Géza békés külpolitikája

A Múltunk wikiből
970 tájától
A Taksonyt követő Géza nagyfejedelem uralkodása (997-ig).
970 körül
Taksonyt Csepel-szigeti szállása mellett pogány rítus szerint eltemetik. II. (Civakodó) Henrik bajor herceg kiszorítja a magyar határőröket az Enns és Traisen közéről, valamint a Mura mellékéről, s itt két őrgrófságot szervez (Ostarrichi és Karantán mark).
972
húsvét: II. Ottó herceg (társcsászár) és a görög Theophanu hercegnő házasságával a Német-Római Császárság és Bizánc harapófogóba szorítja Magyarországot. Géza elküldi követeit I. Ottó császárhoz, jelezve készségét a kereszténység felvételére.
973
húsvét: Quedlinburgban az I. Ottó császár által összehívott nemzetközi fejedelmi találkozón Magyarországról tizenkét főúr jelenik meg.
983
II. Ottó császár halálával II. (Civakodó) Henrik fogságba ejti III. Ottó gyermekkirályt; Géza lovasai benyomulnak Ostarrichibe, és elfoglalják Melk várát.
985
III. Ottó békét köt II. (Civakodó) Henrik bajor herceggel, aki kiszorítja Melkből a magyarokat.
985–990
Géza nőül adja unokahúgát I. (Bátor) Boleszló lengyel herceghez, aki magyar feleségét gyermekével, Veszprém herceggel együtt rövidesen hazaküldi. A lengyel–magyar szövetség felbomlása.
991
II. (Civakodó) Henrik bajor herceg hadával benyomul a Bécsi-medencébe.
995
Szent Adalbert prágai püspök római útja előtt Géza udvarában időzik. II. Boleszlav cseh herceg kiírtja Adalbert rokonságát, a Szlavnikokat. Adalbert munkatársa, Radla (Sebestyén) a magyar udvarba jön.
996
II. (Civakodó) Henrik halálát (995) követően fia, Henrik herceg és Géza fejedelem békét köt. István (Vajk) feleségül veszi Gizella bajor hercegnőt. A pannonhalmi apátság alapítása.

Géza tisztában volt vele, hogy reformokat megvalósítani és a kereszténységet elterjeszteni Magyarországon csak úgy lehet, ha egy akarat érvényesül az országban, a központosítás előfeltétele pedig a szomszédokkal való béke. Mint Szent István nagylegendája írja: „valamennyi környező tartománybeli szomszédjával gondosan kezdett tárgyalni a békéről”.[jegyzet 1]

A külbéke záloga e korban a fejedelmi családok összeházasodása volt, s Géza ezzel a diplomáciai eszközzel messzemenően élt, amikor a lengyel, bolgár és bajor uralkodóházakkal hozott létre házassági kapcsolatot.

A bajor házasság jött legutoljára létre, s ebben szerepe volt annak, hogy I. Ottó a quedlinburgi találkozó után néhány héttel meghalt, és Géza közvetlen szomszédja Civakodó Henrik bajor herceg lett, aki arra törekedett, hogy az új ausztriai határgrófságot, Ostarrichit kelet felé kiterjessze.

Az augsburgi csata után a magyarok Melk várát rendezték be határerődnek; egy későbbi feljegyzés szerint Géza volt az utolsó, aki birtokolta. A magyarbarát Arnulf leánya, Judit 969-ben adta át a kormányzást nyugtalan, támadó kedvű fiának, Henriknek. Henrik uralma kezdetén a magyar gyepűőröket elkergette a határvidékről, amit bizonyít, hogy 970-ben a Mura-völgyi Talmács (Tilmitsch) telep környékén tett adományt. Amikor 972 augusztusában I. Ottó és Géza megbízottai között létrejött a megállapodás, ez nyilvánvalóan kapcsolatos volt azzal, hogy Géza lemondott a gyepűelvéről a Traisen folyóig, amely az ekkori viszonyokat tükröző Nibelung-ének szerint Pöchlarni Rüdiger őrgrófságának keleti határa volt, s ahol, Traismauerben a hun király vára állt. Alig szerzett Piligrim püspök tudomást a megállapodásról, 972. október 18-án már adománylevelet eszközölt ki magának a császártól Wachau birtokára, melyet állítólag még a Karoling Lajos királytól kapott püspöksége. Piligrim 976-ban már a Traisen nyugati oldalán fekvő Szent Hippolit (Sankt Pölten) és Szent Üdvözítő (Kremsmünster) egyházaira kért adománylevelet a császártól.[1]

Amíg a Duna vonalán nagyjából rekonstruálható a magyar uralom visszavonása, addig attól északra, Morvaországban, és délre, Karintiában ez kevésbé megfogható. Ibrahim ibn Jakub 965. évi adata arra mutat, hogy Augsburg után Boleszlav cseh fejedelem keleti irányba terjeszkedett, és elfoglalta Morvaország felső felét és Krakkót. Ez időben a Melknek megfelelő magyar határvárak Brünn (régi magyar nevén Börén) és Uherské Hradište lehettek. A Traisen folyóig terjedő terület 972. évi kiürítésével párhuzamosan történhetett Brünn vidékének feladása. Viszont a Bécsi-medencébe torkolló Morva völgye Uherské Hradište várával, talán az anonymusi Boronavárral – amely a XII. századig magyar kézen maradt – továbbra is Gézát uralta. A prágai püspökség I. Ottó által történt alapítását egy III. Henrik nevében hamisított 1086. évi oklevél beszéli el. Bár ez 1086 táján azzal a tendenciával készült, hogy a prágai egyházmegyét kiterjessze Morvaországra, sőt keletebbre fekvő részekre is, és elbeszélése nem egy ponton ellentétben áll egykorú hiteles feljegyzésekkel, történeti visszapillantása több tekintetben valószínűsíthető, ha a magyar viszonyokkal állítjuk párhuzamba.[2]

Oroszország 961-ben, Magyarország pedig 972-ben térítő püspököt kapott, egy-egy exempt császári monostor szerzetesét, aki indulásakor a császári kápolna fejének, a mainzi érseknek volt alárendelve. Sankt Gallen-i Brunó működésének eredményeképpen vonult fel Quedlinburgba a magyar küldöttség, ahol II. Boleszlav cseh fejedelem is megjelent. Csaknem bizonyos, hogy a friss magyar példa is hozzájárult, hogy a cseh Boleszlav püspököt igényelt országának, aki egyenesen a császári kápolna fejétől, a mainzi érsektől függött. I. Ottó beleegyezett, s miután a magyarok ekkor szerződésszerűen is lemondhattak Boleszlav javára Morvaországról – a Bécsi-medencéhez kapcsolódó Morva-torkolat vidékének kivételével, körülbelül Uherské Hradište vidékéig –, elvben megállapodás jött létre a Morvaországot is felölelő prágai püspökség alapítására. Az 1086. évi hamisítványban körülírták a határokat is, amelyeket a prágai egyház alapításra való hivatkozással igényelt; keleten felölelte Krakkót, délkeleten pedig határos volt a magyarok végeivel, a Tátra hegyén és a Vág felső folyásán. Hogy 973-ban Quedlinburgban Géza követei lemondtak volna a csekélyebb katonai erővel rendelkező Boleszlav javára az északnyugati határt jelentő Nyugati-Beszkidekről – ugyanakkor, amikor a nagyhatalmú Ottó császár, Boleszlav hűbérura Bécset is a magyarok kezén hagyta –, az több mint kétséges. De a cseh püspökség alapítása sem történt meg, mert – még mielőtt a pápai hozzájárulás megérekezett volna – I. Ottó császár meghalt, az új császár, II. Ottó ellen pedig 974-ben Henrik bajor herceg a cseh és a lengyel fejedelemmel szövetkezve fellázadt. II. Ottónak sikerült Henriket hódolásra kényszeríteni, majd büntetőexpedíciót vezetett Csehországba, s alighanem ennek volt eredménye, hogy a mainzi érsek 976 elején már nemcsak Csehországnak szentelt püspököt, a szász Ditmárt, hanem Morvaország is külön püspököt kapott, az utóbb Olmützben székelő Wracent, akik 976 áprilisában még Mainzban tartózkodtak.

Henrik másodszori lázadásakor, 976-ban elvesztette hercegségét is, de lecserélték a Magyarországgal határos Ostarrichi őrgrófját is. A hercegséget Ottó sváb herceg, az őrgrófságot Schweinfurti Lipót (Luitpold) nyerte el, az Ausztiát kifejlesztő Babenbergek ősapja, és ekkor választották le a bajor hercegségről a Magyarországgal is határos karantán hercegséget, amelyet a veronai és aquileiai markokkal együtt a Luitpolding Bertold herceg fia, az ifjabb Henrik kapott meg. Civakodó Henrik cseh szövetségben viselt harca újból fellángolt 977-ben, amikor az új karantán herceg is csatlakozott hozzá, és a Piligrimtől elfoglalt Passau lett a támaszpontjuk. II. Ottónak azonban sikerült a várost elfoglalnia, s mivel a cseh herceg is behódolt, lezárultak a harcok, és a Henrikek fogságba kerültek.

Ez a Magyarország nyugati határainál zajló csatározás azért nevezetes, mert a honfoglalás óta ez az első eset, hogy a magyarok nem avatkoztak be a meghasonlott szomszédok egyike mellett sem. Ez többet jelent minden haditettnél, és Géza következetes békepolitikájának bizonyítéka.

Ismét zavaros helyzet állt elő 983-ban, amikor II. Ottó meghalt, és Civakodó Henrik, fogságából kiszabadulva, a gyermekkirályt, III. Ottót elfogta, majd királlyá kiáltatta ki magát. A III. Ottó érdekeit képviselő mainzi érsek körül alakult ki az a német tábor, amely a legitim vonalat érvényre juttatta. Civakodó Henriknek]] cseh, lengyel és francia szövetségre támaszkodó akcióival is csak annyit sikerült elérnie, hogy 985-ben visszakapta a bajor hercegséget, Luitpolding Henrik pedig ismét karantán herceg lett.

Nem ellentétes Géza békepolitikájával, hogy ebben a helyzetben nem maradt semleges, 983–984-ben lovasaival újból megszállta Melk várát és a környező gyepűelvét, melyről az I. és II. Ottóval kötött szerződés alapján mondott le. Most, amikor szövetségese fiát, III. Ottó királyt a bajor herceg elfogta, a bajor herceg hátbatámadása és a kezére került magyar gyepűelve megszállása a legális német uralkodó erősítése volt. Mihelyt helyreállt a béke, 985-ben, Géza háború nélkül vonult vissza. Osztrák források erről az eseménysorról olyanformán számolnak be, hogy ez évben a „barbárok” néptelenítették Wachau vidékét; Henrik őrgrófja, Babenberg Lipót pedig Melk várából elkergette a magyar őröket, és leromboltatta az erődöt.

991-ben rövid híradás tudósít a német évkönyvekben, hogy Civakodó Henrik győzött a magyarok felett. Határvillongásról nem lehet szó, mert azt az őrgróf maga elintézte volna. Ismerve Géza elszánt békepolitikáját és Henrik civakodó természetét, alig lehet vitás, hogy melyik fél volt a kezdeményező. Mivel pedig háborút csak kitavaszodás után szokás kezdeni, és Frigyes salzburgi érsek áprilisban, Piligrim pedig májusban halt meg – Henrikkel szemben mindketten Willigis mainzi érsek híve, s így a magyarok püspöke oldalán állottak –, a két főpap eltávozta adhatott szabad jelzést Henriknek. Egyesek ehhez a bajor győzelemhez kapcsolják a Bécsi-erdőig terjedő terület, mások Bécs és a Lajtáig terjedő síkság elfoglalását. Valószínű, hogy Henrik benyomult a Bécsi-medencébe, de azt békésen aligha birtokolhatta, mert a Bécsi-medence a magyarok számára pusztán tartandó gyepűelve volt, és telepesekkel birtokba venni csak békekötés után lehetett, az pedig még váratott magára.

A két főpap halálának és a magyar–bajor háborúnak az lett az eredménye, hogy a magyarok ezentúl az egyházi utánpótlást nem Németországból, hanem Adalbert prágai püspök köréből keresték. A kelet felé terjeszkedő és Henrikkel cimboráló cseh II. Boleszlavval nem alakultak ki építő kapcsolatok. Géza a Psemiszlida Boleszlavval szemben természetszerűen az ellenlábas Szlavnik házbeli Adalberttel épített ki bensőséges viszonyt, aminek később, a magyar egyházszervezés idején lett meg a gyümölcse.

Ami a lengyel – magyar kapcsolatokat illeti, a XII. századtól kezdve elterjedt a lengyel kútfőkben az a tudósítás, hogy Géza magyar király feleségül vette Meskó lengyel király leányát, Adelhaidot; ő térítette meg Gézát és isteni intés nyomán ő szülte neki 975-ben Szent Istvánt. Ez a legendás motívumokat tartalmazó híradás, mely sem az egykorú kútfőkben, sem a legkorábbi lengyel krónikákban nem található meg, ellentétben áll a Saroltra vonatkozó híradások egybevágó csoportjával.

Számos történész úgy próbálta az ellentmondást feloldani, hogy két feleség időbeli egymásutánját tételezte fel: Sarolt után Adelhaidot. Thietmár azonban a zabolátlan „fehér hölgy”-et (Saroltot) Géza uralkodásának végén jellemzi. Annak viszont, hogy Adelhaidot Géza első feleségének tulajdonítsuk, a legkorábbi lengyel–magyar kapcsolatok mondanak ellent.

955 és 965 között a magyarokkal szövetséges galíciai Fehér-Horvátországba csehek nyomultak be, és fő helyük, Krakkó elfoglalásával az itt szerveződő államot megszüntették. Lehet, hogy ekkor került Fehér-Horvátország keleti része Przemysl körül magyar kézre, amiről X. század közepi régészeti leletek tanúskodnak. A Piaszt házbeli I. Meskó Poznan és Gnézna központtal az északabbra lakó szláv törzs, a polyán fejedelme volt, de kiterjesztette uralmát a lengyel (ljanch, lendzsini) törzsre is. A hét feleséggel rendelkező pogány Meskót a krónikás hagyomány szerint cseh felesége, Dubravka térítette meg 965 táján, a tényleges térítés azonban 968-ban indult meg, amikor az oroszok püspökének szánt, de oda soha el nem jutott Adalbert merseburgi érsek lett, és Meskó központjába, Poznanba egy Jordán nevű missziós püspököt küldött. A cseh–lengyel szövetség két évtizedes együttműködés után 985 körül kezdett felbomlani, amikor Meskó a csehek által megszállt fehér horvát föld és a Kárpátok irányába kívánt terjeszkedni. Ennek a politikai irányváltozásnak volt eredménye, hogy Meskó fia, Bátor Boleszló trónörökös első feleségét, az országa vesztett és 985-ban elhalt meisseni őrgróf leányát eltaszítva, nőül vett egy magyar hercegnőt. Ez az első lengyel–magyar szövetség azonban nem volt hosszú életű. Néhány év elteltével Boleszló hazakergette magyar feleségét kisfiával, Veszprémmel együtt. A szövetség felbomlásának oka minden bizonnyal az volt, hogy Gézát nem sikerült a csehek elleni háborúba bevonni. Géza ugyanis amikor végsőkig elszánta magát a békére, alkalmatlan partnerré vált minden szövetkezésre. Meskó, miután fiát egy szorb hercegnővel házasította össze, 990-ben hadjáratot indított a csehek ellen, és elfoglalta a fehér horvát viszlyánok földjét Krakkóval együtt, valamint Sziléziát az Oderáig.

Az orosz végektől Krakkóig, Krakkótól az Oderáig terjedő új országát Gnézna központtal még ez évben felajánlotta a pápának hűbérül. Így lett határos Magyarország északon a barátságtalanná vált Piasztokkal, 992-től éppenséggel az ellenséges Bátor Boleszló fejedelemmel.

Szvjatoszlav halála óta Gézának a kijevi orosz fejedelmekkel nyomot hagyó kapcsolata nem volt, a besenyő fejedelmekkel pedig nyilván besenyő anyja révén sikerült békét tartania. Balkáni politikáját a szomszédos bolgárokkal való jó viszony és görögellenesség határozta meg.

Bulgáriának a görögök által 971-ben történt annektálása után valószínűleg magyar támogatással alakult meg Macedóniában az új bolgár ellenkormány. Az örmény származású Nikolaosz komesz négy fiával, Dáviddal, Mózessel, Áronnal és Sámuellel állt a bolgár mozgalom élére. Első életjelt akkor adtak magukról, amikor 973-ban Géza tizenkét tagú küldöttségével együtt két bolgár követ is megjelent Quedlinburgban. 976-ban, Tzimiszkesz János császár halálakor hatalmukba kerítették Macedóniát. Mivel a császári trónért belharcok kezdődtek, az adminisztrációt kezében tartó Baszileiosz eunuch nem tudott fellépni a komeszfiak ellen, hacsak nem az ő keze volt abban, hogy a macedóniai Nagy-Valachiában lakó románok 890 körül a legidősebbet, Dávidot megölték, majd a két másik fiú hirtelen halálával a legifjabb Sámuelre szállt az uralom. Sámuel cár (890–1014) 895-ben elfoglalta Thesszália fővárosát, Larisszát, és benyomult Hellászba, a következő években pedig megszállta az adriai partokat, majd a Duna melléki Bulgáriát, Szerém várától kezdve egészen a Fekete-tengerig.[3]

Az ifjú II. Baszileiosz császár rögtön uralomra lépése után, 986-ban elkezdte a bolgárok elleni hadjáratait, melyeket – kisázsiai arab harcok miatt meg-megszakítva – egy emberöltőn át folytatott.

Az új bolgár cársággal Magyarország az Al-Duna vonalán volt határos, amelyen 971 tájától Gézafejedelem és öccse, Mihály trónörökös osztozott. A 972 táján megkeresztelkedett Mihály két gyermekének, Vazulnak és Lászlónak szláv neve szláv anya névadásának tudható be, a Vazul név éppenséggel a görögkeleti szláv Vaszili névből származik, s így ez az Árpádok és az új bolgár dinasztia összeházasodására mutat.

Lábjegyzet

  1. SRH II. 379.

Irodalom

  1. A magyar uralom visszavonására Ausztria területéről lásd Uhlirz, Otto III. 983 - 1002; Holtzmann, Geschichte der sächsischen Kaiserzeit 250–342; F. Posch, Siedlungsgeschichte der Oststeiermark (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung. Ergänzungsband. XIII. 1941. 400-409); Mikoletzky, Regesta Imperii. Otto II.; M. Uhlirz, Regesta Imperii. Otto III. H/3. 518–519; K. Lechner, Unsere Heimat 24. 1953. 33–55, 112. kk.; E. Zöllner, Geschichte Österreichs (Wien, 1966). 60–62; K. Reindel, Handbuch der bayerische Geschichte 224. kk.; Gombos F. Albin, Századok 45. 1911. 497–503.
  2. A Psemiszlida Csehország határainak 960–997 között a Tiszáig való kiterjedéséről Peter Ratkoš minden alapot nélkülöző térképes elképzeléseit lásd Studia Historica Slovaca III. 1965. 18. kk.
  3. A macedóniai központú bolgár cárságra lásd J. Ferluga, Le soulevement de Comitopoules (Recueil des travaux de l'Institut d'Études Byzantines 9. 1966. 75 – 84); St. Antoljak, Samuilovata drzsava (Skopje, 1969); 1000 ans de l'insurrection des Comitopoules et de la création de l'État de Samuel (Skopje, 1971); OstrogorskyBarišić, Византиски извори за историју народа Југославије = Fontes byzantini historiam populorum Jugoslaviae spectantes III.; Fehér Géza, A bolgár egyház kísérletei és sikerei hazánkban (Századok 61. 1927. 7. kk.).


Géza fejedelem kora
A nyugati térítés kezdete Tartalomjegyzék Központosító belpolitika