Fiziokrata adóreform a monarchiában

A Múltunk wikiből

A felvilágosult abszolutizmus jozefinus változatát a vele egy időben működő kormányok (a porosz, orosz vagy spanyol kormány) cselekményeitől elsődlegesen fiziokrata adóreformja különbözteti meg. A századközép francia mozgalma, amely elméleti síkon alakult ki, és csak Turgot rövid kormányzási korszakában érvényesült a gyakorlatban, akkor is csak korlátozott mértékben, II. József grandiózus próbálkozása előtt néhány kisebb országban már megvalósult. A két legnevezetesebb kísérletező Károly Frigyes badeni őrgróf[1] és József öccse, a leendő II. Lipót volt: természetesen ők is tanácsadóik hatására s az ellenzékkel viaskodva tudták csak az eredeti programot megközelíteni.

A század nagy jelszavai a természet és a szabadság. A természetben élő ember az őt éltető ”natura” megismerésére a tudomány minden eszközét igénybe veszi. A fizika, a kémia, az újonnan kibontakozó botanika eredményei is azt példázzák, hogy az ember nemcsak megismerni akarja a természetet, hanem felhasználni és alakítani is. A természeti törvények mind behatóbb vizsgálata a törvények természeti eredetére is fölhívja a figyelmet. Az ember a természet adta lehetőségek között alakítja szűkebb és tágabb életét, és eljut ahhoz a felismeréshez, hogy a természethez kell szabni az országok gazdasági tevékenységét is. A gazdasági élet filozófusai, az ökonomisták alaposan felforgatták az előző évszázadok kialakult gondolatrendszerét, és szinte szuggesztív erővel igyekeztek a gyakorlatot is átformálni.

Tételük leegyszerűsítve így hangzik: a földön élünk, az anyaföld mindeneknek alapja, attól nyerjük önfenntartásunk minden lehetőségét. Ideje, hogy a társadalomba szerveződött emberek összekapcsolják a földdel, a föld művelésével, annak hozamával a társadalom irányításának gyakorlatát. Ha a föld mindeneknek alapja, akkor a föld tulajdonosai, bérlői és művelői voltaképpen az államok el- és fönntartói. Az egész bürokratikus apparátus, az iparban dolgozók és érdekeltek, a belső ellátást szorgalmazó kereskedők, a külkereskedelem bonyolítói, de még a tudomány művelői is másodlagosak, eltartottak, függvények ebben az elméleti konstrukcióban. Amikor Quesnay híres táblázatát elkészítette, a „steril” osztályba sorolta mindazokat, akik nem kapcsolódnak szorosan a földhöz, hanem csak terményeit dolgozzák fel, azokat értékesíthető iparcikké alakítják, forgalmazzák, árusítják, avagy a rend és értelem érvényesülésén munkálkodnak, vagyis hivatalt viselnek, oktatnak, írnak, netán gazdasági elméleteken dolgoznak.

Ami meghökkentő, az egyben hatásos. Az ipar- és forgalomcentrikus évszázadok után íme a fordulat. Tudjuk, a merkantilizmus szakemberei és propagálói mellett az előző korszakokban is akadtak olyanok, akik az agrárélet alapvető fontosságát hirdették, de a modern, a korszerű, a bontakozó világgazdaságban nagyobb szerepre áhítozó országok versenyében kétségkívül a merkantilisták diktáltak. Így Volt ez a Habsburg-monarchiában is. A megkésett, de nagyon dinamikus osztrák merkantilista politikának éppen Magyarország volt az egyik bázisa. Az ország szerepe nem volt éppen előkelő, az ipar- és kereskedelemcentrikus rendszerben az élelmiszer-szállító, az ipari nyersanyagot nyújtó szerepet kapta, de voltaképpen a teréziánus korszakig aligha vállalhatott volna többet.

Szóltunk már Zinzendorf Károlyról, aki pályája kezdetén a francia gazdasági lehetőségeket tanulmányozva került kapcsolatba az ökonomistákkal. Ő volt az első a monarchiában, aki a fiziokrata elvek hasznosságát hirdette, és minden bizonnyal ő keltette fel II. József érdeklődését is Turgot iránt. A császárt 1777. évi négyhónapos francia utazása során a „természetes” gazdasági élet programja éppúgy megragadta, mint a vallásgyakorlat természetes szabadsága, más szóval a tolerancia igénye egy katolikus monarchiában. II. József többször konzultált Turgot-val, majd éppen Toulouse érsekének, Loménie de Brienne-nek hatására írta meg dél-franciaországi tartózkodása idején azt a levelét, amely a tolerancia-kérdéssel éles vitát robbantott ki Mária Terézia és fia között. Az uralkodó annak idején francia útjáról értékes forrásanyaggal megrakodva tért haza. Útinaplójához mellékelve ma is megtalálható másolatban Turgot-nak az a híres levele, amelyet 1774-ben intézett XVI. Lajoshoz: sötét színekkel ecseteli a gazdasági helyzetet, és az udvar pazarlását akarja megfékezni. A másik, 1776-os irat számos programpontot tartalmaz: a robot, a céhek megszüntetését, a gabona szabad belforgalmát. Úgy tűnik, a toulouse-i kísérlet, az ottani csatornaépítkezések, a fiziokrata módon irányított, tehát szabadon forgalmazó ipar és kereskedelem élményszerűen hatottak Józsefre. Alighogy uralomra jutott, a fiziokrata elveket hirdető trieszti kormányzót, Zinzendorf Károlyt Bécsbe rendelte, megbízta a Legfőbb Állami Számszék vezetésével, majd a parasztság helyzetét szabályozó roboteltörlő bizottság irányításával.[2] Az agrárcentrikus fiziokrata elvek ezúttal ráépülhettek az előző évtizedek urbariális rendelkezéseire, a föld megadóztatásának elve arra a régi törekvésre, hogy a földet művelő parasztság mellett a föld birtokosai is illő mértékben vegyék ki részüket az adóterhekből. Az örökös tartományokban a nemesség már adózott, az alkotmányra hivatkozó ellenállás Magyarországon igen erős volt. De a fiziokrata adóreform korántsem a magyar nemesség ellenállásán bukott meg. Az alsó- és felső-ausztriai rendek, a morvaországi vagy a cseh birtokosok tiltakozásai legalább olyan élesek voltak, mint magyar osztályos társaiké.

A birtokok hozamának fölmérése, kataszter fölfektetése nem volt új dolog a monarchiában. Lombardiában már – ha nem is fiziokrata adóreform célkitűzésével – az ötvenes években fölfektettek katasztert, s amikor Lipót nagyherceg tapasztalt minisztere, Tavanti tanácsára 1774-ben egységesítette a földadót, tulajdonképpen leszámolt merkantilista tanácsadóival. A szakszerű katasztert a nagyhercegség néhány területén próbaszerűen fektették fel, úgy, ahogy azt később József megvalósította, tízéves termésátlagokat vizsgálva, hogy abból alakítsák ki a méltányos adóterheket.[3]

Hajlamosak vagyunk a jozefinus fiziokrata reformot (amelyet leegyszerűsítve a nemesi adózással szokás azonosítani) a Pálffy kancellárhoz intézett levélhez és az 1786-ban elindított munkálatokhoz kapcsolni.[4] Éppen olyan pontatlanság ez, mint a jobbágyrendelet időpontjának kései rögzítése. A fiziokrata reform 1783-ban már megindult, avval a szokásos módszerrel, amelyet II. József reformkezdeményezéseinél mindig tapasztalhattunk. Ha valami újba fogott, a jövőt körvonalazva lesújtott a régi rendszer védelmezőire is. Az első menetben azonnal szembetalálta magát az Államtanács többségével, főleg Hatzfeld gróffal, aki kemény merkantilista volt, de még hajdani mesterével, Martinival is, aki ugyan az uralkodót természetjogra oktatta, de a fiziokrata természetjogi konstrukciót nem tette magáévá. Akadt lelkes támogató is a megrögzött udvari közegben: Zinzendorf Károly naplója és bátyjához intézett levelei tanúsítják, hogy teljes erejével az uralkodó célkitűzéseit kívánta szolgálni.

Egymást követték a tervezetek, amelyeket mintegy egymással barátian vitatkozva, az uralkodó vagy Zinzendorf dolgozott ki. Az elvekben egyetértettek, a gyakorlati lebonyolításban annál kevésbé. Visszatérő megállapítás, hogy II. József „ateista” volt a gazdasági elméletek terén. Így nyilatkozott 1765. évi terjedelmes memoárjában, amikor jövendő terveit és tennivalóit elemezte. Ajánlatos azonban számolni az évek múltával, a benyomások erejével – különösen akkor, ha ezeket a megszokott és már-már gyűlöletessé vált környezetből meríti. Az 1777-es élmények nem II. József életében voltak sorsdöntőek, hanem a Habsburg-monarchia, az ahhoz tartozó országok eljövendő sorsára. A monarchiához képest Franciaország jóléti ország, sűrű városhálózattal, s azokon a területeken, amelyeket II. József beutazott, virágzó gazdasági élettel. Arthur Young sokat idézett franciaországi útinaplói ne tévesszenek meg bennünket: nem a szalmatetős viskó, nem a lábbeli nélküli parasztember volt a francia táj jellemző tartozéka.[5]

A császár és Zinzendorf vitája azért lehetett kezdetben az egyetértők viadala, mert kedvező nyugat-erópai benyomásaikat egyformán a monarchia országainak javára akarták hasznosítani,[6] Így látta ezt a haladó külföldi sajtó is. 1784-ben s a következő évben a bölcs uralkodót mint Turgot hívét, a helyes elvek érvényesítőjét ünnepelték. Hollandia és Ausztria között ugyancsak feszült volt a politikai légkör, mégis a híres leydeni újság dicséri a megindított fiziokrata adóreformot.

Kezdetben fel sem merült az, hogy a kataszter fölfektetése merőben a magyar nemesség megadóztatását célozná. Sem a Kollowrathhoz intézett első instrukció, sem az azt követő „emlékeztetők” nem tartalmaznak erre vonatkozó célzásokat. A nemesi és a paraszti föld egyenlő megterhelése a birodalom örökös tartományaiban is súlyos problémát jelentett a birtokosoknak. Itt ugyan fizetett a nemesség úgynevezett ”Adelsteuer”t, de a nemesi adózás és a paraszti adózás között nagy volt a különbség. Belgium és Lombardia adóügyeit a helyi kormányzat látta el: egy összegben kellett 7, illetőleg 3 millió forintot a kincstárnak évenként beszolgáltatni. S mindig a rendi vezető erők álláspontjától függött, hogy az adófelosztást a városok, a falusi lakosság vagy a nemesség terhére eszközlik. Az örökös tartományokban, Cseh- és Morvaországban is a rendek intézték az úri földek utáni adózás ügyét, és csak a paraszti szolgáltatásokat tartották kezükben a kerületi hatóságok, vagyis az állam központból irányított szervei. Az államigazgatás és a rendiség dualizmusa tehát korántsem volt osztrák-magyar specialitás. A tiroli rendek mindenkori ellenállását ismerjük, de a fiziokrata adóreform bevezetésétől kezdődően az alsó-, felső-ausztriai vagy morva rendek sem mutatkoznak nagyon készségesnek. Az új szisztéma szerint ugyanis az úri föld többet nem részesülhetett kedvezményben, a kivetendő taxa az úgynevezett dominikális, illetve rusztikális földre ezentúl egyenlően nehezedett volna.

A kataszteri fölvétel annak idején Lombardiában, később Toscanában a föld minden hozamát figyelembe vette, és a bruttó vagy nettó jövedelemhez mérte az államnak lerovandó adó nagyságát. II. József a legkedvezőbb kincstári állapotok közepette, nagy optimizmussal inditotta el reformját. Uralkodásának harmadik évében nemcsak hogy államadósságok nélkül, hanem pozitív mérleggel zárhatta az évet, és a 80 milliónál magasabb birodalmi bevételeknek több mint harmadát az egyenes adó tette ki. Az uralkodó nem sejthette, hogy a közeledő háborús konfliktus nemcsak a kiadásokat fogja fokozatosan, megemelni, hanem a rossz esztendők és a háború okozta emberkiesés, ha nem is adómegtagadásra, de elmaradásokra vezetnek. Annak bizonyítására, hogy nem Magyarország rendjeinek ellenállásából fakadtak az utolsó esztendők nehézségei, talán elég egy számadat: Csehországban 1787-ben 33 ezer, 1788-ban 343 ezer forint volt az adóhátralék.[7]

A negatív helyzet szorosan összefüggött az egyes országok-tartományok vezető politikai rétegének magatartásával. A nagybirtokos arisztokrácia, a középbirtokos nemesség nemcsak Magyarországon, hanem a birodalom egyéb országaiban is nehezményezte a bruttó jövedelemről a nettó jövedelemre áttérő adótervet, azt, hogy ennek 40%-át az állam kapja meg akkor, amikor a paraszti szolgáltatások (például a robot) átszámítása nem volt számukra kedvező. S ha a pénzhiány e nyugatibb fekvésű országokban nem is volt olyan nyomasztó, mint Magyarországon vagy Erdélyben, sem a nemességnél, sem a parasztságnál nem mutatkozott annyi forgalom, hogy a szükséges pénzt folyamatosan biztosíthatta volna. Zinzendorf már kezdetben tartott attól, hogy a 40%-os adókivetés a tulajdonviszonyokat veszélyezteti, a „szabadságot”, mármint a tulajdon szabadságát; aggódott, hogy a birtokot, legyen az úri vagy paraszti kezelésben, túlzott kíméletlenséggel szolgáltatják ki a kincstár igényeinek.

Hamarosan megkezdődött az elvek és a gyakorlat konfrontációja. Annak az udvari bizottságnak, amely az új adó irányításának legfelsőbb hatósága volt „(Steuerregulierungshofkommissin),” vezetője Zinzendorf lett. A Legfőbb Számvevőszék tapasztalt vezetője ebben a pozícióban meggyőződhetett arról, hogy a legmodernebb elveket valló uralkodó sem rendelkezik azokkal a statisztikai-matematikai ismeretekkel, ameyek egy végrehajtási utasítás kidolgozásához vagy jóváhagyásához feltétlenül szükségesek. Sajnálatos módon II. József a bruttó és nettó jövedelem között nem csekély különbséget nem óhajtotta tudomásul venni, irreálisan magas igényeket támasztott az urasági földek birtoklóival szemben, s nem vette tudomásul Zinzendorf óvó figyelmeztetéseit; arra sem gondolt, hogy a tízéves jövedelmi átlag kiszámítására kijelölt 1773–1782 esztendők nem tipikusak: viszonylagosan kedvezőbb volt a hozam, s ez nagyobb adóterhet indikál. Zinzendorf naplói híven tükrözik az erőfeszítéseket, amelyekkel a helyesnek vélt elvekért a szakember az uralkodó dilettáns utasításait helyesbíteni igyekszik. Úgy vélte, sokkal bíztatóbb eredménnyel kecsegtet az önkéntes jövedelembevallás, még ha a végső summa szerényebb is, mint a felülről, erőszakkal alkalmazott értékmegállapítás. Azt vallotta, méltányos levonni a paraszt földművelési költségeit az összjövedelemnek feltüntetett summából, csakúgy, mint a földesúri jövedelemből a paraszti szolgáltatások egy részének összegét. Keserűen számol be Zinzendorf naplójában a három-négy órán át tartó vitákról, ahol természetesen ő húzta a rövidebbet, különösen a császár egyik kedvenc munkatársának, Eger államtanácsosnak opportunista magatartása miatt. 1785 nyarán és őszén a bécsi szalonokban a művelt körök immár nem a színházi újdonságokról beszélgettek, hanem. az örökös tartományok és a cseh–morva arisztokrácia képviselői sorolgatták sérelmeiket. Ez jóval a magyarországi események előtt történt. Az érintetteket felbőszítette a katonaság, illetőleg a hadmérnökök tevékenysége. A kataszter-munkálatokat a magántulajdon megsértésének tartották, mert ezeknek az embereknek valóban nem volt tapintatos a munkamódszere. A katonaság bevonása egyébként elkerülhetetlen volt, mert az eredetileg a munkára felkért bírák és esküdtek a kényes feladatot egyszerűen nem vállalták, nem utolsósorban azért, mert az uralkodó a munkálatok elvégzését társadalmi feladatnak tekintette, és fizetést nem akart biztosítani. A hangulat feszültté vált. Egy adat is elég annak bizonyítására, hogy az osztrák főrendek miként vélekedtek a fiziokrata adóreformról: Starhemberg herceg 1785. augusztus 30-án arról panaszkodik, hogy felső-ausztriai birtokait 18 ezer forint veszteség érte, ennyivel magasabb az adója. (Ugyanekkor egy egyetemi tanár évi fizetése 1000 forint.)

A tervezett egy év helyett négy évig tartott a kataszteri felmérés az örökös tartományokban. Míg kezdetben arról volt szó, hogy a paraszt tiszta jövedelmének 40%-át az államnak, 20%-át földesurának tartozik lefizetni, a viták, majd a tapasztalatok az uralkodót jobb belátásra bírták. Zinzendorf ugyan már eltávozott posztjáról, s rajongó, odaadó munkatársból gyűlölködő, sértett emberré vált, de a kataszteri felmérés az ő eredeti javaslatára módosult; Végezetül a paraszt jövedelmét vették alapul, annak csak 12,2%-át vetették ki adóba, 17,8 %-kal tartozott földesurának, a többit önfenntartására, a termelés megújítására fordíthatta. A változás gyökeres volt, de már elkésett.

A magyarországi kataszter, csakúgy, mint az örökös tartományoké, taktikus kezdetek után viharos körülmények között bonyolódott le.[8] Pálffy kancellárhoz intézett levelében az uralkodó 1785 decemberében a hátrányosan megkülönböztető vámpolitika megszüntetését helyezte kilátásba, ha a nemesség adót vállal. A Bécsben székelő Magyar Udvari Kancellária, élén Pálffy Károllyal, a két éve folyó viták és jelenségek ismeretében nemcsak a magyar rendi ellenállás tudatában adott nemleges választ. 1786. február 10-én jelent meg a Magyarországot érintő, súlyos következményekre vezető fiziokrata adórendelet.[9] „Nincs olyan ország, ahol a nemesség ilyen privilégiumokat, előjogokat élvezhetne. Angliában, Hollandiában a nemesség nagyobb terheket visel, mint a többi rend.” (Ezzel az állításával a császár csak tájékozatlanságát bizonyította.) ”A nemesség privilégiuma másutt abban áll, hogy önmaga állapítja meg az államnak adandó összegeket, hogy ezzel jó példával járjon elöl. Más a személyes szabadság, más a vagyoni szabadság. Mezőgazdasági szempontból nézve a dolgot, a nemesi birtokos azonos a földművelővel, a húskereskedővel, az állattenyésztővel. A városokban lakók és fogyasztók az utakon és átkelőhelyeken közönséges utazók. Az említett összefüggésekben az ország egyéb lakóival és polgáraival azonos elbánásban kell részesülniük.”[jegyzet 1]

A birodalom egyes országaiban és Magyarországon egyforma erővel bontakozott ki az ellenállás az urasági és paraszti földek doktriner megadóztatása ellenében. 1788 tavaszára a kancellárok, az Államtanács tagjai és Zinzendorf érveléseivel szemben csak a személyi változtatás látszott megoldásnak: Zinzendorf megkapta elbocsátó levelét az uralkodótól. „Drága grófom”-nak nevezte szemtől szembe, de az ügyeket kivette kezéből, és elrendelte, hogy 1789-re a munkálatokat le kell zárni, és kíméletlenül be kell hajtani mindenütt az urasági és paraszti ellenállással szemben is az új adót. Az egyetlen terület, amellyel szemben az uralkodó némi türelmet tanúsított, Galícia volt. A paraszti elnyomorodás olyan mértékű volt a birodalomhoz legutóbb csatolt területen, hogy itt az időpontokat lazábban kellett kezelni.

A munkálatok kellemetlenkedő végrehajtói, a többé-kevésbé fölkészült mérnöktisztek és beosztottaik nemcsak Magyarországon, hanem a többi területen is ellenszenvet, majd gyűlöletet váltottak ki. Az amúgy is terhes török háború, megtoldva a katonai diktatúra ilyen jelenségeivel, a robbanékony közhangulatot immár veszélyessé tette. Az explózió éppen azon a területen következett be, ahol József komisszárius rendszere és adóreformjának puszta híre csak a végső elkeseredést tetőzte: Belgiumban. Amikor a helytartópár elmenekült Brüsszelből, amikor Alton generális csúfos vereséget szenvedett a belga rendi hadseregtől, akkor már megpecsételődött a nagy jelentőségű, tartalmában rokonszenves, de végrehajtásában ellentmondásos adóreform sorsa. A rendeletek, köztük a felméréssel kapcsolatos rendeletek visszavonása csak Magyarországot érintette, de ezúttal az egész politikai vezető apparátus, osztrákok, csehek és morvák a magyar eseményekhez alkalmazták magatartásukat.

Lábjegyzetek

  1. Josephs II. Handbillet an den Grafen von Pálffy im Betreff seines neuen Steuerplans für das Reich Ungarn. H. M. G. Grellmann, Statistische Aufklärungen über wichtige Theile und Gegenstände der österreichischen Monarchie. Göttingen, 1797. II. 125.

Irodalom

A felvilágosodás gazdaságpolitikája a fiziokratizmus. Általában Turgot-hoz kapcsolva tárgyalja a szakirodalom, melyben A. Oncken, Geschichte der Nationalökonomie (Leipzig, 1902) óta a merkantilizmus ellenkísérleteként mutatják be a fiziokrata programot vagy gyakorlatot. A századelőtől kezdve dolgozott a kérdésen a belga G. Weulersee, Le mouvement physiocratique en France, 1756–1770 (Paris, 1910); G. Weulersee, La physiocratie a la fin du regne de Louis XV, 1770–1774 (Paris, 1959); G. Weulersee, La physiocratie sous les ministeres du Turgot et de Necker (Paris, 1950). A meglepő sorrendben megjelent kötetek alapját adják további kiadványoknak, forrásközléseknek, ezek közül témánk szempontjából kiemelkedik: E. Faure, La disgrace de Turgot (Paris, 1961). A II. Józsefre mély benyomást gyakorló toszkán kísérletről: A. Wandruszka, Leopold II. (WienMünchen, 1963–1965. I. 371–390).

  1. II. József németországi útjáról, amely alkalommal a fiziokrata tanok vezéregyéniségeivel is megismerkedett: H. Wagner, Die Reise Josephs II. nach Frankreich 1777 und die Reformen in Österreich (Österreich und Europa. Festgabe für Hugo Hantsch… KölnWienGraz, 1965. 221–246). II. József útjáról gondos naplót vezetett-diktált: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Hofreisen, Vol. 9, Fol. 5, a Turgot-anyag: Ugyanott Vol. 10, Fol. 104, 348–365.
  2. Zinzendorf új, bécsi beosztása, amely előbb megtisztelő, majd egyre gyötrelmesebb volt számára, nyomon követhető naplóiban: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Zinzendorf-Nachlaß, Tagebücher, Vol. 27–35, vagyis 1782-től 1790-ig. Egyértelműen kitűnik a szomorú folyamat: át nem gondolt módszerek a legderekabb törekvéseket is meghiúsítottak, s a hibát kétségkívül az uralkodó követte el.
  3. Az olasz folyamatról, az Angelo Tavanti közreműködésével megvalósított fiziokrata reformról írva A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965) „Die ,europäische Partei' der Physiokraten” címet adja a vonatkozó fejezetnek (Ugyanott I. 261–269). Ugyanő rámutat; hogy a leendő II. Lipót az un. impot unique-re, a klasszikus fiziokrata földadóra nem vállalkozott, gazdaságpolitikája eklektikus, a helyzethez igazodó volt.
  4. A Pálffy kancellárhoz intézett híres levél megjelent: H. M. G. Grellmann, Statistische Aufklärungen über Wichtige Theile und Gegenstande der österreichischen Monarchie. Zweyter Band (Göttingen, 1797. 125–148).
  5. A. Young, Travels in France during the Years 1787, 1788 and 1789 (Gloucester, 1976. 20–21) a legnagyobb tisztelettel ír Turgot-ról.
  6. Zinzendorf és a császár között a szakember és a dilettáns vitája folyt. A gróf helyesebbnek tartotta volna a birtokosok személyes felelősségére történő bevallás rendszerét, és szükségesnek vélte a paraszt bruttó bevételének differenciált kezelését.
  7. A cseh problémákra: Handbuch der Geschichte der böhmischen Länder. Ed. K. Bosl (Wien, 1974. II.). Az adóhátralék növekedése: P. Mitrofanov, Joseph II. (Wien, 1910. I. 414).
  8. A magyar tiltakozásokat a francia követ nem érezte olyan súlyosaknak, mint a megyei kerületreform idején. Nyilvánvalóan az időnyerés lehetőségét mérlegelte a magyar társadalom. Hiszen képzett mérnökök helyett katona-mérnökök végezték a hozamméréseket, melyekről Zinzendorf eleve megállapította, hogy illuzórikusak. Zinzendorf kéziratának Széchényi Ferenc számára készült másolata: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Quart. Germ. 266; nyilatkozik a gazdaságpolitikáról, a vámrendszerről általában, és külön is Magyarország helyzetéről. Az idézett Starhemberg-adatot Zinzendorf 1785. augusztus 30-i naplóbejegyzésében közli.
  9. Maga a fiziokrata adórendelet: Handbuch aller unter der Regierung des Kaisers Joseph II. für die k. k. Erbländer ergangenen Verordnungen und Gesetze (Wien, 1785–1790. VIII. 61–170).


Nemzetközi krízis — hazai krízis
Tartalomjegyzék A belga válság