Forradalom és ellenforradalom Európában

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. szeptember 20., 12:50-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

A szovjet-oroszországi elkeseredett harcok idején Lenin és sokan mások is úgy vélekedtek, hogy az orosz forradalom sorsa azon múlik, kiterjed-e és győz-e Európában vagy Európa jelentősebb területein a forradalom. A forradalmi erjedés, mely a háborút követően a leginkább meggyengült államokban, s ezek közt is elsősorban a háborút vesztett országokban mutatkozott, e lehetőséget reálisnak láttatta.

Németországban 1918. november 9-én a forradalmi megmozdulások kényszerítették lemondásra II. Vilmos császárt: az országban ekkor már sorra alakultak a munkás- és katonaküldöttek tanácsai. A baloldali erők azonban végzetesen megoszlottak, s míg a korábbi úgynevezett Spartakus-csoport Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezetésével lényegében a lenini utat kívánta járni, a német szociáldemokraták többsége fellépett a szocialista forradalom ellen, s pusztán arra törekedett, hogy polgári demokrácia keretében valósítsa meg a szociális reformokat. E két pólus között ingadozott a szociáldemokrata baloldal, mely ki is vált a pártból, és Független Szociáldemokrata Párt néven új pártot alakított. Midőn a szociáldemokrata Ebert a parlament épületének erkélyén kihirdette a polgári köztársaságot,Liebknecht a tanácsokra támaszkodva november 9-én – a császári palota erkélyéről – bejelentette a Német Tanácsköztársaság megalakulását.

A reformista szociáldemokrata törekvéseket elsősorban az juttatta sikerre, hogy Ebert megszerezte a német fegyveres erők támogatását. Ez tette lehetővé, hogy a spartakisták által megalakított kommunista párt kezdeményezésére 1919. január 2-án kirobbant általános sztrájkot, mely fegyveres felkelésbe csapott át, leverjék, s a német kommunisták két kiemelkedő vezetőjét: Liebknechtet és Luxemburgot meggyilkolják. Az ezt követően megtartott általános választások már biztosítani tudták a polgári erők többségét, majd a Weimarban ülésező alkotmányozó nemzetgyűlés 1919 júliusában elfogadta a köztársasági Németország alkotmányát. A weimari alkotmány a polgári demokrácia legjobb hagyományait egyesítette magában, a német társadalom azonban a köztársasági formák között is lényegében érintetlen maradt. A junker nagybirtok, a látszólag háttérbe szorított, valójában azonban igen aktív felső katonai vezető körök, a bürokrácia egész apparátusa a maga reakciós összetételében, az igazságszolgáltatás szerkezete és személyi feltételei, a rendőrség stb. nem változott. A 8 órás munkaidő kivételével szociális reformokat nem vezettek be, s ez gyengítette a köztársaság társadalmi bázisát a dolgozó rétegekben. A weimari alkotmány befolyását jelentős mértékben csökkentette az a körülmény, hogy a köztársaság a nemzetközi színtéren a császári Németország háborús vereségének örököse lett. A köztársaság felszabadító légköre elsősorban egy viszonylag szűk intellektuális körben mutatkozott meg, mely ebben az időben a német kultúrát új nagy fellendüléshez segítette. A tömegek nevelésében azonban, a közoktatásban és nem kis mértékben az egyetemi oktatásban is, konzervatív-reakciós tendenciák, illetve völkisch-nacionalista elemek érvényesültek.

A német proletárforradalom veresége után a többi közép-európai forradalom, forradalmi mozgalom is kudarcra volt ítélve. A baloldali – olykor polgári, olykor szociáldemokrata vagy már részben kommunista vezetésű – forradalmi, nemzeti függetlenségi harcoknak, melyekhez több helyütt a tömegerőt a paraszti elemek szolgáltatták, döntő szerepük volt a Monarchia felbomlásában és az új független államok megalakításában. Ez a forradalmi mozgalom vezetett Ausztriában a köztársaság megalakulásához, s ahhoz, hogy abban az osztrák – a németeknél baloldalibb – centrista szociáldemokraták jelentős befolyással rendelkeztek. A fejlődés azonban itt is a baloldal háttérbe szorításához, a keresztényszocialista párt politikai uralmához, majd e pártnak a fasiszta jellegű Heimwehr szervezetekkel való együttműködéséhez, a fasiszta tendenciák érvényesüléséhez vezetett.

A cseh nemzeti mozgalom vezetésében nemcsak a kommunistáknak, hanem még a szociáldemokrata erőknek sem volt döntő szerepük. Így a jelentős mértékben e mozgalom eredményeként létrejött csehszlovák állam szilárd polgári vezetésű köztársasággá vált, és az is maradt egészen 1938–1939-ben történt szétdarabolásáig.

A forradalmi mozgalom Magyarországon jutott legmesszebbre, ahol a Károlyi Mihály nevéhez fűződő demokratikus köztársaságot a belső polarizálódás és Károlyi wilsonista politikájának kudarca nyomán – mint láttuk – felváltotta a kommunista–szociáldemokrata egységen alapuló Magyarországi Tanácsköztársaság. Ennek fennállása alatt, különösen midőn 1919 áprilisában Bajorországban is tanácsköztársaság létesült egy rövid időre, megnövekedett az orosz–magyar–német forradalmi erők találkozásának, a világforradalom kibontakozásának reménye. A Magyarországi Tanácsköztársaságot azonban intervencióval leverték. Ez a reakciós jobboldali nacionalista erőket szilárdította meg az egész térségben, s Magyarországon az ellenforradalmat követően az egyik legszélsőségesebb reakciós kormányzati rendszer megteremtéséhez járult hozzá Horthy kormányzósága alatt.

Hasonló struktúrájú, de nem a nemzeti vereségre és a várt revánsra, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzeti igények kielégítése terén elért sikerekre támaszkodó diktatúra fejlődött ki fokozatosan Lengyelországban.

Nem volt a progressziónak több tere Romániában sem, ahol a győzelem és a nyomában járó nagy területi gyarapodás megszilárdította a monarchiát, s a liberális pártnak a csupán formális parlamentarizmus keretében érvényesülő uralma a politikát valójában a királyi udvar intrikáinak játékszerévé tette. Nem változtatott a helyzeten Maniu parasztpártjának kísérlete sem 1928–1930 folyamán. A szélsőjobboldali erők az úgynevezett Vasgárdában tömörültek. 1938-ban királyi diktatúra bevezetésére került sor, amelyet 1940-ben Antonescu fasiszta jellegű katonai diktatúrája követett.

Paraszti-kispolgári demokrácia megteremtésére irányult Sztambolijszki kísérlete Bulgáriában 1919 és 1923 között. Ezt a kísérletet azonban a bolgár reakció ugyanúgy elsöpörte, mint 1926-ban Piłsudski a lengyel polgári demokráciát. A megtorlás itt összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, de kevesebb eredménnyel járt. Borisz királynak a 20-as években az európai közvélemény mellett saját belső baloldali – kommunista–szociáldemokrata–paraszti – ellenzékére is tekintettel kellett lennie, s hozzá kellett járulnia a rendszer bizonyos átmeneti liberalizálásához. Ezt azonban a viszonylag erős szélsőjobboldali fasiszta mozgalom nyomása alatt – és részben azzal szemben – 1934-ben katonai diktatúra váltotta fel, mely végül királyi diktatúrába torkollott.

A jugoszláv állami egység keretébe tartozó Horvátországban Radić parasztpárti kísérlete a horvát nemzeti törekvésekkel fonódott össze, s hamarosan kifejezetten szeparatista tendenciák hatották át. Radić meggyilkolása (1928) után, Maček vezetése alatt ez a szeparatizmus csak fokozódott. A horvát–szerb ellentétnek döntő szerepe volt abban, hogy – 1929 elején a jugoszláviai alkotmányos királyság is diktatórikus módszerek alkalmazására tért át.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Albániában Zogu király egy olasz mintájú, Olaszország protektorátusa alá kerülő államot épített ki, Görögországban pedig 1936-tól Metaxas bevallottan az olasz fasizmus utánzását tűzte ki célul, majd itt is királyi diktatúra létesült, nyilvánvalóvá válik, hogy az európai forradalmi mozgalom a Magyarországi Tanácsköztársaság megdöntését követően nemcsak a szocialista forradalomig nem jutott már el, hanem – Csehszlovákia kivételével – a polgári demokratikus áttörés eredményei is megsemmisültek, és előbb vagy utóbb mindenütt diktatórikus, többnyire fasiszta típusú rendszerek jöttek létre. Ezek részben a térség korábbi abszolutisztikus uralmi formáira támaszkodtak, azokhoz kapcsolódtak, de nem kis részben – s az idő haladtával fokozódó mértékben – spontán módon vagy külső példák utánzása formájában új vonásokat vettek fel. E vonásokat – noha a nyugatabbra fekvő lényegesen fejlettebb országokban, Olaszországban, majd Németországban kialakult diktatúráktól sokban különböztek – összefoglalóan fasiszta vonásoknak nevezhetjük.

A szocialista forradalmak meghiúsulása és a reakciós rendszerek stabilizálódása a Szovjetunió nyugati szomszédságát alkotó államokban megfelelt a Szovjetuniót elzáró gát, „egészségügyi övezet” (cordon sanitaire) létesítésére irányuló imperialista törekvéseknek. Ez az övezet Finnországtól a Baltikumon, Lengyelországon, Románian és Magyarországon át a Balkánig húzódott, s a forradalmi hatás nyugatra terjedését volt hivatva megakadályozni. Az az időszak, melyben ez a reakciós fordulat a nemzetközi politikában végbement, az 1918–1923-as évekre tehető.


A békerendszer és a háborút követő forradalmi válság
A szovjetellenes intervenció Tartalomjegyzék Az olasz fasizmus