Forgách Zsigmond nádor

A Múltunk wikiből
1565 – Nagyszombat, 1621. június 23. vagy 30.
Magyarország nádora
Wikipédia
1611
június 29. Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitány Báthori Gábor ellen indul.
július 6. Nagy András hajdúgenerális csapataival csatlakozik Forgáchhoz.
július 7. Radu Serban havasalföldi vajda seregével Erdélybe érkezik.
július 8. Báthori Gábor súlyos veresége Brassó mellett.
augusztus Nagy András visszatér Báthori Gábor hűségére.
szeptember eleje Omer pasa boszniai és Zülfikár pasa temesvári török helytartó hadaival megsegíti Báthori Gábort.
szeptember 16. Forgách Zsigmond és Radu Serban ütközet nélkül kimenekül Erdélyből.
december közepe Megállapodás Tokajban Erdély és a Magyar Királyság örök békéjéről.
1618
március 4. II. Mátyás – többszöri halasztás után – e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Ferdinánd főherceg jelenik meg. (II. tc.: a törökkel felújított békét meg kell tartani; LXXIII. tc.: a hajdúk a lakóhelyük szerint illetékes vármegye joghatósága alatt álljanak; LXXVII. tc.: vallásügyben megújítja az 1608. évi koronázás előtti I. törvénycikket.)
május 11. Forgách Zsigmondot nádorrá választják. (Méltóságát haláláig, 1620-ig viseli.)
1619
november 11. Forgách Zsigmond nádor Bethlen Gábor megbízásából e napra országgyűlést hirdet Pozsonyba. (I. tc.: 1620. május 31-ére hívják össze az országgyűlést; II. tc.: a kezén levő területeket Bethlen királyi hatalommal kormányozza; III. tc.: a vallás gyakorlata, a templomok, temetők és harangok használatával együtt, mindenki számára szabad; XV. tc.: követek küldendők a Német Birodalom fejedelmeihez, Csehországba, Lengyelországba és a Portához.)

Makkai László

Béketárgyalások és hajdútelepítés

1605 nyarán már Bocskai is hajlott a békére. Seregének fizetetlensége és megakadályozhatatlan kilengései mellett a török félreismerhetetlen hódító törekvései is aggasztották. De legfőképpen az a keserű felismerés indította a saját koronás királysága alatt egyesítendő Magyarország álmának feladására, hogy sem a magyar, sem az erdélyi rendek nem voltak hajlandók ezért komoly áldozatot hozni. A nagy vonakodással megszavazott adóból és a háború alatt nagyrészt tönkrement kincstári jövedelemforrásokból olyan hadsereget és államapparátust fenntartani, amely két ellenséges nagyhatalom között a Magyar Királyság függetlenségét biztosítja, nem lehetett. Bocskai 1605 júliusában már a minimális kéthavi zsoldot sem bírta kifizetni, amivel lecsendesíthette volna hadainak zúgolódását, és megelőzhette volna immár a parasztságot is sújtó prédálásaikat. Ekkor érkezett hozzá Kassára, előzetes kölcsönös tapogatózások után, melyekben már Illésházy is részt vett, Mátyás főherceg nevében Forgách Zsigmond és Thurzó György vezetésével egy küldöttség, hogy békefeltételei iránt érdeklődjék.

Bocskai feltételei világosak és kemények voltak. „Legyen szabad a lutherana és helvéciai confessio, az római vallás azonképpen az országban minden rendek között.”[1] Mindenki (azaz a kegyúri jogot gyakorló földesúr vagy testület) olyan prédikációt hallgasson és prédikátort tartson, amilyent kíván, a protestánsellenes törvényeket érvénytelenítsék. A király kössön Bocskai közvetítésével békét a törökkel; állítsa vissza a nádori tisztet országgyűlési választás alapján, s a nádor legyen a távollevő uralkodó egyedüli helyettese; a koronát őriztesse az országban; törölje el a kamarákat, és állíttassa helyre a kincstartóságot; szállítsa le a katolikus püspökök és prépostok számát, csökkentse jövedelmeiket, és világi hatalmat, tisztséget ne adjon nekik; száműzze a jezsuitákat; hivatalokba, végvárakba csak született magyarokat tegyen; erősítse meg Bocskai rendelkezéseit, adományait, fizessen ki a felkelő hadseregnek kéthavi zsoldot, és adjon a felkelésben részt vetteknek általános amnesztiát. Ami a maga személyes kielégítését illeti, azt Bocskai a király belátására bízza, de azzal a kikötéssel, hogy „puszta kertbe soha őfelsége előtt nem szorulok”,[2] valamint egyéb célzásokkal világossá téve, hogy kevesebbel, mint az önálló erdélyi fejedelemséggel, nem elégedhetik meg.

Országgyűlés Korponán és Kassán

Illésházy álláspontja ezekben a kérdésekben szöges ellentétben volt Bocskaiéval, és ebből nem is csinált titkot. Erdélyt mindenáron meg akarta tartani a Habsburg-királyságban, s a dinasztia és a magyar rendek kibékülése esetén a felszabaduló erőket a török ellen akarta fordítani, ha az Erdélyt nem engedné ki hatalma alól. Ha viszont Bocskai elszakítja Erdélyt a Habsburgoktól, s hozzá még Felső-Magyarország egy részét is, csökken a magyar rendiség ellenállási bázisa: mind a Habsburgokkal, mind az önálló Erdély fejedelmével szemben. Ez a magyar rendiség vezető erejét jelentő nagybirtokos oligarchia szempontjából nemcsak érthető, hanem egyedül lehetséges álláspont vált később a katolikus magyar arisztokrácia, Forgách Zsigmond, Homonnai György, főként pedig Esterházy Miklós szívósan követett programjává, az Erdély bekebelezésére irányuló új meg új kísérletek ösztönzőjévé, mindaddig, amíg a magyar rendiség biztonságban érezte magát a Habsburg uralkodó abszolutista törekvéseivel szemben.

A második hajdúfelkelés

  • Bocskai halála után a Habsburgokra visszaszálló területek átvételére kijelölt biztosok közül Forgách Zsigmond és Dóczy András buzgó katolikusok voltak, s társuk, a lutheránus Thurzó György, ha lehet, még Illésházynál is jobban gyűlölte a birtokait felprédáló hajdúkat.
  • Forgách Zsigmond kétségbeesve írta Kassáról Thurzónak: „itt uram, egy nagy kereszteshad támada, mind ez világ feltámatt ide”,[3] kereszteseken a magyar köznyelvben akkor már általános azonosítással Dózsa kereszteseit értve.
  • Homonnai és Báthori vonakodása, hogy a hajdúk kezéből fogadják el a magyar fejedelemséget, végül is beláttatta Nagy Andrással; hogy hiába keres új Bocskait az urak közt. Sőt, egyre inkább gyűlt ellene a sereg, amelynek élén Forgách és Mágochy mellett Homonnai és Báthori is ott forgolódtak. Fegyverre azonban egyik fél sem akarta vinni a dolgot. December 29-én Ináncson tárgyalásra került sor a hajdúk 33 pontba foglalt kívánságai alapján, melyek a Bocskai által adott hajdúkiváltság és a nemzeti király követelése mellett lényegében a bécsi béke kikötéseit (országgyűlés összehívása, nádorválasztás, protestáns vallásszabadság stb.) tartalmazták. Az urak a hajdútelepítést megígérték, a bécsi béke végrehajtásáról kijelentették, hogy a hajdúk törődjenek a maguk privilégiumával, a publikumot hagyják a rendekre, a nemzeti királyválasztást pedig kereken megtagadták, hiába fenyegetőzött Nagy András, hogy ha Homonnai nem vállalja, „bocskorost emelnek” a magyar fejedelemségre.[4] Így azután megegyezést nem, csak 50 napi fegyverszünetet kötöttek, s erre az időre a felső-magyarországi vármegyék vállalták a 14 ezer főnyi hajdúsereg téli elszállásolását.

A magyar rendiség hatalomátvétele

Az új rendi kormányzó testületbe a dinasztia régi, megbízhatónak mutatkozott hívei, Erdődy Tamás bán, Forgách Zsigmond tárnokmester, Batthyány Ferenc főlovászmester, Thurzó György főasztalnokmester, Draskovich János főkamarásmester, Dóczy András főpohárnokmester és Istvánffy Miklós főajtónállómester mellé a Bocskai pártból Homonnai Bálint országbíró és Széchy Tamás főudvarmester kerültek be, élére pedig Illésházy István állt mint választott nádor.

A magyar rendiség országegyesítő törekvései

A magyar rendi politika vezetőinek minden okuk megvolt Erdély katonai elfoglalására. Magyarország újraegyesítésének első lépéseként már Illésházy nádor is ezt követelte Bocskaival szemben, s programját, fenntartásokkal ugyan, utódja, Thurzó is átvette. Minél szélesebb területi bázisra támaszkodhat, annál hatékonyabban védheti önkormányzatát: ez a belátás mozgatta a rendi országegyesítő politikát. De a hajdúveszély is – mely Báthori Gábor és Nagy András szövetségével állandósult, és azzal fenyegetett, hogy a hajdúság hazája, a Tisza-vidék elszakad – cselekvésre ösztönzött. A katolikus klérus és az arisztokrácia Erdély ellenreformációt akadályozó beavatkozásával is számot vetett. Érthető tehát, hogy főleg ők viselték szívükön Erdély „felszabadítását”, amit Thurzó és a protestáns rendek csak ímmel-ámmal helyeseltek, idővel pedig – felismerve, hogy hátráltatja a protestáns ügyet – egyre nyíltabban helytelenítettek. Így a kezdeményezés mindenestől a két Forgách, Ferenc érsek és öccse, a Pázmány által megtérített Zsigmond felső-magyarországi főkapitány kezébe került.

Báthori Gábor megvédi Erdélyt

Forgáchéknak most már nyíltan be kellett avatkozniok, ha nem akarták elveszíteni mindazt, amit a támadás előkészítésébe befektettek. A jogcím is megvolt: a szászok, élükön Weiss Mihály brassói tanácsúrral, a Habsburg-udvartól kértek segítséget. Onnan ugyan nem kaptak se pénzt, se katonát, de Forgáchnak Thurzó nádor tiltakozása ellenére sikerült kieszközölnie az engedélyt a fegyveres támadásra. Radu Şerban azonban, mint annak idején Vitéz Mihály, megelőzve Bastát, lengyel, kozák és moldvai csapatokkal először Radu Mihneát űzte el, aki mellett csak az utolsó emberig védekező magyar csapat tartott ki, azután a brassóiak hívására Erdélybe tört. Brassót Nagy András hajdúi ostromolták, Weiss azonban megvesztegette a vezért, aki csapataival hazaindult, majd a befelé tartó Forgáchhoz csatlakozva, maga is Báthori ellen vonult. A fejedelem erdélyi seregét is elegendőnek vélte ahhoz, hogy a vajdával felvegye a küzdelmet, és 1611. július 8-án – ugyanott, ahol Székely Mózes csatát vesztett – a brassói papírmalom mellett megütközött vele. Radu Şerban ravasz, veterán katona volt, s mikor már az erdélyiek biztosak voltak a győzelemben, ügyes oldaltámadással megfordította a csata sorsát. Imrefi elesett, Báthori Szebenbe menekült.

Azt lehetett volna hinni, hogy újrakezdődik Vitéz Mihály ideje. De Báthori keményebb legény volt szerencsétlen nagybátyjánál, aki annak idején fejvesztett menekülésével csak növelte a pánikot. Azonnal török segítségért küldte Bethlent, ő maga pedig elszántan készült az ellenállásra Szeben bevehetetlen falai közt. Az erdélyiek is tanultak a múltakból: a vajda hiába próbálta a székelyeket megnyerni, azok nem voltak hajlandók többé kötélnek állni, és tömegesen siettek a fejedelem seregébe. Radu Şerban emiatt hetekig nem mert Brassó mellől mozdulni, s csak akkor szánta el magát az előnyomulásra, amikor Forgách már Szebenhez közeledett. Forgách hadait Rhédey Ferenc váradi kapitány ellenállása nagy kerülőre kényszerítette, s így csak július 19-én vonulhattak be Kolozsvárra. A vezérek közt Forgáchon kívül olyan nagyurak szerepeltek, mint Homonnai György, Bálint nemrég katolizált unokaöccse, Bocskai Miklós, az elhunyt fejedelem rokona, Dóczy András, a későbbi kassai főkapitány, Nyáry István, volt váradi kapitány. Bármelyikük szívesen vette volna, hogy királyi kormányzóként ő legyen Báthori utódja. Legtöbb esélye azonban Forgáchnak és Homonnainak volt, aki Bálint meghiúsult jelöltsége címén szinte családi jogigényt érzett Erdélyre. Gyulafehérvár bevétele után, augusztus elején Szeben alatt egyesültek a vajdával, s körülzárták Báthorit. Forgách kiáltványt tett közzé, melyben az állt, hogy a kegyetlen szolgaság alá vetett erdélyiek régi szabadságának helyreállításáért jött. Nagy meglepetésére azonban az ő szabadsága senkinek sem kellett.

Erdély állotta a próbát. A várak védekeztek, a székelyek fegyverkeztek a betolakodók ellen; a Forgách által hirdetett medgyesi országgyűlésen alig néhányan jelentek meg. Báthori Nagy Andrást is megnyerte, aki hazaszökött a Hajdúságba, hogy újabb csapatokat szervezzen, most már a fejedelem számára. A Szebent ostromló táborból a hajdúk nagy része utánament, s nemsokára visszatérve, szétverték Forgách utánpótlását, sőt Kolozsvárt is bevették. Havasalföldre török csapatok hozták vissza Radu Mihneát, s a boszniai pasa vezetésével a Barcaságba nyomultak, míg a Hunyad vármegyei Vaskapun át Bethlen hozta a temesvári pasát seregével. A bekerítőket a bekerítés fenyegette: nem maradt hátra más, mint a visszavonulás. Szeptember 16-án Forgách serege, miután a Székelyföld egy részét feldúlta, a Barcaságon keresztül elhagyta Erdélyt. Radu Şerban Lengyelországba menekült, majd később Bécsbe ment, ahol újabb alkalomra várakozott, hogy trónját a Habsburgok segítségével visszanyerje. Forgách nem akarta vereségét lengyel földön mutogatni, s ezért Moldvából az észak-erdélyi havasokon át próbált hazajutni. A lakatlan vidéken serege teljesen szétzüllött, s éhes, rongyos csoportokra szakadozva szállingózott ki Magyarországra. Maga a vezér november 19-én vonult be csendesen Kassára, de ekkor Báthori – miután a törököket ajándékokkal kibeszélte az országból – már Váradnál állott hadaival, előőrsei pedig Tokaj körül csatáztak. Forgách kétségbeesetten szólította fegyverbe a Tisza menti nemességet; a nemesek azonban békét követeltek. A felsőmagyarországi nemesi közvélemény a szerencsétlen végű kalandot vallásháborúnak minősítette, s nemcsak mélyen elítélte, hanem leplezetlenül örvendett is a kudarcnak. Ilyen körülmények közt Báthori kedvező feltételek mellett köthetett fegyverszünetet.

Báthori Gábor bukása

  • Báthori rájött, hogy magára maradt, Bethlen nélkül a törököt meg nem nyerheti, ezért feladva eddigi terveit, a kegyeibe visszafogadott Ghyczy útján a királyi Magyarországgal vette fel az érintkezést. Annak fejében, hogy a még mindig ellenálló brassóiakkal kibékítik, kötelezte magát mindarra, amit annak idején, Thurzóval történt találkozásakor gőgösen visszautasított. Megfogadta, hogy Erdélyt a Magyar Koronától el nem idegeníti, segítséget ad a török ellen, s biztosítja az erdélyi katolikusok szabad vallásgyakorlatát. Forgách kudarca után ez a Habsburgok váratlan győzelmét jelentette.
  • Forgách 2 ezer embere már Váradon találkozott a menekülő fejedelemmel. Vezérük összejátszott Ghyczyvel, aki – talán, hogy Bethlen kegyeit megnyerje – a Nagy Andrásért bosszút álló hajdúkkal 1613. október 27-én meggyilkoltatta a töröknek és a Habsburgoknak egyaránt kényelmetlenné vált, kiszámíthatatlan, megbízhatatlan fejedelmet.

Védekező külpolitika

Bethlennek belső ellenzékkel nem is kellett volna megküzdenie, ha kívülről nem szítják az elégedetlenséget. A királyi Magyarországon felháborodással fogadták trónfoglalásának hírét. Forgách és Dóczy széltében terjesztették, hogy Erdélynek immár török gubernátora van, akit mihamarabb ki kell vetni székéből, nehogy törökké tegye egész országát.

Homonnai György támadásai

A sorozatos kihívások után Bethlen ellentámadásra szánta el magát; Kornis Zsigmondot néhány, összeesküvéssel gyanúsított katolikus úrral együtt elfogatta, birtokaikat elkobozta, s decemberben 12 ezer főnyi, komoly hadjáratra alkalmas sereg élén Debrecenbe vonult. Onnan szólította fel Felső-Magyarország rendjeit a csatlakozásra. Ezek azonban, bár Forgách hadba hívó parancsának sem engedelmeskedtek, ekkor még nem álltak melléje, semlegességükkel viszont fegyverszünet kérésére kényszerítették Forgáchot. A következő évben megújították a nagyszombati szerződést. Bethlen helyzete átmenetileg megszilárdult. Erdélyben rend és nyugalom volt. Az országgyűlés 1619 elején régen nem hallott szavakkal ismerte el Bethlen rendteremtő munkájának eredményét „Istennek kegyelméből az országban minden bőség vagyon.”[5]

Bethlen azonban nem ringatta magát a biztonság csalóka vágyképében. Ellenkezőleg, aggodalommal figyelte, hogy a királyi Magyarország rendi főméltóságai sorában nem barátai, hanem ellenségei szaporodnak. A legfőbbek, Pázmány, 1616 óta prímás, a Thurzó halála után, 1618-ban nádorrá választott Forgách Zsigmond, az utóbbi helyébe lépő Dóczy kassai főkapitány és az országbíróvá kinevezett Homonnai mellé felsorakozott az új katolikus arisztokrácia legjellegzetesebb képviselője, Esterházy Miklós főudvarmester.

Bethlen első hadjárata

A magyar országgyűlés 1618 nyarán még elzárkózott a csehek segélykérései elől, melyekben az 1606. és 1609. évi konföderációkra hivatkoztak. Követüket, Jesseniust, Forgách nádor fogságra vetette.

A szövetségesek Bécs alatt

Október 10-én Nagyszombatban fogadta Bethlen a cseh–morva rendek gyors segítséget kérő követeit. A megelőző tárgyalások során jelentős pénzsegélyt ígértek Bethlennek hadai fizetésére, de ennek teljesítéséről egyelőre szó sem lehetett, mert saját zsoldosaikat sem tudták rendesen fizetni, akik ezért kegyetlenül dúlták-fosztogatták a cseh falvakat, városokat. A cseh felkelés belső összeomlását csak Bethlen beavatkozása tartóztathatta fel. Azonnal elindította Rhédeyt 10 ezer emberrel Prága felé, míg ő maga Pozsony ellen vonult, melyet egy kisebb császári ellentámadás szétverésével október 14-én el is foglalt. Forgách nádor a várat is átadta, az ott őrzött királyi koronával együtt.

Bethlen Magyarország fejedelme

Mindenekelőtt pozsonyi hídfőállását igyekezett biztosítani, ezért elfoglalta Sopront és Kőszeget, majd az annak idején Bocskainak ellenálló, de most a Habsburg-ellenes táborhoz csatlakozó Batthyány Ferenc segítségével a Dunántúl jelentős részét ellenőrzése alá vonta. Így tarthatta együtt a már november 11-re Pozsonyba összehívott magyar országgyűlést, amelyen Győr, Moson és Veszprém kivételével minden vármegye képviseltette magát, s a főrendek többsége is megjelent, Forgách nádorral együtt.

Bethlen, a protestánsok egyedüli reménysége

A tárgyalások 1621. január 25-én kezdődtek Hainburgban. Bethlent Péchi kancellár, a felkelő magyar rendeket Forgách nádor, Ferdinándot osztrák urak mellett Esterházy Miklós és Dallos Miklós püspök képviselte. Ferdinánd sem kívánt békét, s ezért elfogadhatatlan feltételeket szabott: Bethlen azonnal vonuljon vissza Erdélybe, a magyar rendek kegyelemre adják meg magukat „örökös” királyuknak, s ez a kegyelem azt jelenti, hogy a felkelés vezetői magyar jog szerint törvény elé állhatnak. Bethlen országgyűlési végzései, rendeletei, adományai érvénytelenek, a katolikus papság jogai és birtokai helyreállnak, a nádor jogköre szűkíttetik, a végvárakba császári őrség kerül, a magyar adót vármegyei katonaság helyett császári zsoldosok fogadására kell fordítani, s általában a bécsi békét és az azt követő törvényeket a korona és a katolikus egyház jogainak megerősítése céljából felül kell vizsgálni. Maguk a francia követek mondták, hogy Ferdinánd úgy beszél, mintha már ütközetet nyert volna Bethlen ellen, s az fogságában ülne. Bethlen a választott király méltóságával utasította vissza az arroganciát: ő a nemzettől kapta jogait, s csak annak adhatja vissza, egyébként is az egész országot hatalmában tartja. A tárgyalások még 1621. április végéig tartottak, minden eredmény nélkül.

Út a békekötés felé

A magyarországi urak közül elsőnek Forgách nádor tért vissza nyíltan Habsburg-hűségre, de számosan követték, köztük a személyes szerződéssel Bethlenhez kapcsolt Széchy György, aki Fülek várát kapitányával, Bosnyák Tamással együtt elvonta a fejedelem hűségéről. Szécsény várát is elfoglalta, sőt a harctérről nagybetegen hazainduló Rhédey Ferencet, Bethlen legkiválóbb hadvezérét is elfogta, aki a fogságban meg is halt. Rövidesen egész Alsó-Magyarországon csak a két Thurzó és Illésházy maradt Bethlen oldalán.

Bethlen második hadjárata

Forgách Zsigmond halála után, 1622-ben Thurzó Szaniszló személyében az országgyűlés ismét protestáns nádort választott, s ő, a családi hagyományokat folytatva, békepolitikus volt.

A keleti szövetség terve

Bethlen keserűsége mérhetetlen volt. Vádolta a törököt, a nyugati barátokat, legfőképpen azonban a magyarországi nagyurakat: „Rövid szóval, senkinek nagyobb gyalázatjára és kárára sem az nikolsburgi, sem az bécsi, sem az mostani pacificatio nem volt, mint mimagunknak. Ha valaki kérdezné, miért és kitül? egyebet nem felelhetnénk, hanem ezt: azon országnak státusitól, akiknek nagy szükségekben magunk életének és fejedelemségének periclitálásával, sok vitéz híveinek vérek hullásokkal igen hasznosan szolgálván, szoktól vöttül vala ezt az remumerációt.”[6] Most már azt is be kellett látnia, hogy Magyarországnak az Erdélyi Fejedelemségből kiinduló egyesítése nemcsak a magyar rendiség tehetetlenségébe ütközik, hanem határozott ellenállásába is. Valójában az történt, hogy a két centralizáció, a Habsburg és az erdélyi egymástól védte meg a magyar rendiséget, amely magára hagyatva, aligha tudott volna akár egyiknek, akár másiknak ellenállni, nemhogy Illésházy, Forgách és Esterházy elgondolásai szerint az ország egységét önerejéből Erdély meghódításával helyreállítani.

R. Várkonyi Ágnes

Zrínyi programja és politikája

A magyar állampolitika némileg hasonló programját egy közvetlenül az országgyűlés után keletkezett katolikus szemléletű röpirat is felvázolta. Az ismeretlen szerző ugyancsak a katonaság reformját, az ország bányakincsei és egyéb jövedelmei kivitelének és eltékozlásának megtiltását, az adó célszerű felhasználását kívánja. A nemességtől áldozatkészséget követel. Lippay, Forgách, Batthyány és Zrínyi példájára mutat, miközben ugyancsak elítéli az értelmetlen törvényszaporítást, s a jó törvények megtartását és Hunyadi Magyarországát felidézve a török kiűzését szorgalmazza.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. 105.
  2. Ugyanott, 108.
  3. HK 1891. 20.
  4. Ugyanott, 79.
  5. EOE VII. 515.
  6. Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Budapest, 1979. 426.