánybiztosítékokkal kívánta „továbbfejleszteni” a dualista rendszert. A félelem, hogy a választójog kiterjesztését végül is a darabont politikusok hajtják majd végre a maguk módján, megtörte Andrássy ellenállását. Hozzájárult a paktumhoz, sőt tárcát vállalt, de az ellentétek később is kiújultak közte és az uralkodó között. Az új belügyminiszter első hivatalos ténykedésként – amely a koalíciós kormány első intézkedésének is számított – hatályon kívül helyezte a nemzeti ellenállásban részt vett törvényhatóságok ellen foganatosított megtorló intézkedéseket, visszahelyezte állásukba az elmozdított hivatalnokokat.

Andrássy politikai irányzatához tartozott Darányi Ignác, volt szabadelvű párti földművelésügyi miniszter, aki most a koalíciótól visszakapta régi tárcáját. Személye ekkor még háttérben maradt. Darányi évek óta az OMGE irányvonalát képviselte. Kinevezésével agrárius „pünkösdi királyság” vette kezdetét az ország gazdaságpolitikájában.

A függetlenségi párt mindössze három tárcát kapott. Kossuth Ferenc, a párt vezetője, kereskedelemügyi miniszter lett. Kétségtelen, hogy az alku elsősorban az udvarnak és a dualista rendszernek kedvezett, mivel az ellenfél politikai tőkéjét gyengítette. A koalíció hívei a bekövetkezett változásokat mégis győzelemként fogták fel, s ezért főleg Kossuth Ferencet ünnepelték. Mivel Kossuthot lekötötték pártbeli feladatai, a minisztérium tényleges irányítása a Baross Gábor iskolájából kikerült Szterényi József alkotmánypárti államtitkárra hárult, aki már a darabontkormány idején is fontos szerepet játszott. Apponyi Albert grófnak a vallás- és közoktatásügyi minisztérium jutott. Az uralkodó Apponyit szintén csak szükséges rosszként fogadta el. Az udvar arra törekedett, hogy Apponyi az elnyomott nem magyar népekkel szemben érvényesítse nemzetieskedő irányzatát.

Az 1906. évi választások

A magyar koalíció vezetői azonban már a parlament februári feloszlatása után kényelmetlennek érezték a horvátok szövetségét, az uralkodóval történt kibékülés után pedig inkább fölös teherként kezelték a fiumei rezolúciót.

A kormányprogram meghirdetése

A trónbeszédek sorában 1906 május 21-én első ízben fordult elő, hogy Ferenc József ígéretet tett a munkásosztály sorának javítására. A választójogi reform szintén először szerepelt Ferenc József trónbeszédei között. Ebben fejeződött ki legjobban mind az uralkodó, mind pedig a koalíció taktikázása. Ferenc József számára egyáltalán nem volt sürgős a magyarországi választójogi reform, de napirenden tartását a koalíció fenntartása céljából hasznosnak ítélte. Ami pedig a koalíciós kormányt illeti, legbefolyásosabb csoportjának igazi törekvését így jellemzi a Wekerle szavait egyetértőleg idéző Andrássy-napló bizalmas bejegyzése: „…egész vállalkozásunknak mentsége és fő célja a választói reform általunk való megoldása volt, hogy könnyelmű emberek vagy pedig ellenségeink e kérdések túlhajtottan radikális megoldásával a magyar nemzetet tönkre ne tegyék.”[132]

A trónbeszéd a kormány belpolitikai feladatai közül kiemelte az adók és a költségvetések megszavaztatását, a kvóta megállapítására vonatkozó szerződés megkötését, a kereskedelmi szerződések törvényesítését. Eltérést jelentett a paktum szövegétől az úgynevezett alkotmánybiztosítékokra vonatkozó programpont, amely a közigazgatási bíróság ügykörének bővítését, a képviselőválasztások feletti bíráskodásról szóló törvény hatályának meghosszabbítását, s ezen keresztül a közigazgatás államosításának megakadályozását tűzte ki célul. (A tervek szerint a közigazgatási bíróságok a kormánnyal szemben is megvédhették volna a megyei és városi törvényhatóságok önkormányzatát.) A koalíció csekély ellenszolgáltatást kapott leszerelése fejében.

A kormányprogramot balról és a koalíciós pártok oldaláról több bírálat érte. A szocialisták a reform előtérbe kerülésében joggal tulajdonítottak nagy szerepet küzdelmüknek, de a képmutató trónbeszédet indokoltan nevezték a reakció kezeművének. Elkövették azonban azt a súlyos hibát, hogy Ferenc Józsefet teljesen felmentették a felelősség alól.

Gazdaságpolitika és a koalíció belvitái 1906-ban

Az uralkodó kezdetben Hohenlohe pártjára állt, szintén elutasította a „szerződéses” tarifa gondolatát. A magyar kormány kitartott eredeti javaslata mellett. Hohenlohe ezt a helyzetet ügyesen felhasználta arra, hogy Ausztriában népszerű bukást rendezzen meg. Május 28-án a magyar kormánnyal folyó vitára hivatkozva adta be lemondását.

A „Hohenlohe-intermezzó” után Ferenc József választása Max Wladimir Beck báróra esett, aki addig az osztrák földművelésügyi minisztérium osztályfőnökeként a magyar gazdasági kiegyezés szakértőjének számított. Beck közismert híve volt a választójogi reformnak, emellett származásánál fogva a szlávok körében is bizalmat élvezett. Az új miniszterelnök közölte Wekerlével, hogy elődjétől eltérően hajlandó tárgyalásokat kezdeni az új „szerződéses” vámtarifa ügyében, ennek fejében azonban az új javaslat megszavazásának elhalasztását, a SzéllKoerber-féle megállapodás elejtését és a gazdasági kiegyezéshez tartozó problémák összességének új tárgyalások útján történő rendezését kérte.

A magyar kormány annyira fontosnak tartotta e közjogi engedményt, hogy hajlandó volt kockáztatni az 1902. évi kiegyezési tárgyalásokon elért eredményeket. Az autonóm vámtarifáról szóló javaslatot egyelőre félretették, hogy majd a kiegyezéssel összekapcsolva vigyék ismét a parlament elé. A vámtarifával kapcsolatos közjogi kérdések rendezését könnyen elhalaszthatta a magyar kormány, annál is inkább, mert május 29-én az autonóm vámtarifára vonatkozó javaslattal együtt javaslatot nyújtott be a külkereskedelmi és forgalmi viszonyok rendezése tárgyában. Ez a javaslat, amely az 1906:III. tc. formájában nyert szentesítést, felhatalmazta a magyar kormányt, hogy a törvényhozás további intézkedéséig ideiglenesen rendeleti úton érvényesítse az autonóm vámtarifáról szóló javaslat tarifatételeit (vagyis azt a vámrendszert, amely március 1-től a Fejérváry-kormány rendelete folytán már amúgy is érvényben volt). Ugyanígy rendelkezett a Fejérváry-kormány által megkötött külföldi kereskedelmi szerződésekről is. A magyar kormány nem tudott jelentős engedményt kicsikarni az ideiglenes kvóta megállapításában sem.

A különböző osztrák és magyar érdekcsoportok eltérő módon reagáltak a BeckWekerle-féle megállapodásra. Az uralkodó hozzájárult, mert kerülni akarta az alig elsimított válság kiújulását.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a választások. A párt 1906. évi kongresszusa.

Közvetlenül a választások előtt magyar, német, román és szlovák nyelven, szokatlanul nagy, 500 ezres példányszámban megjelentetett röpirattal fordult az ország népéhez. A röpiratot szinte egész terjedelmében a párt 1905–1906-os politikájának igazolására irányuló törekvés hatja át.

A pártvezetőség rámutatott arra, hogy a koalíció nemzeti követelései elől az uralkodó elzárkózott ugyan, de helyette felkínálta „az általános titkos választójogot, a progresszív adót, az ingyenes népoktatást” valamint „a szabad kezet a belügyi reformok terén”. Az uralkodó javaslatainak ilyen megszépített összefoglalása után – hiszen Kristóffy csak választójogi reformot, nem pedig általános választójogot ígért – a röpirat kifejti, hogy a szociáldemokrata párt e reformok elfogadását javasolta „még a katonai követelések elhalasztása árán is, hiszen a gyönge parlament a királyi hatalommal szemben a fegyverek nélkül amúgy is tehetetlen”.

Dolmányos István és Erényi Tibor

A kormány támadása a Földmunkások Országos Szövetsége ellen

Darányi 1906. júliusi – az uralkodónak küldött – jelentésében „az agitátorok meg nem szűnő” működéséről ír. [133] Ezzel szemben tény az, hogy sem az 1906. májusi vizsgálat, sem a későbbi eljárások nem igazolták, hogy a szövetség vagy annak egyes csoportjai sztrájkokat szerveztek volna.

Dolmányos István

A Lex Apponyi

Ferenc József jóváhagyta a javaslatokat, bár azok túlzott nemzetiségpolitikai kiélezettsége miatt elégedetlen volt.

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

A kormány látványos akciókkal igyekezett kifogni a szelet a vitorlákból. Meghirdette a darabontok felelősségre vonását. E célt azonban vajmi kevéssé érhette el. A paktumban a koalíció kötelezettséget vállalt arra, hogy a Fejérváry-kormány tagjait anyagilag és politikailag nem vonják felelősségre. A király személyesen lépett közbe a vezető tisztviselők ügyében. A koalíció hatvanhetesei szintén a darabontügy elsimításán fáradoztak. A bosszúhadjárat végül a vidéki tisztviselők, a kisemberek egy csoportjának üldözésévé fajult. A király nyomása és a személyes közbenjárások mellett a darabontok elleni hajsza végkimenetelében más koalícióellenes erőknek is szerepük volt. A leggyorsabban Budapesten futott zátonyra a darabonthajsza. A hadjárat gyakorlatilag a Fejérváry-kormány ideiglenes útitársaként szerepelt radikális demokratákkal szemben volt igazán kíméletlen. Az 1906. október 22-én befejeződött Ady-per főleg azáltal vált országos hírű eseménnyé, hogy Ady tanúnak megidézte Wekerlét, Fejérváryt, Vészit, Ábrányi Kornélt és Bernát Ármint. Wekerle ügyeskedése csak részben ért el sikert: a függetlenségi párt körében is akadt Adyt támogató vélemény.

1906 októberében hazaszállították II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvait. Ferenc József már 1904 őszén hozzájárult ehhez, hogy a felajzott közvéleményt némileg lecsillapítsa. Az uralkodói gesztusból végül a koalíciós kormány húzott politikai hasznot. A nemzet kegyeletes ünnepén a csökkent hitelű függetlenségi párti vezetők és a szabadságtörekvések ravasz elgáncsolásán fáradozó koalíciós hatvanhetesek tartották az ünnepi beszédeket. Magukat kiáltották ki a régi nagy küzdelem letéteményeseinek, és szolgai módon hálálkodtak az uralkodónak. Csak a haladó áramlatok képviselői érezték meg e felháborító csalást. Szende Pál a polgári radikálisok nevében mondta ki: Ők, akik minden elvüket feladták a hatalomért, fogadják azt,aki mindent eldobott elveiért! A szociáldemokrata párt szinten több ízben rámutatott a koalíciós vezetők képmutatására, de nem találta meg a tiltakozás kellő és illő hangját. Haragjában odáig ragadtatta magát, hogy a hamisan ünneplőkkel együtt a nagy fejedelem és társai hazaszállítását is kárhoztatta. A szociáldemokraták némi mentségére szolgáljon, hogy a koalíció visszataszító eljárása valóban szélsőséges indulatokat kavart az ország haladó köreiben. Ezúttal az antiszocialista Mocsáry Lajos is a szociáldemokratákhoz hasonló dacos végletnél kötött ki: „mézes madzag, melyet a szánkon elhúznak. Rákóczinak is, nekünk is derogál, hogy az ő csontjai a Ferenc József kezéből jövő ajándéktárgyul szolgáljanak”[134] – írta egyik levelében.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

A teljes cikk.

Az 1907. évi kiegyezés

A függetlenségi ellenzék leszerelését az uralkodó is elősegítette. 1907 decemberében végül is szentesítette a közigazgatási bíróság hatása körének kiterjesztéséről szóló törvényt. Benne – ha szelídített formában is – az Andrássy által régebben követelt alkotmánybiztosítékok nyertek kifejezést. A közigazgatási bíróság jogkörét ugyanis kiterjesztették a törvényhatósági önkormányzatokat érintő törvénytelen kormányhatározatok érvénytelenítésére. E törvénnyel a koalíció a Fejérváry-korszak tapasztalatait kívánta az alkotmány védelmére hasznosítani.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

Az ausztriai választások után a Magyarországi Szociáldemokrata Párt számos választójogi gyűlést rendezett. E megmozdulások kapcsán is megmutatkozott a pártvezetőségnek az a törekvése, hogy az 1905-ös politikát igazolja és az uralkodó választójogi politikájának rugalmasságát szembeállítsa a koalíció merevségével. Ez azonban nem zárta ki, hogy a pártvezetőség – alkalmi találkozások keretében – tárgyalásokat ne kezdjen a belügyminiszterrel. Andrássynak sikerült elhitetnie, hogy a kormány önszántából is előterjeszti a reformot, és abból a szociáldemokraták is jelentős hasznot húznak. (Állítólag 30–40 mandátum kilátásba helyezéséről volt szó.) A reform ügyének a valóságban nem használt a pártvezetőség paktumkészsége, bár formális paktumra nem került sor. Az tény, hogy a párt 1907 tavaszán és nyarán kímélte Andrássyt, nehogy elriassza egy messzebbmenő reformtól. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy a kormány kényelmesen halogatta a reform kidolgozását. Kisebb, figyelmeztető demonstrációk után, csak szeptemberben határozta el a pártvezetőség, hogy érvényt szerez a pártkongresszus határozatának: 1907. október 10-én, a képviselőház őszi ülésszakának megnyitása alkalmából általános sztrájkot és tüntetést szervez. A szeptember 9-én megtartott bizalmi férfi értekezlet elfogadta a javaslatot, és a párt másnap „Magyarország népéhez!” címzett – 300 ezer példányban kiadott – kiáltványában meghirdette az általános sztrájkot.

Röviddel a kiáltvány megjelenése után a pártvezetőség kiadta „A hazátlan bitangokhoz!” címzett felhívást, amelyben a szocialista mozgalom szempontjából átfogó bírálat alá vette a koalíciós kormány addigi tevékenységét. A felhívás rámutat az agrárius érdekek előtérbe kerülésére. Hangsúlyozza, hogy míg a kormány gátolja a munkásság szervezkedését, addig pártfogolja a különböző munkáltatói egyesülések létrejöttét, szabad teret enged az élelmiszer- és lakbéruzsorának. „Kétszázezernél többen hagyják el évente az országot. Nemcsak a bérmunkás, hanem a kisbirtokos, a kisiparos és kiskereskedő is megérzi a hatalom pusztító politikájának hatását.” Számon kéri a felhívás a kormánytól a nemzeti követelések valóra váltását és – az 1903. évi pártprogramot taktikai okokból meglehetősen szabadon értelmezve – kimondja, hogy „a szociáldemokrata pártnak programszerű követelése az önálló vámterület megalkotása és Magyarország függetlenségének biztosítása”. „Ennek a célnak elérése azonban csak az általános, titkos választójog megalkotása után lehetséges;” A felhívásból kitűnik, hogy a pártvezetőség már alig számít arra, hogy az uralkodó választójogi reformra kényszeríti a kormányt.

A szociáldemokrata párt és a kormány választójogi javaslata

Andrássy az előkészületekről szóló tájékoztatójában kifejtette, hogy az általános választójogot az ország veszedelmének tartja, ezért tervezete egyrészt a „törzsválasztóknak” a „gyakorlatlan és tanulatlan elemektől” való megvédésére, másrészt a magyarság szupremáciájának biztosítására törekszik. Az új mozzanatot, a választójog egyenlőtlenséget kivitelező formát: a „pluralitás ” – hogy a felső rétegekhez tartozók személyenként több szavazattal rendelkeznek, az alsóbb osztályok pedig csoportosan kapnának egy szavazatot – Andrássy az ausztriai reformküzdelmek során felmerült egyik tervezetből kölcsönözte. Az uralkodónak még nyíltabban kifejtette, hogy a tervezet célja a vagyonos osztályok és a magyarság túlsúlyának biztosítása.

A plurális választójog tervét az első pillanattól kezdve széles körű és heves ellenállás fogadta. A szervezett munkások viharos felháborodása érthető volt, hiszen az Andrássy-féle tervezet mintegy kodifikálta volna a társadalmi egyenlőtlenséget, a néptömegek jogfosztottságát. Január 20-án Budapesten és környékén, valamint Aradon, Győrött, Kolozsvárott, Miskolcon és Pozsonyban több munkásgyűlés tiltakozott a kormány tervei ellen. Februárban és fokozott intenzitással márciusban folytatódtak a tüntetések, amelyekre válaszul március 14-én Andrássy a szakszervezetek feloszlatását helyezte kilátásba. A március 20-i népgyűlés tiltakozott Andrássy beszéde ellen és erőteljesen kiállt a szakszervezetek védelmében.

Az április 19. és 23. között megtartott szociáldemokrata pártkongresszus a koalíció elleni, a korábbinál radikálisabb állásfoglalás jegyében zajlott le. A tanácskozások elején a kongresszus – Jócsák Kálmán javaslatára – szolidaritást vállalt az orosz forradalmárokkal, és határozatot fogadott el, amely „felszólítja az összes elvtársakat, hogy az orosz forradalmi menekülteket a rendőrség mindennemű zaklatásával, üldözésével szemben megvédelmezzék”.[135] Többen hibáztatták a pártvezetőséget amiatt, hogy nem folytat elég intenzív szervező munkát, és az ifjúmunkás és nőmunkás mozgalmat nem fejleszti kellőképpen. Ladányi Rezső szerint „az a baj, hogy mindig kívülről várunk erősséget,… elmulasztottuk, hogy a politikai tömegsztrájkot előkészítsük arra az időre, mikor arra szükség lesz. Különösen a földművelőket kell a tömegsztrájkra előkészíteni.”[136] Tamásy Károly arról beszélt, hogy „a városi munkásságra vár az a hatalmas feladat, hogy a földmíves munkásságot felrázza és azért egyénenként is nagyobb munkát kell kifejteni, minden összeköttetést fel kell használni arra, hogy a földmunkásokat a pártba bevonják”.[137] Demian Sterngar arra kérte a pártvezetőséget, hogy „a nemzetiségi mozgalmat anyagilag mozdítsa elő”. „Csak ebben az esetben lehet igazi tömegsztrájkot rendezni, mert ellenkező esetben a sztrájkoló munkások helyébe ruténeket, tótokat fognak alkalmazni.”[138] Malasits Géza szerint „ugyanolyan szívósnak és kitartónak kell lenni a gyülekezési jogért, mint a választójogért való küzdelemnek. A tömeg – mondotta – sokkal radikálisabb, mint maga a pártvezetőség és a munkásság meg is találja a módot arra, hogy a gyülekezési jogot korlátozni ne engedje.”[139]

A felszólalások legtöbbjének az általános sztrájk a központi kérdése. A pártvezetőség által előterjesztett és a kongresszuson elfogadott határozat kimondotta, „hogy ha a kormány a jelzett plurális és nyíltan gyakorlandó szavazati jogot a parlament elé terjeszti, erre Magyarország ipari és mezőgazdasági munkássága a politikai tömegsztrájk kimondásával feleljen. A politikai tömegsztrájk mérvét, tartamát és módját ugyanebben az időben a pártvezetőség által egybehívandó rendkívüli pártgyűlés fogja megállapítani. Kötelességévé teszi továbbá a pártgyűlés mind a pártvezetőségnek, mind az egyes pártszervezetek vezetőségeinek az egész ország területén, hogy a politikai tömegsztrájk előkészítő munkálatait a központi pártvezetőséggel egyetértően haladéktalanul kezdjék meg.”[140]

A kongresszus után a pártvezetőség ismét népgyűléseket rendezett, továbbra is fenyegetőzött a politikai tömegsztrájkkal, a nyilvánosság előtt élesen fellépett Andrássy ellen; de bizalmas úton tárgyalt vele, és hajlandónak mutatkozott bizonyos kompromisszumra az általános, ”titkos választójog rovására. Andrássy ügyesen manőverezett: 1908 júniusában újabb ígéretet tett a reformjavaslat mihamarabbi beterjesztésére és a parlament elé vitte a főváros munkáslakás-építési programját. A Wekerléről elnevezett kispesti lakótelepet – amelyen a háborúig állami támogatással 836 ház épült fel 3600 lakással, ahol mintegy 20 ezer ember lakott – a kormány megvesztegetésül kínálta a szociáldemokrata pártnak. Az újabb időhúzásra és hitegetésre azonban csak a nyári szünet végéig futotta. Minthogy a kompromisszumos tárgyalások nem vezettek eredményre, 1908 őszén a harc kiújult.

A párt időközben arra is gondot fordított, hogy a magyarországi választójogi harc ügyét nemzetközi fórumok elé tárja. Buchinger Manó részt vett az 1908. június 14-én megtartott, az antimilitarizmust propagáló schaffhauseni nemzetközi szocialista értekezleten, amely kimondotta, hogy szolidáris Magyarország munkásságának választójogi küzdelmével. A párt megkereste az osztrák szociáldemokrácia vezető képviselőit is és – kétségkívül pozitív kezdeményezésként – azt indítványozta, hogy Ausztria szociáldemokratái kellő demonstratív erővel lépjenek fel az érdemleges választójogi reformot szabotáló koalíciós kormánnyal szemben.

A szeptember 27-én Bécsben megtartott birodalmi szociáldemokrata értekezlet összmonarchiai szinten nyomatékosan alátámasztotta a Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikáját. Az értekezleten érződött az ausztriai általános választójog kivívásának friss hatása. Viktor Adler felszólalásában a koalíciót támadva a koronára hivatkozott, amelynek szerinte „el kell ismernie, hogy az uralkodó junkerek vakmerősége a birodalmat a pusztulás örvényébe viszi, ennek ellenében csak egy mentség van: a népekhez intézett szózat”. A „pusztulás örvényének” elkerülésére vonatkozóan Adlernek aligha lehettek határozott elképzelései. Ezúttal már követelményként állította fel azt, amit 1905-ben csak óhajként említett, hogy a dualizmus megszüntetésével „önálló Ausztriát” és „önálló Magyarországot” kell létrehozni. Adós maradt azonban annak vázolásával, hogy miként kellene a soknemzetiségű birodalmat két önálló részre osztani, és miként képzeli el a „független Ausztria” és a „független Magyarország” egymáshoz való viszonyát.[141] Nem kevésbé volt homályos Buchinger Manó felszólalása sem. Buchinger is kijelentette, hogy a „szabad és független Magyarország” híve, de ő is adós maradt annak kifejtésével: mit ért Magyarország szabadságán és függetlenségén. Ráadásul BuchingerAdlerhez hasonlóan – célzott arra is, hogy a korona a választójogi küzdelemben még mindig szövetségre léphet a magyarországi munkássággal.

A birodalmi szocialista értekezlet egyhangúlag elfogadott határozata elmarasztalta „a Magyarországon uralkodó oligarchiának feudális barbarizmusát” – azaz a koalíciós kormányt – és megállapította; hogy „Magyarország hátramaradottsága végzetes akadályokat gördít Ausztria politikai és társadalmi fejlődése elé”. „Úgy Magyarország, mint Ausztria demokratizálása – szól a határozat – egyébként szükséges feltétele a két állam között való viszony ésszerű rendjének. Csak a demokratizált Magyarország és a demokratizált Ausztria teremtheti meg a béke alapját, amely mindkét állam önállóságát és szabadságát biztosítja, s egyúttal állandóan megvédelmezi mindkét állam népének nagy és közös érdekeit.” Befejezésül a határozat megállapítja, hogy Ausztria szociáldemokráciája kötelességének fogja tartani, hogy a magyarországi munkásságot „a jogokért folytatott ezen küzdelmében testvériesen támogassa”.[142]

A bécsi értekezlet azt mutatja, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt átmeneti politikai irányvonalat képvisel. Az 1905–1906-os csalódás most is erősen éreztette hatását. Egyrészt a dinasztia iránti illúziók meggyengülése, másrészt a koalíció képmutatásának leleplezésére irányuló törekvés és az 1905–1906-os tapasztalatok bizonyos fokú hasznosítása indokolta a „független”, a „szabad” és az „önálló” Magyarország emlegetését. Viktor Adler és általában az osztrák szociáldemokrata vezetők sohasem szűntek meg bírálni a dualizmus rendszerét, és nem zárkóztak el az ilyen homályos, nem konkretizált, jobbára taktikai jellegű függetlenségi jelszavak elől. Mindazonáltal mind a magyar, mindaz osztrák-német szociáldemokraták fél szemmel még a Burgra sandítottak: hátha az uralkodó elfogadja „a népekhez intézett szózat” eszméjét és teret ad olyan polgári demokratikus reformoknak, amelyek megerősítik a szociáldemokráciát és megmentik a birodalmat. Még néhány évre volt szükség ahhoz, hogy ezek az illúziók – akkor sem véglegesen – eloszoljanak.

Dolmányos István

Áchim demokratikus parasztpártja

Áchim a parasztmozgalmak régi, rossz hagyományának megfelelően viszonylag hosszú ideig „királypártiságával” tüntetett, illúziókat keltett az uralkodó személye és politikája iránt.

Hanák Péter

Az Országos Földművelő Párt

Pártalakításra – Kristóffy hathatós anyagi támogatásával és befolyása alatt – 1908 áprilisában került sor. Az Országos Földmívelő Párt április 6-án kelt kiáltványa minden baj forrásának a szervezetlenséget, a parlamenti képviselet hiányát jelölte meg, a megváltást tehát az általános választójogtól várta. A kiáltvány azzal bátorította a földműves szegénységet, hogy a király akarja a választójogot, és a hatalmasoknak engedniük kell, ha a nép kiáll az igaz ügy mellett. „Ezért mi Hajdú megye, de különösen Balmazújváros földmívelői elhatároztuk, hogy újra felvesszük a kezünkből kihullott zászlót és újra megindítjuk a független földmívelők szocialista mozgalmát.”[143]

A párt programja lényegében a Várkonyi-pártét vette alapul. Hangsúlyozta, hogy célja „a földmívelő nép érdekeit a szocializmus szellemében szolgálni, a szocialista eszmék és a legteljesebb egyéni függetlenség megvalósítására törekedni. Zászlónkra a progresszivitás, a radikalizmus és a szocializmus vannak vezérlő eszméül felírva.”[144] A program első helyen az általános titkos választójogot és egyéb szabadságjogokat, szociális reformokat, a dolgozók védelmét követelte, s csupán egyetlen pontba sürítette, hogy fontos célja mindennemű kötött birtok állami megváltása, parcellázása és a földművelő nép között haszonbérbe való kiadása. A szocialisztikus parasztmozgalmak eme hagyományos követeléseiből összeállított programot olyan nagyszabású és alapos szervezeti szabályzat követte, mintha a párt százezres tömegekkel rendelkeznék. Ez a szabályzat egyedülálló a korszak parasztpártjainál, és alighanem Kristóffy körének befolyására vezethető vissza. Egyébként a párt sajtójára és agitációjára erősen rányomta bélyegét a Ferenc Ferdinánd-műhely szellemi-politikai befolyása: a nemzeti követeléseket a mágnások, az urak népcsaló fogásának bélyegezték, és ellenük a „haladó király” illúziójával összekapcsolt demokratikus reformot állították.

Mucsi Ferenc

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

A páholy politikai tevékenységének központjában a választójogi harc állt. Ez a koalíciós kormány időszakában mindvégig abban állt, hogy igyekeztek rászorítani Andrássyt a kormányprogramban vállalt reform megvalósítására. Eközben támaszkodtak a korona demokratikus manőverére is, de Kristóffy újabb akcióitól, a „hatvanhetes radikalizmustól”, amelyet Ferenc Ferdinánd és köre mozgatott, eleve elhatárolták magukat.

Diószegi István

Az annexió

Az annexió híveinek tábora meglehetősen széles volt. Ferenc József, aki nyolcvanadik évéhez közeledett, az „országgyarapító” címére már régóta pályázott. A katonai és hivatalnoki körök idestova harminc éve sürgették a bekebelezést, és ez most kivételesen a magyar kormánynál is egyetértésre talált. Az 1908. augusztus 19-i közös minisztertanácson, ahol Aehrenthal javaslatát vitatták meg, csupán az osztrák miniszterelnök emelte fel tiltakozó szavát. Beck aggodalmát fejezte ki a várható súlyos diplomáciai bonyodalmak miatt és halasztást ajánlott, de a többség ellenkező véleménye döntött. A végrehajtás tekintetében Aehrenthal a régebbi elképzelésekhez igazodott, csak egy dologban módosított: Bosznia-Hercegovina annektálását összekapcsolta a novibazári szandzsák kiürítésével. Az evakuációval azt a benyomást kívánta kelteni, hogy a Monarchiának a Balkánon nincsenek hódító szándékai. Valójában a terjeszkedés útvonalának megváltoztatásáról volt szó. Bosznia–Hercegovina annektálása után rövidesen Szerbia egy része megszerzésének kellett következnie, és a Morava-vidékről könnyebben lehetett elérni a balkáni terjeszkedés végcélját: Szalonikit.

A dinasztikus osztozkodás kényes művelet, az egyezkedő felektől még kedvező külső körülmények esetén is nagy körültekintést és kellő mértéktartást igényel. Kedvezőtlen körülmények között – s a Balkán nemzeti ébredése a művelet szempontjából annak minősült – az óvatosság egyenesen parancsoló követelmény. Az osztrák–orosz érintkezésről Buchlau után nem lehet világos képet alkotni, de az kétségtelen, hogy a partnerét félvállról kezelő Aehrenthal nem járt el korrekt módon. Ferenc József 1908. október 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését és nyilvánosságra hozta a novipazári szandzsák kiürítésére vonatkozó döntését.

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

1909 januárjában Aehrenthal már eltávolodott a háborús irányvételtől. A vele egyetértő uralkodó szemében azonnal csökkent a magyar koalícióval való megegyezés értéke.

A plurális választójogi reform előterjesztése és elsikkadása 1908 őszén

1908 decemberében a kör bezárult: Tisza, Khuen Héderváry, Kristóffy és Andrássy egyképpen ennek a reformnak az elvetését kérték. A koalíció és szövetségesei spártai feleletet adtak a demokráciának: „Vedd el, ha tudod!” A király 1908. végi hozzájárulásával megmentette a választójogi reform népszerű korteseszközét az ortodox hatvanhetes erők restaurálása számára.

Kísérletek a hatalom biztosítására 1908–1909 fordulóján

A teljes cikk.

A háborús veszély és a magyarországi politika 1909-ben

A teljes cikk.

Az új kormányalakítási kísérletek első szakasza, 1909 április–június

Április 24-én Ferenc József megtagadta a kartellbank tervezetének engedélyezését. Döntését egyrészt katonai, külpolitikai meggondolásokkal, másrészt pedig gazdasági okokkal indokolta: „Hogyha széles körök kívánják is a külön bankot, kétségtelen, hogy az elsősorban és legközvetlenebbül érdekelt gazdasági körök a közös bank fenntartását kívánják.”[145] A király tagadó válasza alapjaiban rendítette meg a koalíciós kormányt. A kormány – amely már kevésbé támaszkodhatott a tömegekre, alig számíthatott a parlamentre – végül elvesztette az uralkodót s vele együtt a szociáldemokraták által „kartellkertelésnek” csúfolt kibontakozási javaslatot; az április 25-i minisztertanácson elhatározta, hogy beadja lemondását.

A koalíció állandó krízise után 1909 áprilisában kezdődött meg végtusájának gyorsuló korszaka. Az átfogó kormányzati válság új jegyei: az Alkotmánypárt kegyvesztése az udvarnál, a kabinetkérdés felmerülése a gyakorlatban, az udvar lépései az ószabadelvűek elsődleges kormányra juttatására, egy új, általuk vezetett koalíció megalakításának kísérlete, a függetlenségi párt belső meghasonlásának felszínre kerülése, eltolódások a koalíció hangulatában az ószabadelvűek, illetve Justh javára. A koalíciós kormány végtusája korántsem egyszerűsíthető le a függetlenségi párt belső problémáira. A folyamatban legalábbis egyenrangú elem a hatvanhetes irányzatok koncentrációtörekvése. 1909 áprilisában a koalíció nem annyira lemondott, mint inkább az uralkodó lemondatta, hosszas várakoztatás után visszautasítva minden engedményigényét. Az április 25-i lemondást közvetlenül nem előzte meg a bankcsoport demonstrációja, ami azt kiválthatta volna. Ferenc József azonban egyelőre hivatalukban hagyta a minisztereket, hogy az átmenet ideje alatt fő célját, a hatvanhetesek tömörítését elérje.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

Az uralkodó ultimátumszerű válasza a júniusi tárgyalásokra és a Lukácsnak adott titkos megbízatás egy hatvanhetes többségű kormány előkészítésére új minőségi elemet vitt a politikai életbe. 1909 júliusában a balpárt e fordulat hatására hirdette meg a köztársasági párt szükségességét és a „49-et”, noha helyeselte az anyapártban beállott fegyverszünetet. Justh személye ebben a történelmi pillanatban lépett jobban az előtérbe és fedte el végleg Holló alakját. 1909 szeptemberében a bankmozgalomnak – ekkor már pontosabb kifejezéssel: a Justh-irányzatú többségnek – nagyobb szerepe volt a kormány újabb lemondatásában, mint ez év áprilisában. A szociáldemokrata párt utcai tüntetéseivel szinte maga előtt tolta a parlamenti ellenzéket. De a fővárosi szocialisták nem tudták létrehozni „a világosság koalícióját”: a szeptemberi népgyűlésekre meghívott balpártiak visszautasították a részvételt. A többpárti összefogást a szocialisták kezdeményezték, ők voltak a rugalmasabbak. A visszalépni óhajtó alkotmánypárti miniszterek és Wekerle a hatvanhetes tábor irányában óhajtottak teret nyitni. Ferenc Józsefnek 1909. szeptember végén, miután már kiütötte a koalíciót a nyeregből, időelőttinek tűnt a lényegében véve hivatalnokkormány távozása, és – már csak az ellenzék nyomása miatt is – egyelőre rákényszerítette a minisztereket a maradásra.

Októberben Tisza István és az AndrássyWekerleKossuth-irányzat új koalíciós tárgyalásaira került sor, de a választójogi reform ismét problémát jelentett. Ferenc Ferdinánd még Vilmos császárt is mozgósította a kombináció meghiúsítására. Végül jórészt a párt másik szárnyát érintő tárgyalások miatt tört ki a féltékennyé vált Justh-irányzat elégedetlensége november első napjaiban. A polgári történetírás – s egy ideig a marxista is – a Justh-irányzat megmozdulását csak az egyébként fontos bankkérdéssel kapcsolta össze, mellőzve a két frakció 1909 eleje óta folyó versengését a dinasztia kegyeiért. Ami azonban Justhnál múltból maradt súlyos politikai hiba, az Kossuth Ferencnél a politika lényege volt. Ferenc Ferdinánd műhelye 1909 novemberében megenyhült Justhtal szemben.

Nincs jele annak, hogy a november eleji Justh-irányzatú megmozdulások célul tűzték volna ki a párt kettészakítását, még kevésbé, hogy a többség kívánt volna kilépni a pártból. Az erődemonstráció összefért a párt régi, kétfrakciós hagyományaival. Holló még a párt vezérének nevezte Kossuth Ferencet; Justh inkább elégedett mérleget állított fel a koalíció kormányzásáról. A „plutokrácia” elleni erős agrárius akcentusú támadás elválasztotta Justhot a nagypolgárságtól, de bíráló véleményeiben már egy másik, kispolgári viszonyításrendszer is felsejlett.

Több hónapig folyó tárgyalások után azonban Ferenc József elvetette mind Justh, mind pedig Kossuth Ferenc kibontakozási tervét. A dualizmus ingatag rendszerében ekkor már veszélyesnek és jórészt szükségtelennek tartotta a csekélyebb engedményeket is. Ez után csak egy lehetőség maradt az udvar és magyar szövetségesei számara: újra a régi hatvanhetesek után kellett nézni. Amint erre utaltunk, a király 1909. július elején utasította Lukácsot, hogy a legnagyobb titokban kezdje meg egy hatvanhetes kormány előkészítését, ugyanakkor a másik kezével aláírta a régi Wekerle-kormány új kinevezését.

November elején csúcspontjára ért a függetlenségi párton belüli válság. A két frakció közötti ellentétek ekkorra szakadékká szélesedtek. Ezekben a napokban a két frakció külön programot állított össze a maga számára. November 7-én – egy és ugyanazon napon – Justh Makóra kísértette magát párthíveivel, ahol beszámolót tartott; Kossuth Ferenc pedig Budapesten hívott össze pártvacsorát. Ez alkalommal Justh mellé 115 képviselő, Kossuth mellé csupán 91 képviselő állott.

November 11-én a függetlenségi párt kettészakadása formálisan is bekövetkezett. Ezen a napon arról szavaztak, hogy a párt az önálló bank felállítását 1911. január 1-re kérje-e – amint ezt Justh kívánta – vagy pedig Kossuth álláspontjának engedve ne tűzzön ki határidőt. Kossuth leszavazásával beteljesedett a pártszakadás. Hasonló megoszlása már évekkel ezelőtt is előfordult, mégsem került sor szervezeti elkülönülésre. Ekkor azonban a Kossuth-frakció nyomban új pártot alakított, a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth-pártot. A pártszakításra tehát Kossuth Ferenc szánta el magát. Amíg többsége volt, óvakodott szakítást kezdeményezni. A kisebbséggel Kossuth Ferenc lépett ki és alakított új pártot, míg a törzspárti többség Justhot tette meg hivatalos vezérének. Az anyapártban Justh szilárd híveinél jóval többen maradtak: a képviselők „helyezkedtek”.

A tulajdonképpeni Justh-irányzat végleges pártbeli felülkerekedésének gátat vetett képviselői gárdájának, helyi vezetőinek társadalmi összetétele. Ebben uralkodó helyzetük volt a középbirtokos, az agrárkereskedő, § mezővárosi polgár, a kézműves és a gazdagparaszti elemeknek. Justh szűkebb irányzata tehát nem tudta maga mögött a nagybirtokosok és a városi tőkések többségét. És a függetlenségi párti friss és régi burzsoázia – megrekedt kézműves és kereskedő polgárság – csak akkor lesz majd befolyásosabb a politikában, amikor a háború az uralkodó osztályok egészének hangulatát megváltoztatja.

A szociáldemokrata párt legnagyobb sikerélménye a koalíciós kormány idején a függetlenségi párt kettéválása volt. A pártvezetőség pontos jellemzést adott a függetlenségi pártban kialakult helyzetről, miközben demokratikusabb politikára serkentette a Justh-pártot. 1909 decemberében Versecen alkalmilag közös szocialista és Justh-párti népgyűlésre került sor. A szociáldemokraták távolról sem elég kritikusan elemezték a szabadelvű párt megújhodását, de az általuk irányított népmozgalomnak fontos szerepe volt Khuen-Héderváry demokratikus taktikájának kikényszerítésében.

Tisza tekintélye 1909 őszén régi hívei, sőt részben ellenfelei körében magasabbra ívelt, mint bármikor korábban. A Tisza-reneszánsz 1910–1911-es szakasza általánosabb lehetett, de a szenzáció frisseségével 1909. november–decemberi „népszerűsége” hatott. Míg 1909 elején Tisza óhajtott belépni Andrássy pártjába, ősszel már Andrássy legfőbb gondja volt, hogy Tisza előkészületben levő pártjába belépve a maga pártját átmentse. A Tisza- kormány megalakulását 1909 novemberében főleg az akadályozta meg, hogy Tisza István „manővernek” tartotta Khuen-Héderváry választójogi ajánlatát, különösen miután az uralkodóval tárgyalva megtudta, hogy Ferenc József nem helyez súlyt arra, hogy a legradikálisabb megoldást keressék.

A király november 27-én magához hívatta Tisza Istvánt és felkérte a kormány megalakítására. Tisza elvileg nem zárkózott el ilyen feladat vállalása elől, de még nem tartotta elég érettnek a helyzetet arra, hogy nyíltan átvegye a vezetést. Khuen-Héderváry a közhangulatot jobban ismerve ragaszkodott a Fejérváry-kormány módszereinek részleges felhasználásához – a rájuk való nyílt hivatkozás nélkül –, és ehhez idővel elnyerte az uralkodó engedélyét. 1909 decemberében Khuen-Héderváry már érdemi tárgyalásokat folytatott egy tiszta hatvanhetes kormány megalakításáról. Biztosította Andrássyt, hogy az általános választójog programja ellenére nem rajong az általános és egyenlő szavazati jogért és szándékában áll ígéretét esetleg idővel megváltoztatni. Andrássy azonban, aki szívesen alakított volna kormányt Tiszával, csak támogatásáról biztosította Khuen-Héderváryt, és főleg a reformtól aggódott.

December közepén ismét Lukács László személye került előtérbe, aki igyekezett Justhot rábeszélni a régi hatvanhetesek és a Justh-csoport koalíciójának létrehozására. Justh hozzájárult volna, hogy kormányt alakítsanak két-három, a király által kinevezendő hatvanhetes miniszterrel együtt; vállalta a paktumot, Bosznia-Hercegovina annexióját és ennek következményeit is. Ellenszolgáltatásul kérte az önálló bankot és a pluralitás nélküli „általános” választójogot. A király e feltételeket most sem fogadta el. Ezt Justhnak személyesen is tudtára adta december 31-i kihallgatása alkalmával. Ami Justhot december végén Ferenc József fogadótermébe vitte, az sokkal inkább a politikai gondolkodás avultsága volt, mint Lukács megtévesztő eljárása.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

Az 1910. június elején megtartott választásokon a munkapárt 258, a Kossuth-párt 55, a Justh-párt 41 mandátumot szerzett. Ezen kívül 11 pártonkívüli függetlenségi – közéjük tartozott Károlyi Mihály is –, 21 Andrássy csoportjához tartozó, 13 néppárti, 8 nemzetiségi, 2 demokrata párti, 3 gazdapárti és 1 keresztényszocialista képviselő került be a képviselőházba. A választások tehát számszerűen is megerősítették a koalíció romjain előretörő Tisza-csoportot, a finánctőkével szoros kapcsolatban álló nagybirtokosok politikai pozícióit. A munkapárti képviselők egy része a bankok és iparvállalatok igazgatóságaiban is szerepelt; csupán a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál 24 újdonsült munkapárti képviselő érdekeltségét mutatták ki. Ferenc József elégedetten nyilatkozott a választásokról. „Régi óhajtásom, hogy a 67-es szabadelvű politika elégtételt kapjon. Örülök, hogy ez most a magyarországi választások során megtörtént. Bízom abban, hogy a magyar nemzet a jövőben is ragaszkodni fog Deák alkotásához.”[146]

Erényi Tibor

A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

Az új országgyűlés megnyitása és a trónbeszéd elhangzása után azok az illúziók is eloszlottak, amelyeket a szociáldemokrata vezetők az uralkodó választójogi hajlandósága iránt tápláltak. A csalódásnak Kunfi nyilvánosan is hangot adott. 1910 decemberében, a delegáció ülésszakát megnyitó Ferenc József Budapestre érkeztekor elmondott beszéde már a „Habsburg-legenda” végleges szétfoszlását jelezte.

Pölöskei Ferenc

A Justh-párt új orientációja és a baloldal szövetkezése

Justh tehát, aki korábban, több évtizedes politikai szereplése során – egy ideig a képviselőház elnökeként – kizárólag a parlamentarizmus kereteiben gondolkodott, most a nemzetietlennek bélyegzett szociáldemokrata párthoz közeledett. A közjogi kérdéseknél jelentősebbnek tartotta már a demokratikus reformokat és a politikai szabadságjogok védelmét. Bátran vállalta Tisza István ellenfelének szerepét a képviselőházban és azon kívül is. Ferenc Józsefnek pedig visszaadta a képviselőházi elnöksége idején kapott kitüntetést: a belső titkos tanácsosi rangot.

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

1912. november végén az uralkodó a külpolitikai viszonyokra és legfőbb hadúri jogaira hivatkozva, elrendelte a hadsereg létszámának felemelését, a tartalékosok és póttartalékosok egy részének behívása, illetve visszatartása útján.

Erényi Tibor

A munkásság harca az erősödő reakció és a háborús készülődés ellen

November 4-én Ferenc József Budapestre érkezése alkalmából a tüntető munkások a köztársaságot éltették.

Pölöskei Ferenc

A Tisza-kormány háború előtti belpolitikája

Lukács László lemondása után az uralkodó Tisza Istvánt nevezte ki miniszterelnökké. Bár a kormány összetételében kevés változás történt, politikája mégis egységesebbé, keményebbé vált, megszűnt az ellenzékkel való mindenféle kompromisszum lehetősége. Tisza programbeszédében kilátásba helyezte a közélet „konszolidációjának” folytatását, ami a dualizmus további megmerevítését, a liberalizmus maradványainak további szisztematikus megszűnését jelentette. Az utolsó békeév eseménydús tábláján a minisztertanácsi ülések feltűnően jelentős helyet foglaltak el. Az érdemleges viták a kormány tanácskozásain folytak. A miniszterelnökben felmerült az aggodalom: a laza szerkezetű kormánypárt megérti-e és követi-e a szűk vezető testületeket, a pártvezetőség és kabinet rendeletet rendeletre halmozó intézkedésdömpingjét? S a közeledő választások – az új választójogi szabályozás ellenére – nem okoznak-e csalódásokat, nehézségeket a munkapárt számára? A kormány bázisának kiszélesítése érdekében a párt széles körű szervezésére és a kormány politikájának megmagyarázására biztatta híveit. Elsősorban földbirtokosok, jegyzők, papok és tanítók megnyerésére és felhasználására kérte őket.

Tisza – amint említettük – a kormánypolitikusok közül elsőként ismerte fel a dualista rendszert bukással fenyegető reális veszélyeket. E felismerésből fakadt konok makacssága, ezért vállalta a házelnökséget, majd a miniszterelnökséget is. Félt a trónváltozástól, s még Ferenc József idejében, vele egyetértésben akarta megszilárdítani a Monarchia kül- és belpolitikai helyzetét.

Tisza István nemzetiségi politikája

A trialista koncepciót azonban kezdettől gyengítette konzervatív dinasztikus jellege. Gyakorlati megvalósítását pedig eleve illuzórikussá tette a magyar uralkodó osztályok és Ferenc József dualizmusféltése.

Szabó Miklós

Új festővilág teremtése: Csontváry, Gulácsy

Csontváry groteszk magánpróféta. Politikai nézeteit egy világ választja el a művészeti forradalom táborának demokratizmusától. A népi-nemzeti reakció eszmei alapján áll és eredetileg művészeti feladatát is a nemzetkarakter művészi kifejezésének szolgálatába kívánta állítani. Fantasztikumba csapó lojalitással csügg az uralkodón, a mindennapi kormányon.

Katus László

A Khuen-Héderváry rezsim és a közjogi ellenzék hanyatlása

Kétségtelen, hogy Khuen-Héderváry néhány vitás kérdésben – elsősorban a közös intézmények hivatalos nyelvét illetően – a horvát álláspontot képviselte. Bánffy az uralkodóhoz intézett felterjesztésében ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy „Horvátország országos kormányát különvált politikai vezetés alatt álló s mintegy önálló állami kormányzatnak”[147] el nem ismerheti, s igyekezett növelni a magyar kormány közvetlen ellenőrzését és befolyását a horvát autonóm ügyekben. A király azonban semmilyen változtatásba nem egyezett bele, s a bán személyéhez is ragaszkodott.

A horvát nemzeti mozgalom „új kurzusa”

A század végén lépett a horvát közélet porondjára a magát „haladó” vagy „realista ifjúságnak” nevező fiatal értelmiségi csoport, amely az ellenzéki pártok diákmozgalmából nőtt ki. 1895 októberében, a király zágrábi látogatásakor tüntetést rendeztek, letépték a magyar zászlókat.

A trialista törekvések erősödése és kudarca

A Monarchia egyesült jogpártjainak gyűlése, amelyet az egykorú sajtó „trialista országgyűlésnek” nevezett, 1912 elején 55 képviselő aláírásával memorandumot intézett az uralkodóhoz és a trónörököshöz. A horvát államjogi tradíciókra és az 1861. évi februári pátensre hivatkozva azt kívánták, hogy az uralkodó hívja egybe a horvát országok: Horvátország, Dalmácia, Isztria és Bosznia-Hercegovina képviselőit Zágrábba. E nagyhorvát országgyűlés feladata az lett volna, hogy az uralkodóval egyetértésben szabályozza Horvátország belső viszonyait és a Monarchiához való kapcsolatát. Bécsben azonban a szuverén horvát államiság és függetlenség hangsúlyozását bizalmatlansággal fogadták.

A horvát–szerb koalíció kompromisszuma és a jugoszláv nemzeti egységtörekvések jelentkezése

A király 1912. március 31-én felfüggesztette a horvát alkotmányt, s Cuvajt királyi biztossá nevezte ki. A gyülekezési jogot felfüggesztették és bevezették az előzetes cenzúrát.

Diószegi István

A Monarchia és az első Balkán-háború

A kritikus helyzetben a konzervatív szolidaritás eszmeköréből keletkezett a mentő ötlet: az osztrák–orosz ellentéteket az uralkodók közötti közvetlen kapcsolat létrehozása útján kell elsimítani. Gottfried Hohenlohe, a volt pétervári katonai attasé 1913 januárjában megbízást kapott, hogy személyesen tolmácsolja a cárnak Ferenc József egyezkedési készségét. II. Miklósban mély benyomást keltett a dinasztikus kor atmoszféráját felelevenítő uralkodói gesztus. A cári udvarban is rádöbbentek, hogy a külkapcsolatokban mindennél előbbre való a monarchista szolidaritás. A Habsburgok és a Romanovok végtére is nem ránthatnak kardot egymás ellen a szerbek és az albánok nemzeti torzsalkodása miatt. A Hohenlohe-misszió eredményeként 1913 februárjában megállapodás jött létre Ausztria–Magyarország és Oroszország között. Szerbiát elzárták az Adriától és más albán területtel kompenzálták, a két nagyhatalom pedig visszaállította csapatainak békelétszámát. A háborús készültség 1913 márciusában feloldódott, és úgy látszott, hogy a konzervatív szolidaritás átsegít a nacionalizmus és a hatalmi vetélkedés zátonyain.

Az erőviszonyok eltolódása a második Balkán-háború idején

Berchtold nem látott semmiféle kibontakozást és – hivatalba lépése után ki tudja hányadszor – újra benyújtotta lemondását. Az uralkodó azonban ragaszkodott a külügyminiszter személyéhez, rajta keresztül még mindig a román–bolgár viszonylat rendezésében reménykedett. Berchtold leváltása különben is a gyengeség nyílt bevallása lett volna.

Galántai József

A szarajevói merénylet

Az uralkodó főhadsegéde, Paar gróf, aki jól ismerte az egész terv hátterét, az indulás napján bizalmasan úgy nyilatkozott, hogy a trónörökös nem szívesen utazik, de megteszi a „külpolitikai helyzetünkre való elutasíthatatlan tekintettel; szembeötlően meg kell mutatni, hogy mi vagyunk az urak Boszniában. Ez a célja a csapatok koncentrálásának és a trónörökös pár reprezentatív látogatásának Szarajevóba. Mindebből Szerbiának meg kell tanulnia, hogy soha és semmikor sem nyújthatja ki ide a kezét.”[148]

A trónörökös június 28-án látogatott el a tartomány székhelyére, Szarajevóba. (Június 28. szerb nemzeti gyászünnep. 1389-ben ezen a napon – Szent Vitus napján – verte meg a török a szerb sereget a rigómezei csatában.) Bevonulásakor előbb sikertelen bombamerényletet követtek el ellene, majd egy boszniai szerb diák, Gavrilo Princip revolverével őt és hitvesét megölte. A merénylők gondolatvilágát, Monarchia iránti gyűlöletét a bosnyák valóság; politikai öntudatukat az ”Ifjú Bosznia” mozgalom alakította. Ez az illegális mozgalom nem rendelkezett centralizált hierarchikus szervezettel, s nem volt írott programja, sem statútuma. A boszniai középiskolák diákjainak titkos összejöveteleiből alakult ki, amelyekben főleg paraszti származású szerb diákok vettek részt. Ezeknek a titkos diáktársaságoknak lazán összekapcsolódó csoportjai alkották a mozgalmat.

Az „Ifjú Bosznia” része volt a Monarchián belüli és kívüli délszláv ifjúság nacionalista mozgalmának, amely a Habsburg birodalom elpusztítására irányult. Az „Ifjú Boszniának” azonban e nagy és sok irányú mozgalmon belül sajátos színezete volt. Egy visszamaradt és gyarmati körülmények közt élő társadalomban a „primitív lázadást” képviselte, mely a harc módszereit tekintve az orosz szociálforradalmárok példájára hivatkozva nagy fontosságot tulajdonított az elnyomó hatalom vezetői elleni merényleteknek.

A Balkán-háborúk után mind több szó esett köreikben egy hatásos merénylet szükségességéről. Ki Ferenc Józsefre, ki Ferenc Ferdinándra, mások Potiorek táborszernagyra gondoltak, aki 1911 óta a tartomány kormányzója volt.

Háborús döntés Bécsben

A teljes cikk.

Tisza István és a háború

Tisza másnap az uralkodóhoz küldött újabb memorandumában ismét kifejtette nézetét: „Egy általunk provokált háborút valószínűleg nagyon kedvezőtlen feltételek mellett kellene végigküzdenünk, míg a leszámolásnak későbbi időre halasztásával, ha ezt az időt diplomáciailag jól használjuk ki, az erők arányának javulását érhetnők el.”[149] Legfőképpen most is a várható román támadás aggasztotta. A július 8-i memorandum mellékletében – az „Oroszország, Szerbia, Románia elleni háború” katonai viszonyait taglalva a vezérkartól kapott adatok alapján – számítása szerint az orosz frontra annyi erőt kell küldeni, hogy a többivel a szerb hadsereget éppen csak fel tudják tartani, ”miközben az előnyomuló román hadsereggel szemben nem tudunk komoly ellenállást kifejteni”. Ha tehát az oroszok ellen nem sikerül gyors győzelmet elérni, és ezáltal az ottani hadsereg egy részét a szerbek és a románok ellen átdobni; akkor „a román hadsereg benyomul Erdélybe, a románlakta vidékeken felkelés tör ki, és a Szerbia ellen harcoló hadseregünket oldalba és hátha támadják. Ennek a hadseregnek egész biztos veresége utat nyit az ellenség előtt Budapest és Bécs felé, s eldönti az egész hadjáratot.”[150]

Tisza néhány nappal később, július 10-e és 14-e között megváltoztatta álláspontját. Az ultimátumot fogalmazó július 14-i megbeszélésen már egyáltalán nem fékezte a Szerbia elleni háború kirobbantóit, ellenkezőleg, velük teljesen egyetértett és közéjük állott. Berchtold megelégedéssel jelenthette az uralkodónak: „a Szerbiával szemben támasztandó követelések tekintetében teljes megegyezés jött létre… A Belgrádhoz intézendő jegyzék ma megállapított szövege olyan, hogy egy háborús döntés valószínűségével számolni kell.”[151]

A háború és a politikai ellenzék

A magyarországi görögkeleti szerb egyház püspökei a merénylet után felkérték Tiszát, hogy tolmácsolja lojalitásukat az uralkodó előtt.

A nemzetiségek

Mețianu – majd a többi román főpap, akiknek a levél másolatát Tisza megküldte – szeptember 23-i válaszában üdvözölte a miniszterelnök kezdeményezését. Tisza november 8-án a sajtóban nyilvánosságra hozta a levélváltást. Ezzel egyidejűleg a kormány rendeletileg engedélyezte a román nemzeti színeknek a magyarral együtt való használatát. Az uralkodó pedig amnesztiát adott a politikai okokból elítélt románoknak.

Parlamenti vita a békéről

A németek új, nagyszabású támadó haditerven dolgoztak és a megegyezéses béke gondolatát határozottan visszautasították. Vilmos császár 1915. november 29-i bécsi látogatásának éppen az volt a célja, hogy a megegyezéses békére hajlandónak mutatkozó Ferenc Józseffel egységes álláspontra jusson. 1915 őszén ugyanis a központi hatalmak svéd és svájci közvetítéssel, valamint a szociáldemokratákon keresztül tapogatóztak az antant békefeltételei után, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy Elzász és Lotaringia átengedése elengedhetetlen feltétel, a németek erre hivatkozva elvágták a további kapcsolatokat.

Katonai kudarcok

Július 7-én Tisza memorandumot terjesztett az uralkodó elé, amelyben Románia beavatkozásának valószínűségére utalva kívánta, hogy bármennyire szükség van is minden erőre az oroszok ellen, erősítsék meg valamelyest az erdélyi határ védelmét; továbbá vegyék rá Bulgáriát, odaígérve Szerbia jelentős részét, hogy nagyobb erőt tömörítsen romániai határán.

Ferenc József halála és Károly trónra lépése

A teljes cikk.

L. Nagy Zsuzsa

Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás

Horthy Miklós a Monarchia haditengerészeténél kezdte pályafutását, melynek során végül is ellentengernagyi rangot ért el, miközben 4 esztendőn át Ferenc József szárnysegéde is volt.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Gjuro (Djuro) Šurmin, A horvátok és magyarok 1848-ban és 1849-ben. Croatia, 1906. 40.
  2. Császári pátens, Olmütz, 1848. december 15. Országos Levéltár Gyűjtemények, 1848–49-i és emigrációs nyomtatványok. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 551. sz.
  3. Így a püspöki kar Pesten, 1849. január 20-án kibocsátott pásztorlevele. Közölve: ugyanott II. 376–378.
  4. Erről Kulmer ír egyik Jellačićhoz intézett levelében. Idézi: Gjuro (Djuro) Šurmin, A horvátok és magyarok 1848-ban és 1849-ben. Croatia, 1906. 40.
  5. Idézi: Thim József, A magyarországi 1848–49-iki szerb fölkelés története. 1. Budapest, 1940. 345.
  6. Idézve: ugyanott I. 346.
  7. Idézve: ugyanott I. 345.
  8. Görgei Rigyigerhez, Arad, 1849. augusztus 11. Közli: Horváth Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben. III. Pest, 1872. 488.
  9. Lásd az 1852. május 27-i sajtórendtartást és bizalmas végrehajtási utasítását. Magyar Országos Levéltár D. 191. Helytartótanács. Elnöki, személyesen kezelt iratok 1865. II-15-49204.
  10. Idézi: Berzeviczy Albert, Az absolutizmus kora Magyarországon. 1849–1865. I. Budapest, 1922–1937. 148.
  11. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 100.
  12. (Eötvös József), Die Garantien der Macht und Einheit Oesterreichs. Leipzig, 1859. 215.
  13. Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Kiadta Angyal Dávid. Budapest, 1925. 132.
  14. Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942. 762„ 766.
  15. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: OL) R 90. (Kossuth-gyűjtemény) I. 516.
  16. A haditörvényszék hirdetményének fényképét közli: Lukács Lajos, Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849–1867. Budapest, 1955. 144–145.
  17. Pesti Napló, 1859. április 30.
  18. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 34.
  19. Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867. Iratok. Kiadta Sashegyi Oszkár. Budapest, 1959. 285.
  20. Idézi: Carl Graf Lónyay, Ich will Rechenschaft ablegen! Die unbewusste Selbstbiographie des Generals Benedek. LeipzigWien, 1937. 197–198. (Fordítás a német eredetiből).
  21. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 56.
  22. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 102.
  23. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 52.
  24. Idézi: Josef Redlich, Das Österreichische Staats- und Reichsproblem. I. Leipzig, 1920–1926. 808. (Fordítás a német eredetiből).
  25. Lukács Móricz munkái. II. Budapest, 1894. 386.
  26. Jókai Mór, Cikkek és beszédek. VI. Összeállította Láng JózsefRigó LászlóKerényi Ferenc. Budapest, 1975. 50–51.
  27. Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942. 693.
  28. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888.
  29. Delejtű, 1861. június 11.
  30. Országos Levéltár D 186. Kancellária elnöki titkos iratok, 1862–6.
  31. Közli: Deák Ferenc beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. III. 2. kiadás Budapest, 1903. 302–351
  32. Pesti Napló, 1861. április 18.
  33. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 569.
  34. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. III. Budapest, 1903&nndash;1918. 318–319. (Fordítás a német eredetiből).
  35. Országos Levéltár D 186. Kancellária, elnöki titkos iratok, 1864 – 3.
  36. Deák Ferenc, Adalék a magyar közjoghoz. Pest, 1865. 162.
  37. Idézi: Ferenczi Zoltán, Deák élete. II. Budapest, 1904. 415416.
  38. Deák Ferenc, Adalék a magyar közjoghoz. Pest, 1865. 4.
  39. Magyar fordítását közli: Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. III. 2. kiadás (továbbiakban: Deák Ferencz beszédei) Budapest, 1903. 383., 388.
  40. Ugyanott III. 391.
  41. Ugyanott III. 395.
  42. Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848–1867. VI. Abteilung. Das Ministerium Belcredi. 1. (Bearb. von Horst Brettner-Messler) Wien, 1971. 4. (Fordítás a német eredetiből).
  43. Közli: Országgyűlési Emlékkönyv … Szerkesztette Farkas Albert. Pest, 1867. 59–60.
  44. Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 572.
  45. Az 1865-ik évi deczember 10-re hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. Szerkesztette Greguss Ágost. I. Pest, 1866. 305.
  46. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 335.
  47. Wertheimer Ede, Gróf Andrássy Gyula élete és kora. I. Budapest, 1910. 416.
  48. Acktenstücke zur Geschichte des kroatisch-slavonischen Landtages und der nationalen Bewegung vom Jahre 1848. Mit einem Anhange, erhaltend: Die wichtigsten Landtags-Akten vom Jahre 1861. Hrsg. von Stephan Pejaković. Wien, 1861. Anhang 42.
  49. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 422.
  50. Ugyanott 429.
  51. Kossuth Lajos iratai. VIII. 226.
  52. Ugyanott 387.
  53. M. Kondor Viktória, idézett mű, 139.
  54. Ghyczy Kálmán naplója. Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára. MS 4851 1 362.
  55. A Hon, 1877. január 2.
  56. Az 1878. május 2-i minisztertanács jegyzőkönyve. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek).
  57. Apponyi Albert, Emlékirataim. Ötven év. Ifjúkorom – Huszonöt év az ellenzéken. Budapest, 1922. 99.
  58. Az 1878. június 13-i minisztertanács jegyzőkönyve. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek.
  59. Albert von Margutti, Kaiser Franz Joseph. WienLeipzig, 1924. 234.
  60. Idézi: Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. I. Budapest, 1934. 206.
  61. 1867:XII. tc. 11. §. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. 335.
  62. Nemzet, 1889. február 18.
  63. Kossuth Lajos iratai. X. Budapest, 1904. 320.
  64. Bánffy Dezső miniszterelnök 1898. december 18-i felterjesztése az uralkodóhoz. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. II. 1892–1900. Budapest, 1956. 738.
  65. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 301–302.
  66. Emlékirat. A román választók képviselőinek Nagyszebenben… tartott egyetemes értekezlete megbízásából… Nagyszeben, 1882. 12.
  67. Ugyanott, 1890. február 22.
  68. Ugyanott 1890. március 16.
  69. Magyar Törvénytár. 1889–1891. évi törvénycikkek. Budapest, 1897. 284.
  70. Moritz Csáky, Der Kulturkampf in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 76.
  71. Országos Levéltár, Miniszterelnökség iratai, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1892. február 24.
  72. XIII. Leó pápa levele Ferenc Józsefhez, 1890. július 3. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 385.
  73. Szapáry levele Ferenc Józsefhez, 1890. december 18. Országos Levéltár Miniszterelnökség iratai, 1890, 3973.
  74. Moritz Csáky, Der Kulturkamp in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 77,
  75. Országos Levéltár, Kabinettsarchiv, Geheimakten. Pápay hagyaték (továbbiakban: Pápay hagyaték). Karton 23. A memorandumot kivonatosan közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 163–166.
  76. Országos Levéltár, Miniszterelnökség iratai, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1892. október 17.
  77. Képviselőházi napló 1892–1892. VI. Budapest, 1892. 155–156.
  78. Moritz Csáky, Der Kulturkampf in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 101
  79. Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 260–261.
  80. Ugyanott 268.
  81. Országos Levéltár, Pápay hagyaték. Karton 23. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 392.
  82. A katolikus nagygyűlés Budapesten 1894. január 16-ikán. Budapest, 1894. 20.
  83. A katholikus nagygyűlés határozatai. Magyar Állam, 1894. január 17.
  84. Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára, Thallóczy Lajos naplófeljegyzései (továbbiakban: Országos Széchenyi Könyvtár, Thallóczy-napó. Quart. Hung. 2459. I. 469.
  85. Ugyanott 289.
  86. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Ministerium des Äußern. Politisches Archiv. Interna. Liasse XXXI. 250–251.
  87. Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Thallóczy-napló. Quart. Hung. 2459. I. 482.
  88. Ferenc József távirata Kálnokynak, 1895. január 11. Országos Levéltár. Kabinettsarchiv, Geheimakten. Pápay hagyaték (továbbiakban: Országos Levéltár, Pápay hagyaték). Karton 24.
  89. Gyulai D. Kálmán, Losonczy Bánffy Dezső élete. Marosvásárhely, 1913. 16.
  90. Országos Levéltár Pápay hagyaték. Karton 24. Közli: Hanák Péter, Iratok az 1894–95. évi magyar kormányválság történetéhez. Történelmi Szemle, 1959. 3–4. sz. 347–348.
  91. Kállay Béni levele Khuen-Héderváry Károlynak, 1895. március 11. Országos Levéltár, Kállay Béni iratai. LII. cs. 12. tétel.
  92. Salacz Gábor, Az Agliardi-affaire. Budapest, 1941. 6.
  93. Szekfű Gyula, Magyar történet. 3. kiadás, V. Budapest, 1936. 507.
  94. Ugyanott 168.
  95. Idézi: Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. II. Budapest, 1934. 20–21.
  96. Ábrányi Emil, Szergiusz. A Nap, 1905. február 19.
  97. Ugron Gábor, Haldoklik a zsarnokság. Ugyanott, 1905. november 10.
  98. Andrássy Gyula, Az 1867-i kiegyezésről. Budapest, 1896, 293–294.
  99. [Ifjabb Andrássy Gyula|Andrássy Gyula]] nyílt levele választóihoz. Budapesti Hírlap, 1904. november 24.
  100. Országos Levéltár (továbbiakban: Országos Levéltár) Kabinettsarchiv. Geheimakten. Daruváry-hagyaték (továbbiakban: Daruváry-hagyaték). Karton 25. Tisza István április 24-i jelentése.
  101. Országos Levéltár, Daruváry-hagyaték. Karton 25. Fejérváry június 8-i jelentése.
  102. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. III. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1937. 577.
  103. Ugyanott 592.
  104. Lányi Bertalan, A Fejérváry-kormány. (1905. június 18.—1906. április 8.) Budapest, 1909. 16.
  105. Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Budapest, 1927. 186.
  106. Népszava, 1905. augusztus 1-i beszámolója alapján idézi: Mucsi Ferenc, A Kristóffy—Garami paktum. Budapest, 1970. 62.
  107. Ugyanott, 75–76.
  108. Apponyi 1905. augusztus 21-i soproni beszédéből idézi: Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Budapest, 1927. 200.
  109. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Ministerium des Äußern. Politisches Archiv, Gemeinsame Ministerrath-Konferenz. P. Z. 450. K. Z. 38.
  110. Ugyanott.
  111. Ady Endre, Ismeretlen Korvin-kódex margójára. (In: Ady Endre Összes prózai művei VII. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1968. 16–18.
  112. Idézi: Király István, Ady Endre. I. Budapest, 1970. 111.
  113. Gołuchowski feljegyzése Ferenc Józsefhez, 1905. augusztus 20. Országos Levéltár Daruváry-hagyaték. Karton 25.
  114. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 358–359.
  115. Forrongás Tolnában. Pécsi Napló, 1905. szeptember 14. Közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 365.
  116. Szegedi Napló, 1905. szeptember 15-i híre alapján közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 366.
  117. Pécsi Napló, 1905. szeptember 16-i híre alapján közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 366.
  118. Ugyanott.
  119. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. (Emlékek és élmények). Budapest, 1946. 156.
  120. Idézi: Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. II. Budapest, 1934. 97.
  121. Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Budapest, 1927. 259.
  122. A kormány 1905. december 1-i jelentése. Országos Levéltár Daruváry-hagyaték. Karton 25.
  123. A moszkvai asszonyok. Nőmunkás, 1905. december 31.
  124. Ady Endre, Földindulás. (In: Ady Endre Összes prózai műve, VII. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1968. 83–84.
  125. Horváth József, Az 1905/6. évi vármegyei ellenállás története. Budapest, 1907.
  126. Fejérváry levele Ferenc Józsefhez, 1906. I. 20. Országos Levéltár, Daruváry-hagyaték. Karton 25.
  127. A koalíció vezérlő bizottságának kiáltványa az országgyűlés feloszlatásával kapcsolatban, 1906. február 27. Országos Széchényi Könyvtár, Aprónyomtatvány- és plakáttár. 1906.
  128. Kossuth Ferenc levele öccsének, Kossuth Lajosnak, 1906. április 21. Közli: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. szám 344.
  129. Országos Levéltár Földművelésügyi Minisztérium iratai, elnöki. 1127 – 1906.
  130. Országos Levéltár Miniszterelnökség. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1906. február 16.
  131. Országos Levéltár. Andrássy család levéltára. Ifj. Andrássy Gyula iratai. Andrássy-napló (továbbiakban Országos Levéltár, Andrássy-levéltár Andrássy-napló). 1907. június 12.
  132. Országos Levéltár, Andrássy-levéltár, Andrássy-napló. 1906.
  133. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. III. 1955. 467.
  134. Mocsáry Lajos levele Mezei Ernőhöz. Keltezés nélkül (1906). Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár. Levelestár.
  135. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XV. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1908. 127.
  136. Ugyanott, 143.
  137. Ugyanott, 145.
  138. Ugyanott, 162.
  139. Ugyanott, 180.
  140. Ugyanott, 97.
  141. A bécsi hazaárulás. Népszava, 1908. szeptember 29.
  142. Ugyanott.
  143. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 345.
  144. Ugyanott, 347.
  145. Országos Levéltár Kabinettsarchiv. Geheimakten. Daruváry-hagyaték. Karton 27.
  146. Az uralkodó nyilatkozatai. Magyarország, 1910. június 5.
  147. Bánffy Dezső 1898. március 5-i felterjesztése az uralkodóhoz. Országos Levéltár, Miniszterelnökség levéltára, 1898–XVII–1685.
  148. Albert Freiherr von Margutti, Kaiser Franz Joseph. Persönliche Erinnerungen. WienLeipzig, 1924. 137.
  149. Ugyanott, 372.
  150. Ugyanott, 374.
  151. Ugyanott, 447–448.

Művei

Irodalom

továbbá Karl Uhlirz und Mathilde Uhlirz, Handbuch der Geschichte Österreichs und seiner Nebenländer Böhmen und Ungarn (GrazWienKöln, 1963) második kötete. A mű első kiadása a két világháború között jött létre és elsősorban rendkívül gazdag bibliográfiai útmutatásai miatt ma is hasznavehető. Az 1963. évi kiadás az elsőnek lényegében változatlan kiadása. Szemlélete Habsburg-birodalom központú, és a Ferenc József alatti hivatalban levő állami tisztviselők gondolkodásmódjat tükrözi.

A békepártiak Ferenc Józsefhez intézett hűségnyilatkozatáról megemlékezik Andics, Kossuth harca.

A Ferenc József személyiségével és működésével foglalkozó számtalan kiadvány közül a következőket emeljük ki: Franz Joseph I. in Seinen Briefen. Hrsg. von O. Ernst (WienLeipzigMünchen, 1924); J. Redlich, Kaiser Franz Joseph von Österreich (Berlin, 1928); Briefe Kaiser Franz Josephs I. an Seine Mutter 1838–1872. Hrsg. von F. Schnürer (München, 1930); A. Novotny, Kaiser Franz Joseph und Seine Zeit … (Wien, 1954); Briefe Kaiser Franz Josephs an Kaiserin Elisabeth 1859–1898. I–II. Hrsg. von G. Nostitz-Rieneck (WienMünchen, 1966); F. Engel-Janosi, Der Monarch und Seine Ratgeber (In: Probleme der Franzisko-Josephinischen Zeit 1848–1916. Hrsg. von F. Engel-Janosi und H. Rumpler. Wien, 1967).

Ferenc József személyére: Joseph Redlich, Kaiser Franz Joseph von Österreich (Berlin, 1929); Egon Caesar Conte Corti, Mensch und Herrscher (Graz, 1952); Alexander Novotny, Franz Joseph I. An der Wende vom alten zum neuen Europa (GöttingenFrankfurtZürich, 1968).

Ferenc József személyére és uralkodói tevékenységére a legjobb összegezés Joseph Redlich életrajza: Kaiser Franz Joseph von Österreich (Berlin, 1928); továbbá Albert Frh. v. Margutti, Kaiser Franz Joseph. Persönliche Erinnerungen (Wien, 1924); Alexander Freiherr von Spitzmüller-Harmersbach, Franz Joseph und der Dualismus (In: Erinnerungen an Franz Joseph I. Kaiser von Österreich, Apostolischer König von Ungarn. Hrsg. von Eduard Ritter v. Steinitz, Berlin, 1931); Heinrich Srbik, Franz Joseph I. Charakter und Regierungsgrundsatze (Wien, 1949). A magyar szerzők munkái közül említést érdemelnek: Márki Sándor, I. Ferenc József király élete (Budapest, 1907); Albert Apponyi, Franz Joseph als König von Ungarn (In: Erinnerungen an Franz Joseph. I. Hrsg. von Eduard Ritter v. Steinitz, Berlin, 1931); Török Pál, I. Ferenc József (Századok, 1931. 2 közlemény); Perlaky Lajos, I. Ferenc József (Budapest, 1938). Lásd még Briefe Kaiser Franz Josephs an Frau Katherine Schratt. Hrsg. von Jean Bourgoing (Wien, 1949).

Az új kutatásokon alapuló megállapítások adatait – így Tisza Kálmán bukásának magyarázatát, a Szapáry-kormány „reformpolitikájának” motivációját, az uralkodóhoz írt felterjesztéseket, a közigazgatási reform előkészítésére vonatkozó új szempontokat – főként a magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, a közös minisztertanácsi jegyzőkönyveknek az Országos Levéltár Filmtárában őrzött mikrofilmkópiaiból, a Miniszterelnökség elnöki irataiból, a Pápay-hagyatékból (23. doboz), továbbá Thallóczy Lajos naplófeljegyzései című kéziratos munkából (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Quart. Hung. 2459, illetve Fol. Hung. 1637) merítettük.