Ferenc király

A Múltunk wikiből

Habsburg–Lotaringiai Ferenc József Károly, németül Erzherzog Franz Joseph Carl von Österreich

Firenze, 1768. február 12. – Bécs, 1835. március 2.
1792-től Ausztria uralkodó főhercege;
Ferenc néven magyar király;
II. Ferenc néven német-római császár és cseh király;
1804-től I. Ferenc néven osztrák császár.
Wikipédia
Német-római császár és német király, majd osztrák császár, magyar és cseh király, lombard-velencei király
1790. február 25.
II. Lipót utasítja Ferenc főherceget, hogy kezdje meg a koronázó országgyűlés előkészítését.
1792 március 1.
II. Lipót király halála. I. Ferenc király lép trónra.
1792 március 3.
I. Ferenc Franz de Paula Colloredót kabinet- és konferenciaminiszterré nevezi ki.
1792 március 15.
I. Ferenc május 20-ra Budára összehívja a koronázó országgyűlést.
1792 március 27.
Dumouriez francia külügyminiszter felszólítja I. Ferencet, hogy mondja fel a Franciaország ellen kötött porosz–osztrák szövetséget.
1792 április 10.
I. Ferenc betiltja Martinovics Ignác Oratio ad proceres című röpiratát.
1792 április 20.
Franciaország hadat üzen I. Ferencnek, Magyarország és Csehország királyának.
1792 május 5.
Budán Kelemen László társulata rendszeres magyar nyelvű színházi előadásokat kezd.
1792 május 18.
Az orosz hadsereg betör Lengyelországba.
1792 május 24.
Budán összeül a magyar országgyűlés.
1792 június 6.
I. Ferencet Budán magyar királlyá koronázzák.
1792 június 16.
Az országgyűlés a francia háború céljaira megszavaz 5000 újoncot, 1000 lovat és 4 millió forint hadisegélyt.
1792 június 18.
Az országgyűlés feliratban kéri az Illír Udvari Kancellária megszüntetését.
1792 június 20.
Az országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében kéri, hogy a nyelv oktatása legyen kötelező, s a Magyar Királyi Helytartótanács a magyarul író törvényhatóságoknak e nyelven válaszoljon.
1792 június 22.
I. Ferenc jóváhagyja az országgyűlés nyelvi kívánságait, s engedélyezi, hogy a diéta feliratai hasábosan kétnyelvűek legyenek.
1792 június 26.
I. Ferenc szentesíti az 1792. évi törvényeket.
1792 június 27.
Befejeződik a magyar országgyűlés.
1792 június 29.
I. Ferenc feloszlatja az Illír Udvari Kancelláriát.
1792 augusztus 3.
I. Ferenc a határőrvidék kormányzatát az Udvari Haditanács alá rendeli.
1792 augusztus 10.
Párizsban megdöntik a francia királyságot.
1792 augusztus 19.
I. Ferenc felmenti hivatalából Wenzel Anton Kaunitz államkancellárt. Ideiglenesen Philip Cobenzl veszi át az államkancellaria (Staatskanzlei) vezetését.
1792 szeptember 20.
A valmyi ütközetben a francia hadsereg megállítja a porosz előrenyomulást.
1792 szeptember 21.
A Konvent kikiáltja a Francia Köztársaságot.
1792 szeptember 25.
A Magyar Királyi Helytartótanács által a vegyes házasságokról kiadott rendelet visszaállítja a protestáns fél részéről jövendőbeli gyermekeik katolikus neveléséről adott reverzálisokat.
1792 október 7.
Martinovics Ignác megírja Ferenc császárhoz intézett nyílt levelét.
november 6.
A Jemappes-nál vívott ütközetben a francia hadsereg győzelmet arat az osztrákok felett.
1792 november 13. körül
Megjelenik Martinovics Ignác Status regni Hungariae anno 1792 című röpirata.
1792 december 1.
I. Ferenc elrendeli, hogy a magyar újságok csak a Wiener Diarium nyomán közölhetnek híreket a francia forradalom eseményeiről.
1793. január 14.
I. Ferenc rendelete megszigorítja a cenzúrát.
1793. január 21.
Párizsban kivégzik XVI. Lajos francia királyt.
1793. január 23.
Szentpéterváron Poroszország és Oroszország szerződést köt Lengyelország felosztásáról.
1793. január 29.
A kereskedelmi bizottság elkészíti munkálatát.
1793. február 1.
Franciaország hadat üzen Angliának és Hollandiának.
1793. március 18.
Neerwindennél az osztrák hadsereg győz a francia csapatok ellen.
1793. március 27.
Johann Amadeus Thugut veszi át a birodalom külügyeinek irányítását.
1793. április 12.
I. Ferenc rendelete mérsékelt vámot vet ki a Magyarországra eddig vámmentesen szállítható, az örökös tartományokból származó iparcikkekre.
1793. április 18.
I. Ferenc új cenzúraszabályzatot bocsát ki.
1793. április 23.
Megjelenik a Pánczél Dániel szerkesztette Bécsi Magyar Merkurius.
1793. június 2.
Párizsban a jakobinusok veszik át az uralmat.
1793. június 10.
Abaúj vármegye közgyűlése feliratban tiltakozik a cenzúrarendeletek ellen.
1793. június 25.
I. Ferenc királyi jognak nyilvánítja a nyomdák engedélyezését, s eltiltja az engedély nélküliek működését.
1793. augusztus 10.
Hajnóczy József megünnepli a francia királyság bukásának évfordulóját.
1793. augusztus 15.
I. Ferenc országgyűlésen kívül kér termény- és pénzsegélyt a háború folytatása érdekében.
1793. augusztus
Martinovics Ignác magyar alkotmánytervezetet készít, s megírja Monitum ad Hungaros című röpiratát.
1793. szeptember 6–8.
A handschoote-i ütközetben a franciák győzelmet aratnak az angol–holland hadsereg ellen.
1793. szeptember 9.
Gömör vármegye közgyűlése feliratban tiltakozik a cenzúrarendeletek ellen.
1793. október 16.
A wattignies-i csatában a francia hadsereg győz az osztrák csapatok ellen.
1793. október 30.
Zemplén vármegye közgyűlése törvénytelennek nyilvánítja és eltiltja az országgyűlésen kívüli önkéntes segélymegajánlást.
1793. november 11.
I. Ferenc szigorúan megtiltja a cenzúrázatlan könyvek eladását.
1794. január 27.
I. Ferenc megrója a sajtószabadság mellett felíró megyéket. Rendeleteit nem hajlandó visszavonni.
1794. január
Megalakul a Diana Vadásztársaság, az erdélyi ellenzéki nemesség társasága.
1794. március
Lengyelországban felkelés tör ki Oroszország ellen.
1794. április 14.
Kirobban a varsói felkelés.
1794. április 20.
Zágrábban szabadságfát állítanak fel.
1794. május 14.
A piskolti röpirat felszólítja a megyéket, hogy szövetkezzenek az Ausztriai Ház uralmának megdöntése érdekében.
1794. május
Martinovics Ignác megkezdi a Reformátorok Társasága és a Szabadság és Egyenlőség Társasága szervezését.
Martinovics Ignác megírja a titkos társaságok kátéit.
Verseghy Ferenc magyarra fordítja a Marseillaise-t.
1794. június 26.
A fleurusi ütközetben a franciák döntő vereséget mérnek az osztrák csapatokra.
1794. július 7.
A nagykárolyi főispáni beiktatáson találkozik a felvidéki s erdélyi, a magyar demokratikus mozgalomhoz kapcsolódó ellenzéki vezérkar.
1794. július 23–24.
Bécsben elfogják a demokrata szervezkedés tagjait.
1794. július 24.
A bécsi demokratikus szervezkedés tagjai között letartóztatják Martinovics Ignácot.
1794. július 25.
I. Ferenc udvari vizsgáló bizottságot nevez ki a bécsi demokrata szervezkedés körülményeinek felderítésére.
1794. július 28.
Párizsban megbukik a jakobinus diktatúra.
1794. július–augusztus
Az Udvari Haditanács katonaságot von össze Magyarországon.
1794. augusztus 6.
Pesten kitűzik Verseghy Marseillaise-fordítását.
1794. augusztus 13.
Martinovics Ignác vallomást tesz a bécsi udvari vizsgáló bizottság előtt, melyben felfedi a magyarországi szervezkedés létét.
1794. augusztus 14.
I. Ferenc elküldi Budára Sándor Lipót nádornak Martinovics vallomását.
1794. augusztus 16.
Sándor Lipót nádor elfogatja Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet.
1794. augusztus 25.
Pest vármegye közgyűlése elítéli a nádor által végrehajtott törvénytelen elfogatásokat.
1794. augusztus 26.
Elfogják Sigray Jakabot.
1794. augusztus 30.
Sándor Lipót nádor elfogatja Szolártsik Sándort.
1794. szeptember 10.
Sándor Lipót nádor elfogatja Batsányi Jánost.
1794. szeptember 17.
A bécsi udvari vizsgáló bizottság összefoglaló jelentése az elfogottak perbe fogását s további letartóztatásokat javasol.
1794. október 3.
I. Ferenc rendreutasítja az elfogatásokat elítélő Pest megyét.
1794. október 10.
Az elveszett maciejowicei ütközetben elbukik a lengyel felkelés.
1794. október 20.
I. Ferenc utasitja Ürményi József személynököt a hűtlenségi per megindítására.
1794. október 30.
I. Ferenc megállapítja a hűtlenségi per – vádlottak védekezési jogát korlátozó – titkos alapelveit.
1794. november 24–28.
Bécsből Budára szállítják a jakobinus per vádlottait.
1794. december 1.
Németh János királyi jogügyigazgató javaslatára a királyi tábla kimondja, hogy mindenki perbe fogandó, aki tudott a szervezkedés létéről.
1794. december 10–15.
Letartóztatják a magyar jakobinus szervezkedés résztvevőit, a hűtlenségi per gyanúsítottjait.
1794. december 15.
Hajnóczy József kihallgatásával megkezdődik a per a királyi táblánál.
1795. január 3.
Oroszország és Ausztria megegyezik Lengyelország harmadik felosztásában.
1795. február 27.
Az erdélyi országgyűlés becikkelyezi az 1791. évi törvényeket.
1795. április 5.
Franciaország és Poroszország Bázelben békét köt.
1795. április 10.
Németh János királyi jogügyigazgató kéri az uralkodótól, hogy a hétszemélyes tábla a szokástól eltérően súlyosbíthassa a királyi tábla által hozott ítéleteket.
1795. április 16.
Sándor Lipót nádor memorandumot készít az új helyzetben követendő politika irányelveiről.
1795. április 18.
I. Ferenc jóváhagyja Németh János királyi jogügyigazgató április 10-i kérését.
1795. április 27.
A királyi tábla meghozza első ítéleteit.
1795. május 11.
I. Ferenc elutasítja Martinovics Ignác és az igazgatók kegyelmi kérvényét.
1795. május 20.
Ausztria és Anglia szövetségi szerződést köt.
A Vérmezőn kivégzik Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics Jánost és Sigray Jakabot.
1795. május 22.
A királyi táblán Batsányi János felmentésével véget ér a per.
1795. május 23.
A hétszemélyes tábla egyévi várfogságra ítéli Batsányi Jánost. Befejeződik a magyar jakobinusok pere.
1795. május 28.
I. Ferenc elutasítja Őz Pál és Szolártsik Sándor kegyelmi kérvényét.
1795. június 2.
I. Ferenc kegyelmet ad a magyar jakobinus per halálra ítélt vádlottainak.
1795. június 3.
A Vérmezőn kivégzik Őz Pált és Szolártsik Sándort.
1795. június 12.
Sándor Lipót halála.
1795. szeptember 3.
I. Ferenc kinevezi öccsét, József főherceget királyi helytartóvá.
1795. november 1.
Új vámtarifa lép életbe Magyarország és az örökös tartományok között.
1795. november 25.
Lemond II. Szaniszló Ágost lengyel király. Megszűnik az önálló lengyel állam.
1796. április 12.
Megkezdődik Bonaparte Napóleon olaszországi hadjárata.
1796. május 14.
A francia hadsereg bevonul Milánóba.
1796. május 36.
A francia hadsereg Borghettónál győzelmet arat az osztrákok fölött.
1796. július 30.
I. Ferenc utasítja József királyi helytartót, hogy szervezze meg a toborzást, a nemesség önkéntes segélymegajánlását, mert a béke kilátástalan.
1796. szeptember 12.
Az országnagyok tanácskozása az önkéntes segélymegajánlás helyett az országgyűlés összehívását kéri a királytól.
1796. november 9.
Megnyílik a magyar országgyűlés.
1796. november 12.
Az országgyűlés József főherceget közfelkiáltással nádorrá választja.
1796. november 17.
A francia hadsereg Arcole-nél győz az osztrákok ellen.
1796. november 22.
Az országgyűlés megajánl 50 ezer újoncot, 10 ezer lovat és 5 millió 500 ezer forint értékű terménysegélyt. A király szükség esetén összehívhatja a nemesi felkelést.
1796. november 28.
Az országgyűlés feliratban kéri, hogy tárgyalhassa a kereskedelemügyet.
1796. december 8.
I. Ferenc elutasítja, hogy az országgyűlés megtárgyalja a kereskedelemügyet.
1796. december 10.
Az országgyűlés felterjeszti, I. Ferenc szentesíti az 1796. évi törvényeket.
1796. december 11.
Befejeződik a magyar országgyűlés.
1797. január 12.
Bonaparte tábornok Rivolinál legyőzi az osztrák hadsereget.
1797. február 2.
A franciák előtt kapitulál Mantova erődje.
1797. április 8.
I. Ferenc király fegyverbe hívja a nemesi felkelést.
1797. április 18.
Leobenben I. Ferenc előzetes békét köt a Francia Köztársasággal.
Zala vármegye közgyűlése feliratban tiltakozik a nemesi felkelés összehívása ellen.
1797. október 27.
Campoformióban aláírják a békét I. Ferenc és Franciaország között. Ferenc Velence, Istria, Dalmácia és Salzburg ellenében lemond Belgiumró és Lombardiáról.
1797. november 28.
Rastattban tárgyalások kezdődnek a Franciaország és a Német-Római Császárság között kötendő békeszerződésről.
1798. április 12.
I. Ferenc elrendeli, hogy a nemesi felkelés ellen tiltakozó zalai felirat szerzőit távolítsák el hivatalukból.
1798. május 25.
A Bécsi Magyar Merkurius beleolvad a Magyar Kurírba.
1798. június 26.
I. Ferenc betiltja az olvasóköröket.
1798. november 7.
I. Ferenc a Cseh–Osztrák Udvari Kancellária keretében tanulmányi és cenzúra igazgatóságot szervez.
1800. április 10.
I. Ferenc Prokop Lažansky vezetése alatt ismét egyesíti a Cseh–Osztrák Udvari Kancelláriát és az Udvari Kamarát.
1800. június 14.
A marengói csatában az osztrák csapatok döntő vereséget szenvednek a franciáktól.
1800. október 5.
Johann Amadeus Thugut helyett Ferdinand Trauttmannsdorff veszi át az államkancellária vezetését.
1801. január 9.
I. Ferenc Károly főherceget kinevezi az Udvari Haditanács elnökévé.
1801. február 9.
I. Ferenc és a Francia Köztársaság Lunéville-ben aláírják a békét.
1801. június 28.
Kiszabadul börtönéből Kazinczy Ferenc.
1801. július 24.
Károly főherceg részletes tervezetet nyújt be az uralkodónak az államigazgatás átszervezéséről.
1801. augusztus 31.
I. Ferenc jóváhagyja az új állam- és konferenciaminisztérium felállítását.
1801. szeptember 6.
I. Ferenc elvileg feloszlatja az államtanácsot.
1801. szeptember 12.
I. Ferenc a rendőrminisztérium keretében Polizei- und Zensur-Hofstellét állít fel.
1802.
Megnyílik a Ferenc-csatorna.
1802. május 6.
Megnyílik az országgyűlés.
1802. május 21.
Az országgyűlés a következő diétáig megajánl évi 2 millió forintot, katonai adatokat kér, s egy bizottság kinevezését kéri, mellyel megtárgyalhatja a vámügyet.
1802. június 3.
Az országgyűlés két táblája a következő diétáig feltételesen elfogadja az állandó hadkiegészítést.
1802. június 19.
Az alsótábla három évre megajánl évi 6023 újoncot.
1802. június 22.
József nádor közbenjárására az országgyűlés a következő diétáig megajánl 12 ezer szükség esetén felhasználható újoncot.
1802. június 25.
Festetics György felajánl 40 ezer, Rhédey Lajos 10 ezer forintot egy magyar hadiakadémia felállítására.
1802. július 4.
I. Ferenc bejelenti, hogy felemelte a só árát.
1802. július 15.
Az országgyűlés feliratban kéri a nyomasztó kereskedelmi viszonyok javítását.
1802. augusztus 21.
I. Ferenc ismét szétválasztja a Cseh–Osztrák Udvari Kancelláriát és az Udvari Kamarát. Megkezdődik az állam- és konferenciaminisztérium lassú leépítése.
1802. augusztus 24.
Az országgyűlés felirata ismételten elutasítja a következő diétán túl terjedő állandó hadkiegészítést.
1802. szeptember 23.
I. Ferenc elutasítja az országgyűlés kereskedelemügyi feliratát.
1802. szeptember 29.
Az országgyűlés eredménytelenül kéri a rendszeres bizottsági munkálatok tárgyalásának engedélyezését.
1802. október 30.
Az országgyűlés felterjeszti, I. Ferenc szentesíti az 1802. évi törvényeket.
1802. október 31.
Befejeződik az országgyűlés.
1802. november 23.
Széchényi Ferenc a nemzetnek ajándékozza könyvtárát és gyűjteményét.
1804. augusztus 11.
I. Ferenc felveszi az Ausztria örökös császára címet.
1805. január 29.
I. Ferenc önállósítja az Udvari Haditanácsot. A Károly főherceg tervezte közigazgatási reform megbukik.
1805. március 18.
I. Ferenc leváltja Károly főherceget az Udvari Haditanács éléről.
1805. április 11.
Oroszország és Anglia szövetséget köt Napóleon ellen.
1805. augusztus 9.
Ausztria csatlakozik a Napóleon elleni koalícióhoz.
1805. augusztus 30.
I. Ferenc október 13-ra összehívja a magyar országgyűlést.
1805. október 17.
Az osztrák csapatok Ulmban kapitulálnak Napóleon hadai előtt.
Megnyílik az országgyűlés.
1805. október 25.
Az Udvari Haditanács a háború folytatását, a magyar nemesi felkelés összehívását javasolja az uralkodónak.
1805. október 31.
Az országgyűlés megszavaz 34 ezer újoncot, hozzájárul a nemesi felkelés összehívásához. Az alsótábla törvényjavaslatot dolgoz ki a jogtalan feljelentők ellen s a magyar nyelvről, melyben kéri, hogy az országgyűlési és a kancelláriához intézett feliratok hasábosan kétnyelvűek lehessenek, s a megyei törvényszékek magyarul ítélhessenek.
1805. november 4.
I. Ferenc jóváhagyja a nyelvi törvényjavaslatot.
1805. november 7.
I. Ferenc szentesíti az 1805. évi törvényeket.
Befejeződik az országgyűlés.
József nádor a hadszíntérre induló király helyett teljhatalommal átveszi az ország kormányzását.
1805. november 12.
Napóleon bevonul Bécsbe.
I. Ferenc utasítja a nádort, hogy hívja össze a nemesi felkelést.
1805. november 15.
Davout marsall csapatai átlépik a magyar határt.
1805. november 26.
Davout marsall kiáltványban szólítja fel a magyarokat, hogy ne álljanak ellen a francia csapatoknak.
1805. november 28.
A horvát tartománygyűlés a szentesített magyar nyelvi törvények miatt a latin nyelv jogainak fenntartását kéri a királytól.
1805. november 30.
A francia csapatok kiürítik Magyarországot.
1805. december 2.
Napóleon csapatai Austerlitznél döntő vereséget mérnek a koalíció osztrák és orosz seregeire.
1805. december 4.
I. Ferenc fegyverszünetet kér Napóleontól.
1805. december 26.
I. Ferenc jelentős területi engedmények fejében Pozsonyban békét köt Napóleonnal.
1806. január 5.
A megkötött béke következtében véget ér József nádor teljhatalma, s helyreáll a szabályos közigazgatás.
1806. február 10.
I. Ferenc ismételten Károly főherceget állítja a birodalom hadügyei élére.
1806. február 25.
I. Ferenc jóváhagyja a horvát tartománygyűlés kérését. A magyar nyelvi törvények nem csorbítják Horvátország tartományi jogait.
1806. június
Megszűnik az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság.
1806. július 2.
Megjelenik a Kultsár István szerkesztette Hazai Tudósítások. (1808-tól Hazai és Külföldi Tudósítások címen jelenik meg.)
1806. július 12.
Napóleon császár protektorátusa alatt megalakul a Rajnai Szövetség.
1806. augusztus 6.
Ferenc császár lemond a jelentőségét vesztette német-római császári címről.
1806. október 14.
Napóleon csapatai Jénánál és Auerstädtnél tönkreverik a porosz hadsereget.
1806. november 4.
I. Ferenc kiadja a második Ratio Educationist a tanulmányügy szabályozásáról.
1806. november 21.
Napóleon meghirdeti a kontinentális zárlatot.
1807. április 9.
Megnyílik az országgyűlés.
1807. május 23.
Az országgyűlés feliratban kéri a rendszeres munkálatok, a kereskedelemügy s a katonai ellátás megtárgyalásának engedélyezését.
1807. június 17.
Napóleon csapatai Friedlandnál legyőzik az orosz hadsereget.
Az alsótábla elvben megajánlja a király által kért nemesi segélyt s 8000 toborzott újoncot, de feltételként kiköti a kereskedelmi sérelmek megszüntetését.
1807. június 24.
Az alsótábla segélyként megajánlja az éves nemesi jövedelem egyhatodát, a nemesi ingatlanok értékének 1%-át.
1807. július 7.
Napóleon Tilsitben békét köt I. Sándor orosz cárral.
1807. július 9.
Napóleon Tilsitben békét köt III. Frigyes Vilmos porosz királlyal.
1807. július 29.
Az alsótábla megajánl 12 ezer újoncot.
1807. augusztus 1.
Az országgyűlés felirata felterjeszti a megajánlott újoncokról és a nemesi segélyről hozott határozatát. Kéri a rendszeres bizottsági munkálatok megtárgyalásának engedélyezését.
1807. szeptember 4.
I. Ferenc nem engedélyezi a rendszeres bizottsági munkálatok tárgyalását.
1807. szeptember 8.
I. Ferenc királyi válaszában kijelenti, hogy a kereskedelmi viszonosság elve Magyarország és az örökös tartományok között nem valósítható meg.
1807. október 22.
Az alsótábla feliratban kéri, hogy a király szentesítse külön a nemesi segélyről s a megajánlott újoncokról szóló törvényjavaslatot, s utána adjon időt a bizottsági munkálatok tárgyalására.
1807. november 10.
I. Ferenc elutasítja az országgyűlés október 22-i feliratát.
1807. december 10.
I. Ferenc kijelenti, hogy nem hajlandó semmi további engedményre a magyar nyelv ügyében.
1807. december 15.
Az országgyűlés felterjeszti, I. Ferenc szentesíti az 1807. évi törvényeket. Befejeződik az országgyűlés.
1808. augusztus 31.
Az országgyűlés első ülése.
1808. október 4.
Az országgyűlés felirata hozzájárul, hogy a király a következő három évben barmikor összehívhatja a nemesi felkelést. Felterjesztik a Ludovika Akadémiára tett félmillió forintot meghaladó ajánlást.
1808. október 12.
Erfurtban szövetséget köt Napóleon és I. Sándor orosz cár.
1808. október 22.
Az országgyűlés megajánl 20 ezer újoncot.
1808. október 26.
Az országgyűlés felterjeszti törvényjavaslatát a nemesi felkelés rendezéséről.
1808. október 28.
Az alsótábla megalkotja törvényjavaslatát a Nemzeti Múzeumról. A kereskedelemügyet és a magyar színjátszást József nádor pártfogásába ajánlják. A felsőtábla elutasítja, hogy törvényt hozzanak a magyar színjátszásról.
1808. október 31.
I. Ferenc hozzájárul a Ludovika Akadémia megalapításához.
1808. november 2.
I. Ferenc hozzájárul a Nemzeti Múzeum megalapításához.
1808. november 5.
I. Ferenc szentesíti az 1808. évi törvényeket. Befejeződik az országgyűlés.
1809. február 8.
Az Udvari Haditanács a Napóleon ellen megindítandó háború mellett dönt.
1809. március 3.
I. Ferenc elrendeli a nemesi felkelés felállításának előkészítését.
1809. április 10.
I. Ferenc hadat üzen Napóleonnak.
1809. április 11.
I. Ferenc utasítja József nádort a nemesi felkelés kihírdetésére.
1809. május 13.
Napóleon csapatai elfoglalják Bécset.
Megindulnak az első nemesi felkelő ezredek,
1809. május 15.
Napóleon proklamációban szólítja fel a magyarokat, hogy szakadjanak el a Habsburg-háztól s válasszanak független királyt,
1809. június 11.
I. Ferenc a nemesi felkelést János főherceg parancsnoksága alá rendeli.
1809. június 14.
A nemesi felkelő seregek Győrnél vereséget szenvednek a franciáktól.
1809. június 24.
A francia csapatok elfoglalják Győrt.
1809. június 26.
A francia csapatok elfoglalják Pozsonyt.
1809. július 5–6.
Napóleon Wagramnál döntő győzelmet arat a Károly főherceg vezette osztrák csapatok felett.
1809. július 12.
A harcoló felek Znaimban aláírják a fegyverszünetet.
1809. július 25.
A katonai vereség hatására Károly főherceg lemond minden tisztségéről.
1809. október 14.
Napóleon és I. Ferenc Schönbrunnban aláírják a békét.
1809. október 27.
I. Ferenc Clemens Metternichet államkancellárrá nevezi ki.
1809. december 19.
I. Ferenc pátense az örökös tartományokban elrendeli az ezüst kényszerbeváltását.
1810.
A birodalom területén 1436 millió ezüst forint értékű bankócédula van forgalomban.
Az infláció következtében 100 ezüst forintnak 550 bankó forint felel meg hivatalosan.
1810. február 26.
I. Ferenc pátense bejelenti 600 millió értékű szilárd váltópénz kibocsátását.
1810. április 2.
Napóleon császár és Mária Lujza osztrák főhercegnő házassága megpecsételi az alakuló francia–osztrák szövetséget.
1810. december 15.
Egy, I. Ferenc elnökletével megtartott udvari konferencia elhatározza, hogy a pénzügyi nehézségeket az inflálódott pénz devalvációjával oldja meg.
1811. február 20.
I. Ferenc kiadja a devalvációs pátenst. Március 15-től a papírpénzt névértékének ötödére leértékeli.
1811. június 22.
I. Ferenc augusztus 25-re összehívja az országgyűlést.
1811. augusztus 6.
I. Ferenc cenzúrarendelete eltiltja az alkotmányt bíráló művek megjelentetését.
1811. augusztus 29.
Megnyílik a magyar országgyűlés.
1811. szeptember 14.
Az országgyűlés feliratban tiltakozik a devalváció ellen.
1811. szeptember 30.
Az országgyűlés bizottságot küld ki, hogy az megtárgyalja a pénzügyi helyzetet a magyar kamara tanácsosaival.
1811. október 14.
Az országgyűlés pénzügyi bizottsága bejelenti, hogy az uralkodó 100 millió forint váltópénz fedezését kívánja évi közel 2 millió 800 ezer forint értékben, s 12 millió forint évi segélyt.
1811. november 4.
I. Ferenc kézirata ellenállása miatt megfenyegeti az országgyűlést.
1811. december 10.
Metternich államkancellár emlékirata felveti a magyar alkotmány felfüggesztésének gondolatát.
1812. február 1.
Az országgyűlés felirata 7 millió forint értékű terménysegélyt ajánl.
1812. február 9.
Megnyílik a Pesti Német Színház.
1812. február 21.
A budai Rondellában állandó magyar nyelvű színház kezd működni.
1812. március 2.
I. Ferenc elutasítja az országgyűlés által ajánlott terménysegélyt.
1812. május 19.
I. Ferenc elutasítja az országgyűlés nyelvi javaslatát s kijelenti, hogy e téren a továbbiakban nem hajlandó engedményeket tenni.
1812. május 26.
Befejeződik a magyar országgyűlés.
1812. június 24.
Napóleon hadserege, kíséretében szövetséges német, porosz és osztrák csapatokkal, átlépi az orosz határt.
1812. szeptember 7.
A borogyinói csatában az orosz hadsereg gyakorlatilag megállítja Napóleon előrenyomulását.
1812. szeptember 14.
Napóleon bevonul Moszkvába.
1812. november 26–28.
A Berezinán való átkelés közben az orosz hadsereg megsemmisíti Napóleon visszavonuló csapatainak maradványait.
1813. február 23.
I. Ferenc rendeleti úton megparancsolja 60 ezer újonc gyors kiállítását.
1813. február 26–27.
I. Sándor cár és III. Frigyes Vilmos porosz király Kalischban szövetséget köt Napóleon ellen.
1813. március 16.
Poroszország hadat üzen Napóleonnak.
1813. április 16.
I. Ferenc 45 millió forint új papírpénzt bocsát ki.
1813. június 5.
Ausztria közvetítésével a szemben álló felek fegyverszünetet kötnek.
1813. június 14.
Megkötik a reichenbachi konvenciót. Anglia pénzügyileg támogatja a porosz hadsereg felfegyverzését.
1813. június 27.
Ausztria csatlakozik a reichenbachi konvencióhoz.
1813. augusztus 10.
Lejár a fegyverszünet Napóleon és a koalíció között.
1813. augusztus 12.
Ausztria, feladva fegyveres semlegességét, hadat üzen a követeléseit elutasító Napóleonnak.
1813. szeptember 9.
Megkötik a teplitzi szövetséget. Poroszország, Oroszország és Ausztria csak közösen állított feltételek alapján köthet békét Napóleonnal.
1813. október 16–19.
A lipcsei csatában a koalíció seregei győzelmet aratnak Napóleon csapatai felett.
1815. március 1.
Napóleon partra száll Franciaországban.
1815. március 25.
Oroszország, Poroszország, Anglia és Ausztria megújítja a chaumonti egyezményt.
1815. március 29.
I. Ferenc elrendeli 30 ezer újonc azonnali kiállítását.
1815. június 8.
Bécsben aláírják az újjászervezett Német Szövetség alapokmányát
1815. június 9.
Aláírják a bécsi kongresszus záróokmányát, az új területi rendezést véglegesítő szerződést.
1815. június 18.
Napóleon Waterloonál végleges vereséget szenved.
1815. július
Miskolcon a feloszlott budai színtársulat tagjaiból új társulat alakul.
1815. szeptember 26.
I. Sándor cár, III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Ferenc aláírják a Szent Szövetséget.
1815. november 20.
A győztes hatalmak és Franciaország aláírják a második párizsi békét. Franciaország újabb területeket veszít, s átmenetileg megszállás alá kerül.
1816. június 1.
I. Ferenc rendelete negyven százalékkal leértékeli az 1811-ben kibocsátott papírpénzt.
1817. március 4.
A helytartótanács rendelete korlátozza a megyék szabadságát a háziadó kivetésében és behajtásában.
1817. május 19.
I. Ferenc Sedlnitzkyt bízza meg a rendőrminisztérium vezetésével.
1817. szeptember 15.
Próbautat tesz az első gőzhajó Bécs és Pest között.
1817. december 23.
I. Ferenc elrendeli, hogy a sürgős királyi rendeleteket, a közgyűlés időpontját be nem várva, a főispán által kinevezett fizetéses táblabírák intézzék el.
1819. február 16.
I. Ferenc elrendeli, hogy a megyei választásokon a nemeseknek személyenként kell szavazniuk.
1819. május 17.
I. Ferenc elrendeli az úrbérrendezés megindítását Erdélyben.
1819. szeptember 20.
A német hatalmak karlsbadi határozata a gondolati szabadság ellen.
1820. január 11.
I. Ferenc eltiltja a veszedelmes irányú szépirodalmi lapok behozatalát a birodalom területére.
1820. március 6.
Bars vármegye feliratban tiltakozik a cenzúra kiterjesztése ellen.
1820. július 3.
Forradalom tör ki Nápolyban.
1820. szeptember
I. Ferenc látogatást tesz Budán.
1820. december 8.
A nagyhatalmak troppaui kongresszusán kibocsátott nyilatkozat meghirdeti a forradalmak elleni fegyveres intervenciót.
1821. április 4.
I. Ferenc elrendeli 28 ezer hátralékos újonc azonnali kiállítását.
1821. május 12.
A laibachi manifesztum meghirdeti a Nápoly elleni osztrák fegyveres intervenciót.
1822. január 27.
A török uralom ellen felkelt Görögország kikiáltja függetlenségét.
1822. július 5.
I. Ferenc király visszacsatolja a horvát tengerpartot a Magyar Királysághoz.
1822. augusztus 12.
I. Ferenc elrendeli, hogy a hadiadót papír helyett azonos névértékben ezüstben kell fizetni.
1822. szeptember 8.
Összeül az esztergomi katolikus zsinat.
1822. szeptember
Az esztergomi zsinat elhatározza Káldi bibliafordításának nyelvi felújítását.
1822. október 20.—december 14.
Ülésezik a nagyhatalmak veronai kongresszusa.
1822. november 7.
Nógrád vármegye közgyűlése megtagadja az adóról és az újoncozásról szóló királyi rendelet végrehajtását.
1822. december 19.
Nyitra vármegye közgyűlése feliratban tiltakozik a királyi rendeletek ellen.
1825. szeptember 14.
Megnyílik a magyar országgyűlés.
1825. szeptember 25.
Karolina Augusztát magyar királynévá koronázzák.
1825. október 22.
Az országgyűlés felirata az uralkodó elé terjeszti az ország sérelmeit
1825. november 3.
Az országgyűlés kerületi ülésén Széchenyi István felajánlja egy évi jövedelmét az Akadémia megalapítása érdekében.
1825. november 9.
I. Ferenc elutasítja az ország sérelmeinek orvoslását. Az országgyűlés József nádor közbenjárását kéri.
1825. november 28.
Az országgyűlésen kihirdetik I. Ferenc királyi válaszát, melyben hozzájárul, hogy a diéta ismételten törvénybe iktassa. az ország jogait biztosító 1791. évi törvényeket.
1826. január 20.
Az országgyűlés feliratban kéri a magyar–latin kéthasábos törvényszöveg engedélyezését. Kéri a magasabb értékben szedett adótöbblet beszámítását, s csak meghatározott határnapig hajlandó megajánlani az adót.
1826. április 9.
I. Ferenc engedélyezi a megyék szabad levelezését. Elutasítja a magasabb értékben szedett adó beszámítását s az adómegajánlásnál kitűzött határnapot.
1826. június 10.
Az országgyűlés felirata megajánl 4 millió forint adót, de kéri a beszámítást. Az országgyűlés kéri, hogy a király engedélyezze a vámügy tárgyalását.
1826. június 27.
Meghal Koháry Antal magyar kancellár.
1826. augusztus 12.
Az országgyűlés elfogadja, hogy a jobbágytelket használó nemesek három év múlva állami adó alá vonandók.
I. Ferenc követeli a megajánlott adóösszeg felemelését, s nem engedélyezi a vámügy tárgyalását.
1826. szeptember 9.
I. Ferenc hozzájárul ahhoz, hogy a törvényszövegeket magyarra lefordítsák, de csak a latint ismeri el hivatalosnak.
1826. október 6.
Az országgyűlés feliratban kéri, hogy a király a magyar nyelvű törvényszövegeket is ismerje el hivatalosnak.
1826. november 3.
I. Ferenc elutasítja a magyar nyelvű törvényszövegek hiteles voltának elismerését.
1826. november 20.
József nádor közbenjár az uralkodónál a 4 millió forint adó és a korábbi fizetések beszámítása érdekében.
1826. december 5.
I. Ferenc elengedi az adóhátralékokat, ugyanakkor a megajánlott adó összegének emelését kéri.
1827. január 7.
Az országgyűlés megajánl évi 4 millió 395 ezer forint adót.
1827. március 19.
I. Ferenc elfogadja a megajánlott adóösszeget.
1827. április 11.
I. Ferenc megtagadja az ország sérelmeinek további orvoslását.
1827. június 10.
A pesti kaszinó megtartja első ülését.
1827. augusztus 18.
Az országgyűlés felterjeszti a törvények magyar fordítását.
I. Ferenc szentesíti a törvényeket.
Befejeződik az országgyűlés.
1827. október 3–6.
Az erdélyi ellenzék elfogadtatja az erdélyi református consistorium átszervezését.
1827. október 20.
A navarinói tengeri ütközetben a török hajóhad vereséget szenved az egyesült angol–francia–orosz flottától.
1830. június 7.
I. Ferenc jóváhagyja az Akadémia alapszabályait.
1830. június 11.
Megalakul az Állattenyésztő Társaság.
1830. július 15.
I. Ferenc összehívja a magyar országgyűlést.
1830. július 28.
Kirobban Párizsban a forradalom.
1830. augusztus 25.
Kirobban a brüsszeli forradalom.
1830. szeptember 4.
Megteszi próbaútját Bécs és Pest között a Franz I., az Első Dunai Gőzhajózási Társaság első gőzhajója.
1830. szeptember 11.
Megkezdődik a magyar országgyűlés.
1830. szeptember 28.
V. Ferdinándot magyar királlyá koronázzák Pozsonyban.
1830. szeptember 29.
Az országgyűlés kerületi ülése elfogadja törvényjavaslatát a magyar nyelv ügyében. Kívánja, hogy az országgyűlés csak magyar feliratot küldjön, magyar királyi választ kapjon, a Magyar Királyi Helytartótanács magyarul levelezzen, lehessen magyarul indítani pereket, s a felsőbb bíróságok így hozzák ítéleteiket; aki nem tud magyarul, hivatalt ne vállalhasson.
1830. október 8.
Az országgyűlés feliratban kéri, hogy a király 1831. október 2-ra hívja össze a reformmunkálatokat megvitató országgyűlést.
1830. október 14.
Belgium kikiáltja függetlenségét.
1830. október 17.
Az országgyűlés felterjeszti feliratát a sérelmekről. Ez tartalmazza a magyar nyelvről szóló törvényjavaslatot.
1830. október 24–27.
Az országgyűlés és a király képviselői konferenciát tartanak a katonai helyzetről.
1830. október 29.
A kerületi ülés az uralkodó által kért 50 ezer helyett megajánl 28 ezer újoncot, s szükség esetén további 20 ezret ígér.
1830. október 30.
A kerületi ülés 10 évben korlátozza a katonaidőt.
1830. november 15.
Az országgyűlés felirata a megajánlott 48 ezer újoncról.
1830. november 17.
Az Akadémia megtartja első ülését.
1830. november 24.
I. Ferenc elfogadja az országgyűlés által megajánlott újoncokat.
1830. november 29.
Kirobban a varsói felkelés.
1830. december 4.
I. Ferenc elfogadja, hogy a Magyar Királyi Helytartótanács a magyarul író törvényhatóságoknak így válaszoljon, minden magyarországi bíróság ítéljen magyarul, s a nyelv tudása nélkül senki se vállalhasson hivatalt, 1834 után ne tehessen ügyvédi vizsgát.
1830. december 19.
Az országgyűlés felterjeszti a törvényeket.
1830. december 20.
I. Ferenc szentesíti az 1830. évi törvényeket.
Befejeződik az országgyűlés.
1830. december 28.
A növekvő koleraveszély miatti lezárják a magyar határt.
1831. január 28.
A határzárlatot feloldva karantént állítanak fel a kolera terjedésének meggátlása érdekében.
1831. február 11.
Megindul a rendszeres gőzhajóforgalom Bécs és Pest között.
1831. március 21.
Wesselényi hatására Közép-Szolnok vármegye eltiltja az újoncozást.
1831. május 3.
Bars vármegye felirata az uralkodó közbenjárását kéri a lengyel felkelők érdekében.
1831. május 29.
A kolera ellen ismét kordont állítanak fel az országhatáron.
1831. június 13.
Szatmár vármegye közgyűlése feliratban szólítja fel I. Ferencet, hogy akadályozza meg a lengyel felkelés elnyomását.
1831. július 3.
Megnyílik a balatonfüredi színház.
1831. július 9.
Megjelenik Széchenyi István Világ című műve.
1831. július 17.
A pesti diákok áttörik a kolerakordont. A megmozdulás a pesti plebejusok tüntetésévé alakul.
1831. július 25.
Asátoraljaújhelyi járásbeli Szécskeresztúron megkezdődik a „kolerafelkelés”.
1831. augusztus 5.
A terebesi sortűz véget vet a felkelés első hullámának. A felkelés átterjed Zemplén megye sóskúti járására.
1831. augusztus 8.
A felkelés kiterjed Sáros megyére.
1831. augusztus 12.
A sóskúti járásban katonai erővel leverik a felkelést.
1831. augusztus 16.
Befejeződik a „kolerafelkelés”.
1831. szeptember 8.
Az orosz csapatok beveszik Varsót.
1831. szeptember 16.
I. Ferenc a koleraveszélyre hivatkozva elhalasztja az október 2-ra tervezett magyar országgyűlés összehívását.
1831. október 3.
Feloldják a kolerazárlatot.
1832. december 19.
Megnyílik a magyar országgyűlés.
1832. december 27.
A kerületi ülés elveti az I. Ferenc által javasolt tárgyalási sorrendet, s a munkát az úrbér helyett a kereskedelemüggyel kívánja megkezdeni.
1832. december 28.
A kerületi ülés kívánja, hogy az országgyűlésen minden hivatalos ténykedés magyarul történjék.
1833. január 9.
Beöthy Ödön beszédével a kerületi ülés napirendjére kerül a vallásügy.
1833. január 12.
Az alsótábla országos ülésében többséget kap az urbárium első helye a tárgyalási sorrendben.
1833. január 14.
A kerületi ülés új tárgyalási sorrendet állapít meg. Az úrbéri, a kereskedelem- és az adóügyi munkálatot csak együtt terjesztik szentesítés alá (junctim).
1833. január 21.
A főrendek a magyar nyelvű üzenetek kivételével elvetik az alsótábla nyelvi javaslatát.
1833. január 30.
A kerületi ülés fenntartja nyelvi kívánatait, megindul a két tábla között az üzenetváltás.
1833. február 1.
A kerületi ülés elfogadja a jobbágytelki haszonvételek szabad adásvételét.
1833. február 5.
A kerületi ülés kidolgozza törvényjavaslatát a vallásügyben.
1833. március 15.
A főrendek elfogadják az alsótábla törvényjavaslatát a magyar nyelv ügyében.
1833. március 30.
Az országgyűlés válaszfelirata a munkálatok sorrendjéről és a junctimról. Az országgyűlés felirata és törvényjavaslata a magyar nyelv ügyében.
1833. április 16.
I. Ferenc elutasítja az országgyűlés által megállapított tárgyalási sorrendet és a junctimot.
1833. április 28.
A kerületi ülés elveti, hogy a jobbágyok is bírhassanak nemesi birtokot.
1833. április 30.
A kerületi ülés elfogadja a jobbágyterhek örökös megváltását megengedő törvénycikket.
1833. május 2.
Először szólal fel az országgyűlésen Deák Ferenc.
1833. május 5.
Wesselényi Miklós elhagyja a magyar országgyűlést.
1833. május 6.
A kerületi ülés elfogadja a király által javasolt tárgyalási sorrendet.
1833. május 8.
A kerületi ülés kimondja a jobbágyok végrendelkezési szabadságát.
1833. május 20.
Az országgyűlés felirata kifejti, hogy a diéta költségeit egyedül a nemesség fedezi.
1833. május 22.
A kerületi ülés elfogadja, hogy jobbágy és földesúr perében nem ítélhet az úriszék.
1833. június 17.
A kerületi ülés elfogadja a jobbágyok személy- és vagyonbátorságát biztosító törvénycikket.
1833. június 20.
I. Ferenc Széchenyi Istvánt a Duna-szabályozás királyi biztosává nevezi ki.
1833. július 8.
A hunkjar-iszkaleszi szerződésben Oroszország a Porta protektorává nyilvánítja magát.
Széchenyi István elhagyja az országgyűlést.
1833. július 10.
A kerületi ülés óvás mellett leveszi a napirendről a főrendek által visszautasított vallásügyi javaslatát.
1833. július 16.
Megkezdődik az úrbéri munkálat országos vitája.
1833. szeptember 12.
A főrendek megkezdik az úrbéri munkálat vitáját.
1833. szeptember 19.
A főrendek elvetik a jobbágyterhek örökös megváltását.
1833. szeptember 21.
A főrendek nem fogadják el, hogy jobbágy és földesúr perében nem ítélhet az úriszék.
1833. szeptember 22.
Ausztria és Oroszország megköti a münchengrätzi szerződést.
1833. szeptember 23.
A főrendek elvetik a jobbágyok személy- és vagyonbátorságát biztosító törvénycikket.
1833. október 7.
Zichy Ferenc főlovászmester felszólítja Kossuthot, hogy adja át kőnyomatos sajtóját, melyen az Országgyűlési Tudósításokat sokszorosította.
1833. október 9.
Kossuth kiadja kőnyomatos sajtóját. Kénytelen visszatérni a kézi sokszorosításra.
1833. november 6.
Lefoglalják Széchenyi István Stadium című művének Magyarországra csempészett példányait.
1833. november 11.
A főrendek kimondják, hogy ellentétes elveik fenntartása mellett nem ellenzik tovább az alsótábla által kidolgozott úrbéri munkálat felterjesztését.
1833. november 19.
Az országgyűlés felirata az úrbéri munkálatról.
1833. november 21.
A kerületi ülés megkezdi a törvénykezési munkálat vitáját.
1834. március 18.
I. Ferenc május 26-ra Kolozsvárra összehívja az erdélyi országgyűlést.
1834. április 2.
Megkezdődik a törvénykezési munkálat országos vitája.
1834. április 17.
Az országos ülés a városi követek tiltakozása ellenére kimondja, hogy nemeseket illető ügyekben a királyi városok bíróságai nem illetékesek.
1834. május 20.
A Lánchíd ügyében kiküldött választmány benyújtja jelentését.
1834. május 24.
Kolozsváron megkezdődik az erdélyi országgyűlés.
1834. május 28.
Nemes Ádám, az erdélyi főkormányszék legidősebb tanácsosa, Ferdinánd főherceg királyi biztos utasítására visszautasítja, hogy a rendek által választott elnökként vezesse az országgyűlés üléseit.
1834. június 7.
Az erdélyi országgyűlés Weér Farkast és Kemény Józsefet Pozsonyba küldi, hogy tájékoztassa a magyar diétát a megnyitás nehézségeiről.
1834. június 16.
Pozsonyban az ellenzéki követek Weér Farkas jelenlétében eredménytelen követi konferenciát tartanak Erdély helyzetéről.
1834. június 20.
Hivatalosan is megnyílik az erdélyi országgyűlés.
1834. június 26.
Pozsonyban az ellenzék az erdélyi követek búcsúztatásakor banketten ünnepli az uniót.
1834. június 28.
A kerületi ülésen kisebbségben marad az ősiség eltörlését célzó javaslat.
1834. július 10.
I. Ferenc lapengedélyt ad Ljudevit Gajnak.
1834. július 14.
Megalakul az országgyűlési ifjúság Társalkodási Egylete.
1834. július 15.
Kölcsey javaslatára a kerületi ülés kívánja a majoratusok és senioratusok eltörlését.
1834. augusztus 22.
Wesselényi megkapja a Lipcsében nyomtatott Balítéletekről első példányait.
1834. augusztus 30.
A magyar országgyűlésen ismertetik I. Ferenc augusztus 28-i királyi válaszát az úrbér ügyében. Az uralkodó minden lényeges pontján elutasítja az országgyűlés javaslatát.
1834. szeptember 2.
A kerületi ülés megkezdi az úrbéri javaslat felülvizsgálatát.
1834. október 3.
I. Ferenc fogadja az erdélyi országgyűlés küldöttségét, mely az ország évtizedes sérelmeinek megszüntetését kéri. Kívánságuk teljesítését az uralkodó megtagadja.
1834. október 15.
A kerületi ülés kidolgozza üzenetét és törvényjavaslatát az úrbér ügyében.
1834. november 10.
Az ellenzék országos ülésen utoljára arat győzelmet az örökváltság ügyében.
Szatmár vármegye közgyűlésén megbukik az örökváltság.
1834. november 11.
Az erdélyi országgyűlés felesketi Nopcsa Elek országos elnököt, s így hivatalosan is megalakul.
1834. november 19.
Csongrád megyében megbukik az örökváltság.
1834. december 9.
Wesselényi nagy beszéde ellenére Szatmár megyében részeg bocskoros nemesek segédletével ismételten elutasítják az örökváltságot.
1834. december 10.
Országos ülésen megbukik az örökváltság.
1834. december 11.
Országos ülésen megbukik az úriszékek jogkörének korlátozását kimondó törvénycikk.
1834. december 21.
József nádor utasítja a királyi jogügyigazgatót, hogy indítson vizsgálatot Wesselényi szatmári beszéde miatt.
1834. december 30.
Országos ülésen megbukik a jobbágyok személy- és vagyonbátorságát kimondó törvénycikk.
A kerületi ülés Deák javaslatára az 1834. augusztus 28-i királyi válasz szavaival az úrbéri javaslatba iktatja a jobbágyok személy- és vagyonbátorságának elvét.
1835. január 13.
Az alsótábla a Lánchíd vitájában kimondja, hogy az építendő hídon a nemeseknek is hídvámot kell fizetni.
1835. január 29.
Wesselényi az erdélyi országgyűlésen bemutatja az általa vásárolt sajtón cenzúra nélkül kinyomtatott országgyűlési naplót.
I. Ferenc elrendeli az erdélyi országgyűlés feloszlatását.
1835. január 30.
Ferdinánd főherceg királyi biztos elkoboztatja Wesselényi sajtóját.
1835. február 6.
Ferdinánd főherceg feloszlatja az erdélyi országgyűlést.
1835. február 7.
Ferdinánd főherceg mint királyi biztos teljhatalommal átveszi Erdély kormányzását.
1835. február 9.
Kölcsey elmondja búcsúbeszédét a magyar országgyűlésen.
1835. február 16.
I. Ferenc elrendeli, hogy az országgyűlési napló kinyomtatása miatt indítsanak pert Wesselényi ellen.
1835. február 23.
I. Ferencelrendeli, hogy Wesselényi ellen szatmári beszéde miatt hűtlenségi pert kell indítani.
1835. február 26.
Az országgyűlés felirata felterjeszti az úrbéri javaslatot.
1835. március 2.
Meghal I. Ferenc király. Trónra lép V. Ferdinánd király.

Tartalomjegyzék

H. Balázs Éva

Régi és új arisztokraták az apparátusban

De a hadi érdemeket szerzett Bujanovszky, Beleznay famíliák, a Jeszenákok már ott vannak a kitüntetendők listáján, még ha magát a rangot, mint a Podmaniczkyak is, csak II. Józseftől vagy éppenséggel I. Ferenctől kapják meg.

Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs kihívására

Zinzendorf Károly 1772 őszén került kapcsolatba magyarországi, majd erdélyi útja során azokkal, akik az első dunántúli, horvát-magyar páholyalakítások után az ország szabadkőműveseinek egyesítésén, közös programján dolgoztak. Az általuk megfogalmazott alkotmány másolatban maradt ránk a Ferenc császárnak a schönbrunni parkban személyesen átadott bizalmas jelentés egyik darabjaként.

Mérei Gyula

Előszó

Még csak elmélyíti a Habsburg-abszolutizmus helyzetének ingatagságát az, hogy különösen az I. Ferenc uralkodásának kezdetétől 1848-ig terjedő évtizedekben sekélyesség, műveletlenség, a régihez mereven ragaszkodás, a változtatástól minden területen irtózás, a kormányzó hatalom elfajult rendőruralomra támaszkodása a jellemző. A 18. századi Habsburg-abszolutizmus uralkodói autokratizmusa által – szubjektíve saját kormányzó hatalmának erősítése céljából – foganatosított államigazgatási és gazdaságpolitikai rendszabályait, amelyek objektív hatásaikkal a területi és a gazdasági integrálódásnak a polgári rend felé mutató útját akaratlanul is egyengetik, 1790 és 1848 között újabbak nem követik. Csupán a Magyarországot és Erdélyt kivéve egységes vámtarifa bevezetése történt meg.

Az államhatalom változatlan fenntartásához való ragaszkodás tényén – a lényeget tekintve – mit sem változtattak Metternichnek és beosztottjainak azok a tervezetei, amelyek a Habsburg-uralom alatt levő területek úgynevezett föderatív államszövetségbe tömörítésére irányultak. Ezek ugyanis az abszolutizmus uralmát a rendi kiváltságok alapján nyugvó territoriális önigazgatással rendelkező területek fölött új köntösbe öltöztetve változatlanul fenn akarják tartani, mégpedig különféle egységesítési tervek valóra váltása útján. A területi széttagoltság ilyen módon történő konzerválása is csak a központi, de nem a haladást objektíve elősegítő központosító abszolút uralkodói autokratizmus erősítésére lett volna hivatott.

AS abszolutizmus önmagát túlélt, dekadens változatának további járulékos válságtünete volt az, hogy a bécsi központi kormányszervek az évtizedek során – a viszonylag sűrűn végrehajtott átszervezések ellenére és szintén a tehetetlenség jeleként – lényegi kérdésekben döntéstől irtózó és emiatt is nehézkes ügyintézésük révén mindinkább alkalmatlanná válnak az államigazgatás napi teendőinek ellátására. A szabad gondolkodás, a véleménynyilvánítás mindenféle formájának elnyomása rendőri eszközökkel, cenzúrával 1848-ig ; a legártalmatlanabb egyesületek létesítésének betiltása az 1840-es évekig és az a tény, hogy a korszerű francia, német, angol liberális és demokratikus eszméket hirdető nagy alkotók művei – ámbár kerülő utakon, nemritkán titkos ösvényeken – mégis utat találnak az osztrák és a cseh-német örökös tartományokba, főleg Bécsbe, de Magyarországra is, az abszolutizmus válságának további jelei. Nemkülönben az az általános, régóta lappangó és az 1840-es években már eltérő módon, mértékben, de minden osztályra, rétegre kiterjedő elégedetlenség, amely az ausztriai örökös tartományokban, elsősorban Bécsben már I. Ferenc halálát követően, még inkább az 1840-es években és 1848 felé haladva mind erőteljesebben követeli a polgári rend irányába mutató változást.

Benda Kálmán

Az új uralkodó és a magyar nemesi reformmozgalom

József halálhírére Lipót még Firenzéből utasította Bécsben tartózkodó fiát, Ferenc főherceget – aki megérkezéséig helyettesítette –, hogy biztosítsa az egyes tartományok rendjeit, elsősorban a magyarokat: alkotmányukat és nemesi előjogaikat tiszteletben kívánja tartani.

A felülről szervezett polgári és paraszti megmozdulások

Ekkorról már adataink vannak arra, hogy Lipót király foglalkozott a magyarországi parasztkérdéssel. Ahogy fia, Ferenc (akit trónörökösként a fontosabb ügyekbe bevont) évek múlva, már mint császár, egy alkalommal elmondotta: apja célja a parasztság felheccelése volt.

II. Lipót politikájának ellentmondásai

Lipót azonban nem elégedett meg a régebbi szervezetek kézben tartásával, hanem külön új titkos társaságot hozott létre, amely tagjait elsősorban a birodalom hivatalnoki karából válogatta. Nehogy föltűnést keltsen, neve nem volt, csak Társaságnak (Assoziation) nevezték. Alapszabályait az uralkodó utasításai alapján Hoffmann öntötte formába, fő szervezője pedig a bécsi egyetem két másik tanára, Heinrich Joseph VVatteroth és Joseph Ernst Mayer volt. A szabadkőműves szervezkedés mintájára, a beavatottság alapján három fokozatra oszló tagság tömörítésének célja „a jó ügy, az uralkodó és az állam” támogatása, „a monarchizmus és demokratizmus közti biztos egyensúlyi állapot megteremtése” volt. A második fokozathoz tartozók már „az uralkodót és a szándékait akadályozó arisztokratizmus minden alakjának leküzdését” és „a kormányzat érdekében a néptömegek gondolkozásának kézbentartását” is vállalták, amihez a harmadik fokozatban, mint „egészen titkos cél”, Ferenc főherceg megnyerése, „az uralkodó és a trónörökös közti bizalmas politikai egyetértés megteremtése” járult. A titkos szervezet, amelynek központja Bécsben volt, de amely filiái révén Erdélytől Galíciáig, Karintiától Csehországig az egész birodalmat behálózta, nyilván Magyarországra is kiterjedt, itteni működésére azonban mindeddig nem került elő adat.

A reakció felülkerekedése

A teljes cikk.

Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai

A bizottsági munkálatok alig néhány hónapja folytak, amikor Ferenc trónra lépésével lényeges változás állt be: a bizottsági tagok kiszabadultak a meggyőződésük és az uralkodó kívánsága közti ellentét súlyos dilemmájából; Ferenc király maga sem kívánta a reformot. A változatlan állandóságot hirdető politika légkörében azonban a deputációk egész működése feleslegessé és értelmetlenné vált, a közvélemény érdeklődése néhány hónap alatt teljesen meg is szűnt. A bizottságok mégis tovább folytatták munkájukat, s 1793–1794-ben, egyre reakciósabb légkörben, amikorra az 1790—ben még reformer tagok nagy része is visszahátrált, elkészítették javaslataikat. Utolsónak a jogügyi bizottság, 1795 februárjában. A feudális társadalmi rendet megbontani vagy megreformálni egyik bizottsági javaslat sem akarta.

A patrióta nemesi ellenzék

A polgári reformokban bizakodó jozefinista értelmiség hamar észrevette, hogy Ferenc trónra lépésével más szelek fújnak Bécsből. A cenzúrarendeletek súlyosbítása, a korábban kiadott, reformot hirdető könyvek elkobzása, az íróik kiderítésére indított vizsgálatok nem hagytak kétséget afelől, hogy a felvilágosult abszolutizmus időszakának vége. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a klérus, az arisztokrácia és a nemesség nagyobb része örömmel fogadja a változást, mert úgy véli, a reformok előli elzárkózás gátat vet a forradalmi eszmék elterjedésének is; vélt biztonságáért cserébe kész feláldozni a függetlenségi törekvéseket.

Az első hónapok ijedt megdöbbenése után az 1792. júniusi budai országgyűlés alatt már a kiábrándultság is megjelent értelmiségi körökben. Hajnóczynak feltűnt, hogy a rendszeres bizottságok egyre kevesebbet foglalkoznak a jogtalan néposztályok sorsával, úgy látta, hogy a nemesség hajlandóbb a bécsi udvar és a korlátlan monarchia előtt fejet hajtani, mintsem a nem nemesekkel összefogni. Csüggedten állapította meg ő is, hogy a bizottsági javaslatoktól nincs mit várni. A forradalomtól való félelem a kezdeti reformtörekvéseknek is véget vetett, az 1790-es patrióták és reformerek közül nem egy már az udvar és a reakció szócsövévé vált. Az értelmiség tanácstalan elkeseredését fejezte ki 1792 őszén Batsányi is, költőtársához, a testőrezredes Barcsay Ábrahámhoz írt versében:

Szomorú a lelkem, még alig derűle
Víg napunk, már újra homályba merűle.
Iszonyú jövendő, rémítő képzések!
Ah, mit hoznak reánk a bús végezések?[1]

A reakció, a francia háborúkkal mind leplezetlenebbé váló kabineti abszolutizmus ellen mégsem az értelmiség, hanem a kisebbségben maradt patrióta nemesség emelte fel először a fejét.

A patrióták ellenállása az 1790-es nagy lendület tetőzése után visszazuhant, de nem szűnt meg. A köznemesség már 1791 nyarán panaszolta, hogy az országgyűlés határozatait nem hajtják végre, az ország ügyeinek intézése az arisztokrácia és a főpapság kezébe csúszott át. Főleg az északkeleti megyék, Szabolcs. Zemplén, Abaúj, Borsod és Sáros nemessége mozgolódott, elégedetlenségüket nagyban fokozták a különböző vámrendeletek, melyek tönkretették a Lengyelország felé irányuló borkivitelt, e táj fő jövedelmi forrását.

A műveltebbek, a helytartótanácsban, a magyar kamaránál vagy más országos kormányszerveknél tevékenykedő nemesek már csak azért sem idegenkedtek a mérsékelt kormányzati reformoktól, mert ezzel saját rendi pozíciójukat erősítették volna. Világosan látták ugyanis a nagypolitikai összefüggéseket, azt, hogy ha a francia forradalmat leverik, ha Bécsnek nem kell többé a francia fegyverektől tartania, teljes erejével ellenük fordulhat. Tudták, hogy az udvar egyenként számon tartja őket, s ha kedvező alkalom kínálkozik, az 1790 óta halasztott, de végleg el nem ejtett bosszút végrehajtja azokon, akik a nemesi mozgalomban, főleg a poroszokkal való kapcsolatokban részt vettek.

A magyar nemesség vezető rétege, mely vagy hivatali beosztása, vagy anyagi helyzete, vagy kimagasló képességei révén az élcsapatot alkotta (szinte kivétel nélkül mindegyikük tagja volt valamelyik szabadkőműves páholynak), ekkor még várakozással és rokonszenvvel tekintett a francia forradalomra, sőt egyes jelek szerint az a gondolat is fölmerült közöttük, hogy közvetlen kapcsolatba lépnek a franciákkal. A francia nemzetgyűlés harcai a versailles-i udvar ellen, az 1791. szeptemberi alkotmány, mely a királyság intézményét hatalom nélküli külsőséggé tette (amiről igaz, hogy szűkszavúan, de a hazai hírlapok is hírt adtak), csak táplálta elégedetlenségüket, benne saját törekvéseik megtestesülését látták. Berzeviczy Gergely, ekkor a helytartótanács fogalmazója, még XVI. Lajos kivégzésére is talált mentséget. „Nem a királyok kedvéért vannak a nemzetek, hanem azért vannak a királyok, hogy a nemzetek jólétéről gondoskodjanak” – írta 1793 januárjában. Lajos nem tette ezt, sőt megszegte a nemzettel kötött szerződést: azokhoz az arisztokratákhoz csatlakozott, akik Franciaország minden bajának okozói voltak. „Gyáva és alacsonyrendű” viselkedésének köszönhette sorsát. Ő ugyan, ha rajta múlik, nem végeztette volna ki, hanem száműzte volna, de „ahol egyszer a sokévi elnyomás után kitör a népi forradalom, ott nehéz a tomboló árnak határt szabni”.[2] Nagy lelkesedéssel figyelte a lengyelországi eseményeket is, ahol a király, II. Szaniszló Ágost a köznemesi-nemzeti párt mellé állt, s az 1791. május 3-i alkotmány megtörte a főurak hatalmát Amikor pedig, 17922 nyarán a lengyel hazafiak Kościuszko vezetésével kibontották a szabadságharc zászlaját a II. Katalin cárnő segítségét kérő árulók és az orosz csapatok ellen, ugyanez a patrióta magyar nemesség osztatlan lelkesedéssel állt a lengyel nemzeti párt oldalára. Ahogy a titkos ügynökök jelentették, Török Lajos gróf kassai tankerületi főigazgató, a zempléni nemesurak helyeslése közben Kosciuszko egészségére ürítette poharát. Egy névtelen, de nyilván nemesi szerző pedig imádság alakjában írt röpiratában együtt kért győzelmet a franciák és a lengyelek fegyvereire, felszólítva a magyarokat, hogy ők is rázzák le az arisztokraták és a papok uralmát.

E patrióta ellenzék hangadói Orczy László báró, a magyar kamara alelnöke körül csoportosultak. Orczy 1790—ben azok közé tartozott, akik kapcsolatba léptek a porosz királlyal; II. József halála után a rendek őrá bízták a nemesi bandériumok parancsnokságát. Az udvari besúgó már akkor „a rebellis mágnások vezérének” nevezte.[3] Orczy nem zárkózott el a mérsékelt reformok elől, bizonyos engedményeket a jobbágyok számára is szükségesnek ítélt, mégis elsősorban a nemzeti függetlenség kivívása volt szívügye. Nagy csodálattal tekintett a franciákra, akik szembe mertek szállni uralkodójukkal; szobájának falát az orléans-i herceg, a későbbi Égalité Fülöp huszárruhás arcképe díszítette. Pesti háza már az országgyűlés idején a radikális ellenzékiek egyik találkozóhelye volt, később is az maradt. 1791 őszétől egyre gyakrabban jelentették a titkos megbízottak Bécsbe, hogy a pesti és a hatvani Orczy-kastélyban sűrűn megfordulnak az ismert patrióták, s hosszasan tanácskoznak. Az „összeesküvő urak” közül név szerint keveset ismerünk. A jelentések az ismert patrióta és reformer mágnásokat említik: Podmaniczky József báró helytartótanácsost, Szapáry János gróf szerémi főispánt, Sztáray Mihály grófot, aztán Fodor Józsefet és Lányi Sámuelt, a művelt és felvilágosult köznemesség e két megszemélyesítőjét, s a fiatal Szentmarjay Ferencet, Orczy titkárát, aki az egyik belső írnok szerint a társaság lelke. Más híradások közéjük sorolták Pászthory Sándor fiumei kormányzót, Máriássy honti és Spissich János zalai alispánt, sőt Nagyváthy Jánost is.

Az ellenzékiek táborának növekedéséről sorozatosan érkeztek jelentések a megyékből is. Eszerint Vasban és Zalában Fekete János gróf tábornok és Festetics György gróf szervezték ”az uralkodóellenes összeesküvést”.[4] Zemplénben a Kazinczyak, Szirmayak és Bernáthok, Szabolcsban a Vayak, Biharban a Beöthyek a hangadók. Spissich alispán 1791 őszén azt magyarázta szabadkőműves testvérének, Strohmayernek, akiről nem is sejtette, hogy az udvar besúgója, hogy a megyék világosan látják: az uralkodó önkényének már csak forradalmi akció vethet gátat. Ezért – mondotta – az alispánok állandó érintkezésben vannak egymással, s a fontosabb ügyekben azonosan járnak el. Már terveiket is kidolgozták, s el vannak szánva, hogy még egyszer nem hagyják magukat az udvar által félrevezetni. „Barátom – mondotta a rendőrbesugónak az elégedetlenek egyike –, immár nem az a lényeges, hogy az orosz, porosz, vagy valaki más uralkodik-e Magyarországon, hanem csak az, hogy az osztrák ház ne uralkodjék.”[5] A bizalmas jelentések úgy vélték, hogy az országgyűlést is csak azért akarják Pestre egybehívatni, hogy „a városból második Párizst csináljanak”, és a „Bocskai végrendeletének szellemében készült, de 1790-ben elfogadtatni nem sikerült hitlevelet keresztül erőszakolják”.[6]

Mindezek nyilván túlzott hírek voltak, de annyi bizonyos, hogy a nemesi ellenzék már 1791-ben mozgolódni kezdett. Ferenc trónra lépésével a mozgolódás rövid időre megszűnt: a bizonytalankodás hónapjai ezek, nem tudták, az ifjú uralkodótól mit várhatnak. Az 1792. évi országgyűlés után azonban rádöbbentek: minden maradt a régiben, szép szavakat kaptak, a politikai és főleg a gazdasági sérelmek azonban nem nyertek orvoslást. A kereskedelmi bizottság 1793 legelején beadta elaborátumát, melyben a Magyarországra kedvezőtlen vámrendszer sürgős módosítását javasolta, az udvar azonban még válaszra sem méltatta.

A demokrata értelmiség

És míg a francia köztársaság katonái a Rajnánál csapást csapásra mértek a koalíciós seregekre, köztük Ferenc császár csapataira, benn az országban minden vesztett csata hírére győzelmi ünnepet ült a demokratikus értelmiség. Abaffy házánál gyűltek ilyenkor egybe. Megünnepelték a francia sikereket, augusztus 10-ét, a köztársaság születésnapját is, miközben forradalmi dalokat énekeltek, a Ca irát meg a Carmagnole-t. Egymást „citoyen”-nek szólították, a zsarnokok halálára ittak, várakozóan éltették a szabadságot és egyenlőséget, amit különböző módon képzeltek el, de amelynek eszményét mindnyájan a franciákban látták megtestesítve. És miközben az udvar a koalíciós háború minden „győzelmére” hálaadó istentiszteletet rendelt el, ők széles körben terjesztették Martinovics álnéven írt röpiratát, a Ferenc császárhoz írt nyílt levelet, amely maró gúnnyal tette nevetségessé a francia forradalom eltiprásáról ábrándozó uralkodó erőlködését.

Az elégedetlenek egymásra találása

A kézsmárki evangélikus gimnázium egyik tanára azt magyarázta diákjainak, hogy a franciák háborúja jogos és igazságos, Ferenc királyé nem. Nagykőrösön a gimnázium tanárai és tanulói együtt éltették a franciákat, a sárospataki kollégium tógátus diákjai pedig a forradalmi eszmék terjesztésére társaságot alapítottak.

Szentmarjayról már 1792-ben azt jelentették, hogy ő a mozgatója az Orczy László körül csoportosuló elégedetleneknek. Az ellenzékiségben élen járó Zala megye alispánja, Spissich János testi-lelki jó barátja volt Hajnóczynak. Mivel az országgyűlési bizottságok munkálatai miatt hónapokon át Pesten tartózkodott, sokat voltak együtt; a rendőrbesúgó meg is jegyzi: „igen jó barátságban vannak”. A keleti megyékben Kazinczy Ferenc tevékenykedett. Az 1800-as években már a börtön emlékeitől rettegő, a politikai élettől visszahúzódó író ekkor még fiatalos, friss lendülettel vetette magát a megyei életbe, nyilvános szócsatákat vívott a klérus és az udvar embereivel, s amikor a betegség ágyhoz szögezte, akkor is azt sajnálta, hogy nem mehetett el a kassai meg az újhelyi megyegyűlésre, „pedig – írta Hajnóczynak –,milyen hasznosan tevékenykedhettem volna ott”[7] Az ő és elvbarátai tevékenységének nagy része volt abban, hogy a keleti megyék egyöntetűen szembefordultak a cenzúra- és sajtórendeletekkel, a kancellária kifejezése szerint „szemtelen hangú” feliratokat küldtek az uralkodónak, úgyannyira, hogy az megtorló intézkedéseket foganatosított ellenük. Hasonlóan agitált Szlávy György Biharban, Batsányi János Abaújban. Pedig Batsányi nem is volt nemes, a megyegyűlésen meg sem jelenhetett, de az Orczyakon és nemesi barátain keresztül még a megye feliratának megfogalmasában is részt vett.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a helytartótanácsban, a kamarában is ott ültek a klubok tagjai, kiknek javaslatait a kancellária rendszeresen elítélte, mert elnézők és engedékenyek a megyék iránt. Ezek a „jakobinusok”, vagy ahogy Mednyánszky helytartótanácsos nevezte őket: „az ördög gyertyagyújtogatói”, ahol csak tehették, védték és támogatták az ellenzékiek mozgolódását.

A mozgalom pedig egyre jobban kiforrta magát és mind szélesebb körökben terjedt. Pergen gróf, a rendőrminiszter már 1792 végén ijedten jelentette, hogy Magyarországon rohamosan nő azoknak a száma, akik a francia rendszerrel rokonszenveznek. 1793 tavaszán Martinovics – aki híreit az értelmiséggel közvetlenül érintkező Laczkovics Jánostól kapta – már azt jelentette, hogy nyolc nyugati megye megegyezett a következőkben:

  1. a főpapi birtokokat el kell venni,
  2. a főnemességet meg kell szüntetni,
  3. a kétkamarás országgyűlés alsóházát a nem nemesek alkossák,
  4. az ország viszonyainak megfelelő új alkotmányt kell készíteni,
  5. Magyarországot el kell szakítani a Habsburg-háztól, és köztársasággá kell alakítani.

Ürményi személynök arra törekszik, hogy mindehhez a magyar ezredek támogatását megnyerje. Ha az Ürményire vonatkozó híradást alaptalannak kell is tekintenünk, s ha a megyék megegyezéséről mondottak is túlzottak, a többi nem más, mint a Hajnóczy munkáiban nyomon követhető elgondolások konkrét formába öntése.

Más jelentések az ország keleti és északkeleti megyéiből az értelmiségiek és a vezető nemesek klubmegbeszéléseiről szóltak. Hallunk az Eperjesen, Lőcsén és Kézsmárkon tartott „jakobinus összejövetelekről”, a Zemplénben észlelhető nyugtalanságról, valamint egy sor ismert, magas rangú tisztviselő gyanús és gyakori utazgatásáról a ”nyugtalan” megyékben: Zemplénben, Biharban, Szabolcsban meg Abaújban. A titkos ügynökük, besúgók jelentését nyilván nem vehetjük mindig készpénznek, de az már elgondolkodtató, ha az egymásról nem tudó ágensek ugyanazt jelentik. A titkos informátorok tájékozottak, gyorsan és konkrétan jelentenek. Sándor Lipót nádor csak 1793 decemberében tudatta az uralkodóval, hogy Zemplén megye megtagadta önkéntesek felajánlását a francia háborúra. Mednyánszky helytartótanácsos azonban már november 11-én felküldte az udvarba a megye határozatát, s tudatta, hogy az iratot – amelyet Orczy József báró főispán és más „főbűnösök” a tokaji szüreten szerkesztettek – 22 másik megyének is megküldték.

1793 őszére az eddig elszigetelt, helyi ellenállások kezdtek egységes jelleget ölteni. A cenzúra- és sajtórendeletekre már országos tiltakozás volt a válasz: Gömörtől Biharig és Nyitráig, délre Zaláig megmozdultak a megyék, s a tiltakozó feliratok hangja, stílusa és érvei egyaránt elárulják, hogy klubisták készítették. 1793 végén elakadt az újoncozás, egyik megye a másik után tagadta meg a katonaállítást. 1794. január elején egyszerre jelentették Pozsonyból, Pestről és Zágrábból, hogy az elégedetlenség már minden néposztályra átterjedt: a megyék zúgolódnak, nem hajlandók sem pénzt, sem katonát adni a franciák elleni háborúra, a parasztok országgyűlési képviseletet akarnak, mindenütt lázító röpiratok járnak kézről kézre, s a jakobinusok csak az alkalmas pillanatot várják a forradalom kirobbantására. Szabolcs megye a helytartótanácshoz is felírt, kérve: járjon közbe az uralkodónál, állítsa le a Franciaország elleni háborút, mert minden pénz elfogyott, a kereskedelem teljesen leállt és a sok újonc elvitelével szinte kiürült az ország. A hangulatra jellemző, hogy Zemplén megye ügyészi eljárással fenyegette meg az Almásyakat, mert saját költségükön katonát ajánlottak a franciák ellen.

A magyarországi főhadparancsnokság sorozatos jelentésekben panaszolta a megyei nemesség és polgárság francia hadifoglyok iránt lépten-nyomon tüntetően kimutatott rokonszenvét. Szirmay Ádám zempléni nemesúr okát is adta ennek a rokonszenvnek: „Adná isten – mondotta –, hogy a franciák meg a lengyelek boldoguljanak, mert akkor mi is lerázhatnánk a németek igáját, és szabadok lehetnénk, mint a franciák.”[8] Rozgonyi Sándor zempléni nemes kijelentette: „Jó lenne, ha az Ausztriai Háznak véget vetne az ország, és mi is abban mesterkedünk.”[9] Szentmarjay Imre, Orczy László többször említett titkárának az apja, 1794 elején kioktatta a megyegyűlésen óvatoskodó nemeseket: „tán nem tudják, milyen időket élünk? Ha most nem merünk valamit kezdeni, elszalasztjuk a legalkalmasabb időt.” Sztáray Mihály gróf a küszöbön álló forradalomról beszélt, s hozzátette: ő maga is azon fáradozik, hogy az minél előbb megvalósuljon.[10]

1794; májusában egy, a Bihar megyei Piskolton kelt röpirat felszólította a megyéket, hogy a lengyelek példájára szövetkezzenek az ausztriai ház uralma ellen. „Ha még el nem aludt mibennünk magyarokban a mi híres őseink vére – olvassuk –, ha még pihedegél mi bennünk a Bellona asszonytól béoltott vitézség, gerjesszük fel tehát magunkban, mivel most felderült napunk sugára hozza magával, hogy az ausztriai despota ház súlyos igáját vessük ki nyakunkból.” A röpirat az 1790-es rendi sérelmeket sorolta fel – a hadseregben elnyomják a magyarokat, az országban idegenek parancsolnak, a magyar nemesnek hallgass a neve –, de végső következtetése már egészen más. 1790-ben a legradikálisabbak sem gondoltak a monarchia eltörlésére, most pedig mint a világ legtermészetesebb dolgát mondták ki, hogy „országunk el lehetne király nélkül, hanem minden vármegye a maga megyéjét igazgatná, és minden vármegye egy fő guberniumot esmérne, és magyar bellicum consiliumot is felállíthatna országunk, mivel a jövedelem az országot illetné, nem pedig a megszaporodott királyi famíliát”.[11] Íme a francia forradalom törekvései rendi megfogalmazásban: a nemesi köztársaság eszméje. Ezek után nem lepődhetünk meg azon, hogy Pergen rendőrminiszter már 1793 végén azt jelentette: az elégedetlenek a zürichi francia konzulon keresztül érintkezést keresnek a párizsi konventtel.

1794 elején a köznemesség vezetői mind elszántabb hangot ütöttek meg Magyarországon, Horvátországban és Erdélyben is. Az országos hangulat, a megyék szervezkedése oly ijesztő volt, hogy az uralkodó nem merte a diétát egybehívni, a nádor pedig azt tanácsolta Ferenc királynak, hogy a, törvénysértéseket emlegető megyei feliratokra inkább ne válaszoljon, mert „a mostani időkben sok mindent nem tehet meg az ember és hallgatnia kell, amit kedvezőbb körülmények közt nem tenne meg”.[12]

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

A szervezkedés a belső és külső események indítására 1793-ban merült fel először a bécsi radikálisok körében. Vezéregyéniségük, Reidel báró, Ferenc király egykori nevelője, kidolgozta az új alkotmányt, a forradalmi átállást elindító felhívást, Hebenstreit főhadnagy pedig harci kocsi találmányával akarta az akció sikerét biztosítani.

Martinovics Ignác

Lipót halálával kiváltságos helyzete és érvényesülési reményei egy csapásra megsemmisültek. Ferenc nem akart érintkezni vele, tiszteletdíja megszűnt, az udvart el kellett hagynia. Ekkor kezdődik belső küzdelme meggyőződése és az érvényesülés között. Igazi érzései a demokratikus átalakulás irányába húznak, de nem bírja elviselni a mellőzöttséget, s kész volna elnyomni meggyőződését, ha ezen az áron hatalomhoz, hírnévhez, karrierhez juthatna. Átmeneti forradalmi korszakokban másutt is felbukkannak a hozzá, hasonló kalandortípusok, akik tehetségesek, műveltek, megfelelő körülmények közt hazájuk hasznos munkásai lehetnének, de hiányzik belőlük a jellem szilárdsága, s meggyőződésüket készek áldozatul dobni, ha ez az ára, hogy érvényesüléshez, hatalomhoz, pénzhez jussanak.

Ebben az időben kezd felfigyelni a magyarországi radikális értelmiség és a patrióta köznemesség erősödő ellenállására. Megismerkedik a pest-budai klubista értelmiséggel, s Hajnóczy feltárja előtte a megyei mozgalmak és az értelmiségiek kapcsolatát. Ekkor írja leghatásosabb röpiratát: Nyílt levél Ferenc császár és királyhoz. A kéziratban terjesztett röpiratot Gorani, a francia forradalom népszerű publicistája nevében, franciául írta, s benne nevetségessé teszi Ferenc és udvara reakciós erőlködését. Az utolsó fejezetben pedig, a nemzeti törekvéseknek mindeddig ádáz ellensége, az udvar kegyeit hajszoló aulikus, kiáll a köznemesi törekvések mellett. Az ausztriai ház – olvassuk – kezdettől fogva „egész dühösséggel” a magyar nemesség kiirtására törekedett, „mert ha egyszer ez odavan, akkor kész az egész nemzetnek rabsága és az ausztriai ház semmi akadályt többé nem talál, hogy kénye-kedve szerint kiszívja az ország vérét”. Ez volt a politikája Mária Teréziának, ez Józsefnek és Lipótnak, s ugyanezt a taktikát folytatja Ferenc is, csak simább módszerekkel.[13]

A Nyílt levél fordulópontot jelent Martinovics pályáján. Úgy látta, a radikális értelmiségieknek a köznemesi ellenzéki mozgalommal összefogott törekvései komoly erőt képviselnek. Beállt közéjük, hogy a polgári és a nemzeti átalakulás élharcosaként szembeforduljon Ferenc királlyal és udvarával, s a gyűlölt rendszert a magyar köznemesség erejével próbálja meg sarkaiból kifordítani, egyben biztosítva ezzel magának azt, amit az udvar nem adott meg: a politikai vezérséget.

1793 őszén az a hír járta, hogy az uralkodó összehívja a magyar országgyűlést. Martinovics maga akart az ellenzéki nemesek élére állni: régi barátjával, Laczkovics Jánossal megszövegezte az új magyar alkotmányt.

Az elfogatások

A teljes cikk.

A per a királyi kúrián

Ferenc király 1794. október 20-án utasította Ürményi József személynököt, a királyi tábla elnökét, a, felségsértési per megindítására. A tábla azonban feudális testület volt, s egy ilyen óriási per lebonyolítására. nem vállalkozhatott máról holnapra. A perek csak 1795-ben kezdődtek meg, az előzetes kihallgatások azonban már december elején megindultak. A jakobinusok elleni hajsza, és per legfőbb irányítója és mozgatója, mindvégig az uralkodó öccse, Sándor Lipót főherceg nádor, egyben a fellebbviteli bíróság, a hétszemélyes tábla elnöke volt Legfőbb bizalmasa Németh János királyi jogügyi igazgató, az ügyész volt, akinek szolgai aulikussága és minden emberiességből kivetkőzött, vérszomjában egyéni becsvágytól fűtött, alapjában véve korlátolt személye megdöbbentő színekben bontakozott ki a per folyamán.

A vád törvényekkel való alátámasztása, a törvényes látszat fenntartása a királyi jogügyi igazgató feladata volt. A magyar törvények ugyanis csak az uralkodó személye elleni tényleges támadást minősítették hűtlenségnek, s beismerés vagy kézzelfogható bizonyítékok hiányában legalább két tanú vallomását kívánták meg. Mivel tettleges támadást a vádlottakról bizonyítani nem lehetett, az ügyésznek el kellett fogadtatnia azt az elvet, hogy aki a mozgalmi káték valamelyikét látta, elolvasta vagy éppen lemásolta, ezzel hűtlenség bűnébe esett még akkor is, ha a kátét nem adta tovább, sőt ha az elolvasott szöveggel nem értett ágyat, és ha magáról a szervezkedésről esetleg nem is tudott. A nádor egyetértett ezzel a törvénytelen állásponttal, és a bíróság is elfogadta azt.

A váddal kapcsolatos hivatalos utasításokat a bírói függetlenség látszatának megóvása érdekében nem rögzítették írásban, a peres eljárást azonban külön rendeletekben szabályozta, szigorította az uralkodó. Védelmet csak az erre kijelölt néhány ügyvéd láthatta el, de négyszemközt ezek sem beszélhettek védenceikkel, s a periratokat, vallomásokat a bíróság épületében használhatták. A perjegyzőkönyveket föl kellett terjeszteni az uralkodóhoz, aki így közvetlenül ellenőrizte a bírákat. Amikor pedig az első ítéletekből az udvar látta, hogy ezek a rendszabályok sem biztosítják az általa kívánt eredményt, Ferenc király újabb meg újabb utasításokkal szigorította a bíróság magatartását.

Miután az előkészületek megtörténtek, és a budai Várban befejeződött a volt ferences kolostor börtönné alakítása is, november végén a bécsi folyokat roppant elővigyázat közepette Budára hozták, majd december első harmadában, a katonaság közreműködésével megindultak az országban a tömeges letartóztatások. Több mint félszáz embert fogtak el, ismert nevű köznemeseket, tisztviselőket, írókat és tanárokat, egyetemi hallgatókat és polgárembereket, köztük az akkori magyar irodalom legjobbjait, a már bebörtönzött Batsányin kívül Kazinczyt, Szentjóbi Szabót és Verseghyt.

A per zárt ajtók mögött folyt le, a közvélemény csak az ítéletekből tájékozódhatott. A megrettent bírák (akik közül néhányan maguk is rokonszenveztek a patrióta reformtörekvésekkel), ellenkezés nélkül vették tudomásul az uralkodó törvényellenes rendelkezéseit, és mindenben alávetették magukat a nádor naponkénti utasításainak. A jogügyi igazgató az ügyvédeket is megfenyegette: „a fejivel játszik, aki így véd”.[14] A legelső ítélet kimondására, éppen Martinovics perében, 1795. április 27-én került sor. Alig egy hónapra volt szükség, s május 22-én a királyi tábla a 43., utolsó ítéletet is meghozta, hogy egy nappal később a hétszemélyes tábla is bevégezze a perek felülvizsgálását.

A per jellegét Kazinczy ismerte fel helyesen: példa kellett, hogy rettegjen az ország. Ferenc király és öccse, a nádor, két kézzel kaptak az ürügyön, hogy elrettentsék azokat, akik változásra vágyakoztak, szabadságról és egyenlőségről mertek álmodni. Úgy vélték, itt az alkalom, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék a magyarok kedvét a „rebelliótól” és az emberi jogoktól.

Az ítéletek tehát előre készen voltak, azokon sem a vádlottak, sem a védők bátorsága nem változtathatott. A vádlottak ezt persze nem tudták, többségük mégis derekasan viselkedett a bíróság előtt. Társaikra nem vallottak, s ezzel a szervezkedés szálainak teljes fölfejtését lehetetlenné tették. Nagyobb részük, ha igyekezett is menteni magát, elveit nem tagadta meg, sőt meggyőződéséért bátran kiállt. Hajnóczy vallomásában kifejtette, hogy célja az elavult feudális rendszer megszüntetése, a nemesi kiváltságok eltörlése, a jobbágynak szabad emberként való fölemelése volt, s hogy – meggyőződése szerint – minden további fejlődésnek ez az alapja. Őz Pál megmagyarázta, hogy nem felforgatási vágyból lett republikánussá, hanem mert a haza és a nép boldogsága, felvirágoztatása érdekében jobbnak tartja ezt a kormányformát. Mindez nem befolyásolta eleve megpecsételt sorsukat, ahogy Martinovicsot sem menthette meg, hogy zavaros vallomásaiban sorozatosan denunciálta az eszébe jutó hazafiakat, így akarván érdemeket gyűjteni és bűnbocsánatot nyerni. A védők is hiába bizonyították a vádlottak törvény szerinti ártatlanságát. Az ügyész meg a bírák mindezzel nem törődtek, ahogy annak tisztázását sem tartották lényegesnek, ki melyik társaságnak volt tagja, egyetértett-e a mozgalom céljaival, radikális vagy nemesi reformer. Aki a kátét olvasta, az szemükben már jakobinus volt, anélkül persze, hogy a szó valódi értelmét mérlegre tették volna. A feudális rend vagy az idegen udvar túlkapásai elleni támadás egyazon elbírálás alá esett tehát, így lett a patriotizmus mártírjává Martinovics, s lettek a polgári forradalom hőseivé a nemesi reformerek.

A királyi tábla ítéletei könyörtelenül szigorúak voltak, s a hétszemélyes tábla, szakítva az évszázados szokásjoggal, külön királyi engedéllyel még súlyosbította azokat. Az 53 vádlottból 18-at ítéltek halálra, 16-ot hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönre. Teljes fölmentő ítéletet csak 4 esetben hoztak. 1795. május 20-án a budai Vérmezőn a bakó pallossal vágta le Martinovics és a négy igazgató fejét; június 4-én követte őket a halálba a két ifjú, Szolártsik Sándor juratus és Őz Pál, a fiatal értelmiség egyik legnagyobb ígérete, talán az egész szervezkedés legrokonszenvesebb alakja, akiben a hazafias érzés és a nyugatias műveltség népe sorsáért érzett őszinte felelősségérzettel és gerinces jellemességgel párosult. A vérpadra hurcoltak halála méltó volt életükhöz, Sigrayt kivéve valamennyien bátran haltak meg. Szentmarjay és Laczkovics szilaj bátorsága, Szolártsik csendes belenyugvása, Hajnóczy és Őz megrendíthetetlen helytállása, a kivégzés előtti papi degradálás megrázó és megalázó szertartásain önérzetre ébredt Martinovics méltóságteljes viselkedése a kormányzat embereit is megdöbbentette.

A többi 11 halálos ítéletet az uralkodó bizonytalan ideig tartó börtönre változtatta. A „nemzet díszei”, ahogy Berzeviczy írta, hosszú évekre Kufstein és Spielberg börtöneibe kerültek, hogy közülük nem egy soha többé vissza ne térjen.

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

I. Ferenc 1795. évi vámrendelete előszavának VI. pontja fenntartotta a Magyarországról az örökös tartományokba kivitt és onnan behozott árukra vonatkozólag az 1788. évi tarifa tételeinek érvényességét. Más tekintetben az 1754. évi vámrendelet alapelveihez és gyakorlatához tért vissza. Megnehezítette az ipari nyersanyagok behozatalát Magyarországra. Egyes, az örökös tartományokban is termelt mezőgazdasági áruknak Magyarországról az örökös tartományokba irányuló beviteli vámját magasra emelte (például bor, faggyú). Az örökös tartományokból behozott iparcikkek vámját alacsonyra, a vámkülföldi országból importáltakét vagy nagyon magasra szabta, vagy éppen tilalmazta az importot (például a cukorét az örökös tartományok üzemeinek nyújtott védelem érdekében).

Főként a magyarországi kereskedők, de egyes áruféleségek esetében a feldolgozó iparágak művelőinek a helyzetét is nehezítette. Külföldi áruk behozatala esetén a kényszerútvonal kijelölése miatt bekövetkezett hosszabb szállítási idő ugyanis megdrágította az árut.

Benda Kálmán

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

A magyar jakobinus mozgalom jó ürügy volt. a. kormánynak arra, hogy a jozefinizmus maradványait is felszámolja. I. Ferencet könnyű volt meggyőzni arról, hogy trónja, sőt személye is veszélyben van, s erre hivatkozva a rendőruralom még fokozódott, hovatovább a rendőrség vált a legfontosabb kormányzati szervvé. Az irodalmat bilincsbe verte a cenzúra, a közéletet a kémkedés, a spiclirendszer. Jellemző a bizalmatlanságra és az óvatosságra, hogy a fővárosi állandó magyar színház építésére indult gyűjtést is leállították, mert ahogy a nádor megindokolta: félő, hogy a begyűlt pénzt „másra használják fel”, azaz forradalmi mozgalmak támogatására.

A megszigorodott reakciós rendszer magyarországi irányelveit Sándor Lipót nádor öntötte formába, közvetlenül a jakobinus kivégzések után írt nagy előterjesztésében. Ebben azt vizsgálta, hogyan lehet a forradalmi és felforgató eszmék további terjedésének útját állni; általános helyzetképet adott az országról, majd javaslatokat tett. Mindenekelőtt megállapította: a „francia eszmék” Magyarországon főként az értelmiség körében terjedtek el, közöttük is legveszélyesebbek az ügyvédek és a tanárok, tanítók. A „rosszérzelműek” féken tartására erős kormányzat szükséges, hogy mindenen rajta tartsa a szemét, s ha szükséges, azonnal lesújtson. Mivel a magyar katonaság honfitársai ellenében esetleg nem használható, az országban csak német és cseh ezredek állomásozzanak. A magyarországi kormányszerveket meg kell tisztítani a megbízhatatlan elemektől, a tisztviselők legfőbb kötelessége a „legfelsőbb szolgálat”, az uralkodóház érdekeinek állandó szem előtt tartása legyen. Az egyetemi tanárokat igen erősen meg kell rostálni, minden gyanús személy elmozdítandó. A cenzúra minden nyomtatott termékre terjedjen ki, különös gondot kell fordítani a köznép megfelelő szellemű nevelésére, irányítására, arra, hogy kötelességteljesítésre és fegyelemre szoktassák, ami elsősorban az egyház, a papok hivatása, a tanítókban ilyen szempontból alig lehet megbízni. Igaz – mondja a nádor –, a túlzott vallásosság, a babonás hit káros, de még mindig jobb a hitetlenségnél. Az állam vegye erős felügyelet alá a papságot, már a papneveldékben, hogy céljainak megfelelő szellemben képezzék őket. A falusi iskolákra viszont nincs szükség. „Az iskolák a parasztoknak olyan ismereteket nyújtanak – olvassuk –, amelyeket ők nem is igényelnek, és amelyek nem fogják őket boldoggá tenni. Az írás-olvasás a falusi népnek, véleményem szerint, itt nem szükséges.” Majd hozzáteszi: „A tapasztalás ugyanis azt mutatja, hogy a paraszt, mihelyt megtanult olvasni, többé nem a rá tartozó gazdasági teendőkkel foglalkozik, hanem újságok, röpiratok és egyéb könyvek olvasására adja magát, és ezzel megrontja saját gondolkozását.”[15]

Alig néhány héttel az előterjesztés megírása után a nádor meghalt. 1795. július 10-én laxenburgi laboratóriumában tűzijátékot készített elő; a röppentyűk felrobbantak, s két nap múlva a nádor belehalt égési sebeibe. Ferenc valamennyi testvére közül legjobban Sándor Lipóthoz ragaszkodott, véleményét mindig megfogadta, utolsó előterjesztését pedig szinte politikai végrendeletként kezelte, s a benne foglaltakhoz a tehetségtelenek makacsságával ragaszkodott.

Néhány nappal Sándor Lipót főherceg temetése után, Ferenc király megkezdte a magyar kormányzat vezető méltóságainak leváltását. Július 20-án azonnali hatállyal fölmentette Zichy Károly gróf országbírót, Ürményi József személynököt és Haller József gróf tartománybiztossági főigazgatót. Nem sokkal később eltávolította Majthényi László helytartótanácsost, míg ócsai Balogh Péter, az 1790-es nemesi mozgalom vezére – nem várva meg, hogy elmozdítsák – egészségi állapotára hivatkozva leköszönt kancelláriai tanácsosságáról; úgyszintén Berzeviczy Gergely, a híres nemzetgazdász – akiről ma már tudjuk, hogy tagja volt a jakobinus mozgalomnak – felfedeztetésétől félve otthagyta a helytartótanácsot, hogy szepességi birtokaira vonuljon. Helyükbe szürke, egyéniség nélküli emberek jöttek, akik eddigi tevékenységükben csak az udvar iránti feltétlen lojalitásukkal tűntek ki. Ezért nyert országbírói kinevezést a már öreg Végh Péter, korábban tárnokmester, míg felsőbüki Nagy József, a kancellária szorgalmas bürokrata tanácsosa személynökké lett. Magas tisztségbe kerültek a teljesen klerikális beállítottságú Mailáth József gróf és Almásy Pál, míg az egészen jelentéktelen Rosos Pált kancelláriai tanácsossá nevezték ki. Ahogy a jakobinusok perében megismert Németh János jogügyi igazgató mondotta egyik fölterjesztésében: Olyan emberekre van szükség, akik az újítók szemében talán együgyűek, de megingathatatlan hívei az uralkodónak.

Az udvar ki akarta használni Sándor Lipót halálát a nádori méltóság felszámolására, ezért az uralkodó 1795. szeptember 3-án negyedik öccsét, József főherceget csupán Magyarország helytartójává nevezte ki. A helytartót Budán már az új méltóságok várták, közülük is Majláth József tárnokmester kapott utasítást, hogy a mindössze 19 éves ifjút az ország helyzetével, belső ügyeivel megismertesse. József főherceg legfőbb feladata egyébként az országos vizsgálatok elindítása volt.

Királyi biztosok vezetésével vizsgálatot indítottak szerte az országban megyei tisztviselők és birtokos nemesurak ellen. Zala megye alispánját, a szabadkőműves Spissich Jánost, Hajnóczy barátját, állásvesztésre ítélték, s bár végül is helyén maradt, meghurcolták Bernáth Ferenc zempléni viceispánt is. Zemplén megyében egyébként huszonnégy nemesurat helyeztek vád alá uralkodóellenes kijelentésekért vagy azért, mert a francia eseményekkel rokonszenveztek, s bár birói ítéletre nem került sor, volt, akit töröltek a táblabírák, a megyei ülnökök sorából, másokra kimondották, hogy nem választható országgyűlési követté; akadt, akit csak megintettek

A közigazgatási szervek után az egyetemek és iskolák „megtisztítása” került sorra. Fegyelmit indítottak több egyetemi tanár ellen, egyeseket csak megróttak, Kreil Antalt azonban, mert filozófiai előadásaiban szembehelyezkedett a vallás tanításaival, és Koppi Károlyt, a világtörténet tanárát, mert dicsérettel szólt a franciaországi dolgokról, azonnali hatállyal nyugdíjazták. Megvonták a tanítás jogát a szabadkőműves Tichy István kassai akadémiai tanártól és Deling János pécsi professzortól, mert Kant tanait vallotta. Leváltották Török Lajos gróf tankerületi főigazgatót és Piller Celesztint, a kőszegi piarista gimnázium igazgatóját, akik a vizsgálat szerint rossz hatással vannak az ifjúságra.

A, politika irányára s így a kormányzat módszereire egyébként az új magyarországi méltóságoknak szinte semmilyen befolyásuk nem volt, ha akarták volna, akkor sem tehetnek érdembeli javaslatot. Ferenc császár ugyanis sajátságos kabineti abszolutizmust honosított meg, melyben az uralkodó csupán néhány, többnyire szűk látókörű kegyencére hallgat, minden ügy az uralkodó dolgozószobájában, kabinetjében dől el. Ennek a színvonaltalan kormányzatnak, mely nem kívánt belenyúlni a társadalom életébe, ahogy annak idején Mária Terézia vagy II. József abszolutizmusa, legfőbb jellemzője a mozdulatlanság volt, a változtatások elől való teljes elzárkózás. Egy forrongó, változó Európa közepén így vált a Habsburg-monarchia és benne Magyarország az állandósult maradiság szigetévé. Az uralkodó viselkedésének alapoka minden új iránti bizalmatlansága, a változtatástól való félelme volt. Bizalmatlan és gyanakvó volt legközvetlenebb munkatársai iránt, nem bízott nála jóval tehetségesebb testvéreiben, ahogy nem bízott a vezető méltóságokban sem. A magyarországi viszonyok alakulására ezért nem lehetett befolyása még József főherceg helytartónak sem. Józsefet különben az 1796. évi országgyűlésen nádorrá választották; az udvarnak ugyanis szüksége volt a magyar rendek pénzügyi és katonai hozzájárulására, ezért cserébe alkotmányos jóindulatot kellett mutatnia. A főherceg ettől kezdve egy fél évszázadon át viselte a nádori tisztet. Ö is a birodalom és a császári ház érdekét nézte, de éppen ebből a szempontból nem értett egyet az udvar politikájával, mely kicsinyes rosszindulattal kezelt minden magyarországi ügyet, s úgy akart egyre több pénzt és katonát kisajtolni az országból, hogy közben megakadályozta a gazdasági kibontakozást, megbénította az ipar és kereskedelem fejlődését. A nádor Magyarországon, a magyarok közt élve, a birodalmi problémákat is nemegyszer másként látta, mint a bécsi Burg politikusai. Arra hivatkozva, hogy a magyar korona országai a birodalomnak területben és lakosságban szinte a felét teszik ki, s ez a Magyarország a terhekben is arányosan osztozik, egyenlő elbánást kért számára, de semmit sem érhetett el. Sőt, politikai ellenlábasai elhitették a gyanakvó Ferenccel: az a szándéka, hogy Magyarországot elszakítsa a birodalomtól, mert magyar királlyá akar lenni. József nádor kezdeti buzgósága így hamarosan letört, kedvét vesztette, s az 1800-as években már legtöbbször meg sem próbálta az udvar részéről megnyilvánuló törekvéseknek útját állni.

A titkos kabinetben 1795 után Ferenc király egykori nevelője, Colloredo gróf volt az első tanácsadó ; politikai elképzelésekkel nem rendelkező, jelentéktelen ember. Mellette a külügyek terén az elszántan forradalomellenes Thugut gróf, a belügyekben pedig a csehországi nagybirtokos, Leopold Kolowrat gróf reakciósan feudális nézetei érvényesültek. Ök azok, akik az államtanács megkerülésével véleményezik a legfontosabb ügyeket, személyes befolyásuk alatt tartva az uralkodót.

E kabineti abszolutizmus legfőbb kormányzati szerve a rendőrség volt; a titkosrendőri szervezet behálózta az egész birodalmat. Magyarországon hét titkos központot állítottak fel: Pozsonyban, Nagyszombaton, Debrecenben, Sopronban, Pesten, Temesvárott és Zágrábban. Ide futottak be mindenfelől a titkos jelentések, s innen küldték őket Bécsbe, a központba, majd az uralkodóhoz. Emellett külön levélvizsgáló hivatalokat létesítettek, az általuk felbontott és gyanúsnak talált levelek rövid úton a császár elé kerültek, aki azokat pedáns bürokrata módjára szortírozta és gondosan elrakta. 1801-ben a rendőrség hatáskörébe utalták a cenzúrát is, méghozzá visszamenő érvénnyel, utólag újra átvizsgálják a II. József és II. Lipót alatt megjelent műveket, s közülük majdnem 2500-at eltiltanak. Egy 1802-es rendelet kimondotta, hogy öröklés esetén a hagyatéki könyveket is vizsgálatnak kell alávetni. Külföldi kiadvány csak titokban jöhet be. 1798-ban megszüntetik az olvasóköröket, majd a kölcsönkönyvtárakat is bezárják.

A ferenci kabineti abszolutizmus egyformán lehetetlenné tette a birodalom népeinek fejlődését, Magyarországot azonban külön is sújtotta. A titkos kabinet tagjai, maga az uralkodó is meg volt róla győződve,. hogy a birodalom egységes erőkifejtését Magyarország különállása gátolja. Ezért mindenáron a különállás megszüntetésére, az ország teljes alávetésére törekedtek, s addig is, míg ez sikerül, a magyarországi fejlődés gúzsbakötésére és a cseh–osztrák örökös tartományok előnyben részesítésére törekedtek. Jellemző, hogy amikor 1796 elején József nádor, még mint helytartó a Lengyelország felé irányuló magyar borkivitelt sújtó vámok eltörlését javasolta, Ferenc király saját kezű levélben oktatta ki öccsét a birodalmi politika irányvonaláról; arról, hogy ez a vám az osztrák tartományok érdekét szolgálja, szabad kereskedelem esetén ugyanis ezek nem versenyezhetnének a sokkal jobb minőségű magyar borokkal. Márpedig – írta – „az állam érdeke azt kívánja, hogy ezek (az osztrák tartományok) virágzását segítsük elő”. Majd hozzátette: „mindezt azonban csak szigorúan magunk közt mondom”.[16]

A francia háborúk

A teljes cikk.

Napóleon és Magyarország

1809. április 10-én kitört a régóta fenyegető háború az Osztrák Császárság és Napóleon között. Az osztrák sereg kezdeti biztató ellenállás után általános visszavonulásra kényszerült; Károly főherceg a fősereggel Regensburgtól a Duna bal partján hátrált Napóleon előtt, s Bécstől északra, a Morvamezőre szorult; János főherceg, a déli hadsereg parancsnoka kénytelen volt Észak-Olaszországot kiüríteni, s Eugene Beauharnais itáliai alkirály elől csapataival Stájerországon át a Dunántúlra hátrálni. Május 13-án Napóleon bevonult Bécsbe és a schönbrunni kastélyban ütötte fel főhadiszállását. Ferenc császár és udvara Magyarországra menekült, és Tatán, az Eszterházyak várkastélyában húzta meg magát.

Május 21–22-én Károly főherceg Aspernnél véres ütközetben visszavetette a Duna bal partjára átkelni akaró francia sereget, de győzelme nem döntötte el a háborút.

Június elején az itáliai alkirály János főherceget üldöző csapatai benyomultak Magyarországra. János maradék csapataival északnak fordult, a Dunánál gyülekezett a magyar nemesi fölkelés is, amelyet József főherceg nádorral az élén |János főherceg parancsnoksága alá rendeltek. Június 14-én Eugene Beauharnais csapatai a győri csatában szétszórták a vitézül verekedő, de rosszul vezetett és teljesen korszerűtlenül fölszerelt nemesi sereget, és megszállták a várost. 26-án elesett Pozsony is. A Dunántúl nyugati és északi része francia megszállás alá került.

Napóleon külpolitikai terveiben kezdettől fogva számolt Magyarországgal is. Már első konzul korában gondolt a magyarországi hangulat és helyzet megismerésére. 1802-től a Bécsben székelő francia megbízottak hosszú jelentésekben számoltak be az ország helyzetéről, az egyes társadalmi osztályok magatartásáról és főleg a Habsburg-ellenes hangulatról. Gérard Lacuée ezredes, Bonaparte volt hadsegéde, beszámolóiban nemcsak a feudalizmusra világított rá, hanem észrevette az ország elnyomott gazdasági és politikai helyzetét is a birodalmon belül. Lacuée vetette fel elsőnek azt a gondolatot, hogy a Habsburgok hatalmának gyöngítésére egyik leghatásosabb eszköz Magyarország függetlenítése lenne.

1805. augusztus 7—én Lacuée a következőket jelentette: „Magyarországon való utazásom csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ha egy francia hadsereg az országba behatolna és egy bölcs jellemű, nagy tekintélyű tábornok kilátásba helyezné a független államot, amelyik megtartaná a régi alkotmány általános formáit, s amelyikben a nemesség megőrizné nem is jogait, hanem kiváltságait, a magyarok tömegesen állanának zászlaja alá.” Majd ugyanebben a jelentésben jellemezve a bécsi kormányzat magyarországi politikáját és annak módszereit, így folytatta: „A forradalmi eszmék eljutottak Magyarországra, s erős függetlenségi vágyat ébresztettek. Közismert, hogy 1795-ben egy összeesküvésük, amelynek élén talán az ország második legfőbb méltósága állt, majdnem kirobbant. Vezetőik vérpadon pusztultak el. A kivégzettek emlékét tisztelik, csak vigyázatlanságukat hibáztatják és ma csupán gyengeségüknek ez a tudata tartja vissza a nemzetet.”[17]

Lacuée és több más francia megbízott jelentései bizonyára közrejátszottak abban, hogy amikor Napóleon hadai 1805-ben, majd főként 1809-ben Ferenc császár ellen vonultak, Magyarországnak ellensége gyöngítésében és erejének bomlasztásában Napóleon külön szerepet szánt. 1809. május 15-én, két nappal azután, hogy Bécsbe bevonult, a schönbrunni főhadiszállásról a császár kiáltványban fordult a magyarokhoz. Ebben felszólította őket: „Szerezzétek most vissza nemzeti léteteket, legyetek újra, akik valaha voltatok! Válasszatok királyt magatoknak, olyan királyt, aki érettetek országoljon, a ti hazátoknak kebelében, ti közöttetek lakjék, és akit a ti polgártársaitok és katonáitok vegyenek körüli Gyülekezzetek azért össze Rákos mezejére, őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzéseiteket.”[18]

A proklamáció alapszövegét franciául készen hozták Bécsbe, a magyar fordítás azonban ott készült. A végleges szöveg minden valószínűség szerint Batsányi János műve, aki letöltve a magyar jakobinusok perében rámért börtönt, Bécsben élt. Föltehetően ő vétette be egykori kufsteini fogolytársa, most pedig Napóleon államtitkára, Maret bassanói herceg közvetítésével azt a mondatot a kiáltványba, melyben a császár kijelenti, hogy elfogadja a magyar alkotmányt, „akár azon állapotjában, amint eddig vala, akár pedig azon változtatásokkal, amelyeket abban ti magatok, teljes tetszéstek s kényetek szerint, az időknek mostani környülállásaihoz képest jóknak és polgártársaitok hasznára nézve talán szükségeseknek ítélni fogtok”.[19]

A magyar nemesség válnaza a nemesi felkelés volt, a függetlenségi törekvések nem jutottak szóhoz. Napóleon, aki kezdetben komolyan gondolt arra, hogy a Habsburgok hatalmának megsemmisítésére darabokra szakítja a birodalmat – ezt nemcsak a magyarokhoz intézett kiáltvány, hanem egyéb iratok is tanúsítják –, felhívásának visszhangtalansága után letett erről a tervéről. Ebben közrejátszott Talleyrand figyelmeztetése is, hogy Oroszország hatalmának ellensúlyozására francia érdekből is fenn kell tartani a Habsburg-birodalmat.

A döntő csatát a Morvamezőn, Wagramnál vívták július 5-én és 6-án, amely Napóleon teljes győzelmével végződött. Károly főherceg megmaradt csapataival északnak húzódott, s július 12-én a harcoló felek fegyverszünetet kötöttek.

A béketárgyalások Magyaróvárott folytak, majd két hónapon át. Francia részről Champagny külügyminiszter, osztrák részről a fiatal Clemens Metternich gróf vezette a tárgyalásokat, amelyek lassan, vagy sehogy sem haladtak. Naponként mentek a gyorsfutárok Schönbrunnba Napóleonhoz és a tatai várba Ferenchez, miközben a két miniszter és a francia csapatok parancsnoksága egyik bált a másik után adta a csapatok és részben a lakosság szórakoztatására. Napóleon nagy területi engedményeket és óriási hadisarcot kívánt, amit Ferenc semmiképpen nem akart megadni. Nemegyszer már úgy volt, hogy a tárgyalások megszakadnak és a háború folytatódik; ezért Napóleon egy napra Győrbe is lejött Bécsből, hogy az erődítményeket megtekintse és felújításukra parancsot adjon. Amikor azonban a francia császár megfenyegette Ferencet, hogy ha nem békül, a megszállt területeken bevezeti a francia rendszert, a Code Napoléont, azaz megsemmisíti a feudalizmust, és kilátásba helyezte, hogy a Habsburgok három országát (Ausztria, Magyarország, Csehország) erővel szétválasztja, az osztrák császár engedett. Kikapcsolva a külügyminisztereket, a két uralkodó megegyezett egymással, s október 14-én megkötötték a schönbrunni békét. Az Osztrák Császárság mintegy 150 ezer négyzetkilométernyi területet vesztett, három és félmillió lakossal. Elvesztette Krajnát, Triesztet, Karintia déli felét, s Magyarországból is lekanyarították Horvátország tengermenti részét. Galíciát a Napóleonnal szövetséges orosz cár kapta, Berchtesgadent, Salzburgot és az Inn-kerületet Bajorország. Ausztria ezenkívül kötelezte magát, hogy hadseregét 150 ezer főre szállítja le és 85 millió frank hadisarcot fizet.

Így végződött az 1809. évi háború, amely a bécsi udvar és a magyar uralkodó osztály teljes egységét mutatta. Valóban, a nemesség szinte egy emberként ferdult szembe a franciákkal. A külső veszély, mely az egész feudális berendezkedés megsemmisülésével fenyegetett, feledtette a nemzeti sérelmeket, úgy gondolták, itt most többről van szó, mint a Napóleon által kínált függetlenségről: arról, hogy a születési kiváltságok megmaradnak-e vagy sem. Ezt a nemességet a változtatás puszta lehetősége is szembeállította a franciák császárával.

Talán más lett volna a kiáltvány visszhangja, ha Napóleon nem a nemességhez, hanem az elnyomott osztályokhoz fordul, bár ez is kétséges. A Dunántúl egyes helyein kezdetben így is sor került paraszti megmozdulásokra, a robot és kilenced megtagadására. A paraszti forradalom felidézése azonban már Napóleonnak sem lett volna ínyére. Egyébként az ország nyugati részére kiterjedő francia megszállás igen súlyos megterhelést jelentett a parasztságra. A megszálló csapatoknak utasításuk volt, hogy a lakossággal barátságosan bánjanak; nem is tudunk atrocitásokról, még katonai önbíráskodásról sem. A megyei szervezeten át kipréselt szolgáltatások mértéke azonban szinte minden képzeletet felülmúlt. A csapatok ellátására állatot, gabonát, bort, a lovaknak zabot és szénát, a szállításokhoz lovat és kocsit, az erődítési munkálatokhoz embert oly mértékben Vettek igénybe, hogy Moson és Sopron megye teljesen tönkrement, s utóbb több évre minden adófizetés alól föl kellett menteni. Az a paraszt, akinek francia parancsra utolsó véka búzáját is elvitték, utolsó tehenét elhajtották, nem láthatott felszabadítót a császár hadseregében. Még arra sem volt példa, hogy a parasztok fraternizáltak volna a francia katonákkal.

Mégis hiba, sőt igazságtalanság volna, ha a látványos nemesi egység mögött nem vennénk észre azokat, akik más véleményen voltak, akik őrizték az 1790-es évek patrióta és reformer törekvéseit, még ha a rendőruralomtól való félelmükben gondolataikat, várakozásaikat nem is merték mindig hangosan kimondani.

Lacuée ezredes és a francia konzuli jelentések lehet, hogy egyes dolgokat eltúloztak, francia szempontból a helyzetet kedvezőbbnek tüntették fel, mint amilyen volt, a lényeget illetően azonban több egykorú nyilatkozat és adat igazolja őket. 1798 áprilisában, amikor Bonaparte első konzul seregei Itálián át szinte a magyar határig nyomultak, a katonai eshetőségeket latolgatva maga Ferenc császár is úgy vélte, hogy a franciák Magyarországon nagyobb megértést és több barátot találnának, mint a birodalom más részeiben.

1797 tavaszán a megyék csak nagy vonakodások közepette ajánlottak meg az újoncokat a franciak elleni háborúra, és állandó a panasz, hogy a földesurak valósággal elrejtik a toborzás elől katonának való jobbágyaikat. Amikor pedig a nemesi felkelést kellett egybehívni, Zala megye Festetics György gróf főispán, Spissich János alispán és mások kezdeményezésére ezt nyíltan megtagadta, mondván: „ha béüt az ellenség, fogjunk véle kezet”.[20] Hiába volt Bécs szigora, hiába kapott megtorló büntetést Zala megye, hasonló jelenségek az ország más megyéiben is előfordultak, különösen az északkeleti részeken, Zemplénben és Abaújban.

Ha nemesi körökben is akadtak ilyen nézetek, érthető, hogy méginkább franciabarátok voltak azok a polgári, részben nemesi-értelmiségi körök, amelyek a francia hadak közeledésétől a francia forradalom vívmányainak érvényesülését várták. A radikális szárny ugyan az 1795-ös jakobinus per után elnémult, mégis 1797-től, ha titokban is, de hangot adott magáról. Pergen gróf rendőrminiszter már 1797 végén azt jelentette az uralkodónak, hogy Magyarországon nem sikerült „a veszedelmes méreg gyökerét kitépni”. Sokan vannak – mondja –, akik „szívük legmélyén őrzik Martinovics és eszmetársai emlékét, bennük a szabadság vértanúit látják és a jakobinus kátékban írottakra úgy tekintenek, mint az evangéliumra”.[21] Rájuk vonatkozhatott elsősorban Lacuée ezredes megállapítása: gyöngeségük tudata mindennél erősebb volt. Annál inkább reménykedtek Viszont a francia csapatok eljövetelében. 1798-ban, arra a hírre, hogy a franciak elfoglalták Rómát, és elűzték a pápát, Nagyszombatban ismeretlen személyek röpcédulát köröztek, mely az eseményekre hivatkozva, úgy vélte: ideje volna Magyarországon is a francia példát követni. Ugyanekkor Vácott is röpiratot szögeztek ki a templom ajtajára, mely az 1795-ben kivégzettekre utalt, és felszólította a parasztokat : „kis idő múlva vigyázzatok”, mert eljön a szabadulás órája, amikor a földesurak jármát ledobhatják. ”Éljen a magyar respublika! Legyen örökké szabadság és egyenlőség!”[22] A radikális eszmék lassanként újraélednek, s a kassai akadémián, a sárospataki és a pápai református kollégiumban a diákok titkos társaságokat alapítanak, s miközben a Marseillaise-t éneklik, meg más francia forradalmi dalokat, egymást „republikánus atyámfiá”-nak szólítják, és így búcsúznak egymástól: „Éljen a szabadság! Tegyük magunkat szabadokká!”[23]

Az ország rendőri terror alatt élt, mégis időről időre feltört a franciák iránti várakozás. 1804-ben Zemplén megye alispánját, Bernáth Ferencet jelentik fel, hogy többek előtt kijelentette : „A franciák nem volnának okosak, ha nem jönnének Magyarországba, ahol jóbarátokra találnának.”[24]

1809-re azonban már a kétkedés és a kritika hangja is egyre erősebben szóhoz jut. Jellemző ebben a vonatkozásban Horvát István naplóbejegyzése. Horvát, aki később az Országos Széchényi Könyvtár igazgatója lett, művelt, felvilágosodott és tudós ember volt. Nagy magyar, sőt azt is mondhatnánk, a romantikus nacionalista magyarkodás egyik korai megtestesítője: politikai vonatkozásban semmit sem kívánt inkább, mint hazája függetlenségét, a Habsburgoktól való elszakadást. Ahogy 1809 júniusában bejegyzi naplójába: Ausztria uralma alól magunk erejéből aligha, csak a franciák segítségével szabadulhatunk fel. De vajon Napóleon uralma alatt függetlenebbek leszünk-e?

A magyar jakobinusok perében halálra ítélt, majd hétévi börtön után szabadult Kazinczy Ferenc úgy vélte, hogy „némelyek nem remélik, mások nem is óhajtják Napóleon győzelmét”.[25] Mire az erdélyi Cserey Miklós azt válaszolta neki, hogy Erdélyben is sokan félnek Napóleontól, s azzal érvelnek, hogy a nemzet politikai szabadságát és ősi alkotmányát egyaránt veszély fenyegetné francia győzelem esetén. Vay Dániel, a függetlenségi törekvésekkel rokonszenvező és a reformokkal is egyetértő Szabolcs megyei nemes pedig 1809 júniusában lemondóan adja tudtul barátainak „megbízható” értesülését, hogy „elvégzett dolog”, francia győzelem esetén Lucien Bonaparte lesz Magyarország királya.[26]

A nemesség szinte egészében szembefordul tehát Napóleonnal; kis részük hazafias aggódásból, nagy többségük kiváltságos helyzetük elvesztéséért érzett aggodalomtól hajtva. Nagyobb veszélyt látnak a francia győzelemben, mint a Habsburg-uralom fenntartásában..

Ugyanakkor több esetet ismerünk, amikor a rendőrség eljárást indít polgáremberek és értelmiségiek ellen, akik Napóleont és a franciákat dicsőítő kijelentéseket tettek. Így 1809 májusában letartóztatják a Deyák és Rojkó nevű pesti kereskedőket, mert nyilvánosan dicsérték a franciákat. Két kassai kereskedő ellen pedig hosszú vizsgálat folyik hasonló kijelentésekért. Egyre gyarapodik a gyanús személyek száma, akiket megfigyelés alatt tartanak: Budán a Pfenninger nevű festőt, aki „baráti körben kitörő örömmel nyilatkozott a francia csapatok előrenyomulásáról”,[27] Pécsett Lehman Krizosztomot, Kecskeméten Szijártó Istvánt, aki szidalmazta a rendszert, s kijelentette, csak jöjjenek a franciák, hamarosan minden megváltozik. Nógrád megyében Pintér Józsefet, a Dunántúlon Mussich Jánost, Gyulán Réz József szemorvost, aki ellen később felségsértési pert is indítottak, Tolnán a megyei tisztiorvost állítják bíróság elé, s egész sor más polgárembert.

1809-ben a nemesi felkeléssel egyidejűleg több nemes ellen is rendőrségi eljárás indul franciabarát kijelentésekért. Sréter György Nógrád megyei nemes a franciák elleni harcról beszélgetve a felségsértés határát súroló kijelentéseket tett Ferenc császárra, Szalay György pedig az udvar ellen lázított, nemkülönben Tatár András kisnemes Bihar megyében. Patonyi Tádé aradi nemes pedig még dicsőítő verset is írt a franciák császárához, mely ismerősei közt kézről kézre járt.

Az elnyomott függetlenségi és reformtörekvések

Már korábban is említettük Berzeviczy Gergelyt, a kor neves nemzetgazdászát. Szepességi előkelő protestáns nagybirtokos család sarja volt. Előbb jozefinista, majd Ferenc reakciós uralmának hatására a polgári reformerekhez csatlakozik, tagja volt a magyar jakobinus mozgalomnak. 1795-ben a letartóztatást, és így a biztos börtönt sikerült elkerülnie, de tanácsosabbnak vélte a helytartótanácsban viselt állását önként odahagyni. Birtokaira húzódott, s ott élt látszólag teljes visszavonultságban. Látszólag, mert a magyar jakobinusok emlékét névtelenül írt nagy röpiratban ő védte meg a világ előtt, s miközben közgazdasági, kereskedelmi és társadalmi kérdésekkel foglalkozik, egyik legbátrabb előharcosa a jobbágyság felszabadításának. Berzeviczy 1809-ben, Napóleon hadainak közeledtekor kidolgozta Magyarország új alkotmányának tervét. Az alkotmánytervet franciául készítette, részletes magyarázatokkal és okfejtésekkel, kimondottan Napóleon számára.

A tervezet bevezetésében ezt olvassuk: „Ezen munka szerzője régi magyar nemesi családból származik és nemesi jogainak élvezetében igen jól érzi magát.” De mint hazafi „kiváltságait kész feláldozni hazája ügyéért”. A haza érdeke teljes átalakulást kíván, ennek elindítását azonban csak a franciák császárától várhatja. Majd így folytatja: „Európa államainak megújhodása, a nagy Napóleon műve, megrázkódtatja most Magyarországot is. Ez fájdalmas jótétemény, bár csak megvalósulnának óhajaim és égető reményeim. Vajha Magyarország. . . felhasználná az egyhamar vissza nem térő pillanatot…”[28]

Az általa szükségesnek vélt átalakulás leglényegesebb pontjai a következők: a nemesség megtartja jogi különállását, de részt vesz a közteherviselésben; a jobbágyság felszabadul a földesúri függés alól, s szabad parasztként földje tulajdonosává válik; a földesúri és az egyházi adó fizetése megszűnik; a katolikus egyház óriási földbirtokait lefoglalják az állam javára, a papok állami fizetést fognak kapni; az országgyűlés alsó tábláján a parasztság képviselői is helyet kapnak; szétválasztják a hatalmi ágakat a kormányzatban; a közigazgatás elkülönül a bíráskodástól; megvalósul az alkotmányos monarchia.

Ez a javítás, reform vagy megújhodás – olvassuk a tervezet végén – nem mehet végbe Magyarországon másként, csak államfői diktatúra által, mert Magyarország lakosságát nemzetiség, vallás, rend és osztály szakítja csoportokra, mert az állam érdeke mindig ellenkezik valamelyik csoport érdekével, mert az egyes csoportok nyugtalanok, egymás iránt bizalmatlanok, s így sohasem bontakozhat ki az igazi hazafiság, melynek első kelléke, hogy saját érdekeit kész feláldozni a haza javára.

Batsányi, Besse és Berzeviczy elképzelései egyazon körbe tartoznak. Mindhárman Napóleontól várták hazájuk sorsának jobbra fordulását, s mindhárman tőle remélték a magyar viszonyokat tekintve igen jelentős, azt is mondhatnánk, forradalmi jellegű reformokat. Mindez pedig egyrészt azt mutatja, hogy az 1790-es évek reformeszméi a társadalom mélyén, magában a nemességben is tovább éltek, s hogy ezek a patrióta reformerek Ferenc rendőruralma alatt immár csak a külső beavatkozásban reménykedtek, Napóleontól és hadaitól várták a kibontakozást. Magatartásuk a hazai helyzet kényszerűségéből fakadt, s a magyar polgári fejlődés egyik fontos és lényeges állomása volt, mert az 1794-es törekvések folytonosságát képviselte.

Hogy Batsányi röpirata, Besse följegyzései és Berzeviczy tervezete eljutott-e Napóleonhoz, s ha igen, elolvasta-e őket, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy a forradalom európai kiterjesztésének küldetését nem vállalta, s Magyarországgal kapcsolatos terveiben, elgondolásaiban is csak a francia hegemóniát és dinasztikus hódító céljait biztosító külpolitikai érdekei vezették. Ahogy mondotta: Magyarországhoz intézett kiáltványa is csak diverziós célokat szolgált.

1809-ben, a schönbrunni béke megkötésekor úgy látszott, hogy az Osztrák Császárság nagyhatalmi helyzetének vége, 1810-ben azonban a Napóleon és Ferenc lánya, Mária Lujza közti házasság mintha új irányba fordította volna a Habsburg politikát. Míg korábban Ferenc császár Napóleon ellenében próbálta a birodalmi politikai törekvéseket érvényesíteni, mostantól kezdve a hű szövetséges szerepét játszotta. A francia szövetséghez való csatlakozás persze nem jelentett semmilyen változást a belső kormányzati rendszeren. Az átalakult Európában az Osztrák Császárság, benne Magyarország, megmaradt történelmi rezervátumként, a maga anakronisztikus feudális társadalmi és gazdasági viszonyai között.

A devalváció

O'Donnel kamarai elnök a katolikus egyház terjedelmes birtokainak állami vagyonná nyilvánításával és értékesítésével akarta az államadósságoktól is fulladozó kormány anyagi helyzetét szanálni, ehhez viszont Ferenc császár nem járult hozzá. Fölmerült egy általános 10 %-os vagyondézsma terve is, de leszavazták. Végül csak az ezüstnemű kényszeráron való beszolgáltatását rendelték el. Miután azonban a magyar országgyűlés ezt a rendelkezést nem hagyta jóvá, Magyarországon nem is lépett érvénybe, ami lehetővé tette, hogy az osztrák–cseh arisztokrácia is Magyarországra mentse ezüstneműjének egy részét.

A devalorizáció terve 1810 elején merült fel. O'Donnel elgondolása az volt, hogy nemesércre beváltható papírpénzt teremt. Ennek mennyisége az akkori elméletnek megfelelően a fedezet háromszorosára terjedt volna. Váltócédulák (Einlösungsschein) formájában kereken 600 millió aranyforint értékű jelzálogkötvényt bocsátott ki, melynek az inflációs pénzhez való kurzusát az 1810. február 26-i pátens 1:3-ban rögzítette, azaz 100 váltócéduláért 300 forint bankót kellett fizetni. A jelzálogkötvényeket nagyjából fele-fele arányban osztották szét az örökös tartományok és Magyarország között. Mire azonban a korszerűtlen adminisztrációs gépezet az egymásnak nemegyszer ellentmondó rendeletek végrehajtását megkezdte volna, az újabb fegyverkezés folytán tovább emelkedő infláció az 1:3-as beváltási arányt teljesen irreálissá tette. Az inflációt csak növelte, hogy az 1809-es schönbrunni békében Napóleonnak átengedett területekről kitiltott papírpénz (tetézve a franciák által hamisított nagyszámú bankjeggyel) visszaözönlött az országba.

O'Donnel utóda, Wallis gróf 1811 elejére kidolgozott devalvációs terve jelzálogkötvény helyett megemelt adók és illetékek révén kívánta az új pénz stabilitását biztosítani. Az 1811. február 20-i pátens a pénz értékét egyötödére csökkentette. Ez azt jelentette, hogy az állami terheket, adót, vámot az eddigi összeg ötszörösével kellett megfizetni. Különösen súlyosan érintette ez Magyarországot, ahol a hadiadó új összegben való befizetése egyes vidékeken állataik eladására kényszerítette a parasztokat, terményeikért ugyanis nem kaptak ötszörös árat. Egyes megyékben nem is volt annyi bankjegy forgalomban, amennyi a hadiadó megfizetéséhez szükséges lett volna. Súlyosan érintette a parasztságot az is, hogy a kincstárral szemben fennálló követeléseit (a katonaság részére beszedett élelmiszerek, fuvarozások stb. ellenértékét) nem számíthatta be az adófizetésnél, és hogy a réz 6-krajcárosokat – elsősorban ebből állt a parasztság készpénzkészlete – forgalmon kívül helyezték.

Az is előfordult, hogy a paraszt a katonaság ellátásával kapcsolatos beszolgáltatásokra természetben vagy pénzben kölcsönt vett fel. Mivel a kincstár nem fizetett, a hitelezők a fizetési idő lejártakor megindították a végrehajtást. Ilyen módon a parasztok egy része mindenét elvesztette. Ehhez járult még az 1811. évi rossz termés; sok helyen a föld a vetőmagot sem adta vissza. Az 1811–1812. évi országgyűlés tiltakozott is a pátens rendelkezései ellen, de eredménytelenül. Ahogy Ferenc császár mondotta: a pénzügyi stabilizációért mindenkinek áldozatot kell hoznia.

Az udvar és a magyar nemesség ellentétének újraébredése

A devalváció mégsem érte el célját, nem tudta a pénz értékét stabilizálni. A régi bankjegytömeg egyötödének arányában kibocsátott váltócédulák értéke gyorsan csökkent, kurzusuk 1811 júliusában már 285 volt. Napóleon oroszországi hadjárata (amelyben Ausztria 30 ezer katonával vett részt), majd a felszabadító háborúk újabb súlyos katonai kiadásokat róttak a kincstárra, s Ferenc császár újra elővétette a bankóprést. A stabilizáció érdekében főként a parasztságra rótt áldozatok így értelmetlenné váltak. Hamarosan újabb részleges devalorizáció következett, s az inflációs jelenségeknek végső soron majd csak a bécsi kongresszust követő hosszabb békés korszak vet véget.

Mindez természetesen visszahatott a magyar nemesség magatartására is. Ahogy csökkent annak veszélye, hogy francia mintára Magyarországon is megdöntik a feudális társadalmi rendet, ahogy a nemesség egyre biztonságosabban érezte magát, úgy erősödött a bécsi abszolutizmussal való szembenállása.

Az 1811. augusztus 25-ére összehívott pozsonyi országgyűlés ingerült hangulatban gyűlt egybe. A megyei utasítások zöme tiltakozott a devalvációs pátens és a törvénytelen adóterhek ellen. Az ellentéteket sem a király trónbeszéde, sem a nádor közbenjárása nem enyhítette, sőt a nemesi ellenállás még erősödött, amikor az uralkodói előterjesztés a hadiadón kívül újabb 12 millió forint hozzájárulást kért a rendektől, s azt kívánta, hogy a fedezetlen kölcsönből 100 millió forint értékért Magyarország vállaljon kezességet. A rendek, miután az örökös tartományokkal egyenlő megterhelést, azokkal egyenlő elbírálást kértek a kereskedelem terén, amit az udvar megtagadott, egyik kérést sem teljesítették arra hivatkozva, hogy a devalváció elvitte az ország vagyonának négyötöd részét. A helyzetet tovább mérgesítette, hogy a kormány elutasította a magyar nyelv hivatalossá tételére vonatkozó kérést, s az abszolutizmus jogosságának és törvényességének bizonyítására, kimondottan a magyar közjog elleni éllel, megjelentette Piringer udvari titkár, majd Gustermann bécsi cenzor munkáját.

A diéta így minden lényeges eredmény nélkül zárult (bár a szokásos újonckontingenst, továbbá egymillió mérő rozsot és zabot „hűségük jeleként” a rendek megszavaztak). Ferenc király, hogy haragját éreztesse, nem is jött le személyesen az országgyűlés berekesztésére; ezt a feladatot Antal főherceg végezte el 1812. június 1-én.

Az 1809-es schönbrunni béke óta azonban Magyarország súlya a Habsburg-monarchián belül megnőtt. Ausztria sokat vesztett területben és emberben, a háború is jobban sújtotta; mindezek következtében az udvar kénytelen volt erősebben támaszkodni Magyarországra, vele fokozottabban számolni.

1810 júniusában József főherceg nádor az uralkodóhoz beadott emlékiratában azt javasolta, hogy a birodalom súlypontját helyezzék át Magyarországra; ugyanakkor a birodalmi egység érdekében a cseh–osztrák tartományoknak is adják meg azokat az alkotmányos jogokat, amelyeket Magyarország élvez. Ferenc azonban elutasította a javaslatokat mondván, hogy a monarchia egysége nem a magyar alkotmány kiterjesztését kívánja, hanem éppen ellenkezőleg: Magyarország alkotmányát kell átalakítani a többi örökös tartomány mintájára.

A magyar nemesség és Bécs egyre szembetűnőbb ellentéte sokat ártott a birodalom külpolitikai tekintélyének, ezért Metternich – aki ekkor a Napóleont támogató politika lelkes híve volt – felújította a Magyarország alkotmányos különállásának megszüntetésére vonatkozó régi terveket. Ferenc császárt megnyerte elgondolásának, de – érezve a belső erőviszonyok labilis voltát – Napóleon támogatását is meg akarta szerezni. Arra hivatkozott, hogy Ausztria csak a magyar különállási törekvések megtörése után tud kellő erővel fellépni Franciaország mellett. Napóleon azonban letiltott minden változtatást. Nem akarta, hogy a várható magyar ellenállás felborítsa Ausztria amúgy is gyenge lábon álló belső nyugalmát, és ezzel megzavarja, sőt gyengítse az Oroszország elleni katonai készülődést.

Vörös Károly

Európa a bécsi kongresszustól a júliusi forradalomig

Mikor 1812. május 26-án a pozsonyi országgyűlés törvényeire rákerült Ferenc király szentesítő aláírása, Európának a francia forradalommal induló és a napóleoni háborúkba torkolló nagy történelmi korszaka már végső szakaszába lépett.

Abszolutizmus és centralizáció Ausztriában

I. Ferenc osztrák császári címét olvasva nemcsak a birodalmat alkotó sokféle kisebb-nagyobb feudális eredetű tartomány sokasága meglepő (melyek mindegyike a másikétól többé-kevésbé eltérő állami és politikai szervezetet hozott magával), hanem az ezek által összefogott nemzetiségek különbözősége, sokfélesége és még egyazon nemzetiségen belül is a különböző területek egymástól láthatóan teljesen eltérő hagyománya, gazdasági kapcsolataik eltérő iránya. Az ebből a helyzetből következő hátrányok a 18. század végétől, és kivált a napóleoni háborúk során lettek egyre érezhetőbbekké. A birodalmon belül az általa összefogott hagyományoknak, a társadalmi és politikai szerkezeteknek minden más európai birodaloménál élesebb különbözőségét a meggyorsult gazdasági és társadalmi fejlődés során csak növelték a tőkés polgári réteg megerősödésének egyik jelzőjeként egyre inkább tudatosodó nemzeti különbségek. E sokféleség összefogására a kor kezdetleges közlekedési, szállítási viszonyai között egyelőre még a gazdaság is csak igen kevéssé lehetett képes, már csak az egyes területek egymástól továbbra is igen különböző gazdasági fejlettségi szintje miatt is. A birodalom természetesen stabil magvául pedig szinte egyedül az osztrák-német örökös tartományok kínálkoztak. Ezek azonban mind népességszámban, mind gazdasági erőben nagyon is gyengék voltak ahhoz, hogy ezt a szerepet ténylegesen betölthessék. Ennek az erősen összetett és éppen a gazdasági és társadalmi fejlődés eredményeképpen is egyes részeiben immár egyre eltérőbb utakon haladó, ebből kifolyóan igen törékeny komplexumnak az összefogására az udvar szempontjából, s kivált az új viszonyok között kézenfekvőnek továbbra is csak az abszolutizmus hagyományos módszerei tűntek. Vagyis: az egy-egy adott terület társadalmát helyileg szervezni képes erők és intézmények háttérbe szorítása, erőszakos elnyomása – tehát a hagyományos rendi (vagy már éppenséggel polgárosuló) képviseleti szervek vezető szerepének maximális korlátozása – és helyükbe egységes, és közvetlenül az uralkodótól függő hivatali szervezet és hivatalnokság, s végül a hadsereg lehető legteljesebb kiépítése, a római katolikus egyházzal szemben pedig a legmerevebb jozefinista egyházpolitika folytatása. Ezeknek a kormányzati módszereknek az alkalmazása az udvar és a politikai vezetésben részes felső rétegek szemében annál sürgetőbbé vált, minél inkább világossá lettek a birodalom „alkatilag” gyenge pontjai. Leplezésük végett a Stadion utódjaként a külügyek élére került és ennek során csakhamar a birodalom egész politikai irányítását kezébe vonó kancellár, Metternich, külpolitikája tengelyébe a császárság erejének kifelé való állandó hangsúlyozását és az új európai rend biztosítása érdekében ennek az erőnek azonnali latbavetését állította. Annál erőszakosabban, minél inkább világossá lettek a birodalomnak azok az akut – döntően pénzügyi – bajai, melyeknek megoldása az állam összes erőforrásainak olyan gyors, széles körű és kíméletlen mozgósítását követelte, mely a hagyományos rendi apparátus útján már eleve nem látszott elérhetőnek.

Mindez – az udvar és a politika vezető köreinek megítélése szerint – az abszolutizmus említett módszereinek és eszközeinek, központosított apparátusának zökkenőmentes működését, mindenekfelett pedig azt igényelte, hogy a központi igazgatási szervek hatáskörét kiterjesszék az eddig legalábbis formailag nem abszolutisztikus módon kormányzott területekre: elsősorban Magyarországra. És azt, hogy e szervek felnőjenek az új feladatokhoz, melyeket a gazdasági, társadalmi-politikai mozgás követelményei, illetve ezek irányításának és befolyásának minőségileg is változni kezdő igényei az igazgatás elé állítottak. Most már a döntések egyre szakszerűbb előkészítése került napirendre.

Az abszolutizmus érvényre jutását segítette az, hogy a centralizált bürokrácia kiépítése a birodalom ausztriai felében II. József rendszerének összeomlásával sem szűnt meg, sőt II. Lipót halála után, a napóleoni háborúk nehéz esztendeiben a központi vezetésre háruló feladatok: a háború, a hadvezetés és a hátország szervezésének igényei szerint meglepő gyorsasággal folyt tovább.

A birodalom operatív központi igazgatásának hagyományos szervei: a külügyeket intéző államkancellária (Staatskanzlei), a hadügyek és a hadseregvezetését ellátó haditanács (Hofkriegsrat), az örökös tartományokban a belügyeket igazgató udvari kancellária (Hofkanzlei), az igazságügy legfőbb hatósága: az Oberste Justizhofstelle, a pénzügyeket irányító udvari kamara (Hofkammer), a rendőrség (és 1802-től a cenzúra) központi szerve: a Polizei- und Zensur-Hofstelle, s végül a legfőbb számvevőszék (Oberste Rechnungskammer) ennek az adminisztratív centralizációt minél jobban erősíteni igyekvő folyamatnak során átmenetileg különböző kombinációkban részint összevonásra kerültek, részint szervezetileg tovább osztódtak. Az 1810-es évek elejére azonban mindeme szervek különállása általában az eredeti formákban és hatáskörükkel már ismét visszaállt: az abszolutizmus igényeinek megfelelő, immár politikai síkon történő összefogásukra, centralizációjukra azonban a kísérletek nem szűntek meg, sőt tovább folytatódtak. E kísérletek a még Mária Terézia korában az uralkodó személyes tanácsadó testületeként minden intézményes hatáskör nélkül létrehozott államtanácsnak, a Staatsratnak részint szervezeti továbbfejlesztését, részint ennek során valamiféle, a hagyományos központi szervek fölé épülő, immár operatív hatáskörrel is ellátott csúcsszervvé való alakítását célozták. E törekvések a legfelsőbb operatív szakigazgatás és a tisztán politikai irányítás egyetlen szervezetbe való egyesítésére azonban szükségképpen csak nehézkes félmegoldásokat eredményeztek. Ezek során az államtanács régi szervezetének lebontásával először 1801-ben Staats- und Konferenzministeriumot hoztak létre, mely két tagozatban működött: egy kizárólag elvi kérdésekkel foglalkozó, illetve egy, az egyes Hofstellék fölé rendelt, ezek közös, tényleges adminisztratív irányítását is biztosító tagozatban. 1814-re azonban e rendszer különböző hátrányai (mindenekelőtt képtelensége arra, hogy úrrá legyen az adminisztratív irányítás központosításával együtt járó roppantul megnövekedett teendők felett) a szervezet módosítását eredményezték. Az ekkor állam- és konferenciaminiszterekből (Staats— und Konferenzminister) és államtanácsosokból álló szervezet már lemondott a külügy és hadügy gyakorlatilag eddig is az államkancellária, illetve a haditanács által ellátott irányításáról (ahogy a rendőri ügyek irányítása eddig is gyakorlatilag kívül maradt hatókörén). Az új szervezés során az államtanácsban négy szekciót alakítottak ki: belügyit, igazságügyit, pénzügyit, valamint egy, a hadügynek csak a civil élethez kapcsolódó ágazataival, s nem a hadvezetéssel kapcsolatos hadügyi szekciót. A tanács célja továbbra is a sajátlag elvi-politikai irányítás maradt. A konferenciatagozat ennek megfelelően az összes, az egyes Hofstellék által ellátott ügykörökben csak mintegy az államtanács tanácsadó és véleményező szakszerveként működött. A valóságos operatív minisztériumi szervezet kiépítése azonban nem sikerült: az állam— és konferenciaminiszterek operatív irányítása az általuk elvileg irányított Hofstellék által ellátott igazgatási ágazatokban nem valósult meg. Lassan azután a miniszteri cím használata is elmaradt: az egyetlen, többé-kevésbé ténylegesen is kiépült miniszteri jellegű hatáskört, a pénzügyminiszterit 1829-ben számolták fel. Ekkor azonban már azoknak a részben hatásköri, részben azonban mélyebb, az abszolutizmüs politikájáról és irányairól vallott nézetekre is irányuló ellentéteknek jegyében, melyek két főszereplőjüknek – az állam külügyeinek legfelsőbb irányításába 1809-ben államkancellárként belépett, 1821-ben pedig már a házi, udvari és államkancellár címét is elnyert Metternich grófnak (1814-től herceg), és az 1826-ban az államtanácsban a belügyi szekció irányítását átvevő, korábbi csehországi helytartó, Kolowrat-Liebsteinšky grófnak – konfliktusában fognak majd kibontakozni.

Mire a napóleoni háborúk véget értek, a Habsburg birodalmi abszolutizmus új, helyenként tekervényesen, helyenként talán felesleges kitérőkkel kialakított, az abszolutizmust kiszélesített és modernizált bürokratikus centralizációval egybeötvöző szervezete teljesen készen állt. És ha ennek keretében a magyar korona országainak különállását formailag valóban tiszteletben tartották, és e központi szervezet adminisztratív hatáskörét csak a magyar kamarai ügyek bizonyos – ha vitatottan, de már hagyományosan királyi felségjognak tartott – területeire korlátozták is, kétségtelen, hogy a birodalom örökös tartományai igazgatásának ilyen centralizációja – még ha nem a legtökéletesebben sikerült is – jelentősen fokozta annak a nyomásnak az erejét, amit az udvar a magyar viszonyok befolyásolása során kifejthetett, és amit az 1810-es évek kezdetétől már egyre erőteljesebben kezdett is kifejteni.

Ez az abszolutizmus – előzményeihez, hagyományaihoz híven – legfőbb közvetlen ellenségének továbbra is a rendi partikularizmust tekintette. A hagyományos fenntartásokon túl láthatóan egyre inkább amiatt is, mert felismerte: ennek intézményei képtelenek arra, hogy hatékony védelmet nyújtsanak a felvilágosodás és a francia forradalom által megfogalmazott, a feudalizmus egészére oly veszélyes új gondolatok és társadalmi-politikai – köztük (és sok államrészben nem is kis súllyal jelentkező) nemzeti – törekvések ellen. A rendi intézmények a szervezetükre jellemző területi autonómia és képviseleti rendszer centrifugális tendenciái miatt, továbbá egyes területeken a nemesi árutermelés, másutt a tőkés vállalkozások, ismét másutt mindkettő együttes hatásának a tudatban való jelentkezéseként egyre inkább kezdték befogadni az új gondolatokat (ha ezek teljes elfogadását e rendi képviseletek túlnyomó részének még alapvetően feudális osztálybázisa erősen korlátozta is). Mindezek, párosulva a rendi intézmények amúgy is hagyományosan abszolutizmusellenes, ezáltal az udvar számára azonban akkorra – és nem indokolatlanul – már a feudalizmus egész rendjét veszélyeztetni látszó hajlandóságaival, együttesen kétségtelenül indokolták egyrészt azt a gyanakvást, mellyel az udvar a rendi szervezetek II. József halálával újjáéledő tevékenységét kísérte, másrészt azokat az intézkedéseket, melyeket jelentőségük csökkentése érdekében csakhamar foganatosítani kezdett.

A módszer alapjában véve egyszerű volt: a gazdasági-társadalmi szerkezetben végbement változások miatt objektíve szükségessé vált új szabályozásoknak az abszolutizmustól függő központosított bürokratikus államigazgatás révén való, s az udvar igényeinek megfelelő megoldásából állt. Ez a rendi képviseleti szervek lehető megkerülésével járt együtt. Ennek jegyében már 1795-ben leintették a cseh rendeket, akik új adóreform kidolgozására tettek javaslatokat : várjanak a békés állapotok bekövetkeztéig. Mivel ezek sokáig várattak magukra, és az események, főleg háborús időben, gyors döntéseket követeltek, az udvar a birodalom ausztriai felében sorra kezébe ragadta nemcsak az adó megállapítását vagy a pénzügyi kérdések rendezését – melyeket már korábban uralkodói rendeletekkel szabályoztak –, hanem az olyan természetű jogszabályalkotást is, mint a büntető (1803), majd a polgári (1812) kódexek és a II. József-féle polgári perrendtartást korrigáló új – bár nem mindenhol bevezetett – eljárási szabályok megalkotása. Olyan nem kevésbé jelentős kérdésekben is rendeleti úton döntöttek, mint az orvosi rendtartás (1808, 1827, 1832, 1839). És ha kétségtelen is, hogy e szabályozások nagy részénél a területi rendi képviseletek bevonása az eljárást valóban rendkívül megnyújtotta volna, az abszolutista centralizációnak elvével volt ellentétes mindenféle képviseleti rendszer. Az uralkodó személyes ellenszenve ezt az elvi alapot még csak erősítette. Erről vall az is, hogy I. Ferenc Metternichnek azon – a centralizációval végül is teljesen összhangban álló – javaslatát, mely 1811-ben egy, a birodalom összes tartományainak képviseletei által létrehozott közös, ám csak tanácsadó szerepet játszó és csak az uralkodó kezdeményezésére működő birodalmi képviselet létrehozását célozta, válasz nélkül irattárba helyezte. Így mérhető le annak az intézkedésnek a súlya is, hogy bár a német Bund alapokmányának XIII. szakasza értelmében minden tartományban rendi képviseleteket kellett alakítani (e pontban a „rendi” már nem szükségképpen csak a feudális uralkodó osztály képviseleti monopóliumát jelentette), az osztrák örökös tartományok részére (utolsóként 1826-ban Salzburgnak) kiadott alkotmányok e képviseletek hatáskörét igen megnyirbálták. Több esetben csak a kérvényezési jogra korlátozták, és gyakorlatilag minden territoriális hatalmat a végrehajtó szerv élén álló, az uralkodó által kinevezett Landeshauptmann kezében összpontosítottak.

Ha önmagában a centralizáció mint szervezési elv polgári tartalommal megtöltve ekkor még talán nem is lett volna egészen alkalmatlan a soknemzetiségű és a régi módon hovatovább valóban kormányozhatatlan birodalom kormányzására; a feudalizmust minden eszközzel konzerválni óhajtó abszolutizmussal való összekapcsolása azonban az államigazgatás válságához, végül teljes csődjéhez vezetett. A szigorú központosítás már önmagában is demoralizálta a szervezetet azzal, hogy az önálló érdemi intézkedés lehetőségei rendkívül összezsugorodtak. A társadalommal legközvetlenebbül érintkező, a legnagyobb létszámú hivatalnokságot foglalkoztató elsőfokú hivatalok tevékenysége csakhamar kizárólag a felsőbb államigazgatási szervek rendeleteinek egyszerű végrehajtására korlátozódott. Az abszolutizmus azonban magukat a döntésre hivatott, illetve az alárendelt apparátus működéséért felelős felsőbb kormányszerveket is demoralizálta. Ezek, minthogy közvetlenül az uralkodónak voltak alárendelve, gyakran jobb meggyőződésük ellenére voltak kénytelenek eljárni úgy, hogy a sokszor konkrét ügyekben is tőle kapott utasítások indokait sem ismerték. Az abszolutizmus által centralizált bürokrácia ilyen problematikus magatartásával persze már II. József is szembekerült, bár ő ezt hajlamos volt a hivatalnokok személyi alkalmatlanságával indokolni. Ezt az egyre nyilvánvalóbban az államigazgatás rendszerének természetéből fakadó demoralizálódást még csak növelte a hivatalnoki fizetések értékének rohamos csökkenése az infláció, majd a devalváció következtében. A hivatali morál és az apparátus hatékonysága így lassan már nemcsak hivatali, hanem emberi oldalról is veszélybe került. Hatása annál pusztítóbbá vált, minél inkább felduzzadt – az államigazgatás e rendszerének kiterjesztése során – a hivatalnokok, méghozzá éppen a kis fizetésűek létszáma. A bürokráciának, az abszolutizmus leghatékonyabb eszközének e mélyülő válsága a hivatalnokok és rajtuk keresztül a hivatalok, végül pedig az állam tekintélyének állandó csökkenéséhez vezetett. Még így sem leplezhette el azonban azt a tényt, hogy amint az abszolutizmus valódi problémái is mélyebbek annál, amit pusztán a rendi partikuláris erőkkel folytatott harc megmutathat, úgy az igazgatás nehézségeinek okait is a pusztán szervezési szférákon túl egy, a feudalizmus szerkezetét meghaladó új struktúra bevezetésének igényében és az ebből adódó ellentmondásokban kell keresni.

Azt a késő feudális állam valódi uralkodó osztályát alkotó, igen vékony és zárt réteget: az elsősorban osztrák–cseh, s csak kis hányadában magyarországi bázisú, legmagasabb udvari arisztokráciát, amely (a Ferenc király egyéniségének jelentőségét talán túlságosan is előtérbe állító látszattal ellentétben) az abszolutizmus politikáját mind az összbirodalom, mind Magyarország viszonylatában valójában meghatározta, érdekei szorosan az összbirodalomhoz kötötték.

A rendeleti kormányzás kezdetei Magyarországon

Ferenc király elmélyült érdeklődéssel olvasgatta a legkétesebb megbízhatóságú besúgók legjelentéktelenebb híreit is. Az a jelentés például, hogy Somogy és Zala megyében állítólag a pénzromlást gúnyoló dalokat énekelnek, már az uralkodó saját kezűleg írt levelét indítja útnak a magyar kancellárhoz a tettes – mint később kiderült: Pálóczi Horváth Ádám – kinyomozására. (A rendszer fonákságára mindenesetre jellemző, agg az ennek nyomán kiadott és a nádorhoz intézett kancelláriai rendelet pontos szövegét néhány héten belül már Kazinczy – az isten háta mögötti Széphalmon – is nemcsak hogy ismerte, hanem buzgón meg is írta barátainak; Horváth elég naiv magyarázkodását pedig mindenki elfogadva, az ügy eltussolásán buzgólkodott.) Az uralkodónak az a politikája, hogy besúgókkal és korrumpált tömegekkel részint aláássa, részint szétrohassza az abszolutizmus ellen lehetséges nemesi ellenállás megyei bázisait, úgy látszott, csakhamar sikerrel jár.

Ehhez nem kis mértékben hozzájárult az is, hogy az udvar – és itt már személy szerint Ferenc király is – politikai manőverei során ügyesen tudta kiemelni az abszolutizmus és a nemesség közös érdekeit, persze immár nem a rég elmúlt francia forradalom, hanem az annak örökségeként nemcsak megmaradt, de egyre inkább és Európa-szerte immár törvényesen is elismerve, intézményes keretekben erősödő, bontakozó polgári fejlődés természetszerű antifeudális tendenciáival szemben. „Az egész világ meg van bolondulva” (totus mundus stultisat) – mondta Ferenc Budán tett 1829. évi látogatásakor,[29] és elégülten utalt arra a politikai szilárdságra, melynek, ezzel ellentétben, a magyar nemesség az abszolutizmus védőszárnyai alatt örvendezhet. Az e szavak elhangzásakor jelenlevő nemesség – elsősorban főnemesek – kitörő lelkesedése megadta az innen a troppaui kongresszusra induló Ferencnek azt az alátámasztást, melynek a birodalom a nyugati alkotmányos hatalmak – elsősorban Anglia – előtt egyre népszerűtlenebb abszolutisztikus külpolitikája ekkor már oly nagy szükségét érezte. A nemsokára bekövetkező események viszont bebizonyították, hogy az abszolutizmus fenntartásával járó előnyök már e lelkes nemesség számára sem állnak feltétlen arányban a belőle következő terhekkel.

Kérdés persze, hogy az udvar ilyen politikájának végcélja a megyei autonómiák jogszabályok útján, intézményesen történő teljes felszámolása vagy legalábbis lehető korlátozása volt-e, vagy sokkal pragmatikusabb módon, egyszerűen a várható ellenállás gyakorlati megszüntetését és a rendeleti kormányzás további, minél simább útjának kiépítését kívánta-e elérni. Ismerve Ferencnek a radikális és intézményes változtatásoktól annyira húzódozó természetét és gyakorlatát, az utóbbit lehet valószínűbbnek tartani.

A megyei ellenállás és tanulságai

Nem meglepő tehát, ha az 1810-es évek végére az udvar már abba az irányba tett lépéseket, hogy mivel a rendeleti kormányzás, az országgyűlés kikapcsolása és a megyék gyengítése folytán helyzetét máris elég szilárdnak hitte, Magyarországot immár nyíltan, fokozottan bevonja a birodalom ilyen természetű terheinek viselésébe. A magyar viszonyokat ennél mélyebben ismerő és az abszolutizmus minden kilátását egyelőre kevésbé optimistán megítélő magyar kancellária – élén egy legalábbis nem egykönnyen leinthető nagyúrral, Koháry herceggel – minden halogató manővere ellenére, 1821. május 4-én Ferenc e törekvés jegyében rendelte el az 1813-ban és 1815-ben rendeleti úton kiállíttatott 90 ezer újonc 28 ezernyi hátralékban maradt hányadának kiállítását; 1822. augusztus 13-án pedig, újabb királyi rendeletben, a legutóbbi országgyűlésen váltócédulában megajánlott adóösszegnek ezüstpénzben való beszedését írta elő. Ez az ezüst- és a papírpénz akkorra már stabilizálódott értékaránya mellett az addig fizetett adóösszeg egyszerre mintegy két és félszeresére történő emelkedését jelentette, amin nem enyhített az, hogy az udvar egyidejűleg mintegy félmillióval csökkentette az adó összegét.

Az udvarnak ezek az igényei formális jogi szempontból nézve kétségtelenül nem voltak törvényellenesek. A rendeleteket kiadásuk előtt alkotmányjogászokkal alaposan meg is tárgyalták. Az adót törvényesen valóban mindig ezüstpénzben ajánlották meg az országgyűlésen, és azt a birodalom osztrák felében már évek óta ezüstpénz értékben fizették. Az újonclétszám kivetésének jogosultságát pedig annak idején a megyék nemcsak hogy kevéssé vitatták, hanem a teljes létszám már folyamatban levő kiállítását is maga az udvar függesztette fel. Az ellenérvek azonban a jogéról immár a politika szférájába csaptak át. A hirtelen megszaporodó megyei tiltakozó feliratok ismét általában a papírpénz bevezetésének törvénytelenségével érveltek, és azzal, hogy most már nincs olyan rendkívüli veszély, ami 1813-ban vagy 1815-ben még elfogadhatóvá tette a rendeleti újoncozást. Ellenérvként mindkét vonatkozásban egyre erőteljesebb hangsúlyt nyert az adózó nép teherbíró képességének végső kimerülése. Először látszólag az udvar engedett, és azokban a megyékben, melyek még királyi biztos kiküldése után sem vállalták az újoncozást, 1822-ben valóban leállították a katonaszedést. Az adórendelet azonban olajat öntött a tűzre.

1822 késő őszén e rendeletek nyomán az udvar és a nemesség 10 év óta lassan kiéleződő ellentéte egyszerre pattanásig feszültté vált. Ugyanakkor az udvar még az addig mindig szilárd támaszát jelentő katolikus egyházzal szemben is nyersen és brutálisan éreztette a jozefinista egyházpolitika módszereiben érvényesülő abszolutizmus hatalmi eszközeit. Jóllehet az udvar 1821 tavaszán hozzájárult a Rudnay hercegprímás által kezdeményezett magyarországi nemzeti zsinat megtartásához, az 1822 őszén tartott alig 6 hetes zsinatnak nemcsak hogy határozatait nem erősítette meg, hanem még Rudnaynak a zsinatról készített összefoglaló jelentését sem továbbította a pápához, mint ahogy nem közölte a pápával magát a zsinat tényét sem. Az összefoglaló jelentés továbbításának elmaradását Bécsben azzal indokolták, hogy a zsinat elutasította az udvar ama javaslatait, melyek részint a magyar papjelölteknek a bécsi Augustineumban történő továbbképzésére, részint az eltörölt szerzetek után fennmaradt (mintegy 1 millió forintnyi) misealapítvány összevonására és ezáltal az állami kézen levő vallásalap tehermentesítésére irányultak. Rossz néven vették azt is, hogy a zsinat a szerzetesség szabályozásával kapcsolatos egyes határozatok érvényességét pápai jóváhagyástól tette függővé. Mindezekben az udvar az uralkodó főkegyúri jogával és apostoli jellegével való szembehelyezkedést látta, pedig a valóban lényeges kérdésekben: a vallásos tömegek emberi és társadalmi magatartásának irányításában, a lelkipásztorkodás normáinak kialakításában a zsinat nagyon is konzervatív álláspontra helyezkedett. Az udvar azonban láthatólag éppen azért, mert az alapvető kérdésekben a klérussal való nézetazonossága vitán felül állt, úgy érezhette, hogy a szorosabban vett egyházpolitika szféráiban megengedheti magának a határozott fellépést.

A szolidaritás ilyen érzésére az udvarnak annál is inkább szüksége volt, mivel eközben a megyék egyre-másra küldték felirataikat az udvarhoz, mely ezeket sorra-rendre visszautasította, mert továbbra is ragaszkodott rendeleteinek maradéktalan végrehajtásához. Sőt: a postahivatalok utasítást kaptak a megyék egymás közti levelezésének ellenőrzésére és meggátlására is. Az országgyűlés nélküli kormányzás második évtizedének első hónapjaiban úgy tűnt, elérkezett a nyílt szakításnak, az ellentétek nyílt kitörésének ideje.

Az első csatározások mégis az udvar könnyű és gyors győzelmét látszottak ígérni. Az adó ügyében 15 megye már az első királyi leiratot végrehajtotta. A tiltakozásukat bejelentő második feliratra érkező elutasító válasz hatására további 18 engedelmeskedett. Egy évvel korábban az újoncozást elrendelő első leiratnak ugyan 16 megye, de a tiltakozását visszautasító másodiknak csak újabb 9 megye engedelmeskedett. Az összesen 41 vármegyéből azonban, mely végül is legalább az egyik rendeletnek hajlandó volt engedelmeskedni, csupán 17 olyan volt, mely mindkét rendeletet – legkésőbb a második leiratra – végrehajtotta; csak az elsőnek ezen kívül még 16, csak az utóbbinak pedig 8 engedett. Az újoncozás ügyében 27, az adóügyben 19, a két leirat után is ellenálló megyébe az udvar ezek után királyi biztosokat küldött ki, akik az újoncozási rendeletet 19, az adórendeletet további 9 megyében különösebb ellenállás nélkül, egyszerűen fokozott politikai nyomással simán végrehajtattak. De 1822 késő őszére még így is maradt 7 megye (Nógrád, Nyitra, Sopron, Trencsén, Veszprém, Zala és Zemplén), amely mindkét rendelet, és 4 (Varasd, Vas, Ung, Komárom), amelyik csak az egyik rendelet végrehajtásának változatlanul makacsul ellenállt, Egy pillantást vetve akár csak II. József népszámlálására, kiderül, hogy az első 7 megyében az ország nemes férfi lakosságának közel negyedrésze élt, és hogy – beszámítva a 4 másik, már csak egy rendeletnek, de annak végsőkig ellenálló megyét – elsősorban az ország nyugati felének megyéi ezek, Trencséntől Sopronon át Varasdig szinte teljes, összefüggő sávot alkotva a nyugati országhatár mentén. Ellenzéki magatartásuk elemzése és indoklása még további kutatást igényel. Ám ellenállásukban talán szerepet játszhatott az is, hogy az adórendelet (legalább a megyék egy részében) részint a nagyszámú, jobbágytelken élő és az adózásba már régebben bevont köznemességet is sújtotta, részint a konjunktúra alatt megerősödött paraszt hasznának ilyen további, a devalváción túlmenő lecsapolásával a földesurat is súlyosan érintette. Tény azonban, hogy az abszolutizmus 10 éves, csendesnek, feltűnés nélkülinek szánt politikája e hónapokban zátonyra futott, és önmaga leleplezésére kényszerült. A 7 megye makacs ellenállása miatt ugyanis az udvar egyszerre, immár a királyi tekintély védelmében is, az ellenállásnak olyan eszközökkel való megtöréséhez folyamodott, mely eszközök alkalmazását nagyon is el akarta kerülni. Joggal tarthatott ugyanis attól, hogy ez előreláthatólag mozgósító hatással lesz a rendeleteknek egyszer már engedelmeskedett megyék hangulatára is; arról nem is beszélve, hogy a birodalom konszolidált belső helyzetéről a külföld felé oly nagy gonddal kialakított képnek is erős módosításra kellett szorulnia. Az udvar választási lehetőségei azonban ekkorra már erősen leszűkültek.

A túl e hét megyén pillanatnyilag lecsendesültnek látszó felszín alatt tovább bontakozó rendi ellenállás azonban erősen összetett képlet volt: társadalmi bázisában s ebből kinőtt egyéni és csoportmotívumaiban rétegező tényezőként éppúgy szerepet játszottak generációs különbségek, mint az indulatokat nagyban befolyásoló gazdasági viszonyok regionális eltérései, a felekezeti különbségek és a velük szorosan összefüggő történeti hagyományok különbözősége. Együttesen: haladó, még a felvilágosodásból kinőtt, vagy már éppenséggel a romantikától befolyásolt magatartások keveredtek benne egészen régi, kuruc függetlenségi vagy werbőczyánus prókátori formákkal. Megnehezítve azt, hogy e magatartások és motívumaik teljességének feltárása nélkül a mozgalom egészét egyértelműen haladónak, de azt is, hogy egyértelműen reakciósnak nevezhessük, ám mindenesetre indokolva azt, hogy hatásában mint a századfordulótól már egyértelműen reakcióssá, retrográddá vált abszolutizmus jelentős gyengítőjét pozitívan értékelhessük – kivált a most kibontakozó, gyorsan kiélesedő konfliktus tapasztalatai, eredményei alapján.

A cselekmény a konfliktus e második felvonásának csúcspontja felé 1823 elején kezdett emelkedni. Az országban már feszült a hangulat: mindenki azt várta, az ellenállás letörésében elszánja-e magát az udvar a végsőkre? Kölcsey január 22-én írta meg a Himnuszt. Abban is ez a feszültség, a nemességet terhelő, s e pillanatban roppantnak érzett történelmi felelősség érzése, és a többség már eddig is végbement behódolása feletti keserűség keveredett e feszült hangulatnak talán legkifejezőbb tükreként valóban remekművet formálni képes indulattal. Néhány hét múlva a királyi biztosok immár valóban katonai karhatalommal a hátuk mögött léptek be a végsőkig ellenálló néhány megye székházába, ahol több-kevesebb huzavona – de Nyitra, Zemplén és Nógrád megyék esetében csak rendkívül heves, elkeseredett és tumultuózus jelenetekkel tarkított ellenállás – után sikerült eredményt elérniök: megtörték az ellenállást.

Ezzel egyidejűleg világossá vált, hogy az eredmény nagyon is kétélű, értéke nagyon is kérdéses. Nemcsak azért, mert közben valóban újra megindult a feliratok áradata, még az engedelmeskedett megyék részéről is (sőt a megyék egymás közötti, egymást mozgósító érintkezése olyan fokra jutott el, hogy 1823 elején az udvar rendeletileg megtiltotta a megyék egymással való levelezését), vagy mert a birodalom belső stabilitásának képe súlyos törést szenvedett, hanem azért is, mert e konfliktusnak a végsőkig éleződése rávilágított a feudális politikai uralmi viszonyok válságának egyik igen mélyen fekvő, lényeges elemére: az intézmények teljes válságára is. Arra, hogy a feudalizmusnak önmaga védelmében maximális összpontosítását jelentő uralkodói abszolutizmus Magyarországon – a királyságban éppen úgy, mint az Erdélyi Nagyfejedelemségben – már csak akkor érvényesülhet és bontakozhat ki teljességében, ha szétrombolja a magyarországi feudalizmus hatalmi eszközét: a megyék beleszólási jogát a rájuk kiszabott terhek viselésébe. Ám, ha Mária Terézia vagy II. József teljes, központosított abszolutizmus bevezetésére irányuló kísérletei még ezen intézmények erején törtek meg vagy kényszerültek kompromisszumra, 1822 őszére ezek már részint saját gyengeségük, részint az abszolutizmus elerőtlenedése miatt lesznek támadhatatlanok. Szétrombolásuk ugyanis, ha a feudalizmus épületének immár csupán rozoga, gyenge pilléreit dönti is meg, már a feudalizmus egész rendjének megingásával fenyeget, hiszen az abszolutizmus tartósan már e roggyant pillérek funkcióját is képtelen lenne átvenni.

A rendi ellenállás ráébresztette az udvart arra, hogy Magyarországon ha az abszolutizmus ellenfeleit esetleg időlegesen háttérbe lehet is szorítani vagy éppenséggel megfelelő fórumaik (például az országgyűlések) kikapcsolásával el is lehet némítani, az abszolutizmusnak meggyőződéses hívekből álló tömegbázist szervezni már végleg nem lehet, még akkor sem, ha a nemesi tömegek jelentős része konzervatív irányban még manipulálható. Nem tekinthető véletlennek, hogy 1827-re az udvar már megszüntette a tisztújításoknak a nemesség személyenkénti leszavaztatásával járó rendszerét, és ezt már csak a követválasztásnál fogja előírni. A korrumpált tömegek tisztújításokkal járó rendzavarásai, illetve az abból származható gondok már nem álltak arányban a belőlük esetleg várható haszonnal.

A megyék ellenállásából kiviláglott, hogy a sajátos magyarországi politikai fejlődés során már véglegesen kialakult állami rendszerben, mely a rendiség és az uralkodói hatalom egymás mellé rendelt voltára épült, az abszolutizmus politikája, uralmi technikája és taktikája immár egyaránt használhatatlan. Az uralkodói rendeletekkel a legdühödtebben szemben álló megyék felirataikban a legodaadóbb királyhűség szavaival fedezhették ellenállásukat, annyira, hogy az ellenállás irányítói elleni per megindítására felhívott királyi jogügyi igazgató a szabályszerűen elkészített keresetlevélben végül is kénytelen volt üresen hagyni a vádemelésnél hivatkozható törvénycikk helyét, ilyennek nem léte miatt. A birodalom magyarországi felének és az örökös tartományoknak elsősorban az abszolutizmus érvényesülésének lehetőségeiben megmutatkozó eltérő belpolitikai fejlődése közötti különbség, amely – majd a birodalomnak a polgári állam szabályai szerinti átszervezése után is megmaradva – még a dualizmusban, immár modernizálódó viszonyok között is kísérteni fog, 1822-ben vált a maga teljességében észlelhetővé. Olyannyira, hogy az udvar válasza erre már – úgy mint 1790-ben – ezúttal is csak a kompromisszum valamilyen felkínálása lehetett: a feudalizmusnak mint olyannak már csak puszta fenntartása érdekében, annak politikai formáját is egyelőre csupán másodlagos fontosságúnak érezve.

A rendeleti kormányzás e tíz évének sikertelenségei – talán legdöntőbb tanulságként – azt is megmutatták, hogy a magyar nemesi társadalomnak, ellenzékiségének alapjaként általános antiabszolutizmusán túl is, megvannak a saját országos, a birodaloméhoz mérve ugyancsak regionális, de éppen Magyarországnak a birodalom egészén belüli arányai folytán hovatovább mégis centrálisként kezelendő érdekei. Ezek az érdekek elsősorban a Magyarország számára a Mária Terézia óta intézményessé szilárdult birodalmi gazdaságpolitikában még diszkrimináló módon, egyoldalúan meghagyott funkcióhoz, a mezőgazdasági termeléshez kapcsolódtak. A mezőgazdaságnak a századfordulótól kibontakozó általános gazdasági fejlődés során egyre növekvő jelentősége Magyarországon is kibővítette azoknak a körét, akik a mezőgazdasági árutermelésben és értékesítésben érdekeltté váltak. Ez a fejlődés lassan előkészítette a talajt e rétegek érdekeinek – immár rendi állásukra való tekintet nélkül – közelítésére. Végső fokon az abszolutizmus és a nemesi-rendi politika ellentétén túl ettől kezdve már az árutermelést a tőkés viszonyok felé haladásában gátló gazdasági-társadalmi ellentétek is bekerülnek majd a Magyarország és a birodalom közötti kapcsolatokat lazító elemek sorába.

Mindebből az 1825-re végül is összehívott országgyűlés – jóllehet két évi tárgyalás után oszlott csak szét – önmagában kétségtelenül még nem fog sokat mutatni, bár az abszolutizmus kudarcának ilyen beismerése sejtethet valamit, bármilyen óvatosan járt is el az udvar ennek érzékeltetésében. A kormány ugyanis – jóllehet 1823 késő őszére a megyék ellenállását már teljesen megtörte, az adók beszedése, az újoncok kiállítása megindult – korán felismerve győzelmének veszélyeit, azonnal minden erejével s bizonyos engedményekre is készen, a gyors és tartós megbékítésre törekedett. Az ellenállók tudatosan, taktikából – vagy egyszerűen öntudatlanul: osztályérdekeiknek és a birodalom fennmaradásának összefonódottságát továbbra is természetesnek véve – következetesen hangoztatott lojalitása az udvar számára biztosította az aranyhidat is a visszavonuláshoz. A konfliktust ideológiailag a leginkább kiélező, de ugyanakkor az államigazgatás menetét bölcsen és ügyesen mégsem megbénító Bars megyei ellenzék leszerelése jelzi az udvar új taktikájának kezdetét, fenyegetés és ígérgetés ügyes vegyítésével. Közben azonban már csendben felfüggesztették az erőszakos újoncozásokat, és érzékeltették részint azt, hogy az udvar az adó pengőben való behajtását már az eredetileg is meghatározott két éven túl nem fogja erőltetni, részint pedig azt, hogy nem fogja elutasítóan fogadni az országgyűlés összehívását kérő feliratokat. Mint a gazdaságtörténetről szólva már említettük, sor került a kiviteli vámtételek jelentős mérséklésére is, kiviteli tilalmak megszüntetésére is. Ugyanakkor a francia uralom alatt az Illír Királysághoz csatolt magyar tengerpartot és a Száván túli Horvátországot, melyek 1815 után az akkor felállított trieszti gubernium alá rendeltettek, 1822-ben visszacsatolták a Magyar Királysághoz. Formailag egyik fél sem vonult vissza állásaiból. A kiegyezés így lehetségessé vált.

A végső gesztus az udvaré kellett hogy legyen: 1825. július 3-án Ferenc, megragadva negyedik felesége, Karolina Auguszta királynévá koronázásának alkalmát, összehívta az országgyűlést. „Most szeretni fognak a magyarok, mert nem kérek tőlük semmit” – mondta ironikusan.[30]

Az 1825–1827. évi országgyűlés

Az első színt, rögtön a hagyományos pompával lezajlott koronázás után fellobbanva, a trónbeszédbe foglalt királyi javaslatoknak és a rendek sérelmeinek összecsapása tölti ki. A királyi propozíciók részint az 1790. évi bizottsági munkálatok tárgyalás alá vételét tűzték ki; részint a magánszemélyek pénzügyeinek a devalvációk folytán kétségtelenül szükségessé vált, de már 1811–1812-ben is a szakítás egyik fő tényezőjévé lett, és így megoldatlanul is maradt rendezését; s végül az adó megajánlását javasolták az országgyűlés fő napirendi kérdéseiként. A rendek ezzel szemben válaszfeliratukban éppen az elmúlt évek sérelmeit emelték ki. Összeállították a kormány bűnlajstromát, s ezekből okulva a törvényellenesen eljáró kormányszéki tisztviselők felelősségre vonását lehetővé tevő törvények meghozatalát kérték. Kívánták a törvénytelen újoncozás abbahagyását, a királyi biztosságok feloszlatását, valamint az adó összegének az 1811–1812. évi országgyűlés által megajánlottra való visszaállítását úgy, hogy e mellett fenn óhajtották tartani az országgyűlés jogát arra, hogy beszámíthassa a törvénytelenül már beszedett adót a megajánlandóba. Az országgyűlés háromévenkénti összehívása, és ennek biztosítékaként a megnyitás időpontjának már az előző országgyűlés alatti megállapítása; a rendeleti kormányzás különböző adminisztratív szabályok révén már eleve lehetetlenné tétele; végül a megyék egymás közti levelezésének újbóli szabaddá tétele volt további követelésük. Az uralkodó éppen a leglényegesebb pontokra elutasító válasza megdöbbentette az országgyűlés összehívásának puszta tényéből (1790-hez hasonlóan) túl sokra következtető rendeket, indulatuk azonban nem csökkent. A nádor közvetítésével több hónapos alku kezdődött, melyben az udvar óvatosan visszahátrált az 1790. évi törvényekhez és az azokból világosan fakadó rendi jogoknak: az országgyűlések rendszeres tartásának és a megyék szabad levelezési jogának megerősítéséig. További engedményekre nem volt hajlandó. A már beszedett adók beszámítását a megajánlandó adó összegébe, vagyis ennek jelentős csökkentését kiváltképpen nem volt hajlandó elfogadni.

A második szín középpontjába ezért most már ez a kérdés került, az új adóösszeg megállapításával együtt. A rendeknek a beszámítás érdekében készült öt feliratát az udvar mind az ötször visszautasította, és makacsul ragaszkodott az általa kért adóösszeg megajánlásához. A több hónapos harc végül itt is kompromisszummal ért véget. Az udvar elengedte az 1822. november 1., tehát az adórendelet kibocsátása előtti időszakból fennmaradó adóhátralékot, valamint az ettől kezdve 1825. október 31-ig (tehát a törvénytelennek tekintett rendelet idején) fizetendő adó hátralékban maradt összegét is. Néhány ezer forintnyi – a rendek presztízsének megóvása végett fenntartott – hiánnyal az udvar megkapta az 1790-ben megállapított adóösszeget, aminek méltányosabb elosztása érdekében a rendek egyszersmind új országos adóösszeírást követeltek. Ennek kapcsán rendkívül heves viták után előkészületeket tettek a jobbágytelken lakó nemesség adó alá vonására is.

A harmadik színben azonban a magánszemélyek a devalváció által érintett pénzügyi viszonyainak törvényes rendezése, sok más rendi sérelemmel együtt, végül is nem oldódott meg. A rendek nem voltak hajlandók a papírpénz törvényes elismerésére, és a szabályozásnak, mely végül már amúgy is csak elvi jelentőségű lett volna (hiszen a devalváció óta hosszú évek teltek el, ami alatt e viszonyok valahogy már rendeződtek), végül az udvar sem tulajdonított különösebb jelentőséget. Kompromisszum jött létre az ügyben is. Az uralkodó megígérte a papírpénz kivonását a forgalomból.

Politikai élet és mozgalmak az Erdélyi Nagyfejedelemségben

Ezek az évek különben, mint egész Európában, Erdély-szerte is a katasztrofálisan rossz termések jegyében álltak: voltak helységek, ahol a kukorica a sok eső miatt kétszeri vetés után is kirohadt, a Partiumban 1817-re egész falvak maradtak pusztán. Éhínség, s nyomában a legyengült emberek között járvány is pusztított. Az uralkodó éppen ezekben a hónapokban utazta be a nagyfejedelemséget: hintóját az adózók állítólag 13 ezer panasz- és kérelemlevéllel rakták meg. Nyilván a paraszt valóságos helyzetének ilyen megismerése is részese volt annak, hegy 1819 tavaszán az uralkodó rendelte az úrbérrendezési eljárás tettleges megindítását; első lépésben a parasztság valóságos helyzetét rögzítő összeírás elkészítésével.

A bizottsági munkálatok

Reviczky, aki a következő nyolc esztendőben, a magyar reformkor indulásánál oly jelentős szerepet fog játszani, igen kiterjedt – de a megyei köznemesség színvonala fölé emelkedni csak néhány tagjában, és csak rövid időre képes – köznemesi családból származott. Karrierje a már csak vagyontalansága folytán is szorosan az abszolutizmushoz kötött sokoldalú és kétségkívül tehetséges bürokratáé, aki a Teréziánumból alig hogy kikerülve, már a napóleoni háborúk korától kezdve mint jó szervező és adminisztrátor részint központi beosztásokban szolgált, részint Lombardiától a megszállt francia területeken át Galíciáig végighivatalnokoskodta a birodalom majd minden tartományát, és az abszolutizmus mechanizmusát tökéletesen ismerte. Eközben a hivatali ranglétrán is egyre magasabbra lépett: a húszas évekre az Allgemeine Hofkammer alelnöke lett. Ferenc király, aki korlátlanul bízott benne, jól látta, hogy ez a tapasztalt, tehetséges és teljesen az udvartól függő ember magasabb pozíciókra is alkalmas.

Gergely András

Európa, 1830

A mindinkább öregedő I. Ferenc császár az érdemi döntéseket továbbra is kézben tartotta ugyan, de veszedelmes mértékben befolyásolhatóvá vált. Kegyvesztetté válhatott előtte bárki, akit „liberalizmussal” vádoltak. A majdan bekövetkező trónváltozás sem eredményezhetett megoldást. Köztudott volt, hogy a trónörökös, Ferdinánd főherceg, uralkodásra képtelen. Mivel a „legitimitás” elve forgott volna veszélyben, az öreg császár és államkancellárja hallani sem akart a trónutódlás rendjének megváltoztatásáról.

Kormányzat és konzervativizmus

A I. Ferenc uralkodása ötödik évtizedének kezdetén is az előző század végén kiépített abszolutista államgépezettel kormányzott. A puszta fenntartásra, állagmegőrzésre berendezkedett állami bürokrácia messze távolodott már II. József aktívan kezdeményező kormányzatának felvilágosodott abszolutista eszményeitől. Nemcsak az eszmék, az irányítás alapelveinek változásában jutott ez kifejeződésre, hanem a legfőbb hivatalok társadalmi összetételében is. A köznemesi vagy éppen polgári származású, karrierjét vagy nemesi rangját a hivatali előmenetelnek köszönhető jozefinista bürokrácia fokozatosan háttérbe szorult, s a kollegiális ügyintézés parancsnoki posztjait csaknem folyvást kezében tartó nagybirtokos arisztokrácia az udvari, kancelláriai és államtanácsosok közreműködését csupán közvetlen érdekei érvényesítésének elleplezésére, kizárólag adminisztratív célzattal vette igénybe. A főnemesség gyámkodása alá került, önállósodni többé nem tudó bürokrácia és az arisztokrácia együttesen tartotta befolyása alatt a változtatásokra amúgy sem hajlandó, a nemesi és állami hierarchia csúcsán álló uralkodót. „Kevés, de jó törvény, szigorú és igazságos végrehajtás – ez a legjobb alkotmány” – foglalta össze államkormányzati bölcsességét a sokat megélni kénytelen, a változásokat megérteni képtelen agg uralkodó.[31] Még bizalmas híveinek javaslatait is teljes határozottsággal utasította vissza, ha azok a fennálló viszonyok módosítására irányultak. 1831 júniusában Kolowrat államminiszter, Mittrowsky főkancellár, Sedlnitzky rendőrminiszter az önkéntes örökváltság engedélyezését és az adózás reformját indítványozta. A császár az ügyet referáló Pillersdorf tanácsosnak csak annyit mondott: „nem akarok újításokat. Törvényeink jók és elégségesek.”[32] A merev konzervativízmus az uralkodó mellett Metternichben talált következetes támogatóra. „Most nem alkalmas az idő az újításokra” – mondotta a herceg az előbbi javaslatokról.[33] Amikor Chotek gróf, Csehország kormányzója néhány hónappal később az aggasztó csehországi állapotokra'hivatkozva ugyancsak a jobbágy–földesúri viszony fokozatos lebontását javasolta, a császár szerint a grófot „megfertőzte a liberalizmus betegsége”.[34] Az úrbéri kérdés „forró vas” – tette hozzá –, nem lehet hozzányúlni anélkül, hogy meg ne égessük a tenyerünket. S a hivatali ügyintézés során megint elébe került úrbéri indítványokat tartalmazó aktákról csak annyit mondott: „az indítványokat agyonütöm”. A kérdés végleg lekerült a napirendről, a magyar országgyűlés úrbéri reformindítványai 1833–1834-ben ugyancsak elutasításra találnak. II. József hivatalnokai még bizonyos fokú mozgásszabadsággal foglalkozhattak a jobbágykérdéssel, hiszen a tisztviselők kizárólag a politikai szempontokat tarthatták szem előtt. I. Ferenc kormányzatának arisztokratái, a Habsburg-családdal együtt, alattvalók millióinak munkája felett rendelkező jobbágytartók voltak, tehát társadalmi-hatalmi pozícióik gazdasági alapjait láthatták veszélyeztetve az úrbéri kérdés bolygatásakor. A feudális gazdasági viszonyok felszámolása közvetve még hatalmuk politikai biztosítékait is fenyegette. Az úrbéri viszonyokkal alsó szinten elválaszthatatlanul összefüggő államigazgatási viszonyok (például úriszék, falusi közigazgatás) megbontásának szükségszerű velejárója lett volna az állam újjászervezése, a felszabadított parasztok számára pedig a politikai szabadságjogok biztosítása. Ezért is maradt minden a régiben. Az udvari hatóságok még a közigazgatás gyakorlati, apró engedményeinek is mereven ellene szegültek. Nem hagyták jóvá a II. József alatt szokásossá vált robotmegváltásokat sem, azzal az indoklással, hogy a robot „az alázat iskolája”, s erről a nevelő eszközről az alsó néprétegek esetében nem lehet lemondani.

Magyarországon az úrbéri viszonyok felszámolására a jobbágyság túlnyomórészt gazdasági indítékú osztályharca mellett a jobbágy–földesúri viszonyokat csak kívülről szemlélő birtoktalan nemesi többség, és a gazdaságának tönkremenetelét az adott rendszerben kikerülhetetlennek látó középbirtokos nemesség jól felfogott gazdasági érdeke és soha nem titkolt, a nemzet erőforrásait sokszorozni óhajtó politikai megfontolása ösztönzött. Az udvar és a kormányzat a jobbágyreform elutasításában Magyarországon a gazdasági-társadalmi pozícióiban ezáltal ugyancsak fenyegetett nagybirtokos arisztokráciában találhatott szövetségesre, akik az úrbéri kérdésnek még a felvetését is ellenezték. A nézeteiket jól ismerő Wesselényi Balítéletekről című munkájában a következő érveket mondatja el a konzervatív birtokossal: vannak parasztvédő törvények, újak tehát feleslegesek. A földesúr jobbágyának jótevője lehet, a bizalmas, patriarkális viszony fékezi az esetleges visszaélések lehetőségét. Még nem érett meg a helyzet bármiféle változtatásra, sem gazdasági, sem társadalmi értelemben. (A „korszellem” sokat forgatott liberális érve tehát visszájára fordult, többértelműnek bizonyult.) A parasztság tudatlan és műveletlen, ezért urának gyámolítására szorul. Előbb iskolázni, tanítani kell ahhoz, hogy majdan a maga lábán, önálló gazdaként megállhasson. E közhelyszerű, a végletekig ismételt konzervatív argumentáció mellett – hozzátehetjük, hogy a maradiak többségétől még ennyire sem tellett – megtaláljuk azt az árnyaltabb, s az önmeggyőzésen túl az ingadozók megnyerésére is alkalmas, tehát politikusabb érvelést is, amelynek gondolatmenete a reformjavaslatok következetes végigviteléből állott, s az elrettentést célozva mutatott rá a reformok végső következményeire, az „arisztokrácia elenyésztetéséree”. S amíg a reformjavaslatok megfogalmazói és élharecsai vállalták működésük e végső konzekveneiáit is – ha taktikai megfontolásokból nyíltan nem is hangoztatták –, a konzervatívok mindennek nyílt kimondásával az ingadozókat elrettenteni vagy maguk számára megnyerni törekedtek. La Motte Károly gróf gömöri követ az országgyűlésen így érvelt az örökváltság és a jobbágyok személyes szabadsága ellen: „ha nagyon megszaporodnának a kiváltott községek, lehetetlenné válnék, hogy nekik itt az országgyűlésen repraesentatiot ne adjunk, a mi alkotmányunk rendszerét fenekestől kiforgatná… Azt mondják ugyan nem szűnünk meg szabadok lenni, bár a népet is részesítjük a szabadságban. De mit ér nekem (úgymond a szónok! [[[Kossuth Lajos|Kossuth]] közbevetett szerkesztői megjegyzése]) mit ér nekem a szabadság, ha minden ember szabad? Aristocratia nélkül pedig boldog ország nem is létezhet, sőt Észak Americát kivéve, aristokratia nélkül szabad országot nem is mutat a historia. America pedig még nagyon fiatal, például nem szolgálhat. ”[35]

A társadalmilag eltérő fejlettségű, egységes piacot nem alkotó, etnikailag különböző országokból és tartományokból álló Habsburg-birodalom divergáló tendenciáinak felerősödését eredményezte a polgárosodás által kiváltott nemzeti fejlődés kibontakozása. A német többségű osztrák Örökös tartományokban termékeny talajra hullott a tőlük északra kialakított német nemzeti gondolat. A nemzeti ébredés azonban itt 1848 előtt kevéssé fonódott össze társadalmi mozgalommal, elsősorban azért, mert az igazgatásában német nyelvű birodalom – a többi nemzetiség rovására – a társadalmi emelkedés kedvezőbb feltételeit biztosította az osztrák tartományok polgárainak és kisnemeseinek. A több százezres Bécsben például közvetlenül vagy közvetve mindenki az udvarból élt, a főváros egy nagy birodalom funkcióinak ellátására volt hivatott bankjaival, hivatalaival, palotáival, luxusiparával, fejlett kultúrájával. A nemzeti fejlődés a történelmi hagyományok, a társadalmi szerkezet, a birodalomba tagozódás hátrányai folytán a nem német tartományokban volt a legerőteljesebb. Három „betege”, aggasztó helyzetű tartománya bénítja mozgásszabadságát – mondogatta Ferenc császár: Itália, Magyarország és Galícia. Háború esetén e tartományok mindegyikére harmincezer katonát kell számítania – tette hozzá –, hogy elszakadásukat meggátolja. A nemzetek előtti képződmény, a birodalom és legfőbb vezetése akár a szigorú centralizáció igényének feladása árán is arra kényszerült, hogy korábbi ellenfeleivel, a tartományi hatalmat képviselő, évszázadokkal korábban birodalombomlasztó harcot folytató arisztokratákkal mint a nemzeti fejlődés által kevéssé érintett, sőt olykor fenyegetett réteggel kompromisszumot kössön. A feudális abszolutizmus és a rendi-partikularitás képviselői immár tudatosan az összefogást szorgalmazták a nemzeti fejlődés és a társadalmi átalakulás pozícióikat egyaránt veszélyeztető tendenciáival szemben. A konzervatív alapú közeledés kifejeződésre jutott a hatalmuk igazolására szánt eszmék változásában is.

A Habsburg-állam a 18. században a felvilágosult abszolutizmus államelméletében sűrítette össze azokat az érveket, amelyekkel fennállását, hatalmát, kormányzati módszereit igazolta. A francia forradalom óta a felvilágosult abszolutizmus elveivel szemben fokozatosan a konzervatív, patriarkális, teológiai elemek kerültek fölénybe, amelyek magyarországi érvényesítése során a nemesi-rendi eszmekör számos elemét is felhasználták. Egy Habsburg, az uralkodó testvére: József főherceg, nádor dicsőítette így a rendi hagyományokat 1807-ben: „Szabadságunkat elődeink erényei alapították meg; a szabadság alkotmányt, az alkotmány boldogságot adott; az ezekkel egybeforrt nemzeti jellem: a nagylelkűség, vitézség, szabadelvűség és állhatatosság az idők mostohaságain diadalmaskodván, a nemzet jólétét megőrzötte… Ily erények által lőn boldoggá a haza, s tartá meg a szabad nép fő kincsét, a törvényalkotó hatalmat… … itt, hol a Hunyadiak, a Kinizsiek, Zrínyiek nagy szellemei ihletik s hívják föl örök emlékezetre méltó tettekre a mélt. főrendek és tek. karok és rendek kebleit.”[36] E történelemszemlélet középpontjában az isten kegyelméből való uralkodó személye állott, akinek feladata őrködni bölcsen a népek boldogsága felett. A forradalom e felfogás értelmében gonosz emberek cselekedete, a liberalizmus megtévedtek elmeszüleménye. I. Ferenc király, amikor 1832-ben uralkodása negyvenedik évfordulója alkalmából harmincnégy megye háromszáz tagú küldöttsége tisztelgett előtte, az országgyűlés küszöbén is erre a meglevő, rendek és uralkodó közötti egyetértésre és az „újítások” trónt és nemességet, egyaránt veszélybe sodró európai „tanulságaira” hívta fel a rendek figyelmét: „A magyarnak vele született tekintete s tisztelete régi alkotmánya iránt óvjon meg titeket azon veszélyektől, melyekkel az újítás kórsága s a külföld utánzása – mi által magatokhoz s dicséretes elődeitekhez lennétek hasontalanokká – mindenkor össze van kapcsolva. Nagyon tanulságos az rátok nézve, mi közel és távol, mellettetek és közöttetek történik. Arra int az titeket, hagy szorosan simuljatok a trónhoz s honatyai célzatainkat, királyi gondjainkat s fáradozásainkat, miket javatok végett örömest vállalunk el, bizodalmatokkal támogassátok.”[37]

Az elvi nyilatkozatnak szánt királyi beszéd hátterében valóban a rendek és az5 udvar feudális érdekeinek egyeztetésen alapuló, mindkét fél szerzett pozícióit forma szerint elismerő udvari politika állott. A rendi alkotmány tiszteletben tartásának a nemességre szabott ára a változtatások, reformok elutasítása volt. Az udvar kompromisszumon alapuló politikáját Reviczky Ádám kancellár dolgozta ki, s Metternich támogatásával próbálta megvalósítani az 1830-as évek első felében. A MetternichReviczky irányvonal az együttműködés felkínálásával politikai és gazdasági biztonságot ígért a nemesi egzisztenciáknak, valójában azonban legfeljebb e biztonság illúzióját nyújthatta, mert a feudalizmus válságának tényeit közvetlen mindennapjaiban kényszerült felismerni az a nemesség, amelynek e szövetséggel reális politikai megoldás helyett az uralkodói hatalom (valójában persze fölöttébb kétes) szilárdságának tudatával kellett volna megelégednie. Az évtizedekkel korábban, a napóleoni háborúk idején még úgy-ahogy funkcionáló együttműködés megújítását az időközben bekövetkezett társadalmi-gazdasági változások lehetetlenné tették. (A MetternichReviczky politika nemcsak kudarcra volt ítélve, hanem egyúttal eltorlaszolta az útját a másik, bizonyos udvari körök által velük szemben szorgalmazott politikának, amely a jobbágyi érdekek felkarolásával próbált magának társadalmi bázist teremteni.) Kezdeményezés helyett kompromisszumokat kénytelen-kelletlen tudomásul vevő, állagmegőrzésre törekvő konzervatív politika érvényesült tehát az 1830-as évek első felében. A kormányzati aktivitáshoz nemcsak az elhatározás és a program hiányzott, hanem – a feudalizn'ms válságának újabb jeleként – a megvalósításához szükséges hatékony államapparátus is.

Az 1831. évi kolerajárvány és az általa kiváltott tömegmozgalmak felszínre hozták az elavult kormányzati rendszer válságát. Az együttműködésre képtelen, a felsőbb intézkedéseket végre nem hajtó vármegyék fölé királyi biztosokat kellett kiküldeni. Napvilágra került az is, hogy a legfőbb kormányszékek, a bécsi udvari kancellária és a budai helytartótanács, képtelenek az együttműködésre. „A machina ügyetlen formája minden nap szembe tűn, midőn p. 0. a kancellária verest, a helytartótanács kéket parancsol és a vice-ispány nem tesz semmit.”[38] Ennek oka abban rejlett, hogy tisztázatlan lévén hatáskörük, legfőbb vezetőik személyes ellentéte megbéníthatta az adminisztráció menetét. A magyarországi arisztokrácia és a helytartótanács élén álló József nádor ellenszenvvel kísérte a kisnemesi származású, de immár magas közjogi funkciójú, utóbb grófi rangú uralkodói kegyenc, Reviczky Ádám működését, és mindent elkövetett hatáskörének korlátozása érdekében. József nádor, az uralkodó testvéröccse, még külön sérelmezte, hogy felséges bátyja teljesen elhidegült iránta. Véleményét sokszor már nem is kérdezték, amikor a magyar politika kérdései Bécsben napirendre kerültek, jóllehet ő volt a rendszeres bizottsági munkálatok átdolgozására kiküldött országos bizottság elnöke is, és ebben a minőségében mindenkinél jobban ismerte a birodalom Lajtán inneni részének politikai hangulatát.

Az „atyailag” uralkodó I. Ferenc népeinek hangulatáról beszámolni hivatott rendőri szervezet az osztrák tartományok állapotáról sem tudott az uralkodó köröket maradéktalanul kielégítő helyzetképet nyújtani.

A nyilvánosság biztosítása és a tárgyalások rendje

Miután jó néhány megye megváltoztatott utasításában az urbárium ügye került az első helyre, sikerült elérniük, hogy az alsótáblán az első helyre az úrbér kerüljön, utána a kereskedelemügyi és az adóügyi munkálatot tárgyalják, de a három törvényjavaslatot csak együtt terjesztik majd jóváhagyásra az uralkodó elé (junktim). A sorrend és junktim háromhónapos vitájában végül a felsőtábla is átengedte ezt a javaslatot. Az uralkodó azonban a junktimot elutasította, s az úrbér után a törvénykezési munkálatot kívánta tárgyaltatni.

Az úrbér ügye

1833 júliusában került az úrbéri törvényjavaslat az országos ülések elé. Az ellenzék soraiban megingás volt érezhető. Wesselényi időközben Erdélybe távozott, megritkultak az ellenzéki követek tanácskozásai. A kötelező utasítások egyelőre még biztosították a kerületi ülésen győztes legfontosabb pontok, köztük az önkéntes örökváltság elfogadtatását. A javaslatot szeptember elején átküldték a főrendekhez. A felsőtábla az összes előremutató javaslatot elutasította. Csak az anyagi engedményekről szóló pontokat fogadta el, s ezzel visszaküldte az alsótáblához. A javaslat négyszer tette meg az utat a két tábla között. Az alsótábla elszántan kitartott döntései mellett. Több mint egy évszázad óta nem hallott olyan oligarchiaellenes kijelentéseket az ország – persze ezúttal már a demokratikus kritika felhangjaival –, mint most Kölcsey Ferenctől, Palóczy Lászlótól, Tarnóczy Kázmértól, felsőbüki Nagy Páltól. A király végül (a nádor kezdeményezésére) biztosította a főrendeket: nem fog olyan törvényt szentesíteni, amely az alkotmány felforgatására vezetne. Erre a főnemesek elveik ünnepélyes fenntartása mellett átengedték a javaslatot, amelyet 1333 novemberében terjesztettek föl az uralkodónak. A kormány célja csak az volt, hogy az országgyűlés megrekedéssel fenyegető munkáját továbbmozdítsa, de eleve nem gondolt arra, hogy e javaslatokat elfogadja. A tervezetet néhány hónap múlva, 1834 májusában kéttagú udvari bizottság vette tárgyalás alá. Javaslata nyomán az érdemi előrelépést jelentő pontokat illetően elutasító királyi válasz azonban újabb hónapokig váratott magára.

Az országgyűlés időközben más, még ismertetendő javaslatok tárgyalásába kezdett, de a kormány sem maradt tétlen. Miután bebizonyosodott, hogy a többséget Pozsonyban nem sikerül megingatnia, a főispánok megyéjükbe távoztak, s arra törekedtek, hogy új, módosított pótutasításokat csikarjanak ki. Hol a nagy számban becsődített, megvesztegetett, leitatott bocskoros nemesség, hol az azonnalra összehívott megyegyűlés néhány aulikus résztvevője azután megszavazta a reakciós utasításokat. A kormány célja az volt, hogy a reformok megbuktatásának ódiumát az országgyűlésre, a nemességre hárítsa. (A törvények megalkotásának megakadályozásához elégséges lett volna a szentesítés megtagadása is.) A kormány akciója csak néhány megyében járt eredménnyel, mégis elég volt a pozsonyi többség megingatására, s utóbb a javaslatok megbuktatására.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A megyék állásfoglalása a jobbágyok személyi és vagyonbiztonságának megadása ügyében 1834. október 3.

Az úrbéri feliratra válaszoló királyi leiratot 1834. augusztus 28-án hirdették ki. A leirat több közvetlen anyagi engedményt szorgalmazott ugyan a jobbágyság javára, de a három döntő reformjavaslatot: az önkéntes örökváltságot, az úriszék korlátozását és a jobbágy személy- és vagyonbiztonságát – mint az úrbéri tárgyhoz nem tartozókat – visszautasította. Az újra megkezdett tárgyalásokon az ellenzék kész volt elfogadni a javasolt materiális engedményeket, és ennyiben kibővítve védte javaslatának legfontosabb pontjait. Az örökváltság vitájára országos ülésen 1834. november 10-én került sor. Újat mondani már alig lehetett, de a szónokok, az ország legjobb elméi: Kölcsey, Deák, Klauzál, Balogh, Bezerédj, Beöthy a végső erőfeszítés hevességével mondták el újra érveiket. „Itt nem előjog s kiváltság, nem osztályuk haszna, s nem is a kormányhatalom gyöngítése, hanem a nép millióinak emberi s polgári jogai, szóval, oly tárgy forog vala szőnyegen, melynek pártolásából reájok csak dicsőség, s melynek gátolásától a kormányra csak árny háramolhat; bátran lehettek tehát követelők s kitartók; sőt makacsok követelésökben„.[39] A magyar nemesség az adózó népnek tulajdon szerzésére valahára utat nyitni szándékozott, s az ki e jótékony szándéknak magát akadályul vetette, a kormány volt! Igenis a kormány volt!” – szögezte le Kölcsey.[40] „Vétkes mulasztás nem alkotni törvényt – mondotta Deák –, mely a szabad és boldog polgárok számát szaporítsa… Ha javaslatunk törvénnyé válhat, fél század múlva más fényben, más erőben áll fenn a magyar… A szegény adózó népnek reánk függesztett epedő tekintete tőlünk enyhülést és szabadságot kért vala, mi azonban csak alamizsnát vetettünk neki.”[41] E napon az örökváltság még – 25 szavazattal 18 ellenében – elfogadtatott, de ugyanezen a napon változott meg Szatmár utasítása, a következő napokban pedig Csongrádé – Klauzál megyéjéé —, Baranyáé és Hevesé, végül Abaújé, Torontálé, Krassóé. Bár időközben kedvezőre fordult utasítás is érkezett, egy hónap múltán, december 10-én – amikor a főrendek által visszaküldött tervezetet ismét tárgyalás alá vették – már megbukott az örökváltság (26 szavazattal 22 ellenében). Sorsában osztoztak az úriszék korlátozásáról és a jobbágy személy- és vagyonbiztonságáról szóló javaslatok is, melyeket a „rendszeres munkálatok” feneketlen örvényébe löktek. (Előbbit 25 szavazattal 23 ellen, utóbbit 27 szavazattal 21 ellen. Az elutasítás indokolása már a konzervativizmus alkalmazkodási folyamatának megindulását jelezte. Nem itt, hanem a törvénykezési munkálatoknál, később kell ez üdvös javaslatokat tárgyalni.) Deáknak mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a jobbágy személy- és vagyonbiztonságáról szóló megbukott törvényjavaslatot beillesztették a földesúri bíráskodásról szóló törvénycikkbe. Az ily módon megrostált törvényjavaslatot 1835. február 26-án küldték az uralkodóhoz szentesítésre. Az elfogadásra került úrbéri törvénycikkek, bár egyelőre elvágták a jobbágyi felemelkedés útját, számos apró könnyítést hoztak. Első ízben rögzítették törvényben az eddig csak az urbárium által szabályozott jogviszonyokat. Némely rendelkezésük pedig már a fejlettebb gazdálkodás és az agrárkapitalizmus útját egyengette.

A magyar nyelv ügye

Újabb üzenetváltások után végül a felsőtábla elfogadta a javaslatokat, amelyek felirat formájában kerültek az uralkodó elé.

További reformkérdések

Az 1831-es lengyel felkelés leverése után Balogh János az országgyűlésben javasolta, hogy kérjenek diplomáciai közbenjárást az uralkodótól a lengyelek érdekében. A kezdeményezés jórészt annak bizonyítására szolgált, hogy az országgyűlés a külpolitikát közvetlenül is befolyásolhatja. A rendek nyíltan, európai visszhangra számítva fejezték ki szolidaritásukat a lengyelekkel, s amikor a kormánypárti vezérszónok, Andrássy József esztergomi követ cinikusan kijelentette: „nemzetek vesznek, nemzetek lesznek”, méltó választ kapott Deáktól: „A világ történetei nem (arra) tanítanak, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő nemzetet, némán s hidegen nézve, lehetőségig ne segítsük. Mert hiszen egyes emberek is lesznek és vesznek: kötelesség mégis veszélyben forgó, vagy ínségre jutott embertársainkat tehetség szerint a veszélyből kimenteni.”[42]

A tényleges diplomáciai eszközökkel azonban továbbra is a fejedelmi abszolutizmus rendelkezett, s a kortársak előtt szövetségkötései és megállapodásai rejtve maradtak. Amikor 1833 őszén Deák fenti szavait elmondta, az országgyűlés politikusai még bíztak az orosz–osztrák ellentét kiéleződésében, s ebben a hitben mondták beszédeiket a lengyel nemzet mellett. Valójában éppen ezekben a hetekben született meg az a titkos osztrák–orosz–porosz megállapodás, amely hosszú időre stabilizálta a birodalom helyzetét, s közvetve hozzájárult ahhoz, hogy előbb az egyes német országokban, majd Magyarországon és Erdélyben erőszakos módszerekkel fojtsák el az országgyűlési és országgyűlésen kívüli mozgalmakat, fordulatot idézve elő e hosszú országgyűlés történetében is.

Az erdélyi országgyűlés

A megyék egész sora tagadta meg az engedelmességet. A magyarországi hajdani megyei ellenállásnál szervezettebb, egységesebb mozgalmat, amely rövid idő alatt megbénította a közigazgatás működését, a Pozsonyból szűkebb pátriájába hazatért Wesselényi vezette. Közvetlen, taktikai követelésük: az országgyűlés összehívása. Nem tudott mást javasolni az udvarnak Vlasits Ferenc horvát bán sem, aki 1833 márciusa óta királyi biztosként irányította a nagyfejedelemség kormányzását. Előterjesztését elfogadva I. Ferenc 1834. május 24-ére tűzte ki az országgyűlés megnyitását, maga helyett unokatestvérét, Estei Ferdinánd főherceget küldvén királyi biztosi minőségben az országgyűlés megnyitására.

Jóllehet az egykamarás országgyűlésre szinte korlátlan számban hívhatott meg az uralkodó úgynevezett regalistákat, az összeülő országgyűlés mégis ellenzéki többségű lett. Ez az országgyűlési ellenzék azonban szervezetlen. Nincsenek parlamenti tapasztalatai, s ami a legfőbb: az országgyűlési többség biztosítása érdekében programja kizárólag sérelmi jellegű lehetett. Saját erejéből kezdeményezésre képtelennek bizonyult. Passzivitásából még az unió irányában sem tudja kimozdítani az egyetlen messzebb látó vezető, Wesselényi, aki reménytelen harcba bonyolódott a ravasz kormánypolitikusokkal, sőt részben saját párthíveivel is. Helytállt ugyan, de győznie nem lehetett, sőt védekezésre kényszerült.

Az országgyűlés tárgyainak a királyi megnyitó a kormányszékek tisztviselőinek megválasztását és az urbárium tárgyalását írta elő. (Erdélyben még mindig nincs úrbéri rendezés!) Az országgyűlés azonban mindaddig, amíg a sérelmek orvosolva nincsenek, nem volt hajlandó munkához kezdeni. Saját testületét nem tudta addig teljesnek tekinteni, amíg bizonyos tisztségek viselői részt nem vehetnek az országgyűlésen. A feliratok és az uralkodóhoz utazó küldöttség korántsem radikális kérései nem teljesíttettek. Az ellenzék több hónapos időhúzó taktikában őrölte erejét. Már csaknem belement a tisztségviselők választásába, ami kétségkívül az ellenzék szétbomlását (a hivatalkeresők kiválását) és az unió ügyének hosszú évekre szóló eltemetését jelentette volna, amikor a kormány megelégelte az ellenzéki huzavonát. Az uralkodó 1835. január 29-én aláírta az országgyűlés feloszlatását.

Az országgyűlés utolsó szakasza és törvényalkotása

1835. március 2-án, 43 évi uralkodás után meghalt I. Ferenc. Utóda minden közjogi fenntartás nélkül vehette át a teljes királyi jogkör gyakorlását. Még atyja életében megkoronázták, a trónváltozáskor összehívandó országgyűlés pedig éppen ülésezett.

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

A teljes cikk.

Vörös Károly

Régi és új motívumok: a vallási kérdés és a szatmári 12 pont

A kompromisszum felbomlásának első kezdeménye sajátos módon a kormány pártjáról, bár nem annak biztatására, sőt inkább, úgy látszik, annak ellenére, a katolikus klérus részéről jelentkezett. Az okot a vegyes házasságok megkötését szabályozó 1790–1791. évi XXVI. tc. értelmezése körüli bizonytalanság szolgáltatta. A törvény ugyanis a vegyes házasságokat is katolikus pap előtt rendelte megkötni, de megtiltotta, hogy a házasságkötés elé a pap bármilyen címen akadályt gördítsen. A törvény nyitva hagyva azonban annak lehetőségét (amit II. Lipót is elismert), hogy katolikus anya fiai apjuk protestáns vallását kövessék, lehetőséget adott arra is, hogy a katolikus papok az esketés előtt az apától kötelezvényt, úgynevezett reverzálist kérjenek fia katolikus vallásban való neveltetésére. Ezzel szemben 1799-ben I. Ferenc egy rendelete a reverzális megtagadása esetén is kötelezte a papot az esketés elvégzésére (tehát a törvény koncepcióját fenntartotta).

A nyelvújítás és az államnyelvi harc

Az 1805:IV. törvénycikk viszont előírta, hogy a magyarországi főkormányszékek magyar nyelvű beadványra magyarul kötelesek válaszolni, s hogy alsóbb fokon a perek is magyarul folyjanak. A rendek persze szerettek volna tovább menni, a magyar ezredeknél a magyar vezényleti nyelv bevezetését is kívánták, ehhez azonban Ferenc király nem járult hozzá.

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

Országos jelentőségűnek csak Széchényi Ferenc gróf kezdeményezése bizonyult, aki 1802-ben gazdag könyvtárát, kép-, szobor- és éremgyűjteményét – uralkodói jóváhagyással – a magyar nemzetnek ajándékozta. Az 1808:VIII. törvénycikk által létrehívott Magyar Nemzeti Múzeum a hazai tudomány és művelődés fontos gócpontjává lett.

Az intézmények, folyóiratok hiányából adódó hátrányt még növelte, hogy a nyomdák is nagy nehézségekkel küszködtek. Ferenc király elrendelte a királyi engedéllyel nem rendelkező nyomdák leállítását; a működők is állandó zaklatásoknak voltak kitéve, a rendőrség sorozatos házkutatásokkal igyekezett a cenzori engedély nélküli kiadványok megjelenését megakadályozni. Sokatmondó adat, hogy míg 1790-ben 53 nyomda működött Magyarországon és Erdélyben, 1800-ban már csak 39, s hogy ugyanezen idő alatt a kiadványok száma 832-ről 488-ra csökkent. A II. József rendszerének összeomlását követő szellemi-politikai föllendülést a ferenci reakciónak sikerült visszanyomnia.

A stílusváltozás kezdetei a képzőművészetben

De a klasszicizmus szívós fennmaradását indokolja az abszolutizmus általános magatartásbeli értékrendszerébe bizonyos vonásaival, így mindenekelőtt gondosan túlhangsúlyozható nyugalmával, stabilitásával, lezártságával, a festészetben ezen túl teljes befejezettséget sugalló technikájával igen jól beilleszthető volta is. Ami persze éppúgy nem áll ellentétben a klasszicizmus polgárias magatartást idéző hatásával, ahogy Ferenc király merev abszolutizmusával is jól összefértek az uralkodó magatartásának bécsi-kispolgári vonásai.

Ausztria 1847 őszén

Láthattuk, Ferenc császár halálával a birodalom irányítása egy, a korlátolt V. Ferdinánd nevében kormányzó gyakorlatilag kollegiális testület kezébe került, ezen belül a két vezető egyéniség, Metternich és Kolowrat a közös cél, a bürokratikusan központosított abszolutista állam fenntartása érdekében követendő politikát illetőleg egymásétól teljesen eltérő: ideologikus, illetve pragmatikus koncepcióinak állandó ütközésével. Az államvezetés így szükségképpen csökkenő hatékonyságát és a rendszer megrendülését a veszedelmessé vált személyekre vadászó titkosrendőrség és a még veszedelmesebb gondolatokat üldöző cenzúra tevékenysége már egyre kevésbé tudta ellensúlyozni, Különösen azután nem, hogy – mint azt már a gazdaságtörténetről szólva láthattuk – a Nyugat-Európából kiinduló gazdasági változások elértek a birodalom határait is.

A gazdasági élet, így mindenekelőtt az ipar, majd később (a vasútépítés és gőzhajózás révén) a szállítás és kereskedelem kétségtelen fejlődése ellenére is, az ipari forradalmon már túljutott vagy kibontakozásában előrehaladt európai államok versenyével az e versenybe csak későn belépett, ráadásul mezőgazdaságában még feudális alapokon álló Ausztria persze csak nehezen tudott lépést tartani. Az állami pénzügyek zavara, mely először a napóleoni háborúk végén mutatkozott meg – a brutális devalvációs intézkedések ellenére is – csak átmenetileg csökkent; s nem utolsósorban a birodalom nagy és állandó katonai kiadásainak következtében mindvégig fennállt. Mindez új adók és monopóliumok bevezetését tette szükségessé. A fogyasztási adó, a dohánymonopólium, a vámok azonban közvetve vagy közvetlenül végül is elsősorban a legszélesebb fogyasztói rétegeket sújtották. Így azután nem meglepő, ha a városok a hús, a kenyér, a tűzifa – a fogyasztási adó folytán – magas ára miatt panaszkodtak, míg a gyáripar, illetve az annak cikkeit közvetítő kereskedelem versenye a kisiparosság egyre szélesebb rétegeit juttatta kétségbeesett helyzetbe. A parasztot a magas földadó, a feudális járadékok és az általános pénzhiány nyomasztotta, aminek következtében a parasztbirtok értéke is erősen lecsökkent.

Bár kétségtelen, hogy a gazdaság majd minden, a polgárosodás felé mutató ágazatában a főnemesség és a nemesség részvételi aránya és szerepe jóval nagyobb volt, mint a német államokban (ami magyarázza azt, hogy a Metternich és Kolowrat koncepciói ütközésének ellenére is alapjában ennek az osztálynak érdekeit képviselő legfőbb államvezetés ilyen szívósan tudta fenntartani magát), kétségtelen lett az is, hogy e fejlődés Ausztriában is megteremtette és kibontakoztatta a modern nagyburzsoáziát: elsősorban a kereskedelemben és a hitel területén. E nagyburzsoázia így nyert pozícióiból, természetének megfelelően, erőteljes terjeszkedésbe fogott, amiben kivált a birodalomban az 1840-es években meginduló és roppant tőkéket igénylő vasútépítés nyújtott számára nagy lehetőségeket. 1848 elején a birodalom gyorsan növekvő vasúthálózatának hossza meghaladta az 1700 km-t. Mindez azonban a birodalom feudális vezető osztályának rövidesen várható háttérbe szorulásával fenyegetett. Amikor 1348 elején Engels Ausztriának a saját magát szétzúzó mozdonyairól beszélt, ennek a vasútépítéseken meggazdagodó nagypolgárságnak a gyorsan várható hatalomátvételére, s ezzel a régi Ausztria megsemmisülésére célzott.

Nem lehet meglepő azonban, ha a társadalomban végbement ilyen változások megteremtik a nekik megfelelő, velük egybehangzó politikai magatartásokat is. A nemesi polgárosodás és a nagyburzsoázia megerősödése természetszerűen juttatta szóhoz az abszolutizmussal ellentétes liberális politikai felfogásokat is – ha azok a hordozóikat az abszolutizmushoz sokféle vonatkozásban hozzákötő kapcsolatok (e sajátosan ausztriai, bár az örökös tartományok gazdaságát a birodalmon belül sokféle módon előnyben részesítő gazdaságpolitika ismeretében nem érthetetlen jelenség) folytan csak későn, lassan és vontatottan jutnak is szóhoz –, jellemző módon éppen Ferenc császár halálától válva erősebbekké.

A forradalom kapujában

De Metternich még most is csak 1817. évi (emlékezhetünk: akkor Ferenc császár által elsüllyesztett) javaslatához tér vissza: az egyes Landtagok képviselőiből és az udvar bizalmi embereiből tanácsadó testületet hozzanak létre.

Spira György

Batthyány kormányfői kinevezése március 17-én

Hanem az udvari körök ellenállásának leküzdése István főherceg közreműködésével is másfél napba került még: a Kossuthék követeléseinek megvitatására ismételten egybehívott államértekezleti tanács tagjainak zöme 16-án estére már beletörődött ugyan abba, hogy az uralkodó ám írja alá – igaz, némileg letompított formában – az István főherceg által előterjesztett kézirattervezetet, az uralkodó nagybátyja, a Ferenc császár halála óta – Ferdinánd beszámíthatatlanságára való tekintettel – közjogi alap nélkül is amolyan régensi szerepet betöltő Lajos főherceg viszont erről még ekkor sem akart hallani, s egyelőre hajthatatlannak bizonyult az uralkodó öccse és a trón várományosa, Ferenc Károly főherceg is, akinek szintén döntő része volt a legfelső állásfoglalások kialakításában.

Hanák Péter

A politikai rendszer

Ferenc József kései példája volt az abszolutizmus kori államfőnek, aki nemcsak uralkodik, hanem kormányoz is. Erre nevelték házának hagyományai, és erre késztette alkata is. Volt benne valami II. József kötelességérzettel párosult uralkodói hivatástudatából, csak a reformer előd nagyvonalúsága és fantáziája hiányzott belőle. A kötelességtudat nagyvonalúság és fantázia nélkül középszerűséget szült, bürokratát, amilyen nagyapja, Ferenc császár volt, akitől a legtöbbet örökölte, kivéve biedermeier kedélyességét és csipetnyi öniróniáját.

Lábjegyzetek

  1. Batsányi János, Bartsaihoz (In: Batsányi János összes művei. I. Sajtó alá rendezte Keresztury Dezső és Tarnai Andor. Budapest, 1953. 57.
  2. H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus. Budapest, 1967. 198–199.
  3. A magyar jakobinusok iratai. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán. I. Budapest, 1957. 625.
  4. Protulepecz Mátyás jelentése, 1791. július 23. Magyar Országos Levéltár. Bécsi levéltárakból kiszolgáltatott iratok. Kabinettsarchiv. Hungarica aus der Privatbibliothek Seine Majestät. 14. fasc.
  5. Gragger, Róbert, Preussen, Weimar und die ungarische Königskrone. Berlin, 1923. 84.
  6. Benda Kálmán, A magyar jakobinus mozgalom története (továbbiakban: Benda, A magyar jakobinus mozgalom…). Budapest, 1957 42.
  7. Ugyanott 972–973.
  8. József nádor iratai. Kiadta: Domanovszky Sándor. I. Budapest,. 1925. 156–157.
  9. Ugyanott 140.
  10. Ugyanott 160.
  11. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 1034–1041.
  12. Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Budapest, 1926. 655.
  13. Ugyanott 384.
  14. Ugyanott III. Budapest, 1952. 310.
  15. Sándor Lipót főherceg iratai. Kiadta: Mályusz Elemér, Budapest, 1926. 820.
  16. Ferenc király 1796. február 8-i levele (In: József nádor iratai. Kiadta: Domanovszky Sándor. I. Budapest, 1925. 81).
  17. Témoignages francais sur la Hongrie a l'époque de Napoléon. Ed. Károly Kecskeméti. Bruxelles, 1960. 36., 43.
  18. Napóleon kiáltványa facsimilében: Marczali Henrik, Magyarország története III. Károlytól a bécsi kongresszusig. (A magyar nemzet története 8. Szerkesztette Szilágyi Sándor). Budapest, 1893. 582.
  19. Ugyanott.
  20. Ferenc király 1796. február 8-i levele (In: József nádor iratai. Kiadta Domanovszky Sándor, I.) Budapest, 1925). 190.
  21. Allgemeines Verwaltungsarchiv, Wien. Pergen Akten, Karton 16. XVIII./A. 1–H. 31.
  22. Benda Kálmán, A magyar jakobinus mozgalom története. Budapest, 1957. 81–82.
  23. Ugyanott
  24. Horánszky Lajos, Bacsányi János és kora. Budapest, 1907. 182.
  25. Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi: Váczy János. X. Budapest, 1900. 205.
  26. Csetri Elek, Napóleon híre Erdélyben. Korunk (Kolozsvár), 1969. 1703.
  27. MOL Nádori levéltár. Archivum palatinale secretum archiducis Josephi. Politiam et internam … securitatem spectantia. Protocollum 1809. I. No 11.
  28. Marczali Henrik, Berzeviczy Gergely magyar alkotmányterve. Budapesti Szemle, 1933. 231. kötet 16.
  29. Dessewffy József Kazinczyhoz írott 1820. október 22-i levele alapján idézi: Horváth Mihály, Huszonöt év Magyarország történelméből. 3. kiadás, I. Budapest, 1886). 30.
  30. Idézi: Ballagi Géza, A nemzeti államalkotás kora 1815-től 1847-ig. (A magyar nemzet története 9. Szerkesztette Szilágyi Sándor) Budapest, 1888. 118.
  31. Tagebücher des Carl Friedrich Freiherr von Kübeck von Kübau (továbbiakban: Tagebücher…). I. Wien, 1909. 559.
  32. Ugyanott 438.
  33. Ugyanott 508.
  34. Ugyanott 520.
  35. Kossuth összes munkái. I–V. Országgyűlési tudósítások. Sajtó alá rendezte Barta István (továbbiakban Kossuth, Országgyűlési tudósítások). III. Budapest, 1949. 719.
  36. Nádor-emlék. Pest, 1865. 47.
  37. Horvát Mihály, Huszonöt év Magyarország történelméből. 3. kiadás. (továbbiakban: Horváth, Huszonöt év.). I. Budapest, 1886. 286.
  38. Széchenyi István levelei. I. Budapest, 1889. 203.
  39. Horváth, Huszonöt év. I. Budapest, 1886. 376.
  40. Kossuth, Országgyűlési tudósítások. III. Budapest, 1949. 685.
  41. Ugyanott 688–689.
  42. Kossuth, Országgyűlési tudósítások. II. Budapest, 1949. 442.

Művei

Irodalom

1796-ban Aigner kapitány, az a magyar szabadkőműves, aki a Festeticsek dégi kastélyába menekítette a birodalom megmaradt szabadkőműves iratait – ezek másolati anyagát nevezzük ma dégi szabadkőműves levéltárnak (Magyar Országos Levéltár P. 1134) – Ferenc császárnak Eques de Hungaria néven adott át bizalmas jelentéseket. Az eredeti latin másolaton kívül az előzékeny kapitány német fordítást is készített. A Draskovich-obszervancia szabadkőműves alkotmányának címe: Systema constitutionis latomiae Libertatis sub Corona Hungariae in provinciam redactae, s teljes latin anyaga – a sors különös fintora ez – Ferenc császár bizalmas levéltárának iratai között maradt fenn (Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Vertrauliche Akten, Vol. 67. Nr 10. fol. 130–158).


A Habsburgok és kabinetjük kormányzati rendszerét minden összefoglaló mű elítéli, ámde más-más indítékból. Ebben a liberális-köznemesi és a millennium alkalmából megjelentetett szintéziseket az vezeti, hogy a Habsburg kabineti abszolutizmus gátolta a haladást. Mindenféle társadalmi, politikai, kulturális előrelépés útjában állt. uralmát rendőruralomra, cenzúrára építette. A Horthy-korszakbeli szintézis I. Ferenc portréját mint képességekkel szerényen megáldott uralkodóét rajzolja meg. Mindenáron csendre, nyugalomra, politikai mozdulatlanságra vágyó államvezetését, korlátolt, műveletlen, titkos kabinettel kormányzó, bürokrata jellege miatt marasztalja el,


Korszakunkról, ha nem is következetesen marxista nézőpontból, de marxista igényű megközelítéssel elsőként Szabó Ervin írt, már csak halála után közzétett, nyomtatott forrásokra és feldolgozásokra támaszkodó numkájában: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban (1. kiadás Bécs, 1921; 2. kiadás Budapest, 1945. A 2. kiadást használtuk. Továbbiakbmn Szabó E.)- Szabó Ervin polgári átalakulásnak és polgári forradalomnak csakis a nyugat-európai tőkés országokban végbement azonos folyamatokhoz, illetve forradalmakhoz hasonló módon és a tőkés polgárság vezetésével végbement történelmi eseménysort tekinti. Nem ismeri el, hogy a kelet-középeurópai országokban – a polgári osztály e régió történelmi útjának sajátosságából következő gyengesége folytán – a polgárosuló árutermelő nemesség betöltheti a polgárság funkcióját az említett vonatkozásokban, akárcsak – osztálytermészetéből következően – kétarcúan, ellentmondásoktól nem mentesen is. Téves helyzetfelismeréséből folyóan szállt vitába már 1903-ban Marx és Engels eme kérdésekre vonatkozó, említett, helyes nézeteivel és becsülte alá könyvében a reformkorszak és a reformer birtokos nemesség történelmi jelentőségét.

Úgynevezett reformkorszakról ír, amelynek kezdetét 1825-től számítja, amikor – és ez nyilvánvaló elírás lehetett – Széchenyi István, a liberális toryzmus sajátos eszmerendszerétől áthatott program megfogalmazója – Szabó Ervin szerint –, gazdaságpolitikai agitációjával felrázta a nemzetet politikai kábultságából, és azóta fáradhatatlan apostolként hirdeti nézeteit (Szabó E. 49.). A nemesség egészét pusztán feudális osztályként kezeli, amely megrekedt a feudalizmusban, nem képes és nem is hajlandó kiváltságainak felszámolását előmozdítani. A szerinte maroknyi reformer nemes iparkodását elismeri, de róluk az a véleménye, hogy anélkül akarták a feudalizmus eltörlését, hogy érzésben, érvelésben közeledtek volna a polgári világnézethez (ugyanott 50.). A reformer ellenzék liberális politikája – szerinte – voltaképpen a régi magyar ellenzék új divatú elemekkel feldíszített kovásza (ugyanott 53.). Ebből a koncepcióból folyóan a reformkorszak érdemes politikusairól alkotott véleménye is fenntartásokkal terhelt.

Széchenyi elindítója ugyan a reformkorszaknak, de reformjavaslataiban egy szót sem ejt a parasztságról (ugyanott). A reformeszmék legkiválóbb képviselői 1830 júliusának párizsi eseményei és az 1831. évi magyarországi parasztfelkelés hatására felismerték, hogy a nemzetgazdasági és a nemzeti problémák megoldását a parasztkérdéssel kell kezdeni, ám Deák Ferenc, a radikális tábor legokosabb, legnagyobb alakja, noha fogékony a nyugati eszmékre, „mégis tősgyökeres magyar, mondhatni, keletien kényelmes és szemlélődő természet, kinek lelkében a túlsúly azokon a hagyományos érzelmeken nyugszik, amelyek őt a szó legjobb értelmében vett régi magyar nemesség valódi képviselőjévé teszik” (ugyanott 60.). Kossuth mindig az árral úszó, ingadozó, heves mérsékletű, hiú ember, akinek tudatos reformpolitikája mérsékelt, Kossuth minden lényegesebb társadalmi és politikai átalakulás ellensége. Politikája, bár gyakorlati következményei valóban demokratikus reformokhoz vezetnek, elméletileg összeegyeztethetetlen a demokráciával, amelyről annak nyugat-európai értelmében általában kevés fogalma volt. A nyugat-európai demokráciához, amelyért a reformküzdelem folyt, a demokrácia, a tiers état uralmi formájának elméletéhez kevés köze volt (ugyanott). Egyedül a oentralisták fogalmazták meg a nyugati polgári általakulás demokratikus programját. Ők a polgári forradalom képviselői, amit tudatosan polgári formában, törvényes polgári eszközökkel kivántak megvalósítani. Ugyanakkor tudatos polgárokként mind jobbfelé, a feudalizmustól, a nemességtől, mind balfelé, a proletariátustól elhatárolták magukat. Erről vall cenzusos választójog-követelésük. Egyedül ők küzdöttek osztályérdekeiken túlmenő célokért, noha az az osztály, amelynek szószólói voltak, gazdasági és társadalmi valóságként alig létezett, politikailag pedig egyáltalán nem (ugyanott 61., 63–64., 69.). Nem mentes azonban Szabó Ervin műve a Habsburg dinasztikus abszolutizmus iránti illúzióktól sem. Elmarasztalja a nemességnek a bécsi udvar központosító elvei ellen folytatott harcát, amelyet látszólag nemzeti küzdelemként tart nyilván, és amely „oly politika ellen fordult, mely voltaképpen sokkal inkább hivatkozhatott volna a nemzeti és közérdekekre” (ugyanott 43). Szabó Ervin emez állásfoglalásának végső indítéka történelmileg helytálló: a feudális magánjogi kiváltságoknak mint a társadalmi-gazdasági továbblépést gátló akadályoknak egyértelmű elutasítása. Téved azonban az I. Ferenc és V. Ferdinánd korabeli dinasztikus abszolutizmus megítélésében, mert azt Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusával azonos jellegűnek véli, amikor – mint erről már szó esett – az uralkodói autokratizmus még – saját érdekében ugyan – objektíve a polgári tőkés gazdaság útját egyengető, a haladást segítő intézkedésekre képes és hajlandó is volt. Korszakunkban azonban már az abszolutizmus ilyen lépésekre – mint említettük – nem képes, nem is hajlandó.


Az uralkodó és Metternich személyére lásd: Bibl 1922; Viktor Bibl, Kaiser Franz, der letzte römisch-deutsche Kaiser (LeipzigWien, 1938). Bibl minden változtatástól irtózó, klerikális, szűk látókörű, korlátolt bürokrataként mutatja be I. Ferencet. Az ő nyomdokaiba lépő, idejétmúlt politikusként ábrázolja Metternichet is, Ferenc halálától 1848-ig a kormányzat legfőbb irányítóját. Az ő egyéniségük rovására írja a Habsburg-uralom alatt álló területek népeiben – a legfelső réteget kivéve – már az 1840-es évek elejére felhalmozódó, majd mindinkább fokozódó elégedetlenséget, amely 1848-ban végül is egymásután kirobbanó forradalmakban jutott kifejezésre. Srbik lényegében hasonló képet tár elénk I. Ferencről. Hugo Hantsch az ájtatos, istenfélő, udvari papjára hallgató uralkodó portréjában az alattvalóit atyaian szerető, ám az engedelmességet megszegők ellen atyai szigorral fellépő, egyébként jólelkű nyárspolgár vonásait is megrajzolja. Metternichet Srbik – össznémet szemléletéből következően – a Habsburg-dinasztiának a Szent Szövetség által megteremtett nagyhatalmi helyzetét mindenáron megóvni kívánó és ennek érdekében a dinasztia hatalmat érintő minden külső és belső változással szembeforduló államférfiként mutatja be, aki a birodalom föderatív átalakításának eszméjével is az autokratikus centializmus megóvása érdekében foglalkozik. Egyéni életét is a konzervatív arisztokratizmus jellemzi. Szalonjába meghívást nyernek a korszak legjobb írói, művészei, játsszák a legújabb – főként ausztriai és németországi – zeneműveket is, án az író Heine, a zeneszerző Beethoven és a hozzájuk hasonló mentalitású alkotók kívül rekednek.


Ferenc király jellemzésére lásd: Sándor Lipót főherceg iratai. Kiadta és a bevezetőt írta Mályusz Elemér Magyarország újabbkori történetének forrásai. Budapest, 1926, továbbiakban: Sándor Lipót iratai) 88. és a következő oldalak és Viktor Bibl, Kaiser Franz, der letzte römisch-deutsche Kaiser (LeipzigWien, 1938).

Az osztrák állapotokról, Ferenc császár kijelentéséről Carl Friedrich Kübeck idézett naplói tanúskodnak.