Feszl Frigyes

A Múltunk wikiből
Pest, 1821. február 20. – Budapest, 1884. július 25.
építész, a magyar romantikus építészet egyik legjelesebb mestere
Wikipédia
Faliszobra a Szegedi Pantheonban (Ohmann Béla alkotása)
Faliszobra a Szegedi Pantheonban (Ohmann Béla alkotása)
1859.
Eötvös József: Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című német nyelvű röpirata.
Kemény Zsigmond: A rajongók című regénye.
Madách Imre: A civilizátor című színműve.
Madarász Viktor: Hunyadi László siratása című festménye.
Mosonyi Mihály: A tisztulás ünnepe az Ungnál a 886-ik esztendőben című kantátája.
Irányi Dániel és Ch. L. Chassin: Magyarország forradalmának politikai története 1847–49. című munkájának megjelenése Párizsban (1859–60).
Madách Imre megírja Az ember tragédiája című művét (1859–60).
Feszl Frigyes Vigadójának építése (1859–65).
Pesti Vigadó

Szabad György

A művészetek

1859.
Eötvös József: Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című német nyelvű röpirata.
Kemény Zsigmond: A rajongók című regénye.
Madách Imre: A civilizátor című színműve.
Madarász Viktor: Hunyadi László siratása című festménye.
Mosonyi Mihály: A tisztulás ünnepe az Ungnál a 886-ik esztendőben című kantátája.
Irányi Dániel és Ch. L. Chassin: Magyarország forradalmának politikai története 1847–49. című munkájának megjelenése Párizsban (1859–60).
Madách Imre megírja Az ember tragédiája című művét (1859–60).
Feszl Frigyes Vigadójának építése (1859–65).
Pesti Vigadó
Kivételes jelentőségű kompozíció egy született, Feszl Frigyes Vigadója (1859–65).
A megújult Vigadó
A megújult Vigadó
Egységbe tudta foglalni a múltba forduló francia romantika stílusjegyeit a magyarság származástudatához kapcsolódó keleties vonásokkal, a nemzeti történelem nagy alakjainak felidézését az épület rendeltetésére utaló allegorikus figurákkal és a népi formaelemek építészeti felhasználását előlegező díszítőművészeti megoldásokkal. De a romantika stílust teremtő erejének kibontakozására nem kerülhetett sor a hazai építészetben. A Vigadó, ez a „kikristályosodott csárdás”[1], mint egy külföldi bírálója nevezte, szinte társtalan mű maradt. Alkotóját, Feszlt még a Tudományos Akadémia székházának a tervezésére kiírt szűk körű pályázaton való részvétel lehetőségétől is elütötték azok, akik a tartalmilag is új helyett megelégedtek felfrissített régivel.

Vörös Károly

Az irodalom és a művészet változásai

Mintegy jelképnek is tekinthető, hogy éppen a kiegyezés évében hal meg a klasszicista építészet utolsó nagy hazai mestere, Hild József, hogy halála után az ő (és a hazai klasszicizmus) utolsó monumentális igényű alkotásának, a pesti bazilikának kupolája is beomoljék.
Hungary-0083 - St. Stephen's Basilica (7278304546)
Épp így a legtisztábban és legszebben a Feszl még a kiegyezés előtt elkészült pesti Vigadója,
A megújult Vigadó
A megújult Vigadó
vagy Izsónak még a 70-es évek elején alkotott táncoló parasztjai által kifejeződő nemzeti romantika sem fog a 70-es évek közepétől már közvetlen folytatókra találni.

A kultúra új jelenségei

Az építészetben nemzeti vonásokat bevinni kívánó olyan kísérleteknek meddősége, illetve álsága, mint az 1790-es években a „magyar oszloprend”, vagy az abszolutizmusban Feszlnek a Vigadóra
A megújult Vigadó
A megújult Vigadó
tervezett magyar népviseletes kariatidái, a kísérlet műszaki értelmetlenségén, vagy éppen a cél szempontjából és dimenzióiban jelentéktelenségén át szinte azonnal nyilvánvalóvá vált. Objektíve meghaladottan e stílusok elmúlását a hazai viszonyok között a gyakorlati igényeknek, illetve a valóság tükrözésének szempontjából sokáig még igen megfelelő voltuk is legfeljebb csak késleltethette, de el már nem háríthatta. így nem meglepő, ha helyükbe magától értetődő természetességgel lépnek a kor európai, persze sokáig ott is az útkeresést tükröző irányzatai.

Az építészetben ez a korszak uralkodó stílusaként a historizáló eklektika kibontakozását jelenti, mely már az 1850-es évektől kezdve (akkor még párhuzamosan a lassan elhaló klasszicizmus egy sajátos változatával) megjelenik, és sorban megihletve a romantikától is pártolt neogótika, sőt a mór stílus által is, korunkra – elsősorban Ybl Miklós munkásságán át – a neoreneszánszban ér el művészi csúcspontjára, hogy végül hanyatlásában mintái közé a barokk is visszatérjen. Tulajdonképpen meglehetősen sivár, az építészettörténet egész tárházát felélesztő mintáinak gyors változtatásává nagyon is az építészeti invenció válságát tükröző kép lenne ez, ha Magyarországon tehetséges építészek egész sora (nemcsak Ybl, de Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Schulek Frigyes, Petschacher Gusztáv, Kauser József, Szkalniczky Antal stb.), az adott történelmi formák gazdag és szellemes variálásával, majd a modem építőipari technika lehetőségeinek (elsősorban az öntöttvas, később a betontechnikának, a nagy fesztávolságok építését is lehetővé tevő vasszerkezeteknek) is felhasználásával nem tudott volna – kivált az építészetileg a helyi érdekektől független Közmunkatanács irányítása alá helyezett Budapest néhány pontján, vagy például az újjáépülő Szegeden – meglepő jó hatású és modern funkciójú, épületgépészetileg is egyre felszereltebb: víz- és gázvezetékekkel behálózott épületeket és épületegyütteseket létrehozni. Persze van (s nem is ritkán), ahol a városképek vagy az olyan egyedi épületek, mint egy-egy pályaudvar, vasúti állomás, középület (iskola, városház, bíróság stb.), vagy a jómódú mezővárosi polgárok lakóházai az ízléstelenségbe vagy sablonos rutinmunkába süllyedt arculatot mutatnak. De a historizáló homlokzatok mögött korszakunk folyamán mintegy felhalmozódva, egyre nagyobb erővel érvényesülnek azok a modern, nagy tömegek közegészségileg is megoldott tömör elhelyezését éppúgy, mint az ipari termelést legcélszerűbben biztosítani képes építészeti megoldások és őket kielégíteni hivatott műszaki elemek, melyek egyre erősödve, igényeikkel és lehetőségeikkel az épület általános alakításába is egyre inkább beleszólnak, hogy a századfordulóra – korszakunkon immár túl – hirtelenül felrepesszék a történelmi burkot, az építészeti stílusoknak minőségi megújítása felé mutatva. Innen visszatekintve lesz érthetővé az egész építészeti eklektika is, mint egy a hirtelen jelentkező modern funkciókkal és őket kielégíteni is kész technikákkal adekvát stílust kereső korszak. És ha az eklektika a századfordulóra a funkciónak megfelelő építészeti stílus megtalálásával szükségképpen meghaladottá válik is, korszakunkban átmeneti, kereső jelentősége és értéke korántsem lebecsülhető.

A képzőművészetben az 1870–80-as években az építészeti eklektikával mélységesen rokon akadémizmus válik uralkodóvá. A kor megváltozott társadalmi-gazdasági viszonyai között ugyanis (kivált a képzőművészet vonatkozásában) elsősorban az a fajta fogékonyság hanyatlott el, mely reagálni volt képes a valódi romantikát tápláló emberi, társadalmi és nemzeti problémákra. Az, ami belőle a korszakon végighúzódva, sőt azon túlnyúlva is visszamaradt – igen jellemzően az értékek devalválódásának mechanizmusára –, korszakunk folyamán művészileg már feltartóztathatatlanul a giccs felé fog tartani. Éppúgy, ahogy hamis idillé vagy álpátosszá válik a mögötte álló stílust fenntartó érzékenység is: hazuggá a társadalmi összhangra irányuló törekvés, és sovinizmussal fertőzött pártpolitikai jelszóvá a romantikus nemzeti érzés, melyek pedig egy-két emberöltővel előbb még magas képzőművészeti igények s s értékes alkotások őszinte ihletői voltak.

Az, ami most néhány évtizedre mint a képzőművészet legmagasabbnak elismert színvonalát reprezentáló stílus az előtérbe lép, alapjában az elégedett, a célba ért, és a kapitalizmus még emelkedő szakaszában levő polgárság világnézetét és ízlését tükrözi, paradox módon éppen még nem teljesen polgári volta, erős feudális vonásai által. Igaz, eltávolodva a magatartásnak csak a romantika nyelvén kifejezhető eszményeitől, ez az ízlés az anyagi-tárgyi világnak éppúgy, mint társadalmi viszonylatainak egyfajta, már a polgár új igényeivel harmonizáló és a bőség és szépség hagyományos eszményeinek megfelelő, lehető tökéletes hűségű ábrázolását igényli. A képzőművészet most ennek a törekvésnek jegyében választja meg műfajait és témáit és ennek hitelét alátámasztandó az ábrázolásnak az így meghatározott világot minél hűségesebben reprodukálni képes nyelvezetet keres. Ám egészében mindez sem formában, sem tartalomban még nem lép túl a lehanyatlott feudalizmusnak azon az ízlésén, melynek a győztes polgár egyelőre még csak örökébe lép – anélkül, hogy eredményei minél teljesebb birtokbavételén túl, annak már meghaladását is igényelné. Ennek megfelelően – hasonlóan az építészeti eklektikához – mindabban, ami így létrejön kevés az eredetiség: a tárgy megválasztásában összetorlódnak a barokkból, a klasszicizmusból és a romantikából egyaránt megfelelőnek érzett erősen történeties témák, műfajok, mint ahogy az ábrázolásban is felhasználásra kerülnek mindezen stílusok felhasználható eredményei. Ebből a zsákutcából csak látszólag jelent továbblépést a minél teljesebb naturalizmussal megfestett, bár éppen ezáltal, az ábrázolás előterébe annak tartalmi elemeit állítva a tárgy sajátlag festői kifejezésének eszközeiről lemondó életkép rohamos terjedése. Az életkép az ábrázolás tárgyában és nyelvében csak látszólag szakít a feudális ízlés igényeivel: mindössze az annak kifejezésére használt eszközöket alkalmazza egyszerűen a kispolgár kortársi világának és érzelmeinek színvonalához. Sajátlag a művészet síkján ebből az akadémikus ízlésből az első továbblépést a század utolsó harmadától kezdve kibontakozó realista törekvések fogják meghozni, a polgárt ráébresztve immár legsajátabb világa nem szükségképpen szép, gazdag és harmonikus, de éppen ezáltal valóságos voltára is. Ezzel csaknem egyidőben jelennek meg a festészetben egyrészt az első impresszionista művek, amelyek a látvány művészi visszaadásának összes eddigi festői módszerét megkérdőjelezik, másrészt a látvány racionalitásán túllépő, egyelőre még akadémikusan bemutatott, de egészében már irracionális vízió első ábrázolásai.

Ha a realizmus és az impresszionizmus megjelenése korszakunkon át Európának még legpolgárosultabb társadalmaiban is csak lassan – a szélesebb közízlésben pedig még annyira sem – volt képes kiszorítani az akadémizmust, nem meglepő, ha a magyarországi képzőművészet fejlődésében mindez fokozottan érvényesült. A romantika hanyatlásával korszakunk hazai társadalma polgárosodásának adott, feudális maradványokkal még erősen terhelt fokán az akadémizmus elfogadására – egyrészt ennek sokban a feudalizmus ízléséhez kapcsolódó eklekticizmusa, másrészt már magának a nemzeti romantikának alapjában akadémikus köntösben volt megjelenése folytán is – különös gyorsasággal készen állt. Éppúgy, ahogy a középrétegek az ízlés polgárosodásában többnyire csupán a kispolgár szintjéig eljutott tömegei boldogan fogadták az életképben saját, az egyre távolodó idillt és harmóniát kereső illúzióiknak visszatükröződését. Ám a romantikának realizmusba való áthajlása iránt e társadalom már csak annyiban lesz fogékony, amennyiben az megmarad a táj ábrázolásánál, vagy táj és ember együttélésének olyan rajzánál, mint amilyen a barbizoni franciákhoz csatlakozó Paál László, vagy a legjobb műveiben Corot színvonalát megközelítő Mészöly Géza munkásságában megjelenik, míg gyanakodva nézi a valóság képének olyan fajta festői fellazítását, mint amilyen a fiatal Szinyei Merse az 1870-es években készült legjobb művein – elsősorban a Majálison látható. Olyan gyanakvás ez, mely a társadalomban még korszakunkon túl, a századfordulón is elevenen fog hatni.

Az akadémizmus ilyen hazai sikereit és a század 70-es és 80-as éveiben rendíthetetlen uralkodó helyzetét azonban helytelen lenne csak negatívan értékelni. Az akadémizmus az ábrázolás technikai színvonalában (nem utolsósorban a képzőművészeti felsőoktatás hazai intézményeinek, a bontakozó művészetelméleti és kritikai irodalomnak és kivált az egyre sűrűbben látogatott külföldi, elsősorban a bécsi és a müncheni akadémiák által nyerhető képzésnek eredményeképpen) jelentős emelkedést hozott: az itt ábrázolt világ minden eddigit felülmúló szépségben, szükség esetén méltóságban és ragyogásban jelent meg, olykor a valódi szenvedélytől sem mentesen, sőt Székely Bertalan esetén valamely nemzeti monumentális stílus kialakításának (és ennek jegyében a nemzeti történelmi tematika, a német akadémizmus történeti és monumentális festészetére jellemző technikai és szerkesztési irányok és a francia romantikus iskola szenvedélye szintetizálásának) tudatos igényével. Akár az állam új funkciói nyomán emelkedő új középületeknek, akár a polgári lakás vagy kaszinó szalonjának, vagy az új, illetve modernizált templomok falain, oltárain jelenik is meg: történelmi, mitológiai vagy vallásos tárgyat elevenít meg, arcképben, csataképben vagy tájképben egyaránt nagyon is reális igényeket kielégítő művészet ez: nem hagyja közömbösen a kortársat. Akkor sem, ha ezt nem eredetiségével éri el, hanem ugyanazzal a legjobb darabjain (például Lotz Károly, [[Benczúr Gyula]], Székely Bertalan egyes művein) kétségtelen meglevő, őszintén átélt nagyszerűséggel, nagyvonalúsággal és pátosszal, amit az eklektikus építészet legjobb alkotásain is érezni lehet, mint ahogy az életkép műfajának kevés számú legjobb darabjaitól (elsősorban Biharinál) nem lehet elvitatni a valódi intimitás és belső derű igazi melegét. Persze ugyanúgy, mint az eklektikus építészetnél, az eklektikus gyökerek az akadémizmust sem lesznek képesek sokáig táplálni. A forma lassanként kiüresedik: az életkép eljelentéktelenedik, a nagy gesztus teatralitássá silányul, a portrén a rendjel és a díszmagyar mögött hovatovább eltűnik az ember; végül az egész stílus alkalmatlanná válik az egyre inkább túlméretezett mondanivaló hordozására. Ám így, ha az akadémizmus valódi értékeket teremteni képes korszaka a 80-as évek végéig viszonylag gyorsan lezárult is, helye és szerepe a hazai képzőművészet történetében nagyon is jelentős: egyrészt a mesterségbeli tudás mércéjének magasra emelésével és e színvonal megteremtésével, másrészt – ha csak utánérzésekkel is – felébresztve a fogékonyságot a társadalomban olyan művészeti stílusok és az általuk kifejezett magatartások iránt, melyek a hazai művészet történetéből korábban hiányoztak.

Ám, ha az 1880-as évek végén az akadémizmus még uralma tetőpontján áll is, egyre több – egyelőre külföldről érkező – jel mutat arra, hogy az imperializmus korába lépő korszak valósága és átalakuló érzékenysége már új művészi kifejezést keres magának. Úgy látszik, ez Courbet robusztus naturalizmusa mellett egyelőre a Bastien Lepage-i, kissé bágyadt, az impresszionizmustól az atmoszferikus hatások megfigyelését már igen, de a formák egyidejű felbontását még nem átvevő késői naturalizmussal indul meg, mely az akadémizmushoz képest tematikailag is halkulva, emberek és természet egyszerű kapcsolatainak ábrázolását állítja a kép központjába. A művelt értelmiségi polgár szakítása ez az akadémizmus ünnepélyes köntösében vagy ízetlen életképeiben jelentkező nagy szavakkal, vagy olcsó humorral, egy mélyebb, szociális töltésű emberség és ennek valóban festői ábrázolása jegyében. A magyar képzőművészet részéről az ennek egyes vonásait már felhasználó reagálások (Mészöly) után az első teljes értékű, és tovább is mutató választ a Münchenben festészeti szabadiskolát fenntartó Hollósy Simon és magyar tanítványai adják, ezen az alapon egy nemzeti plein-air festészet megteremtését kezdeményezve. A 80-as évek legvégének müncheni kezdetei azonban szintén csak a millennium korára, s már Nagybányán fognak kiteljesedni – ám anélkül, hogy az akadémizmus uralmát lezárnák.

A magyar képzőművészetnek ezen a hazai társadalmi igények által így meghatározott vonalán kívül, ám attól mégis elválaszthatatlanul helyezkedik el a kor két, karrierjét külföldön megteremtő művészének, Munkácsy Mihálynak és Zichy Mihálynak életútja. A festői kiképzését is már külföldön nyert és csakhamar véglegesen Párizsban letelepedő Munkácsy, jóllehet érdeklődését és kapcsolatát a hazai viszonyok és kivált a képzőművészet iránt mindvégig fenntartotta és egyes képein a hazai tájak valósága is ott tükröződik, Párizsban csakhamar a műkereskedelem karmai közé került, mely Munkácsy kétségtelenül nem közönséges, romantikusan drámai erejű, de ugyanakkor az akadémizmuson túllépő realista megelevenítő képességét, és a legjobb barbizoniak színvonalán álló festői készségét a kor francia, és nem utolsósorban amerikai nagypolgári ízlésének megfelelő tematika és stílus irányába fordította. E ponton azonban meg is rekedve, Munkácsy, életútjának állandó, bár idő múltán egyre csináltabb sikerei, és alkalmilag: téma, forma és őszinte szenvedély találkozásának egyre ritkább pillanataiban még megszülető egyes valódi remekművei ellenére is, gyorsan kikerül az európai festészet új, a végül is győztesnek bizonyuló (bár Munkácsy egész párizsi tartózkodása alatt a hivatalosak és a legvásárlóképesebb nagyközönség által még egyaránt visszautasított) impresszionizmussal induló és abból szétágazó áramlatából. Hatása a kor magyar festészetére is sokáig inkább a karrier optimizmust adó példájával, mintsem festészetével jelentős. Mire valódi művészi hatása a 80-as évek végére immár megalapozottan és a maga teljességében kibontakozhatott volna, a későbbiekben valóban jelentősnek bizonyult alkotók már más irányokban kezdenek orientálódni. Amihez kétségtelenül hozzájárult az is, hogy a kortárs Munkácsynak már egyre feltartóztathatatlanabb fáradását és hanyatlását látja, melyben a testi egészségnek és a művészi képességnek hanyatlása egyre kevésbé volt szétválasztható.

Még elszigeteltebb maradt a még 48 előtt jelentkező, de azután szinte egész hosszú életpályája során Párizsban és főleg Oroszországban, a cári udvarban tevékenykedő Zichy Mihálynak a festészettel már korán felhagyva, elsősorban a grafikában jelentős munkássága. Legjobb műveiben még a 60-as évek romantikus realizmusának nyelvén szól, de míg a kor eszmei mondanivalójának kifejezésében a meglehetősen lapos allegorizáláson nem tudott túllépni, addig a kor egyes íróihoz, költőihez (Aranyhoz, Madáchhoz, Lermontovhoz) valóban képes volt kongeniális, ezek értelmezését generációkra befolyásoló illusztrációkat készíteni, bár anélkül, hogy a kor grafikai csúcsait: Daumier vagy akár Doré mintáját követni akarta vagy tudta volna.

Az átmenet a szobrászatban, a festészethez hasonlóan korszakunkban még korántsem zárult le, hiszen útját ugyanazok a tényezők motiválták, mint a festészetet. Említettük: e korszak első éveiben még dolgozik Izsó Miklós, ekkor alkotja a nép-nemzeti magatartás eszményét tükröző, még a romantika nyelvén megszólaló terveit Petőfi szobrára és remek táncoló parasztjait. Az 1870–80-as évekre azonban a szobrászat is az akadémizmus befolyása alá került: elsősorban a kor épület-, és kivált egyre szélesebben kibontakozó emlékműszobrászatában, melynek stílusát az utóbbinál csaknem kizárólagosan állami és egyházi megrendelések eleve az akadémizmus jegyében határozzák meg. Így azután a magyar szobrászatban is párhuzamosan kezd kibontakozni a bécsi és a müncheni akadémikus eklekticizmus hatása, elsősorban Huszár Adolf, Kiss György és Stróbl Alajos, mindhármuknál döntően emlékműszobrászatban kifejeződő munkássága révén. Közülük azonban a főleg a szárazabb bécsi akadémizmushoz kötött Huszár korán meghalt, Kiss György pedig viszonylag gyorsan háttérbe szorult Stróbl kétségtelenül jóval nagyobb, s nem egyszer az akadémizmus nyelvén is őszinte és egyszerű, intim érzelmeket kifejezni képes tehetsége mellett. Ám a plasztika megújítása korunkban nemcsak hogy még annyira sem indul meg mint a festészeté, hanem (továbbra is összhangban a megrendelő közületek konzervativizmusával) korszakunkon jóval túl is, szinte a világháborúig várat magára. Az 1890-es években majd Stróbl mellé felzárkózó, ekkorra legjobb műveiben már az akadémizmuson is túllépő, de korán elhunyt Fadrusz János éppúgy, mint a neobarokkban megmaradó, Fadrusznál jóval külsőségesebb, (de ez esetben Benczúrral rokon) Zala György virtuóz ügyessége, alapjában mindvégig ezt a kifejezési módot tartják életben.

A historizáló eklektikus akadémizmus ilyen eluralkodása mégsem jelenti azt, hogy a képző- és – a szintén egészében a historizmus befolyása alá került – iparművészet vonatkozásában nem jelentkeztek volna már korszakunkban kísérletek egy sajátos nemzeti forma megkonstruálására. Ezek – elsősorban Huszka József 1885-től publikált munkáiban – részben Feszl építészeti kísérletéhez, részint a feltámadt, elsősorban őstörténeti problémák körül kialakuló egyfajta néprajzi érdeklődéshez kapcsolódva, főleg (és e vonatkozásban nem is rossz nyomon) a népi díszítőelemek, ornamentika kutatása által kívánták megtalálni egy sajátos magyar képzőművészet ősi elemeit.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Bierbauer Virgil, Az építészet (In: Magyar Művelődéstörténet. Szerkesztette Domanovszky Sándor. V.) Budapest, év nélkül 578.

Irodalom

Vámos Ferenc, Feszl Frigyes (Kiadatlan kézirat. Budapest, 1968).