Friedrich István

A Múltunk wikiből
Malacka, 1883. július 1. – Vác, 1951. november 25.
miniszterelnök, politikus,
labdarúgó-játékvezető, sportvezető,
gépgyáros
Wikipédia
István Friedrich Hungarian Prime Minister.jpg
István Friedrich Hungarian Prime Minister

Siklós András

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

Október 28-án a délutáni órákban arra a hírre, hogy a Nemzeti Tanács képviselői fontos bejelentést tesznek, hatalmas tömeg gyülekezett a Károlyi-párt Gizella téri központja előtt. A tömeget a szónokok eleinte szóval tartották, később azonban, látva a türelmetlenséget, elhangzott az állítólag Friedrich Istvántól eredő javaslat: Menjünk Budára! Erre a Károlyi-párt jelen levő vezetői, Friedrich István, Buza Barna, Vass János, valamint Fényes László a menet élére álltak, és a tömeg elindult, hogy Budára menjen József főherceghez, Károlyi miniszterelnöki kinevezését követelni.

Harc a hadsereg leszerelése és újjászervezése körül

November elején a hadügyminisztériumban irányelveket dolgoztak ki a leszerelésre. Az ezzel kapcsolatos utasítás többek között úgy szólt, hogy az 5 legfiatalabb (az 1896-os és ennél későbbi születésű) évfolyam nem bocsátandó el, egyelőre visszamarad a hadügyminisztérium rendelkezésére. Az 5 korosztály visszatartásának terve ellentétben állt Linder elgondolásával, annak értelmi szerzője Friedrich István volt, aki Károlyi ajánlására került október 31-én – a forradalom zűrzavarában – a hadügyminisztériumba államtitkárnak.

Linder tiltakozott Friedrich tevékenysége ellen, és a minisztertanács ülésén előadta, hogy a rendelkezést az ő megkerülésével adták ki. Utalt arra, hogy az 5 korosztályt visszatartó rendelet szerint 300 ezer embert tartanának fegyverben, ami nem csak a fegyverszüneti szerződéssel ellentétes, de a kormányra is veszélyes lehet. Ezenfelül a bevonultatás ” karhatalom hiányában – végre sem hajtható. Miután a minisztertanács Lindert Friedrich szemben csak elvben támogatta, a hadügyminiszter november 9-én benyújtotta lemondását.

Linder utóda a hadügyminiszteri székben Bartha Albert alezredes lett, aki október végén a temesvári hadtestparancsnokság vezérkari főnöki tisztét töltötte be, és október 31-én részt vett a bánáti néptanács és az úgynevezett Bánáti Köztársaság létrehozásában.

Bartha kinevezése után – november 11-én – aláírta a hadsereg, a nemzetőrség és a polgárőrség létesítéséről szóló körrendeletet, mely Friedrich elgondolásának megfelelően leszögezte, hogy a hadsereg „az 5 legfiatalabb évfolyam visszatartása, illetve behívása útján alakul”.[1]

Hajdu Tibor

Az intervenció megindulása

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt. Talán nem véletlen, hogy az ellenforradalmi korszak első miniszterelnökei: Friedrich István, Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor is a túszok között voltak.

L. Nagy Zsuzsa

Az ellenforradalom kormányra kerülése

A teljes cikk.

A fővezérség szerepe

Az augusztus 19-én a keresztényszocialista Haller István és Huszár Károly, a kisgazda Nagyatádi Szabó István, a liberális Lovászy Márton bevonásával újjáalakult és a korábbinál szélesebb bázisra támaszkodó, de rövid életű második Friedrich-kormány tehetetlenül tűrte a katonai csoport önállósulását. Horthyt, akit József főherceg erősített meg fővezéri posztján, nem sikerült a kormány alá rendelni.

A hadsereg rendfenntartó és ellenőrző tevékenysége a háború éveiben erősödött meg és szélesedett ki; a hadsereg-főparancsnokság és a polgári kormányzati szervek között már akkor jelentkezett bizonyos rivalizálás. A Horthy vezette fővezérség azonban nemcsak a régebbi funkciókat tartotta meg és terjesztette ki, nemcsak a terror funkcióját gyakorolta, hanem 1919–1920 folyamán közvetlenül is beavatkozott a kormány, valamint a közigazgatási hatóságok működésébe, irányító szerepet játszott a belpolitika egészében, diktált a kormánynak és a politikai pártoknak, s az új diktatórikus, fasiszta tendenciák képviselője volt.

Az ellenforradalom a proletárhatalom helyi szerveinek felszámolásával és az új államigazgatás kiépítésével a kormánybiztosokat bízta meg. A Friedrich-kormány az 1912:LXIII. tc. – a háborús kivételes hatalomról szóló törvény – alapján nevezett ki kormánybiztosokat a Dunántúlra.

Augusztus 12-től fokozatosan kiépült a kerületi kormánybiztosságok rendszere, majd felállították a dunántúli központi kormánybiztosságot. A kormánybiztosok zömmel a nagybirtokos arisztokrácia soraiból kerültek ki: Sigray Antal gróf, Pallavicini György őrgróf, Zichy István, Károlyi József, Ráday Gedeon grófok nevei fémjelzik e testületet. 1920. július végéig tulajdonképpen ők látták el a főispáni feladatokat. A sajátos viszonyok között a szervezet egészének működése az egyes személyek politikai beállítottságától és a „nemzeti hadsereghez” való viszonyától függött.

Bár a minisztertanács augusztus 28-i döntése megtiltotta, Horthy mégis kiépítette a kerületi katonai parancsnokságokat. Ezek, ugyancsak az 1912:LXIII. tc.-re hivatkozva, valamint élve tényleges hatalmukkal, utasították és ellenőrizték a kerületi polgári kormánybiztosokat, a közigazgatási hatóságoktól jelentéseket kértek, beavatkoztak az igazságszolgáltatásba, házkutatásokat tartottak, ellenőrizték a vasúton utazókat, a postán szállított könyveket és más sajtótermékeket. A kormány intenciói ellenére a fővezérség megtiltotta és megakadályozta a munkás- és a liberális polgári sajtó terjesztését.

A fővezérség, és nem a honvédelmi miniszter indított toborzást a Dunántúlon, kimondva, hogy „megbízhatatlan” munkásokat és földteleneket tilos bevonni a „nemzeti hadseregbe”. A fővezérség – a kormány jóváhagyása, a honvédelmi miniszter tudta nélkül – adóelőleg címén pénzt gyűjtött, lefoglalta a bankokban, a pénzintézetekben elhelyezett nagyobb összegeket, Ausztriában fegyvert és felszerelést vásárolt. A körletparancsnokságok katonai igazoló bizottságokat szerveztek, amelyek a honvédelmi minisztériumtól függetlenül folytattak le igazoló eljárásokat.

A kormány – tehetetlenségében – kénytelen volt tudomásul venni, utólag szentesíteni a fővezérség intézkedéseit. A kormány 2 belügyi, 1 csendőrségi és 1 külügyi küldötte révén tájékozódott a fővezérségen történtekről, viszont Horthy és vezérkari főnöke rendszeresen részt vettek a minisztertanács ülésein. A fővezérség, és nem a kormány szabályozta először – szeptember 14-én – a katonai és a polgári közigazgatási hatóságok viszonyát.

A Dunántúlon a hadsereg lett a hatalom tényleges birtokosa, ellátta a közigazgatás funkcióit is, noha ez ellen egyes közigazgatási vezetők politikai és presztízsokokból tiltakoztak. November derekától a hadsereg hatalma és befolyása a fővárosra, a Duna–Tisza közére is kiterjedt. De a fővezérség, a „nemzeti hadsereg” ezen túlmenően is aktívan politizált. Apparátusa társadalmi kapcsolatai segítségével is nyomást gyakorolt a kormány politikájára, követelte a statárium ismételt elrendelését a kommunisták és más baloldaliak ellen. Horthy körutazást tett a Dunántúlon, s ennek során a darutollasok tömeggyűléseken uszítottak minden baloldali vagy polgári demokratikus gondolat ellen, nyílt antiszemita propagandát folytattak. Horthy látványos felvonulása mellett Friedrich miniszterelnök ugyanekkor tett körútja csak szánalmas, a rákényszerített román felügyelettel nehezített zarándoklat volt. A szélsőjobboldal szócsöve, a Szózat című lap, találóan jellemezte a helyzetet: „A magyar polgárral szemben előtérbe nyomult a magyar katona. A politikussal szemben a katonai vezér… A hadseregnek… a magyar állam központi intézményévé kell emelkednie. Horthy Miklósra több vár, mint a nemzeti hadsereg vezérlete.”[2] Prónay Pál már 1919 augusztusában azt javasolta Horthynak, hogy a hadseregre támaszkodva Székesfehérvárott vagy Szombathelyen diktatórikusan vegye át az ország vezetését.[3]

Friedrich képtelen volt elhárítani az egyidejűleg kétfelől, az antant és a fővezérség oldaláról is rá nehezedő nyomást. 1919. augusztus 23-án József főherceg lemondott ugyan kormányzói tisztéről, majd a kormány is átalakult, de a változást az antant kevésnek tartotta; a fővezérség viszont sokallta a kormány legitimista irányú megerősödését.

A lassan kristályosodó politikai csoportokat növekvő aggodalommal töltötte el Horthynak és körének önállósulása, de az is, hogy a nagyhatalmak Friedrichet és harmadik kormányát is elfogadhatatlannak tekintették.

A fehérterror

A Friedrich-kormányok idején teljesen felszámolták a forradalmak még megmaradt vívmányait. A földbirtokokat visszaadták régi tulajdonosaiknak; megszüntették a Tanácsköztársaság idején bevezetett munkanélküli- és szénsegélyt; érvénytelenítették a mezőgazdasági munkások kollektív szerződését; leszállították az ipari és mezőgazdasági munkabéreket, illetve azok megállapítását a munkáltatókra bízták; rendeletileg visszaállították az 1918. október 31-i közigazgatási hatóságokat; központi nyomozótestületet szerveztek a forradalmakban részt vett személyek felkutatására (a Tanácsköztársaság szervei, közegei és megbízottai, fegyveres erejének tagjai ellen tervezett statáriális eljárás bevezetését csak a román katonai parancsnokság akadályozta meg, mivel abban saját jogkörének sérelmét látta); augusztus 20-án ismét életbe lépett a háború során már alkalmazott internálási rendelet, amely alapján „preventív céllal” őrizetbe vették és bírósági eljárás nélkül fogva tartották mindazokat, akiket a kormányhatalom a rendszer szempontjából veszélyeseknek ítélt.

Az erőviszonyok 1919 őszén

1919. októberre–novemberre jelentősen előrehaladt a politikai erőket tömörítő, bár távolról sem végleges pártkeretek kialakulása. E keretek lazaságát s a viszonyok labilitását mutatta azonban, hogy a nagybirtok és a nagytőke reprezentánsai még nem tömörültek érdekeiket egységesen képviselő pártba. Nem volt ilyennek tekinthető a kormányt alkotó Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP), amelyet Friedrich István hozott létre 1919 szeptemberében saját Keresztény Nemzeti Pártjából, valamint a hozzá csatlakozó Keresztény Szocialista Gazdasági Pártból, Ernszt Sándor, Huszár Károly és Haller István keresztényszocialista csoportjából. A Keresztény nemzeti Egyesülés Pártja – ennek ellenére – gyorsította az úgynevezett keresztény-nemzeti erők tömörülését, s fontos szerephez jutott az ellenforradalom intézményesítésében.

Ugyanakkor a nagybirtokos, agrárius körök szempontjából veszedelmesen megnőtt a Nagyatádi Szabó István vezette Független Kisgazda és Földműves Párt befolyása. A párt az 1910-es évek óta működött, de jelentős politikai szerephez csak az ellenforradalom első éveiben jutott. Bár Nagyatádi Szabó pártja nemcsak az 1918. évi polgári forradalomtól határolta el magát, hanem általában a polgári demokratikus törekvésektől is, a keresztény pártok konzervativizmusát is elutasította, mert szükségesnek tartotta a földkérdés gyors rendezését, a birtokos parasztság gazdasági és politikai megerősítését a nagybirtokkal szemben. Nagyatádi Szabó pártja a birtokos parasztságra épített, de szerette volna tömöríteni a kispolgárság városi rétegeit, az értelmiséget is, s nem idegenkedett néhány demokratikus, illetve liberális reformtól sem. A párt vidéki társadalmi bázisának határozott ellenzékisége, belpolitikai súlya a legkomolyabb veszélyt jelentette a hagyományos uralkodó osztályok politikai terveire, Növelte e veszélyt, hogy Nagyatádi Szabó pártjának mérsékelt nagytőke- és arisztokráciaellenessége nem különült el a fővezérség, illetve a Horthy mögött sorakozó szélsőséges csoport jelszavaitól, s a társadalmi bázisát alkotó rétegek is részben ugyanazok voltak. Igaz, a diktatúrára törekvő, a hatalmi rendszert politikailag szűkíteni kívánó csoport és a bizonyos társadalmi reformokra, a politikai hatalom mérsékelt demokratizálására törekvő Kisgazdapárt között mélyreható ellentét volt, ez azonban nem zárta ki a taktikai találkozást. A hagyományos uralkodó osztályok mindenesetre a paraszti bázisú Kisgazdapártot félre kívánták állítani, illetve befolyását csökkenteni akarták. E célból a nagybirtokos-agrárius körök 1919 szeptemberében Egyesült Kisgazda és Földműves Párt néven újraélesztették az 1918 decemberében alakított Országos Földműves Pártot. Ennek élére egy politikailag jelentéktelen gazdagparasztot, Sokorópátkai Szabó Istvánt állították, de a párt vezetését arisztokraták, Országos Magyar Gazdasági Egyesület-vezetők és egyes szélsőjobboldali politikusok tartották kezükben.

Politikailag, társadalmi bázisát tekintve gyenge, szervezetileg szétforgácsolt volt a liberális polgári ellenzék, amely Vázsonyi Vilmos emigrációja idején Bárczy István, Ugron Gábor, Pakots József, illetve Lovászy Márton vezetésével szervezkedett. Elfogadva az ellenforradalmat a Tanácsköztársaság reakciójaként, a politikai berendezkedésben liberális, bizonyos fokig polgári demokratikus módszerek alkalmazását szerették volna elérni. Ebben a vonatkozásban együtt léphettek fel az Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, s egy ilyen minden liberális, demokrata erőt tömörítő összefogást az ellenforradalmi rendszer konzervativizmusával, fasiszta tendenciáival szemben a Garami vezette szociáldemokrata emigráció is elengedhetetlenül szükségesnek tartott.

A keresztény tábort, valamint a szociáldemokrata és liberális ellenzéket számos belső ellentét bontotta meg. Friedrich és köre a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját akarta megtenni a kibontakozás bázisául, s ez ellen nemcsak a legális (szociáldemokrata, liberális) baloldal tiltakozott, hanem a ”keresztény” politikusok tekintélyes része is. Horthy és köre szembeszállt a kormány „liberalizálásával”, de Friedrichhel is, míg a politikai csoportok zöme a hadsereg háttérbe szorítását szerette volna elérni.

Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás

Választási törvényként a Huszár-kormány kénytelen volt elfogadni a Friedrich-kormány augusztus 29-én kiadott 4245. sz. rendeletét, mivel a nagyhatalmak ragaszkodtak az általános és titkos választójog alkalmazásához. Ez a rendelet a háború utolsó éveiben készült reformtervek egyikének megvalósítása volt, nem 1919 augusztusában dolgozták ki. A rendelet szerint választójoga volt a 24 éven felüli, 6 évi magyar állampolgársággal, féléves helyben lakással rendelkező lakosságnak (nők esetében még írni-olvasni tudás is szükséges volt). Szélesebb körű választójogot biztosított a korszak későbbi választójogi rendelkezéseinél, mert a különböző cenzusokat (helyben lakás, iskolai végzettség stb.) igen alacsonyan állapította meg. Így több mint 3 millió szavazó járulhatott az urnákhoz. A kormánypárt és a jobboldal ezt a választójogi rendeletet az antant nyomására létrejött kényszerintézkedésnek tekintette, s amint arra lehetőség adódott, meg is változtatta. Már ekkor bebizonyosodott, hogy a választójog önmagában nem biztosítja a szabad véleménynyilvánítást, mert a hadsereg, a jobboldali szervezetek terrorizálták a választókat; Budapesten a szavazóhelyiségeket és a fontosabb középületeket is a hadsereg szállta meg. „A büntetés, a megtorlás volt a jelszó, a revanche mindenkivel szemben”[4] – állapította meg később Bethlen István.

Az eredmény minden terror ellenére a Kisgazdapárt sikerét hozta. A nemzetgyűlés 218 mandátumából 79-et szerzett meg, míg a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának csak 72 jutott. A Tiszántúlon csak a román megszállók kivonulása után, 1920 júniusában került sor választásokra. Mivel itt is a kisgazdák értek el több sikert, képviselőik számát összesen 91-re növelték; eközben a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja képviselők száma a kilépések következtében 59-re csökkent. A többi mandátumon 5 párt és néhány párton kívüli képviselő osztozott. A liberális ellenzéket egyedül a Vázsonyi Vilmos vezetése alatt álló Nemzeti Demokrata Párt képviselte mindössze 6, Budapesten szerzett mandátummal.

A választás nem zárta le, hanem tovább élezte a hatalmi harcot. A Kisgazdapárt választási sikere mögött a politikailag is aktivizálódott széles falusi kispolgári rétegek álltak, amelyek törekvései potenciális veszélyt jelentettek a hagyományos uralkodó osztályok s részben Horthy és csoportja számára. Friedrich István magának követelte vissza a miniszterelnöki tisztet, Horthy viszont maga kívánta kijelölni az új kormányfőt, s kész volt akaratát erőszakkal is keresztülvinni.

Szakács Kálmán

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt taktikája

Az 1919 novemberéig kormányon levő Friedrich-féle keresztény pártcsoportok ellenezték az önkényes fellépésekből eredő tömeges gyilkosságokat, de ők is helyeselték a kommunista és szociáldemokrata munkásmozgalom intézményes elnyomását és a politikai életből való teljes kirekesztését.

Lábjegyzet

  1. A magyar minisztérium 1918. évi 5220. ME számú rendelete. Magyarország demokratikus függetlensége, belső rendje, lakosságának személyes- és vagyonbiztonsága, valamint általában a törvényes rend fenntartásának biztosítására létesítendő szervezetekről. Magyarországi rendeletek tára. 1918. Budapest, 1918. 2231–2234.
  2. Hadsereg és politika. Szózat, 1919. november 18.
  3. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum). Prónay Pál naplója. II. 200.
  4. Országos Levéltár K 428. (A Magyar Távirati Iroda 1921. október 21-i jelentése.)