Gömbös Gyula

A Múltunk wikiből
Murga, Tolna vármegye, 1886. december 26. – München, 1936. október 6.
császári és királyi (k. u. k.) vezérkari tiszt,
magyar királyi szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok,
politikus, országgyűlési képviselő,
honvédelmi miniszter,
a Magyar Királyság miniszterelnöke 1932-től haláláig
Wikipédia
GyulaGombosByTiborPolya.jpg

Ránki György

Előszó

A Gömbös-kormány időszakának a belpolitikáját Kónya Sándor dolgozta fel, az 1932–1944 közti külpolitika-történeti részek szerzője Juhász Gyula.

Siklós András

Az ellenforradalom szervezkedése

Az aktív ellenforradalmárok többsége a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) keretében szervezkedett. A vezetést itt a „12 kapitány” elnevezésű titkos szervezet ragadta magához. Január közepén Gömbös Gyulát választották a MOVE elnökévé.

Hajdu Tibor

A szocialista forradalom békés győzelme

A „fehér” tisztek legmarkánsabb vezéregyénisége, Gömbös Gyula már a Magyar Országos Véderő Egyesület februári feloszlatása után Bécsbe menekült.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

Szegeden éppen a hadjárat első napján alakult meg az ellenforradalmi kormány Károlyi Gyula elnökletével. Azok, akik az 1918. októberi forradalom elvi alapján álltak, megtagadták a belépést a reakciós kormányba (kivéve a volt radikális Varjassy aradi főispánt, a franciák bizalmi emberét), tárcát vállalt viszont a bécsi Antibolsevista Comité (ABC) megbízottja, Teleki Pál és Horthy Miklós ellentengernagy, aki határozott fellépésével a gyülekező szélsőjobboldali tisztikar vezére lett, míg a fiatalabb és kompromittáltabb Gömbös megelégedett mellette a szürke eminenciás szerepével.

Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására

A visszavonulás óta Julier egyértelműen a Tanácsköztársaság ellensége volt, de nagyon is határozatlan ahhoz, hogy akár elfogadja Gömbösék kalandos ajánlatait, akár ráerőltesse a kormányzótanácsra a végzetes haditervet, amelyet az esetleges tiszai támadáshoz kidolgozott.

L. Nagy Zsuzsa

Az ellenforradalom programja és jelszavai

A „szegedi gondolat” két legfontosabb tényezőjét a csoport vezetője, Gömbös Gyula fogalmazta meg: „Az egyik a keresztény gondolat, amelyet röviden fajvédelemnek nevezünk, a másik pedig az agrárius gondolat.”[1]

A Clerk-misszió

Az Etelközi Szövetség úgynevezett hét vezérek tanácsa, s különösen Eckhardt Tibor, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője, Gömbös, a különítményes Prónay hosszú időn át minden legális intézménynél erősebb befolyással volt Horthyra és az eseményekre.

Az első királypuccs

A konszolidáció tartalma, iránya körül folyó hatalmi harc erői és irányzatai csaptak össze a királykérdésben is. Ennek a külpolitikai szempontból különösen kényes problémának a megoldását a legitimista nagybirtokosok, arisztokraták egy csoportja – támogatva más társadalmi rétegektől – azért sürgette, hogy háttérbe szorítsa Horthyt, s a Gömbös GyulaEckhardt TiborKozma MiklósZsilinszky Endre-féle fasiszta jellegű csoportosulást, a konszolidációnak pedig más irányt adjon.

A királykérdésben kialakult két főbb irányzat: a legitimistáké és a szabad királyválasztóké, egyaránt nem volt egységes. A legitimisták között a legtekintélyesebb, legnépesebb csoport IV. Károly visszahozatalát kívánta, bár már ekkor felmerültek tervek fiával, Ottóval kapcsolatban is. A nagybirtok és a klérus tekintélyes része a legitimista felfogást, annak karlista vonalat támogatta, s egyes kispolgári rétegek is rokonszenveztek ezzel (pl. Vázsonyi pártja). Szabad királyválasztó volt viszont a Gömbös vezette csoport, a Kisgazdapárt, a liberális ellenzék túlnyomó többsége. Az adott helyzetben a szabad királyválasztó álláspont a kormányzó pozícióját erősítette – a korábban legitimista kormányzó még nem foglalt egyértelműen állást a királykérdésben –, annak ellenére, hogy a szabad királyválasztók tekintélyes része belpolitikailag nem állt Horthy mögött.

A Bethlen-kormány megalakulása

Bethlennel s a mögötte álló konzervatív jobboldal konszolidációs programjával szemben a GömbösEckhardtKozma csoport továbbra is nyílt diktatórikus, fasiszta jellegű eszközök alkalmazásában látta a hatalom megtartásának feltételét; a legitimisták a bel- és külpolitikai konszolidáció egyetlen lehetséges módjának még mindig IV. Károlynak a magyar trónra való visszaültetését tekintették; az erőtlen liberális polgári ellenzék a kormányzati módszerekben liberalizálást, polgári parlamentarizmust, mind a diktatórikus fasiszta tendenciák, mindaz arisztokrata-konzervatív nagybirtok háttérbe szorítását óhajtotta. Ez a törekvés állt a legközelebb a Magyarországi Szociáldemokrata Párt érdekeihez.

A bel- és külpolitikai erőviszonyok a Bethlen képviselte programnak kedveztek. E program megvalósításához 1921–1922 folyamán négy döntő probléma rendezése volt szükséges: az egységes kormánypárt létrehozása; a királykérdés és a legitimisták kikapcsolása; megegyezés az Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, valamint a szélsőjobboldali csoportok, a nyílt fasiszta tendenciák olyan formában történő visszaszorítása, hogy azok részben a konszolidált rendszer szerves alkotóelemévé váljanak.

Az egységes kormánypárt létrehozása csaknem egy esztendeig elhúzódott, mert a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Kisgazdapárt az egységes kormánypártot nem kívánta, illetve a Kisgazdapárt mint a legnagyobb parlamenti párt maga akart kormánypárttá előlépni. Az egységes kormánypárt megteremtésében Bethlen elsősorban és szinte kizárólag a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából kivált úgynevezett disszidens csoportra támaszkodhatott. Ezek a politikusok a nemzetgyűlésben párton kívüliekként szerepeltek, ezzel is hangsúlyozni kívánva, hogy a nagybirtok és a nagytőke a meglevő pártok egyikét sem tekinti tényleges és megbízható képviselőjének. A disszidensek mellett mind nagyobb mértékben számíthatott Bethlen a nagyburzsoáziának a Nemzeti Középpárt körül tömörülő részére. Ez a csoport Tisza Istvánban és annak konzervatív liberalizmusában látta ideálját, amit az adott viszonyok között Bethlen közelített meg leginkább. Az uralkodó osztályok e legjelentősebb képviselői számára a Gömbös és Eckhardt vezette szélsőjobboldal éppoly kevéssé volt kívánatos, mint amennyire nem tekinthették reprezentánsuknak a legitimista-konzervatív Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját vagy a kisgazdák földreformot és más belpolitikai reformokat követelő táborát.

Bethlen – amint 1921. október 21-i pécsi beszédében kifejtette – olyan egységes kormányzópártot kívánt, amely kész magába fogadni mindenkit, aki programját elismeri. Ez nem zárta volna ki a GömbösEckhardt csoportot, a konzervatív elemeket, s nagyon is kívánta a kisgazdák csatlakozását.

Bethlen koncepcióját azonban az érintettek egyelőre nem támogatták: a kisgazdák továbbra is vezető szerepet kívántak, és ellenzéki jellegű programot fogalmaztak meg; a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, Bethlennel történt megegyezése ellenére, a második királypuccs előkészítésén munkálkodott.

A kisgazdák önállóságát Bethlen változatos eszközökkel törte meg. Gömböst és csoportját, mely részben még mindig az ő oldalán remélt nagyobb befolyást és hatalmat, beléptette Nagyatádi Szabó pártjába, s így annak összetétele megváltozott.

A második királypuccs

Nem annyira a puccs meghiúsításában, mint inkább a Gömbös-csoport pozíciójának megerősítésében játszott szerepet a Magyar Országos Véderő Egyesület, az Ébredő Magyarok Egyesülete szervezésében felállított egyetemi zászlóalj, amely Budaörsnél készült megállítani IV. Károlyt. A király képviseletében Gratz és Lehár tárgyalt Horthyval, aki a hatalom átadását megtagadta, okkal – és örömmel – hivatkozva a nagyhatalmak, valamint a szomszédos országok álláspontjára. A királyhoz csatlakozott politikusokat, tiszteket letartóztatták, IV. Károlyt és feleségét, a Nagykövetek Tanácsa határozatának megfelelően, átadták az antant megbízottainak, akik Madeira szigetére szállították őket. IV. Károly ott halt meg 1922. április 1-én.

A szomszédos országok azonban nem elégedtek meg IV. Károly távozásával, hanem – tekintettel a legitimista tábor egyéb kombinációira – a nagyhatalmakkal együtt követelték a Habsburg-ház trónfosztását. 1921. november 6-án a nemzetgyűlés elfogadta a Habsburg-ház trónfosztását kimondó törvényjavaslatot, a királyság intézményét azonban fenntartotta.

Az ellenforradalmi rendszer belpolitikailag megerősödve került ki a puccs okozta kritikus helyzetből. Horthy és Bethlen bebizonyították, hogy maguk is a status quo fenntartásának hívei, nem kívánják IV. Károly visszatérését, s ebben hathatós támogatást kaptak a nagyhatalmaktól, valamint a szomszédos országoktól. Külpolitikailag viszont a két királypuccs elősegítette a szomszédos országok Magyarország ellen irányuló szövetségi rendszerének, a kisantantnak a létrehozását.

Bethlen és a rendszer kül- és belpolitikailag egyaránt jelentős, jól kamatoztatható sikert ért el az úgynevezett nyugat-magyarországi (burgenlandi) kérdés rendezésében. Magyarország, megtagadva az Ausztriának ítélt területek átadását, követelte a jugoszláv csapatok kivonását Baranyából. Mivel ennek teljesítése elhúzódott, az Ostenburg-, Héjjas-, Prónay-különítmény időt és lehetőséget kapott arra, hogy fegyveres bandaharcokat robbantson ki, majd a „Lajtabánság” kikiáltásával akadályozza az Ausztriának ítélt területek átadását. Bethlen és a kormány formálisan elhatárolta magát ezeknek az irreguláris fegyveres csoportoknak az akcióitól, gyakorlatilag azonban teljes mértékben felhasználta őket a nagyhatalmakkal folytatott tárgyalások idején. Bethlennek olasz segítséggel sikerült elérnie a velencei konferencia összehívását 1921. október 11-re, ahol vállalta a bandaharcok leszerelését, viszont ennek fejében Sopron városa népszavazással dönthetett hovatartozásáról. Amikor a népszavazás 1921. december 14–16-án Magyarországra nézve kedvező eredménnyel zárult, a kormány nyomban leszerelte és félreállította a túlságosan önállósult fegyveres csoportokat.

A második királypuccsot követően, 1921. december 3-án a kormány Bethlen közvetlen híveiből alakult újjá. Gyorsan haladt előre az egységes kormánypárt létrehozása is. Mivel a legitimista Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja többé nem jöhetett számításba, Bethlen a kisgazdákat használta fel. 1922. január 5-től kezdve több alkalommal fejtette ki elképzeléseit a Kisgazdapárt vezetőinek, míg végül 1922. február 23-án megállapodás született az új kormánypárt szervezeti keretéről. Február 28-ra teljessé vált a vezetőség összetétele: elnök Nagyatádi Szabó, társelnökök Gaál Gaszton és Perényi Zsigmond, ügyvezető alelnök Gömbös Gyula. Noha Bethlennek formális tisztsége ekkor nem volt, ténylegesen ő irányította a pártot.

Lábjegyzet

  1. Gömbös beszéde 1923. december 17-én. Képviselőházi Napló. 1922–1927. évi ciklus. XVIII. 159.