Friedrich Engels

A Múltunk wikiből

Engels Frigyes

Wuppertal, 1820. november 28. – London, 1895. augusztus 5.
német forradalmár, filozófus,
a Kommunista kiáltvány társszerzője, a kommunizmus tudományos elméletének megalapozója Karl Marx társaságában
Wikipédia
Engels
1895. augusztus 5.
Friedrich Engels halála.
1905.
Marx és Engels válogatott művei első kötetének megjelenése Szabó Ervin szerkesztésében.
1909.
MarxEngels válogatott műveinek második kötetét adja ki Szabó Ervin.

Tartalomjegyzék

Bartha Antal

A magyar őstörténelem fogalma

A természeti, illetve a zsákmányoló gazdálkodással ellentétes élelemtermelés a marxista irodalomban a termelőgazdálkodás elnevezést kapta. Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete című klasszikus őstörténeti művében a barbárság felső fokán megjelent pásztorkodó állattenyésztésben ismerte fel az első nagy társadalmi munkamegosztást, a termelés első nagy fordulatát. E fordulatnak az őstörténeti népalakulásban kibontakozó következményeire is figyelt Engels: az árják és a szemiták kiválását más barbárok tömegéből az állattenyésztés kezdeteivel hozta összefüggésbe. A fordulat lényegére utalva jegyezte meg: az állattenyésztés „munkamegosztást hoz létre a pásztornépek és a nyájak nélküli, visszamaradt törzsek között, ezzel két különböző, egymás mellett fennálló termelési fokot és ezzel a rendszeres csere feltételeit.”[1] E folyamat időpontjára, a földművelés és az állattenyésztés megjelenésének sorrendjére nézve, az újabb eredmények lényegbevágóan módosították Engelsnek és korának tudományos felfogását. Megállapításának elméleti lényege azonban, hogy a termelőtevékenység gyökeres fordulatot, új fejlődési fokot hozott, nemcsak igazolódott, hanem az új adatok fényében a korábbinál átfogóbb és pontosabb értelmezést kapott.

Az őstörténelemhez tartozik az osztálytársadalomba való átmenet igen hosszú, megtorpanásokkal, sőt hanyatlásokkal tarkított korszaka is. Marx és Engels, a marxizmus két klasszikusa azért fordult az őstörténelemhez, mert az osztálytársadalom és intézményei eredetének kérdéseire keresték a választ. Felismeréseik alapvetőek mind a bennük elemzett részletek, mind pedig a történelmi materializmus elmélete szempontjából. Munkásságukkal az őstörténeti kutatásokat, a koruk szaktudományos ágazataiban elért eredményeket szilárd elméleti alapokra helyezték. Az ősközösség az egész emberiség egyetemes állapota volt, amelynek vizsgálata egyetemes érvényű törvényszerűségek megállapítását teszi lehetővé. Munkásságuk példamutató az őstörténelem komplex szemléletű kutatásában. Az őstörténelem alapkérdéseire választ kereső módszerükkel jutottak el az ősközösségi társadalmi–gazdasági rend fejlődésének csomópontjaihoz, periodizációs elveinek felismeréséhez. Ezek élére a termelőerők, az emberek közösségi viszonyainak fejlődésében bekövetkezett lényeges fordulatokat állították. Periodizációs elnevezésekként L. Morgan neves amerikai néprajztudós által alkalmazott fogalmakat: a vadság és a barbárság alsó, középső és felső fokait alkalmazták. Morgan szerint ezek kulturális fokozatot jelölő fogalmak, míg Marx és Engels elméleti alapvetésében a társadalmi fejlődés egymásból következő szakaszaira vonatkoznak.

Marx és Engels működésének idején az őstörténelemre vonatkozó szaktudományos ismeretek gyérek, a kutatás módszerei pedig kialakulóban voltak. A régészeti emlékek és az őstörténet megbízható forrásainak feltárása még meglehetősen esetleges volt, értelmezésük módszerei nem forrottak ki. Az azóta eltelt idő eredményei felszínre hozták, hogy a kultúrák periodizációs elnevezései pontatlanok. A bizonytalan perióduselnevezések helyett azonban meggyőző alternatívát adni eddig még nem sikerült.

Az őstörténelmi korszakok jellemző ismérveinek felderítésében mutatkozó hiányosság abban leli magyarázatát, hogy az őstörténeti társadalmi folyamatok néma, gyakran jellegtelen és hiányos emlékeiből kell következtetni az emberek közötti viszonyokra. Engels a társadalmi szervezet fejlődési fokaira alkalmazta az anyajogú (matriarchális), az apajogú (patriarchális) nemzetség, törzs, törzsszövetség és katonai demokrácia fogalmakat, amelyek szemléletesebben tájékoztatnak a társadalmi folyamatról. Megjegyzésre érdemesek a következők: anyajogú, az anyák irányítása alatt álló nemzetségek a történelemben kivételek voltak. Hérodotosz, a történetírás atyja, számos eredeti népi monda és mítosz ránk hagyományozásával elévülhetetlen érdemeket szerzett. Az i.e. V. században már ő is a régmúlt homályába tűnő mítoszként és kivételként hallott az amazonok, a nők uralmáról. A nemek közötti munkamegosztás és fiziológiai különbségeik következtében a közösség, a nemzetség védelmezésének és vezetésének felelőssége a férfiakra hárult. Más a helyzet a leszármazás nyilvántartásával; az apajog (a patriarchális jog) a nemzetségben a leszármazásnak mind apaági (patrilineáris), mind pedig anyaági (matrilineáris), ezeken felül mindkét ági (bilaterális) nyilvántartási rendjét engedte meg. A leszármazás nyilvántartásának és a nemzetség irányításának szabályai tehát nem estek egybe. A korábbi elképzeléseket felhagyva, a Morgan és Engels módszerét alkalmazó történettudomány és a mai analógiákból táplálkozó antropológiai történelemelmélet a mereven férfi–nő kategóriákat, rokonság- és jogtörténeti rekonstrukciót alaptalannak tekinti. Ennek ugyanis adatszerű vagy kikövetkeztethető bizonyítéka nincs. A matriarchátus elmélete azért kapott valóságlátszatot, mert a történelmi materializmus alkotóelemeként fogták fel. Valójában az anyaági leszármazás, a rang és vagyon öröklése az anyai nagybácsit és unokaöccsét, vagyis két férfit érintett. A hatalom, a politikai fennhatóság nem a nők osztályrészéül jutott ki, még akkor sem, amikor rituális–vallási okokból az uralkodó nő volt, ahogyan ez a legősibb törzsek korszakától a feudalizmusig jó párszor előfordult. A nőuralom hiányából nem következik a nők társadalmi alávetettsége. Teremtő, nevelő, hagyományőrző tekintélyüknél, a gazdálkodásban betöltött szerepüknél fogva, még a férfiuralom alatt élő népek körében is érvényesítették akaratukat.

A katonai demokrácia fogalma a törzsszövetséghez tartozik. Engels a következőket mondja a katonai demokráciáról: „A rokon törzsek szövetsége mindenütt szükségessé válik; de hamarosan összeolvadásuk is, és ezzel az, hogy az elválasztott törzsi területek egybeolvadjanak a nép összterületévé. A nép hadvezére … nélkülözhetetlen, állandó hivatalviselővé válik. Létrejön a népgyűlés ott is, ahol eddig nem volt. Hadvezér, tanács, népgyűlés a katonai demokrácia felé fejlődő nemzetségi társadalom szervei. Katonai – mert a háború és a háborúra való szervezkedés a népélet szabályszerű funkciója lett.”[2] A katonai demokráciával a néptől elkülönülő fegyveres hatalom még nem teljesen szilárd, kezdetleges szervezete lépett színre.

A rokonságon alapuló társadalmi szervezet

A biológiai, származási kapcsolatok megteremtik az emberek elemi, spontán társulását. A rokonsági fokozat megjelölése, állapítja meg Engels, „nem pusztán tiszteletbeli cím, hanem egészen határozott, nagyon komoly kölcsönös kötelezettségekkel jár, amelyek összessége az illető népek társadalmi berendezkedésének lényeges része”.[3] Engels fejtegetésében rámutat a vizsgált jelenség őstörténeti eredetére, ahogyan az őslénytan a csontmaradványokból biztonsággal meghatározza a kipusztult állatot, a ránk maradt rokonsági rendszerből a kihalt családformára lehet következtetni. Rámutat Engels, hogy a rokonsági modell alapja a család, mely aktív elem, alacsonyabb formából magasabb formába halad előre. A rokonsági rendszerek, elnevezések viszont hosszú idő alatt sem változnak; csak hosszú időközök alatt regisztrálják a család által megtett haladást. Engels Marxot idézi, aki megjegyezte: „...ugyanígy van a politikai, jogi, vallási, filozófiai rendszerekkel általában.”[4] A rokonsági megnevezések konkrét kapcsolatokat fejeznek ki, mégis kezdetleges absztrakciók.

Az őstörténeti társadalmakban a gazdagság, a bőség tudata egybeesett a társadalmi lét folyamatosságával, az utódok sokaságával. A társadalmi reprodukálódás, a szaporodás, nők és férfiak biológiai kapcsolatában realizálódott. Ez a kapcsolat társadalmiasult, tilalmak, szabályozók, morális és anyagi kötelezettségek jelölték ki a kapcsolatok feltételeit. A társadalmiasultság fejlődésének fontos állomása a nemzetség. Engels így jellemzi a nemzetség lényegét: „A latin gens szó … akárcsak az azonos jelentésű görög genosz, az általános-árja gan tőből származik …, ami nemzést jelent. Gens, genosz, szankszritul dzsanasz, gótul … kuni, ónordul és angolszászul kyn, angolul kin, középfelnémetül künne, egyformán nemet, leszármazást jelent. A latin gens és a görög genosz szót azonban speciálisan arra a nemzetségi kötelékre használják, amely közös származásúnak … vallja magát, és amelyet bizonyos társadalmi és vallási berendezések külön közösségbe fűznek össze…”[5]

A nemek közötti viszony fejlődésének kezdeti szakaszában az anyaság, az anyai rokonság elismerésének volt eligazító érvénye; az utódok az anya nemzetségében maradtak. A férfiakat foglalkozásuk, a vadászat, a közösség lakóhelyétől távol tartotta. Biológiai sajátosságuk a nőket a hajlékhoz kötötte, ezért munkájuk is a tanyán és környékén folyt, és az utódok nevelése is szinte kizárólag rájuk hárult. Engels jellemzése szerint ez a nemzetség magában foglalta mindazokat a személyeket, akik a házasodási szokások révén „és az abban szükségszerűen uralkodó képzetek szerint egy meghatározott eredeti ősanyának, a nemzetség megalapítójának elismert utódai”.[6] Ebben a családformában csak az anyai leszármazás érvényes. „Minthogy fivérek a nővéreket nem vehetik feleségül, hanem csak más leszármazású asszonyokat, az ezekkel az idegen feleségekkel nemzett gyermekek anyajog szerint kívül kerülnek a nemzetségen [a férj nemzetségén – B. A.]. Tehát csak minden nemzedék leányainak utódai maradnak a nemzetségi köteléken belül; a fiak utódai átkerülnek anyjuk nemzetségébe.”[7] Engels hangsúlyozta, hogy a nemzetségi közösségeket elképzelt leszármazási kötelékek tartották össze, hiszen sok-sok nemzedék emlékezete nem őrizhette meg a közös származás tényét.

Engels óta óriási ismeretanyag halmozódott fel az őstársadalmak társadalmi viszonyairól, a régészeti kutatások is bizonyították a nők társadalom- és népszervező szerepkörét, a nők leszármazási, jogi jelentőségét az őstörténelem korai szakaszában. Az ismeretek gyarapodtak arra nézve is, hogy a rokonsági kapcsolatok népenként, történelmi korszakonként és egy korszakon belül sokféle kombinációban jelentek meg.

A termelőgazdálkodás és a finnugorság

Engels elméleti következtetéseiben felismerte, hogy az őstörténelem korszakos változásai új gazdasági tevékenység kialakulásával állnak összefüggésben. A tudományok új eredményei mellett a progresszív gazdálkodási ágazatok – a földművelés és állattenyésztés – kialakulásának idő- és sorrendjéről a régi keletű feltevéseket hatálytalanították. Az eredmények korántsem végérvényesek, mindazonáltal Engels elméleti következtetéseinek alapjait megerősítik. A fejlődés képe bonyolultabb, a részletek sokfélébbek, mint ahogyan azt a régi feltevések elképzelték. Nemcsak az egyetemes, de a magyar őstörténet esetében is végérvényesen megdőlt az az elképzelés, hogy a természeti gazdálkodást a pásztorkodás váltotta fel, ezt pedig sokkal későbben – a magyarok esetében a honfoglalás után – követte csak a földművelés.

Az etelközi magyarok politikai berendezkedése

Az etelközi magyarok politikai berendezkedését a következőkben összegezhetjük. A megnövekedett lélekszám kikényszerítette a törzsek szövetkezését, amely összeolvadásukat indította meg, kialakult az össznépi terület. A kifelé és befelé érvényesülő összefogásban a nép hadvezére nélkülözhetetlen, állandó hivatalviselővé vált. A mellette tevékenykedő tanács és népgyűlés még a rokonsági társadalom szervei voltak a katonai demokráciában. Katonai, mert a háborúra való szerveződés a népélet szabályszerű funkciója lett. A megesett sérelem megtorlásának ősi eszköze, a háború, zsákmányolás, sarcolás céljából folyt, kereseti ágazattá vált. A zsákmányoló háborúk megnövelték a hadvezérek és az alvezérek hatalmát, szokássá, majd öröklődő joggá vált az ugyanabból a családból történt megválasztásuk. Megjelentek az örökletes királyság és nemesség intézményének csírái. A nemzetség, a törzs, az ősi rokonsági szervek, a népakarat eszközeiből a saját népükkel szemben gyakorolt uralomnak, elnyomásnak, valamint a szomszédok kifosztásának és elnyomásának szerveivé változtak. A nemzetségek szegényekre és gazdagokra szakadtak. A rabszolgaság megléte a létfenntartásnak munkával való biztosítását a rablásnál szégyenletesebb tevékenységgé változtatta. Az urak eszközévé vált nemzetségi szokásjog a szegények kordában tartását szolgálta. A tulajdonkülönbség egyazon nemzetségen belül az érdekek egységét a nemzetségtársak antagonizmusává változtatta.[8] Engels és Marx megállapításainak lényege az etelközi magyar társadalomban és politikai szervezetben adatolható. Az ősmagyar társadalom az osztálytársadalom és az állam kialakulásának küszöbéhez érkezett el.

Az V–IX. századi műveltség a sztyeppen és az ősmagyarok

Eldönthetetlen, hogy a nagyméretű, iparos-kereskedő települések városoknak tekinthetők-e. Funkciójuknál fogva megindultak a városiasodás útján. Az ipar, a mezőgazdaság és a kereskedelem közötti munkamegosztás jelei színre léptek. Az ércpénz a cserének nélkülözhetetlen eszköze volt. Engels az ilyenfajta állapotokat jellemezve mondotta, hogy a barbárság felső foka meghozta a munkamegosztást a földművelés és a kézművesség között, a termékek növekvő része ezzel közvetlenül cserére készült. A civilizáció e készen talált munkamegosztáshoz hozzátett egy harmadik munkamegosztást; létrehozta a cserére specializálódott kereskedőket, velük pedig megjelent a fémpénz, a vert érme.[9] Az ipar, a kereskedelem és a városodás összetartoznak. A napi szükségletek kielégítésében azonban még a házi-, családi ipar dominált.

Kristó Gyula

Új vonások III. Béla belpolitikájában

A széthúzás erői teret vesztettek, megtorpantak. Kifulladásuk után éppen III. Béla időszakát használták fel erőgyűjtésre, befolyásuk erősítésére. Ez a körülmény kölcsönöz olyan színezetet III. Béla 1180 utáni uralmának, mintha túlságosan is messze jutott volna el a királyi hatalom megerősítésében. Valójában nincs másról szó, mint a feudális társadalmakra oly jellemző és Engels által is leírt ingamozgásnak arról a fázisáról, amikor az inga a feudális anarchia, a széttagolódás irányából a központi királyi hatalom megerősödése felé leng ki.

Pach Zsigmond Pál

Előszó

Mindez megérlelte, alátámasztotta azt a felismerést, hogy a magyarországi fejlődés eltérülése, elkanyarodása, elmaradása része egy szélesebb, nemzetközi méretű, összeurópai jellegű folyamatnak: a nyugat-európai és a kelet-európai fejlődés szétágazásának, különbségei felfokozódásának a 15. század végétől kezdve; persze a folyamat közép-kelet-európai ágának olyan része, amely számos sajátosságot mutat fel hazánkban, éppen a török hódítás, a Habsburg-uralom, az ország három részre szakadásának körülményei miatt. Ez a felismerés pedig azon társadalmi fejlődési szakasz tüzetes elemzését kívánta meg e kötet szerzőitől is, amit a történettudomány – Engels megállapítása nyomán – a „jobbágyrendszer (Leibeigenschaft, servage) második kiadásának” nevez, és a jobbágyság újbóli röghöz kötése, a földesurak piaci tevékenysége, robotoltató árutermelése, a városi/polgári fejlődés gyengesége és hátráltatottsága, továbbá egyéb ismérvek alapján több közép- és kelet-európai ország történetében (jelentős országonkénti különbségekkel ugyan) lényegileg közösnek minősít.

Vörös Károly

Ausztria 1847 őszén

Amikor 1848 elején Engels Ausztriának a saját magát szétzúzó mozdonyairól beszélt, ennek a vasútépítéseken meggazdagodó nagypolgárságnak a gyorsan várható hatalomátvételére, s ezzel a régi Ausztria megsemmisülésére célzott.

Kovács Endre

Az 1848-49. évi polgári forradalmak

A társadalmi és a nemzeti problematika kölcsönös viszonyának a tudományos szocializmus részéről való megvilágítására 1848–49-ben Marx és Engels mutattak példát. A nemzeti felszabadulásért folyó küzdelmet nem tekintették közömbösnek a szocialista célok szempontjából, de nem mulasztották el rámutatni, hogy a nemzeti felszabadulás egymagában még nem törli el a társadalmi osztályellentéteket, nem szünteti meg a dolgozó tömegek kizsákmányolását. A nemzeti kérdést alárendelték a társadalmi problémának, az osztályharc szempontjainak. Marx és Engels a nemzeti kérdés gyökeres megoldását a győztes proletárforradalomtól remélte. Ám 1848–49 forradalmaiban a vezető szerepet nem a proletariátus, hanem a polgárság játszotta, amely mind a társadalmi, mind pedig a nemzeti kérdés tekintetében saját érdekei szerint járt el.

Míg Franciaországban 1848-ban kizárólag a társadalmi átalakulás belső problémái (politikai szabadságjogok, szociális kérdés) kerültek előtérbe, Olasz- és Németországban, valamint a Habsburg-monarchiában már erőteljesen hangot kapott a nemzeti kérdés. Az olasz nemzeti mozgalom vezetőinek valójában semmiféle társadalmi programjuk nem volt, kizárólag a nemzeti és politikai szabadságért lelkesedtek; meg akarták semmisíteni az 1815. évi bécsi kongresszus művét (mely Itáliát kiszolgáltatta az idegen dinasztiáknak), ki akarták harcolni az egységes, szabad Olaszországot. Fejlettebb viszonyok jellemezték a német nemzeti mozgalmat, mely ugyan szintén az egység és alkotmányosság programját állította követeléseinek fókuszába, de ezzel együtt jártak a gazdasági kérdések is: a feudális előjogok eltörlésének, az egységes nemzeti piac kialakításának, az ország iparosításának programja. A német mozgalomban utat törtek a radikális társadalmi átalakítás eszméi is. Németország az európai forradalmi mozgalmakban kiemelkedő helyet foglalt el, Marx és Engels nagy reményeket fűzött hozzá. De a német forradalom is elbukott. A német burzsoázia s még a kispolgárság egy része is visszahőkölt, megrettent a proletariátus forradalmi fellépésétől, s jóllehet kezdetben az abszolutista kormányzati rendszer ellen foglalt állást, végül mégis a reakciót támogatta.

A reakció

Marx és Engels is élénk figyelmet fordítottak a cári birodalomban egymást követő lázongásokra, nem tartották kizártnak, hogy ott hamarabb kerül sor felkelésre, mint a nyugtalan lengyel részeken.

A tudományos szocializmus eszméinek terjedése

A kötetünk által felölelt időszak rendkívüli fontosságú a marxista elmélet kidolgozása szempontjából. Marx és Engels munkásságának jelentős szakasza esik ebbe a periódusba. Marx 1883-ig élt, halála után barátja és munkatársa, Engels (meghalt 1895-ben) folytatta a félbeszakadt művet, és töltött be tiszteletre méltó, vezető helyet az európai munkásmozgalomban, ösztönzéseivel, tanácsaival segítve elsősorban a németországi mozgalmat.

A forradalmi periódusban Marx előbb Párizsban tartózkodott, majd áprilisban Kölnbe ment s a Neue Rheinische Zeitung című demokratikus orgánumot szerkesztette (ugyanebbe dolgozott tevékenyen Engels is), támogatta írásaival a német baloldalt a demokratikus német állam létrehozásáért indított harcában. 1849 májusában Marxot kiutasították Poroszországból, s mivel Párizsban a hatalomra került reakció következtében nem nyílt tér a forradalmi baloldal számára, Londonba költözött, ott is élt haláláig. Vezető szerepet töltött be a Kommunisták Szövetségében. Ismét közeli kapcsolatba került Engelsszel. A nélkülözés kemény évei következtek Marx életében; betegségek, pénzhiány, elszigetelődés jellemezte az 1852–53-as éveket. Angliából a német viszonyokra nem tudott hatással lenni, ami nem zárta ki azt, hogy rendkívüli erővel vesse magát az időszerű kérdésekre. Engelsszel együtt megvonta az 1848-as polgári forradalmak mérlegét, nagyszabású polemikus műben világított rá Louis NapoléonBrumaire 18-ájának” társadalmi hátterére, s itt gyökeresen eltért attól a jellemzéstől, amelyet egy Victor Hugo és egy Proudhon adtak a napóleoni államcsínyről; kimutatta, hogyan teremtett az osztályharc olyan viszonyokat Franciaországban, „amelyek egy középszerű és groteszk szereplőnek lehetővé tették a hősszerep eljátszását”. A marxi okfejtések, következtetések mögött az osztályharc történelmi jelentőségének felismerése, s egyben a jelen Franciaországának beható ismerete húzódik meg. Marx minden eseményt alaposan megvizsgált, a helyére illesztett. A kortörténeti témán próbálta ki a maga elméleti megállapításait, s erről Engels a mű harmadik kiadása előszavában, 1885-ben állapította meg, hogy a „próba fényesen sikerült”.

Az 50-es évek első felében vette fel a harcot Marx a „forradalomcsináló” kispolgári demokratákkal és polgári forradalmárokkal, Ledru-Rollin, Mazzini és társaik irányával, elsőként emelte ki az elméleti munka fontosságát, amire ő maga mutatott példát azokban az egyébként mostoha években, amikor nagyobb lélegzetű munkák nem jelentek meg tőle (inkább brosúrák, cikkek, a New York Daily Tribune-ben elhelyezett tudósítások). 1857–58-ban keletkeztek azok a nagy jelentőségű kéziratok, amelyek lerakták a marxi politikai gazdaságtan és a történeti materializmus alapjait. Az e kéziratokban kidolgozott gondolatokat foglalja össze Marxnak A politikai gazdaságtan bírálatához című 1859-ben megjelent kötete, s ezek készítették elő korszakalkotó művének, A tőké-nek a megírását. A nagy mű első kötete először 1867-ben látott napvilágot, a következő köteteket Marx már nem fejezhette be, a második és harmadik kötet az ő halála után Engels szerkesztésében jelent meg a marxi kéziratok felhasználásával (1885, 1894).

Fordulópont volt az 1864-es esztendő, amikor is Londonban megalakult a Nemzetközi Munkás Szövetség – az I. Internacionálé. Főtanácsában Marx mindvégig éreztette befolyását. Ennek történeti jelentősége pedig mérhetetlenül nagy volt. Az I. Internacionálé távolról sem tükrözött egységes irányzatot, a legkülönbözőbb felfogások találkoztak a munkásosztály első nemzetközi szervében, korántsem beszélhetünk a marxi-engelsi ideológia egyeduralmáról. Ezekben az években még tarkán keveredtek egymással a legkülönfélébb nézetek, minden ország munkásmozgalmában szóhoz jutottak a hazai hagyományok, a polgári, az utópikus szocialista, az anarchista és egyéb tanok. Az I. Internacionálé egymást követő kongresszusai a kor nagy problémáit tárgyalták: szerepelt természetesen a háború és a béke kérdése, a hadseregek problémája, a munkásosztály helyzete, a „politizálni vagy nem politizálni” alternatívája, a földtulajdon, az öröklés, a munkásszövetkezések, a burzsoá programokhoz való állásfoglalás, a nemzeti elnyomás és ennek megszüntetése, az egyház, a vallás stb. Az Internacionálé egész fennállása idején (1872-ig, illetve 1876-ig) a marxi irányzat mindig harcban állott azokkal az erőkkel, amelyek a Munkás Szövetség fellazítására, megszüntetésére irányultak, vagy amelyek mellékutakra kívánták terelni a munkás-szolidaritásnak ezt a nagy összefogó szervét. 1871-ben, a Párizsi Kommün idején a viták különös jelentőséget nyertek: proudhonizmus, bakunyinizmus, blanquizmus állottak akkoriban az előtérben. Marx mindvégig ott tudhatta maga mellett a harcokban Engelst, aki maga is részt vett az I. Internacionáléban folyó vitákon, támogatva Marxot Bakunyin anarchizmusa ellenében. Engelsnek óriási szerep jutott a marxi ideológia terjesztésében. Részben az ő érdeme, hogy a marxi nézetek a sokféle torzítástól és vulgarizálástól megtisztítva jutottak el a német munkásokhoz, akik hosszú időn át nem voltak abban a helyzetben, hogy tiszta forrásból ihassanak, vagyis magát Marxot ismerjék meg hamisítatlan tartalmában. Az olyan írások, mint Engelsnek 1878-ban megjelent Anti-Dühring-je, ezt a tisztító szerepet töltötték be.

A tudományos szocializmus elmélete nehéz harcok közepette került kidolgozásra, sok akadállyal kellett megküzdenie, hiszen a múlt század 60-as éveiben a szocializmust sokféleképpen magyarázták, nem egyszer a marxi nézetektől különböző módon. Gondolnunk kell elsősorban Lassalle-ra, aki arra törekedett, hogy a munkásosztályt elválassza a burzsoá liberális pártoktól és saját pártba fogja egybe. Az általános választójogban látta azt az eszközt, amelynek segítségével a munkásosztály növekvő befolyást nyerhet az állam irányításában, megvalósíthatja céljait. A végső cél a szocialista társadalom, amelyben megszűnik a termelőeszközök magántulajdona. Nagy fontosságot tulajdonított a munkás termelő szövetkezeteknek, hogy ezzel a munkások – nem elutasítva az állam segítségét sem! – maguk is vállalkozókká alakuljanak át. Lassalle – akinek doktrínája nagy hatással volt a kezdeti munkásmozgalomra – rakta le az Általános Német Munkásegylet alapjait (1863. május 23-án alakult meg Lassalle elnökletével).

Lassalle korai halála után Bebel és Liebknecht vették kézbe a német munkásosztály szervezését. A Lassalle-párt vezetőségével kirobbant vitában (mely 1865-ben szakításhoz vezetett), Liebknecht már marxi álláspontot foglalt el. Noha szászországi tevékenységében látunk törést, hiszen az ottani Néppárthoz kapcsolódott, Marx és Engels hatása továbbra is domináló volt benne. A kisnémet, porosz szupremáciájú politikával való szembefordulás, a lassalle-i párt szigorú centralizmusának elvetése vezetett oda, hogy Liebknecht, Bebel és elvbarátaik 1869-ben Eisenachban létrehozták Németország Szociáldemokrata Munkáspártját (szemben az Általános Német Munkásegylettel), s ezzel megszületett német területen az első olyan munkáspárt, amely valóban Marx befolyását tükrözte. 1875 májusában azután bekövetkezett Gothában a két munkáspárt fúziója. Az ily módon létrejött Szocialista Munkáspárt már olyan erőt képviselt, melyet Bismarck hirhedt „szocialista” törvénye sem fojthatott el. 1878 és 1890 között August Bebel okos irányításával a német szociáldemokrácia hajója kikerülte a rá leselkedő veszélyeket, méghozzá akkora sikerrel, hogy 1890-ben – ez Bismarck távozásának éve – egy és fél millió szavazattal a német szociáldemokrata párt lett a birodalom legerősebb pártja.

A 60-as évektől a 48-as forradalmároknak az a csoportja, amelynek ugyan a marxi iránnyal nem volt kapcsolata, de azért magát szocialistának nevezte, elvesztette jelentőségét, szétszóródott. Blanc és Ledru-Rollin még feltűntek 1870 után Franciaországban, Raspail ugyancsak visszatért (1863-ban amnesztia révén), Considérant teljesen elfeledve halt meg 1869-ben Párizsban, Charles Delescluze a Párizsi Kommünben, a versailles-iak ellen vívott barikádharcban vesztette életét. Az egykori 48-as szocialisták időközben megöregedtek, s amennyiben még hangot kaptak a politikai életben, már nem a szocializmusról írtak, hanem a szövetkezeti eszméről, a bankokról. Nem tudtak lépést tartani a szocializmus fejlődésével.

A Nyugat-Európában élő oroszok közül szocialistának vallotta magát Herzen is, de ő – nem függetlenül a hazai orosz hagyományoktól és az úgynevezett szlavofil irányzat eszmei befolyásától – az orosz nép számára a szocializmusnak egy sajátos útját jelölte ki. Ennek az orosz nép testére szabott szocializmusnak az alapját a régi orosz faluközösség (az obscsina) jelentette volna. Ez az obscsina-szocializmus olyan jövőt kínált az orosz népnek, amely elkerülhetővé tenné a nyugati mintájú kapitalizmust, és a régi orosz faluközösségek fenntartásával egyenesen a szocializmusba – egy valóságos földi paradicsomba – vezetné az orosz parasztokat. Idillikus, patriarchális társadalom lebegett a nyugati kultúrában 1848-ban mélységesen csalódott nagy orosz író előtt. A program közös nevezőre hozta volna mindama délkelet-európai paraszti társadalmakat, ahol még fellelhetők voltak a falusi földközösség maradványai. Herzen jelentőségét mindamellett nem ebben az utópista elméleti konstrukcióban kell látnunk, hanem abban, hogy nemesi forradalmárként haladó demokratikus, forradalmi harcot folytatott I. Miklós és II. Sándor despota rendszere ellen, mintegy hidat alkotva az 1825. évi nemesi forradalmárok (dekabristák) és a századvégi szocialista orosz forradalmiság között. Megteremtette az első szabad orosz sajtót a Kolokol (Harang) című lapjával. Vele egyidőben az orosz forradalmiságnak igen erőteljes képviselői küzdöttek a jobbágyfelszabadítás progresszív formájáért, a cári önkény eltörléséért, Oroszország demokratikus, népi jellegéért. A nemességtől elszakadó értelmiség, az úgynevezett raznocsinyec intelligencia találta meg legbátrabb kifejezőjét Csernisevszkijben és azokban a forradalmárokban, akik a Föld és Szabadság mozgalmában vettek részt. E forradalmiság végül is beletorkollott a narodnyikok (népbarátok) mozgalmába, s noha egyes kiemelkedő képviselőik eljutottak a marxi elmélethez, s ennek szellemét terjesztették az orosz haladó társadalomban, a narodnyikizmus ideológiája végül messze eltért a tudományos szocializmus programjától. A narodnyikok folytatták az egyoldalú parasztkultuszt, nem ismerték fel a munkásosztály történelmi jelentőségét, s az egyéni terrort gyakorolták merényletek formájában. Nem annyira Herzen hatása élt tehát tovább az orosz haladó mozgalmakban, mint inkább Bakunyiné, aki már a 40-es években eljutott a „tett filozófiájához”, s ehhez hű maradt később is. A nyugat-európai politikai arénán a marxista irányzatnak különösen Bakunyinnal és a francia Proudhonnal kellett megbirkóznia.

Bakunyin már az 1848-as forradalmi időszakban magára hívta a figyelmet, júniusban részt vett a prágai barikádharcokban, majd Szászországban tervezett felkelést, ahol elfogták, s az ausztriai hatóságok kiszolgáltatták a cárnak, aki Szibériába száműzte. 1861-től – miután megszökött Szibériából és Londonba érkezett – haláláig szüntelenül az európai társadalmi mozgalmak középpontjában látjuk nyugtalan alakját. Noha korán személyes ismeretségbe került Marxszal, nem osztotta ennek nézeteit, a szélsőséges anarchizmus szembefordította vele. Bakunyin szenvedélyes ellensége az államnak – mindenfajta államnak! – benne látja a társadalmi bajok fő forrását, s az állammal szemben a közösségek szabad föderációját hirdeti. Nem a kizsákmányolás, az osztálytársadalom megszüntetésére törekszik, mint a marxizmus, hanem az állam lerombolására. Marxszal folytatott vitái azért is szükségszerűen éles fordulatot vettek, mivel Bakunyin tevékeny résztvevője lett a nemzetközi munkásmozgalomnak, s az I. Internacionáléval szemben létrehozta a maga külön szövetségét, amelynek feladata az lett volna, hogy egy második Internacionálé szerepét töltse be addig, amikor sikerül teljesen kikapcsolni Marx befolyását az Általános Munkás Szövetségben. A 60-as évek közepén Bakunyin Itáliában tevékenykedett, hatása az olasz munkásmozgalomra nagyon jelentős volt. Doktrínája, az anarchizmus, nem tűnt el az ő halálával, hanem számos országban tovább élt, s az anarchizmus mai hirdetői is őt vallják apostoluknak. A korszakunkban megszülető anarchizmus tehát nem átmeneti jelenség, hanem olyan felfogás, amellyel a tudományos szocializmusnak a későbbiekben újból és újból fel kellett vennie a küzdelmet.

Hasonlóképpen erőteljesen érvényesült Proudhon doktrínája is. Proudhon A nyomor filozófiája című művével már 1848 előtt kiváltotta Marx éles bírálatát (A filozófia nyomora). Kemény kritika volt, Marx elutasította Proudhon kispolgári szocializmus-elméletét, különösen gazdasági nézeteit hibáztatta. De nem fukarkodott az elismeréssel, amikor Proudhonnak a forradalom alatti magatartását értékelte: Thiers-rel, a francia polgárság eme szellemi pillérével összehasonlítva Proudhon „özönvíz előtti óriásként” tűnt fel előtte. A proudhonizmus nem irányult a fennálló gazdasági rend ellen, csak a javak elosztásán kívánt változtatni. A kölcsönös segély elvét (mutuellisme) hirdette, a „szabad erők” közti egyensúly rendszerét, amely minden egyénnek egyforma jogokat biztosít, s azonos kötelezettségeket vár el mindenkitől. Tehát szolgálat szolgálatért, biztosítás biztosításért. A kölcsönös szolgálatokra épülő rendszer – úgymond – meglehet állam és erőszak nélkül. Proudhon szerint az ember erkölcsi értékei csak a teljes szabadság állapotában juthatnak kifejezésre. Csak a szabadság állapotában valósíthatja meg az ember az igazságos társadalmi rendszert.

1871-ben, a Kommün idején Proudhon hívei megpróbálták mesterük föderatív eszméjét átvinni a gyakorlatba, nem kívánták azonban a társadalom régi formáinak teljes eltörlését, beérték volna széles körű decentralizációval, az államszervezet meghagyásával.

A proudhonizmus szembefordult a munkásosztály forradalmi harcával; abból indult ki, hogy a forradalom békés úton, a lakosság többségének akaratával fog lefolyni, csak a kormányzók maroknyi csapatát kell eltávolítani. A forradalmat pusztán meggyőzés útján is végre lehet hajtani. A proudhonizmus emellett elvetette a szövetkezés eszméjét (aminek viszont Bakunyin híve volt a föderalista kollektivizmus alakjában), a társadalmi probléma megoldását a kölcsönös segélyben látta. Ám 1871-ben, a Kommün napjaiban, nem tartotta magát ehhez az elvhez, mert a Kommün egyik kiemelkedően fontos határozata a szövetkezést rendelte el, és a kisebb szövetkezeteket egy nagyobb szövetkezetbe kívánta egyesíteni. Ennek a következetlenségnek is része volt abban, hogy tulajdonképpen a Kommün ásta meg a proudhonizmus sírját. A nemzetközi munkásmozgalom forradalmi szárnyát nem elégítette ki Proudhon híveinek tétlensége, a forradalmi harc elvetése.

A Kommün eseményeire mély hatással voltak Louis Auguste Blanqui nézetei is. A proudhonizmus és a blanquizmus valójában nem rokon irányzatok, lényeges kérdésekben térnek el egymástól, hasonlóság van azonban történeti szerepükben. Mindkét irányzat tartósan híveket tudott magának szerezni. Blanqui már 1848 előtt hosszú éveket töltött börtönben, 1848. május 15. után tíz évre ítélték el. 1859-ben szabadult ki amnesztiával, Brüsszelben rejtőzködve látott hozzá forradalmi programjának kidolgozásához. 1863 tavaszán ismét lecsukták, néhány évet leült, majd megszökött. Híveiből már valóságos párt jött létre, szaporodtak kiadványaik. 1867-től fegyveres szervezkedésre is gondolhatott a mozgalom. Blanqui és követői nem voltak hívei a szövetkezeteknek, haszontalannak, kártékonynak találták. Az I. Internacionálé francia szekciója a szövetkezést hirdette, ezzel szemben a blanquisták az egymást követő kongresszusokon a proletariátus politikai és gazdasági harcát propagálták.

A Kommün idején a leghomogénebb csoportot a blanquisták alkották. Felelevenítették Hébert és Babeuf hagyományát. Blanqui tisztában volt azzal, hogy milyen szerepet tölt be a burzsoá rendszerben a tulajdonjog. Nem azt hirdette, hogy a tulajdont kell megosztani a gazdagok és szegények közt, hanem a köztulajdon, a tömegtulajdon létesítését szorgalmazta. A társadalmi bajok forrását abban látta, hogy a termelőeszközök magántulajdonban vannak, a tőkét „ellopott munkaként” jellemezte. Alaposan félremagyarázta azonban a forradalmat, amikor olyan fordulatot látott benne, amelyet az öntudatos forradalmároknak – esetleg csak egy maroknyi – csoportja hajt végre, a munkásosztály érdekében. Blanqui programja világosan tartalmazta a korábbi államhatalom megdöntését, új, demokratikus kormányzattal való helyettesítését, de ez csak a politikai fordulat idejére szorítkozó követelés volt; ezen túlmenően Blanqui nem lépett fel pontosan körvonalazott gazdasági-társadalmi programmal.

A Kommün idején a blanquisták a centralizmus hívei voltak, s ezáltal szembekerültek az anarchista föderalizmussal (Bakunyin irányával), sőt a proudhonisták enyhébb föderalizmusával is. Nem osztották azt a nézetet, hogy a forradalom idején minden hatalmat meg kell szüntetni, nem akarták gyengíteni a forradalmi kormányt azzal sem, hogy valamennyi polgár számára lehetővé teszik a beleszólást a közügyekbe, függetlenül e polgárok világnézetétől; féltették a forradalmat a széles körű szabadságtól. A blanquisták szemében a kommünök harcba indítják a forradalmi elemeket a kizsákmányolók ellen, s ők alkotják az eljövendő népi állam pilléreit. A kommün-eszmény tagadja a burzsoá demokráciát, kiköt a proletárdiktatúránál, s ezáltal eltér a proudhoni-bakunyini kisebbség által propagált kommüntől.

Túl rövid ideig tartott a Kommün ahhoz, hogy a kebelében megindult viták lezárulhassanak. A nézetcserék folytatódtak. A blanquisták csak a Kommün bukása után ismerték fel azt a tényt, hogy a burzsoázia kész a legbrutálisabb eszközök bevetésére is, ha saját hatalma megvédéséről van szó. Levonták ebből azt a következtetést, hogy a proletariátus nem mondhat le saját diktatúrájáról, hanem az erő védelme alatt kell felépítenie a szocializmust.

Az 1871. évi Kommün ideológiájának áttekintése meggyőzhet bennünket arról, hogy a marxizmusnak még korántsem volt uralkodó szerepe a munkásosztály gondolkodásában. proudhonizmus, blancquizmus, jakobinizmus és a francia Internacionálé kollektivizmusa mellett a marxi ideológia hatása vajmi csekély volt, a munkásszövetségek kiadott publikációiban alig találkozni a hatásával (kifejezetten szocialista jelleggel csak a Kommünnek a parasztokhoz kibocsátott kiáltványa bírt). A Kommün számára még nem voltak adva a szilárd tudományos alapok, ehhez a franciaországi kapitalizmus akkori fejlettségi foka még nem volt elegendő; egyetlen politikai csoport sem volt például tisztában a marxi értéktöbblet-elmélettel. A munkásmozgalom rugója – ahogy ezt Engels a lakáskérdésről írott cikkében kifejtette – nem annyira az ”elvekben” keresendő, hanem inkább az objektív viszonyokban: a nagyipar fejlődésében, s ennek társadalmi következményeiben.

A munkásosztály helyzete és mozgalmai

Jeles forradalmárok léptek fel a 60-as években Szerbiában (Omladina), akik közül kiemelkedik Svetozar Marković. 1870-ben az I. Internacionálé orosz szekciójában ő lett a szerb levelező, tanítványa volt Marxnak és Engelsnek.

Szabad György

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól a francia zsarnokság megtörését, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését remélték, nemcsak a német kispolgári demokratákat, az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem igen határozottan megrótták Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk egy magyarországi felkelés könnyelmű kirobbantásának megakadályozására kikötött biztosítékokat, s időlegesen hitelt adva Szemere Bertalan elfogult, sőt koholt információinak is, úgy ítélték meg, hogy a magyar emigráció vezetői az autokrata francia császár hatalmi politikájának puszta eszközeivé váltak.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

A konzervatív külföldiek, a bécsi porosz követtől II. Sándor cárig éppen úgy „forradalminak” ítélték a helyzetet, mint a másik póluson Csernisevszkij, s még inkább Engels, aki nem kevéssé a magyarországi fejleményekkel és az egyébként továbbra is kritikával illetett Kossuth-emigráció tevékenységével indokolta annak a valószínűségét, hogy 1861 meghozza a válságtól gyötört Habsburg-birodalom felbomlását.

S. Vincze Edit

A szocialista munkásmozgalom kibontakozása

1864. szeptember 28-án Londonban megalakult a Nemzetközi Munkásszövetség, az I. Internacionálé. A tudományos szocializmus megteremtői, Karl Marx és Friedrich Engels szívesen vállaltak irányító szerepet az I. Internacionálé vezérkarában. A Nemzetközi Munkásszövetség szervezeti keretei és az évenként megtartott kongresszusok kedvező lehetőségeket kínáltak ahhoz, hogy a különböző országok proletárszervezeteinek képviselőivel megismertessék a Kommunista Kiáltvány még széles körben korántsem elfogadott forradalmi eszméit.

Az Általános Munkásegylet megalakulása

Az éppen csak osztálytudatra ébredő magyarországi proletárok Lassalle művein keresztül olyan szocialista irányzattal ismerkedtek meg, amely magában foglalta ugyan Marx és Engels ideológiájának alapelemeit, de forradalmi végkövetkeztetéseit önálló koncepcióval helyettesítette. Lassalle szerint a tőkés társadalom két alapvető osztályból áll: a vagyonosok osztályából, amelyhez a gyárosok, a tőkepénzesek és a földbirtokosok tartoznak és a munkásosztályból, amely nemcsak az ipari és a mezőgazdasági proletariátust, hanem a szellemi munkásokat, a városi és falusi kispolgárokat is felöleli. Lassalle szocialista mozgalma ennek a szélesen értelmezett proletariátusnak teljes emancipációjáért harcolt, a tőkés kizsákmányolás megszüntetését tűzve ki végső célul.

Marx és Engels, a tudományos szocializmus megalapítói már a Kommunista Kiáltványban rámutattak arra, hogy az ipari fejlődés útja a nagyüzem, s ebből kiindulva a koncentrált termelőeszközök forradalmi kisajátítását állítottak feladatként a szervezett proletariátus elé. A 60-as évek Németországában azonban még a kisüzemi termelés volt túlsúlyban, a proletariátusban erős volt az önállósulás, a kistulajdonossá válás vágya. Lassalle erre a tényre alapozta elméletét – szocializmusa a kollektív kistulajdon gondolatára épült. A munkásoknak vállalkozókká kell lenniük, de vállalataikat nem egyéni, hanem szövetkezeti alapon kell létrehozniuk – vallotta Lassalle abban a meggyőződésben, hogy a nem haszonszerzés céljából alakult „produktív társulatok” olcsóbb termékeikkel gyorsan kiszorítják a piacról a tőkés vállalkozókat, hatalmukba kerítik az egész társadalmi termelést, és így megszűnik a kizsákmányolás. Lassalle szerint a „termelő társulatok” alakításához szükséges tőkét az államnak kell a proletárok rendelkezésére bocsátania. Ennek azonban előfeltétele a proletariátus politikai egyenjogúsítása. Ha a társadalom többségét alkotó munkásosztály megszerzi az általános, titkos választói jogot, a parlamentben is többségbe kerül: a burzsoázia osztályállama így „szabad népállammá” változik. Az osztályok feletti állam parlamentje hajlandó lesz arra, hogy hitelt nyújtson a „termelő társulatok” létesítéséhez. Így került az általános, titkos választójogért indított harc és a „termelő társulatok” alakítása a lassalleánus mozgalom követeléseinek középpontjába.

Lassalle és hívei úgy gondolták, hogy a „szabad népállam” keretei között, spontán folyamat eredményeként létrejön az új, kizsákmányolástól mentes, osztálynélküli, szocialista társadalom. Hittek abban, hogy a vagyonosokat is meg lehet győzni a szocialista rendszer megvalósulásának történelmi szükségszerűségéről, s ennek következtében az uralkodó körök önként adják majd át hatalmukat a munkásosztálynak. Lassalle a tudományos szocializmus koncepciójának egészét nem fogadta el: elutasította Marx és Engels forradalomelméletét, a proletariátus diktatúrájáról szóló tanítást és a következetes, kemény osztályharcot is.

Kísérletek munkáspárt alakítására

A német szociáldemokráciának elsősorban a délnémet államokban volt bázisa: szervezeti kereteit az 1863-ban (a lassalleánus Általános Német Munkásegylettel egy időben) létrehozott Német Munkásgyletek Szövetsége teremtett számára. Ez a szervezet eredetileg politikamentes önsegélyező programmal alakult, de 1867-ben már az Internecionéléval összeköttetésben álló vezetők irányították, közöttük August Bebel és Wilhelm Liebknecht, Marx és Engels hívei. A két kiemelkedő vezető arra törekedett, hogy a szövetséget politikai jellegű, szocialista szervezetté fejlessze. Munkásságuk eredményeként a Német Munkásegyletek Szövetsége 1868 szeptemberében, a nürnbergi kongresszuson az Internacionálé szervezeti szabályzatának Marx alkotta bevezetőjét fogadta el programjául, és kimondta csatlakozását a Nemzetközi Munkásszövetséghez.

A Német Munkásegyletek Szövetsége 1868–69 fordulóján még nem volt önálló proletárszervezet: jelentős erőt képviseltek soraiban a délnémet Néppárt tagjai, a kispolgári demokrata eszmék, törekvések hívei. A szervezeti egybefonódást Marx és Engels gyakran bírálta abban a meggyőződésben, hogy az akadályozza a proletár osztályérdekek nyílt képviseletét, hátráltatja a munkásosztály önállósodásának folyamatát.

A magyarországi munkáspárt

Az Internacionálé 1872. szeptember 2-án kezdődő hágai kongresszusán első ízben képviseltették magukat a magyarországi szocialisták. Farkas Károly utazott Hágába, s ott az alapvető kérdésekben Marx és Engels álláspontját támogatta. A kongresszus határozatot fogadott el arról, hogy minden országban létre kell hozni a munkásosztály politikai pártját, amely a politikai hatalom megragadásáért küzd, és a „vagyonos osztályok által alakított minden régi párttal szemben áll”.[10]

Szász Zoltán

A polgárság fejlődésének problémái

Az állami „birtokmentő” politika követelésére idézte 1885-ben egy magyar közgazdász Engels ironikus szavait: az egyetlen praktikus kérdés az, hogy miként költsön az óporosz junker mondjuk évi 20 ezer márka bevételből 30 ezer márkát, anélkül, hogy adósságba verné magát.

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

Frankel személyében a nemzetközi munkásmozgalom egyik képzett és sokat tapasztalt vezetője került a hazai munkásmozgalom élére. Az óbudai születésű ötvösmunkás tanulóéveit Németországban, majd Franciaországban töltötte. Párizsi tartózkodása idején egyik létrehozója és vezetője volt az Internacionálé párizsi német szekciójának, majd részt vett a Párizsi Kommün megteremtéséért indított harcban is. Bár nem volt francia, 1871 márciusában a Kommün vezető testületébe választották, majd a munka- és a kereskedelemügyi megbízott (miniszter) funkcióját ruházták rá. A munkáshatalom leverése után elmenekült Párizsból, 1871 nyarán Londonban telepedett le, ahol Marx és Engels munkatársaként az Internacionálé Főtanácsában dolgozott mint Ausztria–Magyarország levelező titkára. 1575 őszén azzal a szándékkal hagyta el Londont, hogy Bécsben telepedik le. Ott azonban letartóztatták, majd 1876 februárjában átadták a magyar hatóságoknak.

Szabadon bocsátása után Frankel azonnal bekapcsolódott a magyarországi munkásmozgalomba, azzal a szándékkal, hogy megteremti a munkások országos jellegű, legális szervezetét. 1876. október 9-én Marxnak írt levelében vázolta a nehézségeket, de kemény elhatározását is: „Én azonban mégis megpróbálok akármilyen elnevezéssel és akármilyen alapszabályokkal egyleteket alakítani és azt hiszem, ezért nem vagyok kevésbé radikális.”[11]

1876 őszén Frankel tagja lett az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztő bizottságának, s előbb Ihrlinger Antallal együtt, 1877 februárjától pedig egyedül szerkesztette a lapot. A pártsajtó a marxista eszmék terjesztésének fontos eszközévé vált. Frankel cikkei az osztályharcról, a politikai hatalom meghódításáról szóló marxi tanításokat, a proletár nemzetköziség ideáját népszerűsítették. A politikai élet főbb problémáit elemző írások nagy jelentőségűek voltak, noha befolyásuk alig terjedt túl az újságolvasó munkások szűk körén. Az európai és a magyar közvéleményt foglalkoztató külpolitikai eseményeknek, a keleti kérdésnek, az ezzel összefüggésben felszínre törő nemzeti problémának a nemzetközi szocialista mozgalom nézőpontja felől való megközelítése nemcsak a proletárokat világosította fel, hanem új elemeket is vegyített a politikai közgondolkodásba.

A Függetlenségi Párt törökbarát, oroszellenes álláspontjával, meg a kormánypárt lavírozó, Oroszországgal osztozkodni kívánó, vagy a Balkánon védnöki szerepre ajánlkozó politikájával szemben a szocialista párt volt Magyarországon az egyetlen szervezett erő, amely a Balkán dolgozó osztályainak érdekét tartotta szem előtt, amikor állást foglalt az orosz–török háború bonyolult kérdésében. A szocialista munkássajtó nem csatlakozott sem a törökbarát, sem az oroszbarát irányzathoz. „Ha a törökök győznek – írja az Arbeiter-Wochen-Chronik –, természetesen még vadabbul folytatják a régi rablógazdálkodást; ha az oroszok győznek, akkor csak uruk változik – a népelnyomás és a zsarnokság éppenúgy virágozna orosz mint török uralom alatt. Nincs okunk arra, hogy a két küzdőfél közül bármelyikkel is rokonszenvezzünk.”[12] Elhatárolódva a függetlenségi politikusok szította oroszellenes közhangulattól, a lap nagy rokonszenvvel írt Oroszország dolgozó népéről: „De Oroszország népe életképes. Ez a nép, ha egyszer lerázta rabláncait, sok mindenre képes az emberiség haladása érdekében…”[13]

1877. december 3-án Frankel kezdeményezésére gyűlést tartottak a fővárosi munkások képviselői, s határozatot hoztak szociáldemokrata munkáskongresszus egybehívásáról. A Munkás-Heti-Krónika december 8-i számában közzétett kongresszusi felhívásra a rendőrfőkapitányság is felfigyelt, magához rendelte és kihallgatta a kongresszus összehívóit. A kongresszust a belügyminiszter 1878. január 14-én betiltotta, arra hivatkozva, hogy „Magyarország területén socialista egylet nem engedélyeztetvén, a socialista congressus sem lesz megtartható”.[14] Frankel és munkatársai így arra kényszerültek, hogy kerülő utat válasszanak. 1878 nyarán újabb képviselőválasztás volt soron. Ez teremtett alkalmat arra, hogy a munkáspárt megalakítását a választási előkészületekkel kapcsolják össze. Az első magyarországi munkáskongresszust „választásra nem jogosultak” kongresszusa elnevezéssel hívták össze, napirendjén az általános választójogért indított harc és az annak kivívásához vezető utak szerepeltek.

Az első magyarországi munkáskongresszust, amelyen a fővárosi munkásszervezetek részéről 79, 25 vidéki város képviseletében pedig további 30 küldött vett részt, 1878. április 21–22-én tartották meg, erős rendőri felügyelet mellett. Határozatot hoztak az általános választójogi küzdelemről, annak érdekében országos petíciós—kampány szervezéséről, és kimondták, hogy a soron levő parlamenti képviselőválasztás alkalmával mindazokat a képviselőjelölteket támogatni fogják, akik kötelezik magukat az általános választójog bevezetéséért folyó harcra. A hatósági tilalom ellenére a küldöttek elfogadták a szociáldemokrata párt alapeszméit és legfontosabb követeléseit, amelyeket Frankel Leó ügyes taktikával a Szózat a választási joggal nem bírókhoz! című felhívás szövegébe iktatott. A kongresszus kimondta a Nemválasztók Pártjának a megalakulását is. Minthogy azonban a jelenlevő rendőrtisztviselő megakadályozta, hogy vezetőséget válasszanak, a párt irányításával a kongresszus elnökségét bízták meg, amelynek soraiban Frankel Leó, Ihrlinger Antal és a Betegpénztár humanista érzelmű orvosa, dr. Csillag Zsigmond is helyet foglalt.

1878 tavaszán a magyarországi szocialista munkásszervezet a politikai küzdőtérre lépett. A Nemválasztók Pártjának vezetősége kérvényt nyújtott be az országgyűléshez az általános választói jog törvénybe iktatása érdekében, választ azonban nem kapott. Azzal a szándékkal, hogy minél több hívet szerezzen az általános választójog eszméjének, a vezetőség kapcsolatba lépett a Függetlenségi Párt demokratikus képviselőivel, mindenekelőtt Helfy Ignáccal. Az együttműködés a választásokat követően sem szakadt meg: közös harc indult az egyesülési és gyülekezési jog, valamint a sajtószabadság kiküzdéséért. A Nemválasztók Pártja a sajtó hasábjain és népgyűléseken is állást foglalt az aktuális politikai kérdésekben. Elítélte Bosznia–Hercegovina okkupációját (1878 őszén), több gyűlésen cáfolta és Visszautasította XIII. Leó pápa szocialistaellenes enciklikáját (1879. január).

Akárcsak a porosz–francia háború idején, 1878–79-ben is kedvező volt a helyzet arra, hogy a szocialisták és a Függetlenségi Párt demokratikus érzelmű képviselői között együttműködés épüljön ki. A 70-es és 80-as évek fordulóján Németországban és a cári Oroszországban a forradalmi erjedés jelei mutatkoztak. Az I. Vilmos német császár ellen irányuló merényletek megtorlásaként Bismarck javaslatára 1878 őszén kivételes törvényt vezettek be a szocialisták ellen: a szociáldemokrata párt működését betiltották, a munkássajtó megjelenését megakadályozták, a párt kiemelkedő vezetőit kiutasították a Birodalom területéről. A német proletariátus rövidesen úrrá lett a törvény bevezetését követően támadt zavaron és bizonytalanságon, rendezte sorait, megkezdődött a pártszervezetek illegális hálózatának kiépítése. 1878–70-ben felszínre törtek az orosz társadalom mélyén lappangó ellentmondások, feszültségek is: mind hevesebbé vált a Narodnaja Volja anarchista jellegű mozgalma. Vera Zaszulicsnak Trepov pétervári rendőrfőnök, majd Szolovjevnek II. Sándor orosz cár ellen irányuló merénylete azt a reménységet keltette-, hogy Oroszország népei is megmozdulnak, rövidesen üt a cárizmus végórája.

Frankel Leó és a körülötte tömörült szocialisták a küszöbön állónak vélt orosz forradalomtól egész Európa általános, demokratikus átalakulását várták. Frankel abban bizakodott, hogy az Oroszországban kirobbanó forradalom lángja tovább terjed, nemcsak a cári trón, hanem azzal együtt Bismarck hatalma is összeomlik. A kossuthi emigráció hazai hívei is rokonszenveztek az orosz forradalmi mozgalommal, abban a reményben, hogy a cári hatalom megdöntése kedvező alkalmat teremt a függetlenségi követelések számára, ugyanakkor megszűnik a pánszláv veszély is, amely szerintük a magyar nemzet szupremáciáját és Magyarország integritását fenyegeti.

Mindezek a körülmények szorosra vonták a már 1877-ben kezdődő, a polgári demokratikus szabadságjogok kivívására irányuló együttműködést a Nemválasztók Pártjának vezetői és Helfy Ignác között, aki a lengyel forradalmárokkal, orosz emigránsokkal váltott levelekből napról napra értesült a forradalmi mozgalom újabb eredményeiről. 1879 tavaszán a magyar nyelvű munkáslap, a Munkás-Heti-Krónikából lett Krónika élére Kászonyi Dániel került, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc lelkes híve, aki elvbarátai közül talán a legközelebb állt a szocialista eszmékhez, s aki életének nagy részét emigrációban töltötte, így kiterjedt kapcsolatai voltak Európa forradalmi jellegű emigráns szervezeteivel.

Frankel arra törekedett, hogy a szocialista mozgalom kilépjen belső elszigeteltségéből, támogatókat nyerjen a leghaladóbb polgári párt balszárnyának soraiban. A Függetlenségi Párt demokratikus képviselői – Helfy Ignác, Simonyi Ernő és mások – hívei voltak a munkásosztály emancipációjának, támogatták a proletárok küzdelmét a szabad szervezkedésért, a politikai jogokért, a kedvezőbb anyagi és kulturális feltételekért. Parlamenti felszólalásaikkal, interpellációikkal egyengették a munkásszervezetek útját, olykor-olykor meghátrálásra kényszerítették az uralkodó köröket. E támogatásról lemondani hiba és könnyelműség lett volna.

A hibát Frankel nem az együttműködés megteremtésével, hanem azzal követte el, hogy olykor túl messze ment a szövetség érdekében hozott engedmények terén: szükségtelenül nagy lojalitást mutatott a Függetlenségi Párt iránt, s ezzel – gyakran sértve a proletárok szocialista és osztályöntudatát – szűkítette a Nemválasztók Pártjának befolyását a szervezett munkásság soraiban. Hibát követett el, amikor a Króniká-t Kászonyi kezébe adta: a lap hasábjain megjelenő cikkek, különösen azok, amelyek a szerkesztő tollából származtak, írójuk humanizmusa és szociális törekvései ellenére is távol álltak a szocialista felfogástól, a proletár osztályszemlélettől, s nem ritkán nacionalista nézeteket, nemzeti előítéleteket sugároztak. Különösen kirívó volt ez a németországi kivételes törvények éveiben: a proletárszolidaritás megnyilvánulásai helyett a lap hagyományos előítéleteket tükrözött a német szocialistákkal szemben, a német uralkodó körök iránt érzett ellenszenvet gyakran kiterjesztette a német proletárokra is. Az interpelláló függetlenségi képviselők iránti hálatüntetések – fáklyásmenet, üdvözlő-delegációk – sok szocialista munkásból váltottak ki ellenérzést. A legsúlyosabb hiba azonban az volt, hogy Frankel elvi engedményt is tett: lemondott arról, hogy a Függetlenségi Pártnak a nemzetiségi kérdésben tanúsított nacionalista türelmetlenségét bírálja.

Frankel e taktikai engedmények ellenére megmaradt internacionalistának és forradalmárnak – ezt az egész hazai működését végigkísérő illegális tevékenysége is bizonyítja. Frankel nemcsak Marxszal és Engelsszel állt levelező viszonyban, hanem a francia és a német proletármozgalom több vezetőjével is.

A Magyarországi Általános Munkáspárt

A Magyarországi Általános Munkáspárt programja, amelyet a pártsajtó közölt és az 1881-es II. kongresszus fogadott el, a nemzetközi és a hazai munkásmozgalom fejlődését tükrözi: alapvető megállapításai Marx és Engels eszméire támaszkodnak. Az első pont kimondja a föld és a termelőeszközök köztulajdonának szükségességét, ezzel a szocialista társadalom megteremtését tűzi ki a munkásmozgalom végső céljául. A kollektív tulajdon elvének programba foglalása – e követelést az I. Internacionálé 1868-as brüsszeli és 1869-es bázeli kongresszusa hosszú és kemény csatározás után fogadta el –, nyílt hadüzenet volt a tőkés magántulajdonnak, egyértelmű és világos megvonása a polgári demokrácia és a szociáldemokrácia között húzódó Választóvonalnak, ugyanakkor elhatárolta a pártot a munkásmozgalomban jelentkező anarchista, proudhonista és egyéb, az egyéni tulajdon elvét valló irányzatoktól is.

A program a szocialista mozgalom politikai, gazdasági és szociális követeléseit egyaránt magában foglalja. A politikai jellegű programpontok között szerepel az általános, titkos választójog, az egyesülési, gyülekezési jog, a sajtószabadság, az állandó hadsereg megszüntetése és a nép felfegyverzése, az állam és az egyház szétválasztása, az ingyenes közoktatás. A gazdasági követelések sorában megtalálhatók a 10 órás munkanap, a vasárnapi és az éjszakai munka korlátozása, a gyermek- és a női munka védelmét biztosító intézkedések. A szociális követelések a baleset elleni védelmet, a rokkantak segélyezését, a munkásbiztosítás kiterjesztését foglalják magukban.

A Magyarországi Általános Munkáspárt programjában nem kaptak helyet a Marx és Engels által gyakran bírált lassalleánus követelések, amelyeket a német szociáldemokrata pártnak az 1875. évi gothai kongresszuson elfogadott programja is tartalmazott (szabad népállam, állami hitellel támogatott termelő-társulatok). A bevezető egyik gyengéje, hogy erőteljesen hangsúlyozza a munkáspárt törvényes jellegét. Bár ez elsősorban taktikai okból került a programba – a párt legalitásának védelmét szolgálta az növekvő kormányterror ellen –, egyben a későbbiekben káros következményekkel járó engedmény is volt azoknak a Külföldi Viktor munkáspártjában tömörült proletároknak, akik ellenezték az illegális jellegű tevékenységet. Feltehető, hogy a nemzeti érzelmű munkásellenzékre, illetve a Függetlenségi Párt egyes képviselőivel kialakított együttműködésre való tekintettel maradt ki a programból a szocialista mozgalom egyik sarkalatos tétele: a proletár nemzetköziség is.

Az alakuló kongresszust a szocialista munkásmozgalom fellendülése követte. 1880 tavaszán nagyarányú bérmozgalmak kezdődtek a fővárosban, amelyek közül kiemelkedik a több hétig tartó asztalossztrájk és a nyomdászok bérharca. Június végén megkezdődött a Magyarországi Általános Munkáspárt belső szervezetének kiépítése is. A vezetőség tagsági kártyát bocsátott ki, a tagdíjak befizetését pártadóbélyegekkel igazolták. A tagságot kislétszámú csoportokban tömörítették: „Az alakulást akként eszközlik – olvashatjuk egy rendőrügynöki jelentésben –, hogy a csoport alakításához tíz egyént vesznek, akik ha már együtt vannak, újból minden egyes tag tíz tagból álló csoportot alakít, s ez így megy tovább, anélkül azonban, hogy egy-egy tag mely csoportból való leszármazását ismerné.”[15] A csoportok vezetői közül választották ki az úgynevezett „szövetségtanács” (pártválasztmány) tagjait, ők látták el a csoportvezetőket útmutatásokkal és számoltatták be működésükről.

A bérharcok fellángolása, a párt belső megerősödése, kapcsolatainak megszilárdulása a vidéki munkásegyletekkel és nem utolsósorban az az illegális sajtótevékenység, amely Németországba és Ausztriába irányult, arra ösztönözte a belügyminisztert, hogy korlátozza a szocialista mozgalom vezetőinek tevékenységét. 1880 júniusában házkutatást tartottak Frankel Leó, Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab és mások lakásán, a pártlapok szerkesztőségében és több vidéki munkásszervezetben. Semmiféle olyan irat nem került elő, amelynek alapján eljárást lehetett volna indítani az Általános Munkáspárt vezetői ellen. A kormányközegek most a sajtóper eszközeihez folyamodtak: 1880 őszén egy Londonból érkezett antimilitarista röpirat közlése miatt pert indítottak Frankel Leó, az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztője ellen. Frankelt ezúttal sikerült elmarasztalni: másfél évi fogházzal és tetemes pénzbüntetéssel sújtották. 1881 tavaszán kezdte meg fogházbüntetését; a szocialista párt elvesztette legképzettebb és legaktívabb vezetőjét.

A Magyarországi Általános Munkáspárt irányítása Frankel bebörtönzése után közvetlen munkatársaira, Ihrlinger Antalra, Kürschner Jakabra és Csillag Zsigmondra hárult. Olyan időszakban vették át a vezetést, amikor a magyarországival legszorosabb kapcsolatban álló ausztriai és a német munkásmozgalom sorait belső harcok zilálták szét, s a kormányok erőteljes hajszát indítottak a szocialista szervezetek ellen. A párt vezetése ebben a bonyolult helyzetben nagy felkészültséget, szilárd elvi állásfoglalást, ugyanakkor hajlékony taktikát követelt az irányítóktól.

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a kivételes törvények következményeként frakciókra bomlott a német szociáldemokrata párt. A Bebel és Liebknecht vezette többséggel szemben lépett fel a „szociál-forradalmarok” ellenzéki csoportja, amely az előbb Ausztriában, majd Németországban tevékenykedő, a szocialistaellenes törvény elől Londonba emigrált Johann Most vezetése alatt állt. Lapját, a Freiheit-et sokan olvasták és terjesztették az Osztrák–Magyar Monarchiában is. Most és csoportja eleinte marxista szellemben, forradalmi módon küzdött a kivételes törvény ellen, és a német szociáldemokrata párt vezetőinek kezdetben óvatos, mérsékelt politikáját bírálva a következetes osztályharcot hirdette, az illegális szervezkedés mielőbbi megindítását sürgette. A „szociál-forradalmárok” azonban a 80-as évek elején eltávolodtak a marxista eszméktől, az anarchizmus zsákutcájába tévedtek: tagadták a politikai harc szükségességét, elvetették a parlamentben folyó küzdelmet, a „tettek propagandája ” hirdették, anarchista jellegű merényleteket kezdeményeztek.

Az 1874-es neudörfli kongresszuson megalakult ausztriai szociáldemokrata párt egysége már 1876-ban megbomlott. A hatósági üldözések és az egymást követő munkásperek arra ösztönözték a párt vezetőit, hogy módosítsák a forradalmi jellegű programot, és jobban alkalmazkodjanak az osztrák kormányzat diktálta keretekhez. Ez az alkalmazkodó pártpolitika már 1878 áprilisában a cseh szociáldemokraták kiválásához vezetett, a 80-as évek fordulóján pedig ismét fellobbantotta a „radikális” és a „mérsékelt” irányzat közti eszmei harcot. A törvények kereteihez szigorúan ragaszkodó „mérsékeltek” és a német „szociál-forradalmárokhoz” hasonlóan forradalmi módszereket követelő „radikálisok” küzdelme évekig tartó pártszakadást eredményezett. A 80-as évek elején anarchista csoportok is alakultak Ausztriában, 1882–84 között több anarchista merényletre is sor került. 1884 januárjában – német mintára – az osztrák kormány is kivételes törvényt vezetett be Bécsben és Bécs környékén; a radikális szocialisták közül sokat kiutasítottak.

A magyarországi szocialista munkásmozgalom egysége sem bizonyult tartósnak. Mindazok a forradalmi érzelmű munkások, akik már a 70-es évek végén radikális alapról bírálták a Nemválasztók Pártjának politikáját és a Külföldi Viktor vezette Magyarországi Munkáspárthoz csatlakoztak, 1880 őszén ellenzékbe vonultak. A csoport tagjai J. Most lapjának, a londoni Freiheit-nek forradalmi irányával rokonszenveztek és azt követően is kitartottak mellette, hogy a wydeni illegális pártkongresszuson, 1880 augusztusában J. Mostot a német szociáldemokrata párt kizárta tagjai közül.

A budapesti radikális pártellenzék vezetői között ott volt Práger Ármin szabósegéd, aki korábban az ausztriai szocialista mozgalomban fejtett ki aktív propaganda- és szervező tevékenységet és a radikális csoporthoz állt közel, Horváth János és Heckmann István cipészsegéd, a cipészszakegylet vezetői és két forradalmi érzelmű nyomdász: Rusz Mátyás és Schäffler Albin – az utóbbi Heckmann Istvánnal együtt az 1871–72-es hűtlenségi per vádlottja, az Internacionálé tagja.

1881 februárjában 11 ellenzéki szocialista levelet publikált a Freiheit-ben, ebben élesen bírálta a Magyarországi Általános Munkáspárt politikáját, főként a parlamenti ellenzékkel kiépített kapcsolatait és egyes vezetőknek – különösen Csillag Zsigmondnak – a kormánykörök iránt lojális, a radikális pártellenzékkel szemben viszont erőszakos magatartását. 1881 folyamán az ellentétek elmélyültek. Szeptemberben megalakult a radikális szocialista ellenzék központi irányító szerve, a Végrehajtó bizottság, amely Der Sozialist címmel hetilapot adott ki (1882. január). Ezt követően több radikális hangú, német nyelvű lap látott napvilágot (Der Kommunist, Volkswille). 1883-ban jelent meg a Radikal és a szervezet magyar nyelvű lapja, a Népakarat, amelyet a fiatal Szalay András cipészmunkás szerkesztett. A radikálisok csoportja lassanként kiépítette illegális szervezetét, amely behálózta a fővárost és élénk – szintén illegális – kapcsolatot tartott fenn az ausztriai radikális szocialistákkal. Az osztrák kivételes törvény bevezetését követően Budapest lett a radikálisok szervezeti központja. Itt jelentették meg az osztrák radikálisok lapját, a Zukunft-ot, röpcédulákat állítottak elő és illegálisan szállították Ausztriába. A kivételes állapot elrendelésekor kiutasított osztrák radikálisok is budapesti elvtársaiknál találtak menedékre.

A radikális szocialista ellenzékhez azok a forradalmi érzelmű munkások csatlakoztak, akik elégedetlenek voltak a Magyarországi Általános Munkáspárt mérsékelt taktikájával és osztályharcos, önálló munkáspolitika kialakítását követelték. Úgy látták, hogy közel van a szocialista forradalom időpontja, a kormányzati terrornak rövidesen Véget lehet vetni. A radikális munkássajtóban megjelent cikkek és a gyűléseken elfogadott határozatok azt mutatják, hogy a Freiheit magyarországi tábora a szocialista munkásmozgalom egyedüli feladatát a szocialista forradalomra való felkészülésben látta (forradalmi propaganda, illegális szervezkedés), haszontalannak tartott minden olyan törekvést, amely a tőkés társadalmi rendszer politikai intézményeinek megreformálására irányul. A csoport tagjai a londoni Freiheit befolyására anarchista jellegű nézeteket is hangoztattak. Feltétlen érdemük azonban, hogy a proletár nemzetköziség elvéhez hűek maradtak, s a munkásság soraiban ébren tartották a forradalmi eszméket.

A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége egyre inkább az ausztriai mérsékeltek politikáját követte. A kivételes törvények bevezetésének lehetőségétől megriadva, a párt vezetői szigorúan ragaszkodtak a kormány diktálta „törvényes keretek” betartásához. A legalitás védelmében arra törekedtek, hogy a szocialista munkásmozgalmat mind a kormány, mind a függetlenségi ellenzék szemében elfogadhatóvá, „szalonképessé” tegyék és így támogatásukat megszerezzék. Ennek a simulékony pártpolitikának Csillag Zsigmond volt a kezdeményezője és a hangadója.

1882-ben a németországi kivételes törvény új szakasza kezdődött, amelyet a kortársak találóan a „milde Praxis” (enyhe gyakorlat) elnevezéssel illettek. A császár trónbeszédében szociális reformokat ígért. A szociáldemokraták üldözése ugyan nem maradt abba, a kivételes törvény hatályát sem függesztették fel, de a megtorló akciók ritkultak, a terror ereje is csökkent. A magyar parlamenti képviselők egy csoportja figyelemre méltónak, követendőnek tartotta a német példát. Apponyi Albert 1882-ben a parlament ülésén a munkáskérdésről szólva hangoztatta, hogy nem árt, ha az állam szekerét megkenik néhány „szocialisztikus olajcseppel”. Csillag Zsigmond, Ihrlinger Antal és Kürschner Jakab, a párt három kiemelkedő vezetője kihallgatásra jelentkezett Apponyinál és támogatását kérte. Ezen a találkozón hangzottak el az elvhűség és proletár öntudat elemi követelményeit negligáló szavak: „ az általuk képviselt párt, amely magát «Magyarországi Munkáspártnak» nevezi, semminemű internacionális összeköttetésekkel nem bír, hanem tisztán magyar hazafias alapon áll, és törekvéseinek megvalósítását a magyar állampolgári kötelességek és jogok körén belül keresi.”[16]

A „magyar hazafias alapra” való hivatkozást nemcsak pillanatnyi taktikai megfontolás sugalmazta. 1884 elején egy pártvezetőségi ülésen Csillag Zsigmond a követendő párttaktika alapelveit a következőkben foglalta össze: „ha a Magyarországi Általános Munkáspárt nem akarja pillanatok alatt elveszíteni a talajt lába alól, akkor soha nem szabad bizonyos, a magyarországi közvéleményt zsarnoki módon uraló nézetekkel, szimpátiákkal és antipátiákkal, sőt még bizonyos tévedésekkel és zagyvaságokkal sem nyílt, vagy éppen ellenséges ellentétbe kerülnie. Minden magyarországi szocialistának – legyenek saját nézetei egészen mások is – «testestül-lelkestül jó magyart»-ként kell viselkednie.”[17] Az általános alapelvekből Csillag Zsigmond két konkrét következtetést vont le: a magyarországi szocialistáknak ki kell állniuk a „magyar állameszme”, azaz a magyar szupremácia mellett, és támogatniuk kell az Oroszország ellen készülő háborút. Nem véletlen, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége éppen a proletár internacionalizmus elvéből engedett: ez volt az a pont, amely a demokratikus érzelmű, de nacionalista beállítottságú függetlenségi ellenzéket a szocialista munkásmozgalommal mindig is a legélesebben szembeállította.

Miközben a pártvezetőség arra törekedett, hogy bázisát a polgári ellenzék irányába tágítsa, a munkásmozgalom radikális szárnyától elhatárolódott: nem érzett szolidaritást azokkal a munkásokkal, akik – bár az övéktől eltérő eszközökkel – a tőkés társadalom ellen harcoltak. A radikális szocialistákkal a mérsékeltek csoportja nem vitatkozott – anarchistáknak bélyegezte őket, nem törődve azzal, hogy így maga játssza őket a rendőrség kezére. Egy kihallgatás alkalmával Ihrlinger és Kürschner a főügyész előtt tagadta meg a közösséget a radikális szocialistákkal. Mint mondották: „Ők a munkások «békepártjának» a tagjai, ők a munkásosztály sorsának javítását «békés, törvényhozási úton» sürgetik és óhajtják létesíteni, eltérőleg az újabban erélyesen szervezkedő anarchistáktól és nemzetközi forradalmi munkáspárttól, mely ellen éppen ők küzdenek legelszántabban, legsikeresebben.„[18]

A radikális szocialista csoport működésének végül is a kormány vetett véget. 1884 márciusában 36 radikális szocialistát letartóztattak, közöttük a betegágyából elhurcolt Szalay Andrást is, aki rövidesen meghalt a rabkórházban. A vezetők letartóztatásával a radikális csoport szétszóródott, hívei azonban – többségük vidéken, ahová kitoloncolták őket – tovább folytatták a forradalmi eszmék terjesztését.

A Magyarországi Általános Munkáspárt tevékenységét a súlyos hibák mellett eredményes akciók is jellemezték. Több népgyűlést tartottak, amelyek közül a Bosznia–Hercegovina tervezett annektálása és a katonai javaslatok ellen tiltakozó gyűlések emelkednek ki. A vezetőség petíciós akciót kezdeményezett a vasárnapi törvényes munkaszünet érdekében, kérvényt nyújtott be a parlamenthez a 10 órás napi munkaidő törvénybe iktatásáért, a balesetbiztosításért, a gyári törvényekért, valamint újra meg újra az általános választójogért. Ahhoz azonban, hogy az akciókat tömegmozgalmakkal támassza alá, nem volt elég befolyása és szervezeti ereje, a kérvények így nem vezettek a kívánt eredményre. A politikai küzdelem ennek ellenére sem volt haszontalan: hozzájárult a munkásság politikai neveléséhez, felvilágosításához.

A 80-as évek nem túl gyakori gazdasági harcaiban a kis- és középiparban foglalkoztatott munkások mellett mind nagyobb szerep jutott a nagyipari munkások megmozdulásainak. Az egyik legnagyobb sztrájk a Dunagőzhajózási Társaság Pécs-vidéki szénbányáiban robbant ki 1882-ben, ahol több mint kétezer bányász szüntette be a munkát, béremelést követelve. A sztrájkot csak katonaság felvonultatásával, a bányászokkal folytatott közelharcban tudták leverni.

A sztrájkmozgalmak nagyobb mérvű kibontakozását a szervezettség alacsony foka, a pártvezetés ösztönzésének elmaradása is akadályozta. A mozgalmak kiterjedésének gátat vetett a rendőrség meg a helyi közigazgatási szervek közbelépése, a sztrájkolók megbüntetése, kitoloncolása, a gyűjtés megtiltása. Az üldöztetésektől tartva a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége szívesebben indított harcot a munkásság helyzetének törvényhozási úton történő javításáért. A népgyűléseken és a sajtóban egyaránt napirenden tartotta a gyári törvényhozás ügyét: követelte az üzemi védőberendezések alkalmazását, a gyárfelügyelői intézmény életbe léptetését munkásfelügyelet mellett, a betegség, baleset és rokkantság esetére szóló, kötelező biztosítást. Ezek a kérdések szerepeltek a Magyarországi Általános Munkáspárt 1887. évi III. kongresszusán is.

A 80-as években a kormányszervek – különösen vidéken – sok akadályt gördítettek a munkásmozgalom útjába. A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége azonban a meglevő lehetőségeket sem tudta kihasználni. A tízes csoportokra épülő, centralizált szervezet továbbfejlesztése Frankel bebörtönzése után abbamaradt. A vezetőség a párt szervezeti bázisát mindinkább a Betegpénztárban látta, annak befolyását kívánta kiterjeszteni. Ezen a téren mutatkozott is eredmény: a Betegpénztár taglétszáma az 1880. évi 16 352 főről 1889-re 51 895 főre emelkedett. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult a kisebb, csak segélyezéssel foglalkozó szakmai egyletek csatlakozása is.

A szocialista munkásmozgalom stagnációja a 80-as évek derekán ismét ellenzéki csoport szerveződéséhez vezetett. Az új ellenzék élén Engelmann Pál bádogosmunkás állott. Pesten született, tanulóéveit külföldön töltötte. Húszesztendős korában, 1874-ben Németországban dolgozott, ott csatlakozott a szociáldemokrata párthoz. Ettől az időtől kezdve vallotta és terjesztette Marx és Engels eszméit.

Küzdelem a marxista munkáspártért

A függetlenségi párti orientáció megszüntetésével egyidőben a pártvezetőség megkezdte a városi és a falusi proletártömegek szervezését. Okulva a 80-as évek sikertelenségein, új módszereket keresett a párt tömegbefolyásának növelésére. Azon az úton indult el célja megvalósítása felé, amelyet Engels javasolt 1890 elején az amerikai szocialistáknak: „Tehát trade-unionokkal kell kezdeni, ha tömegmozgalmat akarunk belőle, és minden további lépést egy vereséggel kell rájuk kényszeríteni.”[19]

1889 őszétől az egyoldalú és sikertelen politikai harcokra szólító felhívások helyett a pártvezetőség a tőke és a munka alapvető ellentétét állította középpontba, hogy ezzel a munkásokat bérmozgalmak kezdeményezésére sarkallja. A bérmozgalmak, a sztrájkok pedig hasznos eszköznek bizonyultak arra, hogy a munkásságot a szervezkedés fontosságáról meggyőzzék.

A pártvezetőség felvilágosító munkája nagymértékben hozzájárult a gazdasági harc fellángolásához. A bérmozgalmak és sztrájkok 1890-ben tömegméretűvé váltak: főként béremelésért, a munkaidő megrövidítéséért, a munkarend megjavításáért folytak. Az ipari munkások mellett sztrájkba léptek a bányászok is. 1878 és 1887 között mindössze 15 sztrájkról tudunk. 1889-ben 4, 1890-ben viszont már 30 volt a fővárosi és a vidéki proletárok sztrájkjainak, bérmozgalmainak a száma.

Az 1890. évi sztrájkok, amelyek különösen a május elsejei ünnepségek után szaporodtak, elsősorban a fővárosi munkások mozgalmai voltak, vidéken csupán 6 sztrájkot vívtak meg. A fővárosi mozgalmak közül kiemelkedtek a gyáripari sztrájkok: az Állami Gépgyár, az Óbudai Hajógyár, az Újpesti Bőrgyár és a Jutagyár munkásainak sztrájkjai. A vidéki munkabeszüntetések közül a dognácska-moravica-vaskői bányamunkások bérharca volt jelentős.

A magyarországi munkásmozgalom fejlődése, a párt tömegbefolyásának növelése szempontjából fontos feladat volt a szakszervezeti mozgalom megerősítése és továbbfejlesztése. Arra törekedtek, hogy mind a régi szervezeteket, mind pedig az újonnan létrehozottakat modern, szocialista szakszervezetekké fejlesszék, amelyek tömörítik az addig közömbös munkásokat, biztosítják szocialista szellemű nevelésüket, irányítják, szervezik a gazdasági harcot, és a munkásokat elvezetik a párthoz.

A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetői már 1889 októberében rávilágítottak, hogy a párt agitációja eddig azért nem vezetett a kívánt eredményre, mert „a munkásokkal nem volt közvetlen érintkezés, és ennek hiányában állíttattak fel politikai és közgazdasági követelések”.[20] E felismerés alapján a pártvezetőség tagjai – különösen Engelmann Pál és Jászai Samu, akit 1890 elején vontak be a vezetésbe – nagy munkát fejtettek ki az addig még szervezetlen szakmák szakegyesületeinek létrehozására. Segítettek az alapszabályok kidolgozásában, részt vettek, előadásokat tartottak a szakgyűléseken. Engelmann Pál 1890 júniusában röpiratot adott ki a szakszervezeti mozgalom fejlesztésének elősegítésére a szakegyletek feladatairól.

A helyi szervezetek létrehozása mellett a szervező munka országos szakszervezetek alakítására irányult. 1890 folyamán jött létre a Magyarországi Vasöntők Szakegylete, a Magyarországi Bádogosmunkások, Légszesz- és Vízvezetékszerelők Szakegylete, valamint a Magyarországi Kőfaragók Szövetsége. Ez utóbbi szaklapot is adott ki: 1890 áprilisában jelent meg A kőfaragó, Jászai Samu szerkesztésében.

A párt vezetői már 1889 novemberében hozzáfogtak a május elsejei nemzetközi munkásünnep előkészítéséhez. Az ünnep központi jelszava a 8 órás munkaidő, a vasárnapi munkaszünet és más szociálpolitikai reformok kiharcolása volt. A fővárosban és a nagyobb vidéki városokban munkásgyűléseket hívtak egybe, amelyeken megmagyarázták e követelések jelentőségét.

A rendőrség preventív intézkedései és kellemetlenkedései ellenére az első május elsejei proletárünnep impozáns tüntetéssé vált: több mint 60 ezer ember vonult ki a Városligetbe. A nagygyűlés szónokai – dr. Csillag Zsigmond, Kürschner Jakab, Engelmann Pál és Till József – a munkásvédő törvényekért folyó harcra és fokozottabb szervezkedésre szólították fel a gyűlés részvevőit. Az összesereglett munkások a II. Internacionálé párizsi kongresszusán elfogadott határozat szellemében munkásvédő törvényeket követeltek, s elfogadták az ausztriai szocialistákkal közösen, a pozsonyi értekezleten fogalmazott határozatot. Kimondották, hogy a párizsi kongresszus követeléseit az országgyűlés elé terjesztik.

A május elsejei tüntetés nem korlátozódott a fővárosra. A főbb ipari gócpontokban is gyűléseket tartottak: a tüntető menetben együtt haladtak a magyar, a német, a román, a szlovák és a szerb munkások. Az ünnep sikere jelezte, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt tömegbázisa rövid idő alatt kiszélesedett. A párt vidéki kapcsolatai megerősödtek, a szocialista eszmék gyorsan terjedtek falun, az agrárproletariátus és a szegényparasztság soraiban is. A 80-as évek végén a pártvezetőség már megkezdte a falusi szervező munkát. 1889-ben Dömsödön földmunkás-szervezet alakult. Tudunk arról is, hogy Orosházán ismerték, olvasták a párt lapját, a Népszavát. 1890-ben újabb földmunkásszervezetek alakultak: előbb Orosházán szervezték meg az olvasókört, majd Csorváson is létrejött a szocialista földmunkásszervezet.

A május elsejei nemzetközi proletárünnep sikere még szorosabbra fűzte a magyarországi és a nemzetközi munkásmozgalom kapcsolatait. A pártvezetőség érintkezésbe lépett a nemzetközi munkásmozgalom több vezetőjével. Engelmann Pál levélben kereste fel Friedrich Engelst, az ekkor már idős forradalmárt, tájékoztatta a magyarországi munkásmozgalom fejlődéséről, és egyúttal kifejezte iránta érzett tiszteletét és nagyrabecsülését. „Ez alkalommal – írta 1890. június 7-én kelt levelében – nem akarok lemondani arról, hogy néhány szóban összefoglaljam azt az érzést, amely engem tizenhat éve mind fokozottabb mértékben áthat, s kifejezzem azt a szeretetteljes tiszteletet, amelyet minden becsületes szociáldemokrata Ön iránt, tanítónk, mesterünk iránt érez.”[21]

Hanák Péter

Harc az önálló munkáspártért

Frankel Óbudán tanulta ki az ötvösszakmát, ausztriai és németországi vándorévei alatt ismerkedett meg a lassalle-i szocializmussal és vált kiválóan képzett, szocialista értelmiségévé. A kiegyezés évében már Párizsban működik, csakhamar az Internacionálé tagja, a francia forradalmi mozgalom tevékeny harcosa lesz. Küzd a Párizsi Kommün kivívásáért, a győzelem után a munkaügyi bizottság vezetőjévé választják. A Kommün bukása után Londonban, Marx és Engels oldalán folytatja a harcot, az Internacionálé Főtanácsában Ausztria–Magyarország képviselője.

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Engelmann 1890. június 7-én kelt levelében jogos büszkeséggel írhatta Engelsnek: „Évek óta tartó tespedés után újra felelevenedik a magyarországi munkásmozgalom és remélem, hogy most már, helyes mederbe terelődve, még fejletlen gazdasági viszonyainknak megfelelően, hamarosan további fejlődést ér el.”[22]

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt első kongresszusa

1890-ben megérett a helyzet egy új pártkongresszus összehívására. A párt belső átalakulását új program elfogadásával, a szociáldemokrata név felvételével és a II. Internacionáléhoz való csatlakozással kellett véglegesíteni. A kongresszusra meghívott Engels Frigyes levélben méltatta a párt forradalmi hivatását és nemzetközi jellegét.

Az egyesítő kongresszus

A kongresszus napirendre tűzte az agrárkérdést is. Tanulmányozására az Internacionálé előző évi kongresszusa, jelentőségére pedig Engels kongresszushoz küldött levele hívta fel a párt figyelmét. A tőke, írta Engels, Magyarországon is hatalmába keríti az egész nemzeti termelést, aláveti magának a földművelést, „tönkreteszi a független földművest, a mezei népességet nagy földbirtokosok, kapitalista bérlők kis csoportjára és vagyontalan proletárok tömegére választja szét”.[23] A tőke eme forradalmasító hatásának szemléletes bizonyítékaként a néhány héttel korábbi hódmezővásárhelyi eseményekre hivatkozott.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a nemzetközi munkásmozgalom

Eduard Bernstein német szociáldemokrata vezető, korábban Engels tanítványa és barátja, már az 1890-es években meghirdette a marxizmus revízióját.

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

Az „első ember” továbbra is a művelt, Marx és Engels írásait jól ismerő Garami Ernő maradt, de a pártvezetésben osztozott vele Weltner Jakab, s hamarosan nagy befolyásra tett szert Kunfi Zsigmond.

A szociáldemokrata agrárprogram ügye

Kautsky – lényegében Marx és Engels tanításaihoz ragaszkodva – azt javasolta, hogy a nagybirtokokat vegyék állami tulajdonba, és adják földmunkás-szervezetek kezére.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés

Jászi az uralkodó osztályok reakciós nacionalizmusával a tömegek hazafiságát igyekezett szembeállítani. Azt fejtegette, hogy a szocializmus nem hazafiatlan mozgalom, legalábbis a 20. században már nem az, Marx és Engels fellépésének időszakával szemben, amikor még – úgymond – a proletariátusnak valóban nem volt hazája.

Szabó Miklós

Politikai gondolkodás 1890–1918 között

Penetráns antiszemitizmusa miatt nem idézték, de jól ismerték az Engels által is bírált Eugen Dühring tanait; viszont nyíltan népszerű és citált volt Franz Oppenheimer, akinek egyik jellegzetes írását, ”Az állam” című könyvét 1912-ben magyarra fordítva megjelentették a polgári radikálisok.

Hajdu Tibor

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére.

Lábjegyzetek

  1. Engels, A család 146.
  2. Engels, A család 32-33, 77-78.
  3. Engels, A család 33.
  4. Engels, A család 33.
  5. Engels, A család 77–78.
  6. Engels, A család 78.
  7. Engels, A család 78.
  8. Engels, A család 220–222.
  9. Engels, A család 146–147
  10. MarxEngels művei. 18. Budapest, 1969. 138.
  11. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottság Párttörténeti Intézet Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) 676. f. 1. cs. 2. őe. Közli: Jemnitz János—S. Vincze Edit, Új dokumentumok Frankel Leó munkásságáról. Párttörténeti Közlemények, 1969. 2. sz. 136.
  12. Arbeiter-Wochen-Chronik, 1877. április 22. Közli: Aranyossi Magda, Frankel Leó. Budapest, 1952. 289.
  13. Ugyanott.
  14. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Belügyminisztérium Levéltára (továbbiakban: Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára) res. 1877–1460 (1509).
  15. Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára res. 1880–396.
  16. Révész Mihály, A Népszava negyven esztendeje. A mi jubileumunk. Följegyzések a magyar munkásmozgalom történetéből. Népszava, 1912. december 25.
  17. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Informationsbureau, 1884–619.
  18. Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára res. 1884–1223.
  19. MarxEngels, A szakszervezetekről. Budapest, 1956. 201.
  20. Néhány szó a szakegyletekről. Népszava, 1889. október 20.
  21. Párttörténeti Intézet Archívuma. 676. f. 1/4 őe. Magyarul lásd: S. Vincze Edit, Engelmann Pál két, eddig ismeretlen levele Engels Frigyeshez. Párttörténeti Közlemények, 1958. 4. sz. 166.
  22. Engelmann Pál két eddig ismeretlen levele Engels Frigyeshez. Közli: S.Vincze Edit. Párttörténetí Közlemények, 1958. 4. szám. 166.
  23. Ugyanott 278.

Művei

A marxizmus klasszikusainak műveiből az alábbiak segítették az eligazodást: Friedrich Engels, A status quo Németországban (In: Marx-Engels művei. Továbbiakban: Marx-Engels művei IV. Budapest, 1959); A burzsoázia és az ellenforradalom és A lengyel vita Frankfurtban (In: Marx-Engels művei VI. Budapest, 1962). E három írás a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet sajátos kelet-középeurópai útjának, az árutermelő, polgárosuló birtokos köznemességnek a polgárság funkcióját betöltő szerepének megértését segíti. A jobbágyfelszabadítás módjáról eme területeken a Vita az eddigi megváltási törvényhozásról (In: Marx-Engels művei V. Budapest, 1961) című írás tájékoztat. A forradalmi válság létrejöttéről és okairól Európában és a Habsburgok Lajtán túli örökös tartományaiban Friedrich Engels Az 1847-es év mozgalmai és A vég kezdete Ausztriában című írásai adnak felvilágosítást (In: Marx-Engels művei IV. Budapest, 1959).

Korszakunkról, ha nem is következetesen marxista nézőpontból, de marxista igényű megközelítéssel elsőként Szabó Ervin írt, már csak halála után közzétett, nyomtatott forrásokra és feldolgozásokra támaszkodó numkájában: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban (1. kiadás Bécs, 1921; 2. kiadás Budapest, 1945. A 2. kiadást használtuk. Továbbiakbmn Szabó E.)- Szabó Ervin polgári átalakulásnak és polgári forradalomnak csakis a nyugat-európai tőkés országokban végbement azonos folyamatokhoz, illetve forradalmakhoz hasonló módon és a tőkés polgárság vezetésével végbement történelmi eseménysort tekinti. Nem ismeri el, hogy a kelet-középeurópai országokban – a polgári osztály e régió történelmi útjának sajátosságából következő gyengesége folytán – a polgárosuló árutermelő nemesség betöltheti a polgárság funkcióját az említett vonatkozásokban, akárcsak – osztálytermészetéből következően – kétarcúan, ellentmondásoktól nem mentesen is. Téves helyzetfelismeréséből folyóan szállt vitába már 1903-ban Marx és Engels eme kérdésekre vonatkozó, említett, helyes nézeteivel és becsülte alá könyvében a reformkorszak és a reformer birtokos nemesség történelmi jelentőségét.

Marx és Engels nézeteit helyesen értelmezte és alkalmazta a magyar viszonyokra Révai József 1932-ben a Gyűjtőfogházban írt Marx és a magyar forradalom, valamint a később alkotott Magyar szabadság – világszabadság című cikksorozatának első, a reformkorszakról szóló írásában, továbbá 1938-ban Prágában írt, Kölcsey Ferenc című tanulmányában.

Alapvető elméleti módszertani mű, a történelmi materializmus klasszikus őstörténeti alkalmazása: Engels, A család, a magántulajdon és az állam eredete (Budapest, 1949)

A reformációra vonatkozó Engels-idézetek A „Parasztháború”-hoz, Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége, illetve A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig című művekből valók.

Engels Munról és a merkantilizmusról az Antidühring II. részének 10. fejezetében ír.

Irodalom