Görgei Artúr

A Múltunk wikiből
Toporc, 1818. január 30. – Budapest, Lipótváros, 1916. május 21.
1848–49-es honvédtábornok,
hadügyminiszter,
az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején több alkalommal a honvédsereg fővezére
Wikipédia
Görgei Artúr a magyar hadsereg főparancsnoka Barabás Miklós litográfiája
Görgei Artúr a magyar hadsereg főparancsnoka Barabás Miklós litográfiája
1848. szeptember 30.
Fegyverszünet Jellačićcsal.
Görgei kivégezteti az ellenforradalmár Zichy Ödönt.
1848. október 1.
Jellačić visszavonulásba kezd.
1848. október 2.
Batthyány véglegesen lemond a miniszterelnökségről.
A Szász Egyetem a Királyföld Ausztriához csatolását kéri az uralkodótól.
1848. október 3.
A honvédelmi bizottmány kibővítése.
A honvédelmi bizottmány határozata a népfelkelésnek a Dunántúlra korlátozásáról.
1848. október 4.
Az uralkodó Jellačićot Magyarország polgári és katonai kormányzójává nevezi ki, az országgyűlést feloszlatja és az eddig nem szentesített törvények érvényteleneknek minősíti.
Az aradi várőrség fellázad.
1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
Šupljikac tábornok átveszi a szerb felkelők vezérletét.
1848. október 7.
A képviselőház érvényteleneknek nyilvánítja a király október 4-i rendeleteit.
Roth hadteste Ozoránál leteszi a fegyvert.
1848. október 7–14.
A második karlócai szerb nemzeti gyűlés.
1848. október 8.
A képviselőház a honvédelmi bizottmányt az ország teljhatalmú kormányának nyilvánítja.
A menekülő Jellačić átlépi az osztrák–magyar határt.
1848. október 10.
A bécsi demokratikus egyletek középponti választmánya felhívja a magyar sereget, hogy osztrák területen is folytassa Jellačić üldözését. A magyar képviselőház hasonló határozatot hoz.
A szebeni főhadparancsnokság elrendeli az erdélyi magyar nemzetőri alakulatok lefegyverzését.
1848. október 16.
Az uralkodó Windisch-Grätzet a császári hadsereg főparancsnokává nevezi ki.
A temesvári várőrség fellázad.
1848. október 17.
A szebeni főhadparancsnokság a románokat fegyverbe szólítja a magyar forradalom ellen.
1848. október 18.
Puchner erdélyi főhadparancsnok bejelenti, hogy fegyvereit a rebellisek ellen fordítja.
1848. október 20.
Királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás tiszteletben tartásáról.
1848. október 22.
Simunich betör az országba.
1848. október 25.
A honvédelmi bizottmány Beöthy Ödön kormánybiztost felhatalmazza a szerbekkel folytatandó béketárgyalásokra.
1848. október 30.
A schwechati vereség.
1848. október 31.
A bécsi felkelés leverése.
1848. november 1.
Görgei átveszi a feldunai hadtest parancsnokságát.
1849. január 5.
A császári csapatok megszállják a fővárost.
Görgei váci nyilatkozata.
1849. január 6.
A szerb felkelőhad vezérletét Todorović tábornok veszi át.
1849. január 8.
A képviselőház első ülése Debrecenben.
1849. január 13.
A császáriak elfoglalják Szolnokot.
Bem bevonul Marosvásárhelyre.
Rajačić és a szerb főodbor üdvözlő feliratot intéz a császárhoz.
1849. január 15.
Az Egyenlőségi Társulat a békepárt elleni általános támadást határoz el.
1849. január 17.
Bem győzelme Gálfalvánál.
1849. január 19.
A császáriak megszervezik az „ideíglenes polgári közigazgatást”.
1849. január 21.
Bem sikertelen kísérlete Nagyszeben elfoglalására.
1849. január 22.
Perczel visszafoglalja Szolnokot.
1849. január 24.
Bem szelindeki győzelme.
A Selmec környéki bányászok béremelésben részesülnek.
1849. január 26–27.
Tüntetések Pesten a megszállók ellen.
1849. január 28.
Windisch-Grätz megbízottja Rózsahegyen fegyverletételre szólítja fel Görgeit.
Perczel visszavonul a Tisza bal partjára.
1849. január 29.
A honvédelmi bizottmány Dembińskit a honvédsereg főerőinek parancsnokává nevezi ki.
Ukrán értelmiségiek petíciója a császárhoz.
1849. január 30.
A debreceni tanács betiltja a Munkások Ujságát.
1849. január 31.
Forradalom Firenzében.
1849. február 1.
Puchner kérésére 7 ezer orosz katona lépi át Erdély határát.
1849. február 4.
A vízaknai ütközet.
A Nagyváradra települt fegyvergyár munkásai béremelésben részesülnek.
1849. február 5.
Guyon hadosztálya megtisztítja a Branyiszkói-hágót a császáriaktól.
1849. február 8.
A toscanai köztársaság kikiáltása.
1849. február 8–13.
A képviselőház megvitatja a vésztörvényszékek felállítására vonatkozó törvényjavaslatot.
1849. február 9.
A római köztársaság kikiáltása.
Bem győzelme Piskinél.
1849. február 10.
Görgei és Klapka csapatai találkoznak Kassán.
1849. február 12.
Bécsben magyar főurak ellenforradalmi bizottmányt alakítanak.
1849. február 25.
Șaguna a császárhoz intézett petíciójában külön román koronatartomány szervezését kéri.
1849. február 26–27.
Dembiński kápolnai veresége.
1849. február 27–28.
A képviselőház elhatározza a távolmaradt képviselők igazolási eljárás alá vonását.
1849. március 2–3.
A medgyesi ütközet. Bem visszavonul Segesvárra.
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 16.
Szemere megkezdi a „felső-magyarországi védsereg” szervezését.
1849. március 17–19.
Vetter cibakházi expedíciója.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
A szlovák vezetők különálló szlovák koronatartomány szervezését kérik a császártól.
1849. március 21.
Piemont ismét hadat indít Lombardia felszabadítására.
1849. március 22.
Perczel támadó hadjáratot indít a Bácskában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.
1849. március 23–26.
A képviselőház igazolási vitái.
1849. március 24.
A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasolják Kossuthnak.
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát. Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
A szerb főodbor a vajdaság megszervezését és a szerb határőrvidéknek a vajdasághoz csatolását kéri az osztrák kormánytól.
1849. április 26.
A komárom-szőnyi ütközet.
1849. április 27-30.
A képviselőház zárt üléseken a kormányzó-elnöki hatáskör korlátozásáról tárgyal.
1849. április 28.
Noszlopy Gáspár megkezdi a dél-dunántúli népfelkelés szervezését.
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.
Perczel autonóm vajdaságot ajánl fel a szerbeknek.
1849. május 28.
Bălcescu Debrecenben megkezdi tárgyalásait Kossuthtal.
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.
Szemere kormánya nevében benyújtja lemondását.
1849. július 25.
Kossuth elutasítja a kormány lemondását.
1849. július 27.
Az orosz főerők átkelnek a Tiszán.
A képviselőház zárt ülésén a békepártiak Görgei főparancsnokságát kÖVetelik.
1849. július 28.
A képviselőház nemzetiségi határozata.
A zsidók egyenjogúsítása.
1849. július 29.
Perczel Szegedig vonul vissza. Haynau Szeged határába érkezik.
Görgei Tokajnál átkel a Tiszán, és megindul Arad felé.
1849. július 30.
A honvédsereg főparancsnokává Kossuth Dembińskit nevezi ki.
1849. július 31.
Bem segesvári veresége. Petőfi halála.
1849. augusztus 1.
Dembiński feladja Szegedet. A kormány és a képviselőház Aradra települ.
1849. augusztus 2.
Haynau bevonul Szegedre.
1849. augusztus 3.
Bălcescu a román felkelősereg vezetői elé tárja a július 14-i egyezményt.
Iancu azonnali fegyvernyugvást rendel el.
1849. augusztus 5.
Dembiński szőregi veresége.
1849. augusztus 6.
Piemont békét köt Ausztriával.
Az erdélyi hadsereg felbomlását előidéző nagycsűri vereség.
1849. augusztus 7.
A kormány felajánlja a koronát a Romanovoknak. Görgei tárgyalást ajánl az oroszoknak.
1849. augusztus 9.
Kossuth Bemre bízza a hadsereg fővezérletét.
Görgei Aradra érkezik.
A fősereg megsemmisítő veresége Temesvárnál.
1849. augusztus 11.
Kossuth lemond, s a hatalmat Görgeire ruházza.
1849. augusztus 13.
Görgei Világosnál leteszi a fegyvert.
1849. augusztus 17.
Az aradi várőrség megadja magát.
1849. augusztus 22.
Velence megadja magát.
1849. szeptember 5.
A péterváradi várőrség megadja magát.
1849. szeptember 12.
Kossuth nyílt levelében árulással vádolja Görgeit.

Spira György

A pákozdi győzelem és következményei

Roth ezért most kénytelen-kelletlen visszafordult Szlavónia felé. Amikor azonban 6-án Ozora közelébe érkezett, a Sión átvezető hidat lerombolva találta, s a Sió túlsó partján ott láthatta maga előtt azt a 15 ezer főnyi felkelő hadat, amellyel Csapó Vilmos őrnagy, a tolnai nemzetőrég parancsnoka igyekezett elvágni útját. Másnapra pedig (az ezredessé kinevezett) Perczel Mór vezetésével utolérte az üldözésére kelt magyar hadtest is, amelynek a magvát a Hunyadi- meg a Zrínyi-szabadcsapat, valamint a Tiszán inneni megyék Görgei Artúr őrnagy parancsnoksága alatt álló önkéntes nemzetőrsége és a Kossuth toborozta Duna–Tisza közi népfelkelők egy csoportja alkotta. S minthogy így a gyűrű bezárult körülötte, Rothnak nem maradt más választása, mint hogy még ugyanezen a napon maga is letegye a fegyvert.

A Dunántúl elvesztése

A feldunai hadtest élén ekkor már új parancsnok állott; Móga ugyanis a schwechati vereség után lemondott, s Kossuth az imígyen kínálkozó alkalmat arra használta, hogy a hadtest vezényletét (a tábornokká előléptetett) Görgeire bízza. Tette pedig ezt Kossuth azért, mert – miközben a császári hadsereg Magyarországon működő tábornokai közül egyre többekből kényszerült kiábrándulni – Görgei iránt nagy bizalmat keltett benne – mint másokban is – az ő sikeres ozorai szereplése meg az, a magyar forradalom történetében egyedülálló cselekedete, hogy szeptember végén, mikor fogságába esett a Jellačić számára futárszolgálatot teljesítő Zichy Ödön gróf, Fejér megye volt főispáni helytartója, az ellenforradalomnak ezt a buzgó hívét főúri rangjára való tekintet nélkül tüstént hadbíróság elé utalta, s a hadbíróság ítélete alapján azután könyörtelenül fel is köttette.

Csakhogy Görgei – bár maga is a magyar nemesség hatalmi helyzetének megszilárdítására és az országnak a rátört ellenségtől való megtisztítására törekedett – a valóságban korántsem volt olyan nagy forradalmár, amilyennek ősz eleji tevékenykedése mutatta, s kiváltképpen hiányzott belőle a forradalom védelmében végsőkig folytatandó harc szándéka. Ö ugyanis úgy látta, hogy a magyar forradalom az előtte álló küzdelemben teljes értékű győzelmet erőinek korlátozott volta miatt semmiképpen sem arathat, s ebből következőleg a cél, amelyet a forradalom táborának maga elé kell tűznie, kizárólag a Habsburgokkal való megegyezéses békekötés lehet. Vagyis Görgei a békepartiakhoz hasonlóan képtelen volt megérteni, hogy ha egyszer kenyértörésre kerül sor forradalom és ellenforradalom között, akkor a mérkőzés nem zárulhat a szemben álló felek kölcsönös engedményeken alapuló megegyezésével, csupán az egyik vagy a másik fel teljes vereségével fejeződhetik be; s álláspontja a békepártiakétól legfeljebb egy ponton tért el, amennyiben ő nem reménykedett abban, hogy az eddig hiányzó tárgyalókészség az udvari körökben idővel magától is felül fog kerekedni, hanem azon a véleményen volt, hogy ni Habsburgokat mintegy oda kell kényszeríteni a tárgyalóasztalhoz. Abban viszont, hogy – ha másként nem is – ilyen módon létre lehet hozni a megegyezéses békét, már ő is hitt, mert úgy gondolta, hogy – ha magasabb célok eléréséhez nem is – az uralkodóháznak tárgyalásokra kényszerítéséhez már elégségesek a magyar forradalom erői.

S minthogy Görgei ebbeli elgondolásait – ha nyíltan nem hirdette is őket – a honvédelmi bizottmány által képviselt politikának alárendelni nem volt hajlandó, azok a várakozások, amelyeket Kossuth az ő hadtestparancsnoki kinevezéséhez fűzött, végül is csak részben teljesültek, amennyiben a feldunai hadtest élén végrehajtott személycserével elhárult ugyan az a veszély, hogy a hadtest parancsnoksága adandó alkalommal az ellenforradalom érdekeinek megfelelően járjon el, a hadtest sorsát azonban alapjában véve továbbra sem a honvédelmi bizottmány, hanem Görgei törekvései határozták meg. Görgei legfőbb törekvése pedig a Windisch-Grätz betörését megelőző időszakban arra irányult, hogy seregét minél inkább megtisztítsa az olyan elemektől, akikről feltételezhető volt, hogy az önvédelmi háború következetes végigvitelének a hívei, s akikről azért azt is feltételezhette, hogy nehezítenék a dolgát, ha egyszer elérkezettnek látná a pillanatot a megegyezéses békekötés jelszavának nyílt meghirdetésére. Miközben tehát Kossuth egyre-másra küldte a táborba az erősítéseket, Görgei a még kiképzetlen újoncokat kiképzés ürügyén Komárom várába vezényelte, a csak időleges harctéri szolgálatra vállalkozott nemzetőröket meg – ha tehette – már szolgálati idejük kitelte előtt szélnek eresztette, de minél többeket igyekezett eltávolítani hadtestéből a forradalmi nézeteikről ismert tisztek közül is, s nem sajnálta a fáradtságot annak érdekében sem, hogy meggátolja az önkéntes szabadcsapatoknak a honvédzászlóaljak közé sorolását.

Windisch-Grätz támadásának megindulása után pedig Görgei legfőbb törekvésévé az lett, hogy minél inkább megóvja seregének – mint a vágyálmaiban élő majdani béketárgyalások kikényszerítéséhez szerinte nélkülözhetetlen eszköznek – az épségét, s ezért a sereget minél inkább kivonja az ellenség csapásai alól. Mihelyt megindult tehát a támadás, Görgei hadtestével azonnal hátrálni kezdett, s még az ellenség előrenyomulásának lassítására sem tett kísérletet. Holott Kossuth ismételten – és teljes joggal – követelte, hogy Görgei passzív védelembe vonulás helyett aktív védekezést fejtsen ki. Mert a magyar seregnek az ellenség erőfölénye miatt egyelőre mindenképpen hátrálnia kellett. Ha azonban Görgei a visszavonulás során újra meg újra felveszi a harcot a több vonalon támadó ellenség egyes hadoszlopaival, akkor megteremtheti a feltételeket ahhoz, hogy az erőviszonyok idővel a forradalom javára módosuljanak – így többek között ahhoz, hogy a honvédelmi bizottmánynak, amely az októberben megkezdett nagyszabású szervező munkának még távolról sem jutott a végére, elegendő tere és ideje maradjon a forradalom fegyveres erőinek kellő mérvű további növelésére és a főhadszíntéren felsorakozott csapatoknak a mellékhadszínterekről elvonható csapatokkal való megerősítésére –, s ezzel megteremtheti a feltételeket ahhoz, hogy a honvédsereg idővel stratégiai ellentámadásba menjen át. Ha viszont Görgei a visszavonulás során semmiféle akadályt nem gördít az ellenség útjába, akkor felidézi azt a veszélyt, hogy a sereg mögöttes területe igen gyorsan jóvátehetetlenül szűk méretűvé fog zsugorodni s ennek következtében a honvédelmi bizottmány kezéből egyszer s mindenkorra ki fog csúszni a későbbi stratégiai ellentámadás megindításához szükséges erőösszpontosítás kivitelezésének a lehetősége.

És hogy a forradalomnak csakugyan szembe kell néznie ezzel a veszéllyel, az már a decemberi napokban bebizonyosodott. Kossuth ugyanis Windisch-Grätz támadásának megindulása után elrendelte, hogy Perczel, aki előzőleg a Muraköz védelmére kapott utasítást, most a maga 6 ezer emberével vonuljon északra és csatlakozzék Görgeihez, s egyidejűleg azt is elrendelte, hogy a délvidéki sereg harcosainak egy 5 ezres létszámú csoportja szintén siessen Görgei táborába. Ezeknek a segédcsapatoknak a megérkezése pedig talán már arra is lehetőséget teremtett volna, hogy Görgei még a Dunántúlon feltartóztassa Windisch-Grätzet, s azután a dunántúli harcokat akár a támadók előnyomulásának folytatására nézve amúgy is kedvezőtlen téli időszak végéig elhúzza. Görgei azonban továbbra is annyira kapkodva vonult vissza, hogy a Délvidékről felrendelt csapatok a Dunántúl kiürítése előtt egyszerűen képtelenek voltak csatlakozni hozzá. S Perczelnek még a Duna jobb partján sikerült ugyan érintkezésbe lépnie a feldunai hadtesttel, de néki is csupán december 31-én, immár közvetlenül Buda alatt. Így pedig az ellenségnek közben módja nyílott arra, hogy az előző napon az ő kicsiny, s akkor még elszigetelt hadtestére súlyos vereséget mérjen Mórnál.

Gerillaharcok a téli hónapokban

Hiszen sokakat már eleve is elbátortalanított Görgei menekülésszerű visszavonulása. Akiknek pedig ez sem szegte kedvüket, számosan azok közül is kénytelenek voltak tétlenül maradni, mert nem akadt, aki harci osztagokba szervezze őket. A megyei hatóságok élén álló nemesurak zöme ugyanis változatlanul húzódozott fegyvert adni olyan parasztok kezébe, akiknek egyelőre a földesurakkal is volt elszámolnivalójuk. A honvédelmi bizottmány pedig a központból a kelleténél jóval kevesebb népfelkelési biztost vezényelt a megyékbe, mert túlságosan sok ilyen munkára alkalmas emberrel nem is rendelkezett, akiket meg mégis kiküldhetett volna, azoknak az életét nem akarta könnyelműen kockára tenni. Így azután tucatjával kerülköztek olyan megyék, amelyekben a fegyveres ellenállás kibontakoztatására még kísérletet sem tett senki, sőt Pesten sem akadt egyetlen ember sem, aki hozzálátott volna a fegyveres ellenállás megszervezéséhez. Holott ha valahol, hát Pesten parázslott igazán a megszállók iránti gyűlölet, s ez némelykor nyílt utcai tüntetések formájában is kifejezésre jutott.

Mindazonáltal a rátermett szervezők számának elégtelensége is, Görgei meghátrálása is legfeljebb arra ad magyarázatot, miért nem érte el a téli hónapok gerillaháborúja a Kossuth kívánta méreteket, arra azonban már nem, miért nem érte el még az őszi népfelkelő-harcok méreteit sem.

Görgei felvidéki hadmenete

A teljes cikk.

A Tisza-völgy védelme

Windisch-Grätz számára tehát január második felében is adva volt az a lehetőség, hogy megsemmisítő csapást mérjen Perczelre s ezt követően még Görgei és Klapka egyesülése előtt háborítatlanul bevonuljon Debrecenbe. Ha pedig Debrecen is elesik, akkor a magyar forradalom tovább már semmiképpen sem tarthatta volna magát.

Csakhogy – Teleki Sándor grófnak, az ekkor Erdélyben harcoló honvédcsapatok intendánsának bölcs megállapítása szerint – „aki zseninek születik, abból nem lesz osztrák tábornagy”.[1] Windisch-Grätz viszont osztrák tábornagy volt. Ö tehát most – ahelyett, hogy csapatait Perczel ellen összpontosította volna – Jellačić hadtestét minden ok nélkül Kecskemét felé különítette ki, seregének egy másik részét pedig Schlik megerősítésére küldte, s Perczel üldözésére csupán egy kis létszámú dandárt rendelt Ottinger Ferenc tábornok vezetésével. Ezzel pedig nemcsak hogy eljátszott egy nagy lehetőséget, hanem éppenséggel Perczelnek játszott a kezére. Mert Perczelnek ilyen körülmények között módja nyílott arra, hogy január második felében egyszerre ellentámadásba menjen át s, Ottingert kiverve legfőbb támaszpontjáról, Szolnokról, egészen Irsáig nyomuljon előre.

Így azután január végén a császáriak, akik ekkor” alkalmasint már Debrecen elfoglalását is javában ünnepelhették volna, ehelyett soraik újjárendezésével kényszerültek foglalatoskodni. Perczel viszont, akiben erős hajlam élt sikereinek túlértékelésére, eközben egyenesen azt kezdhette latolgatni, ne tegyen-e kísérletet most már magának Pest városának a visszaszerzésére is. Erre azonban tényleges lehetőség az adott pillanatban persze még nem kínálkozott. De ezzel szerencsére Vetterék is tisztában voltak, s ezért a hadügyminisztérium a Perczel-hadtestet öt nappal a támadó hadműveletek megkezdése után már vissza is rendelte a Tisza bal partjára, egy részét pedig egyenesen Polgárra vezényelte, hogy ott ismét átkelve e jobb partra, Borsod és Heves határszélen egyesüljön a honvédsereg egyéb, ugyancsak ide irányított hadtesteivel. Ami mellesleg a debreceni kormánykörök távolabbi katonapolitikai elgondolásainak is tökéletesen megfelelt.

A forradalom vezérkara ugyanis a főváros feladása után sem mondott le arról, hogy a honvédsereg a főhadszíntéren előbb-utóbb ellentámadásba ne menjen át, de azon a véleményen volt, hogy a seregnek Windisch-Grätzcel szemben előzőleg számottevő erőfölényt kell biztosítania a maga számára s ennek érdekében a főhadszíntéren Perczel hadtestével először egyesíteni kell Klapkáét és Görgeiét, sőt a délvidéki csapatok zömét most szintén a főhadszíntérre kell vezényelni, még ha ennek az lesz is a következménye, hogy a Délvidék nagy része átmenetileg ellenséges megszállás alá kerül. Ezeket az elképzeléseket pedig osztotta a magyar forradalom iránti segítőkészségből éppen ekkortájt Magyarországra érkezett Henryk Dembinski gróf, az 1830–31-i lengyel felkelősereg egykori főparancsnoka is, akit a honvédelmi bizottmány január végén a honvédsereg altábornagyává és a főhadszíntéren bevetésre szánt magyar csapatok összességének a parancsnokává nevezett ki s a tervezett stratégiai ellentámadás előkészítésével és irányításával bízott meg. A most már Dembinski helyeslésével is találkozó erőösszpontosítás viszont megfontoltságot és időt igényelt – s nem csupán a máshonnan a főhadszíntérre vezényelt csapatok által leküzdendő távolságok nagysága miatt. Hiszen például Görgeit január utolsó napjaiban még rózsahegyi tárgyalásai foglalták el. A nehézségeket pedig egyidejűleg Perczel is szaporította, amennyiben – képtelen lévén belenyugodni hadtestének kétfelé tagolásába – most egyszerűen lemondott hadtestparancsnoki tisztségéről. És a Délvidéken sem csak a kiürítendő területek lakosságának lehető biztonságba helyezése okozott fejtörést és időveszteséget, hanem többek között az is, hogy a bácskai sereg december közepén kinevezett új parancsnoka, Esterházy Sándor gróf tábornok, aki a szerb felkelők ellen hajlandó volt harcolni, Windisch-Grätz reguláris csapatai ellen viszont nem, először kereken megtagadta, hogy a főhadszíntérre vonuljon, majd, tapasztalván, hogy a debreceni kormánykörök mégis ragaszkodnak feljöveteléhez, fogta magát és az ellenség táborába szökött.

A nehézségek legtöbbjét azonban végül is sikerült leküzdeni. Így Esterházy Sándor szökése után ez ő egyik alparancsnoka, Vécsey Károly gróf tábornok öntevékenyen átvette a már-már felbomlásnak induló bácskai sereg vezényletét, s helyreállítva a fegyelmet, csapatai élén február közepén már be is vonult a Szolnokkal átellenben létesített táborba. Majd (a tél elején tábornokká és a temesközi sereg parancsnokává kinevezett) Damjanich vezetésével a hónap második felében a Temesközből elvont honvédcsapatok szintén megérkeztek ide. S mivel eközben Eger tájékára ért Görgei és Klapka hadteste is, február végén a főhadszíntéren a honvédseregnek már csaknem 50 ezer harcosa helyezkedett el. Ezzel pedig végre valóban megteremtődtek a stratégiai ellentámadás megindításának feltételei.

Dembiński kudarca Kápolnánál

Ehhez pedig egyfelől gondoskodnia kellett arról, hogy Görgei és Klapka hadtestéhez csatlakozzék most a volt Perczel-hadtest január végén Szolnokkal átellenben hátrahagyott zöme is, másfelől el kellett érnie, hogy Jellačić hadteste viszont továbbra is Szolnoktól délnyugatra elfoglalt állásaiban maradjon, azaz, hogy ez a hadtest már ne csatlakozzék a Windisch-Grätz személyes vezérlete alatt egyesülő császári főerőkhöz s persze azt a Debrecen elleni támadásra nyíló alkalmat se próbálja majd megragadni, amelyet az eddig közte és Debrecen között elhelyezkedett honvédcsapatok távozása fog teremteni.

Görgei főparancsnoksága

A teljes cikk.

A liberálisok zömének jobbrafordulása

Görgei és a békepárti politikusok között ekkor még nem volt közvetlen kapcsolat, de a hadsereg vezetésének Görgei kezébe kerülése magától értetődően szintén hozzájárult a békepárt debreceni hadállásainak megszilárdulásához – habár a döntő szerepet ebben továbbra is az a békepárttól eddig balra elhelyezkedő liberálisok körében megindult nagyfokú jobbratolódás játszotta, amelyet elsődlegesen a hadihelyzet márciusban végbement módosulásai idéztek elő.

A baloldal terve forradalmi diktatúra létesítésére

És nyíltan fellépni még a Madarász László képviselte politika ellen sem bátorkodtak; inkább Madarász személyét próbálták kikezdeni azzal a március közepén felröppentett hamis váddal, hogy ő a Görgei által annak idején kivégeztetett Zichy Ödön lefoglalt és a rendőrség őrizetére bízott ékszereinek egy részét elsikkasztotta. Bizonyosra vették ugyanis, hogy Madarászt pusztán ezzel is erkölcsi és politikai halottá tehetik majd, hiszen ő nyilván hallgatni lesz kénytelen arról, hogy a kérdéses ékszerekhez valójában a pénzügyi nehézségekkel küszködő s ezért némely diplomáciai küldetések költségeit fedezni másként nem képes honvédelmi bizottmány nyúlt hozzá erre őt kellőképpen felhatalmazó, vagyonelkobzást kimondó bírói ítélet nélkül is.

A békepártiak óvatossága azonban túlzottnak bizonyult, s erre maguk is ráébredhettek már március 17-én, mikor is a képviselőházi többség a legnagyobb lelkesedéssel fogadta Kazinczy Gábor Madarászt sikkasztással gyanúsító interpellációját, majd hasonló lelkesedéssel rendelte el a Madarász elleni vizsgálatot is. Ám okulást a radikálisok is jócskán merítettek a március 17-én történtekből. Így mindenekelőtt megértették, hogy a vizsgálat folyamatba tételével most Madarász László személyénél sokkalta nagyobb kérdés került terítékre: hogy a Madarász elleni támadás csupán a nyitány, s ezt szükségképpen nyomon fogja követni a Kossuth elleni támadás is, sőt a békepárt immár Kossuth megbuktatásával sem fogja beérni, hanem hadjáratát ez után is folytatni fogja mindaddig, amíg az ország egyszer s mindenkorra le nem tér az önvédelmi harc rendíthetetlen végigharcolásának az útjáról. És a radikálisok ezzel egyidejűleg azt is megértették, hogy ha megkísérelnek szembeszegülni e most megindított jobboldali rohammal, akkor a továbbiakban az országgyűlési többség már nem mellettük, hanem ellenük fog állást foglalni.

Ezekből a felismerésekből pedig a radikálisok azt a következtetést is mindjárt levonták, hogy most már nemcsak a békepárttal, de magával az országgyűléssel is fel kell venniök a harcot, éspedig – eddigi politikájukkal homlokegyenest ellentétesen – most már arra törekedve, hogy az országgyűlés, amely az előző hónapokban puszta létezésével is hozzájárult a liberális nemességnek a forradalom melletti felsorakoztatásához, amelynek a fennmaradása azonban a jövőben már csak a békepárti politika diadalra jutását segítené'elő, mielőbb szűnjék meg létezni, a parlamentáris kormányzati rendszer romjain pedig mielőbb épüljön fel a forradalmi diktatúra rendszere.

Nyilvánvaló volt azonban, hogy a forradalmi diktatúra bevezetéséhez szükséges erőnek a baloldal jelenleg még annyira sincs birtokában, mint korábban. De ezzel a radikálisok szintén számot vetettek, s ezért most hirtelen fordulattal a radikálisok zöme is magáévá tette annak a politikának a lényegét, amelyet március első felében még csak az egyedüli Táncsics képviselt. Mert Táncsics már Uj alkotmányjavaslatában megfogalmazta a forradalmi diktatúra jelszavát – abban a formában, hogy az új alkotmány elfogadása után „Kossuth Lajos főkormányzóul újra megválasztatik, kikiáltatik” s egyszersmind „teljes hatalom”-ban részesíttetik (mégpedig nem az országgyűlés, hanem „a nemzet által”), „hogy a szabadság kivívásában, hazánk megmentésében akadálytalanul munkálkodhassék”[2] –, s a javaslat lapjain ezzel szoros összefüggésben követelte azután egyrészt a céhrendszer teljes felszámolását, másrészt – amiről már tudunk – a még érvényben levő feudális kötelmek összességének kiküszöbölését és a fegyverfogásra vállalkozott zselléreknek a hazaárulók rovására történő földhöz juttatását. Ezekhez a követelésekhez azonban a többi radikális eddig – a liberálisokra való tekintettel – messzemenően óvakodott csatlakozni. Most viszont – elesvén az eddigi fenntartások – az Egyenlőségi Társulat március 25-én egyszerre megjelentetett egy felhívást, amely immár a baloldal egészének a céljaként hirdette meg a hazaárulók birtokainak a nincstelenek között történő felosztását. S ezzel a baloldal megtette az első komoly előrelépést annak érdekében, hogy végre jelentős paraszti tömegeket sorakoztasson fel a maga oldalán.

Mire azonban ez a felhívás nyomdába került, a honvédsereg sorain belül már javában folyt a Vetter elleni hangulatkeltés, s ez nyilvánvalóvá tette, hogy ha a forradalmi diktatúra nem jön létre haladéktalanul, akkor a hadsereg vezérlete csakhamar Görgei kezébe fog átmenni, ennek megtörténte után pedig a jobbratolódó országgyűlés helyzete egyszeriben megingathatatlanná lesz. A baloldalnak tehát egyszerűen nem maradt ideje a március 25-i felhívás várható termésének betakarítására. S az Egyenlőségi Társulat vezetői ezért a paraszti tömegek helyett végül kénytelenek lettek március 24-én jobb híján Kossuthhoz fordulni azzal az indítvánnyal, hogy Görgeit állíttassa haditörvényszék elé s a honvédsereg főparancsnokává Bemet nevezze ki, az országgyűlést pedig ő maga vegye rá üléseinek a háború végeztéig történő felfüggesztésére.

Kossuth azonban, bár rokonszenvezett ezekkel a javaslatokkal, s ezt nem is rejtette véka alá, azt sem rejtette véka alá, hogy kivihetetleneknek tartja őket. És Kossuth tartózkodása teljesen érthető is volt, hiszen arra, hogy az országgyűlést rábírja önmagának önkéntes elnapolására, még ő sem lehetett képes, éppúgy nem, amint Görgei félreállítására sem volt képes. A radikálisok tehát, akár előzőleg a paraszti tömegek mozgósításáról, úgy most végül Kossuth támogatásáról is lemondani kényszerültek. S ezek után Irányi másnap a képviselőház ülésén megpróbálhatta még magukat a honatyákat bírni rá arra, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházzák fel az országgyűlés elnapolásának a jogával, további öt nap múlva, pedig a baloldali sajtó immár az országgyűlés feloszlatásának a követelését is nyilvánosságra hozhatta, ezekkel a kezdeményezésekkel azonban a baloldal mindössze annyit ért el, hogy önmagát mint a parlamentarizmus ellenségét leplezte le a parlamentáris formákhoz ragaszkodó liberálisok előtt. Ahhoz a célhoz viszont, hogy az országgyűlés vagy éppen Görgei helyzetét megingassák, ezáltal a radikálisok egyetlen lépéssel sem jutottak közelebb. És így március utolsó napjaira fölöttébb kérdésessé lett, hogy az ország végül is képes lesz-e leszüretelni a főhadszíntéren elérhető közelségbe éppen ekkorra került győzelmek gyümölcseit.

A Hatvan és Isaszeg közötti harcok

S másnap azután a Schlik-hadtest Hatvan és Hort között meg is ütközött a VII. hadtesttel (amelynek a parancsnokságát Görgei fővezéri kinevezése után az ő egyik leghívebb embere, Gáspár András ezredes vette át). Azt a célját azonban, hogy valós képet nyerjen a szemben álló honvédcsapatok erejéről, Schliknek mégsem sikerült elérnie. Az ütközet első szakaszában ugyanis a VII. hadtest megingott az ellenség rohamai alatt. De mikor a helyszínre érkeztek azok az erősítések, amelyeket Gáspár megsegítésére Józef Wysocki ezredesnek, a novemberben alakult magyarországi lengyel légió parancsnokának a vezetésével Damjanich rendelt ki Jászárokszálláson tanyázó hadtestéből, a honvédek ellentámadásba mentek át, s előbb Hatvan falai közé vetették vissza a császáriakat, majd (a januárban újonnan létesített országos főhadparancsnokság élén álló, de ekkor alkalmilag éppen a táborban tartózkodó) Kiss Ernő altábornagy vezetésével onnan is kiverték őket. Miért is Schlik ezen a napon csak megerősödhetett abban a hitében, hogy a gyöngyöspesti országút mentén a honvédsereg főerői törnek előre.

Ebben a hiedelemben pedig maradéktalanul osztozott Windisch-Grätz is. Ő tehát most úgy határozott, hogy 5-én Hatvannál újabb csapást fog mérni a magyar főerőkre, de ezúttal már nemcsak Schlik, hanem az addigra ide érő Jellačić hadtestét is harcba vetve. Amivel azután valósággal vesztébe rohant volna, hiszen ha így, összpontosított erőkkel csakugyan megindul Hatvan felé, akkor két hadtestet a magyar sereg akár már 5-én vagy 6-án is körülzárhatta és felmorzsolhatta volna. A tervezett második hatvani ütközet azonban végül mégis elmaradt, mert 4-én este Windisch-Grätz megkapta Jellačićnak az általa aznap megvívott tápióbicskei ütközetről szóló jelentését, a jelentésben foglaltak pedig egyszeriben megérttették vele, hogy a magyar sereg zöme mégsem Hatvannál, hanem a Tápió vonalán helyezkedik el, s nyilvánvalóan az ő jobbszárnyának az átkarolására készül.

Amikor ugyanis a balszárnyon előrenyomuló magyar seregzöm előhadául szolgáló I. hadtest 4-én reggel a még Egerben kidolgozott menettervnek megfelelően Tápióbicske alá érkezett, kiderült, hogy a Gödöllőnek tartó Jellačić Tápióbicskét már maga mögött hagyta, hadtestének utóvédje azonban még a falu házai között vesztegel. S jóllehet a magyar seregzömnek elemi érdekei fűződtek ahhoz, hogy a bekerítő hadmozdulat lebonyolítása közben szinte láthatatlanná tegye magát az ellenség előtt, Klapka – akinek ezt mindenkinél inkább kellett volna tudnia, hiszen a bekerítő hadmozdulat tervének értelmi szerzője éppen ő volt s nem utolsósorban ennek a tervnek köszönhette, hogy most már tábornoki rangban vezényelte hadtestét – ahelyett, hogy tüstént megálljt parancsolt volna csapatainak, rohamra indította őket. A császáriak pedig visszaverték ugyan a rohamot, Klapka baklövését azonban ekkor Görgei is tetézte azzal, hogy Klapka támogatására immár a III. hadtestet is harcba vetette. Mert Damjanich honvédeinek végül sikerült is megfordítaniuk az ütközet kimenetelét, csakhogy ezzel – mint láttuk a – honvédsereg hadműveleti tervét is sikerült leleplezniök a császáriak előtt.

S ezek után Windisch-Grätz persze már semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy önként belesétáljon a támadó honvédcsapatok egérfogójába vagy hogy akár csak Gödöllőnél is tétlenül várja be körülkeríttetését. Schliket tehát arra utasította, hogy Gödöllőtől keletre vonuljon védelembe, Jellačićot pedig arra, hogy hátrálását ne folytassa egészen Gödöllőig, hanem állapodjék meg Isaszegnél s ott, harcba bocsátkozva, vágja útját a mögötte elsiklani igyekvő magyar seregzömnek. És így Damjanich és Klapka csapatai 6-án Isaszeg alatt már bele is ütköztek Jellačić hadtestébe.

Veszve azonban még ekkor sem volt minden. Mert Klapka hadteste ez alkalommal is megfutamodott ugyan, Damjaniché azonban kitartott, majd az öntevékeny Aulich jóvoltából az ő tartalékul szolgáló hadteste is rohamra indult a császáriak ellen, úgy hogy Jellačić helyzete hamarosan rendkívül szorongatottá lett. S ezt látván, Windisch-Grätz most elkövetett egy súlyos műhibát: a Gödöllő és Aszód között Gáspárral mindeddig mozdulatlanul szemező Schlik hadtestének a felét Jellačić megsegítésére szintén Isaszeg alá vezényelte. Ez pedig egyszeriben lehetővé tette, hogy Gáspár, Schlik hadtestének továbbra is Gödöllő határában álló maradékát elsöpörve, benyomuljon Gödöllőre s azután – bebizonyítandó, hogy méltó a hatvani ütközet után elnyert tábornoki címre – a helyett a bekerítő mozdulat helyett, amelyet az eredeti haditerv szerint a másik három hadtestnek kellett volna lebonyolítania Gödöllőnél másnap, maga kerüljön az ellenség hátába Isaszegtől északra még ezen a napon.

Ez a páratlan lehetőség azonban végül is kihasználatlanul maradt. Gáspárnak ugyanis az Egerben kidolgozott menetterv szerint ezen a napon csupán Aszódig kellett előrenyomulnia, s – régi vágású, a felsőbb rendelkezésekhez tehát mindig szolgaian igazodó katonatiszt lévén – eszébe sem jutott, hogy a menettervet szabad, sőt kívánatos volna túlteljesítenie. Görgei pedig, aki a hadműveletek végső célját továbbra is csak a megegyezéses békekötésnek helyi jelentőségű győzelmek révén történő kikényszerítésében látta, s aki ezért teljes szívvel nem is törekedhetett az ellenforradalom fegyveres erőinek megsemmisítésére, szintén nem gondolt arra, hogy Gáspárt, ha önállóan nem képes cselekedni, most maga utasítsa a menettervben csupán másnapra előírt Gödöllő elleni támadás azonnali megkezdésére.

Komárom felmentése és Pest visszafoglalása

Hogy tehát a Komárom felé vivő út szabaddá váljék, Görgei a III. és az I. hadtestnek április 10-én parancsot adott Vác megtisztítására. Damjanich és Klapka pedig ekkor az előbbi javaslatára megállapodott abban, hogy Vác ellen arcban csak a III. hadtest fog felvonulni, az I. hadtest egyik dandára ellenben keleti irányú kitérővel már ezt megelőzően az ellenség hátába fog kerülni, s az ilyen módon mindenfelől körülzárt ellenséget azután a harapófogót képező honvédcsapatok egyidejű támadással teljesen fel fogják morzsolni. És ez bizonyára meg is történt volna, ha Klapka kirendelt dandára el nem véti az utat. Mivel azonban elvétette s Götz előtt ezáltal megnyílt a zavartalan elvonulás lehetősége is, Damjanich végül mégiscsak arra kényszerült, hogy katonáit már az átkaroló mozdulat lebonyolítása előtt rohamra indítsa. Így pedig az ellenség csakugyan nem úszta meg súlyos vereség nélkül: mi több a Vác falai között kifejlődött véres utcai harcok során maga Götz is halálos sebet kapott –, a császáriak legtöbbje azonban elmenekülhetett Párkány felé, s ezért az ellenség megsemmisítésének a terve ez alkalommal is füstbe ment.

Mindazonáltal az a körülmény, hogy a váci ütközetben magyar részről végül is mindössze egy hadtest vett részt, nemcsak kárral, hanem haszonnal is járt: hozzájárult annak a látszatnak a fenntartásához, amelyet a rendkívül nagy mozgékonysággal tevékenykedő Aulichnak egyelőre valóban sikerült kialakítania, hogy tudniillik a magyar sereg zöme Pest határában helyezkedik el. Windisch-Grätz pedig emiatt elegendőnek hitte, ha a Garam és a Nyitra közti terület védelmét pillanatnyilag egyetlen hadtestre, Ludwig Wohlgemuth altábornagy újonnan szervezett 12 ezer főnyi (IV. számú) hadtestére meg a Vácról elmenekült csapatokra bízza.

Ámbár Görgeinek persze így is számolnia kellett azzal, hogy csapatai csupán harcban erőszakolhatják majd ki a Garamon történő átkelést s még harcban is csak akkor, ha egyszerre több ponton tesznek kísérletet a folyó áthidalására. Arra viszont, hogy ilyesmivel a – különben is megáradt – Garam torkolatvidékén próbálkozzék, 6 megfelelő hadihídkészletek híján már eleve sem gondolhatott. Seregét ezért Vácról nagy kerülővel Léva felé vezette, s azután itt, a Garam középső folyásának a vidékén fogott hadihidak építtetésébe. Így pedig az I. és a III. hadtest csupán 18-án reggel kelhetett át a folyón, a VII. meg éppenséggel csak 19-én délután, s mire ez utóbbi is felkerekedhetett, addigra amazoknak már meg is kellett ütközniük az ellenséggel. S a hasonlóképpen kellő erőösszpontosítás nélkül felálló Wohlgemuth Nagysallónál végül a VII. hadtest távolmaradása ellenére is súlyos vereséget szenvedett, a megsemmisítő vereséget azonban ilyen körülmények között ő is elkerülhette, s bár most egészen a Nyitra mellékéig kényszerült visszavonulni, a visszavonulást teljes rendben bonyolíthatta le.

Igaz viszont, hogy Wohlgemuth elvonulásával Görgei előtt mégiscsak megnyílt végre a Komárom felé vezető út s a felmentő sereg 22-én már Komáromba is érkezett. Görgeinek tehát még mindig maradt lehetősége arra, hogy gyorsan átkelve a Duna jobb partjára, idejében elvágja a főváros területén rekedt ellenséges főerők legfontosabb visszavonulási útját. Ő azonban ahelyett, hogy csapatait a kellő számban rendelkezésére álló hajókon mindjárt átszállíttatta volna a jobb partra, megint csak hadihidat építtetett, s emiatt sereg csupán 25-érő 26-ára virradó éjszakán kezdhette meg az átkelést. Ez a késedelem pedig elegendő volt ahhoz, hogy az ellenség megmenekülhessen.

Mert 19-ére végül a császáriaknak is felnyílott a szemük. Ezen a napon ugyanis Jellačić és Schlik támadást intézett Aulich ellen, s Aulichnak a nagy erőkülönbség miatt kényszerűen végrehajtott gyors visszavonulásából az ellenség egyszerre kiolvashatta, hogy Pest alatt a honvédseregnek a valóságban csak kis létszámú csapatai állanak. A nagysallai ütközet pedig ugyanezen a napon azt is kétségtelenné tette, hogy a honvédsereg főerői ténylegesen Komáromtól északkeletre helyezkednek el. Welden báró tehát, aki az isaszegi ütközet hírére elcsapott Windisch-Grätztől egy héttel korábban (immár táborszernagyi rangban) átvette a Magyarországon harcoló császári csapatok vezérletét, nyomban átlátta, hogy ha seregének zöme továbbra is Pesten marad, akkor ott könnyen egérfogóba kerülhet, s ezért most késedelem nélkül elrendelte a visszavonulást. És a II. meg a III. hadtest 23-án már útnak is indult nyugat felé, hogy egyesülve a Komárom alatt tanyázó ostromsereggel, Győrön át egészen Pozsony vidékéig hátráljon, majd másnap Jellačić is elvonult a Duna jobb partján Eszék felé, hogy legalább Szlavóniát biztosítsa a honvédcsapatokkal szemben, amelyek idő közben a Bácska legnagyobb részét is újból hatalmukba kerítették. S minthogy így a főváros területén ellenséges katonaság csupán a most Heinrich Hentzi tábornok parancsnoksága alá helyezett budai várban maradt, Pest 24-ére ismét szabaddá lett, az ellenséges főerőknek viszont megint csak sikerült kibújniok az egérfogóból.

Mire ugyanis Görgei seregének zöme 26-án hajnalban átkelt a Duna jobb partjára, Welden nyugat felé visszavonuló csapatai már egyesültek a Komárom alatt állókkal, sőt egy részük immár Győr felé közeledett. S Görgeinek éppenséggel még ekkor is volt lehetősége arra, hogy megsemmisítő csapást mérjen az ellenséges főerőkre, hiszen Welden seregét Jellačić különválása számottevően meggyengítette, a magyar sereget viszont a komáromi várőrséggel történt egyesülés jócskán megerősítette. Görgei azonban nemcsak arra nem gondolt, hogy most a komáromi várőrség egészét is felhasználja, de még arra sem, hogy a Dunán már átkelt I. és III. hadtest után a VII-et is átdobja a jobb partra, sőt arra sem, hogy fogytán levő lőszerkészletét haladéktalanul kiegészítse a komáromi vár bőséges tartalékaiból. Így pedig a jobb partra átkelt csapatok 26-án Komárommal átellenben megütközhettek ugyan az ellenséggel, de az ütközetet nagyjából egyenlő erőkkel voltak kénytelenek megvívni, s a kora délutáni órákban azután lőszerkészletük elapadása miatt döntés nélkül félbe is kellett hogy hagyják. S igaz, az ellenség nem aknázta ki ezt a rá nézve kedvező fordulatot, hanem beérte azzal, hogy napnyugtáig kitartson az ütközet kezdetén elfoglalt állásaiban, az éj leszálltával pedig elvonult nyugat felé. Csakhogy Welden a maga célját, az elvonulás zavartalanságának a biztosítását így is elérte.

Isaszeg után ekként ment hát veszendőbe Komárom alatt immár másodízben is az ellenséges főerők megsemmisítésének a lehetősége. Ámbár az is bizonyos, hogy az ellenséges fősereg, ha a teljes szétveretést elkerülte is, az áprilisi hadműveletekből végül rendkívül megtépázottan került ki, s Pozsony környékéig most már éppen ezért meg sem is állapodott többé. A magyar főseregnek tehát, noha stratégiai célját ezúttal sem sikerült elérnie, az ellenség kezéből ezúttal is jókora területet, a Dunántúlnak csaknem az egész északi felét sikerült kiragadnia.

A támadó hadmozdulatok felfüggesztése

Görgei azonban a támadó mozdulatokat az április 26-i komáromi ütközet megvívása után ennek ellenére sem folytatta tovább – csupán a VII. hadtest egy részét tolta előre Győrig –, s csapatainak zömével (mintegy 30 ezer emberrel) Buda alá vonult, hogy a stratégiai jelentőséggel egyáltalán nem bíró budai várból kifüstölje az ott hátrahagyott (egyébként alig 4 ezer főnyi) ellenséges katonaságot. Ő ugyanis abban a hitben élt, hogy a Habsburgokat már a császári hadsereg áprilisi vereségei is kellőképpen meggyőzhették a kölcsönös engedményeken alapuló békekötés elkerülhetetlenségéről, s ezért az udvar rövidesen úgyis tárgyalásokat fog kezdeményezni. Ezt a hitet pedig az sem ingatta meg benne, hogy – bár Buda ostroma több mint két hétig elhúzódott s a seregnek a várat csupán a május 21-ére virradó éjszakán sikerült hatalmába kerítenie –, az udvar tárgyalási hajlandóságának még ekkor sem mutatkozott semmiféle jele. Görgei tehát az ostrom lezárulta után is egy álló hétig Budán vesztegelt még, s amikor végre mégis felkerekedett, akkor sem a főhadszíntérre, hanem Debrecenbe utazott.

Amire jogcímet éppenséggel szolgáltatott néki az, hogy át kellett vennie a hadügyminisztérium vezetését. Kossuth ugyanis, aki a véle való nyílt leszámolást – tudjuk – kivihetetlennek tartotta, de más módon maga is szívesen kiragadta volna a fősereg vezérletét az ő kezéből, a trónfosztást követően az új kormány hadügyminiszteri székét néki ajánlotta fel – azzal a hátsó gondolattal, hogy ha ő vállalja a miniszterséget, akkor azután a fővezérletet Damjanichra fogja ruházni. És így a habozás nélkül igent mondó Görgeinek most a hadügyminiszteri állást is sikerült megkaparintania – anélkül azonban, hogy emiatt csakugyan meg kellett volna válnia a fővezérlettől. Damjanich ugyanis Komáromban egy véletlen baleset során a lehető legrosszabbkor lábát törte, s ennek következtében harctéri szolgálatra alkalmatlanná lett, más hivatott főparancsnok-jelölttel pedig Kossuth pillanatnyilag nem rendelkezett…

De pusztán azért, hogy átvegye a hadügyminisztérium vezetését, Görgeinek a valóságban még nem kellett volna olyannyira sietnie a Debrecenbe utazással. A szorosan vett hadügyminiszteri teendők ellátását ugyanis ezután is nyugodtan rábízhatta volna a minisztérium élén őt akkor már hetek óta helyettesítő Klapkára, hiszen Klapka eddig is teljes megelégedésére működött Debrecenben. (Így például május 20-án már el is fogadtatta a kormánnyal a forradalom fegyveres erőinek új hadműveleti tervét, amely az ország mindenirányú védelmének a címén azt írta elő, hogy a honvédsereg egyes hadtesteit most egymástól nagyjából egyenlő távolságra és összefüggő körvonalban az országhatárok mentén kell felsorakoztatni. Ami azután kétszeresen is a császáriak malmára hajtotta a vizet: egyrészt, mert a jövőre nézve immár eleve lehetetlenné tette, hogy a honvédsereg bárhol is összpontosított csapást mérjen rájuk, másrészt, mert ugyanakkor lehetővé tette, hogy ők viszont a honvédsereg most rendkívül megnyúló s ezért mindenütt rendkívül elvékonyodó arcvonalát összpontosított erőkkel ott és akkor törjék majd át, ahol és amikor csak akarják.)

Ténylegesen azonban Görgei nem is új hivatalának mielőbbi átvétele végett utazott ekkor Debrecenbe, hanem éppen azért, mert az udvari körök még május végén sem adtak magukról életjelt. Ennek magyarázatát keresve ugyanis apránkint oda lyukadt ki, hogy a Habsburgok persze nem is léphetnek ki hallgatásukból addig, amíg az országgyűlés vissza nem vonja a trónfosztó határozatot és félre nem állítja Kossuthot, s ezért őrá most az a feladat hárul, hogy gondoskodjék a béketárgyalások ebbeli – immár egyedül hiányzó – feltételeinek a megteremtéséről, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy mostantól fogva már a békepárti politikusokkal szorosan együttműködve járjon el. S ennek megfelelően debreceni kirándulásának első napján, május 31-én már össze is ült a békepárt vezetőivel.

Mikor azonban bevezetőül azt javasolta, hogy tárgyalófelei mindenekelőtt magával az országgyűléssel érvényteleníttessék a trónfosztást, amazok legnagyobb meglepetésére azt felelték, hogy ez kivihetetlen – egyszerűen azért, mert az országgyűlés éppen aznap kimondotta székhelyének a felszabadított Pestre való visszatételét, s emiatt egy hónapra felfüggesztette üléseit. Amikor pedig erre ő vagylagos módozatként felvetette saját katonai hatalomátvételének a gondolatát, szavait vendéglátói teljesen egyöntetű elutasítással fogadták. Mert a katonai hatalomátvételt a békepártiak önmagában véve „hazafi érdemnek és nem bűnnek” tartották volna maguk is,[3] abban azonban, hogy egy ilyen kísérlet csakugyan sikerre vihető volna a még mindig elsősorban Kossuth nevétől hangos Magyarországon, már kételkedtek (alighanem joggal is).

És Görgei a békepártiak húzódozását eleinte csupán indokolatlan kishitűségből eredeztette, rövidesen azonban ő is rádöbbenhetett terveinek értelmetlenségére, sőt – alig négynapos debreceni időzés után – a táborba való haladéktalan visszatérésre is kénytelen lett elszánni magát. A Debrecenbe épp ekkortájt özönleni kezdő hírek ugyanis egyszerre kétségtelenné tették immár az ő szemében is, hogy a békülékenység szellemét a Habsburgokban ténylegesen az áprilisi hadieseményeknek sem sikerült elültetniök, s hogy ezért Magyarország most a valóságban éppen nem az általa remélt béketárgyalásoknak, hanem az ellenforradalom újabb s minden korábbinál fenyegetőbb rohamának a küszöbén áll.

A Vág-vidéki harcok június derekán

Csakhogy Görgei – bár június legelején végre maga is megértette, hogy a seregnek megint a cselekvés mezejére kell lépnie – a kitűzendő célt továbbra is csak a Habsburgok megegyezéses béke kötésére való kényszerítésében látta, s e cél elérésére még mindig látott lehetőléget is, az esetben tudniillik, ha a császári csapatokra képes lesz még az orosz segélyhad megérkezése előtt újabb vereségeket mérni. Ő tehát, aki eddig késlekedett a támadó mozdulatok folytatásával, június második hetében, amikor feladata már egyedül a stratégiai védelembe vonulás lehetett s amikor a nyugati határszélen Haynaunak immár 83 ezer embere nézett vele farkasszemet, egyszerre újabb támadást indított a császári főerők ellen. Ezzel pedig a honvédsereg jóvátehetetlenül elesett az azonnali erőösszpontosítás lehetőségétől – s ráadásul anélkül, hogy Görgeinek akár csak helyi jelentőségű győzelmeket is sikerült volna kivívnia.

Holott ilyen győzelmek kivívására még mindig volt lehetőség – Haynau erőfölénye ellenére is. Haynau ugyanis a maga főerőit meglehetősen széttagoltan, túlságosan széles, Soprontól egészen Lipótvárig húzódó arcvonalon sorakoztatta fel. Görgei azonban, bár terve az volt, hogy az ellenség arcvonalát egyetlen – a Vág torkolatvidékén rá mérendő – nagy erejű csapással át fogja törni, ennek a hadmozdulatnak a lebonyolítására csupán az I., a II. és a III. hadtestet összpontosította, s indokolatlanul nagy erőket hagyott hátra Győr környékének és a Csallóköz keleti felének a biztosítására. Így pedig a támadásra kijelölt három hadtestnek még az áttörés kiszemelt pontján sem sikerült erőfölénybe kerülnie. És a nehézségeket az is növelte, hogy a támadás megindításakor Görgei nem is a helyszínen, hanem Pesten tartózkodott, úgy hogy a harcba vetett csapatok mindennemű központi irányítást nélkülözni kényszerültek. Holott ekkor már a fősereg valamennyi hadtestének élén új, elégséges hadvezetési tapasztalatokkal nem rendelkező parancsnok állott. (Damjanichot ugyanis – mint tudjuk – baleset érte, Klapka Debrecenből való visszatérte után a komáromi várőrség – a VIII. hadtest – parancsnokságát vette át, a hadban megőszült Aulich betegség miatt volt kénytelen visszavonulni a harctéri szolgálattól, Gáspár pedig a trónfosztásra válaszul tüntetően szabadságoltatta magát; s helyettük az I. hadtest (élére Nagy Sándor József tábornok, a II-éra Asbóth Lajos ezredes, a III-éra Knezić Károly tábornok, a VII-ére pedig Poeltenberg Ernő tábornok került.) S ezek után mi sem volt természetesebb, mint hogy a június 16-án Zsigárdnál megvívott ütközet végül is a honvédcsapatok vereségével végződött.

Görgei azonban ebből sem okult. Ellenkezőleg: mivel a vereséget nem volt nehéz az ő távolmaradásából eredeztetni, távolmaradására pedig hadügyminiszteri teendői adtak okot s így a zsigárdi kudarc kiváló érvet szolgáltathatott azoknak, akik helytelenítették, hogy ő a hadügyminiszteri tárca átvétele után is megtartotta a honvédsereg főerőinek parancsnokságát, a vereség hírére nyomban a táborba sietett s elhatározta, hogy a sereg élén való nélkülözhetetlenségének bizonyságául 20-án vissza fogja adni a kölcsönt Haynaunak. Ám a 20-án és 21-én lezajlott peredi ütközet megint csak a honvédcsapatok vereségével zárult. Az ellenség ugyanis a zsigárdi ütközet tapasztalatainak birtokában ez alkalommal már teljesen felkészülten várta a támadást, a sereg sorain belüli összevisszaságot pedig Görgei sem tudta kiküszöbölni, sőt még fokozta is azzal, hogy az ütközet első napjának végeztével, amikor már nyilvánvaló volt az újólagos kudarc, egyik percről a másikra elmozdította hadtestparancsnoki állásából Asbóthot is, Knezićet is, hogy jó előre olyan látszatot keltsen, mintha az elkövetkező vereségért őket terhelné a felelősség.

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

A teljes cikk.

Arad felé

A teljes cikk.

Temesvár

A teljes cikk.

Világos

Görgei tehát 11-én reggel, a temesvári katasztrófa hírének vétele után mindjárt munkához látott, bár – hogy az áruló színezetébe ne keveredjék – egyelőre nem fegyveres, csupán szóbeli rohamot intézett Kossuth ellen, azt követelve tőle, hogy a kormánnyal egyetemben mondjon le s a hatalmat ruházza rá önként. Követelését pedig azzal indokolta, hogy a hatalom ráruházása végre lehetőséget teremtene az oroszokkal folytatandó érdemleges tárgyalások megkezdésére, hiszen nyilvánvaló, hogy amazok a magyar vezetők közül egyedül véle hajlandóak alkudozni, – s ezt annak ellenére is hangsúlyozta, hogy a Poeltenberg vezette hadikövetség eljárásának eredményeiről ekkor még mit sem tudhatott.

És Kossuth ez esetben is gyöngének bizonyult Görgei ellenében: először feljogosította őt a tárgyalások megindítására, majd – miután Görgei kijelentette, hogy ennyivel nem éri be, az Aradon tartózkodó miniszterek pedig erre fejvesztettségükben szintén ostromolni kezdték – végül abba is belement, hogy a maga és a kormány nevében csakugyan lemondjon és a főhatalmat teljes egészében a tábornokra ruházza. Amit az sem magyaráz, hogy Görgei, mikor a (puszta fegyverletételhez szükségtelen) politikai hatalmat is magának követelte, ezzel olyan látszatot keltett, mintha az oroszoktól valaminő politikai engedményeket is szándéka volna kicsikarni. Hiszen Kossuthnak tudnia kellett, hogy az oroszoktól ténylegesen semmiféle politikai engedmény nem várható, s ilyenek tételére (vagy a Habsburgoktól való kieszközlésére) őket kellő erő híján Görgei sem kényszerítheti többé, még ha netalán tervezne is effélét.

Amint Görgei persze nem is gondolt ilyesmire – mi több: még arra sem, hogy a fegyverletételt legalább a honvédsereg harcosainak biztosítandó személyes büntetlenség feltételéhez kösse, hanem – számításait merőben az orosz nagylelkűségre alapozva – a hatalom átvétele után mindennemű érdemleges feltétel nélküli fegyverletételt ajánlott fel Rigyigernek, s mindössze azt kötötte ki, hogy a fegyverletétel egyedül „ő felsége az orosz császár hadai előtt menjen végbe”.[4] 13-án pedig Világosnál már le is tette a fegyvert. Amivel azután nemcsak a harcok különbeni elhúzódásától komolyan tartó orosz hadvezetőség háláját vívta ki, hanem valóban képes volt felébreszteni a nagylelkűség szellemét magában a – könyörületességéről egyébként éppen nem nevezetes – cárban is, úgy hogy Miklós az ő számára utóbb ki is járta Ferenc Józsefnél a személyes büntetlenséget, s az orosz kézre került magyar foglyok közül csupán a többieket szolgáltatta ki a császáriak bosszújának.

A magyarországi megtorlás

Amíg Itáliában a fegyverletétel fejében Bécs büntetlen távozást biztosított a forradalmár hazafiaknak, Magyarországon Görgei „feltétel nélküli” fegyverletétele a korlátlan megtorlásnak nyitott utat.

Szabad György

Magyar politikai hangulatviszonyok 1849 után

Megkezdődtek a fojtott viták, a suttogó beszédek, Görgei átkozása, a nagy bosszúesküvések, a fogadkozások, hogy mi lesz, ha valaki „még egyszer azt üzeni”, de nem hiányzott az önmarcangoló vádemelés sem.

Az önkényuralom kiszolgálói

A hatalmon levők elvtelen kiszolgálásának Kecskeméthy Aurél volt az eszményi megtestesítője. A helytartótanácsi kishivatalnok becsvágyó és tollát jól forgató fia 1849 nyarán Görgei Artúr megbízásából, a tábornok politikai céljainak támogatására akart lapot indítani, de a hadiesemények alakulása folytán erre nem kerülhetett sor.

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

Közvetlenül menekülése után a tragikus végkifejletért a cári intervenció mellett mindenekelőtt a polgári kormányzattal hosszú időn át ujjat húzó, majd nyíltan szembeforduló Görgeit tette felelőssé, aki a parancsnoksága alatt álló főseregre támaszkodva a hatalom átadását – 1849. augusztus 11-i levelének tanúsága szerint is – azzal is kényszerítette ki, hogy a Kossuth vezette kormányzat lemondását „a kívánt s közös hazánk jövőjét biztosító czél elérése”[5] követeli meg.

A szépirodalom

A forradalmi kormányzat oldalán a végnapig kitartó Vörösmarty Mihály rekedt, a sorssal perbeszálló, Görgeire átkot szóró, egy kis reményért „velejét-vérét” kínáló hangja (Átok, Emlékkönyvbe, 1849) bizonyult képesnek a teljes azonosulásra a roppant élménnyel (Előszó, 1850).

A kiegyezési törekvések megerősödése

Kazinczy Gábor, aki Petőfi barátságától a „békepártiságon” át már 1860-ban odajutott, hogy 1848-at, „ízetlen, éretlen plágiumnak” nevezte, az országgyűlésen az abszolutizmus elítélését a nemzetiségiek kívánságainak mindenki másnál türelmetlenebb hangú visszautasításával társította, 1861 őszén Görgeit „a megváltás munkájának” a „végzet ura” által választott „eszközeként” köszöntötte. 1862-ben azt fejtegette, hogy „miért ne volna gyakran a reactiónak igaza a forradalom lázbeteg követelményei ellenében”, 1863-ban pedig – igaz, a jelek szerint egy úrbéri perben való megegyezést elősegítendő – kijelentette: „a haza veszve van, ha a lelki hatalom vezetése az aristocratia kezéből kisiklik”.[6]

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés

társadalom történeti tudatában levő hamis képzeteket, reális történetszemléletre, tehát reális politikai felfogásra nevelje a tömegeket. Ezzel függött össze Szende széles körű tevékenysége főleg a koalíciós kormány történeti hamisításainak, kuruckodó nacionalizmusának leleplezésére. Ő és társai esetenként túllőttek a célon: amikor például a hamis Kossuth-kultusszal szemben Görgey mellé álltak, vagy amikor a Habsburg-barát beállítottságú fiatal Szekfű Gyulát támogatták, aki „A száműzött Rákóczi” című könyve miatt a soviniszta sajtó pergőtüzébe került.

Hajdu Tibor

Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására

Julier e végzetes hónap végzetes alakja lett, 1919 Görgeyje, az utóbbi formátuma és ambíciói nélkül.

Lábjegyzetek

  1. Teleki Sándor, Hogyan nem lettem én excellenciás úr? Teleki Sándor emlékezései. Szerkesztette Görög Lívia. Budapest, 1958. 27.
  2. Táncsics, Uj alkotmány-javaslat. 8.
  3. Kovács Lajos, A békepárt a magyar forradalomban. Budapest, 1883. 90.
  4. Görgei Rigyigerhez, Arad, 1849. augusztus 11. Közli: Horváth Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben. III. Pest, 1872. 488.
  5. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: OL) R 90. (Kossuth-gyűjtemény) I. 516.
  6. Kazinczy Gábor, 1860. november 23-i levele Toldy Ferenchez, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára. MIL. – Kazinczy Gábor 1861. novemberi levele Görgey Artúrhoz, 1862. július 22-i levele Balássy Ferenchez és 1863. szeptember 29-i levele gróf Erdődy Istvánhoz. Egyetemi Könyvtár Kézirattára H. 89.

Művei

Irodalom

Görgei nézeteinek és tevékenységének megismeréséhez elsőrendű, de csak rendkívül szigorú kritikával használható forrás saját műve: Görgeí Arthur, Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években. I–II. (Budapest, 1911), továbbá öccsének (számos dokumentumszöveget is közlő) védirata: Görgey István, 1848 és 1849-ből. I–III. (Budapest, 1885–1888). Görgei pályafutásának egészét (meglehetősen egyoldalúan) áttekinti Pethő Sándor, Görgey Artur (Hely és év nélkül (Budapest, 1930)) és Kosáry Domokos, Görgey (Budapest, 1939); az ő 1848 végi működését pedig részletesen tárgyalja Steier Lajos, Görgey és Kossuth (Hely és év nélkül (Budapest, 1924)). A Görgei szerepével kapcsolatos vitákba (eltérő szempontú) bepillantást nyújt Kosáry Domokos, A Görgey-kérdés és története (Budapest, 1936), illetve Varga János, A Görgey-kérdéshez (Valóság, 1960). A Görgei és Kossuth között 1848 utolsó heteiben kialakult nézetellentéteket gazdagon dokumentálja a Kossuth Lajos Összes Munkái XIII.

Görgei 1849 első hónapjaiban kifejtett tevékenységét bemutatja Steier Lajos, Az 1849-iki trónfosztás előzményei és következményei (Hely és év nélkül (Budapest, 1935), s találóan elemzi Sólyom László mindmáig kiadatlan tanulmánya, A szabadságharc katonai vezetésének kérdéséhez (amelynek egy nyomdai levonata e fejezet írójának birtokában van). Hogy „Görgei a béküléstől már ekkor nem volt idegen”, azt kiemeli még a rovására éppen nem elfogult Szilágyi is, A magyar forradalom története.

Előadásunk ezért Borusét csak az események rajzában követi, Dembiński terveinek és elképzeléseinek felvázolásában pedig azokra a meglehetősen egybehangzó elemzésekre támaszkodik, amelyekkel egyfelől Görgei, másfelől Vetter szolgál már idézett emlékirataiban.

A március eleji tiszafüredi fejleményeket tüzetesen tárgyalja Borus, Dembinski, a Görgei mögött felsorakozó tisztek táborát azonban a valóságosnál kisebbnek tüntetve fel.

A cibakházi expedícióról egybehangzó beszámolóval szolgálnak Klapka és Görgei már idézett visszaemlékezései. Görgei Vetter elleni hangulatkeltésére példa lehet az ő március 21-én és 22-én Kossuthhoz intézett kétrendbeli levele; közli őket Görgey István II.

Hogy Görgei a támadó mozdulatokkal a komáromi ütközet után elsősorban politikai megfontolásokból hagyott fel, azt maga is elismeri: Görgey Arthur II. Hogy ugyanő főerőivel nem – mint sokan hirdetik – Kossuth kívánságára, hanem a maga elhatározásából vonult Buda alá, az kiviláglik május 6-án Kossuthhoz intézett leveléből, Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár, kormányzó-elnökségi levéltár 1849:6742. Buda ostromáról részletesen (s részletes forrásutalásokkal) ír SpiraVörös.

Ezekkel a tervekkel egyébként legkésőbb 1849 májusának végén már a békepártiak is tisztában voltak s Görgeit is siettek figyelmeztetni rájuk, mint ezt megírja Hunfalvy és Görgey Arthur II. A május 20-i haditervet lásd az aznapi minisztertanács jegyzőkönyvének kivonatában, Kossuth Lajos Összes Munkái XV. Hogy Klapka ezt a tervet Görgei elképzelései szerint iparkodott kidolgozni, az kitűnik az ő másnap Görgeihez intézett leveléből; közli Görgey István II.; azt pedig, hogy Görgei csakugyan elégedett volt a tervvel, bizonyítja, emennek május 29-én Kossuthhoz intézett levele, Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár, kormányzó-elnökségi levéltár 1849:7610. Görgei debreceni utazásáról és a békepárti vezetőkkel folytatott ottani megbeszéléséről részletesen beszámol maga Görgey Arthur II. Hogy Kossuth népszerűsége mindvégig csorbítatlan maradt, azt még Szemere is kénytelen volt elismerni 1849. július 25-én Görgeihez intézett levelében; közli: Steier Lajos, Haynau és Paskievics. I–II. (Hely és év nélkül (Budapest, 1926)). Amint – Kiss Ernőnek tett közlése szerint – maga Görgei is bizonyosra vette, hogy ha harcba szállna a trónfosztás utólagos hatálytalanításáért és Kossuth megbuktatásáért, akkor ez parasztfelkelést robbantana ki. Erről a Kiss Ernő 1849. szeptember 10-i aradi vallomását megörökítő jegyzőkönyv; lásd: Az aradi vértanúk. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Katona Tamás. I–II. (Sajtó alatt).

A június 29-i minisztertanácsi határozatról Görgeit tájékoztató aznapi Kossuth-levelet, a Görgeivel elmozdíttatását közlő július 1-i Kossuth-levelet és a Görgeit a fősereg élére visszahelyező július 5-i minisztertanács jegyzőkönyvét lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XV., Görgei Kossuthhoz szóló említett június 30-i levelét pedig: Steier, Haynau és Paskievics I.

Szunyogh és Görgei találkozójáról beszámolnak az utóbbi és Beniczky visszaemlékezései. Poeltenberg Görgeihez intézett augusztus 10-i jelentését a Beniczky-visszaemlékezések kiegészítő részeként közli Steier. Görgeinek az orosz katonai vezetőkkel kialakított kapcsolatairól részletesen ír Pach. Hogy a fegyverletételnek nem kellett szükségképpen teljességgel feltétel nélkülinek lennie, azt kimutatja Andics Erzsébet, 1849 augusztus. Ismeretlen adalékok az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc végnapjairól (In: Andics, 1848–1849).