Gács

A Múltunk wikiből

szlovákul Halič

község Szlovákiában a besztercebányai kerület losonci járásában, Losonctól 7 km-re északnyugatra
Wikipédia
Gács várkastélya légifotón
1765
Forgách Antal gróf posztómanufaktúrát alapít Gácson.

Benczédi László

Az 1678. évi hadjárat

Október folyamán sorra elesett Zólyom, Beszterce-, Breznó-, Selmec- és Körmöcbánya, majd egyenként behódoltak Korpona, Kékkő, Divény, Gács és más várak őrségei is. Ezzel mintegy hat hét leforgása alatt a kurucok ellenőrzése alatt álló terület elérte addigi legnagyobb kiterjedését.

R. Várkonyi Ágnes

Hadszíntér és hátország

Kecskeméten 1685 első felében Csáky László lévai főkapitány és Caprara generális egyaránt követeli a kvártélypénzt, mert azt a Főhadbiztosság mindkettőnek kiutalta. Caprara sürgetésére a megfélemlített szolgabíró bírságpénzzel, börtönnel fenyegeti a várost: „Isten engem úgy segéllyen kötözve hozatlak, de megülitek az Gácsi tömlöcöt.”[1]

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát.

Kosáry Domokos

Képzőművészet

E típust képviselte azután az 1750-es években a hatvani Grassalkovich-kastély, talán Oraschek Ignác alkotása, továbbá a péceli Ráday-kastély (1756–1776) és az 1760 körül épült nagytétényi Rudnyánszky-kastély, mindkettő feltehetően pesti helyi mester, Mayerhoffer János műve, valamint a gácsi Forgách-kastély. S a sort még folytathatnánk.

Heckenast Gusztáv

Textilipar

A kartonnyomás már a 18. század közepe előtt feltűnik Sassinban, a flanelnyomás 1776-ban Gácson. A kékfestés 17. század végi soproni és győri kezdetek után a 18. század derekán terjed el, elsősorban Nyugat-Magyarországon, egyelőre kisipari keretek között. A festés és vászonfehérítés ez idő tájt felfedezett számos új anyaga és eljárása is csak részben és késve jelentkezik Magyarországon. Nagyon jellemző a technológia korszerűségének problémájára, hogy a birodalmi kormány 1787-ben szakembereket küldött ki Lőcsére és Eperjesre, hogy ott tanfolyamon oktassák a legfejlettebbnek vélt észak-csehországi vászonfehérítési eljárást, éppen akkor, amikor az kezdett már elavulni.

Textilmanufaktúráink gyártmányai nem az ország lakosságának túlnyomó többségét durva minőségű áruval ellátó céhek, kontárok és a paraszti háziipar termékeivel veszik fel a versenyt, hanem a külföldi, ekkor már szinte kizárólag osztrák és cseh-morva eredetű importtal. A 18. század második felében a piac nem volt telítve, egy bizonyos – igen alacsony – minőségi szint fölött minden textília eladható. Nemcsak a céhek férnek meg tehát békésen a hazai manufaktúrákkal – csupán a céhmesterek köréből kiemelkedő vállalkozókkal szemben lépnek fel –, hanem a hazai és a külföldi manufaktúrák között sem tudunk éles konkurenciaharcról. A magyarországi textilmanufaktúrák piackörzete általában telephelyük szűkebb vagy tágabb környékére korlátozódik; egyik legjelentősebb posztómanufaktúránk, a gácsi üzem állandó vásárlóinak túlnyomó többsége is egy viszonylag kicsiny, 75 km sugarú körön belül lakik. Vállalkozóink általában nem a saját gyártmányaiknál nem jobb és nem is olcsóbb osztrák áru jelenlétét nehezményezték a hazai piacon, hanem azt, hogy a vámpolitika rendelkezései őket az osztrák piacról gyakorlatilag kizárták. A bonyolultságukban már a kortársak számára is áttekinthetetlen vámrendelkezéseken ugyanakkor kisebb rések is akadtak, így a nyolcvanas években a sassini és a dévényi manufaktúra császári privilégium alapján Ausztriába irányuló exportjára vámkedvezményt kapott. Az exportra alkalmas minőség előtt, mint ezt a pesti Valero századvégi bécsi szállításai mutatták, a hátrányos vámrendelkezések ellenére is nyitva állta a külföldi piac.

Posztó-, lenvászon- és kartonmanufaktúráink legnagyobb része, az életképesnek bizonyult vállalkozások mind az ország északnyugati vidékeim, a LőcseHatvanPestSopron-vonallal elhatárolt területen helyezkedtek el. Az osztrák, a cseh-morva és a magyarországi manufaktúra-vidék földrajzi összefüggése lényeges kapcsolatokra hívja fel a figyelmet. Az ausztriai kereskedőtőke az alacsony élelmiszerárak és az ebből következő alacsony bérszínvonal miatt szívesen jött Magyarországra; ennek köszönheti születését Falquet és társai cseklészi (1766) karton-, Wachtler ugyancsak cseklészi (1784) muszlin- és piké-, vagy Rubini pozsonyi (1787) pamutfonal-manufaktúrája. A földrajzi közelség kézenfekvővé teszi, hogy a határ közelében telepített vállalkozások eredetileg nem is a magyar, hanem az osztrák piacra kívántak elsősorban termelni. Az 1764 és 1768 közt az osztrák határ közelében alapított hét új textilmanufaktúra felkeltette az ausztriai és cseh-morvaországi vállalkozók félelmét a magyarországi üzemek versenyétől, s ez magyarázattal szolgál arra, hogy miért fordult szembe éppen 1770 táján a bécsi gazdaságpolitika a magyarországi iparfejlesztéssel.

A textilipar ágazatai közül a selyemgyártás virágzott fel Magyarországon a legjobban. A dél-magyarországi selyemtermelés állami ösztönzése az 1760-as évektől kezdve elsősorban Bécs selyemipara számára kívánta biztosítani a nyersanyagot. Célszerű volt a félkész árut a selyemhernyó-tenyésztés színhelyéhez közel előállítani; ennek köszönhette alapítását a verseci kamarai selyemgombolyító vagy az eszéki és más kisebb horvátországi gombolyítók és filatóriumok. A selyemfonal-szállítmányokat ezután a ráckevei és az óbudai kamarai uradalomban gyűjtötték össze, és innen szállították Bécsbe. A nyersanyagforráshoz akartak közelebb kerülni azok a tőkeszegény, de vállalkozó szellemű bécsi selyem-fabrikánsok, akik a pest-budai selyemipar alapjait megvetették. Beywinckler József és Höpfinger József bécsi céhmester 1776-ban teljes felszereléssel és személyzettel települt át Óbudára, az olasz származású, de már pesti születésű Valero István, szintén a bécsi selyemgyártó céh tagja, ugyancsak 1776-ban Pesten alapított selyemgyártó manufaktúrát. Példájukat az 1780-as években több bécsi és pesti polgári vállalkozó követte. A magyarországi félkész selyemáru gyártáshoz adott állami támogatásnak köszönhette létrejöttét az első magyarországi gyár is, az óbudai filatórium (1780–1789), amely azonban a tervezés során elkövetett műszaki hibák (a vizet odavezető csatorna nem megfelelő kiképzése és a vízikerekek túl kicsiny méretei) miatt hamarosan megszűnt.

Az 1784-et követő években a textilmanufaktúra-alapítások száma az előzményekhez viszonyítva rohamosan megszaporodott. Bizonyosra vehetjük, hogy több tiszavirág-életű vagy a megvalósulásig el sem jutott kezdeményezésről nincs is tudomásunk, az alapítási láz tehát még hevesebb lehetett, mint ahogy az forrásainkban tükröződik. Ez a lendület 1789-ben megtört. A gazdasági válság és a II. József halálát követő reakciós politikai fordulat megpróbáltatásait csak néhány vállalkozás vészelte át. A francia háborúk és a kontinentális zárlat éveinek konjunktúrája újabb üzemeket hív ugyan életre, de – ellentétben a monarchia osztrák és cseh tartományaival – a fejlődés következő lépésére, a gyáripar kezdeteire nálunk ekkor még nem kerül sor. Lemaradásunk a birodalom nyugati feléhez képest, amely már az 1760-as évek kedvező körülményei között is tagadhatatlan volt, az 1780-as évek nagy fellendülése ellenére a század végéig csak tovább növekedett. Az okok között a magyarországi vállalkozások számára hátrányos birodalmi gazdaságpolitikának is szerepe volt, de ez önmagában éppúgy nem lett volna képes gátat vetni textiliparunk fejlődésének, mint előzőleg, az 1770-es években sem. A lemaradásnak és a lemaradás fokozódásának döntő oka a magyar társadalom előző századokból örökölt s 1789-et követően még csak meg sem rendült szerkezetében, a feudális nagybirtokos osztály erejében és a hazai burzsoázia rendkívüli gyengeségében rejlett. Főúri textilmanufaktúráink, még ha annyi figyelmet fordítottak is rájuk, mint a Forgáchok szervezte gácsi részvénytársaság vagy Mária Krisztina főhercegnő a mosoni üzemére, csak egy – és nem is különösen jövedelmező – vállalkozás voltak a nagybirtok számos egyéb, mezőgazdasági vállalkozása mellett; tulajdonosaikra az üzem fejlesztésének gazdasági kényszere aligha hatott. A polgári vállalkozások között pedig még a legtőkeerősebbek sem rendelkeztek azzal az anyagi erővel, még kevésbé hitellel, amit egy gyáralapítás vagy egy manufaktúra gyárrá fejlesztése megkövetelt. Valero üzeme 1849-ben bekövetkezett megszűnéséig manufaktúra maradt, Gács csak a reformkorban, Goldberger Sámuel 1784-ben alapított óbudai kékfestő üzeme csak a polgári forradalom után fejlődött textilgyárrá.

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

A manufaktúrák szakmai vezetői legtöbbször külföldiek, egyesek közülük igen színes életpályát futottak be, mint Geyer Ferenc, aki Berlinben, Linzben tanult, Ausztriában egy ideig damaszt asztalneműt gyártó manufaktúrája volt, és egy velencei és egy bajorországi meghívást visszautasítva jött 1768-ban üzemvezetőnek a gácsi posztómanufaktúrába, vagy az allgaui, dél-németországi születésű Sartory József, aki a szibériai Sztroganov vasmű vezetését cserélte fel a rimabrézóiéval.

Mérei Gyula

A tőkés ipar

Finomposztó gyártására rendezkedett be a 18. század második felében alapított gácsi manufaktúra, amelyet tulajdonosa, Forgách Antal gróf 1800-ban alakított át részvénytársasággá. A részvényesek között megtalálható Nógrád megye előkelőbb földbirtokosai mellett két neves pesti tőkés vállalkozó, Malvieux György Alajos kereskedő és pénzváltó, valamint Liedemann János Sámuel kereskedő. Utóbbi a vállalat üzletvezetője is lett. A manufaktúra 1807-ben már 30 községben mintegy 2000 asszonyt foglalkoztatott háziipari gyapjúfonással.

A francia háborús konjunktúra hozta igénynövekedésnek kívántak eleget tenni többek között az Óbudán és Pesten működő kékfestő üzemek. Az itt festett vászon a paraszti ruha anyagául szolgált, a módosabbaknál már a nyomott kartonnal együtt. Nagy választékban és jelentős mennyiségben azonban csak az ország ekkor legnagyobb textilüzeme, a Puthon János Keresztély bécsi nagykereskedő által még a 18. század ötvenes éveiben létesített sasvári (Pozsony megye) manufaktúra állított elő nyomott kartont. Fonókörzete 1790 és 1815 között Sasvár és Holics körül egész sor falura kiterjedt, ahol az üzem adta pamutból fontak nyersfonalat. 1800-ban az ország különböző megyéiben 20 ezer embert foglalkoztatott a vállalat háziipari fonással, és 500 ezer konvenciós forint értékű arut termelt. Az üzem részére alsó-ausztriai, morva- és csehországi községek lakói, a bécsi dologházba kényszerített emberek, az ottani kórházak betegei és a külvárosok népéből is sokan készítettek fonatot.

A textilipari vállalkozók – láttuk – még mennyiségi szempontból sem támaszkodhattak a falusi, mezővárosi munkaerőre. Minőségileg pedig a csupán egyszerű, elemi igényeket szolgáló, durván megmunkált áruk termelésére képes vidéki munkaerő csak az alacsonyabb rendű, kevesebb technikai felkészültséget igénylő munkafázisokban volt hasznosítható. A munkafolyamatnak a finom minőségű – a korabeliek szerint luxusigényeket szolgáló – textilneműket előállító kisebb-nagyobb manufaktúrák munkamegosztásában a végtermék elkészítéséhez vezető utolsó fázisa immár szakmailag jól képzett üzemvezető irányítása alatt folyt, különösen a finomabb áruk esetében, ahol, mint például számos selyemszövet, továbbá selyemkendők, szalagok, bársonykelmék elkészítésénél már csupán az anyag drága beszerzési ára is magasabb szintű technológiát, jobb felkészültségű munkást és bonyolultabb, egy helyre összpontosított üzemszervezetet követelt.

A magyarországi textilipari vállalatok egy részében – posztókészítő és kartonnyomó üzemek esetében – a nyersanyagot félgyártmánnyá előkészítő termékké még a tőkés vállalkozó központi üzemén kívül dolgozó háziipari vagy céhes bedolgozók dolgoztak fel, a végtermék azonban már a központi műhelyben készült (festés, szövés, színnyomás). A selyem-, a bársony- és a muszlinszövetgyártás valamennyi munkafolyamatát már csak közvetlen művezetői ellenőrzés mellett végezték. Míg tehát az első esetben szórt, az utóbbiban központosított, szerves manufakturális munkaszervezetben folyt a termelés.

A textilipar belső fejlődését azonban már nem csupán a munkamegosztás differenciálódásának terjedése és mértéke jelezte, hanem új technológia is, amely a gépek – Magyarországon a tőkeszegénység miatt is igen lassú – elterjedésével j art együtt. A gépek alkalmazása még csupán az izomerőt tette nélkülözhetővé; a munkaerőt forradalmasította, de a munkaeszközöket még nem. Lehetővé tette, hogy gyengébb, fejletlen testű munkaerőt alkalmazzanak a munka végzésére. A gép az ember kezének, lábának – képletesen szólva – megnagyobbítása, fizikai erejének megnövelője volt ugyan, de kézzel végzett munkáját még nem helyettesítette. A régebbi eszköz, a szerszám lett nagyobb, termelékenyebb, de a termelőmunkát maga az ember végezte. Az emberi munkát helyettesítő, az embert a gép kiszolgálójává tevő munkagépek majd az ipari forradalom vívmányai lesznek, amelyek használatára Magyarországon csak 1867 után kerül sor. Korszakunkra még a manufaktúrakorszak kezdetei jellemzők, annak szociális velejáróival: a női, a gyermek-, kisebb jelentőségűen mint másutt a dologházi, rab- és kórházi, szegény- és árvaházi munka felhasználásával együtt. A manufaktúra igényeinek kielégítésére alkalmas szakképzett hazai munkaerő hiánya miatt a magas minőségi munkát külföldiek végezték. A textilipari vállalkozások közül csak néhány sorolható a nagyobb méretűek közé. Az általános tőkeszegénység miatt a legnagyobb üzem, a sasvári, külföldi tőke vállalkozása volt. A textilüzemek túlnyomó többsége nem haladta meg a céhes ipari műhely nagyságát.

A bőripar üzemszervezete ekkor csak a legnagyobbak esetében haladta meg a nagyobb céhes üzem kereteit. Az iparág másik jellemzője, hogy a név szerint ismert 10 tulajdonos közül 6 volt céhbeli és csupán 4 kereskedelmi tőkés. A bőripar volt az az iparág, amelyben a céhes mesterek kiemelkedően nagy számban részesedtek a hadiszállításokban, elsősorban Pesten és Budán. Ez a körülmény egyúttal rávilágít az iparág fejlettségi szintjére is.

A közönséges gyümölcspálinka és a törköly főzése mind a földesúri regálebérlők, mind a parasztok gyakorlatában már a 18. században ismeretes volt. A konjunktúra ezen a téren is változást indított el a fogyasztási szokásokban. A legfinomabb, külföldről behozott likőrök a megnövekedett keresetű vagy jövedelmű, de nem gazdag fogyasztóknak is túl drágák voltak. Ezért a belföldi vállalkozók különféle, nem drága, de élvezhető és az egészségre nem káros, közepes minőségű rozsólist (narancsvirágból, narancsból és fűszerekből készített likőr) vagy ánizslikőrt kezdtek termelni, amelyekben eddig hiány volt.

A jómód lassú növekedése, a fogyasztási szokások ezt követő változása, az igények bizonyos fokú emelkedése olvasható le a kő-, föld-, agyag- és üvegipari termelés alakulásán is.

A fémből készült edényeket és az ónmázas cserépedényeket a jobb módúak háztartásából már a francia háborús konjunktúra idején kezdte kiszorítani az angol kőedény és a finom fajansz.

A konjunktúra évtizedeiben öt kérészéletű próbálkozás indult el, de az 1815 utáni válságperiódus alatt, részben még előtte mind tönkrement, kivéve a kassai (1801) és a pápai (1802) finomedény manufaktúrákat.

Az edénygyártó üzemek néhány kivétellel a kereskedelmi tőke vállalkozásai voltak és – nyersanyagbázisaik közelségének megfelelően – vidéken létesültek. A gyártási technológiában a Wedgwood által feltalált fehér agyagból és kvarcból álló keménycserép, a korszakunkban elterjedő angol kőedénykészítés volt az újdonság. Ennek a technikának az alkalmazásához már a fazekasmesterség technológiáját meghaladó szakismeretek voltak szükségesek. Emiatt alkalmaztak külföldi edénygyártó munkásokat az újonnan létesített edénygyártó üzemekben, amelyekben egybemosódott az egyszerű tőkés kooperáció és a manufakturális munkamegosztás határa.

Pest országos központtá fejlődésével együtt járt a közvilágítás és a magánlakások fényforrásigényeinek változása is ugyanúgy, mint más fejlődő városokban, például Temesvárott. A faggyúgyertyát az igényesebb háztartásokban az olajjal világítás kezdte felváltani. A növényolajgyártás fellendülése a nagybirtokosokat repcetermelésük növelésére serkentette. A leggazdagabbak kényelmét szolgáló hintókat előállító néhány manufaktúra a kocsik alkatrészeit különféle szakmák céhes mestereinél készíttette el. Műhelyében csak az összeszerelés folyt, az egyszerű tőkés kooperáció kezdetleges formájában, amikor az elaprózott céhes kistermelésből már kinőtt, de még ahhoz kötődő vállalkozás jön létre, annak minden technológiai hátrányával együtt. A heterogén manufaktúra fokáig mind a kocsigyártó, mind más, főleg fémfeldolgozó céhes mesterekből lett vállalkozók csak az 1830-as években, még inkább az 1840-es években jutnak el.

Az ipari fejlettségi szint egyik mutatójának tekinthető az üzemek szerszám- és eszközigénye. Az a tény, hogy Royce és Taylor, kiváltsággal felruházott angol gép- és szerszámkészítők zurányi (Moson megye) üzemének termékei közül csak a reszelőt keresték, míg hidraulikus emelőgépre, gyapjú- és pamutfonó, mezőgazdasági eszközökre – mint a helytartótanácshoz intézett egy beadványukból kiviláglik – nem akadt vevő, jelzi az 1790 es 1815 közötti ipari fejlettség és a gépek iránti igény színvonalát.

Számszerűség tekintetében rögtön a vasipar után következett az üvegipar (23 üzeméből 13 földbirtokosé, 10 polgári tulajdonban volt).

A részben jobbágyi munkaerővel, kezdetleges kézműipari technikával, bérlő által működtetett üveghutákban közönséges öblösüveget, főleg palackot, egyes helyeken táblaüveget is készítettek. Így hasznosították elsősorban a birtok fáját. A termelt árut a környékbeli vásárokon hozták forgalomba. A továbbfejlődés gátja ez esetben nem a kereslet hiánya volt, hanem a szakmunkásoké, akiket magas bérért Cseh- és Morvaországból, osztrák vagy olasz területről lehetett csak hozatni. Az általános tőkeszegénység egyik tüneteként ezt a megterhelést a legtöbb hutásbérlő nem bírta el.

A préselést és a húzást, amivel az üvegtányérokat és a táblaüveget készítették, kevés helyen végezték. A csiszolást vagy a köszörülést csak .az Orczy bárók parádi földesúri hutájában és a sziklai, polgári bérlő kezén levő hutában vezették be.

Az üveghutákhoz hasonlóan túlnyomórészt kézműipari keretek között mozgott a papírgyártás is. A papírmalmok az esetek többségében a nagybirtokon jöttek létre az uradalom vagy a közvetlen környékbeli adminisztráció és közeli városi piac szükségleteinek kielégítésére. A kézi erőre épülő termelés durva minőségű árut produkált. Rendszerint bérlők vagy polgári vállalkozók pénze feküdt a kisszerű üzemben, vagy a birtokos (egyházi méltóság vagy hivatali tisztség viselője) tartotta azt házi kezelésben. (1790 és 1815 között 17 üzemből 12 volt a földesúr saját, 4 polgári vállalkozó, 1 pedig, Pécs városé, a város kezelésében.) Az 1830-as évekig tartott ez az állapot, nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák örökös tartományokban is. A finompapírárut főleg Hollandiából importálták.

1790 és 1815 között összesen 116 ipari üzem működött Magyarországon és Horvátországban. Ezek túlnyomó többsége ebben a két és fél évtizedben alakult. Önmagában – az importot (1802-ben az egész behozatal 18%-a élelmiszer, 7%-a bőr és bőráru) és így a keresletet is figyelembe véve – nem sok, ám az előző évszázadban alapítottakhoz (az 1784–1786. évi iparstatisztikában szereplő és csak a telephely és tulajdonos szerint azonosíthatókat számoló mennyiséghez) képest jelentős a növekedés. Míg azonban 1784–1786-ben az üveg- és majolikaüzemek száma volt a legmagasabb (19) s ezt követte a textil- (16), majd a vas- és fémipari (7), utánuk a papír- (5), a vegyi (4), a ruhaipar (3), élelmiszeripar és egyéb (2-2) –, 1790 és 1815 között a vasipar került az élre, ezt követte az üveg-, a papír-, a szesz-, a bőr-, a faipar, a sor végére került az üzemek számát tekintve az olaj-, a vasszerszám-, a rézműves, a kénsav-, a kalapgyártó és a cukoripar. Eltekintve attól, hogy az 1784–1786. évi összeírásba nem tőkés ipari üzemek is bekerültek, és így az abszolút számok csak arányokat tükrözhetnek, szembetűnő, hogy bőripari üzemről ebben az összeírásban nem esett szó. A konjunktúra indokolta egyes, a hadiipart és a megnövekedett személyes fogyasztási igényeket szolgáló iparágak (vas, textil, élelmiszer, szesz, cukor, olaj) és a bőripar viszonylagos gyarapodását. Ugyanekkor nem téveszthető szem elől, hogy a ruházati vagy élvezeti cikkek fogyasztását szolgáló tőkés iparvállalatok – elenyésző kivételtől eltekintve – 1815 után, egyesek már közben is, elhullottak, nem is szólva arról a sok üzembeállítási kérésről, amelynek gyakorlati megvalósulásáról nincs adat. Ez és a megmaradók által sokszor panaszolt hitelhiány, valamint a kölcsönszerzési nehézségek arról vallanak, hogy a konjunkturális viszonyok között a kereskedőknél felhalmozódó pénztőke túlnyomó része nem került ipari befektetésre, amit részben az infláció indokolt, részben pedig az, hogy mind a földbirtokosok, mind a kereskedőtőkések – az előzőekben már említett – jobb befektetési lehetőségekre találtak. A földbirtokosok esetében a személyi fogyasztásra szánt összegek is jelentős hányadát vették igénybe a kezükre jutott pénznek. A vasat kivéve, birtokaikon az ipari üzem még csak az ott található nyersanyag többnyire bérletbe adással történő hasznosításából származó bevétel céljait szolgálta. A többi iparágban a tőkés üzemek legnagyobb része az ország központjává fejlődő Pesten működött.

Az üzemek túlnyomó része kezdetleges technikával, munkamegosztással dolgozott. Többségben voltak a kézműipari műhely kereteivel azonos nagyságú vagy azt alig meghaladó üzemek. Ugyanakkor jól érzékelhető különösen egyes – nyersanyaga miatt nem helyhez kötött – szakmákban (bőr, kocsigyártó) a céhrendszer fejlődést gátló és a céhen belüli differenciálódásnak már a céh kereteit szétfeszítő hatása, egyes esetekben már abból tudatos kilépés is, de minden esetben és más, céhbe szervezett iparágakban is, a céhrendszerrel való szembefordulás. Az üzemszervezet kerete töblmyireaz egyszerű tőkés kooperáció, de lassan megnő a manufaktúra kezdetleges, egy-két esetben pedig már fejlettebb formáinak keretében dolgozó üzemek száma is. Számos üveghuta, papírmalom, részben földesúri vashámor jobbágyi munkát is igénybe vett. A szakképzett munkaerők túlnyomó többsége minden iparágban külföldi vagy külföldön tanult. Megjelenik – egyelőre csupán egy esetben – a dologházi, kórházi, árva- és szegényházi, több manufaktúrában a női és a gyermekmunka.

Az 1820-as években a Lajtán túl elkezdődő ipari forradalom növelte a nyers- és a kovácsoltvas—szükségleteket, ami az 1830-as évek második harmadától a termelékenység növelésére ösztönözte a vasművek tulajdonosait. A gabonakivitel visszaesése és az odesszai gabona versenyétől fenyegetett, az örökös tartományok állandó felvevőképessége ellenére is csak lassan megszilárduló helyzete a nagy tömegű gabonát termelő földbirtokosokat nemcsak arra ösztönözte, hogy javítsák e termékük minőségét és mennyiségét, hanem arra is, hogy keressék: mely mezőgazdasági termékük (gabona, cukorrépa, burgonya) ipari feldolgozásával juthatnának biztosítottabb jövedelmi forráshoz. Így került sor a nagybirtokon a fejlettebb technikát alkalmazó cukor- és malomipar kezdeteire, a szeszipar korszerűsítésének első lépéseire, amelyek 1840-ig a vastermelést is megelőzve, az ipari növekedés élén jártak. A piac minőségi igénye és a kereslet mennyiségi fokozódása is ösztönözte a vállalkozókat a cukor és a liszt gyártására, s a szeszipar modernizálására a jobb jövedelem reményében.

Az 1830-as évek végéig, tulajdonosok neve szerint megállapíthatóan, 22 cukorfőző-finomító üzem működött az országban; más számítás szerint 43. A 22 üzem közül 16 földbirtokosok, 6 polgári tőkés vállalkozók kezén volt. A polgári tulajdonban levők közül egy már régebben is létezett, a többi új létesítmény volt. 5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából.

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

A tőkés iparfejlődés 1848 küszöbén

Magyarországon – a hivatalos statisztika szerint – ipari vállalatban 1841 végén 9 gőzgép működött, 100 lóerővel. A statisztikából kimaradt a gácsi posztómanufaktúra 15–20 lóerős és a csepini cukorfőző 10 lóerős gőzgépe. Így is összesen csak 11 gőzgépet hasznosítottak az országban, együttvéve 120–130 lóerőt. Ugyanakkor az örökös tartományokban összesen 337 gőzgép állt üzemben, 7733 lóerővel.

Az üzemekbe fektetett tőke forrását közelebbről szemügyre véve láthatjuk, hogy a nagy tőkebefektetést igénylő legjelentősebb vállalatok, jelentős korszerűsítések vagy a nagybirtokon (vasművek, cukorgyár, szeszipari vállalatok stb.), vagy a földesurak jelentős tőkerészesedésével (József Hengermalom, gácsi posztógyár stb.), vagy teljes egészében külföldi tőkebefektetéssel (Óbudai Hajógyár, Miesbach Alajos téglagyára, Puthon sasvári, Wechtl magyaróvári textilmanufaktúrája stb.), vagy jelentős külföldi tőkerészesedéssel (például szénbányák) jöttek létre.

A bányászat és az ipar fejlődése

A 18. században létrejött gácsi posztógyár, az óbudai Goldberger gyár, Spitzer Gerzson ottani pamutnyomó üzeme és az eszéki selyemgyár állta valamelyest a lajtántúliakkal a versenyt, anélkül azonban, hogy bármelyikük is túl tudott volna lépni a középüzem szintjén.

A könnyűipar

A régi posztógyárak közül a zayugróci megszűnt, a gácsi viszont lépést tartott a fejlődéssel: 1868-ban itt állították fel hazánkban az első gépi szövőszékeket. Ezenfelül Losoncon és Pozsonyban működött még nagyobb posztógyár, de a gácsival együtt kizárólag a hadsereg szükségleteire dolgoztak.

Lábjegyzet

  1. Darvas János szolgabíró a kecskemétiekhez, Gács, 1685. augusztus 21. Közli: Hornyi János, Kecskemét város története. III. Kecskemét, 1862. 337.

Kiadvány

Kajali Pál levele egy ismeretlen evangélikus paphoz a Gömör megyei püspökválasztásról és Rákóczi valláspolitikájáról, Gács, 1704. április 29.: Heckenast Gusztáv, Kajali Pál (1662–1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai (Folia Rákócziana. 3. Vaja, 1980. 28–29).