Görögkeletiek és unitusok

A Múltunk wikiből

A görögkeleti ortodoxia és a róla leválasztott görög katolikus, unitus egyházak tömbjeit, a régi ország déli és keleti részein, nemcsak vallási, hanem etnikai, nyelvi, hagyománybeli határvonalak is elválasztották a többitől. A magyarok, németek, szlovákok, horvátok a katolikus vagy a protestáns felekezetek táborába tartoztak. A szerbek, kárpátukránok és románok viszont mind vagy az ortodoxia, vagy az unió hívei voltak, és Magyarországon kevés kivétellel csak ők voltak azok. Számszerűen még a fő kivétel is keveset nyomott a latban: Pest és néhány más város „görög” polgársága, amely időszakunkban, szórványként, a szerb ortodox egyház alá tartozott.

Az időhatárt e vonatkozásban is a 17. század végén kell meghúznunk. Egyrészt azért, mivel a bécsi udvar, az esztergomi érsek és az őt támogató magyar jezsuiták ekkor hozták létre a román és a kárpátukrán ortodox lakosság nagyméretű katolikus unióját. Másrészt pedig azért, mivel akkor, a török háborúk folyományaként települt át Magyarország visszanyert területeire Arzén (Arsenije Črnojević) peći, vagyis ipeki pátriárka vezetésével, zárt, szervezett közösségként az a szerb ortodox egyház, amely éppen zártan tudott végül minden uniós kísérletet kivédeni, mert papsága már így, unió nélkül, ortodox, mivoltában megkapta a bécsi udvartól a maga kiváltságait.

A szerb egyház a bizánci ortodoxiából a török uralom alatt fejlődött olyan sajátos szervezetté, amely a szerb társadalmi rétegeknek szinte homogén művelődési jelleget biztosított. Ennek az egyháznak egy része került át a 17. század végén Magyarországra, s itt folytatta hagyományos életét. Vezetői, a karlócai érsekek, metropoliták egy ideig névleg megmaradtak a hanyatló Ipek névleges fősége alatt. Midőn azonban az 1737–1739-i háborúval megpecsételődött a török uralom alatti, önálló egyház sorsa, végleg Karlóca lett a központ. A metropolita alá tartozó püspököknek, a vladikáknak a szűkebb Magyarország területén Aradon, Budán, Karánsebesen, Pécsett és Temesváron volt székhelyük.

A szerb egyház, kiváltságai értelmében, autonómiával rendelkezett. Az egyháziak és világiak gyűlése, „kongresszusa”, maga választotta az érseket, aki azután püspökeit, papjait önállóan nevezte ki. A papság kiváltságos helyzetet élvezett. Az egyház bizonyos hatalmat gyakorolt a világiak felett is. Ezek nagyrészt parasztok voltak. A határőrvidéken élők katonai szolgálat fejében kaptak telkeket. Kisebb, de befolyásosabb réteget alkottak a városokban a kereskedők és kézművesek. A szerb egyház vezetői egyrészt arra igyekeztek, hogy Magyarországon és Erdélyben minden görögkeletire, vagyis a románokra is kiterjesszék hatáskörüket, másrészt pedig arra, hogy egyházuk a közigazgatási funkciókat is átvegye. A bécsi udvar, ha hajlamos volt is a szerbeket a maga érdekeinek megfelelően felhasználni, e két törekvést akadályozta, sőt az eredeti kiváltságokat is korlátozni igyekezett. Ezzel függött össze az úgynevezett illír bizottság felállítása a hazai görögkeletiek ügyeinek intézésére.

A művelődés a hagyományos egyházi keretek között, egy ideig a régi, szerény szinten folytatódott. Az új viszonyok azonban rövidesen éreztetni kezdték hatásukat. Ez először abban nyilvánult meg, hogy az egyházi vezetők kezdték szükségét érezni az iskolázásnak és a könyvnek. Segítségért Bécshez fordultak mely azonban ekkoriban még ily kérdésekkel nem foglalkozott, majd pedig Oroszországhoz. Vicentije Jovanović érsek megkeresésére 1733-ban a kijevi akadémiáról hat tanár érkezett Karlócára, és ott iskolát rendezett be az egyházi pályára készülőknek. Az egyházi irodalom orosz-szlavón nyelvű volt. Közben azonban a régi egyház belső társadalmi erőviszonyai is módosulni kezdtek. Kialakult egy határőrtiszti, sőt egy szerb nemesi réteg. Erősödött a szerb kereskedő polgárság, amelynek soraiból ugyancsak elég sokan kaptak nemességet. Az új, világi erők szembekerültek a hagyományokkal, és kezdték fenyegetni az ortodox klérus addig kizárólagos uralmát. A felsőbb rétegek fiai megfelelő szerb intézmények híján a magyar, főleg a protestáns középiskolákat kezdték látogatni. Megismerkedtek a latin nyelvvel, más nyugati egyházi hagyományokkal, sőt a világi műveltség elemeivel is. Mindez előkészítette egy olyan új tendencia kialakulását, amely azután a következő időszakban szembefordult a régi, ortodox egyházi hagyománnyal, de ugyanakkor tovább is haladt a szerb nyelvi-nemzeti fejlődés útján.

A kárpátukrán ortodoxiát az udvarnak a 17. század végén sikerült vallási unióra bírnia.[1] A máramarosi ortodox püspökség 1711 után végleg megszűnt. Az új, munkácsi unitus egyházmegye az egri püspök felügyelete alá tartozott. Mindez ott, az ország egyik gazdaságilag és kulturálisan elmaradt vidékén, inkább csak a papok helyzetén változtatott. Ezek kiemelkedtek a jobbágysorból, a földesúrtól telket, népüktől tizedet, robotot kaptak. A vicarius a század közepén állított fel Munkácson olyan iskolát, amelyben az egyházi pályára készülők elemi képzésben részesülhettek. A papnövendékek ezután Egerben, később Nagyszombatban tanultak. Az egri püspök egyébként még 1751-ben is úgy látta, hogy uniójuk csak külsődleges, hiszen orosz egyházi könyveket használtak.

Másként alakult a helyzet az erdélyi románok között. Itt az unitus egyház létrejötte az 1700-i zsinattól számítható, amelyen Athanasius (†1713), az utolsó gyulafehérvári ortodox metropolita és az első román unitus püspök 58 esperes és 1563 pópa élén elfogadta a vallásuniót. Az új szervezet az esztergomi érsek fősége alá került, aki ellenőrzésül állandó „teológust”, rendszerint jezsuitát delegált a fogarasi unitus püspök mellé.

Az uniót elősegítette, hogy a román klérusnak mindössze négy elvi pontot, köztük a pápa főségére vonatkozót, kellett elfogadnia, egyébként azonban változatlanul megtarthatta régi szervezetét, az ortodox rítust, a liturgikus nyelvet, a hagyományos külsőségeket. A falusi nép alig vette észre, hogy másik egyházba került át a korábbiból. Amiből persze az unió labilitása is következett, az, hogy a nép többsége alapjában véve nem szakadt ki az orosz vezetésű ortodoxia vallásos művelődési köréből, hanem ahhoz ragaszkodott, és több esetben, főleg szerb egyházi biztatásra, az unióval nyíltan szembefordult. A bécsi udvar jó ideig azt az álláspontot foglalta el, hogy az unió az egész románságra kiterjedt, tehát román ortodoxok nincsenek. Kivéve persze a történeti Erdélyen kívül, így a bihari részeken. Itt viszont a románok a szerb ortodox egyház fennhatósága alá kerültek, amellyel szemben a nagyváradi magyar püspökök igyekeztek a román unitus egyházi szervezetet megszilárdítani, eleinte igen változó, az 1730-as évek végétől már nagyobb sikerrel. A 18. század közepe felé Bécs végül mégis kénytelen volt tudomásul venni, hogy Erdélyben is maradt román ortodoxia. Művelődési lehetőségeket azonban időszakunkban csak az unitus egyház előtt nyitott. A jezsuita kollégiumok Kolozsvárott és más erdélyi városokban megkönnyítették a román tanulók, főként a papok, nemesek fiainak felvételét, és ezzel a papok jobb előképzését is. A görög katolikus román papnövendékek számára Nagyszombatban és a bécsi Pazmaneumban létesültek ösztöndíjas helyek. De hamar kialakult egy saját, helyi román művelődési központ is. A szabad parasztcsaládból származó Ion Inochentie Clain (Klein János Ince, 1692–1768) volt az, aki a nagyszombati jezsuita szeminárium elvégzése után, mint unitus püspök, 1737-ben csere útján a balázsfalvi (Blaj) uradalmat megszerezte, és ott bazilita kolostor, templom, többféle iskola, köztük papnevelő és könyvtár alapjait vetette meg. Sőt már 1738-tól kezdve anyagi alapot teremtett arra is, hogy évente három tehetséges diák Rómába menjen. Az Itáliában jártak közül került ki a következő időszak román művelődésének több jelentős szereplője. Az unió hívei így a római egyházhoz, a latinitáshoz kapcsolódva egy új, nyugati elemekkel áthatott művelődési tendenciát hoztak létre. S az unitus egyház keretét és ideológiáját használták fel a románok egyenjogúsításáért vívott politikai küzdelemben is, amely az adott társadalmi és politikai feltételek között, a négy „bevett vallás” (a református, katolikus, evangélikus és unitárius), meg a három rendi „nemzet” (a magyar nemes, a székely és a szász) hazájában nyilvánvalóan rendi jelleget öltött magára, és az ötödik vallás és a negyedik nemzet, a román elismertetésére irányult.

Az unió előtt a román ortodoxia csak „megtűrt”, alárendelt pozícióban élt. Az unió egyik elősegítő motívuma annak idején éppen az volt, hogy a nyomorúságos helyzetű román klérus ettől várta felemelkedését, azt, hogy a református vagy katolikus lelkészek társadalmi színvonalára juthat. Az írni-olvasni alig tudó falusi pópák ugyanis maguk is parasztnak minősültek a falu népével együtt, amely az egyháznak járó szolgáltatásokkal nem nekik, hanem a földesúr vallása szerint a katolikus vagy protestáns lelkésznek tartozott. Ehhez járult néhány ezer román kisnemes család törekvése is, főleg Hátszeg és Fogaras vidékén, hogy hivatalokba jutva biztosítsa jövőjét és szabadságait, hiszen anyagi helyzete a tehetősebb jobbágyét nemigen haladta túl. A bécsi udvar I. Lipót diplomáiban (1692, 1699, 1701) a siker kedvéért többet ígért, mint amennyit végül meg tudott tartani. Kilátásba helyezte, hogy a papok mentességet kapnak a jobbágysors alól, sőt azt is, hogy az uniált románok, a világiak is, „hozzászámlálódnak”[jegyzet 1] a katolikus rendhez, és a hazának így nemcsak megtűrt, hanem a többi rendekhez hasonló szabadságokkal bíró fiai lesznek. Ezt azonban az erdélyi rendek megakadályozták. A fő ellenállást a magyar nemesség fejtette ki, saját kiváltságos pozícióját védve a románok ellen, akiknek növekvő számbeli súlyával pontos statisztikai adatok nélkül is tisztában volt. A Lipót-féle diplomák azonban mégis bizonyos alapot nyújtottak a román törekvések felújításához. Klein püspök, akiről fent már szó esett, 1730–1744 közt huszonkét petícióban fordult az udvarhoz és a rendekhez a lipóti diplomák ígéreteinek beváltása, illetve az ötödik vallás és negyedik nemzet elismertetése, a románság felemelése érdekében, amely szerinte csak az unitus egység alapján volt elképzelhető. A klérus politikai és gazdasági egyenjogúságát követelve előadta, hogy az unitus papok, kiváltság és egyházi föld nélkül, még mindig a parasztok közé számítanak. Az erdélyi rendi országgyűlés előbb (1733) elutasítóan fogadta, majd utóbb (1737, 1744) élesen támadta őt azzal, hogy a privilégiumokba ütköző, törvénytelen dolgokat követel. Klein előbb arra hivatkozott, hogy Erdélyben a román nép a legszámosabb. Majd arra a válaszra, hogy viszont bevándorolt és szolgarendű, 1735-ben a dáko-román kontinuitás humanista hagyományának felújításával felelt: a román nép a legrégebbi is, amely csak az ortodoxia miatt vesztette el kiváltságait, de most, az unióval és a diplomákkal újra jogot formálhat azokra. Az országgyűlés végül 1744-ben Mária Terézia határozott óhajára eltörölte az unitus egyház „megtűrt” jellegét, a pópák egyházi javait kiváltságokkal ruházta fel, de ennél tovább nem akart elmenni, és külön kikötötte, hogy a román nép „a nemzetek közt számot ne tegyen”.[jegyzet 2]

1744-ben egy Sarai Vissarion nevű szerb ortodox szerzetes, a karlócai egyház embere, Dél-Erdélyben az unió elhagyására szólította fel a román parasztokat. A kibontakozó tömegmozgalom során számos unitus papot elűztek. Az udvar úgy találta, hogy Klein nem lépett fel elég határozottan. Ezért Bécsbe rendelte a püspököt, aki azonban onnan a vallatás és a fenyegető per elől Rómába ment, vissza sem térhetett, s 1751-ben lemondott. Programja azonban tovább élt, eleinte főleg a Balázsfalván nevelt egyházi értelmiség körében, de utóbb messzebbmenő hatással is. Mindennek jelentőségén az sem változtatott, hogy az udvar immár szükségesnek látta elismerni az ortodoxia meglétét, és az 1760-ban Sofronie Hunyad megyei kalugyer vezetésével kibontakozó ortodox jellegű parasztmozgalom leverése után hajlandó volt egy külön ortodox püspökséget felállítani. A románok ettől kezdve megosztott, kétféle egyházi szervezetben éltek.[2]

Lábjegyzetek

  1. J. Fiedler, Die Union de Walachen in Siebenbürgen unter Kaiser Leopold I. Sitzungberichte de Kaiselichen Akademie der Wissenschaften in Wien. Philosophisch-Historische Klasse. 27. Wien, 1858. 376–380.
  2. Kiadta Kolosvári SándorÓvári Kelemen, Magyar Törvénytár, 1540–1848. évi erdélyi törvények. Budapest, 1900. 386–387.

Irodalom

  1. A kárpátukrán (ruszin) unióra: Hodinka Antal, A munkácsi görög katolikus püspökség története (Budapest, 1910, külön okmánytárral). Az újabb – főleg külföldi – irodalomra: P. R. Magochi, An Historiographical Guide to Subcarpathian Rus (Austrian History Yearbook, 1973–1974. 201–265).
  2. Román vonatkozásban máig jó: I. Tóth Zoltán, Az erdélyi román nacionalizmus első százada (Budapest, 1946).


Vallás és egyház
A protestáns egyházak Tartalomjegyzék