Fiume

A Múltunk wikiből

horvátul Rijeka, németül Sankt Veit am Flaum, latinul Vitopolis

város Horvátországban Primorsko-Goranska megyében, az ország legfontosabb kikötője a Kvarner-öböl partján
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Fiume látképe a Tersatto-hegyről
horvátul Sušak, olaszul Sussak Fiume városrésze, egykor önálló település Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Sušak látképe a Mrtva-csatornával.
799
A salzburgi egyház erőszakos térítése miatt a tudun és népe fellázad, megölik Gerold grófot; Tersactium (Fiume) lakosai Erik herceg halálát okozzák.
1776. augusztus 9.
Mária Terézia az addig Belső-Ausztriához tartozó Fiumét a magyar korona tartozékává nyilvánítja, és Horvátországhoz csatolja; egyúttal Trieszthez hasonló szabadkikötői kiváltságokkal ruházza fel.
1779. április 23.
Mária Terézia Fiumét kerületével együtt, mint a Magyar Koronához tartozó külön testet, Magyarországhoz csatolja.
1827.
Üzemelni kezd Smith és Meynier fiumei papírgyára.
1844. október 8.
A kerületi ülés törvényjavaslatot dolgoz ki a Magyar Középponti Vasúttársaság érdekében.
1844. október 12.
Az országgyűlés felirata a nemesi javak bírhatásának kiterjesztéséről.
A kerületi ülés a vukovár-fiumei vasút részére minden kedvezményt megad, amit hasonló vállalatok kapnak.
1845. április 19.
Szerém vármegye védnöksége alatt megalakul a Vukovár-Fiumei Vasútegylet.
1845. szeptember 14.
Megalakul a Vukovár-Fiumei Vasút Építésére Egyesült Társaság.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1870. július 28.
Létrejön a fiumei „provizórium”.
1871. június 6.
1871:XIX. tc. a fiumei kikötő kiépítéséről.
1871. június 7.
1871:XVIII. tc. a községek rendezéséről.
1871. június 8.
1871:XXXIXXXIII. tc. az elsőfolyamodású bíróságok rendezéséről, az elsőfolyamodású királyi törvényszékek és járásbíróságok létesítéséről és a királyi ügyészségekről.
Uralkodói rendelet a két varasdi határőrezred, valamint Zengg, Belovár, Ivanić és Sziszek katonai községek polgári közigazgatás alá helyezéséről.
1871. június 11.
A pesti munkások megemlékezése a Párizsi Kommün mártírjairól.
1871. június 12–13;
A Magyarországi Általános Munkásegylet vezetőinek letartóztatása.
1871. június 18.
A SalgótarjánLosoncZólyom vasútvonal megnyitása.
1871. július 10.
A József Polytechnikum műegyetemi rangra emelése.
1871. augusztus 1.
Megindulnak a Ferenc-csatorna korszerűsítési munkálatai Türr István irányításával.
1871. szeptember 1.
Az Omladina szerb ifjúsági egyesület feloszlatása.
1871. szeptember 12.
Az uralkodó elismeri a cseh korona történeti jogait és késznek nyilatkozik a koronázásra.
1871. szeptember 20.
A horvát nemzeti párt kiáltványa önálló horvát államot követel a föderatív alapon átszervezendő Habsburg-monarchia keretében.
1871. szeptember 27.
1871:XLV. tc. 30 millió forint államkölcsön felvételéről beruházások céljából.
1871. október 8–11.
Rakovicai felkelés a horvát határőrvidéken.
1871. október 10.
A cseh tartománygyűlés elfogadja az „alapcikkeket”.
1871. október 20.
A közös minisztertanácsban Andrássy tiltakozik a cseh alapcikkek elfogadása ellen.
1871. október 27.
Hohenwart felmentése.
1871. október 30.—november 25.
Ludwig von Holzgethan báró kormánya Ausztriában.
1871. november 8.
Beust külügyminiszter lemondása.
1871. november 14.
Andrássy Gyula gróf közös külügyminiszteri kinevezése.
Befejeződik az alföld-fiumei vasút (NagyváradSzegedZomborEszékVillány) építése.
1871. november 14.—1872. december 4.
Lónyay Menyhért kormánya.
1871. november 18.
A kormány szerződést köt az Osztrák–Magyar Lloyddal a Fiuméből induló hajójáratok fenntartására.
1873. szeptember 23.
A KárolyvárosFiume vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Budapest és Fiume között.
1877. november 26.
A Lujza út (KárolyvárosFiume) államosítása.
1878. október 15.
A horvát szábor felirata követeli Bosznia–Hercegovina, Dalmácia és Fiume egyesítését Horvátországgal.
1882. január 31.
A kormány szerződése az Adria Magyar Tengerhajózási Részvénytársasággal a Fiume és a nyugat-európai kikötők között fenntartandó rendszeres hajójáratokról.
1884. december 18.
Az Alföld-Fiumei Vasút állami megváltása.
1902. április 3.
Fiumei általános sztrájk.
1905. október 3.
A fiumei rezolúció.
1905. október 17.
A szerb képviselők Zadarban csatlakoznak a fiumei rezolúcióhoz.
1911. június 1–8.
Általános sztrájk Fiuméban.
1913. március 13.—április 22.
A Ganz-Danubius fiumei gyárában 500 munkást sztrájk miatt elbocsátanak.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Az avar birodalom felbomlása

A 796-ban meghódított Liburnia (Adria-vidék Fiume környékén) római–szláv lakossága, valamint Istria és Grado népe, az ismét megerősödő bizánci hatalom támogatását várva, felkelt a frankok ellen. Titokban támogatta a felkelést a tudun is, ami persze nem maradt titok. Az egyik forrás ekkor nevezi a tudun csalfa, hazug népét wandalinak. A következő években többször előforduló, tévesnek tűnő elnevezés nem más, mint az avarok, pontosabban az avarok közt élő onogur–bolgárok alpesi szláv wangar nevének félrehallása (és egyúttal tudálékos antikizálása). Erik dux megtorló támadását a tudun Nagy Károlynak küldött drága ajándékokkal igyekezett elkerülni. A döntő hibát az időközben salzburgi érsekké emelt, az avaroktól 791 óta személyesen rettegő Arno követte el. A király újabb, erőteljes parancsára Theoderich (Dietrich) presbitert missziós püspöki hatáskörrel ruházta fel, beiktatni azonban csak a katonai hatalom árnyékában merte. Bajorország prefektusa, Gerold és serege kísérte Arnót a tudun országába. A térítés e nem várt, brutális módja – a hibát a kortárs Alcuin egyik levele is hangsúlyozza – joggal kergeti nyílt felkelésbe a tudunt és népét. Nyilaik első áldozata Nagy Károly sógora, Gerold gróf (799. szeptember 1.) és kísérete. Szinte ugyanazokban az órákban kövezik agyon Tersactium (Fiume) lakosai az avar háborúk győztesét, Erik herceget.

R. Várkonyi Ágnes

Az indusztriálkodó földesúri gazdaság fejlődési határai

A tengermelléki uradalmakban pedig az 1670-es években egyenesen mint boldog időkre emlékeztek vissza a Zrínyiek idejére, mikor „hajók és kereskedelmi áruk” érkeztek, s „a szegény ember is pénzt kaphatott”,[1] A panasz egyik oka, hogy Trieszt javára eldőlt a Buccari és Fiume közti több évtizedes konkurrenciaharc.

Wellmann Imre

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává.

Heckenast Gusztáv

Az ipar fejlődése a Habsburg-monarchiában

Az Orientalische Compagnie első ipari létesítményei az 1720-as évek elején a trieszti hajóépítő műhely, valamint a csak néhány évig működő fiumei gyertyaöntő és hajókötélverő manufaktúrák voltak.

H. Balázs Éva

Zinzendorf Károly

1771-ben kissé megpihen Bécsben, majd osztrák körutat tesz, Triesztet és Fiumét is felkeresve. Végre 1772-ben megbízatása Magyarországra szólítja.

A folyamatosság kedvéért jelezzük, hogy 1773 a cseh területek, 1774 a lengyel, orosz és svéd út éve, majd 1775-ben Dánián át Hamburg, Prága és Bécs következik, 1776-tól 1782-ig Trieszt kormányzója.

Tizenkét év telt el szüntelen utazással. Látott sok templomot, szinte minden kikötőt, látta Európa legmodernebb gyárait, legszebb képtárait, beszélgetett Rousseau-val éppúgy mint Voltaire-rel, és elégedetten állapíthatja meg 1768 őszén Párizsban, hogy Diderot vidámabb és fiatalabb mint annak előtte. Természetes, hogy Franciaországban éppúgy nem mulasztotta el a lényeges emberek ismeretségét, mint másutt sem.

A lényeges emberek: az államférfiak, a tapasztalt kereskedők, a neves festők, szobrászok, a szalonokat kormányzó hölgyek, az ügyes iparosok. Mindenekelőtt azonban az írók, tudósok, gondolkodók, akiknek írásait Zinzendorf már akkor tanulmányozta, amikor még a személyes ismeretségek reménye sem csillant fel. Ha Londonban Hume-mal vagy Franklinnal társalog, ezt működésük, műveik ismeretében teheti. Fokozottan érvényes ez Párizsra. A Német Lovagrend levéltára őrzi feljegyzését, milyen sorrendben akarta megismerni Európa fővárosának nevezetességeit, az intézményeket, embereket. Első helyen Mirabeau áll, tőle akar tanácsot kérni, miként művelje magát leendő szakmájában. S Mirabeau mellett felsorolja Forbonnais, D'Alembert, Diderot, Helvétius, Buffon nevét. Programja, hogy összeszedje a gazdasági intézkedések szövegeit, amelyek tanulságosak lehetnek, továbbá, hogy megvizsgálja a francia tőzsde működését, annak hatását az államadósságok amortizációjára.

Elsődleges célkitűzésének maradéktalanul eleget tesz. Összesen 43 hosszabb-rövidebb iratban foglalja össze gazdasági tapasztalatait, s ezeket már azok az elvek hatják át, melyeket Mirabeau körében szerzett. Mindennapos vendég Mirabeau házában. Itt találkozik a fiziokratákkal – az ökonomistákkal, ahogy nevezik őket –, köztük Turgot-val. Kissé csodálkozik azon a görcsös ragaszkodáson, amellyel mesterük, Quesnay műveit – szent szöveg módjára – idézik. De izgalmas, tanulságos beszélgetéseket folytat velük: „tiszta, következetes, jótékony elveik … teljesen megfeleltek erkölcsi igényeimnek, függetlenségi hajlamomnak, egyszóval tanításaikat azonnal magamévá tettem, ezek vezettek be egy nagy állam követendő gazdaságpolitikájába”.[2]

Ez a fellobbanó helyeslés és vonzalom évtizedes következményekkel jár, és korántsem korlátozódik Zinzendorf személyére.

Utazásait bécsi „pihenők” szakítják meg. Ilyenkor bekapcsolódik a Kamara, a Számvevőszék, a Gazdasági Tanács munkálataiba, és esténként Kaunitz hercegnél, gyakran Esterházy kancellárnál, a Batthyány-, Grassalkovich-, Pálffy-palotákban vendégeskedik, ahol megfordul az osztrák és magyar arisztokrácia minden éppen Bécsben tartózkodó tagja. Itt szövődik évtizedes barátsága Teleki Józseffel, itt ismerkedik meg Fekete János gróffal, itt taglalják előtte a Bécsben csak átutazók Magyarország és Erdély különleges problémáit. Ezeket a problémákat hamarosan jogi gyűjteményekben, statisztikai kimutatásokban is tanulmányozza, mígnem sor kerül a személyes tapasztalatokra.

Kisebb kirándulásokat már előbb is tett Nyugat-Magyarországra, de szakszerű, az előző utazásokhoz hasonló több hónapos „kiküldetésre” csak most került sor. 1772. május 2-án már magyar földön írja naplóját &ndsh; ahol tennivalói szorosan összefüggnek azzal az uralkodói leirattal, melyben Mária Terézia 1771. január 21-én elrendelte az ország ipari termelésének felmérését, annak megállapítását, hány iparág működik, milyen cikkeket, milyen árban és mennyiségben gyártanak, s hová exportálnak. Zinzendorfnak a gazdasági helyzet teljes felmérése a dolga – legalábbis ez tűnik ki naplójából (a jelentés, amit útjáról készített, nem maradt fenn). Naplójában a kialakult sémát követi. A dátum után sorra veszi a nap eseményeit, ha helyét változtatja, mint ez magyarországi útja során is történt, minden várost, falut, melyben megszállt vagy akár csak érintett, jelez, sőt jellemez. Jól kövezett utak, szép templom, avagy méteres sár, nyomorúságos viskók. És jelzi, kikkel találkozott, beszélt, a neveket éppoly nyomatékkal húzza alá, mint az olvasott könyvek íróit, a művek címét. Közli, hogy valamelyik tanácsos úr végtelenül unalmas volt, de azt is, ha a bányamérnöknek vonzó a felesége. Hat hónapig tartott az út. Fertődön kezdődött, ahol Esterházy vendége és Haydnt hallgathatja, onnan a déli végekre, majd Erdélyen át – itt hosszú heteket tölt el – a Tiszántúlra, a Szepességen át a bányavárosokba, majd Vác érintésével Pest-Buda, a Dunántúl, és mintegy a tanulságok summázása érdekében Pozsony, a Helytartótanács székvárosa.

Útja során állandóan olvasott, mintegy készült történelemből, így a helyszíntől függően naplójában is megemlékezik a török elleni harcokról, Hunyadi Jánosról, Bethlen Gáborról, Rákócziról vagy Caraffa vérengzéséről. Akikkel találkozott és társalkodott, azok ott szerepelnek a napló lapjain. A nevek puszta felsorolása is tanulságos. A dél-dunántúli és horvátországi családnevek az jelzik, hogy Zinzendorf éppen oda érkezett, ahol a magyar szabadkőművesség sajtáosan új szervezete éppen alakulóban volt: a Draskovich-obszervancia, mely a szabadság és függetlenség jelszavát hírdette meg.

Úgy tűnik, Zinzendorf hatott a magyar szabadkőművesség célkitűzéseire. Az 1770-es években megszülető progresszív magyar szabadkőművesség lefektetett alkotmányában nagyon korai fiziokrata hatás jelentkezik, olyan fogalmazásban, amely nemigen lehet világlátott katonatisztek vagy mégoly művelt kincstári tisztviselők sajátja. Zinzendorf egyébként erdélyi tartózkodása során sokat van együtt Teleki Józseffel, a Teleki, Bethlen, Kemény, Lázár családok tagjaival. A Felvidéken a Dessewffyek, Török gróf, Keszthelyen a Festeticsek látják vendégül – legtöbbjük a magyar szabadkőműves szervezkedés tagja.

E féléves utazás lezártával Zinzendorf visszasiet Bécsbe, referál atyai barátjának, Kaunitznak, számos jelentést ír, és az osztrák államférfiak közül szinte egyedülállóan magyarbarát lesz. Ez tűnik ki mindabból, amit trieszti kormányzóságának idejéről (1776–1782) tudunk. Akkor szövődik kapcsolata Skerlecz Miklóssal, Podmaniczky Józseffel, Szapáry Jánossal, Almássy Pállal, azokkal a Fiuméban dolgozó vagy ott sűrűn megforduló magyarokkal és horvátokkal, akiket a politikum és gazdasági érzék sajátos egysége jellemez, s akik közül a fiatalabbak sokat köszönhettek a vele folytatott, szinte konzultációszerű beszélgetéseknek. Ez az a korszak, amikor Zinzendorf elveit, bár csak munkakörének keretei között, de következetesen megvalósíthatja. Trieszt kikötőforgalma már felülmúlta Velencéét, a Fondaco dei Tedeschi, a német üzletemberek lerakatai jóformán teljesen áttették székhelyüket ebbe az élénk nemzetközi központba, melynek népszerű kormányzóját a színházi-operai előadásokon éppúgy ott láthatták, mint a kereskedők kaszinójában. Az angol-francia-olasz nyelvhasználat vetekszik itt a némettel, és a Triesztbe látogató, Fiume kapcsán ugyanilyen fejlődést tervezgető magyarok nem csak Zinzendorftól, de magától a várostól is sokat tanultak.

Régi és új arisztokraták az apparátusban

Mindkét országnak, nevezetesen Franciaországnak és Magyarországnak igen előnyös lenne közvetlen gazdasági kapcsolatra lépni – írta egyik levelében Batthyány. A monarchiáról szó sem esik. Ő a szokványos magyar agrártermékeken túl, mint vállalkozó kedvű alapító, kisbéri üzemének posztó-, flanellgyártmányait, továbbá majolikakészítményeket, lépesfalvi rézárú- és tűkészítő üzeme áruit akarja Franciaországba exportálni. Szidja keményen a bécsi gazdasági vezetőket, de látja azt is, hogy vannak magyar oldalon is hibák. „Az ördögi féltékenység és irigység, a monarchia német és magyar fele között, a minisztériumot, mely amúgy is vak, végleg elvakítja.”[3] Örvend a fiumei szabadkikötőnek, és lelkesen felajánlja: ő kész minden információt megadni a magyar, erdélyi és horvát gazdasági lehetőségekről. A maga részéről szívesen kitermel fát, ha a franciáknak arra van szükségük. Ezt ő nagyon olcsón elvégeztetheti jobbágyaival, már el is kezdte az erdők „megnyitását” a nagy útvonalak irányába. Közel Fiuméhoz, ottani birtokán egy nürnbergi árucikkeket gyártó fabrikát akar alapítani, s minthogy jobbágyait foghatja be munkásoknak, minden konkurenciát legyőz majd olcsóságával.

De Batthyány Tódor lelkesedése rövidesen alábbhagy. Úgy tűnik, a Triesztből Bécsbe rendszeresen feljáró, vele baráti kapcsolatban lévő Zinzendorf figyelmeztethette, önálló akciói még bajba sodorhatják. Váratlanul így ír a francia konzulnak: „Számunkra a legfontosabb a szabad és könnyű forgalom a csatornákon, folyókon, utakon, országunk és a tengerpart között… Megkülönböztetett előnyöket adni egy országnak [mármint Franciaországnak], ez rendszerünkkel szemben álló megoldás lenne. Mi a legnagyobb konkurenciát akarjuk mind a vásárlásoknál, mind az eladásnál. Ha előnyt adnánk, ez egyfajta kereskedelmi monopóliumot jelentene. ”[4] Zinzendorf szavai visszhangoznak ebben a Batthyány-levélben. Nem hihetjük azt, hogy a magyar mágnás hirtelen koncepciófordulatot hajtott végre, felhagyott gyártási és külkereskedelmi terveivel. Egyszerűen számot vetett, mert erre kényszerült, a magyar tervek és a bécsi valóság ellentétével, azzal, hogy Fiume mint szabadkikötő is csak akkor hajthat hasznot a magyar uraknak, ha nem kerülnek szembe a kormányzattal. Hogy mennyire igaza volt a meghátrálásban, azt tanúsítja Blümegen kancellárnak, a francia konzul addigi jóakarójának úgyszintén váratlan és erélyes levele. A francia követ, Breteuil érvei ellenére így ír pártfogoltjának: „Teljesen közömbös uralkodóm alattvalói számára, hogy termékeik vásárlói franciák, amerikaiak, hottentották, svédek vagy malájok. Támadás lenne az alattvalók, s Trieszt virágzó kereskedelme ellen, ha bárki közvetlen vagy közvetett módon elő akarná írni, kinek adják el a termékeket, vagy hogy milyen hajókat vehetnek igénybe…”[5] Az új francia konzul átköltözött Fiuméba, s ha ott közvetlen magyar beszélgetőtársakra akadt is, a helyzeten ez mit sem változtatott. A teréziánus korszak magyar arisztokratái – ez a példa egyben példázat –, ha megpróbáltak is önállóan cselekedni, meghátráltak.

Lehet, hogy Batthyány Tódort a Gazdasági Tanács álláspontja, barátok figyelmeztetése állította meg azon az úton, melyen elindult. Lehet, hogy kapkodónak tűnő, ellentmondásos levelezésének magyarázata a családi közegben keresendő. Felesége a legelőkelőbb mágnáscsalád leánya, Esterházy Eleonóra, a fraknói grófi ágból született, Esterházy Ferenc tábornok és Pálffy Szidónia tucat gyermeke egyikeként. Az Esterházyak minden oldalága udvarhű, lojalitásában meg sem rezdülő férfiakkal és nőkkel szőtte át a magyar arisztokrácia rokonhálózatát.

De most már elhagyjuk a „nagy” családok, az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, a velük sok szálon rokon Erdődyek, Grassalkovichok, Forgáchok, a Sztárayak, Csákyak, Károlyiak egymással összeházasodó, de látványosan külön is váló, Bécsben élő, oda hasonuló vagy Magyarországon élő és mindinkább Bécs bírálatára gyürkőző közegét. Majd csak II. József korában térünk vissza hozzájuk és a tudatos udvari politika erdélyi mágnás-kreációihoz. Tudjuk, az ősi Bethlen, Bánffy, Haller, Teleki, Kemény, Gyulai nemzetségek tagjai már a századközép idején ott tevékenykedtek a bécsi szabadkőműves-páholyokban. Boldogan vállaltak központi-erdélyi hivatali teendőket. Szépen összetartottak, így lett egyikükből Albert herceg helytartó udvarmestere, majd kancellár. Talán Mária Terézia bizalmas embere, a naplóvezető Khevenhüller-Metsch herceg leányával, Jozefával kötött házasságának köszönhette a katolizált Bethlen Gábor udvarmesteri rangját a pozsonyi rezidencián, s azt, hogy kancellári, velencei követi megbízatáshoz is jutott. A század elején lett báró, majd gróf a Haller család azon tagja, aki az egykor Nürnbergből Erdélybe származott famíliát a további hivatali karrier mind magasabb lépcsőfokaira segítette.

Katonai vagy bürokratikus pályafutás után újabb és újabb rendjelek, címek és valódi rangok: francia mintára a „ruha arisztokratái”-nak nevezhetjük például a Hadik család tagjait. Évszázadokon át luteránus lelkészek a felmenők. A századelő hozza a fordulatot. Hadik Mihály, az udvarhű katona nemességet kap. Fia András, a legendás tábornok még középnemes, de már osztrák és morva főnemesi famíliákba házasítja gyermekeit. Azután 1763-ban magyar, 1777-ben birodalmi grófi címet kap. A ruha, vagyis a hivatal arisztokráciájához tartozik.

Az első nemzedék szorgalma gyors karriert biztosít. A második és harmadik nemzedéken múlik aztán, hogy tudják-e a szintet tartani, képességben, anyagi élelmességben. Zömmel jogász képzettségű nemesek leszármazottai. Ilyen az 1765-ben grófi rangra emelt Niczky Kristóf, akitől II. József uralma idején mint a Helytartótanács elnökétől búcsúzhatunk. Ilyen Festetics Pál kamarai alelnök, aki 1770 óta gróf, kinek a Terezianumban nevelkedett György fia korszakunk végén mint a Graven-ezred nyugtalan katonatisztje ad okot aggodalomra. Júlia leánya Széchényi Ferenc felesége lesz. A bürokrata arisztokráciához tartozik Fekete György. A Helytartótanácsnál tanácsos, majd személynök, titkos tanácsos, főispán, főudvarmester, alkancellár – ő már 1760-ban gróf lesz. Egyetlen fia viszont, a voltaire-iánus Fekete János tábornok, aki Trieszt és Bécs között utazgat, s a monarchia minden művelt emberével levelez, herdálja a pénzt, a tekintélyt, pedig nemcsak apjától, hanem nagybátyjától, Niczky Kristóftól is tanulhatott volna szorgalmat.

Évszázados családi kapcsolatok kötik össze az új grófokat a régi nemesekkel, Bossányiakkal, Czinderyekkel, Szlávyakkal, Laczkovicsokkal, Talljánokkal. A felvilágosult abszolutizmus tudatos báziskeresését érhetjük tetten, amikor e családok rang-vagyon-befolyás gyarapodását tapasztaljuk. De azt is láthatjuk, hogy az első nemzedékkel kihal a tántoríthatatlan lojalitás, a fiak és unokák már felszabadultan bírálnak, ki-ki vérmérséklete szerint, cinikus iróniával vagy heves ellenérzéssel. Tartósan lojális a Balassa család. Majd még találkozunk Balassa Ferenccel, aki hasonult a hivatali arisztokráciához, bár az Andrássy, Zichy, Batthyány családokhoz is sok kapcsolat fűzi. Ő a korszak legvégén kap grófságot, közel egyidőben a Festetics-Haller családok rokonával, Almássy Pállal, vagy a század elején már bárósított, majd gróffá emelt Szapáryakkal. A Balassákat, Almássyakat, Szapáryakat a rokonságon kívül az érdeklődés, a munkaterület is összefűzi. Birtokak fekvésétől függetlenül a teréziánus kor végén munkahelyük a szabadikikötő, Fiume, amely 1779-ben már Magyarországhoz kapcsolt corpus separatum. Itt tanulják meg a gazdasági élet tágabb horizontú szemlélését – a tengerpart, a közeli Trieszt, az elérhetően szomszédos Velence jóvoltából.

A középnemesség

A kor közlekedési szintje, az utak állapota olyan, hogy egy felvidéki vagy tiszántúli nemes könnyebben juthat el Bécsbe, mint Kőszegre vagy Fiuméba, az országhoz kapcsolt szabadkikötőbe. Talán ezért vállalnak éppen Fiuméban szívesen hivatalt néhányan – katolikusok, protestánsok –, akiket a teréziánus korszak végén már József híveiként tartanak számon, akik tőle várják a magyar gazdasági élet megújítását.

Heckenast Gusztáv

Az iparfejlődés

Az Adriai-tenger vidékén Görzben selyemfilatóriumok és néhány selyemmanufaktúra, Triesztben szappanfőző-, textil- és bőrmanufaktúrák működtek, és volt néhány különböző méretű manufaktúra az 1776-ig Ausztriához tartozó Fiuméban is, amelyek közül az 1752-ben alapított, nyugat-indiai őrölt cukornádat feldolgozó cukorfinomító, egy antwerpeni bankárok tőkéjével működő vállalkozás volt a legjelentősebb.

Bőripar

Egyéb, de ennél nem nagyobb bőrgyártó manufaktúrákat említenek forrásaink Fiuméban, Vácon és a Baranya megyei Németürögön, s egy, a termelés megindulásáig valószínűleg el sem jutott kezdeményezést a horvátországi Károlyvárosban.

Mezőgazdasági ipar

A teljes cikk.

Egyéb iparágak

Az eddig tárgyaltakon kívül további iparágakban is folyt a céhes kézművesség vagy kontárság szintjét meghaladó tevékenység. Említésre méltó közülük a három fiumei hajókötélgyártó manufaktúra, 1783-ban 18, 7, illetve 50 munkással, a tutaj- és folyamihajó-építés a Vág melletti Hrádeken és Rózsahegyen, a Tisza mellett Máramarosban, Szegeden, az Al-Dunán Zimonyban.

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

Számos magyarországi manufaktúra a külföldi tőke érdeklődésének köszönheti létrejöttét. Nagyméretű vállalkozás talán egyedül a fiumei cukorfinomító volt közöttük; általában kisebb, magyarországi viszonylatban is csak középméretűnek tekinthető üzemek ezek (lajtafalvai bőrfeldolgozó, óbudai selyemmanufaktúra, kislődi, rimabrézói vasmű stb.), tanúsítva, hogy elsősorban kis tőkeerejű vállalkozók próbáltak nálunk szerencsét.

A hazai eredetű polgári tőke szerepe a manufaktúraalapításokban elenyésző. Az udvar az 1760-as években szívesen látta volna, ha a szabad királyi városok pénzüket manufaktúraalapításra fordítják, de a városok vezető rétege erre nem volt kapható. Egyes kereskedők a nyolcvanas években kísérleteznek manufaktúrák létesítésével: Hummel Mihály pozsonyi kereskedő 1785–1786-ban tűkészítő, ceruzagyártó, réznyomó és színespapír-készítő melléküzemmel ellátott tükörgyártó manufaktúrákat alapít, saját bevallása szerint mintegy 12 ezer forint befektetéssel, de az alapító 1787-ben meghal, és egyik vállalkozása sem éri meg a nyolcvanas évtized végét.

Mindezek a vállalkozók – ami a nagybirtokos esetében magától értetődő, a külföldi vagy hazai kistőkésnél már kevésbé – legtöbbször teljesen járatlanok annak az iparágnak a technikai problémáiban, amelyikbe tőkéjüket befektetik. Ritka kivétel a manufaktúratulajdonosok között a hozzáértő vállalkozó, mert egy céhmesternek vagy egy nagybirtokos manufaktúra szakképzett bérlőjének csak ritkán van módja az önálló üzemalapításra.

Korai manufaktúraiparunk egyik legszembetűnőbb jellemzője a tőkeszegénység. A legtöbb manufaktúraalapító pénze elfogy, még mielőtt az üzem rentábilissá válnék, s a hitelezők pénzüket általában nem az iparba fektetik. A manufaktúraalapítók általában vérmes reményekkel kezdenek a vállalkozáshoz, 10, nemegyszer 20% fölötti hasznot várnak és ígérnek. A valóság messze elmarad a vágyaktól. A rendelkezésünkre álló számítások szerint a textiliparban az effektív profitráta aligha érte el az 5, a papíriparban a 6%-ot; egyedül a fiumei cukorfinomító hozott az 1779-et követő felvirágzása idején 29%-ot.

H. Balázs Éva

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[6] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

Kosáry Domokos

Társadalomtudományok

Almássy Pál fiumei kormányzó, majd utóbb kerületi királyi biztos, kéziratos jelentéseiben és jegyzeteiben már ekkoriban sokat foglalkozott az Adriai-tengerparton át megszervezendő terménykivitel kérdéseivel. Szapáry János Péter gróf pedig, aki utána, 1788-ban lett Fiume kormányzója, egy Nürnbergben közzétett kameralista szellemű munkában fejtegette, hogy Magyarország természetétől fogva gazdag, de kincsei „tétlenül” hevernek, jobb kihasználásukhoz utakra, hajózható csatornákra volna szükség, amihez a rendeknek kellene közalapot összeadniok. (Der unthäthige Reichtum Hungarns wie zu gebrauchen. 1784).

Benda Kálmán

II. Lipót politikájának ellentmondásai

Pászthoryt, a patrióták legműveltebb és legeszesebb politikusát eltávolította a kancelláriából Fiuméba kormányzónak.

Arató Endre

A feudális privilégiumok és a magyar–horvát viszony

A mozgalmat vezető és támogató árutermelő horvát nemességnek én a fejlődő kereskedőpolgárságnak egyaránt érdeke volt a horvátok által lakott. területek egyesítése, amit Szlavónia, Fiume, Dalmácia és a határőrvidék Horvátországhoz való csatolásának követelése fejezett ki.

Benda Kálmán

A patrióta nemesi ellenzék

A jelentések az ismert patrióta és reformer mágnásokat említik: Podmaniczky József báró helytartótanácsost, Szapáry János gróf szerémi főispánt, Sztáray Mihály grófot, aztán Fodor Józsefet és Lányi Sámuelt, a művelt és felvilágosult köznemesség e két megszemélyesítőjét, s a fiatal Szentmarjay Ferencet, Orczy titkárát, aki az egyik belső írnok szerint a társaság lelke. Más híradások közéjük sorolták Pászthory Sándor fiumei kormányzót, Máriássy honti és Spissich János zalai alispánt, sőt Nagyváthy Jánost is.

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

Amíg Napóleon el nem foglalta a tengerpartot, a franciák ellen szövetséges államoknak részben Fiumén, részben Trieszten át szállítottak gabonát. Ezt követően tilalom alá esett az úgynevezett „tengerentúli” szállítás.

A szállítás és közlekedés

A Habsburg-uralom alatt levő területeken kívüli államok piacára a nagy tömegű árugabonát részben Fiumén át szállították. Oda pedig állami, illetve egy esetben – 1812 óta – magánvállalkozók építette országos utakon jutott el, meglehetősen körülményesen és drágán. Korábban a Károly és a József út szolgálta ezt a célt, amíg a napóleoni háborúk idején a magyar tengerpartot a francia megszállás el nem érte.

Javított a helyzeten a Ludovika út, amely 1801 óta épült, és 1812-ben készült el, s ZágrábKárolyvárosFiume útvonalon juttatta el a tengerig a Dunán, a Dráván és a Száván érkezett gabonaszállítmányokat. Az utat a Privilegizált Magyar Csatorna és Hajózási Társaság (Privilegierte ungarische Kanal- und Schiffahrtsgesellschaft) építtette. Fő részvényesei osztrák és magyar főurak voltak.

1834 és 1840 között az állam a József utat 300 ezer forint költséggel megjavíttatta, s ezzel a kereskedelem számára hasznosíthatóvá tette a legrövidebb utat a tengerig, amely Károlyvárostól Ogulinon át vezetett oda.

A Fiumébe irányított áruk magas szállítási költségei a közutakon olyan mértékben veszélyeztették a magyarországi gabona versenyképességét a Habsburg-birodalmon kívüli piacokon, hogy az 1820-as évek közepére a bánáti gabona már ki is szorult az itáliai piacról. A magas szállítási költségek miatt a Bánságból érdemesebb volt a gabonát Laibachon át Triesztbe fuvarozni, mint Fiumébe.

A magyarországi gabona fő piaca azonban Bécs és a nyugat—magyarországi megyékkel határos örökös tartományok voltak. Az ide irányuló gabonaszállítmányok a BécsBécsújhelySopronKőszeg (VarasdZágrábTrieszt felé leágazással rendelkező) állami főúton jutottak el tengelyen Bécsbe, Alsó-Ausztria más városaiba, illetve Horvátországon át Triesztbe. Északkelet- és Kelet-Magyarország bortermő vidékeiről a külföldre, észak felé irányított szállítmányok is szekéren jutottak el céljukhoz, lassú és költséges fuvarként. A hegyi utak, szorosok, nehéz átjárók szekeret és bort egyaránt próbára tettek, és még azzal is súlyosbították a szállítási lehetőségeket, hogy csak késő tavasszal, nyáron és kora ősszel voltak használhatók.

A gyapjú tengelyen történő szállítása sem volt kifizetődőbb. Egy mázsa gyapjú szállítási költsége szekéren Pesttől Hamburgig ötszöröse volt a Hamburgtól New Yorkig tartó hajóút viteldíjának. A magas szállítási költségek a Habsburg-ház uralma alatt álló tartományok határain túl a magyarországi borokat is csaknem versenyképtelenné tették a franciával szemben már az 1830-as évek második felében csakúgy, mint a magyarországi gyapjút úgyszólván versenyképtelenné tette az európai piacon megjelenő ausztráliai.

Az ország belsejében a főutakat az állam építette, de a megyék voltak kötelesek karbantartásukról gondoskodni a jobbágyok ingyenes közmunkájával. A SzegedTemesvárZimony, a SzegedEszékÚjvidékZimony útvonalak megjavítása révén erősödhetett a bácskai, a bánáti, a szlavóniai határőrvidék szerb kereskedőinek távolsági áruforgalma, tőkefelhalmozásának lehetősége.

A SzegedTemesvár—Erdély közötti út karbantartása az erdélyi és a magyarországi kereskedelmi és interetnikus kapcsolatok erősítésének egyik forrása volt. A Kassát, Eperjest, Lőcsét, Kézsmárkot, Murányt és Szepes megyét összekötő utak javítása az ország középső, keleti és északi, főleg szlováklakta területeinek belső forgalmát könnyítette.

Erdélyben a 19. század elejéig csupán az örökös tartományokból a Havasalföldre irányított szállítmányok útjául szolgáló verestoronyi hágó Károly útja, az Erdély északi részét átszelő és a borgói hágón át Bukovinába vezető, továbbá a Magyarországba vivő zarándi állami út volt kövezett és jól karbantartott. As 1540-es évekre Erdélynek már 250,5 mérföld hosszúságú útja volt, ebből 200 mérföldnyi kövezett. A legforgalmasabb és a legjobb, egyben a legfontosabb közút volt az Erdélyt csaknem a közepén átszelő és legnagyobb városait egymással, Nagyváradot pedig Nagyszebenen át a Havasalfölddel a tömösi szoroson keresztül összekötő FeketetóNagyszebenBrassóBukarest út. Fontos szerep jutott az áruforgalom lebonyolításában a Brassót és Nagyszebent, Erdély eme két legnagyobb piaci gócát összekötő és az ojtozi szoroson át Moldvába vezető út is. A Székelyföld belső forgalmát szolgálta a Székelyföldet Brassóval és Kolozsvárral összekötő, a belső forgalom szempontjából nélkülözhetetlen két útvonal, amelyek közül az utóbbinak már csak egyes részei voltak kövezettek. Magyarországra a zarándi úton kívül még két út vezetett. Az egyik végig kiépített, kövezett, Kolozsvárt Debrecennel kötötte össze Somlyón át. A másik, a SomlyóNagykároly útvonal már csak részben volt kövezett.

A nagybirtokosok is törődtek azzal, hogy árugabonájukat és gyapjújukat és más, eladásra szánt termékeiket az árugyűjtő-elosztó központokig, majd a piaci gócokig vagy a folyami révekig épített úton tudják eljuttatni. Ezeket jobbágyi roboterővel építtették és tartatták karban.

A tengelyen szállítást nem kizárólag a magas fuvardíj drágította, hanem az is, hogy a Ludovika úton az építtető tőkés Vállalkozás útvámot szedett. A nagybirtokos földesúr pedig a birtokán átmenő utak, patakokat és folyókat átívelő hidak, birtokain levő révek használatáért, Erdélyben még a folyókon, patakokon áthajtott állatok után is, feudális tulajdonjogából folyóan az országban mindenütt vámot szedett az áthaladó fuvarostól. Megannyi, az áruszállítást, a bel- és külkereskedelem fejlődését hátráltató feudális gát, amelyek sorából nem maradhat ki a jobbágyerővel végeztetett, a gazdaságon kívüli kényszer eszközeivel kicsikart, és már csupán emiatt is rossz minőségű, hozzáértés nélkül végzett útkarbantartás említése sem.

A fuvarozás önálló foglalkozássá lett. A földművelő jobbágyok közül is sokan vállaltak – kiegészítő keresetként – bérfuvarozást, különösen a főbb piaci gócokat (Pest, Debrecen) összekötő utak közelében fekvő községekből, az ország nyugati határmenti községeiben és a bortermő vidékeken. Nem csekély szerepet játszott azonban az uradalmak áru-, főként árugabona szállításában a jobbágy hosszúfuvarja, és 1848 felé haladva egyre növekvő mértékben a nagybirtokos által konvenciós kocsisként felfogadott jobbágy teljesítette fuvarozás is.

A fuvarozásnál sokkal olcsóbban és jelentősen nagyobb tömegű gabonát, de más terméket is lehetett szállítani a lóvontatású hajón. Elsőként Komárom vált a gabonakereskedelem és a vontatóhajón történő szállítás gócává. Vezető szerepét ebben az üzletágban egészen a gőzhajózás kezdetéig megőrizte. Szorosan Komárom nyomában járt Győr. Pest szerepe a gabonaszállításban ekkor még kisebb jelentőségű volt emezekénél. Baja, Apatin, Futak, Dunaföldvár, Paks révjei voltak a környékbeli uradalmak árugabonájának gyűjtő és egyben továbbító gócai a Dunán fölfelé. 1802-ben megnyílt a Ferenc-csatorna. Ettől kezdve a Tisza mellett fekvő Törökbecse a délvidéki uradalmak gabonagyűjtő, forgalmazó és a Duna felé szállító központjává lett. Most már nem csupán a Dunántúlnak a Dunával határos vagy közel fekvő megyéi (Bács, Baranya, Tolna, Pest, Komárom, Gryőr, Pozsony és Nyitra), hanem a Duna–Tisza közén, a Délvidéken, főleg a Torontál és Temes megyében levő uradalmak is részesedhettek a gabonának a Dunán fölfelé és délre, a Török Birodalomba történő szállításában. A Tisza szabályozását követően, a Maros, a Béga-csatorna, a Tisza–Maros szögének megyéi (Arad, Csanád, Csongrád), a Dráva, a Száva és a Kulpa szabályozása révén pedig Krassó, Pozsega, Szerém, Verőce megyék uradalmai is bekapcsolódtak az árugabona vízi szállításába. Fiumére a kormány sokat költött, hogy virágzóvá tegye. II. József török elleni hadjárata, majd a francia háborúk idején – amíg Napóleon el nem foglalta – Fiume gabona- és dohányszállító forgalma jelentősen fellendült. Ez nagy hasznot hajtott, ezért számos kereskedő telepedett le a városban. Fiume amiatt is fontos volt, mert a másik három adriai kikötő, Zengg, Porto Ré és Buccari közül az utóbbi kettő nehezen megközelíthetősége miatt nem jöhetett számításba, Zengg pedig csak az 1830—as évek vége felé tett szert jelentőségre.

A gabona Zimonyból a Száván jutott el Károlyvárosig, majd onnan az ismert módon Fiuméig, ám a tengerparti kikötőnek szánt gabonát egy évnél rövidebb idő alatt nem lehetett odaszállítani. Nem csupán a vásárlási és fuvarozási szerződésekhez szükséges időmennyiség miatt, hanem elsősorban azért, mert a Száván és a Kulpán nagyobb hajók csak tavasszal és ősszel járhattak. Csupán a Bánságban már kora tavasszal feladott búza jutott el még ugyanabban az évben a tengerpartra, a később feladottaknak Károlyvárosban kellett megvárniuk a tavaszt.

Végül, de nem utolsósorban a határőrvidék parti taxái is drágították a gabonaszállítási költségeket. Időnként pedig a tengerpart felé tartó gabonás hajók feltartóztatása – különösen háborús időkben, vagy éppen amikor ínséges év járta a határőrvidéket – nehezítette a tenger felé irányuló gabonaforgalmat. Fiume 1804 után kezdett veszíteni jelentőségéből. Ekkor jelent meg ugyanis az európai piacon a versenytárs, az olcsó, úgynevezett odesszai gabona.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1815–1848

4. táblázat A Magyar Királyság külkereskedelmének áruszerkezete (1819–1828) (évi átlagok, konvenciós forintban)
Árucsoport Kivitel Behozatal
örökös tartományok  % külföld  % összesen  % örökös tartományok  % külföld  % összesen  %
Élő állat (marha, juh, sertés ló) 5 504 236 14,78 558 597 15,67 6 062 833 14,90 1 024 681 3,23 2 387 057 36,63 3 411 738 8,92
Gabona és más szántóföldi, kerti termék 4 683 550 12,57 362 789 10,17 5 046 339 12,40 269 313 0,85 106 453 1,63 375 766 0,90
Élelmicikk 631 272 1,69 69 872 701 144 1,74 151 514 0,48 155 672 2,30 307 187 0,70
Méz és viasz 369 605 0,99 25 378 0,71 394 983 1,00 10 524 0,03 31 410 0,48 41 9334 0,11
Fűszer, gyógyszer, illatszer, gyarmati áru 1 676 657 4,50 141 351 3,96 1 818 008 2,00 2 065 785 6,51 3 384 835 51,94[7] 5 450 620 13,10
Dohány 1 192 615 473 407 13,28 1 166 012 4,20 815 0,00 9136 0,14 9961 0,03
Italok 3 111 743 8,35 1 012 399 28,39 4  824 142 11,84 221 600 0,70 265 471 4,07 487 071 1,25
Bányatermék 327 043 0,88 190 621 5,35 517 6664 1,40 1 728 667 5,45 872 565 13,39 2 601 232 5,7
Faáru, faeszköz 160 624 0,43 158 662 4,45 319 286 0,10 287 150 0,91 76 842 1,18 363 992 0,80
Üveg- és agyagáru 20 465 0,05 46 080 1,29 66 545 0,20 217 241 0,68 2131 0,03 219 372 0,55
Nyomdai termék 19 166 0,05 9466 0,27 28 632 0,10 146 100 0,46 16 958 0,26 163 058 0,42
Szatócsáru, zsibáru 38 037 0,10 10 683 0,30 48 720 0,23 184 974 0,58 4941 0,08 189 915 0,50
Ruházati cikk 50 383 0,14 7693 0,22 58 076 0,24 16 426 0,05 1813 0,03 18 239 0,05
Gyapjú és gyapjúáru[8] 15 511 723 41,65 1 248 424 35,01 16 760 147 41,20 10 945 486 34,50 160 077 2,46 11 105 569 28,00
Pamut és pamutáru[9] 27 039 0,07 158 007 4,43 158 046 0,50 7 774 300 24,50 944 635 14,50 8 718 935 22,70
Kender- és lenáru[10] 375 901 1,01 335 238 9,40 711 139 1,74 3 403 503 10,73 3083 0,05 3 406 586 7,90
Fonaláru 53 538 0,14 5163 0,14 58 701 0,24 295 0,93 118 778 1,82 414 494 1,05
Selyem és selyemáru[11] 11 980 0,03 11 469 0,32 23 449 0,10 1 026 270 3,23 15 516 0,24 1 041 786 2,70
Nyers- és kikészített bőr, szőrme, prém 845 592 2,29 55 984 1,57 910 576 2,24 682 968 2,15 1 329 55 20,40 2 012 518 4,00
Természeti készítmény 965 980 2,59 98 920 2,77 1 064 900 49 223 0,16 22 694 0,35 71 917 0,14
Művészeti, gépi és mesterségi készítmény 27 480 0,07 14 716 0,41 42 196 0,20 186 438 0,59 16 554 0,25 202 992 0,50
Forrás: Tabellar Übersicht 1817–1828. A teljes kivitel és behozatal százalékos aránya a teljes külkereskedelmi forgalomból való százalékos részesedés kifejezője. Az örökös tartományok és a Habsburg-uralmon kívüli területek részesedési aranya mind a kivitel, mind a a behozatal vonatkozásában az örökös tartományokkal, illetve a más országokkal lebonyolított teljes kivitelből, illetve behozatalból való részesedés mértékét tükrözi. Az összegek minden esetben tíz év átlagát jelzik.

A Magyar Királyságnak az örökös tartományokkal lebonyolított kivitele 1819 és 1828 között 1789-hez viszonyítva 211,3%-kal, onnan érkező behozatala 246,1 %-kal növekedett (lásd 5. táblázat). A külkereskedelmi forgalom túlnyomó részét – a 3. táblázat adatai szerint – az örökös tartományokkal lebonyolított kereskedelem foglalta le. Emellett eltörpül a más országokkal folytatott kereskedelem részaránya.

5. táblázat A Magyar Királyság kereskedelme az örökös tartományokkal (1789–1847) (évi átlagok, konvenciós forintban)
Év Kivitel Index 1789=100 Behozatal Index 1789=100 Teljes kereskedelmi forgalom Index 1789=100 Kivitel Behozatal
a teljes kereskedelmi forgalom %-ában
1789[12] 11 964 222 100,0 9 166 628 100,0 21 130 850 100,0 56,6 43,4
1819&ndsh;1828[13] 37 246 632 311,3 31 727 067 346,1 68 973 699 326,4 54,0 46,0
1831–1840[14] 46 181 271 386,0 30 795 203 336,0 76 976 474 364,3 60,0 40,0
1831–1842[15] 46 678 333 390,2 32 813 333 358,0 79 491 666 376,2 58,7 41,3
1840&ndsh;1846[16] 54 611 830 456,5 49 336 317 538,2 103 948 147 491,9 52,5 47,5
1841–1847[17] 55 751 192 466,0 51 632 463 563,3 107 383 655 508,2 51,9 48,1

A Magyar Királyság az örökös tartományok közül mind a kivitel, mind a behozatal legnagyobb részét Alsó-Ausztriával bonyolította le. Éppen csak meghaladta ennek az egyharmadát, illetve a felét a Morvaországgal és Sziléziával folytatott külkereskedelem értéke. Stájerország, Illíria és a tengerpart együttvéve is csak a teljes kivitel 11,4%-át, az onnan importáltaké pedig az örökös tartományokból származó teljes importénak mindössze 7,1%-át erte el. A Galíciába irányuló kivitel részaránya felkerekítve sem volt. több az örökös tartományokba szállított teljes export értékének 4%-ánál, az onnan a Magyar Királyságba érkező importé sem érte el a 10%-ot. A többi örökös tartománnyal folytatott külkereskedelem a teljes kivitel, illetve behozatal értékének 1%-áig sem jutott el.

A más államokkal folytatott külkereskedelemben a szultán birodalma ugyanolyan hegemón szerepet töltött be, mint Alsó-Ausztria az örökös tartományok viszonylatában. Mellette a kivitelben Poroszország és Dél-Németország részesedése haladta meg a teljes export értékének 10 %-át, Szászországé alig haladta meg a 7 %-ot; Lengyelországé 6,5 %, az olasz államoké csaknem 6% volt; Brodyt kivéve a többi orosz vámhatárállomásé 5,5% körül mozgott. A behozatalban Dél-Németország, az olasz államok és Poroszország részesedése a teljes importnak alig 3%-át tette ki, illetve 3 és 4% között mozgott.

Az export túlnyomó részét a gyapjúáruk tették. Ezeken belül azonban a nyers gyapjú részaránya néhány századrész híján a teljes kivitel értékével volt egyenlő. Alsó-Ausztria volt a legnagyobb vevő (évi átlagban 6–10 millió Ft C.M.). Szorosan a nyomában haladt Morvaország és Osztrák-Szilézia (4–7 millió Ft C. M.), míg Csehországba és Stájerországba az előbbiekének még a tizedrésze sem jutott el (1OO–400 ezer Ft C. M.). A kivitelben a második helyen az élőállat-export állt. Itt is Alsó-Ausztria volt a fő vásárló (1–5 millió Ft C.M.). Ez esetben már nem csupán Stájerország, de Morvaország és Szilézia is alig egytizedét vette át annak, ami Alsó-Ausztriába került, mert saját termeléséből mindhárom tartomány csaknem teljesen önellátó volt. Az export értékét nézve a gabona a harmadik helyre szorult. Alsó-Ausztriától (1–4 millió Ft C. M.) Illíria a gabona-felvevőképességben legalább akkora mértékben, a többi örökös tartomány pedig még nagyobb arányban maradt el, mint az élőállat-export esetében (2OO–400 ezer Ft C. M., illetve 100–4OO ezer Ft C. M.). Különösen szembetűnő az adriai kikötők felé irányuló gabonaszállítmányok viszonylag csekély értéke, amit a magas szállítási költségek, részben pedig – elsősorban Trieszt esetében – az úgynevezett odesszai gabona versenye okozott, minthogy 1824 óta a bécsi mázsánkénti 1 krajcárnyi vám immár nem állhatta útját a nagyobb arányú gabonakivitelnek.

Évenként 1–2 millió Ft C. M.-ot meghaladó értékű ital, főként bor került Alsó-Ausztriába, az évtized folyamán csökkenő tendenciával, Szilárd, ám az alsó-ausztriainak csupán 20–50 %-át felvevő piacnak bizonyult Morvaország és Szilézia, továbbá (az évenként 100–200 ezer Ft C. M. között mozgó értékű italt átvevő) Stájerország. A magas szállítási költségek és a vám következtében a magyarországi bor mire elért rendeltetési helyére, kétszer, háromszor annyiba került, mint a Magyar Királyság vásárain, ami nehezítette exportját. Trieszten át leginkább szerémségi szilvapálinka jutott más országokba nagyobb tételekben.

Az állami dohányfelvásárló szerv, az Abaldo működése révén a dohánykivitel túlnyomó része az alsó-ausztriai és a stájerországi dohányfeldolgozó üzemekbe került (évi átlagban 900 ezer és 1 millió Ft C.M. közötti értékben).

Külön figyelmet érdemel az eddig fel nem derített összetételű „természeti. készítmény" árukategória”, amelyből Alsó-Ausztria évi átlagban 800 ezer és 1 millió Ft GM. közötti értékűt vett át.

A többi exportáru közül csupán a Török Birodalomból érkezett, nagyobbrészt átmenő árunak számítható fűszer- és gyarmatáru kivitele érte el az évenkénti 900 ezer és 1 millió Ft közötti értéket. Minden más, még számottevő kivitt áru értéke már csupán 100 ezer és fél millió Ft CM. között mozgott. Ezek sorában külön érdekességként említhető a durva minőségű gyapjúszövet (takaró, posztó), amelyet rendszeresen szállítottak Galíciába is.

Más országok közül a szultán uralma alatt levő területek voltak a legjobb vevők. Leginkább rikító vörös, sárga, zöld, valamint barna színű durva posztót, ezenkívül takarót, pokrócot szállítottak oda a Magyar Királyságból (évenként közelebb az egy millió, mint a fél millió forint értékhez). Az ide került gyapjúszövetek értéke a más államokba irányuló kivitel 18,67%-át tette ki. Figyelmet érdemel még az ugyancsak odaszállított és évenként 100 ezer Ft C. M. körüli értékű bányatermék exportja.

1825-ig Dél-Németország és Szászország vett át évi átlagban 100 és 400 ezer Ft C. M. között mozgó értékű gyapjút. Azután a szászországi gyapjútermelés hatalmas méretű növekedése óta erősen hanyatlott a németországi gyapjúkivitel.

A Habsburg-uralom alatt levő területeken kívüli államokba irányuló gyapjúkivitelt megkönnyítette, hogy a bécsi kormány – miután Spanyolország leszállította a gyapjú vámját – az angliai piacon versenyben maradás érdekében 1819-ben az addigi, bécsi mázsánkénti 8 Ft C.M.-ról 1 Ft C. M.-ra mérsékelte a kiviteli vámot. Ezzel lehetővé tette a durva és közepes finomságú magyarországi gyapjú versenyképességének megóvását az angliai és más nyugateurópi piacokon is. Az egykorú sajtó arról is tudósít, hogy a statisziikában nem szereplő államokba is eljutott a magyarországi gyapjú. Franciaországba a pesti Medárd-napi gyapjúvásárokon részt vevő francia kereskedők útján rendszeresen, olykor egy-egy angol és németalföldi kereskedő megjelenése nyomán, időnként közvetlenül ezekbe az államokba is eljutott a magyarországi gyapjú. Tekintélyes mennyiségű ágytoll került Svájcba, Franciaországba, Hamburgba, rongy pedig az olasz államokba.

Dohánylevélből jelentősebb mennyiséget vett át Szászország (évi 100 ezer Ft C. M.-ot túlnyomórészt meghaladó értékben). A dohányexportot 1824 óta megkönnyítette a vám mérséklése a bécsi mázsánkénti 12 Ft-ról 20 krajcárra.

Az importnak csaknem ugyanolyan hányadát tette az örökös tartományokból származó gyapjú-, pamut-, kender- és lenszövet, mint amekkora a Magyar Királyság gyapjúáruexportjából a nyers gyapjú részesedése volt. A csekély értékű selyemszövetimport arról vall, hogy 1819 és 1828 között aránylag kevés pénz futotta luxuscikkek vásárlására.

A textiláruk közül a gyapjúszövetek zömét Morvaország és Szilézia (4–9 millió Ft C. M.), kisebb arányban Alsó-Ausztria, a pamutszövetek túlnyomó részét Alsó-Ausztria szállította, kisebb hányadát Morvaország és Szilézia. A selyemszövet Alsó-Ausztriából érkezett. Finom kender- és lenáru (fél és egy millió Ft C. M. között mozgó értékben) Morvaországból és Sziléziából, a durva minőségű Galíciából került a magyarországi vásárokra (átlagosan 900 ezer Ft C. M. értékben). Nyers kendert és lent nem is kismértékben (100 és 300 ezer Ft C. M.) Morvaország és Szilézia szállított. Fűszer- és gyarmatáru Alsó-Ausztriából és Triesztből (1–2 millió Ft C. M.) érkezett, míg Fiumén át az ugyanonnan szállított értéknek alig 10%-a.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Komárom az ország – határon túlra szánt – gabonakereskedelmének régóta egyik legfontosabb kikötőhelye volt. Fejlődése a 18–19. század fordulóján, leginkább a francia háborúk évtizedeiben volt gyors. Elsősorban hajón, kisebb részben szekéren érkezett a gabona az alföldi és a Duna mellett fekvő dunántúli megyékből a városba, amely piaci körzetének gyűjtő és továbbító funkcióját látta el. Gabonakereskedelmének méretei a város kereskedőinek Baján tartott külön rakodóhelye is érzékeltetheti. Ehhez az áruforgalomhoz nem fogható, de mégis figyelemre méltó mennyiségű állat-, gyapjú- és – a Vágon érkezett – faforgalmat is bonyolítottak le a város kereskedői, akik vagyonuknak tetemes részét az áruszállító hajókba fektették. Nem véletlen, hogy az ország első biztosító társaságaként Komáromban alapították meg 1807-ben a Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaságot. Komárom ipara jelentéktelen volt, és jórészt máshol vásárolt ipari termékekkel látta el a környező városokat, például Esztergomot is.

A horvát határőrvidéken Eszék az 1840-es évekre nőtt fel a mezőgazdasági termékeket a szomszédos, török uralom alatt levő déli területekre szállító nagykereskedelmi központtá, ahol tág körzetből származó termékeket hoztak forgalomba horvát és szerb kereskedők.

A többi, különböző módon csoportosítható piacközpont között az 1840-es évek közepén már előkelő helyet foglalt el a Habsburg-ház uralma alatt levő területek legnagyobb gabonapiaca, a bánáti gabonakereskedelem központja, Törökbecse, ahonnan az 1840-es évek első felében évi átlagban egy millió pozsonyi mérő gabonát szállítottak a Dunán fölfelé, kisebb mennyiséget Sziszeken és Károlyvároson át Fiuméba, még ennél is kevesebbet Laibachba.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Az olasz kereskedők alkalmazottai vagy megbízottjai Károlyvárost, Fiumét látogatták; a szultán fennhatósága alatt levő területekről a délvidéki városokba: Törökbecsére, Arada, Temesvárra, Újvidékre jöttek. Ezeken a csatornákon jutott el a mezőgazdasági termék vagy közvetlenül, vagy pesti, győri és más kereskedőktől való megvásárlás után Bécsbe vagy az örökös tartományok más részeibe.

A tőkés ipar

Magyarországon 1827-ben következett be változás a fiumei papírgyár alapításával. A könyv-, folyóirat- és újságkiadás, valamint az egyéb nyomtatványok mennyiségi növekedése ugrásszerűen emelte a papírszükségletet. Az 1840-es években már 20 kisebb-nagyobb gyár működött az örökös tartományok területén. Magyarországon hasonló folyamat ment végbe. Az 1840-es évek közepén a 40 kisebb-nagyobb papírmalmon kívül (1784–1786-ban még csak 10 volt) a fiumei mellett már működött a hermaneci papírgyár és a nagyszlabosi (1842 óta géppapírt gyárt), valamint a körmöcbányai géppapírgyár.

A papírgyártó üzemek termelése mennyiségi és minőségi téren már a manufaktúra fokon elmaradt az örökös tartományoké mögött. Ezen a helyzeten a fiumei, a nagyszlabosi, a masznikói és a hermaneci üzem gépesítése nem tudott gyökeresen változtatni, mert a fő ok, a tőkehiány, változatlanul létezett, és további üzemek korszerűsítésére nem futotta.

A modern állam-, megye- és városigazgatás egyre több nyomtatványt igényelt. A közigazgatás kereslete mellett a városi lakosság, a polgárság és a polgárosodó középnemesség érdeklődését szolgáló hírlapok és folyóiratok nyomdaigénye is jelentkezett, az 1830-as évek óta növekvő mértékben. Az időszaki sajtótermékekhez viszonyítva kevés könyv, főleg tudományos mű jelent meg, a nyomdatulajdonosok ugyanis viszonylag ritkán vállalták a kiadással járó anyagi kockázatot.

A század elején a nyomdász még nyomtatott és többnyire maga öntötte betűit; könyvkiadó és könyvkereskedő is volt egy személyben, aki nemcsak műhelyében, hanem vásárokon is árult.

A nyomdaiparban a munkamegosztás általában és Magyarországon is viszonylag gyorsan kialakult. Külön foglalkozássá vált a szedő, a nyomtató, majd a rakó, végül a korrektor munkája. A munkamegosztás növelte a munka termelékenységet, de a nyomtatványok olcsóbb előállítása csak a 18. század vége, a kőnyomat feltalálása óta vált lehetségessé. Minőségi változást azonban csak a gyorssajtó feltalálása (1814) hozott. A tégelyes gyorssajtó 38%-kal többet, a hengeres pedig csaknem négyszer annyit termelt (300 ív helyett 1100-at), mint a kézisajtó, s emellett a nyomtatási költségeket egynegyedére csökkentette. 1839-ben az Egyetemi Nyomdában, 1840-ben a Károlyi-Trattner nyomdában működött új gép. A színes nyomást 1833-ban vezette be a Landerer nyomda. Valamennyi üzem Pesten dolgozott. A sokszorosítóipar termelése az 1830-as évek óta nőtt, de az üzemek legnagyobb része kicsi volt. Magyarországon – Fiuméval együtt – 1801-ben csupán 32, 1850-ben már 61 nyomda működött.

A tőkés iparfejlődés 1848 küszöbén

Az 1784–1786. évi összeírások alapján Magyarországon és Horvátországban 124 tőkés vállalkozás számolható össze. Közülük 14 Fiumében működött.

Benda Kálmán

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

Horvátországban a nemesség központja Zágráb volt (12 %), de Fiuméban is 4,7 % volt a nemes.

Vörös Károly

A népességszám növekedése

1835 végétől 1837 nyaráig – ezúttal Fiume felől törve be – a kolera még visszatért, és bár csökkent hevességgel, de egészen Hont megyéig jutott el, újabb 43 ezer halottat hagyva maga után.

Az úrbéri és a közgazdasági bizottság munkálatai

Dessewffy József gróf kereskedelmi társaság létesítését javasolta, 3 millió forintos alaptőkével. Az alaptőkét nem subsidium, hanem 30 éves nemesi kényszerkölcsön alapján kell létrehozni. Javaslata szerint a társaság a részvényesek terménykereskedelmét a jegyzett részvények arányában finanszírozná. Ezt a tervet a fiumei küldöttek is támogatták. Ők beérték volna Fiumében létesítendő 1 millió forintos alaptőkéjű társasággal is, ennek peres ügyeiben illetékes fórumként azonban eleve a bécsi kereskedelmi törvényszéket óhajtották megjelölni. A társaság import-exporttal foglalkoznék, amit saját hajókkal bonyolítana le; Pesten, de az országban másutt is lehetnének fiókjai. Radvánszky Antal a kereskedelem finanszírozására a létesítendő országos pénztárat kívánja felhasználni. A különböző nemesi reformtervekben már 1715 óta állandóan kísértő „fundus publicus”, melyből a közérdekű beruházásokat lehetne fedezni, nála a nemesség egyszeri, 3 millió forintos megadóztatásából származó alappá változnék, melynek kamataiból kereskedelmi hiteleket lehetne folyósítani. Az alaptőkéül szolgáló összeget, javaslata szerint, később 5 millió forintra emelnék. Hasonló nemzeti kereskedelmi intézet tervével állt elő, azt ugyancsak az országos pénztárhoz kapcsolva, Ürményi Miksa is. Ez az intézet termény vagy áru lekötése fejében az érték kétharmadáig adhatna előleget a termelőnek. Magát az országos pénztárt Ürményi a királyi pénzügyi igazgatástól és az államkincstártól teljesen elkülönítendő rendi, tehát az országgyűlésnek alárendelt szervnek képzelte el. Alaptőkéje a nemesség és a polgárság egyszeri befizetéséből gyűlnék össze, és csak a kamatai lennének felhasználhatók, ezek is csak országos érdekű, főleg közlekedési beruházásokra. Jellemző volt a pesti kereskedelemi testület versenytársak kikapcsolására irányuló, konzervatív szellemű véleménye. A testület szerint előbb legyen kereskedelem (amihez megelőzőleg jó forgalom és szolid hiteltörvény szükséges), a társaságot ráérnek ezután is létrehozni. Konkrét panaszai – melyeket már az 1790 és 1802 közötti országgyűléseknek és 1825-ben is előadott – hitel, szállítás, váltótörvény, bank s az örökös tartományokkal kölcsönös vámrendszer hiányát említik. Követelte továbbá – konzervatív céhszelleméhez híven – a zsidók kizárását a kereskedelemből. Ennek alapján (feltehető, hogy a nemesi árutermelők versenyétől félve) nem tartotta sürgősnek a kereskedelmi részvénytársaság létrehozását sem. Míg azonban a pesti kereskedők testülete végeredményben megmaradt a panaszoknál, egyes véleményadásra felkért pesti kereskedők konkrétabb javaslatokkal álltak elő. Kappel Frigyes, a kor nagy pesti kereskedője és bankárja, a birtokosok beruházásainak elősegítésére hitelbank létesítését és a tenger felé vezető Lujza út megváltását javasolta. Ez utóbbi révén csökkennének a szállítási költségek. Még tanulságosabb Deyák József pesti kereskedő javaslata. Ő, mintegy kompromisszumként az új igények és a még stabil, régi intézmények között, ugyancsak részvénytársasági hitelintézet létrehozását javasolja, méghozzá a nádor védnöksége alatt. Itt azonban a hitelek a városi polgárok házaira és telkeire lennének betáblázhatók. A városokban ugyanis volt telekkönyv. Ez a javaslat, mely elnyerte a városi követek nagy részének tetszését, a hitelnyújtásból származó hasznokat a városi (elsősorban patrícius) polgárságnak juttatta volna, hiszen a nagy értékű városi ingatlanok ezek kezében halmozódtak össze.

Valamilyen formában mindezeknek a javaslatoknak hátulütőjeként jelentkezett a nemesi személy hitelképtelensége, melynek alapját az ősiség alkotta. Nem is véletlen, hogy Radvánszky Antal javaslatában a legradikálisabb megoldásként az ősiség teljes eltörlését, a nemesi föld korlátlan adásvételének lehetővé tételét és további forgalmának biztosításaként a nemesi vagyon összeírását követelte. (Ezek a kérdések más megközelítésben a jogi albizottság munkálataiban is felmerültek, és lényegében ugyanilyen megoldás irányába mutattak.) Az albizottság végső javaslatát csupán egy, a hitelezők biztonságát szolgáló törvényeket igénylő formulában foglalta össze. Ám a jobbágytelek haszonvételének forgalmát felszabadítő javaslathoz hasonlóan, ez az igény is messzebb mutatott már, és szükségképpen az ősiség eltörlésére irányult.

A bizottság a kereskedelem kapcsán még más figyelemreméltó gondolatokat is felvetett. Ezek azonban végül is ugyancsak mind a nemesi terménykereskedelem tengelyéhez kapcsolódtak. Wenckheim József báró a kereskedelem felszabadítását javasolta és egy Szolnoktól Pesten át Fiuméig érő vasútvonalat.

Arató Endre

A horvát–magyar rendi szövetség felbomlásának kezdetei és az illírizmus

Az országgyűlésen a fentieken kívül más kérdésekben is volt vita. Így Horvátország adózását és a horvát territóriumot illetően komoly nézeteltéréseket figyelhetünk meg. Különösen Szlavónia és Fiume hovatartozása körül lángoltak fel az ellentétek.

A következő országgyűlésig két horvát tartománygyűlés ült össze. Az 1836. évi tartománygyűlésen megint a horvát területek egyesítésének ügyét, Szlavónia és Fiume problémáját vitatták.

Vörös Károly

Az országgyűlési utasítások: a liberálisok eredményei és kudarcai

Ennek következtében az országgyűlés megnyitása előtt a megyei utasításokat áttekintő kortárs már megállapíthatta, hogy a reform tárgyai közül az alsótáblán biztos többségre számíthat az ősiség és a hitbizományok eltörlése, a birtokbírhatási és hivatalviselési jognak a nem nemesekre való kiterjesztése, az úrbéri terhek becsár szerinti megválthatása és ennek a földesúr által kötelező elfogadása, a népoktatás ügyének szervezése és javítása, a városi szervezet reformja és ennek keretében a választójognak az egész polgárságra való kiterjesztése és a polgárrá fogadás vagyoni cenzusának leszállítása, a városok országgyűlési szavazatai számának növelése, a nemesi jogok kiterjesztése a honoráciorokra, hitelbank felállítása, az intézkedések a kereskedelem emelésére, a hazai ipar védvámokkal való támogatása, a fiumei kikötő kiépítése és vasúti kapcsolatának megteremtése, Erdély és a királyság egyesítése, a protestáns sérelmek orvoslása és a bevett vallások teljes egyenlőségének elismerése, a cenzúra felszámolása, a magyar nyelvnek az államnyelv rangjára emelése, a Pozsony város által eddig ingyen szolgáltatott követi szállások béreinek megtérítése stb.

Ám ha e kérdésekben az eredmények általában optimizmussal tölthették is el a kortársat, a gyakorlatilag talán legjelentősebb kérdésben, a nemesség (már láttuk, milyen korlátok közötti) megadóztatásában a reformpárt már eleve sem ért el eredményt: 52 megye közül ezt csak 19 vette be utasításai közé. Az udvar nem ok nélkül lépett vissza ennek kezdeményezésétől: valamennyi kérdés közül ez volt az, amely éppen a legszegényebb, de egyszersmind legnagyobb szavazóréteg számára nemcsak közvetlen (bár egyénenként jelentéktelen) anyagi megterhelést jelentett, hanem egyszersmind gyakorlatilag amúgy is immár szinte csak fiktív kiváltságolt státusának végső szimbólumát is megsemmisítette. Így, anyagi és eszmei érvekkel egyaránt támogatva, érthető az e kérdés körüli heves ellenállás, mely a választások során számos helyen éppenséggel véres verekedésekbe, olykor emberhalálba vagy legalábbis – mint például Fejér megyében – a reformerek brutális terrorizálásába torkollott. A legnagyobb port a Zala megyei választás verte fel: az utasítások sorából törölték az adózást, ami a különben megválasztott Deáknak a követségről való önkéntes visszalépését eredményezte. Szatmár, Gömör és Borsod megyékben a már elfogadott utasítást ugyanilyen, többé-kevésbé véres atrocitások során utólag módosították: ez Szatmárban később a reformpárti követek visszahívásával is járt. A reform szempontjából kedvezőtlenül hatott, hogy egyes, kivált erős és számos kisnemesség lakta megyékben (ilyenek voltak az éppen említettek is) az adózás körül rendkívül kiélesedtek az inkább reformer hajlamú művelt középbirtokosok és a szegény kisnemesség közötti ellentétek is. A konzervatívok, de maga Széchenyi is, általában az adó ügyének és kivált annak Zala megyei, Deák visszavonulását okozó bukásáért – nem is egészen alaptalanul – Kossuth egyes túlzó párthívei agitációjának a kisnemesség által rosszul fogadott, az adózás ellenségei által jól kihasználható hibáit okolták. Valójában azonban e ponton a kudarc, függetlenül a konzervatívok leplezetlen, agresszív ellenagitációjától – láttuk milyen okokból – elkerülhetetlen volt,

Ugyanakkor – s először a magyar országgyűlések történetében – éppen nem veszélytelen gyújtóanyagként már a nemzetiségi kérdés is megjelent a választási küzdelmet befolyásoló tényezők között. A horvátországi tartománygyűlésnek az országgyűlés horvát követeit választó üléséről ugyanis az illír párt (mely Zágráb megyében az előző évben egész Zágráb városára kiterjedő zavargások között megszerezte a megyei igazgatás vezető pozícióit) ügyes manipulációval eltávolította a magyar ellenzékkel rokonszenvező Zágráb megyei nagyszámú, turopoljei kisnemességet, s így, kétségtelenül csalárd eszközökkel, saját embereit küldte be a magyar országgyűlésbe. Mindezek ellenére azonban talán most első ízben állt elő olyan alsótáblai követi kar, mely a hagyományos kormányellenes-sérelmi politikán túllépve túlnyomó többségében alapjában már egyértelműen a polgári reform irányába mutató pozitív utasításokkal volt ellátva. S valóban, ha bizonyos, nem is jelentéktelen pontokon a reform kiterjedését, mélységét illetőleg az egyes utasítások között voltak is különbségek, nem lehetett meglepő, ha az országgyűlés során, a követi kar túlnyomó részének magatartása számos fontos kérdésben általában haladónak bizonyult.

Olyan eredmény ez, melyben lehetetlen nem meglátni Kossuth – a társadalom gyorsuló átalakulásával felvetődött sokféle, általa mind számba vett, megvizsgált probléma tömegéből végül is a valóban jelentőseket jó érzékkel kiemelő és egy új politikai program pontjaivá fogalmazva a legszélesebb politizáló rétegekkel is megismertető, s mindjárt a választ is szuggeráló – publicisztikájának hatását. A most általános többséget nyert gondolatok, ha nagyrészt nem Kossuth gondolatai voltak is, jelentős részben az ő megfogalmazásában (és többnyire csakis azáltal) váltak, válhattak politikai programmá, és a sajtó által hetenként kétszer mindezt részletesen meg is magyarázó, mindenkinek személyes ügyévé tevő kezelésük és felhasználásuk révén nemzeti közvéleménnyé. Kossuth nem volt tagja az országgyűlésnek, melyben a régi megyei családok továbbra is – ám többnyire új generációikkal képviselve – megőrizték vezető szerepüket, de az országgyűlés rendi táblája az őáltala felvetett vagy legalábbis általa fogalmazott gondolatokat fogja védeni és vitatni, az ő lapjában ismertetett európai polgári tekintélyekre hivatkozva. Lapjában, mely e hónapokra ismét a régi Országgyűlési Tudósítások funkcióját veszi át, Kossuth így saját gondolatait és megfogalmazásait láthatja viszont.

Az udvart, mely a reformpárttal szembeni mindezen szavazási, választási akcióktól (legalábbis nyíltan) bölcsen távol tartotta magát és hivatalos képviselőit, s mely a reformnak legalábbis 6 ponton (s még látni fogjuk, mely okból) számára igen lényeges megbuktatását átengedte megyei ügynökeinek és a kisnemesség a kortesek manipulációi által könnyen fellobbantható szenvedélyeinek, ez a (különben, mint láttuk, nem váratlan) körülmény az országgyűlési harc vállalására kényszerítette. Helyzete az alsótáblán, egyes képviselői – így elsősorban Zsedényi Ede vagy az ifjú Mailáth György – nem közönséges képességei ellenére is, a választási harc után reménytelennek tűnt, s így elsősorban a felsőtábla megerősítése vált számára szükségessé. Itt a kormánynak, tekintettel a reformer csoportnak az arisztokrácián belül is végbement kialakulására és várható fellépésére, egyes elszegényedett és így anyagilag függő helyzetben levő arisztokraták mozgósításával is kísérleteznie kellett; túlsúlyát különben a (reformokkal szemben mindig jó szövetségesnek bizonyuló) klérus és a főispánok szavazatai amúgy is biztosították. A felsőtáblán így végül 196 szavazó jogú tag foglalt helyet: ebből 130 volt csupán főnemesi rangja alapján tag (közel egyharmad részüket mindössze 9 család adta), 23 (8 kivétellel ugyancsak főnemes) a főispán; mellettük a fiumei kormányzó és Horvát-Szlavonország képviselője, 11 (két kivétellel ugyancsak főnemesi rangú) világi zászlósúr és 30 római katolikus, illetve görög katolikus egyházfő volt hivatva biztosítani a kormány törekvéseinek sikerét. 518 távollevő főrend szavazati jog nélküli 537 képviselője az alsótáblán foglalt helyet. Az alsótáblának 234 szavazati jogú tagja volt: ebből 2 Horvátországot, 106 a vármegyéket, illetve a szabad kerületeket képviselte (ide számítva Fiumét és Buccari kerületét is); 47 szabad királyi város 94 követet küldhetett; az alsótáblára hivatalos egyháziak száma 32 volt.

A társadalmi reform elemei

Az alsótábla ugyanis ezzel egyidejűleg törvényjavaslatokat terjesztett elő a már 1790 óta országrendiséget élvező Jászkun és Hajdú kerületek, valamint a magyar tengermelléki városok (Fiume és Buccari) belszerkezetének a szabad királyi városokéhoz hasonló demokratizálására, majd a szepesi 16 város hasonlóan demokratizált alapon ugyancsak országgyűlési képviseletet nyerő kerületté történő szervezésére.

A gazdasági reformjavaslatok

A bizottság munkálatainak második felében meghatározta a gazdasági élet legfontosabb teendőit, részben már válaszul a királyi előterjesztésekre is. Két törvényjavaslatot mellékeltek, melyek közül az egyik az országos útvonalak meghatározását, a másik pedig ezen utak felépítését rendelte el. Csatolták továbbá a helytartótanács részéről a Duna északi partján futó DebrecenPestBécs vasútvonalra (az úgynevezett központi vaspályára) az Ullmann-csoporttal kötött szerződést, valamint egy társaság ajánlatát a vukovár-fiumei vasút megépítésére. Csatoltak egy törvényjavaslatot, mely a fiumei kikötő kiépítéséről rendelkezik; valamint az építendő csatornákról, a vizek szabályozásáról, a Béga- és Ferenc-csatornának az ország közvetlen felügyelete és kezelése alá vételéről, a hitelintézetről, a népnevelésről és egy statisztikai hivatal felállításáról szóló törvényjavaslatokat. Javaslatokat tettek továbbá a tenger felé a Karszton át vezető Lujza út állami kezelésbe vételére, Pest árvíz elleni védelmének kiépítésére és a hazai lótenyésztés támogatására.

A bizottság javaslata 4 éven át fizetendő évi 3, összesen 12 millió forint bevételével számolt, melyből a fenti tételek megvalósítása 8 milliót igényelt volna. Az országgyűlési tárgyalások során azonban a 3 milliónyi összeg 2 millió 585 ezer forintra, az egész összeg pedig 10 millió 340 ezer forintra csökkent; ebből utakra 4 milliót, a Lujza út átvételére 1 millió 350 ezer, a fiumei kikötőre 250 ezer, az országos út- és csatornahálózat terveinek és előzetes felméréseinek költségeire 150 ezer, a Tisza-szabályozási munkák terveire és addig is a vontató utak javítására 600 ezer, a Dunán végzendő szabályozásra 400 ezer, a hitelintézet megalapítására 200 ezer, népnevelési célokra 400 ezer, statisztikai hivatal felállítására 40 ezer, a Nemzeti Múzeum épületének befejezésére, a Ráday- és a Kovachich-gyűjtemények megvásárlására 100 ezer, a gazdasági egyesület számára tőkeként 100 ezer és egy Pesten építendő országház költségeire 1 millió forintot irányoztak elő.

Széchenyi válsága

Pedig ha a gróf e törekvéseiben megnyilvánuló politikum veszélyére a Hetilap már külön szükségesnek látta felhívni az ellenzék figyelmét, még inkább áll ez arra a konfliktusra, mely Kossuth személyes anyagi viszonyainak is megrendítésével fenyegetett, s a fiumei vasút ügyében ugyancsak ezekben az években bontakozott ki.

Abban, hogy Magyarországnak, terményexportját az ausztriai piac kiváltságos helyzetétől függetlenítendő, tengeri közlekedési kapcsolatra van szüksége, Széchenyi és Kossuth egyetértett; a gróf már a Vaskapu szabályozását is ennek érdekében kezdeményezte. Fiume s az ehhez vezető nagy kapacitású közlekedési vonal jelentőségét illetőleg sem volt közöttük eltérés; az ilyen vasútvonalaknak adandó kedvezmények különben már ott szerepeltek az országos közlekedési fővonalakat meghatározó 1832–1836. és 1839–1840. évi törvénycikkekben is. Mivel azonban 1840-ben a kormány tervbe vette a bécs-trieszti vasútvonal államköltségen való megépítését, ami az egész hazai export Bécs felé és innen ausztriai kikötőbe való terelésének (és ennek következtében ausztriai vámolás alá jutásának) veszélyével fenyegetett, a fiumei, tehát magyar vámbelföldi kikötőhöz vezető vasúti kapcsolat létesítése rendkívül sürgőssé vált. A sürgősség – és annak felismerése, hogy e vonal megépítésének állami támogatása teljesen valószínűtlen – természetesen a leggyorsabban és a legkisebb költséggel megvalósítható megoldást kereste. Ilyenként pedig a Fiuméba vezető vasútvonalnak a vízi úton messze területről jól megközelíthető Vukovártól való kiindítása látszott. Hosszas tervezgetések után melyekben hosszú ideig tartotta magát a vonal csak lóvontatásra való kiépítésének terve, esetleg a közbeeső vízi szállítási lehetőségek bekapcsolásával) végül kialakult a vonal végleges iránya és az, hogy végig gőzvontatásra és magánvállalkozás keretében kell kiépíteni.

Míg azonban a terv eddig eljutott, kiderült az is, hogy elfogadása és a belőle származható politikai előnyök a vállalkozást végig a legerőteljesebben támogató reformellenzék és személy szerint Kossuth népszerűségét alkalmasak emelni. Ez azután elégséges is lett ahhoz, hogy e sokáig tisztán gazdasági, pénzügyi és technikai probléma elsősorban politikai üggyé változzék, és mint ilyen ellen a konzervatívok azonnal támadásba is lendüljenek, bebizonyítandó, hogy a vasútépítés ilyen körülmények között lehetetlen, és nem fog vállalkozó akadni a feladat vállalására. Ennek ellenére is a vasútvonal terve az országgyűlés végére, 1844-re odáig jutott, hogy az országgyűlés felhatalmazta a helytartótanácsot: hirdessen versenytárgyalást egy vukovár-fiumei vasútvonal 3–5 százalékos kamatbiztosítás mellett történő megépítésére. A főrendi javaslatot – mely a remélt sikertelenség: vállalkozók nem jelentkezése esetére a következő országgyűlés által a kormánytól a vonal államvasútként való megépítésének kérését ajánlotta – a rendek elvetették: amellett, hogy eleve nem hittek az államvasút sikerében, nem kívántak a kormánynak befolyást biztosítani e területen. Jóllehet a kormánynak a terv nem tetszett, a nádor kötelességszerűen meghirdette a lehetőséget, Három hazai társaság is jelentkezett, sőt a külföld is érdeklődni látszott; Széchenyi is, ekkor már a Közlekedési Bizottmány elnökeként, jóindulatot mutatott. Kossuth energiájának sikerült a három társaságot végül is egyesülésre bírnia, s 1846 végéig mintegy 8 és fél milliót le is jegyeztetnie. A vállalkozás műszaki előkészítése azonban még 1847 végén is csak a kezdeteknél tartott.

Kossuth és az ellenzék e késésért a felelősséget Széchenyire igyekezett áthárítani, aki az Építési Igazgatóság az előkészítő munkákra átengedett megfelelő műszaki szakemberét, a Tisza-szabályozás elsőbbségére hivatkozva, most visszavonta a vasút építkezésétől. Valójában Széchenyinek az egész vukovári tervezet nem tetszett, s nemcsak az ellenzék ez ügyben játszott szerepe miatt. A Vukovárból kiinduló tengeri kapcsolat ugyanis a Duna és a Tisza völgye egész vízen szállítható terményexportját a horvát határon összpontosította volna. Széchenyi ezzel szemben most egy pest-fiumei vonal mellett szállt síkra, mely erősítené Pestnek, s az itteni kereskedelemnek egy egységes országos piac megteremtése szempontjából döntő fontosságú központi helyzetét. Ebbe a vonalba csatlakozva a Dráva partján Légrádon át Mohácsig, illetve a Nagykanizsán át Sopronig menő javasolt leágazások a hazai gazdaságnak sokkal nagyobb perspektívákat ígértek, mint a vukovári megoldás. Olyan szempontok ezek, melyek realitását nem lehet tagadni – éppen az ország az ellenzék által is annyira igényelt gazdasági önállóságának szempontjából nem –, s melyeknek súlyát és visszhangját csak erősíthette az a körülmény, hogy – mint Széchenyi sietett is hangsúlyozni – a vukovári vonal végig horvát területen vezetve, a belőle származó hasznot elsősorban nem a magyar etnikumnak biztosítaná.

Arató Endre

Megegyezési kísérletek a magyar és a horvát nemzeti mozgalmak között

1845 októberében pedig Kossuth Fiumében tárgyalt Ambroz Vraniczanyval, a Horvát Nemzeti Párt egyik vezetőjével, akit arról igyekezett meggyőzni, hogy a kormánnyal szemben a Horvát Nemzeti Párt és a magyar ellenzék összefogása szükséges.

Vörös Károly

Az országgyűlés második szakasza

A vukovár-fiumei vasút megvalósításának ügye látszólag biztos volt, hiszen támogatása 47 megye utasításában szerepelt. Az alsótábla január 11-én már bizottságot is kiküldött (tagjai között Széchenyivel) a vasúttársasággal történő alkudozásra, s a vonalvezetést, úgy látszik, kénytelen-kelletlen már a kormány is tudomásul vette. De a terv ellen most – teljesen váratlanul – maga Széchenyi lépett sorompóba Kovács Lajosnak az ő intenciói alapján készített és neve alatt február 1-én közzétett nagyszabású tervével, mely egy teljesen Pest-Budára központosított fő vonalakból álló (s ilyenként tetszés szerint továbbfejleszthető) hálózat fonalait feszítette rá Magyarország térképére. A bizottság ennek ismeretében megindult tárgyalásainak eredménye alapján február végére bizonyosnak látszott, hogy Széchenyi koncepciója – mely mögött ott állt Pest kereskedő polgársága is – országgyűlési tárgyalásra kerülve a Kossuth által éveken át szenvedélyesen védett vukovári vasútterv teljes vereségét fogja eredményezni, a mérsékelt liberálisok Kossuth háttérbe szorítását célzó régi szívós törekvésének megfelelően. Amit ugyanis a nagy kérdésekben nem tudtak elérni, az ebben a – minden fontossága ellenére is az adott helyzetben önmagában már csak másodrendű – kérdésben most hirtelen elérhetőnek látszott. Nem a vasút, Kossuth presztízse és vele az egész reform jövője körül indult meg tehát a játék, Kossuthra annál veszélyesebben, mert a tervezett vasúthoz kapcsolódó személyes anyagi érdekeit ebben a játékban – úgy látszott – jól ki lehetett használni ellene.

Spira György

Az udvar közvetlen felkészülése a Magyarország elleni támadásra

E hajthatatlan álláspont rögzítése után pedig augusztus 31-én már meg is indult az összpontosított roham: Jellačić csapatai ezen a napon benyomultak Fiuméba, és a Magyar Tengermelléket Horvátországhoz csatolták; Bechtold altábornagy, akinek a feladata nyilván az volt, hogy evvel egyidejűleg teljes fejetlenséget idézzen elő a délvidéki sereg soraiban, ugyanezen a napon váratlanul lemondott a sereg parancsnokságáról; az uralkodó pedig, akinek az a szerep jutott, hogy „erkölcsileg” fedezze a támadást, úgyszintén ezen a napon útnak indította a nádor címére az osztrák kormány 27-i emlékiratát, kísérőlevelében tudatva, hogy maradéktalanul osztja az emlékiratban foglaltakat, s ezért jónak látná, ha a magyar kormány a pragmatica sanctio érvényének helyreállítása érdekében kezdendő újólagos tárgyalásokra mielőbb elküldené hozzá képviselőit.

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország közigazgatási beosztása, 1854-1860
Magyarországtól nemcsak a külön „koronaországnak” tekintett Horvátországot és Szlavóniát (a Muraközzel s Fiuméval együtt), illetve Erdélyt a hozzácsatolt Partiummal egyetemben, valamint a határőrvidékeket különítették el, hanem a Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó megyékből, meg Szerém megye két járásából „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” elnevezéssel egy 1849 novemberében kiadott császári „nyílt parancs” rendelkezésének megfelelően formált új tartományt is.

Az iparszabadság kérdése

1850 tavaszán került sor birodalomszerte a kereskedelmi- és iparkamarák felállítására. Magyarországon öt kamarát szerveztek. Négy közülük kerületi székhelyre került, az ötödik – gazdaságpolitikai meggondolásokból – Nagyvárad helyett Debrecenbe. Erdélyben Kolozsvár és Brassó, a Bánságban Temesvár, Horvátországban pedig Zágráb, Eszék és Fiume lett kamarai székhely.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Azzal pedig, hogy a magyar hálózatot az ugyancsak őket uraló birodalmi vasútrendszer függvényévé tették, kettős céljuk volt. Egyfelől a szállításból eredő közvetlen haszon biztosítása, másfelől a lajtántúli nagypolgárság azon törekvésének szolgálata, hogy a vasúthálózat is a birodalmi piac egységesítését mozdítsa elő a magyarországi agrártermékek és nyersanyagok, valamint a lajtántúli iparcikkek cseréjének fokozása révén. Ezért is kapcsolták például a Horvátországon átvezető fiumei vasút hazai tervének elvetésével a tengernek tartó magyarországi vonalakat a triesztihez. Ezért nem jutott pénzügyi támogatás azoknak a Pest-vidéki ipar fejlesztése szempontjából jelentős vasúti terveknek, amelyek a hazai tulajdonban álló salgótarjáni bányavidéket kívánták összekapcsolni az ország központjával. Noha 1848-ban a magyar országgyűlés „szentesített” törvénnyel utasította a kormányt, „hogy Budapesttől mint a haza szívétől a határszélekig irányzandó 6 új vaspályavonalakat… tervezzen”,[18] s a fiumei vonal építését tüstént kezdesse meg, majd sürgető feladatként iktatta újabb (az uralkodó által már nem szentesített) törvénybe, hogy Pestről Kolozsváron és a Székelyföldön át az Ojtozi-szorosig vasút építendő, az önkényuralom közel két évtizede kevésnek bizonyult Magyarország és Erdély vasúti összeköttetésének a megteremtésére.

Az átalakuló polgárság

A tengermellék élénkebb áruforgalma és a kikötőváros fejlődő ipara elsősorban Fiume olasz polgárainak vagyonosodását mozdította elő.

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

A Habsburg-hatalom megosztó törekvéseinek fontos szerepük volt abban, hogy a horvátoknak nem sikerült biztosítaniok Dalmácia tényleges képviseltetését a zágrábi országgyűlésen, a határőrvidéki képviselők pedig csak késve és korlátozottan kapcsolódhattak be a tárgyalásokba. Fiume olasz polgárai viszont Magyarországhoz tartozásuk hangsúlyozásául maguk tagadták meg képviseltetésüket.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

Kossuth – nem kevéssé a tisztázást sürgető Irányi javaslatára – ismételten összefoglalta a korábbi üzeneteikben az alkotmányjavaslatot is sokban kiegészítő, a nemzetiségek vezető politikusaival folytatandó konkrét tárgyalásokon előterjesztendő, és megegyezés esetén parlamentárisan jóváhagyandó magyar ajánlatra vonatkozó indítványaikat: Horvátországnak önrendelkezési jogot, az elszakadást is beleértve, a Muraköz és Fiume hovatartozásának eldöntését népszavazás útján; Erdély esetében – a hajdani TelekiKlapka-javaslat általa is támogatott változataként – a Habsburg-fennhatóság kiküszöbölése után népszavazás révén való meghatározását annak, hogy felújítsák-e az uniót, vagy kerüljön Erdély autonóm területként társországi kapcsolatba Magyarországgal; egyébként a nyelvhasználat és a politikai szervezkedés szabadságának messzemenő biztosítását, a megyehatárok legalábbis részleges egyeztetését az etnikaiakkal, a határőrvidéki és az erdélyi községek határában fekvő kincstári földek ingyenes átengedését a parasztságnak stb.

Az új országgyűlés

Az új horvát országgyűlés többsége fenntartotta azt az 1861-ben elődje által ünnepélyesen törvénybe iktatott határozatot, hogy „a kölcsönös előny és szükségesség tekintetbe vételével Magyarországgal… szorosb közjogi összeköttetésbe lépni hajlandó, mihelyt Magyarország részéről… függetlensége és önkormányzata, valamint… tényleges és reménybeli területe is törvényesen elismertetni fog”.[19] Ez utóbbi kitétel a Dalmáciára és a horvát határőrvidékre formálton kívül a Fiume és a Muraköz iránti horvát területi igényeket is jelezte. Mindkét országgyűlés küldöttséget bízott meg a nézetkülönbségeket áthidaló tárgyalások lefolytatására, ezek azonban nem tudtak megállapodni. A magyar tárgyalófelek nemcsak a Fiuméra és a Muraközre formált horvát igényeket hárították el, hanem ahhoz is ragaszkodtak, hogy a zágrábi országgyűlés képviseltesse magát a pesti országgyűlésen, elismerve annak illetékességét a horvát belső önkormányzat körén kívül eső törvényhozási ügyekben, s a horvátok fogadják el a végrehajtó hatalom kormányszintű gyakorlásának közösségét is.

Kolossa Tibor

A horvát kiegyezés

A horvát országgyűlés hajlandó volt az államjogi kapcsolat megújítására. A többségét alkotó nemzeti liberális párt a horvát országgyűlés 1861:XLII. törvénycikke alapján állt. E törvény a múltra nézve Magyarország és Horvátország között csak a személyi unió kapcsolatát ismerte el jogszerűnek, de kinyilvánította, hogy „kész a közös érdekeknek és szükségleteknek megfelelően Magyarországgal még szorosabb állami kapcsolatba lépni”,[20] ha magyar részről elismerik Horvátország függetlenségét és önállóságát, valamint területi igényeit (Fiume, Muraköz, határőrvidék, Dalmácia). A horvát országgyűlés kisebbsége, az egykori „magyarón” párt utóda, a túlnyomórészt nagybirtokosokból álló unionista párt viszont a régi közjogi kapcsolatot kívánta felújítani korszerűsített formában.

A horvát és a magyar országgyűlés küldöttségei 1866 tavaszán tárgyalásokat folytattak, de eredménytelenül. A magyar küldöttek a pragmatica sanctióra hivatkozva elutasították a horvát 1861:XLII. törvénycikk perszonáluniós alapelvének elfogadását. Az 1848 előtti reálunió helyreállítását kívántak, de hajlandók voltak szélesebb önkormányzatot adni; Fiume és a Muraköz átengedéséről azonban a magyar küldöttség hallani sem akart.

A tárgyalások kudarca után a horvát országgyűlés 1866. decemberi feliratában a Monarchia föderatív átalakítása mellett foglalt állást, kijelentette, hogy Magyarországtól függetlenül, önállóan kívánja rendezni viszonyát a Monarchia többi országával. A kiegyezés megkötésének előestéjén azonban Bécs elutasította a szábor feliratát és küldöttségét. A horvát kérdést már alárendelték a magyarokkal való kiegyezésnek, Magyarország belső ügyének tekintették. Az 1867. április 1-i minisztertanácsban az uralkodó elfogadta Andrássy javaslatait a horvát kérdés rendezésére.

A magyar országgyűlés meghívta a szábor küldötteit a koronázásra, és ígéretet tett a lehető legszélesebb önkormányzat megadására. A szábor újabb feliratában ragaszkodott Horvátország önállóságának és területi igényeinek az 1861:XLII. törvénycikk értelmében való elismeréséhez, sőt ennek a koronázási diplomába való beiktatását is követelte, ugyanakkor nem ismerte el az osztrák–magyar kiegyezést mindaddig, amíg a szábor is el nem fogadja. Erre az uralkodó május 25-én feloszlatta a szábort, és a koronázás a horvát országgyűlés küldötteinek részvétele nélkül folyt le.

Az Andrássy-kormány javaslatára 1867 júniusában az uralkodó báró Levin Rauch unionista nagybirtokost báni helytartóvá nevezte ki azzal a megbízással, hogy letörje a nemzeti ellenállást és keresztülvigye a kiegyezés megkötését. Rauch a nemzeti pártot támogató tisztviselők helyére saját embereit ültette, a nemzeti párti sajtót betiltotta. Erőszakkal, csellel és megvesztegetéssel sikerült az 1867. decemberi választásokon az unionista nagybirtokosok pártját győzelemre segítenie. Az unionista többségű szábor elküldte megbízottait Pestre, és a két küldöttség 1868 tavaszán tartott tárgyalásain a horvát állami függetlenség, a perszonálunió álláspontját feladva, a horvát küldöttség lényegében elfogadta a magyar kormány kiegyezési feltételeit.

A horvát–magyar közjogi egyezmény (1868: XXX. tc.) leszögezte, hogy Magyarország és Horvátország „egy és ugyanazon állami közösséget”[21] képez mind a Monarchia többi országa, mind más külországok felé. Horvátország utólag elismerte az osztrák–magyar kiegyezési törvényeket, azzal a kikötéssel, hogy a jövőben hasonló törvényeket csak Horvátország hozzájárulásával hozzanak. Az államközösségen belül Horvátország „külön territóriummal bíró politikai nemzet, s belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír”.[22] Az önkormányzat körét a törvény a beligazgatási, vallási és közoktatási ügyekre, valamint az igazságügyre kiterjedőleg határozta meg. Az önkormányzat körébe tartozó törvényhozás a zágrábi szábort illette, a végrehajtó hatalmat az „autonóm országos kormányzat” gyakorolta, élén a horvát országgyűlésnek felelős bánnal. Az autonóm kormány azonban nem volt a horvát szábornak felelős parlamenti kormány. A bánt a magyar miniszterelnök ajánlására és ellenjegyzése mellett az uralkodó nevezte ki. A kormányzat a három autonóm ügykörnek megfelelő három osztályfőnökből állt. A törvény kimondta, hogy Horvátország egész területén mind az autonóm szerveknek, mind a közös kormány közegeinek hivatalos nyelve a horvát; sőt a budapesti közös minisztérium köteles rendeleteit horvát nyelven is kiadni, horvátországi felterjesztéseket és beadványokat horvát nyelven elfogadni és azokra horvátul válaszolni.

Az autonómia körébe nem eső ügyek: az újoncmegajánlás, a védrendszer, az országos pénzügy, az összes gazdasági ágazat és az udvartartás költségei közös ügyeket képeztek a két ország között. A közös ügyekben a törvényhozási jog a pesti „közös” országgyűlést illette. A pesti országgyűlésbe Horvátország 29 – később a határőrvidék polgárosítása után 40 –, a főrendiházba 2 képviselőt küldött, akiknek joguk volt horvát nyelven felszólalni. A delegációban 4 horvát képviselőt és 1 horvát főrendet illetett meg hely, s itt is használhatták a horvát nyelvet.

A közös ügyekben a végrehajtó hatalmat a Budapesten székelő központi kormány gyakorolta saját közegei által. A központi kormányban egy tárca nélküli horvát–szlavón–dalmát miniszter foglalt helyet. A Horvátországra is kiterjedő hatáskörrel bíró minisztériumokban (földművelés-, ipar- és kereskedelemügy, közmunka- és közlekedésügy, pénzügy és honvédelem) horvát osztályokat kellett felállítani. Ezekben, valamint a közös minisztériumok horvátországi közegeiben a törvény előírásai szerint, „amennyire csak lehet”, horvát „honfikat” kell alkalmazni. A később tízévenként megújított pénzügyi egyezmény elvben kimondta, hogy Horvátország adóképessége arányában köteles a Magyarországgal közös ügyek költségeihez hozzájárulni. A hozzájárulási arányt 6,4%-ban határozták meg. Ez azonban a gyakorlatban kivihetetlen volt; az előbbi kvóta kifizetése után a fejletlen és szegény Horvátországnak az autonómia kiadásaira jóformán semmi sem maradt volna. Ezért Horvátország bevételei 45, majd 44%-át megtarthatta az önkormányzat szükségleteinek fedezésére, a többit pedig a közös költségekre adta.

Az egyezmény elismerte Horvátország területi igényét a horvát–szlavón határőrvidékre, valamint Dalmáciára. Nem jött létre azonban megegyezés Fiume kérdésében, mert Fiuméről még az unionisták sem voltak hajlandók lemondani. A fiumei olasz polgárság meg akarta tartani régi kiváltságos jogállását, nyelvi és közigazgatási autonómiáját a magyar kormány fennhatósága alatt. Ez kedvezett a magyar kormány terveinek, mely Fiumét a magyar tengeri kereskedelem bázisának szánta. A magyar kormány már 1867-ben királyi biztost állított a város élére. 1869-ben újabb tárgyalásokon próbáltak megegyezésre jutni, de sikertelenül. Erre 1870-ben létrehozták az úgynevezett fiumei provizóriumot, mely a dualizmus egész tartama alatt fennállott. Fiume vármegyét Buccari város kiváltságos kerületével együtt Horvátországhoz csatolták, maga Fiume városa viszont „a magyar koronához csatolt külön testként” a magyar kormány fennhatósága alá tartozó fiumei kormányzó igazgatása alá került.

Katus László

Gazdaságpolitika

A gazdasági érdekképviseleti testületek közül hivatalos és kötelező jellegűek voltak az 1850-ben felállított kereskedelmi és iparkamarák, amelyek működését 1868-ban külön törvény szabályozta. Számuk ekkor 8 volt, s ez 1891-ig 16-ra emelkedett (ezeken kívül 1 kamara működött Fiuméban, s 3 Horvátországban).

Liberalizmus és állami gazdaságfejlesztés

Az állam tehát elsősorban azokat a nagy összegű és lassan megtérülő infrastrukturális beruházásokat (vasútépítés, folyószabályozás, út- és hídépítés, fiumei kikötő fejlesztése) vállalta magára, amelyek – különösen egy tőkeszegény országban – meghaladták a magánvállalkozás lehetőségeit.

A közös vámterület

A Monarchia egyes határmenti körzetei, elsősorban tengeri kikötői egy ideig kívül maradtak a közös vámterületen, s úgynevezett vámkülzeteket, illetve szabad kikötőket képeztek. Dalmácia és Isztria, valamint a horvát tengerpart kisebb kikötői és a galíciai Brody körzete 1880-tól, Trieszt és Fiume szabad kikötők pedig 1890-től csatlakoztak a közös vámterülethez, s 1880-tól vált annak részévé az okkupált Bosznia és Hercegovina is.

A szállítás forradalma

Az új kormány vasútpolitikai terve – amelyet Mikó Imre közlekedés- és közmunkaügyi miniszter dolgozott ki 1867-ben – visszatért Széchenyi és az 1862-es OMGE-emlékirat koncepciójához: Budapestet kívánta a vasúthálózat központjává tenni, s a nyugati összeköttetés mellett kívánatosnak tartotta a Fiume, Galícia és a Balkán felé vezető vonalak megépítését. A fő cél, hogy hazánk minél rövidebb idő alatt minél több vasúttal bírjon, s hogy a vasutak minél olcsóbbak legyenek. A kiegyezés után kibontakozó nagy vasútépítési láz e cél első felét megvalósította, a vasúti szállítás drágasága miatt azonban még sokáig hangzottak el panaszok.

1867 és 1873 között 4100 km új vasútvonal épült, évi átlagban 585 km, s ténylegesen mintegy 400 millió forintot, évente átlagosan 55 milliót fektettek a vasutakba. „Minden vidék vasutak megteremtésétől várta jövendőjét, és minden vasúti vonal számára akadt országgyűlési képviselő, ki múlhatlanul szükséges voltat és sürgős kiépítését kész volt kifejteni… A vasutak annyira szívéhez voltak nőve a honatyáknak, hogy testvéri egyetértést, teli házat csak új vasút tudott csinálni.”[23] 1868 és 1871 között 12 magánvállalkozásban épülő vasutat engedélyezett az országgyűlés, valamennyinél államilag garantálva a beruházott tőke 5–6%-os profitját. Ez a gyakorlatban általában 30–40 ezer forint állami kamatbiztosítást jelentett mérföldenként. Az állami kamatbiztosítással támogatott magánvállalkozási rendszer azonban hamarosan vegyes rendszerré alakult át. Az állam 1867-ben átvette a csődbe jutott északi vasutat, üzembe helyezte annak már elkészült PestHatvanSalgótarján vonalát, majd tovább építette Losoncon és Zólyomon at Ruttkáig. A 85 milliós vasúti kölcsönből az állam építette ki a HatvanMiskolc és a ZákányFiume vonalat, valamint a gömöri és borsodi iparvidékek vasúti összeköttetését is.

A kamatbiztosítási rendszer számos visszaélésre nyújtott lehetőséget, s a kiegyezés utáni években az egész ország hangos volt a különböző vasúti panamák emlegetésétől. Mivel a profitot az állam csekély forgalom és rossz üzletvezetés esetén is garantálta, a vasútépítés kockázat nélküli biztos hasznot jelentő vállalkozás volt, amelyen minél többen igyekeztek meggazdagodni. Még el sem kezdődött a vasútvonal építése, de a vállalkozásban részt vevő hazai és külföldi tőkések és az engedélyt kijáró politikusok mar milliókat kerestek. Az engedélyokiratok többször gazdát cseréltek, a részvényeket kibocsátó bankok és a vállalkozók árfolyamspekulációi révén hatalmas alapítási hasznot vágtak zsebre, ehhez járultak a különböző jutalékok és időközi kamatok. Mivel az állam nem biztosított magának megfelelő ellenőrzési és felügyeleti jogot sem a vasútépítés, sem a vállalat gazdálkodása és üzleti politikája felett, a vállalkozók igyekeztek minél nagyobb építési költségeket kimutatni, hogy nagyobb kamatgaranciát kapjanak, s különböző címeken állandóan előlegekért és segélyekért ostromolták az államot. A vasútépítéssel kapcsolatos visszaéléseknek, panamáknak, üzérkedési lehetőségeknek valóságos mintapéldája volt a Keleti Vasút építése.

Az 1873-as válság véget vetett a vasútépítési láznak is. A következő 8 évben mindössze 954 km új vasútvonalat adtak át a forgalomnak. Csak a 80-as években lendült fel ismét a vasútépítés: 1882 és 1890 között több mint 4000 km új vonal épült, évente átlagosan 450 km. A magánvállalkozók mellett ekkor már egyre nagyobb szerepet vállalt az állam is a vasútépítésben. Egyrészt maga épített ki oly fontos vonalakat, mint a BudapestSzabadkaZimonyBelgrád (SzabadkaBaja szárnyvonallal), amely létrehozza a vasúti összeköttetést a Balkánnal (Szófia, Szaloniki, Konstantinápoly), vagy a BudapestKomárom vonal és a határőrvidéki kelet-nyugati irányú vonal; másrészt kedvezményekkel és szubvencióval támogatta az egyes vidékek helyi forgalmi igényeinek kielégítésére hivatott, gyengébb felépítményű, kisebb teljesítményű, s ennek következtében a fővasutaknál lényegesen olcsóbb úgynevezett helyiérdekű vasutak építését. Az 1880-as években vált uralkodóvá az államvasúti rendszer. Miután az állam hasztalan igyekezett kamatbiztosítással, segélyekkel és előlegekkel, kiegészítő beruházásokkal növelni a veszteséges magánvasutak teljesítőképességét és rentabilitását, kénytelen volt áttérni az államosítás politikájára. Először a legsúlyosabb anyagi helyzetben levő vállalatokat vette át. 1876-ban a Keleti Vasutat (NagyváradKolozsvárBrassó), 1879-ben pedig a Vágvölgyi Vasutat. A vasútállamosításokat azonban általánosabb gazdasági és vasútpolitikai szempontok is sürgették. A különböző magánvállalatok elsősorban minél nagyobb profitra törekedtek, s az ország gazdasági érdekeit figyelmen kívül hagyó tarifapolitikájukkal nehezítették az áruforgalom fejlődését. A magas vasúti szállítási díjtételek különösen az agrárválság idején csökkentették a magyar mezőgazdasági termékek versenyképességét. Az államvasutak egyes vonalai be voltak ékelve a magánvonalak közé, nem képeztek összefüggő rendszert, így a kormány nem tudta elég hatékonyan befolyásolni, irányítani a vasutak forgalmi és tarifapolitikáját. Az államosítás pénzügyi szempontból is előnyös volt: megszűntek a kamatbiztosítási terhek, az egységes üzletvezetés pedig növelte a vasutak jövedelmezőségét.

Míg eleinte inkább a csőd szélén álló magántársaságok szanálása és a hálózat szükséges kiegészítése, összefüggővé tétele céljából került sor állami megváltásra, addig az 1880-as években a vasútállamosítás egyre inkább egy átfogóbb és tervszerűbb állami gazdaságpolitikai koncepció szerves részévé vált. Ez a tervszerű vasútpolitikai koncepció főleg Baross Gábor államtitkársága (1883–86), majd minisztersége (1886–92) idején érvényesült: belső átszervezés, államosítások és új tarifarendszer bevezetése révén ő fejlesztette hatalmas, egységes és jól jövedelmező közüzemmé a Magyar Államvasutakat. A 80-as években egymás után került sor a nagy magánvasutak állami megváltására: 1880-ban a Tiszai Vasút, 1884-ben az Erdélyi és a Duna-drávai vasút, 1885-ben az Alföld-fiumei vasút került az állam tulajdonába. 1882-ben a leghatalmasabb és legjobban felszerelt magánvasutat, a MÁV legerősebb versenytársát, az Osztrák Államvasúttársaságot sikerült rákényszeríteni arra, hogy dualisztikus alapon szerveződjék át – külön budapesti igazgatósággal – s üzleti és tarifapolitikájában jobban alkalmazkodjék a magyar gazdaság érdekeihez. Négy évi átmeneti szünet után, 1889 és 1891 között került sor a vasútállamosítás utolsó nagy hullámára: a Magyar-Gácsországi, a Magyar Nyugati, a budapest-pécsi, a Magyar Északkeleti Vasút és végül az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság magyarországi vonalainak megváltására. Ezzel az államvasutak vonalainak hossza elérte a 7500 km-t. Az egész vasúthálózat 61,5%-a, a fővasutak 84%-a az állam tulajdonába került, s az államvasutak kezelésében állott a helyiérdekű vasútvonalak 88%-a is. Ezentúl maradéktalanul érvényesülhetett az állam meghatározó és irányító befolyása a vasútpolitikában. A vasútállamosítás nemcsak a szállítás hatékonyabbá és olcsóbbá tételét eredményezte, nemcsak az állami gazdaságfejlesztő politika céljait mozdította elő, hanem az államvasutak növekvő jövedelmei fontos szerepet játszottak az államháztartás egyensúlyának helyreállításában is. A magánvasutak megváltásával az állam több mint 300 millió forint adósságot vállalt, az államvasutak tiszta jövedelme azonban jóval meghaladta az adósságokból származó terheket.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A magyarországi vasúthálózat növekedése (1846–1917)
A kiegyezéstől 1890-ig több mint 9000 km vasutat építettek Magyarországon és Horvátországban, a vasútvonalak hossza 2160 km-ről 11 246 km-re emelkedett, a vasutakba fektetett tőke pedig 193 millió forintról 915 millióra. A vasúthálózat fejlődése nálunk gyorsabb ütemű volt, mint a Monarchia másik felében vagy világviszonylatban, ennek következtében vasútsűrűség tekintetében kezdtünk felzárkózni a nyugat- és közép-európai országokhoz.
A vasútsűrűség mutatói Európában (1894–1895)
Ország 1000 km2-re 100 ezer lakosra
jutó vasút km
Anglia 107 85,7
Franciaország 77 107,5
Belgium 188 87,4
Németország 87 89,8
Svájc 84 116,4
Olaszország 52 48,1
Ausztria 59 71,1
Magyarország 43 76,8
Spanyolország 24 70,3
Portugália 25 45,8
Oroszország 7 34,8
Románia 20 48,2
Bulgária 9 25,3
Szerbia 11 23,3
Dánia 58 102,6
Svédország és Norvégia 14 160,2

A vasút – a hitelrendszer mellett – a gazdaság legdinamikusabb szektora volt: a vonalak hossza évente átlagosan 7 %-kal, a szállítási teljesítmény pedig 10,5%-kal növekedett. A teljesítmény, a forgalom növekedése azonban még így sem tartott lépést az igényekkel. Gördülőanyaggal való ellátottság, a forgalom sűrűsége és a teljesítmény intenzitása tekintetében a magyar vasutak erősen elmaradtak az európai átlag mögött.

A vasútépítés és a vasúthálózat növekedése sokféleképpen ösztönözte a gazdasági fejlődést. Vasutakba évente átlagosan 30 millió forintot ruháztak be, s a vasútépítéseken rendszeresen a munkások tízezrei dolgoztak. A vasutak lehetővé tették a súlyos tömegáruk (gabona, szén, fa, építőanyagok, ércek, vas stb.) nagy mennyiségének egyre olcsóbb szállítását, fűtőanyag-szükségletükkel ösztönözték a szénbányászat fejlődését, beruházási javak iránti keresletükkel pedig egy sor iparág számára biztosítottak dinamikus belső piacot (vas- és acélgyártás, gépgyártás, építőanyag-ipar). A vasút tette lehetővé az egységes belső piac kialakulását, s kapcsolt össze bennünket a tőkés világgazdasággal. A vasút nyomán az ország minden részébe behatoltak a tőkés piaci és termelési viszonyok, a korszerű technika és életforma elemei, felbomlasztva a gazdaság hagyományos formáit.

A kiegyezés utáni években épült vasútvonalak sínszükségletét 80%-ban külföldről szerezték be, a 90-es évek elején azonban már a hazai vasművek gyártották az összes lefektetésre kerülő síneket. Ekkoriban már a mozdonyok és a vasúti kocsik jelentős része is a hazai gépgyárakból került ki. Hazánkban 1873-ban készítették az első gőzmozdonyokat, Resicán az Osztrák Államvasúttársaság, Budapesten pedig az államvasutak gépgyárában. A budapesti MÁV Gépgyár 1890-ig mintegy 300 mozdonyt gyártott, s lépést tartott a mozdonytechnika világszintű fejlődésével. Az első magyar vagongyár 1868-ban kezdte meg működését, s később a Ganz tulajdonába került. Ez a gyár 1890-ig mintegy 25 ezer vasúti kocsit készített. A vassíneket a 70-es évektől kezdve fokozatosan kiszorították az acélsínek, amelyek lehetővé tették a tengelynyomás, a terhelés és a sebesség jelentős növelését. 1896-ban már a sínek 84%-a volt acélsín.

Szorosan kapcsolódott a vasútépítéshez a hídépítés fejlődése. Eleinte a nagyobb hidak is faszerkezettel készültek (például az első szolnoki Tisza-híd). Az első nagyobb vasszerkezetű híd – a budapesti Lánchíd után – az 1857–58-ban épült szegedi vasúti híd volt, ezt követte 1870-ben az algyői Tisza-híd, majd Budapesten a Margit-híd (1872–76) és a déli összekötő vasúti híd (1876–77). A 80-as években a Dunán 2 (Pozsony és Újvidék), a Tiszán pedig 8 vasszerkezetű híd épült. E hidak vasszerkezete már hazai gyárakban (a budapesti MÁV Gépgyárban, a Schlick gyárban, a resicai vas- és gépgyárban) készült, tervezőik és kivitelezőik kezdetben külföldi, főleg francia mérnökök és cégek voltak, a 80 as évek második felében azonban már kiváló hazai tervező és hídépítő műszaki gárda működött közre mind a vasúti, mind a közúti hidak építésében.

A vasút forradalmasította a szállítást, s háttérbe szorította annak korábban uralkodó formáit és eszközeit. A belvízi hajózás szállítási teljesítménye csak 2,5%-kal növekedett évente. 1867-ben az áruszállítás 34%-át bonyolította le a folyami hajózás, 1890-ben pedig már 23%-át. Bár kisebb magyar hajózási vállalatok is alakultak, a folyami hajózásban tovább tartott a Bécsben székelő Dunagőzhajózási Társaság egyeduralma: e társaság kezében volt a belvízi áruszállítás háromnegyed része.

A kiegyezés után ismét szorosabban hazánkhoz kapcsolódó Fiumét kormányaink Magyarország tengeri kapujává kívánták fejleszteni, azért nagy fontosságot tulajdonítottak a tengeri hajózás korszerű átalakításának. A kiegyezés körüli években Fiume az Osztrák–Magyar Monarchia hagyományos típusú tengeri hajózásának központja: kikötőjében 1871-ben 165 hosszú járatú nagy vitorlás volt regisztrálva 79 ezer tonna űrtartalommal. Ezek a vitorlások rendszeres járatokat bonyolítottak le nemcsak az Adrián, hanem a Földközi- és a Fekete-tengeren is. A 60-as és 70-es évek fordulóján a vitorlás hajózás utolsó virágkorát élte, s még teljes kapacitással működtek Fiume híres hajóépítő üzemei: 1867 és 1869 között évente 24, egyenként 500 tonnás hosszú járatú vitorlás épült. A 70-es években elsorvadt Fiume vitorláshajó-építő ipara, s lassan fogyott a nagy vitorlások száma is: 1890-ben már csak 71-et tartottak nyilván 39 ezer tonna űrtartalommal. A gőzhajópark fejlődése azonban nem tudott lépést tartani a vitorlások hanyatlásával, így a horvát–magyar kereskedelmi flotta 83 ezer tonnáról 55 ezer tonnára esett vissza. 1871-ben még csak egy gőzöse volt a flottának, 1891-ben már 40, de mindössze 13 ezer tonna űrtartalommal.

A magyar kormány a 70-es évek második felében angol hajózási vállalatokkal kötött megállapodást Fiume hajóforgalmának lebonyolítására, majd 1882-ben angol, francia és osztrák tőkések és a Kereskedelmi Bank közreműködésével, 2,5 millió forint alaptőkével megalakult az Adria Magyar Tengerhajózási Rt., amely a magyar kormánytól szubvencióban részesült, s ennek fejében rendszeres járatokat létesített a nyugat-európai kikötőkbe.

A kormányzat a 70-es évektől kezdve jelentős beruházásokkal igyekezett Fiume kikötőjét korszerű berendezésekkel ellátni, hogy alkalmassá tegye arra a fontos szerepre, amelyet hazánk kivitelének közvetítésében szánt neki. Fiume forgalma gyors ütemben növekedett, különösen mióta 1873-ban létrejött vasúti összeköttetése Budapesttel. A kikötőben megfordult hajók száma 5 ezerről 11 ezerre, tonnatartalma 317 ezerről 1,7 millióra emelkedett 1876 és 1890 között. Még nagyobb arányú volt az áruforgalom növekedése: a tengeri úton történő kivitel mennyisége 1873 és 1890 között 52 ezer tonnáról 547 ezer tonnára, értéke 655 millió forintról 60 millióra emelkedett.

A könnyűipar

A román olajat feldolgozó kisebb erdélyi finomítók után 1882–84-ben létesült első két nagy teljesítményű kőolajfinomítónk: az egyik Fiuméban, a másik Budapesten. Teljesítményük az évtized végén már meghaladta az évi 80 ezer tonnát, s a finomított kőolaj egyik fontos kiviteli cikkünkké lett.

A demográfiai átalakulás

Magyarország lakosságának növekedése (1850–1890)
(Horvátország és Fiume nélkül)

Az urbanizáció meggyorsulása

Magyarország népességének megoszlása a községek nagysága szerint
(Fiume nélkül)
Községek nagysága Községek száma Lakosság (ezer) Növekedés (%) A lakosság megoszlása (%)
1869 1890 1869 1890 1869 1890
1000 lakos alatt 9518 8754 4499 4322 -3,3 33,2 28,6
1000–2000 lakossal 2400 2469 3286 3398 +3,3 24,2 22,4
2000–5000 lakossal 993 1156 2889 3395 +17,4 21,3 22,4
5000–10 000 lakossal 160 202 1080 1347 +24,7 8,0 8,9
10 000 lakos felett 79 105 1808 2672 +47,8 13,4 17,8
Összesen 13 170 12 686 13 561 15 133 +10,7 100,0 100,0

A 10 ezernél népesebb települések száma 1850 és 1890 között 53-ról 105-re nőtt, lakosságuk pedig 1,1 millióról 2,7 millióra, vagyis 2 és félszeresére. Ha az általános nemzetközi gyakorlat szerint az 5 ezer lakosnál népesebb településeket tekintjük városi jellegűeknek, akkor azt mondhatjuk, hogy az ilyen települések száma Magyarországon 1850 és 1890 között 177-ről 307-re növekedett, lakosságuk pedig 2 millióról 4 millióra. Az ország lakosságának 1850—ben 17,2%-a, 1890-ben pedig 26,7%-a élt az 5 ezernél népesebb városokban és községekben. Hogy a városi népességnek ez a megközelítése sem pontos, mutatja az a tény, hogy a Monarchia másik felében a lakosság kisebb része – 1890—ben csak 19,9%-a – lakott az 5 ezernél népesebb településeken, holott sok egyéb adatból nyilvánvaló, hogy Ausztria az urbanizáció magasabb fokán állott, mint Magyarország.

A városi és a vidéki népesség növekedése Magyarországon (1857–1890)
(Fiume nélkül)
Településtípus Lakosság (ezer) Növekedés %-ban
1857 1869 1880 1890 1857–1869 1869–1880 1880–1890 1857–1890
Budapest 187 271 361 492 44,8 33,2 36,4 163,2
24 törvényhatósági jogú város 601 696 752 839 15,7 8,1 11,5 39,5
106 rendezett tanácsú város 838 938 1000 1109 12,0 6,7 10,8 32,4
Városok együtt 1626 1904 2113 2440 17,1 11,0 15,5 50,0
5000-nélnépesebbközségek 914 1107 1278 1699 21,1 15,5 32,9 86,0
Városi jellegű települések összesen 2540 3011 3391 4139 18,6 12,6 22,0 63,0
Falvak 9584 10 542 10 337 10 995 10,0 -1,9 6,4 14,7
A lakosság megoszlása településtípusok szerint %-ban
Városok 13,4 14,0 15,4 16,1
5000-nél népesebb községek 7,5 8,2 9,3 11,2
Városi jellegű települések együtt 20,9 22,2 24,7 27,3
Falvak 79,1 77,8 75,3 72,7

Az etnikai erőviszonyok változásai

Magyarország polgári népességének anyanyelvi megoszlása
(Horvátország és Fiume nélkül)

A vallási megoszlás

Magyarország népességének vallási megoszlása (1890)
(Horvátország és Fiume nélkül)

Szász Zoltán

A közigazgatás korszerűsítése

A Tisza-féle megyereformok során – Budapest és Fiume kivételével – 71-ről 24-re csökkent a törvényhatósági jogú városok száma, míg a megyék számát 63-ban állapították meg.

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

A külföldre menő árukat ugyan zömében a vasút szállította, a nyugati forgalomban azonban növekvő szerepet szánt a kormány Fiume kikötőjének. A német vasutak prohibitív tarifája miatt is erre keresték a kerülőutat. A kormány tetemes összegeket áldozott a kikötő kiépítésére és a hajóforgalom fellendítésére. Kimélyítették a kikötő öblét, raktárakat és rakodóberendezéseket létesítettek, s már 1883-ban megkezdték az olajkikötő megépítését. Az ellenzék sokat támadta a kormányt az osztrák Lloyd hajózási vállalatnak nyújtott évi szubvencióért. Kevesebb kritikát váltott ki a LondonFiume járat évi támogatása, különösen amikor azt 1883-tól az Adria nevű magyar hajózási társaság kapta meg. A „magyar tengerpart” fejlesztésében azonban nem csak gazdasági szempontok érvényesültek. A reformkor hagyományaként tovább élt a tengeri kereskedelem országot gazdagító hite, de a velejáró „tengeri hatalom” kétes értékű illúziója is.

Katus László

Gazdasági és társadalmi fejlődés

A horvátlakta Muraköz 1860 óta ismét Magyarországhoz (Zala megyéhez) tartozott, s Fiumét sem csatolták vissza Horvátországhoz. Az ország nagyobb része katonai határőrvidéket alkotott, s közvetlenül a bécsi hadügyminisztérium kormányzata alatt állott. Nagyszámú horvát élt ezenkívül a Monarchia másik felében: Dalmáciában és Isztriában, s több tízezer Magyarország dunántúli megyéiben is. A kiegyezés elismerte Horvátország jogigényét a határőrvidékre és Dalmáciára. Az előbbit idővel sikerült is érvényesíteni, az utóbbit azonban nem.

Az uralkodó 1869. augusztus 19-i rendeletében jelentette be a katonai határőrvidék polgárosítását. A két varasdi ezredet, valamint Zengg, Sziszek, Belovar és Ivanić katonai községeket már 1871-ben polgári közigazgatás alá helyezték, a határőrvidék többi részének polgárosítása azonban még egy évtizedig elhúzódott. A határőrezredek helyén létesült kerületeket továbbra is a zágrábi főhadparancsnokság igazgatta, s csak 1881-ben kerültek végleg a horvát autonóm kormány hatáskörébe. Így alakult ki a horvát önkormányzat 1918-ig fennállott területe (43 ezer km2), amelyen 1869-ben 1,8 millió, 1890-ben 2,2 millió lakos élt.

A kiegyezést követő két évtizedben a horvát társadalom megoldatlan gazdasági és szociális problémákkal terhes, válságos átmeneti időszakot élt át. A hagyományos mezőgazdaság mozdulatlan tengerében csak itt-ott találkozunk a tőkés árutermelés elszórt kis szigeteivel: a kelet-szlavóniai nagybirtokokon, a hatalmas erdőségek fafeldolgozó üzemeiben, a tengermellék hajóépítő manufaktúráiban, Zágráb és Eszék malmaiban és kisebb gyáraiban. A kapitalista viszonyok megerősödésének és országos elterjedésének a sajátos történelmi fejlődésből eredő szociális és intézményes akadályai csak az 1880–90-es években hárultak el, s ekkoriban kezdtek kialakulni a rendszeres gazdasági növekedés előfeltételei.

Az egykorú népszámlálások adatai egy differenciálatlan és a polgárosodás kezdeti szakaszában levő agrártársadalmat tárnak elénk. 1890-ben mezőgazdaságból élt a lakosság 84,6%-a, az iparból, kereskedelemből és forgalomból élők arányszáma pedig csak 10,3% volt.

Az urbanizáció elmaradottságát mutatja, hogy a lakosságnak csak 7,2%-a élt a városokban, s 17%-a a 2000-nél népesebb településeken (Magyarországon 16,5, illetve 49%).

1880-ig Horvátországban mindössze 537 km vasútvonal épült (ennek is több mint a fele a BudapestFiume vonalra esett), s 56 hitelintézet működött 3 millió forint alaptőkével és 22 millió összforgalommal.

Hanák Péter

A közigazgatási reform kudarca

Június 23-án a fiumei 79. gyalogezred Ferenc József látogatását magyarellenes politikai tüntetésekre használta fel. A tisztikar a hadgyakorlat alkalmával megkoszorúzta Jellačić novidvori sírját. Szapáry szerette volna elsimítani a kínos affért, csakhogy a függetlenségi párt megszerezte a fiumei hatóságok hivatalos jelentését, amelyet egyébként a kormány félhivatalosa, a Nemzet – állítólag elnézésből – ugyancsak közölt. Ezután háborgó interpellációk a Házban, Ugron támadja a kormányt és az ezred tisztikarát, mire egy horvát kapitány párbajra hívja Ugront. A képviselőház és a közvélemény ebben a képviselői immunitás, a parlamenti szólásszabadság megsértését, a hadsereg illetéktelen, provokatív beavatkozását látja: ismét fellobog a hadseregellenes nemzeti ellenszenv. Most már Szapáry is az ezred Fiuméből való elhelyezését követeli, aztán megbüntetését, majd csak megrovását kéri, eredménytelenül. Sőt, a helyőrségparancsnok megdicséri a 79. gyalogezred tisztikarát a császár és a haza hű szolgálatáért, ami újabb felháborodást kavar fel a hazát másként értelmező magyar közvéleményben.

Katus László

A munkaerő

A tengeri kereskedelem és a hajózás számára képzett szakembereket a fiumei Tengerészeti Akadémia.

Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

A vidéki városok közül Pozsony, Temesvár, Fiume, Győr, Arad, Pécs és Nagyvárad haladtak leginkább előre az iparosodásban.

Az egyes iparágak fejlődése

A Ganz–Danubius Fiumében tengeri hajógyárat is létesített, s már a világháború előtt megkezdte a hadihajók gyártását, 1915-ben pedig vízre bocsátotta az egyetlen magyar gyártású nagy csatahajót, a 20 ezer tonnás „Szent István”-t.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

Az Adria Rt.-t állami támogatásban részesítették, hajóparkját lényegesen kibővítették, s az osztrák kormánnyal kötött megállapodás értelmében Trieszt és Fiume hajóforgalmát keleti irányban a Lloyd, nyugati irányban pedig az Adria bonyolította le. Az Adria forgalma az 1890-es években megháromszorozódott. Különösen megnőtt a tengeri kivitel jelentősége az 1880-as évektől, midőn a német vámpolitika megnehezítette a magyar export szárazföldi útját Nyugat felé. A magyar kormány jelentős anyagi támogatással igyekezett Fiume kikötőjét bővíteni és korszerűsíteni: új mólót és áruraktárakat építettek, a kikötő azonban még mindig nem felelt meg teljesen a növekvő forgalom támasztotta követelményeknek. A be- és kifutott hajók együttes űrtartalma 1891 és 1913 között évi 1,8 millió tonnáról 7 millió tonnára, az áruforgalom évi 800 ezer tonnáról 2,1 millió tonnára emelkedett. Forgalmának nagyságát tekintve Fiume Európa tizedik kikötőjévé fejlődött.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár.

A polgári életmód

A módosabbak a Tátrában, az erdélyi hegyekben béreltek lakást, Pöstyént, Herkulesfürdőt, Karlsbadot, Marienbadot vagy más divatos fürdőhelyet kerestek fel, a Fiume környéki tengerparti üdülőket látogatták.

Khuen-Héderváry kudarca

Július végén az egyik függetlenségi képviselő szenzációs bejelentést tett: magas állású kormánypártiak tízezer koronát ajánlottak neki, ha felhagy az obstrukcióval. A vizsgálat hamarosan kiderítette, hogy gróf Szapáry László, fiumei kormányzó volt a vesztegető, aki Khuen-Héderváry baráti köréhez tartozott. A botrány miatt, minthogy kitudódott, kormánypárton és ellenzéken egyaránt felháborodtak. Bár a vesztegetési ügyben tisztázta magát, Khuen-Héderváry bukott ember: az obstrukció őt is legyőzte.

A válság birodalmi dimenziói

1903-ban az ellenzéki erők egyesülése alapján széles körű harc bontakozott ki Horvátország gazdasági, pénzügyi önállóságáért. Az új irányzat kibontakozására nagy befolyást gyakoroltak a dalmáciai horvátok. A Monarchia legelhanyagoltabb tartományában a súlyos elnyomatásban élő délszlávok évek óta a Horvátországgal való egyesülésre törekedtek. 1903-ban Frano Supilo és Ante Trumbić vezetésével kialakították az „új kurzus” irányvonalát, amelynek egyik sarktétele az osztrák kormányzat elleni harc – ennek érdekében minden ellenzéki erővel, így a magyarokkal való összefogás –, másik a szerbek és horvátok egyenlőségén alapuló délszláv egység volt. Ez az irányzat rokonszenvezett a magyar ellenzékkel, 1905-ben aktívan támogatta az ellenállást. Az október 3-án Fiumében tartott értekezlet nevezetes határozatokat hozott. Állást foglalt a nemzetek önrendelkezési joga alapján Magyarország önállósága, egyúttal a Dalmáciával egyesített Horvátország önálló nemzeti jogainak, alkotmányos berendezésének biztosítása és a két nép szövetkezése mellett. Csakhamar megalakult a következő időszak legbefolyásosabb szervezete: a horvát–szerb koalíció, amely azonnal szövetséget ajánlott fel a magyar koalíciónak.

A magyar ellenzéki vezérek örömmel üdvözölték a fiumei rezolúciót.

Dolmányos István

Az 1906. évi választások

A magyar koalíció vezetői azonban már a parlament februári feloszlatása után kényelmetlennek érezték a horvátok szövetségét, az uralkodóval történt kibékülés után pedig inkább fölös teherként kezelték a fiumei rezolúciót.

Az 1907. évi vasúti pragmatika és a horvát obstrukció

A „horvát paragrafus” kikényszerítésének egyik oka az volt, hogy 1906 második felében és 1907 elején a magyar kormány még jobban elfordult a fiumei rezolúció idején követett irányvonalától.

Erényi Tibor

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

1912-ben a párt mintegy 25 ezer példányban megjelenő napilapján, a Népszaván kívül kiadták a Szocializmus című elméleti folyóiratot, a kassai, pécsi, nagyváradi, pozsonyi, temesvári és fiumei hetilapokat.

A munkásság sztrájkmozgalmai 1910–1911-ben

Az év folyamán különösen nagy – általános sztrájkra vezető – munkásmegmozdulások zajlottak le Fiuméban. Május 20-án a Magyar–Horvát Tengerhajózási Társaság mintegy 1000 munkása sztrájkba lépett, miután az igazgatóság a béremelésre irányuló kérelmüket nem teljesítette. Június 1-én és 20-án a sztrájkolók támogatására szinte az egész munkásság szüneteltette a munkát. A munkáltatók ellenállását azonban nem sikerült megtörni: június 8-án a sztrájkolók utolsó csoportjai is visszatértek az üzemekbe anélkül, hogy eredményt értek volna el.

Pölöskei Ferenc

Tisza István nemzetiségi politikája

Amíg a Tisza-kormány Horvátországot és a magyarországi románságot némi engedményekkel csalogatta a békére, Fiumét és a kárpátukránokat továbbra is szigorú kényszer-rendszabályokkal fenyegette. A dualizmus korábbi négy évtizedén át nem csorbították Fiume képviselőtestületének az 1872. évi Statútumban rögzített hatáskörét. A Tisza-kormány azonban nyomban hatalomra kerülése után elhatározta a fiumei képviselőtestület feloszlatását. Indokul arra hivatkozott, hogy az a kormányzó több intézkedését törvénytelennek nyilvánította – így az úgynevezett gyanús egyének kitiltását Fiume területéről – és kifogásolta egyes törvények Fiuméra való kiterjesztését. A kormány a Statútum előírásai ellenére a képviselőtestület feloszlatása után nem írta ki az új választásokat. A képviselőtestület hatáskörét az állandó bizottság vette át, ennek többsége azonban lemondott. A kialakult új helyzettel sem a törvény, sem a Statútum nem számolt, így megszűnt a fiumei közigazgatás alkotmányos irányításának lehetősége. A város kormányzója – Tisza utasítására – a képviselőtestület nélkül vezette a közigazgatást.

Erényi Tibor

A munkásmozgalom 1913-ban

Március 13-tól április 22-ig a Ganz–Danubius hajógyárának fiumei üzeme is 2500 munkást zárt ki a munkából, mert azok három előmunkás el nem bocsátása miatt szembehelyezkedtek az igazgatósággal.

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

A felsoroltak mellett a felsőoktatási intézményekhez tartoztak a polgári iskolai tanárképzők, az 1899-ben alapított Keleti Kereskedelmi Akadémia, az 1900-ban, majd az 1902-ben létrehozott budapesti, illetve kolozsvári Kereskedelmi Akadémia s az 1912-ben létesített fiumei Kiviteli Akadémia a gyorsan növekvő gazdasági-kereskedelmi élet speciális káderszükségleteit volt hivatva kielégíteni.

Katus László

A Khuen-Héderváry rezsim és a közjogi ellenzék hanyatlása

A horvát burzsoázia és klérus felső rétegeit képviselő Független Nemzeti Párt (Obzor-párt) már 1884. évi programjában részben elfogadta a dualizmust, amennyiben a Monarchia magyar felének keretei között kívánta Horvátország, Fiume és Dalmácia egyesítését és a horvát önkormányzat teljesebbé tételét, bár a két ország között csak személyi uniót ismert el. Ez a program nyitva hagyta az ajtót a dualista rendszer képviselőivel való együttműködés előtt, s adott esetben a trializmus irányában is továbbfejleszthető volt.

Hasonlóképpen változott a Jogpárt politikai magatartása is. A párt vezetői – Fran Folnegović, majd 1890-től Josip Frank – egyre inkább eltávolodtak az öreg Ante Starčević eredeti eszméitől, vagyis az önálló, a Monarchiához legfeljebb a közös Habsburg uralkodó személyén keresztül kapcsolódó nagyhorvát államtól, s egyre hajlamosabbnak mutatkoztak az osztrák vagy a magyar kormányzattal való kompromisszumra. Az 1890-es évektől kezdve a Jogpárt valamennyi frakciója a Monarchia keretei között kereste a horvát kérdés megoldását. A Jogpárt 1892. évi felirati javaslata az 1867-es koronázási diplomára alapozta a horvát nemzeti kívánságokat, s ezzel közvetve elismerte a dualizmust.

1894-ben dolgozták ki a Jogpárt új programját, amely 1918-ig a mérsékelt közjogi ellenzék közös programját alkotta. Eszerint a párt „minden törvényes eszközzel arra fog törekedni, hogy a horvát nép, amely Horvátországban, Szlavóniában, Dalmáciában, Fiumében és kerületében, a Muraközben, Boszniában és Hercegovinában, Isztriában lakik, egy önálló államtestben egyesüljön a Habsburg-monarchia keretén belül, és minden erővel segíteni fogja. a szlovén testvérnépet abban a törekvésében, hogy a szlovén területet is ehhez az államtesthez kapcsolják… Azokat az ügyeket, amelyek az egész birodalomra nézve közösek, a horvát királyság a magyar királysággal egyenjogúan intézi el őfelsége többi országaival.”[24] A program tehát középúton állt a trializmus és a dualizmus között s úgy volt formulázva, hogy mindkét irányban lehetett értelmezni.

A horvát nemzeti mozgalom „új kurzusa”

A délszláv nemzeti politika új irányvonala – amint akkor nevezték –, az „új kurzus” azonban nem Horvátországban, hanem Dalmáciában alakult ki 1903 őszén. Megfogalmazói Ante Trumbić spliti polgármester, a dalmáciai Jogpárt vezetője és Frano Supilo, a fiumei Novi List szerkesztője voltak. A dalmáciai délszláv politikusok a horvát és a szerb népet egyazon nemzet tagjainak tekintették. A délszlávok számára a legfőbb veszélyt a „Drang nach 0sten”-ben, a balkáni német és osztrák térhódításban látták, s ezzel szemben készek voltak összefogni minden politikai erővel, elsősorban a magyar ellenzékkel. Végső céljuk az önálló délszláv állam létrehozása volt, ezt azonban csak fokozatosan vélték elérhetőnek. A dualizmus válságának aktív kihasználásával, a szerbek és a horvátok politikai együttműködésével, a szemben álló erők, elsősorban Bécs és Budapest közötti taktikázással igyekeztek lépésről lépésre közelebb jutni céljukhoz. Közvetlen célként Horvátország pénzügyi önállóságának kivívását, a polgári szabadságjogok kiterjesztését, valamint Dalmácia és Horvátország egyesítését remélték megvalósíthatónak a magyar ellenzéki koalícióval való együttműködés révén.

A dalmáciai délszlávok „új kurzusa” a horvátországi pártok körében eleinte nem talált követésre, ők nem rokonszenveztek a magyar függetlenségi ellenzék küzdelmével, hiszen annak sokszor tapasztalt nacionalizmusa őket közelebbről érintette mint a dalmátokat. Sokáig nem tudták dönteni, hogy Bécs vagy Pest jelenti-e a kisebb rosszat számukra, míg végre a dalmátok biztatására, Trumbić és Supilo közvetítésével közvetlen kapcsolatba léptek a magyar ellenzéki koalíció vezetőivel. A dalmáciai és a horvátországi horvát képviselők 1905. október 13-án tartott fiumei konferenciája végül is a horvát ellenzéki politika hivatalos irányvonalává emelte az „új kurzust”; A fiumei rezolúció hangsúlyozta a horvát és a magyar nemzeti mozgalom egymásrautaltságát, támogatta a magyar ellenzék küzdelmét Magyarország önállóságáért, abban a reményben, hogy a magyarok a győzelem után megosztják a kivívott jogokat a horvátokkal és teljesítik azok nemzeti kívánságait: Dalmácia és Horvátország egyesítését, a kiegyezésben biztosított önkormányzat tiszteletben tartását és továbbfejlesztését a gazdasági és pénzügyi önállóság irányában, új választójogi törvényt és a politikai élet általános demokratizálását. Október 17-én Zadarban a szerb képviselők értekezlete is csatlakozott a fiumei rezolúcióhoz.

A horvát politikai csoportosulások közül nem írta alá a fiumei rezolúciót a Nemzeti Párt (kormánypárt), a Tiszta Jogpárt (Frank-párt), a klerikális csoport és a parasztpárt. A rezolúciót elfogadó pártok – a Horvát Jogpárt, a Haladó Párt, a horvátországi Szerb Nemzeti Önálló Párt és a Szerb Radikális Párt – választási koalíciót hoztak létre, amelyhez a Horvátországi Szociáldemokrata Párt is csatlakozott. A horvá&ndsah;szerb koalíció 1905 decemberében közzétett választási felhívása körvonalazta a horvát–szerb burzsoázia új nemzeti programját. A fiumei rezolúcióban kifejezett nemzeti kívánságokon kívül a programban nagy hangsúlyt kaptak a polgári demokratikus követelések és a parasztság, a kispolgárság és az ipari munkásság érdekeit védő szociális törvényhozás.

A magyar koalíció örömmel üdvözölte a fiumei határozatokat, vezetői ismételten megígérték, hogy méltányolni fogják a horvát kívánságokat.

Galántai József

A háború és a politikai ellenzék

Más csoportok inkább arra számítottak, hogy a Monarchia veresége esetén a nemzeti terület elválásával biztosíthatják érdekeiket. Ez a program rövidesen meg is fogalmazódott az emigrált politikusok köreiben. E vonatkozásban a cseh emigránsok, a horvát Supilo és Trumbić közismert tevékenysége mellett utalhatunk Octavian Goga külföldi tevékenységére, valamint szlovák és olasz (fiumei) vezetők ilyen irányú fellépésére. Ezek a programok azonban nem tekinthetők még általában a hazai nemzetiségi burzsoáziák programjának.

A nemzetiségek

A háború elején kialakult a fiumei olasz emigráns mozgalom is, amely Fiume és Isztria Olaszországhoz csatolását kívánta.

A magyar pártok nemzetiségi programja

Ezekben a napokban – október 16-án és október 22-én – a képviselőházban Károlyi Mihály kifejtette pártja programját. Elismerte Horvátország elszakadásának jogát, Magyarország tengerhez vezető útjának biztosításával és Fiume városának megtartásával.

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

Október 23-án a képviselőházat először az háborította fel, hogy a királyt Debrecenben a Gotterhalteval fogadta a zenekar. Ezután érkezett meg a fiumei – nagyrészt horvát – helyőrség lázadásának, a horvát zászlók középületekre való kitűzésének híre. Ekkor kitört a pánik. Az ülést félbe kellett szakítani.

Siklós András

A Monarchia felbomlása

Fiuméban október 23-án az ott állomásozó horvát ezred fellázadt, lefegyverezte a rendőrséget, és a várost hatalmába vette.

Az országgyűlés utolsó ülésszaka

23-án a Debrecenből érkező hír, hogy a királyt a katonazenekar nem a magyar himnusszal üdvözölte, majd a Fiuméből érkező s katonai lázadást hírül adó távirat a hangulatot a végsőkig kiélezte.

Hajdu Tibor

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

Wilson amerikai elnök, akiben a nemzeti kérdések demokratikus megoldásának hívei bíztak, ugyancsak sokat veszített belpolitikai erejéből, idegállapota is mindinkább romlott, s e napokban lekötötte – Orlandóhoz hasonlóan – a Fiume birtoklásáért kirobbant olasz–jugoszláv viszály.

Ormos Mária

Nemzetközi kapcsolatok

1919-ben D'Annunzio legionáriusai megszállták Fiumét, de a várost nem sikerült megtartaniuk. Az olasz kormány 1920 novemberében megkötötte Jugoszláviával a rapallói szerződést, majd decemberben elérte a város kiürítését, mely egyelőre úgynevezett szabad város lett, 1924-ben azonban újabb egyezmény alapján Olaszországhoz került.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: J. Adamcek, Zrinsko-Frankopanski projedi u XVII. stoleću. Radovi 2. Zagreb, 1972. 45.
  2. Idézi: E. M. Langfelder, Les séjours en Suise, en France et en Begique du comte de Zinzendorf d'apres son Journal. Études Francaises, Szeged, 1933. 82.
  3. Archives Nationales (Paris), AE. BL 1084–1085, Correspondances consulaire, Trieste, 1777–1778.
  4. Ugyanott 1084. pag. 27.
  5. Ugyanott 1084. pag. 32.
  6. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.
  7. Az arányszám amiatt magas, mert magában foglalja a vámkülföldként kezelt Trieszt, Fiume és az egyéb adriai kikötők forgalmi adatait is.
  8. 1827 és 1828 átlagában a nyers gyapjú és a gyapjúszövet exportja az árucsoport teljes kiviteli összegének 99,50, illetve 0,50%-a, az import esetében a gyapjúszövet részesedése ennek az árucsoportnak a teljes behozatali értékéből 90,48%, a nyers gyapjúé 9,52%. Más évekből a statisztikában nem találhatók az áruforgalom ilyen jellegű bontásának számai. Ez utóbbi tény érvényes a következő jegyzetekre is.
  9. Ugyanolyan átlag alapján a nyers pamut és pamutszövet részesedése az árucsoport teljes kiviteléből 86,96%, illetve 13,04%, a behozott pamutszövet 98,32%, a nyers pamuté 1,68%.
  10. Ugyanolyan átlag alapján a nyers kender és len, illetve a kender- és lenszövet részesedési aránya ennek az árunak a teljes kiviteléből 66,04%, illetve 33,96%, a behozataléből a készárué 57,03%, a nyers kenderé és lené 42,97%.
  11. Ugyanolyan átlag alapján a nyers selyem és selyemszövet részesedése ennek az árucsoportnak a teljes kiviteléből 79,98%, illetve 20,11%, a behozataléból 79,43%, illetve 20,57%.
  12. Kimutatás egyrést az örökös tartományok, másrészt Magyarország, Galícia és Tiröl közötti áruforgalomról 1789. Facsimilében közölve: Ember Győző, Összefoglaló statisztikai táblázatok Magyarországról a XVIII. század végén. Statisztikai Szemle, 1971. 12. sz. 1261.
  13. Tabellar Übersicht 1817–1828. A fenti összegekben nincsnek benne a vámkülföldként kezelt Trieszt behozatalának és kivitelének évi átlagai (2 094 219 Ft, illetve 585 509 Ft). Velence és Lombardia külkereskedelmi forgalmának Magyarországra vonatkozó adatait – egy esetet kivéve – szintén nem vettük figyelembe, mert nem tartoztak az örökös tartományok közé. Ellenben 1819 és 1847 között az összegekhez hozzászámítottuk az 1822 után a Magyar Királysághoz tartozó, de vámkülföldként kezelt adriai kikötők: Fiume, Buccari, Porto Ré és Zengg az örökös tartományokkal 1823 és 1828 között folytatott kereskedelmének átlagát (behozatal 700 490 Ft, kivitel 1 409 078 Ft).
  14. Tafeln zur Statistik de österreichischen Monarchie (továbbiakban: Tafeln) für das Jahr 1841. Wien, 1844. Ez esetben a Lombardiával és Velencével lebonyolított külkereskedelmi adatok levonása a behozatal és a kivitel teljes összegéből nem volt lehetséges. 1831 óta a hivatalos statisztikák értékei egyenértékűen azért sem vethetők egybe az 1819–1828. éviekkel, mert a hivatalos statisztikai szervek megváltoztatták az árucsoportokat, továbbá amiatt sem, mert 1831 óta egy összegben adták meg a Magyar Királyság és az Erdélyi Nagyfejedelemség örökös tartományokkal lebonyolított külkereskedelmi forgalmának értékeit, noha Erdélynek az örökös tartományokkal folytatott külkereskedelme, mint erről a következőkben említés történik, Magyarországéhoz képest csekély volt.
  15. Der Handel Ungarsn und seiner Nebenlánder mit den andern im Zollverbande befindlichen Provinzen des österreichischen Kaiserstaates in den Jahren 1831–1842 (továbbiakban: Handel Ungarns 1831–1842); Pester Handlungszeitung. Kommerzial- und Industrie-Anzeiger. 1845. A lap 13–17. számában közölt dr. H. (Triest) aláírású tanulmány egyik jegyzetéből kiderül (13. sz. 49.), hogy a közleményt az Österreichischer Lloyd című lapból vették át. Az írásmű összbirodalmi szemléletű. A tanulmány nem közli Erdély külkereskedelmi adatait, ám – feltehetően – számításba vette Magyarországnak az Habsburg-uralom alá tartozó Velencével és Lombardiával, továbbá Trieszttel lebonyolított kereskedelmi forgalmát is.
  16. Hauptübersicht des Werthes und der Zollertrages der Waaren Einfuhr und Ausfuhr aus und nach Ungarn und Siebenbürgen im Jahre… Wien (In: Hauptübersicht des Verkehrs von Ungarn un Siebenbürgen mit den anderen österreichischen Provinzen. Hrsg. von Rechnundepartment der k. k. Allgemeinen Hofkammer. Wien). (Továbbiakban: Hauptübersicht). Itt az 1840–1846 közötti évekre vonatkozó adatokat használtuk. Tekintettel arra, hogy Erdélynek az örökös tartományokkal lebonyolított kereskedelmi forgalma 1819 és 1828 között 8 évi átlagban Magyarország kivitelének 0,12%-át, behozatalának 2,64%-át tette ki, az Erdély nyugati irányú külkereskedelmi forgalmi értékeinek Magyarországhoz számolása okozta hibaforrás nem túlságosan nagy. Erdély ezen területekkel lebonyolított kereskedelmi forgalmának Magyarországéhoz viszonyított arányai – feltehetően – 1828 után sem módosulhattak jelentősen, mivel külkereskedelmi forgalmának túlnyomó részét a román fejedelemségekkel és a török uralom alatt levő más területekkel bonyolította le egészen Kisázsiáig terjedően.
  17. A Tafeln sorozatnak a megfelelő évek külkereskedelmi adatait tartalmazó köteteti. Fényes Elek, Magyarország leírása, I. Pest, 1847. 93–94. oldalán közölt adatok szerint Magyarország 1841–1845-ben évi átlagban 54 733&ndasp;524 Ft értékű árut hozott be az örökös tartományokból, és 59 862 072 Ft értékűt szállított oda. Említést érdemel az egykorú források néhány észrevétele a statisztikákban szereplő értékek hitelességéről. A Pester Handlungszeitungban közölt tanulmány szerzőjének véleménye szerint az örökös tartományokból Magyarországra irányuló áruszállítmányok értéke amiatt feltűnően magas, mert ezeknek az ára folyton változik, és a statisztikai és vámhatóságok ezt figyelembe is veszik, míg a Magyarországról az örökös tartományokba szállítottakét mindig azonos árbázison számolják. Ebből a tanulmány írója arra következtet, hogy a Magyarországról az örökös tartományokba jutó, túlnyomórészt az élelmezést szolgáló, továbbá növényi és állati eredetű nyersanyagok valóságos értéke kisebb annál, ami a statisztikában szerepel (Pesther Handlungszeitung, 1845. 14. sz. 54.l. jegyzet). Ezzel szemben a Bécsben működő, Freiherr Carl von Czoernig vezette statisztikai hivatal kiadványa szerint 1840 óta változtatott árbázison, a valóságos piaci árak figyelembevételével számítják ki az örökös tartományok Magyarországgal lebonyolított kereskedelmi fogalmának értékét, míg ezt megelőzően becsült árak alapján állapították meg a behozott és a kivitt áruk értékét. 1840 óta számos, mindenekelőtt a Magyarországra szállított áruk közül a legnagyobb értékösszegű textiláruk átszámítási bázisát csökkentették jelentősen a statisztikába felvett értékek kiszámításánál. (A kötött és szövött pamutárukét a korábbi – fontonkent – 15 Ft-ról 2 Ft-ra, a finom gyapjúárukét 8 Ft-ról 3 Ft-ra, a közönséges gyapjúárukét 8 Ft-ról 1 Ft 6 kr-ra.) Így érték el, hogy az örökös tartományokból Magyarországra és Erdélybe szállított áruk értéke jelentős mértékben kisebb lett, mint hogyha a korábbi árbázison számították volna ki. Ugyanakkor a statisztika nem említi, hogy a Magyarországról az örökös tartományokba szállított áruk értének megállapításakor változtattak-e a korábbi – becslés szerinti – értékelésen vagy sem? (Hauptübersicht, 1840. 212. 1. jegyzet.) Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy amennyiben a külkereskedelmi forgalomba került áruk értékét piaci áron számították ki, akkor is a bécsi, és nem a magyarországi piaci árakat vették figyelembe, amelyek – a mezőgazdasági termények viszonylatában – egyébként is vidékenként eltérők voltak aszerint, hogy az értékesítés helye közel volt-e a termelési, vagy a termékeket eladás céljából összegyűjtő regionális központ jellegű helyhez, vagy távol? — Az említett két statisztika közös törekvése annak bizonyítása, hogy a Magyarországról az örökös tartományokba szállított áruk értéke valójában kisebb volt a statisztikában feltüntetettnél. Így kívánták ellensúlyozni – és erre mindkét statisztika jegyzetben utal – a magyar politikai közvélemény, az országgyűlések, egyes neves magyar politikusok ama panaszait, amelyek a vámpolitika terén az egyenlőtlen elbánást tették szóvá. Fényes Elek 1847—ben amiatt véli irreálisaknak és sérelmeseknek a hivatalos statisztika adatait, mert azok nem a piaci árakra, hanem becsült értékekre alapozódtak, és előnytelenek a magyarországi termékek külforgalmi értékének megállapítása szempontjából. Ezt a gabona és a gyapjú vonatkozásában tényszerűen is bizonyitja. (Sokallja, hogy a vámhatóságok 1 pozsonyi mérő búza árát 3 Ft 45 kr C. M.-ra, 1 bécsi mázsa gyapjúét 80 Ft C. M.-ra becsülik, míg a birodalmon kivülről importáltat csupán az utóbbi esetben 40 Ft C. M.-ra. Nem fogadja el azt az indokolást sem, amely szerint a magyarországi gyapjú finomabb a birodalmi határokon kívülről hozottnál, mert a minőségi különbség ekkora áreltérést nem indokol. (Fényes Elek, Magyarország leírása. I. Pest, 1847 . 95.) Ehhez csak annyit szükséges hozzátenni, hogy – mint az előzőkből kiderült – az exportált magyarországi gyapjú minősége túlnyomórészt nem múlta felül, legjobb esetben elérte a birodalom határain kívül termelt gyapjúét. Fényes egyébként azt is sérelmezi, hogy a vámhatóságok a Magyarországról származó áruk értékét általában véve alacsonyabb összegben állapítják meg, mint az örökös tartományokból Magyarországra és a vele közös vámterületet képező Erdélybe szállított árukét. Csak igen bonyolult, hosszadalmas vizsgálódás (a korabeli piaci árak figyelembevételével és az örökös tartományok és Magyarország között forgalomba került áruk mennyiségének pontos megállapítása és különféle árucsoportosítások átszámítása) után lesz eldönthető: az összbirodalmi szempontból érvelő hivatalos statisztika, vagy a magyar nacionalista nézőpontból vitázó Fényes Elek oldalán volt-e az igazság, illetve annak mekkora hányada igazolta az egyik, mekkora a másik fél állításait? Annyi azonban már jelenlegi ismereteink birtokában is megállapítható, hogy a statisztikák abszolút számai – az előző jegyzetekben említetteket is figyelembe véve – nem tükrözik egyenértékűen a valóságos helyzetet. Ugyanakkor megfelelnek annak a célnak, hogy jelezzék a külkereskedelmi forgalom mozgásának tendenciáit.
  18. 1848. XXX. tc. 3. §. Magyar Törvénytár. Szerkesztette Márkus Dezső. 1836–1868. évi tölvényczikkek. Budapest, 1896. 253.
  19. Közli: Országgyűlési Emlékkönyv … Szerkesztette Farkas Albert. Pest, 1867. 59–60.
  20. Acktenstücke zur Geschichte des kroatisch-slavonischen Landtages und der nationalen Bewegung vom Jahre 1848. Mit einem Anhange, erhaltend: Die wichtigsten Landtags-Akten vom Jahre 1861. Hrsg. von Stephan Pejaković. Wien, 1861. Anhang 42.
  21. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 422.
  22. Ugyanott 429.
  23. Matlekovits, idézett mű II. 788.; Máriássy Béla, Pénzügyeinkről. Budapest, 1874. 134.
  24. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Szerkesztette Kemény G. Gábor. II. 1892–1900. Budapest, 1956. 288,

Irodalom

Zinzendorf naplóját 1772. évi magyarországi útjáról kivonatosan ismertettem az előző bekezdés végén idézett tanulmányaimban. A trieszti éveket a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Varia, Zínzendorf-Nachlaß, Tagebücher, 23–26. kötet tartalmazza; itt találjuk elszórtan a fiumei magyar látogatókról közölt adatokat.

Saint-Sauveur konzul igazán igyekszik, kapcsolatot tart fenn a fiumei magyarokkal, javasolja, hogy fiát nevezzék ki vicekonzul minőségben az új szabadkikötőbe, mellyel – tekintettel a magyar urak gabona- és egyéb kiviteli ambícióira – gyümölcsöző üzleteket lehetne kötni. A magyar–francia kapcsolat virul itt a tengerparton. Breuteuil, a bécsi francia követ ugyan megtiltja a trieszti konzulnak, hogy Batthyány házában vendégeskedjék, de Saint-Sauveur azért rövid időre ezt is vállalja. Magyar levelezői és „barátai”: Skerlecz Miklós, Almássy Pál, Majláth György. Fiát is azzal az indoklással javasolja fiumei állásra, hogy matematikában, olasz és német nyelvben jártas, történelemmel, joggal foglalkozik (hogy a magyar jogot megismerje), és magyar érdeklődése megnyerte az urak tetszését. Említsük meg, hogy a tehetséges gyermek szenvedélyes érdeklődése odáig terjedt, hogy 1779. szeptember 20-án Balassa Ferenc gróf házában felfedezte az utolsó három év exportjáról az uralkodónő számára készített kimutatást; egész éjjel ezt másolta s eljuttatta apjának.

Podmaniczky József szerepével folyamatosan foglalkozunk, lévén ő Berzeviczy idősebb barátja, majd hivatali főnöke. Ö is a fiumei magyarok kicsiny, de válogatott köréhez tartozott, miután egyetemi tanulmányait Göttingában, európai körútját Itáliában befejezte.

A tengeri hajózásról és Fiuméről lásd: Fiume és a magyar–horvát tengerpart (Magyarország vármegyéi és városai. Budapest, 1900); Igor Karaman, Fiume város gazdasági fejlődése a dualizmus korában (Századok, 1974. 1.).

Kiadványok