Görög adó, olasz zsold, német elhárítás

A Múltunk wikiből
933
március 15. A Szászországba nyomult magyar sereg Merseburg (Riade) mellett vereséget szenved I. Madarász Henrik seregétől, és zsákmány nélkül vonul vissza.
Provence-i Hugó újra a magyarok segítségét kéri, akik részt vesznek Róma elleni felvonulásában.
934
Magyar sereg a besenyőkkel szövetségben Bulgárián át Konstantinápolyig nyomul; a bizánci császár a foglyokat kiváltatja, és évi adó fejében kilencéves békét köt a magyarokkal.
935
Magyar sereg Bajorországon átvonulva Felső-Burgundiát pusztítja, és Itálián át vonul haza.
936–937 telén
A kalandozók Bajorországon átvonulva, Sváb- és Frankföldön, valamint az új német király, I. Ottó hazája, Szászország szélén dúlnak, majd a Rajnán átkelve, Észak-Franciaországot pusztítják az óceánig.
937
július Burgundiai kalandozás után a magyar seregek Itálián keresztül vonulnak haza. Provence-i Hugó felkérésére Capua, Benevento, Nápoly és Montecassino környékén zsákmányolnak; a hazatérőktől az Abruzzókban olaszok elszedik a zsákmányt.
938
Szászországban lázadás I. Ottó király ellen; Csehországon keresztül magyar sereg támadja Szászországot, de a kalandozók két csapata vereséget szenved, mire a fősereg hazavonul. I. Ottó az andernachi csatában ellenfeleit leveri, és uralma megszilárdul.
A nagyobb kalandozásokat nyugatra leálIítják.
940
április Provence-i Hugó hívására magyar sereg jelenik meg Itáliában, és Rómáig nyomul.
942
nyár Az Itáliában adóért megjelenő magyar vitézeket Hugó király a córdobai kalifátusba küldi kalandozni; a magyarok a Pireneusoktól délre harcolnak.
942 vagy 943
augusztus Kisebb magyar sereg az Enns folyón átkelve Wels mellett vereséget szenved a bajor-karantán hadtól.
943
április Nagy magyar sereg nyomul Bulgárián át Bizánc felé; I. Rómanosz császár elébük küldött követével ötéves békét kötnek.

933-ban volt a merseburgi vereség, és 934-ben már nagy magyar had indult Konstantinápoly megsarcolására. Valószínű, hogy Szabolcs vezér volt az, aki a nyugati pénzforrás elapadása miatt a kalandozások irányát 180°-kal elfordította.

Hogy az új irányváltozás Szabolcs nevéhez fűzhető, azt egy Szabolcs nevű falu valószínűsíti a Balkánra vezető út kapujánál, a Fruska-Gora délnyugati oldalán, ahonnan nemcsak a kereskedőket lehetett „dézsmálni”, hanem a hadizsákmány részesedés is biztosítható volt. Ugyanezzel hozható kapcsolatba az a sajátos helynévsorozat, amely arra mutat, hogy a nyugati gyepűk előterében a második generációbeli hét vezér mindegyike kapott egy-egy folyóvölgyet – Konstantin császár közlésével magyarázva – abból a célból, hogy ha erről az oldalról támadás érné az országot, a folyóknál felvonuljanak. A Gyöngyösnél Bogát, a Répcénél Huba, az Ikecs-Siónál Szabolcs, az Ikvánál Harka, a Duna és Vág közén pedig Ete és Tevel szálláshelyének nevét őrzi egy-egy falunév.

Ez a felkészülés egy Németország irányából várt támadásra egyelőre felesleges óvatosságnak bizonyult, de jelzi a hadipolitikában bekövetkezett új irányváltozást.

A magyarok a honfoglalás után távolabb kerültek Bizánctól, de a bizánci politika mint potenciális szövetségeseket számon tartotta őket mind a bolgárok, mind a besenyők ellen. Erre mutat a besenyők megtámadását szorgalmazó Gábriel klerikus küldetése Magyarországra, de ezt támasztja alá a császári udvar 917. évi kísérlete, hogy a támadó bolgárok ellen Péter szerb fejedelmet a magyarokkal együtt mozgósítsa, valamint a Simeonhoz intézett levélbeli fenyegetés (923–924), hogy a „nyugati türkökkel” és „alánokkal” is meg fogja támadtatni őt. De éppen az a körülmény, hogy Bizánc a besenyőket is felhasználhatta volna a magyarok ellen, tartotta vissza sokáig a magyar fejedelmeket Bizánc megtámadásától. Egy Bulgária elleni hadjáratra ugyancsak a besenyő veszély miatt nem gondolhattak.

Simeon cár halála után fia, Péter, házassággal megpecsételt szövetségre lépett Rómanosz Lakapenosz császárral, s ez tisztázta a frontokat: Bizánc és Bulgária csak együtt támadható, ez viszont a besenyők bevonása nélkül nem képzelhető el. S valóban, a 934. évi nagy hadjárat a besenyőkkel szövetségben indult el. A magyarok középhadának élén kabarok harcoltak – mint Maszúdi közli: kazár (káliz) és alán mohamedánok voltak közöttük –, a besenyők pedig a szárnyakon helyezkedtek el. Az első ütközet egy ‘lándor’, azaz bolgár város falai alatt zajlott, ahová Rómanosz Lakapenosz bizánci császár olyan sereget küldött, melynek előcsapata kikeresztelkedett ázsiai mohamedánokból állt. A soraik elé menő magyarországi „böszörmények” megpróbálták őket visszatéríteni a harctól, de ez nem sikerült. A nagy taktikai ügyességgel felépített nomád támadás megtörte a bizánci sereg erejét. A megfutamodókat a „türkök” teljesen szétverték. Ezzel szabaddá vált az út Konstantinápolyig. A magyar sereg rengeteg foglyot ejtett Trákiában, és így szállott a császárváros falai alá. A császár Theophánész patríciust, császári főkincstárnokot, a szenátus elnökét küldte ki tárgyalásra, melynek eredményeképpen a görögök a foglyokat drága szövetek ellenében kiváltották, és létrejött a béke. A Bizáncban 949-ben követként megfordult Liudprand szerint a görögök és a bolgárok hosszabb ideje évi adót fizetnek a magyaroknak. Ennek 934. évi kezdetére mutat, hogy a magyarok ezt követően kilenc évig megkímélték Bizáncot.

A konstantinápolyi hadjárat a magyar kalandozások korának egyik legjobban kitervelt és végrehajtott akciója volt, amellyel Szabolcs vezér megmentette azt, amit Merseburgnál elvesztett: az évi adókkal sikerült rendszeres bevételét és ezen keresztül katonai hatalmát, tekintélyét biztosítania.

Az adott időpontban a magyar fejedelmek még Arnulf bajor herceggel és Hugó itáliai királlyal voltak szövetséges viszonyban; a kalandozók országukon pusztítás nélkül vonultak át, ha ellenfeleik megtámadására mentek. A helyzet 935-ben komplikálódott, amikor a két szövetséges egymásra támadt, Arnulf ugyanis hadjáratot indított Hugó ellen, és elfoglalta Veronát. Mivel a magyarok ezzel egyidejűleg bántatlanul átkeltek Bajorországon, és megtámadták Felső-Burgundiát, melynek királya, Rudolf 933-ban szövetséget kötött Hugóval, bizonyosra vehető, hogy a magyar támadás Arnulf felkérésére történt. Rudolf serege elől azonban a magyarok kitértek, és Itálián át békésen vonultak haza, amit annál inkább megtehettek, mert időközben Hugónak sikerült Arnulfot visszaszorítania.

Az európai politika a következő évben – a francia és a német király közel egyidejű halálával – került válságos helyzetbe. 936. január 14-én meghalt Radulf francia király; öccse, Hugó herceg hazahívatta az Angliába száműzött utolsó Karolingot, a gyámoltalan, tizenöt éves IV. Lajost. Ez év július 2-án pedig I. Henrik német király halt meg, és a német választók huszonnégy éves, erélyes fiát, I. Ottót emelték trónra. Mivel mind Franciaországban, mind Németországban várható volt a tartományurak széthúzása, az időpont alkalmasnak kínálkozott egy nagy hadjáratra, amely esetleg adófizetésre kényszeríti az új német és francia királyt.

A magyar sereg 936–937 telén Bajorországon szabadon átvonult, és miután a sváb és frank hercegség útjába eső városaira tüzet vetett, nyugat felől próbatámadást intézett Szászország ellen. Ottó azonban felkészülve várta a határon a kalandozókat, akik nem merészkedtek komolyabb csatába, hanem böjt havában Wormsnál átkeltek a Rajnán, és Franciaországra rontottak. Főleg Reims, Sens és Orléans vidékét dúlták, de egyes csapataik elutottak az óceánig, délen pedig Bourgesig.

937. július 11-én meghalt II. Rudolf burgund király is, és a magyarok még ebben a hónapban elkezdték Burgundiát pusztítani, Dijontól le délre, egészen a Rhone völgyéig, ahonnan a szokott alpesi úton átkeltek Itáliába.

Hugó olasz király ezúttal is talált a magyar seregnek elfoglaltságot. Rómanosz bizánci császár 935–936-ban főkardhordóját küldte Hugóhoz pénzzel és ajándékokkal, kérve, hogy a kettejük között elterülő és Bizánc ellen fellázadt capuai, beneventói és salernói hercegségeket támadja meg. Hugó a megbízást nyilván átadta a magyar hadvezérnek, mert 937-ben egy magyar sereg pontosan a jelzett területen, Capua, Benevento és Nápoly környékén jelent meg: pusztított és foglyokat ejtett. A kalandozók a szokott módon jártak el, amikor a montecassinói apátság elkapható jobbágyait összefogták, a kolostorkapuhoz kísérték, és felajánlották őket az apátnak kiváltásra. Az apátságban összeírták a magyaroknak váltságdíjba átadott tárgyakat. Ebből tudjuk meg, hogy a vitézeket csak a nemesfém és textil érdekelte; kegytágyak mellett főként gyartyatartók, poharak, hímzett miseruhák és szőnyegek olvashatók a kb. 200 bizánci aranyra értékelt leltárban. A zsákmánnyal hazatérőket azonban az Abruzzókban olaszok támadták meg, számos magyart levágtak, és a zsákmány nagyját elszedték. Így vándorolt az apáti kincstár egy olasz főnemes és vitézei birtokába.

Ottó trónra lépése után Németországban két további haláleset siettette a belháború kirobbanását. 937. július 14-én meghalt Arnulf bajor herceg; fia, Eberhard, Ottó király ellen fordult, s vele együtt fellázadt Ottó féltestvére, Thankmar is, akit Ottó a szláv markok grófjának elhunyta után e vezető poszt betöltésében mellőzött. Az elégületlenekhez állt Eberhard frank herceg és Wichmann szász gróf is. Ottó 938 elején a bajor herceg ellen vonult, de ellenállásra találva visszafordult.

Ilyen körülmények között, bizonyára nyugatról származó értesítés nyomán határozták el a magyarok Szászország megtámadását. A hadat egy dux vezette, valószínűleg a nyitrai részekről. A támadásnak kedvezett, hogy igénybe lehetett venni az Elba vidéki szlávok segítségét. Ők ugyanis Ottó trónra léptekor fellázadtak ellene, és a cseheknél is nemrégen következett be egy németellenes uralomváltozás. A csehek megkeresztelkedését elindító fejedelmet, Szent Vencelt még 935 őszén pogány öccse, Boleszlav saját kezűleg megölte, és felmondta a németeknek fizetendő évi adót; 500 márka (kb. 110 kg) ezüstöt és 120 ökröt. Megtámadott egy szomszédos, a németeknek hódoló szláv törzsfőt, s midőn e törzsfő a szászok segítségét kérte, Boleszlav az ellene Csehországba nyomult két német sereget megverte. Ottó a függetlenné vált Csehországot ezúttal nem támadta meg újra, és a cseh fejedelem tizennégy éves nyugalmat élvezett, ami lehetővé tette számára a magyar fejedelmekkel való békét. Az a körülmény, hogy a magyarok 938-ban Csehország irányából szláv vezetőkkel támadtak Szászországra, csaknem bizonyossá teszi, hogy az akció Boleszlavval szövetségben történt.

Mint a hadjárat menetéből kivehető, a kalandozó sereg célja ekkor nem döntő csata kierőszakolása volt, hanem a dúlás révén adófizetésre kényszerítés. Ezért a Harz hegységtől északra, a Saaléba futó Bode-folyó partján ütötték fel központi táborukat, és innen minden irányba küldtek kisebb csapatokat. A katonai helyzet azonban Szászországban időközben Ottó javára stabilizálódott; a király júliusban Thankmar várát, Eresburgot ostrom nélkül bevette, csatlósai pedig a templomba menekülő lázadó herceget megölték. Ilyen körülmények között a magyarok mindenütt szervezett ellenállásba ütköztek. A Wolfenbüttel közelében, Steteraburg mellett táborozó magyar csapatot a várbeliek akkor támadták meg, amikor zuhogott az eső, és a magyarok íjaikat használni nem tudták. A támadók több magyart megöltek, vezetéklovakat és hadijelvényeket zsákmányoltak, sőt a menekülők között egy csapatvezér is életét vesztette. Egy másik csapatot Braunschweigtől északkeletre a szláv vezető mocsárba vezetett, és a fegyverre kapott szászok a seregvezért elfogták, Ottó elé vitték, aki csak nagy váltságdíj fejében bocsátotta szabadon. Ezek után a fősereg felszedte táborát, és többé nem támadt Szászországra.

Ezt a sikert használta ki Ottó arra, hogy 938 őszén a magyarok régi szövetségeseire, Arnulf fiaira támadjon. Eberhard bajor herceget és öccseit elűzte, és a hercegséget Arnulf öccsére, a Karintiát kormányzó Bertoldra bízta. Bertold hűségesnek bizonyult Ottóval szemben, ami annál jelentősebb volt, mert 939-ben robbant ki az igazi felkelés Ottó ellen. Ekkor a frank és lotaringiai herceg mellett Ottó testvéröccse, Henrik is ellene fordult. A támadó koalíciót Hermann sváb herceg verte le az andernachti csatában, s ezzel új korszak kezdődött Németország történetében: létrejött az egységes német királyság, az Ottók német birodalmának magva.

A Karintiát is birtokló új bajor herceg, Bertold, I. Ottó politikájához igazodva, már 937 óta elzárta Bajorországot a magyar hadak átvonulása elől, de ebből nem fakadt semmi konfliktus, ami feltehetően egy öt évre szóló békekötésnek volt köszönhető. 942. augusztusában azonban, amikor egyébként a magyarok nem szoktak hadat indítani, egy seregük átkelt az Enns folyón. Bertold bajor és karantán hada azonban a határ közelében, a Traun folyónál, Wels mellett felkészülten várta és szétverte a támadókat. A magyar fejedelmek nem erőltették tovább a németországi kalandozásokat, mert nyilvánvaló volt, hogy támaszpontot adó német szövetséges nélkül nincs kilátás hadisikerre. De mint a 933. évi vereség után tették elődeik, ezúttal is Bizáncban kerestek kárpótlást.

A sikeres 934. évi hadjárat óta kilenc év telt el békében. 943. áprilisában nagy magyar sereg nyomult a Bizánccal szövetsége Bulgárián át Trákia irányába, és pusztította a vidéket. Rómanosz császár sietve a magyarok elébe küldte az előző békét megkötő Theopháneszt, immár étekfogómesterét, és ötéves békét kötött. A magyarok előkelő túszokkal biztosították a békét, mert a vezéreknek az adó fejében kapott drága szövetek többet jelentettek a kétes kimenetelű hadi vállalkozásnál.

Nyugat felé Hugó itáliai királysága volt az utolsó jövedelmet biztosító szövetséges. 940-ben Hugó király újból a Rómát bitorló Alberik őrgróf, Marócia fia ellen vonult. A várost ugyan nem tudta bevenni, de a környéken mindent feldúlt. Alig lehet vitás, hogy 940 áprilisában Hugó hívására jelentek meg a magyarok Itáliában, s így alighanem ehhez a hadjárathoz kell kapcsolnunk Róma falainál való megjelenésüket. A lateráni Szent János-kapunál vívtak csatát az olasz nemesekkel, majd Rieti város alatt a rektor vezette lombard vitézekkel ütköztek meg, és veszteséget szenvedve vonultak haza.

Liudprand beszéli el a magyar vitézek 942. évi megjelenését; ekkor Hugó király a 10 véka ezüstpénz átadásakor arra kérte a magyarokat, hogy vonuljanak a córdobai kalifátusba pusztítani, ahol ekkor III. Abd er-Rahman, a legnagyobb Omájjada kalifa uralkodott. Lehet, hogy Hugó a szaracénok ‘szerecsenek’ kárán akart megszabadulni az adószedőktől. A kalandozó vitézek kezeseket adtak Hugónak, ő pedig vezetőről gondoskodott. Liudprand, aki egyébként Hugónak a magyarokkal való rendszeres kapcsolatát igyekszik elhallgatni, úgy beszéli el a mórok elleni kalandozást, hogy a magyarok azért nem jutottak el Córdobába, mert egy kiégett, száraz területen három napig még vizet sem találtak, mire a Hugó adta vezetőt megölték, és gyorsan hazafordultak.

A kalandozás tényleges lefolyását sokkal hitelesebben beszéli el Ibn Hajján kortársi beszámolók alapján. Eszerint a „turkok” Frankországból 942. júniusában törtek rá a Pireneusok déli oldalán fekvő Lárida városra, ezt követően Barbastro vár arab parancsnokát, Muhamedet elfogták, majd Huesca arab várparancsnoka jelentette Córdobába, hogy elvonultak. Utóbb olyan híradás érkezett a mór fővárosba, hogy az elfogott várparancsnokot a turkok váltságdíj fejében kiengedték. Ez a kalandozás is a szokott módon zajlott le; az együttes felvonulás után szétszóródva portyázgattak, s együttesen vonultak vissza, amire az élelem hiánya is késztette őket. Zaragozából öt elfogott „turk” vitézt küldtek a kalifa udvarába; e vitézek áttértek a mohamedán hitre, és besorolták őket a kalifa testőrségébe. Az öt vitéz számolt be a magyarok belső viszonyairól; beszámolójuk sokban egyezik más források, így Konstantin császár híradásaival, a hét vezér felsorolásával azonban módosítja eddigi ismereteinket.[1]

Irodalom

A magyarok 942. évi spanyolországi kalandozására lásd P. Chalmeta, Rivista degli Studi Orientali 50. 1976. 342–344; Ibn Hayyan: Al-Muqtabas V. Editor P. Chalmeta (Madrid, 1979). 324; Czeglédy Károly, Magyar Nyelv 75. 1979. 273–282; Györffy György, Magyar Nyelv 76. 1980. 308–317; Elter István, Czeglédy Károly és Györffy György, Magyar Nyelv 77. 1981. 413–423, 511–512.

  1. Mivel a "hét vezér" 942. évi megnevezésében akár *Saba, akár Djila fejedelemsége változást mutat a 948. évi állapotokhoz képest, amikor "Fajsz" fejedelem után következett a "gyula", jelentős uralomváltásra következtethetünk; feltevésszerűen ehhez kapcsolható a "Csaba-magyarok"-nak a Balkánra menekülése és a székelyeknek a gyepűkre való telepítése is.


Zsákmányoló és adóztató hadjáratok
A nyugati „békeövezet” kialakítása és a távolsági kalandozások kezdete Tartalomjegyzék Uralomváltás és a székelyek