Forgách Antal gróf

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Forgách Antal, aki Gácson posztómanufaktúrát alapított

Gács, 1819. április 16. – Gács, 1885. április 2.
királyi biztos, császári biztos, főispán, helytartó, főkancellár, országgyűlési képviselő
Wikipédia
Ghymesi és gácsi gróf Forgách Antal
Ghymesi és gácsi gróf Forgách Antal
1861. július 18.
Forgách Antal gróf kancellári kinevezése.

Szabad György

A „provizórium”

Az önkényuralmi vezető gárda magyar figurái közül kancellárrá kinevezett Forgách Antal gróf, az intervenciós cári seregek volt királyi biztosa, majd csehországi helytartó és a tárca nélküli miniszterré előléptetett Esterházy Móric gróf, volt római követ, az olasz egység esküdt ellensége, készséggel támogatták a „rend” helyreállításában azt a Schmerlinget, akinek a német liberálisokhoz fűződő kapcsolatait és a polgári parlamentáris törekvésnek a birodalmi tanácsban némileg utat engedő politikáját kritikusan szemlélték.

Konzervatív kiegyezési ajánlat

Forgách kancellár az országgyűlés késleltetését kívánta mindaddig, amíg reményteljessé nem válik egy kompromisszumra kész többség kialakítása. Pálffy helytartó 1862 februárjában emlékiratba foglalta azt a véleményt, hogy egyelőre „a kormánynak… olly irányt kellend követnie, mellynek feladata a végérvényű törvényes tárgyalásoknak terét… előkészíteni”.[1]

Schmerling és remélt magyar tárgyalópartnerei azonban nem mozdultak az országgyűlés feloszlatásakor elfoglalt elvi pozícióikból. Így a „rendezést” célzó tárgyalások előkészítése a „forradalmi szellem” kiirtását szorgalmazó rendszabályokon, illetve a kitüntetések osztogatásában és az anyagi kedvezések megcsillantásában testet öltő puhítgatási kísérleteken érdemileg nehezen jutott túl. 1862 végén azonban Forgách kancellár a beteg császárné felgyógyulása alkalmából részleges amnesztiát eszközölt ki az uralkodótól, majd elérte, hogy gróf Apponyi György országbíró, a szervezett magyar konzervatív csoport utolsó, még vezető tisztséget betöltő tagja megbízást kapjon egy kibontakozási terv előterjesztésére.

A konzervatívok – emlékiratuk tanúsága szerint – mind a Februári Pátens, mind az 1848-as törvények módosítására készen állottak, hogy tovább jussanak az Októberi Diplomával tört úton. A konzervatív emlékirat „fő céllá” a Habsburg-birodalom szilárdságának, „belső jólétének és nagyhatalmi állásának” biztosítását emelte, s ezzel összhangban ítélte fenntartandónak „a magyar korona országainak történet-politikai jogállását”. Az eleve sikerteleneknek tartott centralisztikus kísérletekkel ellentétben – fejtegette – az „olyan egyenjogú dualizmus, amely a felségjogokat és az állami czélok közösségét megóvja, nemcsak a pragmatica sanctio sarkalatos határozmányainak felelne meg, hanem megtörné azon passiv ellenállást, amelyet Magyarország önfenntartása ösztönéből, de a monarchia legfőbb állami czéljai kárára eddig kifejtett”. A tervezet az uralkodó vitathatatlan felségjogának minősítette a külügyek irányítását. Fenntartandónak ítélte az uralkodó mint „legfelsőbb hadúr közvetlen parancsa alatt” álló véderő egységét és a védkötelezettség közösségét is, de elkerülhetetlennek tartotta, hogy legalább a rendkívüli hadkiegészítés megszavazására a magyar országgyűlést jogosítsák fel. Ugyanakkor a nemzetőrségről intézkedő törvény „eltörlését” javasolta. A pénzügyek terén alapkövetelménnyé emelte, hogy „a magyar korona országai” „százalékos arány”, „quota” szerint járuljanak hozzá a birodalom egészét érintő kiadásokhoz és az államadósság terheinek a viseléséhez. Hangsúlyozta „az egység szükségét” a nemzetközi szerződések által szabályozott kereskedelmi és vámügyekben, a hírközlés és a „birodalmi közlekedés” terén. A „közös ügyek” vonatkozásában azt kívánta, hogy azok kormányzati szinten „birodalmi miniszterek”, törvényhozási szinten pedig a „monarchia mindkét részéből kikerülő”, országgyűlésileg választandó két „állandó delegatio” hatáskörébe tartozzanak. A két delegáció egyenjogúságát „a szavazatok számának paritása” biztosítsa. A „birodalmi miniszterek” a delegációknak legyenek felelősek. A „megmérhetetlen többség” igényeire hivatkozva elkerülhetetlennek ítélte. hogy „a magyar korona országai területi egysége helyreállíttassék”, és kerüljön sor „magyar minisztérium kinevezésére”. Ugyanakkor az uralkodó felségjogainak biztosítása érdekében azt ajánlotta, zárják ki a nádort (ha ez a tisztség egyáltalán betöltésre kerülne) a legfőbb végrehajtó hatalom gyakorlásából, viszont tegyék korlátlanná az uralkodó jogát tanácsosainak és a végrehajtó hatalmi közegeknek a kinevezésére, valamint a magyar országgyűlés feloszlatására. Meggyőződését fejezte ki, hogy „a jogállapot helyreállítása” ilyen alapon mindazon elemeket, „amelyek pozitíve nem tartoznak a forradalomhoz”, az uralkodóhoz közelítve „felszabadítja a passzivitás béklyóiból, amelyeket a jog megtagadása rakott reájok, és ami által a korona elleneivel mintegy egyesítettek”.[2] Az utalás egyértelmű volt. Apponyiék azzal kecsegtették az uralkodót, hogy programjuk alkalmas a legális fórumokon a közös 48-as jelszó mögött felsorakozott erők végleges megosztására és azoknak a megnyerésére, akikről feltételezték, hogy maguk is kompromisszum révén keresik a kiutat az adott helyzetből.

A konzervatívok nagyszabású tervezetének legtöbb eleme korántsem volt új. Már 1849-et közvetlenül követően a birodalom újjászervezésének befolyásolására törekvő röpiratírók megfogalmazták azt a véleményt, hogy ”kibontakozás” csak a pragmatica sanctióhoz, a birodalom államjogának ”alapjához” visszatérve képzelhető el (például gr. Mailáth Kálmán), hogy a birodalmat paritást érvényesítő dualista szerkezetűvé kell tenni (Grosschmid Gábor), a közös ügyek kezelésének feladatát pedig a törvényhozó testületek által kiküldött bizottságokra kell ruházni (egy Stuttgartban megjelent röpirat névtelen szerzője). Apponyiék természetesen messzemenően támaszkodtak az Októberi Diploma konzervatív előmunkálataira, mindenekelőtt gróf Dessewffy Emil tervezeteire. Feltehetően merítettek Eötvös Józsefnek az önkényuralom válsága idején kiadott röpirataiból és Trefort Ágost 1862 nyarán készült munkálatából, amely azonban önálló magyar hadsereg és magyar hadügyminisztérium szervezésének szükségessége mellett érvelt, a „közösnek” tekintett külügy és kereskedelemügy terén intézkedő delegációk számára pedig törvényhozói jogkört kívánt biztosítani.

A „közös ügyek” körének, még inkább kezelésük módjának a meghatározásába, a birodalmi, illetve az országos minisztériumok munkamegosztására, a delegációs rendszerre és funkcionáltatására vonatkozó javaslatokba nagyon sok került át egy bécsi szerzőpár tervezetéből is. Az 1848-as bécsi forradalmi mozgalmakban játszott kimagasló szerepe óta az osztrák liberálisok balszárnyának jelentős képviselőjeként számon tartott, óbudai születésű Adolf Fischhof és Joseph Unger jogászprofesszor A magyar kérdés rendezéséhez című német nyelvű röpirata azonban az uralkodó felségjogának alkotmányos korlátozásával is a kialakuló új államberendezkedés polgári parlamentáris jellegének biztosítására törekedett. Amikor a röpirat 1861 tavaszán megjelent, a Deákhoz közel álló Pesti Napló hasábjain Falk Miksa még elutasítóan foglalkozott javaslataival, „különösnek” nevezve a tervezetet, mert „a tekervényes utat választja, egyedül azért, hogy a personalis unió ösvényére ne kelljen lépnie”.[3] Alig három hónappal később, az országgyűlés utolsó heteiben Dessewffy Emil arról számolt be egy Apponyihoz intézett levelében, hogy Deák, akivel „négyszemközt” beszélgetett, nemcsak „belátja, hogy a katonai hatalomnak a császár kezében kell lennie”, elkerülhetetlennek ítélve bizonyos pénzügyi engedményeket is, hanem „annak a lehetőségét fontolgatja, küldjön ki Magyarország állandó megbízottakat, akik esetről-esetre gyakorolnák az érintkezést az állandó osztrák megbízottakkal”.[4] Azaz maga Deák már 1861-ben fontolgatta azt, hogy a FischhofUnger röpirat által ajánlotthoz nagyon hasonló „tekervényes útra” lépjen. Apponyi, aki a Deákkal fenntartott kapcsolatát az országgyűlés idején „a legbizalmasabb” jelzővel illette, egyenesen úgy ítélte, a feliratiak vezére arra törekszik, hogy „a forradalmi irányzat szarvát letörje, amiben azonban óvatosan kell eljárnia”.[5] A konzervatívok 1862 végén, ilyen előzmények után feltehetően abban reménykedve nyújtottak be tervezetüket Bécsben, hogy annak alapján legalább megindulhat a közvetett párbeszéd a császár és Deák között is. Apponyi megküldte az emlékirat másolatát a feliratiak vezérének, Deák tényleges próbatételére azonban sor sem került.

1863 kora tavaszán értesült Apponyi hivatalosan az emlékirat elutasításáról. Mire az erről szóló kancelláriai tájékoztatást kézhez kapta, már megkezdődött a magyar kérdést jórészt a császár elnökletével megvitató minisztertanácsok sorozata. Ezen nyilvánvalóvá vált, hogy maga Forgách kancellár is eredménytelenül kísérletezett, egy kibontakozási terv elfogadtatásával. Pedig javaslata, amelynek kidolgozásában minden jel szerint tevékeny szerepet játszott Kovács Lajos, hajdani „békepárti” ideológus, Apponyiék munkálatánál sokkal inkább törekedett arra, hogy érintkezési pontokat találjon Schmerlingnek a Februári Pátensre alapozott „alkotmányos” berendezkedésével. Az uralkodónak széles körű felségjogokat biztosítva, maguknak „a közös ügyeknek” a körét és kezelési módját a birodalmi tanács és a magyar országgyűlés „elődelegációi” révén kívánta legalábbis előkészíttetni s utána mindkét törvényhozó testülettel jóváhagyatni. A továbbiakra vonatkozóan azt ajánlotta, hogy „a közös ügyek” kezelését a két törvényhozás által választott, alsó- és felsőházra tagolódó, de közös delegáció lássa el (ami minőségileg kevéssé különbözött volna Schmerlingnek a „tágabb birodalmi tanács” létrehozására irányuló törekvésétől). A Februári Pátensre alapozott rendszerrel kompromisszumot kereső tervezet centralisztikus vonásait erősítette, hogy elhárította egy magyar kormány felállításának még a gondolatát is, reménytelennek ítélve, hogy Magyarországon az 1848-as kormánynál szűkebb hatáskörűvel valaha is beérjék.

A helyzet ura egyelőre Schmerling maradt. Ferenc József, noha rokonszenvéről biztosította Forgáchot, az adott viszonyok megszilárdítására törekedett. Tartott a nagy erővel kibontakozó lengyel felkelés következményeitől, az új porosz kancellár, Bismarck ambícióitól és attól, hogy újra kiéleződik az itáliai konfliktus. Ugyanakkor hatott rá államminiszterének önbizalma is. Schmerling azt remélte, hogy az erdélyi országgyűlés küldötteinek bevonásával a birodalmi tanácsba hamarosan sikerülni fog megtörnie „a magyarok” passzív ellenállását, és az ő behódolásukat követi majd a többieké is. Ilyen körülmények között nemcsak célját tévesztette a szervezett magyar konzervatív csoport kiegyezési javaslata, hanem sor került Apponyi György gróf országbírói tisztségéből való felmentésére is. Ez közvetlenül azt követően történt, hogy több konzervatív társával együtt részt vett egy Deák népszerűsítését célzó tisztelgő aktuson. Helyére Andrássy György gróf személyében olyan kipróbált aulikus került, aki funkciója konfliktusmentes ellátására törekedett. Megingott Forgách kancellár pozíciója is. Sajtórendészeti eljárás indult sugalmazója, az elvieskedő antidemokratizmust sovinizmussal társító Kovács Lajos ellen. A debreceni „Békepárt” hajdani ideológusa előbb a kancellár által pénzelt, csábító című lapja, a Független hasábjain ismertetett egy, a Forgách által a minisztertanácsban előterjesztett memorandumot továbbfejlesztő „kibontakozási” tervet, majd azt Kísérlet a rendezési kérdések részletezett megoldására címmel patrónusának ajánlott röpiratként meg is jelentette. Forgách kancellár befolyásának csökkenését jól jellemzi, hogy nem volt képes mentesíteni inspirátorát a haditörvényszéki eljárástól, sőt büntetésének részleges elengedését is csak nagy nehezen tudta kieszközölni. Forgách arra törekedett, hogy a megújított önkényuralomnak minél kevesebb olyan központosító intézkedése gyökeresedjék meg Magyarországon, ami ronthatja egy konzervatív „rendezés” esélyeit, ezért mind több hatásköri konfliktusba keveredett a birodalmi kormánnyal. Schmerling, aki – nem kevés joggal – tervei akadályozójának tekintette Forgách kancellárt, 1864 tavaszán elérte nyugdíjaztatását.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Deák valóban tartózkodott minden közvetlen bécsi kezdeményezéstől, de minden addiginál szorosabbra fűzte kapcsolatait a konzervatívokkal, akik a Forgách leváltását követő rövid megtorpanás után újrakezdték szívós küzdelmüket Schmerling pozícióinak megingatása és a Ferenc József bizalmának visszanyerése érdekében.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Arra, hogy a hatalom nem riad vissza a nyakas alispánok leváltásától, gróf Forgách Antal, a volt kancellárból lett új főispán az ellenzéki hangulatú Nógrádban még a közgyűlés összehívása előtt mutatott példát.

Az új országgyűlés

Kubinyi Ferencet a választáson gróf Czebrián László állítólag 25 ezer forint feláldozása és a gróf Forgách Antal főispán vezényletével felsorakoztatott közigazgatási apparátus, a csendőrség, sőt a katonaság támogatása árán is csak néhány szavazattal győzte le.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár D 186. Kancellária elnöki titkos iratok, 1862–6.
  2. Közli: Deák Ferenc beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. III. 2. kiadás Budapest, 1903. 302–351
  3. Pesti Napló, 1861. április 18.
  4. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 569.
  5. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. III. Budapest, 1903&nndash;1918. 318–319. (Fordítás a német eredetiből).