Franz Anton von Kolowrat-Liebsteinsky

A Múltunk wikiből
(Franz Anton Kolowrat-Lievsteinsky szócikkből átirányítva)
Prága, 1778. január 31. – Bécs, 1861. április 4.
osztrák politikus, államminiszter
1848. március 21. – április 5. között az Osztrák Császárság miniszterelnöke
Wikipédia
Kolowrat
1848. március 21.
Franz Anton Kolowrat-Lievsteinsky gróf elnökletével megalakul az első osztrák felelős kormány.

Vörös Károly

Abszolutizmus és centralizáció Ausztriában

Lassan azután a miniszteri cím használata is elmaradt: az egyetlen, többé-kevésbé ténylegesen is kiépült miniszteri jellegű hatáskört, a pénzügyminiszterit 1829-ben számolták fel. Ekkor azonban már azoknak a részben hatásköri, részben azonban mélyebb, az abszolutizmus politikájáról és irányairól vallott nézetekre is irányuló ellentéteknek jegyében, melyek két főszereplőjüknek – az állam külügyeinek legfelsőbb irányításába 1809-ben államkancellárként belépett, 1821-ben pedig már a házi, udvari és államkancellár címét is elnyert Metternich grófnak (1814-től herceg), és az 1826-ban az államtanácsban a belügyi szekció irányítását átvevő, korábbi csehországi helytartó, Kolowrat-Liebsteinšky grófnak – konfliktusában fognak majd kibontakozni.

Mire a napóleoni háborúk véget értek, a Habsburg birodalmi abszolutizmus új, helyenként tekervényesen, helyenként talán felesleges kitérőkkel kialakított, az abszolutizmust kiszélesített és modernizált bürokratikus centralizációval egybeötvöző szervezete teljesen készen állt. És ha ennek keretében a magyar korona országainak különállását formailag valóban tiszteletben tartották, és e központi szervezet adminisztratív hatáskörét csak a magyar kamarai ügyek bizonyos – ha vitatottan, de már hagyományosan királyi felségjognak tartott – területeire korlátozták is, kétségtelen, hogy a birodalom örökös tartományai igazgatásának ilyen centralizációja – még ha nem a legtökéletesebben sikerült is – jelentősen fokozta annak a nyomásnak az erejét, amit az udvar a magyar viszonyok befolyásolása során kifejthetett, és amit az 1810-es évek kezdetétől már egyre erőteljesebben kezdett is kifejteni.

Ez az abszolutizmus – előzményeihez, hagyományaihoz híven – legfőbb közvetlen ellenségének továbbra is a rendi partikularizmust tekintette. A hagyományos fenntartásokon túl láthatóan egyre inkább amiatt is, mert felismerte: ennek intézményei képtelenek arra, hogy hatékony védelmet nyújtsanak a felvilágosodás és a francia forradalom által megfogalmazott, a feudalizmus egészére oly veszélyes új gondolatok és társadalmi-politikai – köztük (és sok államrészben nem is kis súllyal jelentkező) nemzeti – törekvések ellen. A rendi intézmények a szervezetükre jellemző területi autonómia és képviseleti rendszer centrifugális tendenciái miatt, továbbá egyes területeken a nemesi árutermelés, másutt a tőkés vállalkozások, ismét másutt mindkettő együttes hatásának a tudatban való jelentkezéseként egyre inkább kezdték befogadni az új gondolatokat (ha ezek teljes elfogadását e rendi képviseletek túlnyomó részének még alapvetően feudális osztálybázisa erősen korlátozta is). Mindezek, párosulva a rendi intézmények amúgy is hagyományosan abszolutizmusellenes, ezáltal az udvar számára azonban akkorra – és nem indokolatlanul – már a feudalizmus egész rendjét veszélyeztetni látszó hajlandóságaival, együttesen kétségtelenül indokolták egyrészt azt a gyanakvást, mellyel az udvar a rendi szervezetek II. József halálával újjáéledő tevékenységét kísérte, másrészt azokat az intézkedéseket, melyeket jelentőségük csökkentése érdekében csakhamar foganatosítani kezdett.

A módszer alapjában véve egyszerű volt: a gazdasági-társadalmi szerkezetben végbement változások miatt objektíve szükségessé vált új szabályozásoknak az abszolutizmustól függő központosított bürokratikus államigazgatás révén való, s az udvar igényeinek megfelelő megoldásából állt. Ez a rendi képviseleti szervek lehető megkerülésével járt együtt. Ennek jegyében már 1795-ben leintették a cseh rendeket, akik új adóreform kidolgozására tettek javaslatokat : várjanak a békés állapotok bekövetkeztéig. Mivel ezek sokáig várattak magukra, és az események, főleg háborús időben, gyors döntéseket követeltek, az udvar a birodalom ausztriai felében sorra kezébe ragadta nemcsak az adó megállapítását vagy a pénzügyi kérdések rendezését – melyeket már korábban uralkodói rendeletekkel szabályoztak –, hanem az olyan természetű jogszabályalkotást is, mint a büntető (1803), majd a polgári (1812) kódexek és a II. József-féle polgári perrendtartást korrigáló új – bár nem mindenhol bevezetett – eljárási szabályok megalkotása. Olyan nem kevésbé jelentős kérdésekben is rendeleti úton döntöttek, mint az orvosi rendtartás (1808, 1827, 1832, 1839). És ha kétségtelen is, hogy e szabályozások nagy részénél a területi rendi képviseletek bevonása az eljárást valóban rendkívül megnyújtotta volna, az abszolutista centralizációnak elvével volt ellentétes mindenféle képviseleti rendszer. Az uralkodó személyes ellenszenve ezt az elvi alapot még csak erősítette. Erről vall az is, hogy I. Ferenc Metternichnek azon – a centralizációval végül is teljesen összhangban álló – javaslatát, mely 1811-ben egy, a birodalom összes tartományainak képviseletei által létrehozott közös, ám csak tanácsadó szerepet játszó és csak az uralkodó kezdeményezésére működő birodalmi képviselet létrehozását célozta, válasz nélkül irattárba helyezte. Így mérhető le annak az intézkedésnek a súlya is, hogy bár a német Bund alapokmányának XIII. szakasza értelmében minden tartományban rendi képviseleteket kellett alakítani (e pontban a „rendi” már nem szükségképpen csak a feudális uralkodó osztály képviseleti monopóliumát jelentette), az osztrák örökös tartományok részére (utolsóként 1826-ban Salzburgnak) kiadott alkotmányok e képviseletek hatáskörét igen megnyirbálták. Több esetben csak a kérvényezési jogra korlátozták, és gyakorlatilag minden territoriális hatalmat a végrehajtó szerv élén álló, az uralkodó által kinevezett Landeshauptmann kezében összpontosítottak.

Ha önmagában a centralizáció mint szervezési elv polgári tartalommal megtöltve ekkor még talán nem is lett volna egészen alkalmatlan a soknemzetiségű és a régi módon hovatovább valóban kormányozhatatlan birodalom kormányzására; a feudalizmust minden eszközzel konzerválni óhajtó abszolutizmussal való összekapcsolása azonban az államigazgatás válságához, végül teljes csődjéhez vezetett. A szigorú központosítás már önmagában is demoralizálta a szervezetet azzal, hogy az önálló érdemi intézkedés lehetőségei rendkívül összezsugorodtak. A társadalommal legközvetlenebbül érintkező, a legnagyobb létszámú hivatalnokságot foglalkoztató elsőfokú hivatalok tevékenysége csakhamar kizárólag a felsőbb államigazgatási szervek rendeleteinek egyszerű végrehajtására korlátozódott. Az abszolutizmus azonban magukat a döntésre hivatott, illetve az alárendelt apparátus működéséért felelős felsőbb kormányszerveket is demoralizálta. Ezek, minthogy közvetlenül az uralkodónak voltak alárendelve, gyakran jobb meggyőződésük ellenére voltak kénytelenek eljárni úgy, hogy a sokszor konkrét ügyekben is tőle kapott utasítások indokait sem ismerték. Az abszolutizmus által centralizált bürokrácia ilyen problematikus magatartásával persze már II. József is szembekerült, bár ő ezt hajlamos volt a hivatalnokok személyi alkalmatlanságával indokolni. Ezt az egyre nyilvánvalóbban az államigazgatás rendszerének természetéből fakadó demoralizálódást még csak növelte a hivatalnoki fizetések értékének rohamos csökkenése az infláció, majd a devalváció következtében. A hivatali morál és az apparátus hatékonysága így lassan már nemcsak hivatali, hanem emberi oldalról is veszélybe került. Hatása annál pusztítóbbá vált, minél inkább felduzzadt – az államigazgatás e rendszerének kiterjesztése során – a hivatalnokok, méghozzá éppen a kis fizetésűek létszáma. A bürokráciának, az abszolutizmus leghatékonyabb eszközének e mélyülő válsága a hivatalnokok és rajtuk keresztül a hivatalok, végül pedig az állam tekintélyének állandó csökkenéséhez vezetett. Még így sem leplezhette el azonban azt a tényt, hogy amint az abszolutizmus valódi problémái is mélyebbek annál, amit pusztán a rendi partikuláris erőkkel folytatott harc megmutathat, úgy az igazgatás nehézségeinek okait is a pusztán szervezési szférákon túl egy, a feudalizmus szerkezetét meghaladó új struktúra bevezetésének igényében és az ebből adódó ellentmondásokban kell keresni.

Azt a késő feudális állam valódi uralkodó osztályát alkotó, igen vékony és zárt réteget: az elsősorban osztrák–cseh, s csak kis hányadában magyarországi bázisú, legmagasabb udvari arisztokráciát, amely (a Ferenc király egyéniségének jelentőségét talán túlságosan is előtérbe állító látszattal ellentétben) az abszolutizmus politikáját mind az összbirodalom, mind Magyarország viszonylatában valójában meghatározta, érdekei szorosan az összbirodalomhoz kötötték. Tagjainak tudatában saját érdekeik is az összbirodalom érdekeiként jelentek meg, már csak azért is, mert a birodalom irányítását – és az összes ebből származó politikai és anyagi előnyt is – e réteg tartotta kezében. Innen ered ellenszenvük a partikuláris törekvésű elemekkel (így a magyarokkal) szemben, legyenek azok bármennyire feudálisak is, és ez volt a forrása rokonszenvüknek a birodalom fenntartásában érdekeltnek mutatkozó elemek iránt, legyenek azok bármennyire polgáriak is. De innen van hajlandóságuk arra is, hogy túltéve magukat a feudalizmus összes világnézeti és osztálykorlátain, készek legyenek nemcsak együttműködni a kor kibontakozó bécsi banktőkéjének képviselőivel – köztük nem is egy zsidó származásával –, hanem e réteg vezető személyeit nemesítésekkel, bárói rangokkal udvarképessé is tenni, egyúttal kiváltságos helyzetet is biztosítva számukra a birodalom pénz- és hitelpiacán; jól látva, hogy ezáltal a birodalom egysége és együtt tartása immár ennek az egyre fontosabb funkciókat ellátó rétegnek is érdekévé válik.

A birodalom egyes alkotórészeinek, a gazdasági fejlődés hullámától emelve, polgárosodást és nemzeti önállóságot igénylő törekvéseivel szemben e keskeny réteg és az érdekeit képviselő szűk vezető csoport ösztönösen is változó, különböző álláspontot foglalt el. Ezzel egyrészt sikerült lassítania a szemben álló, az e két kérdés elsőbbsége körüli vitában ugyancsak megosztott helyi erők egyesülését, másrészt igyekezett biztosítani, hogy forradalom esetén a birodalomnak legalább egyik része megmaradjon a Habsburg-dinasztia és e réteg uralma alatt. Saját szempontjából nézve nem is volt ez oktalan taktika, ám jellemzően a leküzdeni szándékolt polgári-nemzeti törekvések erejére, a húszas évek közepétől e csoporton belül is megjelennek a nyílt ellentétek első jelei: leglátványosabban Metternich és Kolowrat hatalmi harcában öltve testet. E konfliktus azonban arra is rámutat, hogy az abszolutizmus mindezen, részben ösztönös, részben nagyon is tudatos taktikai kísérletei létének, illetve az általa képviselt feudális érdekek érvényesítésének meghosszabbítására, egyrészt saját kebelén belüli ellentétek keltésére is alkalmasak lesznek, másrészt nem kendőzhetik el azt, hogy a feudalizmus válsága oszthatatlan, és hogy a gazdasági fejlődés ugyanazon erői, melyek a válságot Magyarországon nyilvánvalóvá tették, a Lajtán túl is érvényesek.

Gergely András

Kormányzat és konzervativizmus

1831 júniusában Kolowrat államminiszter, Mittrowsky főkancellár, Sedlnitzky rendőrminiszter az önkéntes örökváltság engedélyezését és az adózás reformját indítványozta. A császár az ügyet referáló Pillersdorf tanácsosnak csak annyit mondott: „nem akarok újításokat. Törvényeink jók és elégségesek.”[1]

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

„Kormányozz és ne változtass!” – utasította fiát Ferenc császár Metternich által fogalmazott politikai végrendeletében, amely írója intencióinak megfelelően az uralkodóházból egyedül Lajos főherceget, az államapparátusból egyedül Metternichet nevezte meg, mint akik tanácsát az új uralkodónak feltétlenül ki kell kérnie. A hatalomból kiszorított főhercegek és Kolowrat ellentámadása azonban sikerrel járt, és olyan kompromisszum született, amely a legfőbb államhatalmat egy titkos államtanácskozmánynak (geheime Staatskonferenz) nevezett régenstanácsra ruházta. Ennek az alkalmilag meghívott kancellárok, miniszterek mellett négy állandó tagja volt: az uralkodó helyett elnöklő Lajos főherceg (I. Ferenc legifjabb testvéröccse), Ferenc Károly trónörökös (I. Ferenc második fia), továbbá Metternich és Kolowrat. Utóbbiak egyesült erővel szorították háttérbe a dinasztia tehetségesebb és önállóbb tagjait, Károly és János főherceget, s a régenstanácsot saját hatalmi vetélkedésük színterévé változtatták. Lajos főherceg ellenszenve a szóbeli tárgyalások (és a döntések) iránt hamarosan oda vezetett, hogy megbeszélés helyett az iratokat köröztették, s így a Kolowrat által befolyásolt Lajos főherceg tetszése szerint engedett Metternichnek bepillantást az iratokba; Kolowrat teljes mértékben visszanyerte befolyását a birodalom belső ügyeinek intézése fölött.

Metternich görcsös ragaszkodása a legitimitás elvéhez rajta is, a birodalmon is megbosszulta magát. Az állam egységes irányítás és vezetés nélkül maradt, milliók elemi érdekei szorultak háttérbe az udvari klikkek érdekei mögött.

Az abszolutista államkormányzaton belül egyedül személyek és az általuk vezetett intézmények konfliktusaiban kereshettek érvényesülési lehetősége a reális hatalmi-társadalmi érdekek. Metternich és Kolowrat személyes ellentéte alkalmat nyújtott a birodalom válságának megoldását saját hatalmi helyzetük fenyegetettsége tudatában szorgalmazó udvari körök egymástól eltérő érdekeinek érvényesítésére, minimális célként az ellentétes érdekek semlegesítésére.

Metternich a birodalom nemzetközi konszolidációjára törekedett. Helyesen ismerte fel, hogy a birodalom helyzetének megrendülése a nemzetközi erőviszonyok átalakulását előfeltételezi. Az európai változások azonnali elfojtásán, legalábbis semlegesítésén alapuló koncepciója nagyhatalmi külpolitikát, erős, nagy létszámú hadsereget, a birodalmon belüli rendi-föderatív áramlatoknak teret engedő, de cserében a központban egyszemélyi vezetést igénylő politikát követelt. (E metternichi törekvések ellentmondása abban rejlett, hogy a Habsburg-birodalom belső erőforrásai elégtelenek voltak ahhoz, hogy érdemben befolyásolják Európa akkori, a polgárosodás és a nemzeti átalakulás által megszabott fejlődésmenetét.) Metternichet támogatták a katonai körök és a diplomáciai kar, továbbá az államkormányzásban részt vevő főhercegek és a „női kamarilla” (a becsvágyó Zsófia főhercegnő, Ferenc Károly trónörökös felesége; testvére, Mária Krisztina özvegy császárné és Mária Anna császárné, Ferdinánd felesége), továbbá a klérus és az udvari arisztokrácia.

Kolowrat a birodalom belső konszolidációjára törekedett. Helyesen ismerte fel, hogy az aktív, nagyhatalmi politika a birodalom amúgy is aggasztó államháztartását, pénzügyeit katasztrofális veszélybe sodorja. Az előre kiszámítható államcsőd rémével érvelt a katonai kiadások, az aktív külpolitika ellen. Kolowrat a nehézségek legyőzésének útját a birodalom adminisztrációjának átalakításában, a következetes központosításban látta. Nem törődött a rendi kiváltságokkal, a fennálló intézményekkel, az egyházi érdekekkel, hanem némileg a jozefinus bürokráciára támaszkodva és annak hagyományait folytatva adminisztratív úton próbált „rendet teremteni”. Ahogyan ellenlábasának, Metternichnek fejtegettei „Az Ön eszközei; a szuronyok erdeje és a merev megmaradás annál, ami van. Nézetem szerint ezen az úton a forradalom kezére játszunk … Feladatunk az, hogy minden rendszabályt megragadjunk és minden engedményt megtegyünk, amelyek megalapozhatják a tömegek anyagi jólétét, a nép megelégedettségét … A tekintéllyel bírókat osztályunkba fel kell vennünk, azt talán új elemek elfogadásával kell felfrissítenünk.”[2] (Kolowrat elképzeléseinek megvalósítását nem Metternich ellenkezése, hanem ugyancsak a belső társadalmi bázis hiánya tette lehetetlenné. II. József elképzeléseit a rendi-nemesi ellenállás, Kolowrat terveit az alkotmányosságért küzdő nemzeti mozgalmak hiúsították meg.) A belügyeket legmagasabb szinten irányító állam- és konferenciaminiszter körül csoportosult a leghatalmasabb, elsősorban csehországi arisztokrácia, a jozefinista bürokrácia, a pénzügyi körök, sőt a liberális burzsoázia egy része is, végül az állam hitelezői, a banktőkések.

Metternich és Kolowrat hatalmi-politikai harcában alakult ki az úgynevezett kamarilla, vagyis a nem intézményes klikkek egyike, amely a forradalomig az uralkodó körök legbefolyásosabb csoportja maradt.

A Rajna-vidéki Metternich, a különböző helyi és egyéni érdekek iránt érzéketlenül, magának a rendszernek az átmentésén munkálkodott. Elvi alapon, magát büszkén „rendszerben gondolkodónak” tekintve, a 18. századi abszolutizmus elveit igyekezett alkalmazni: a legitimitás, autoritás elveit hirdette, a kormányzás fő feladatát a rendszer stabilitásának biztosításában jelölte meg. A rendi jogok iránt nem ellenszenvvel, hanem rokonszenvvel viseltetett, bennük is konzerváló intézményeket látott. Gouvernamentális konzervativizmust képviselt tehát. Kolowrat – a „rendszerben gondolkodó” Metternichhel ellentétben – pragmatikus beállítottságú volt. Ö nem a rendszert, hanem e rendszer haszonélvezőit, az arisztokratákat akarta átmenteni. Sokban érzéketlenebb volt a históriai jog iránt, de a nacionalizmussal már kacérkodott, ha abban alkalmas stabilizáló eszközt látott. Az államtól és az anyagi gondoktól egyaránt független arisztokráciát kívánt, amely hatalmas birtokaira támaszkodva nézhet a változások elébe. Feudális konzervativizmusra modernizálódó oligarchákat követelt, olyan vagyonnal, amely az államnak hitelező bankárokéval legalábbis összemérhető. Ennek a követelménynek a magyarországi arisztokraták közül legfeljebb egy-két család felelt volna meg. Nem véletlen, hegy Metternic – családi kapcsolatai által is segítve – a magyarországi arisztokráciához közelített, Kolowrat pedig ellenségének tekintette a feudalizmusból többnyire csak a válságig – adósságig, zárgondnokságig – eljutó magyar főnemességet. Mindkét irányzat egyetértett abban; hogy legfőbb ellenségét a birodalmat bomlasztó tendenciák: a liberalizmus, a partikularizmus, a nacionalizmus képezik; eltérés csak a. taktikai eszközök megválasztásában mutatkozott.

A harmincas évek végén kezdett önállósulni egy harmadik irányzat is, amely mind Kolowrat, mind Metternich elképzeléseit, mind a bürokraták. igyekvését elutasította. A militarista konzervativizmus az orosz cár önkényuralmához hasonló, a polgári kormányzatot háttérbe szorító, a bürokrácia viszonylagos önállóságát felszámoló katonai igazgatásban keresett megoldást. Vezetője, a karrierjét az 1821–1823. évi magyar megyei ellenállás katonai felszámolása során megalapozott Clam-Martinic gróf a hadsereg öntudatát erősítette. A tisztikar presztízsét még az arisztokratákénak is elébe helyezte. Azt követelte, hogy a hangzatos név és cím helyett az egyenruháé legyen a legnagyobb társadalmi megbecsülés. A katonai kormányzatban főbb pozíciókat elfoglaló Clam-Martinic már 1838-ban leszögezte azt az akkor még merészen hangzó gondolatot, hogy a birodalom egyetlen összetartó erejét a hadsereg képezi, amelynek ezért jelentőségének megfelelő helyet kell kapnia az állam irányításában. Törekvései nem jártak sikerrel. A hadsereg reformját szorgalmazó Radetzky tábornagynak az olmützi várparancsnoksággal kellett megelégednie; a hadsereg vezetésére újra felkínálkozó Károly főherceget a magánéletbe való visszavonulásra kényszerítették.

A MetternichKolowrat-féle irányzatok kompromisszumán alapuló államvezetést más oldalról a partikuláris tendenciák fenyegették. Ennek meggátlására a birodalom egyes részeit korlátozott hatáskörrel az uralkodócsalád tagjai igazgatták. Rainer főherceg Lombardiában, Miksa Galíciában, József Magyarországon kormányzott; sőt 1835-től Erdélybe is egy főherceget küldtek a nagyfejedelemség kormányzására Estei Ferdinánd személyében.

Az 1830-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az udvar magyarországi politikáját megszabó MetternichReviczky-féle irányvonal csődbe jutott. Az úrbéri kérdés felvetésével nem sikerült kompromittálni a rendeket, sőt a változtatások visszautasításával a kormány az alsóbb néprétegek bizalmát is elveszítette A rendi intézményrendszer szabad működését engedményképpen lehetővé tevő politika valójában a liberális reformprogram hirdetése számára teremtett fórumot. A konzervatív kompromisszumon alapuló stabilitás megnyugvása helyett a reformmozgalom dinamizmusa fenyegette a feudális abszolutizmus hatalmi pozícióit. A magyarországi, az uralkodó körök által „anarchiaként” jellemzett állapotok Kolowrat hívei számára alkalmat adtak Metternich lejáratására. Az államkancellár a magyar belpolitikában új program kialakítására kényszerült. Ferenc halálával a nádor által is gyűlölt Reviczky magyar kancellár helyzete megrendült, az országgyűlés bezárása után rövidesen menesztették. Megnyílt az út a nádor és Metternich államkancellár együttműködése előtt. József nádor, a Budán székelő helytartótanács elnöke még a „magyar ügyekben” sem hallathatta szavát Bécsben. Sokszor csak utólag közölték vele azokat a döntéseket, amelyeket neki kellett végrehajtania. Pedig a magyarországi viszonyok ismeretében az ő állásfoglalásai voltak a megalapozottabbak. Amíg Metternich Magyarországon csak hátramaradottságot látott, s ezért minden haladó mozgalom hátterében külföldi ügynököket, egy-két „elszédített” tévelygőt sejtett, József nádor vele szemben leszögezte, hogy bizonyos reformok már Magyarországon is elkerülhetetlenek, sőt itt már nem hogy a reformoknak, hanem a demokratikus átalakulás híveinek is kimutatható a társadalmi bázisa a kisnemességben és a városi köznépben. Ezért helytelen az ellenzéki mozgalmat rendőri ügyként kezelni. Nem hozhat végleges megoldást az erőszak alkalmazása. Metternich azonban, minden változtatásnak elvi ellensége lévén, nem fogadta el József nádor javaslatait, hanem inkább a kolowrati politikához közelített.

Vörös Károly

A kormány új politikai kísérlete

E teljes elzárkózás a nádor által jól meglátott és világosan előadott magyarországi realitásoknak még a meghallgatása elől is – ezekkel szemben a bezárkózás saját, szinte rögeszmés elképzeléseinek körébe, és mindennek egyre gyerekesebben öntelt, kellemkedve bölcselkedő modorban való előadása – egyszerre mutatta meg egyrészt a herceg szellemi képességeinek és ítéletének már szinte szklerotikus beszűkülését, másrészt a kamarilla – talán részben Kolowrat és köre kivételével – ennek felismerésére láthatólag képtelen voltát.

Ausztria 1847 őszén

Láthattuk, Ferenc császár halálával a birodalom irányítása egy, a korlátolt V. Ferdinánd nevében kormányzó gyakorlatilag kollegiális testület kezébe került, ezen belül a két vezető egyéniség, Metternich és Kolowrat a közös cél, a bürokratikusan központosított abszolutista állam fenntartása érdekében követendő politikát illetőleg egymásétól teljesen eltérő: ideologikus, illetve pragmatikus koncepcióinak állandó ütközésével. Az államvezetés így szükségképpen csökkenő hatékonyságát és a rendszer megrendülését a veszedelmessé vált személyekre vadászó titkosrendőrség és a még veszedelmesebb gondolatokat üldöző cenzúra tevékenysége már egyre kevésbé tudta ellensúlyozni, Különösen azután nem, hogy – mint azt már a gazdaságtörténetről szólva láthattuk – a Nyugat-Európából kiinduló gazdasági változások elértek a birodalom határait is.

A gazdasági élet, így mindenekelőtt az ipar, majd később (a vasútépítés és gőzhajózás révén) a szállítás és kereskedelem kétségtelen fejlődése ellenére is, az ipari forradalmon már túljutott vagy kibontakozásában előrehaladt európai államok versenyével az e versenybe csak későn belépett, ráadásul mezőgazdaságában még feudális alapokon álló Ausztria persze csak nehezen tudott lépést tartani. Az állami pénzügyek zavara, mely először a napóleoni háborúk végén mutatkozott meg – a brutális devalvációs intézkedések ellenére is – csak átmenetileg csökkent; s nem utolsósorban a birodalom nagy és állandó katonai kiadásainak következtében mindvégig fennállt. Mindez új adók és monopóliumok bevezetését tette szükségessé. A fogyasztási adó, a dohánymonopólium, a vámok azonban közvetve vagy közvetlenül végül is elsősorban a legszélesebb fogyasztói rétegeket sújtották. Így azután nem meglepő, ha a városok a hús, a kenyér, a tűzifa – a fogyasztási adó folytán – magas ára miatt panaszkodtak, míg a gyáripar, illetve az annak cikkeit közvetítő kereskedelem versenye a kisiparosság egyre szélesebb rétegeit juttatta kétségbeesett helyzetbe. A parasztot a magas földadó, a feudális járadékok és az általános pénzhiány nyomasztotta, aminek következtében a parasztbirtok értéke is erősen lecsökkent.

Bár kétségtelen, hogy a gazdaság majd minden, a polgárosodás felé mutató ágazatában a főnemesség és a nemesség részvételi aránya és szerepe jóval nagyobb volt, mint a német államokban (ami magyarázza azt, hogy a Metternich és Kolowrat koncepciói ütközésének ellenére is alapjában ennek az osztálynak érdekeit képviselő legfőbb államvezetés ilyen szívósan tudta fenntartani magát), kétségtelen lett az is, hogy e fejlődés Ausztriában is megteremtette és kibontakoztatta a modern nagyburzsoáziát: elsősorban a kereskedelemben és a hitel területén. E nagyburzsoázia így nyert pozícióiból, természetének megfelelően, erőteljes terjeszkedésbe fogott, amiben kivált a birodalomban az 1840-es években meginduló és roppant tőkéket igénylő vasútépítés nyújtott számára nagy lehetőségeket. 1848 elején a birodalom gyorsan növekvő vasúthálózatának hossza meghaladta az 1700 km-t. Mindez azonban a birodalom feudális vezető osztályának rövidesen várható háttérbe szorulásával fenyegetett. Amikor 1348 elején Engels Ausztriának a saját magát szétzúzó mozdonyairól beszélt, ennek a vasútépítéseken meggazdagodó nagypolgárságnak a gyorsan várható hatalomátvételére, s ezzel a régi Ausztria megsemmisülésére célzott.

Nem lehet meglepő azonban, ha a társadalomban végbement ilyen változások megteremtik a nekik megfelelő, velük egybehangzó politikai magatartásokat is. A nemesi polgárosodás és a nagyburzsoázia megerősödése természetszerűen juttatta szóhoz az abszolutizmussal ellentétes liberális politikai felfogásokat is – ha azok a hordozóikat az abszolutizmushoz sokféle vonatkozásban hozzákötő kapcsolatok (e sajátosan ausztriai, bár az örökös tartományok gazdaságát a birodalmon belül sokféle módon előnyben részesítő gazdaságpolitika ismeretében nem érthetetlen jelenség) folytan csak későn, lassan és vontatottan jutnak is szóhoz –, jellemző módon éppen Ferenc császár halálától válva erősebbekké. Mintegy megérezve a központi irányítás meglazulását, erősödik és óvatosan hangot is kap egyfajta kritika a kormánnyal szemben, miközben az egyre erősebb polgári liberális kritika mögött egyre jobban elhalkul a régi jozefinista, illetve rendi liberális hang. Ezt a hangulatot csak erősítette a Németországban már az 1830-as évek közepére kibontakozó (láttuk: a magyarországi reformmozgalomnak is nem egy gondolatot adó) liberális irányzatoknak: az erős nemzeti töltésű, s az önkormányzat, esküdtszék, nemzetőrség és a Friedrich List által megfogalmazott nemzeti gazdaság igényével fellépő délnémet, valamint az inkább Angliára orientálódó és a porosz vezetés alatti német nemzeti egységet hangsúlyozó északnémet liberalizmusoknak, s a politikai katolicizmus kezdeteinek hatása és a IV. Frigyes Vilmos trónra lépéséhez fűzött illúzió. A kritikai magatartás csakhamar megteremti a maga támadhatatlan címek alatt alakuló szervezett formáit, illetve várható bázisait is: 1839-ben az Alsóausztriai Iparegyletet, 1840-ben az írók Concordia társaságát, 1841-ben pedig a bécsi Juridisch-politischer Lesevereint. 1842—ben a bécsi lapszerkesztők mar a cenzúra enyhítése érdekében nyújtanak be folyamodványt a rendőrminiszternek, ám még éppolyan eredménytelenül, mint 1845-ben az ugyane tárgyban egyenesen Metternichhez forduló tudósok, művészek és írók, élükön Grillparzerrel. Mindez a rendi képviseletek tevékenységébe is némi mozgalmasságot hoz, bár ezeknek rendkívül korlátozott jogköre szavaknak korántsem biztosít a magyar vármegyékéhez és még kevésbé az országgyűléséhez hasonló súlyt és lehetőséget. Ugyanekkor azonban kiterebélyesedik a külföldön megjelentetett, Ausztriát kritizáló, az abszolutizmust ostorozó és leleplező irodalom, megnő az emigráns írók száma.

Persze a rendszer számára önmagában mindez még nem lenne veszélyes, ha itt – éppúgy, mint Európa más már polgáriasult államaiban – is nem jelennének meg hátterükben a széles tömegek elégedetlenségére utaló egyre sűrűbb jelek is: a birodalom egész, a nemesség uralkodó helyzete által jellemzett gazdasági és társadalmi szerkezetéből következően elsősorban a parasztság részéről.

A parasztság az örökös tartományokban már azért is elégedetlen volt, mert II. József reformjai nem folytatódtak. A kormány (nem utolsósorban anyagi nehézségei, pénzhiánya miatt is) nem akarta korlátozni jogaikban a földesurakat, akik saját uradalmi apparátusukkal látták el az alsófokú igazságszolgáltatás, az adószedés és a katonaállítás különben az államot terhelő teendőit. Így azután megmaradt az úrbéri járadék: a robot, a tized, és a katonai terhek továbbra is egyedül a parasztot nyomták. És bár a 18. század vége óta lehetséges volt a paraszt számára feudális terheinek megváltása, erre gyakorlatban csak kevéssé került sor. Jellemző, hogy a kormány 1835-ben és 1846-ban egyaránt visszautasította az alsóausztriai rendek kérvényét a pénzhiányban szenvedő paraszt (persze a földesurat is pénzhez juttató) önmegváltásának egy új földhitelintézet felállítása által történő lehetővé tétele iránt. A terhek ellen lázadó, összességükben még csak kevéssé ismert parasztmozgalmak, kivált a keleti, Magyarországgal szomszédos német és morva tartományokban, követeléseikben és főleg taktikájukban és ideológiájukban igen sok rokon vonást és időbeli megegyezést is mutatnak a kor magyarországi mozgalmaival, elsősorban a passzív forma: valamely szolgáltatás megtagadása, emelletti makacs kitartásuk és az udvarba vetett egyfajta bizalom által. És mint Magyarországon, e mozgalmak is nem egy esetben csak jelentős katonai erők bevetésével lesznek letörhetők.

Az 1840-es évek azonban e tömegmozgalmakban is jelentős változást hoznak, kibővítve ezek bázisát a manufaktúrákban és a gyáriparban kialakuló ipari proletariátus (valamint a vasútépítéseknél egyre nagyobb számban megjelenő, jórészt féllábbal még falusi viszonyok között élő munkáshadsereg) soraiból is. E réteg növekedésének gyorsaságát jól mutatja az üzemi balesetek számának 1831 óta tartó állandó növekedése és azok az egyre sűrűsödő hatósági kísérletek, melyek (nyilván e réteg elégedetlenségének kirobbanásától tartva) a munkaidőnek és kivált a gyermek- és női munka igénybevételének valamilyen szabályozására törekednek: angol mintára, ám csekély hatással. Az iparból kiinduló mozgalmak résztvevőinek sorában éppúgy találunk egy társuk elbocsátása miatt sztrájkba lépő gyapotfonodai munkásokat Vorarlbergben (1841), mint béremelésért sztrájkoló útépítőket Prágában, tüntető munkanélkülieket Brünnben (1843), vasútépítőket Csehországban és Karintiában, gyári munkásokat Bécsben (1844). A parasztmozgalmakhoz hasonlóan ezek is elszigetelt és végül is mindenhol letört mozgalmak, számuk és hevességük messze elmarad nemcsak Nyugat-Európa, hanem még a német államok már fejlődő ipari proletariátusának mozgalmaitól is; mint ahogy még igen gyengék azok a szervezetek is, melyeket elsőnek a munkásság legjobban fizetett, a kispolgárosodáshoz legközelebb álló rétege: a nyomdászság kezd kialakítani. E mozgalmak jelentkezése azonban már most, az 1840-es években is utal arra, hogy léteznek olyan erők a társadalom mélyén, melyeknek mozdulatlanságára a rendszer egyensúlyának bármilyen megingása esetén már nem lehet számítani. Annál is kevésbé és annál is veszélyesebbé válva, mert erősödő osztályöntudatú soraikhoz könnyen felzárkózhatnak a nagyburzsoázia erősödésével egyre hátrányosabb helyzetbe került kisiparos, kiskereskedő kispolgárság tömegei is; úgy, amint azt majd 1848 eseményei, tömegmozgalmai fogják megmutatni.

És végül: nem szűntek meg, sőt hevességükben még csak fokozódtak a birodalom kereteiben egyre nehezebben összefogható sokféle népnek csúcspontjukra ekkor érő, centrifugális, a birodalomból kiszakadni vagy legalábbis az ahhoz fűződő kapcsolataikat minél jobban lazítani akaró sajátlag nemzeti törekvései is. Ennek sodrában Itáliában már állandósul az elégedetlenség, erősödik a cseh nemzeti mozgalom (mely egyes vonatkozásokban nem kisebb pártfogónak örvendhet, mint maga Kolowrat); s ha az Ausztriához csatolt Galícia lengyel nemességének 1846. évi nemzeti felkelését Bécs a nemesi győzelem esetén a II. József alatt nyert könnyítések eltörlésétől félő parasztság aktív támogatásával leverte is, az elégedetlenség lángja itt sem hunyt ki.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 438.
  2. Tagebücher… I. Wien, 1909. 626.

Irodalom

Kolowrat politikai befolyásáról, a MetternichKolowrat ellentétről Miskolczy Gyula ír részletesen.