Göttingen

A Múltunk wikiből
(Göttinga szócikkből átirányítva)

régebben magyarul Göttinga

város Németországban, Alsó-Szászországban
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.

Kosáry Domokos

Külföldi tanulmányok

De nagy volt Jena, a konzervatívabb Wittenberg, a frissen alakult Göttingen és egy sor más német egyetem jelentősége is.

Természettudományok

Az 1750-es években a fizika szakirodalma Nagyszombatban vált gazdagabbá, ahol Kéri Borgia Ferenc, Ádány András és más jezsuita tanárok könyvei képviselték a kompromisszumot Descartes és Newton között. Ugyanakkor a külföldön tanuló fiatalok, piaristák Rómában, protestánsok Göttingában már Franklin felfedezéséről, a légköri elektromosságról is értekeztek.

H. Balázs Éva

Kaunitz kancellár

Így Kaunitz 1731 elején jól felkészülten kezdhette meg a néhány szemeszternyi lipcsei tanulást. Jogot nem nagynevű, de nagy hatású mestereknél, filológiát, antik művészettörténetet és nyelvismeretet ChristnélHeynének, a nagy göttingai professzornak, a klasszika-filológia megalapítójának tanáránál – hallgatott.

A középnemesség

Az ifjú evangélikus és református nemesek körében az új elvek elfogadása legalább olyan mértékben írható a hallei, lipcsei, jenai egyetem javára, mint később Göttingáéra. A protestáns fiatalok itt ismerkednek meg olyan történeti, jogi felfogással, új tudományokkal, így a statisztikával, a gazdaságtannal, melyeket a közéletben is, de magánemberként is, ha csak birtokuk agrár- és ipari lehetőségeire összpontosítják figyelmüket, magas szinten hasznosíthatnak. Mária Terézia uralkodása idején utazik a már emlegetett jeles tehetség, Podmaniczky József a göttingai egyetemre, hogy azután tanulmányait európai körúttal zárja le.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[1] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

Kosáry Domokos

Más hazai népek és a felvilágosodás

A szerb ortodox egyházi szervezet nem volt a horvát rendi önkormányzathoz mérhető, de kiváltságaival mégis fontos „nemzeti” összetartó keretnek minősült. Az új fejlődés bázisát, minden külső hatás mellett, a hazai szerb társadalmi fejlődés hozta létre. Így a kereskedő és kézműves polgárság erősödése, főleg a bácskai városokban, azután a császári sereg szerb tisztjeinek szerepe, akik közül többen nemességet kaptak, valamint az értelmiség gyarapodása, olyanokból, akik az ortodox egyházból igyekeztek világi pályák felé utat találni, vagy olyan diákokból, akik esetleg Szegeden, vagy a pozsonyi evangélikus líceumban végezték a középiskolát, sőt olykor Halle, Lipcse vagy éppen Göttinga egyetemére is eljutottak.

Középiskolák

Ha a négy tanár közül a konzervatív Sinai Miklóst nézzük, aki nagy filológiai felkészültsége ellenére merev egyházi dogmatizmust képviselt, a Biblia történeti elbeszélésanyagát a tudományos kutatással egyenértékűnek tekintette, és Schlözer göttingai lapja szerint „az úgynevezett egyetemes történet”[2] előadásában tizennyolc év alatt csak a középkorig jutott, akkor hajlamosak leszünk ezt az ellentétet úgy értelmezni, mintha itt egyértelműen a reakciós egyházi ortodoxia és a haladó nemesi felvilágosodás került volna szembe egymással.

Felsőoktatás

A jogi kar reformjához ugyancsak a bécsi egyetem adta a mintát, s egyben a követendő elveket is Martini és a jozefinista egyházjogász Riegger munkáiban. Az egyházjogi tanszéket először Riegger magyar tanítványa, Lakits György Zsigmond, majd pedig az ugyancsak jozefinista Markovits Mátyás töltötte be, megújuló konfliktusok közt a régi felfogás híveivel. A politikai-kameralista tudományoknak a bölcsészetről átkerült tanszéke mellett új elem volt az európai államok statisztikája, valamint az egyetemes történelem, amelyet Sonnenfels tanítványa, a horvát Barits Adalbert göttingai módszerekkel oktatott.

Az a sokágú és hagyományos kapcsolat, amely Magyarországot, mint láttuk, külföldre igyekvő diákjain át a határokon túli egyetemekhez fűzte, időszakunkban is fennmaradt. Belső súlyelosztása azonban némileg újra módosult. Viszonylag megnőtt, korszerűsítése után, a bécsi egyetem magyarországi hallgatóinak száma. Főleg az orvosi, de részben a jogi és a katolikus teológiai karon is. Az utóbbin annyival is inkább, mivel a jozefin kormányzat egyházpolitikai okokból nem engedte többé az ifjú egyháziakat Rómába küldeni. Ugyanakkor viszont most már nem próbálkozott a protestánsok külföldi tanulmányainak megtiltásával. A szokott, bürokratikus engedélyezési eljárás persze megmaradt.

A protestáns egyetemjáráson belül a súlypont kezdett még inkább a német egyetemekre és ezek közül is Göttingára áttolódni, míg Hollandia és Svájc jelentősége csökkenőben volt. Göttingának az előző időszakban; 1734–1765 között, mindössze 42, viszont 1767–1808 között már 285 magyarországi hallgatója volt. Az ugrás elég szembetűnő. De pusztán számbelileg még mindig nem igazán döntő, hiszen Jenának ekkor is jóval több, 1760–1799 közt 629 ilyen diákja volt. Azt, hogy Göttinga jelentősége időszakunkban Jenával vagy akár az előzőleg élen haladó Halléval szemben megnőtt, nem annyira a hallgatói létszám, mint inkább az a minőségi különbség magyarázza meg, amely lehetővé tette, hogy a felvilágosodás fő német közvetítő központjaként magyarországi vonatkozásban különleges szerepet vigyen. A 18. század második felében a német egyetemek közül, Bécset is közéjük értve, Göttinga volt a legkorszerűbb és viszonylag a leghaladóbb. Jól fizetett, neves szakemberekkel, új típusú, kötetlenebb oktatási formákkal, kitűnő könyvtárral rendelkezett. Itt volt az új klasszika-filológia egyik műhelye, s egyben a német újhumanizmusé, amely az antik példákkal is a német nemzeti irodalmi törekvéseket támogatta. Az új típusú, világi tárgyak másik, még fontosabb csoportját Göttingában a jog- és államtudomány, a közgazdaságtan, a kortörténet és a statisztika képviselte. Ezek iránt érdeklődött a hallgatók többsége, hiszen itt kaphatta a legjobb hivatalnoki képzést az egész német felsőoktatásban. August Ludwig Schlözer Oroszország és Kelet-Európa történetével foglalkozott, valamint a leíró statisztikával bővült német államtudomány és az angol politikai aritmetika eredményeit felhasználva mutatta be a különböző államok adott helyzetét, problémáit. Staats-Anzeigen című politikai folyóirata révén nagy hatása volt Magyarország külföldi megítélésére is. A felvilágosodás szemszögéből élesen bírálta a régi típusú, feudális rendiséget, és támogatta az új törekvéseket. A magyarországi diákok között a protestáns értelmiségiek mellett feltűntek itt jobb módú nemes és új-főnemes ifjak is, akik azután kisebb számuk ellenére jobban szóhoz juthattak a hazai társadalomban és politikában.

A sajtó kibontakozása

A Magyar Hírmondó első évfolyamának 320 előfizetője közül 171 volt birtokos nemes és 93 értelmiségi foglalkozású. Első szerkesztője, Rát Mátyás, egy győri polgársalád fia, aki Göttingában Schlözer tanítványa volt, a referáló műfaj korlátain túlmutatva már a folyóiratok hiányát is igyekezett „kipótolni”, egyrészt mezőgazdasági, kereskedelmi problémák felvetésével, másrészt a bontakozó magyar nyelvű szépirodalom és tudományos irodalom bemutatásával.

Társadalomtudományok

Részint a jozefin évtized új légköre, részint Pray szakmai érdeklődése segítette elő, hogy a vezetése alatt álló Egyetemi Könyvtár körül, az ország szívében, olyan szakmai kör kezdett kialakulni, amelyben volt jezsuiták mellett már protestáns is helyet találhatott. Idetartozott Wagner Károly, a Szepesség oklevéltárának kiadója, Schönwisner István, a Dunántúl római kori régészetének kutatója, valamint a Bél-iskola hagyományain nevelődött és Göttingában is megfordult Cornides Dániel. S itt kezdte működését Kovachich Márton György is, aki viszont, miután ezt az intézményt magyar jozefinista álláspontja miatt 1784-ben el kellett hagynia, mint kamarai levéltáros próbált egy új típusú szakmai bázist és korszerűbb munkatársi gárdát létrehozni. Vele állt közeli kapcsolatban a haladó szellemű piarista tanár, Koppi Károly, valamint Hajnóczy József, aki, mint tudjuk, igen komolyan foglalkozott jogtörténeti kutatásokkal és adatgyűjtéssel is, és aki, egyebek között, utolsó, sajnos elveszett jegyzeteiben elsőnek kezdte megírni Magyarországon a jobbágyság történetét. Kovachich mindenekelőtt a nagy, de szétszórt és alig hozzáférhető forrásanyagot igyekezett feltárni. De már határozottan új elvi alapon. Kovachich a felvilágosodás híveként meglehetősen kedvezőtlenül nyilatkozott Pray és Katona irányzatáról, bár hozzátette, hogy elértek bizonyos eredményeket, sőt ahhoz képest, hogy klastromba zárt, joghoz, politikához nem értő, közügyekben járatlan szerzőkről van szó, viszonylag szinte többet nyújtottak, mint tőlük várható. De mégsem nyújtottak eleget, és már Kollár is messze túlhaladta őket. Kovachich persze, ha meg is állapítja, hogy a felvilágosult abszolutizmus történetírása fejlettebb szemléleti szintet ért el a késő barokknál, ő maga már ezen is túllépve, a felvilágosodásnak más, újabb változatait akarta a szakmán belül képviselni. A közjogi-államjogi szempont központba helyezésével olyan laikus magyar történetszemléletet körvonalazott, amelynek alapján az adott helyzetben a felvilágosult rendiség hívei és az antifeudális volt magyar jozefinisták együtt indulhattak a jobbnak vélt jövő felé. Ennek jegyében készítette el időszakunk végén Skerlecz Miklós és más felvilágosult rendi támogatásával első jelentős forráskiadványát (Vestigia comitorium. 1790). Ez, alapos kommentárok kíséretében, egy sor olyan országgyűlési decretumot közölt, amely a Corpus Jurisból kimaradt, és már Kollárral szembefordulva emelte ki az országgyűlések történeti fontosságát.

A honismereti, földrajzi irodalom egyik központja Pozsony maradt. Windisch német folyóirata és ismeretterjesztő munkái mellett főleg azt a földrajzi-gazdasági lexikont kell megemlítenünk, amelyet Korabinsky János Mátyás tett közzé Magyarországról (Geographisch-historisches und Produkten Lexikon von Ungarn. 1786). Erdély államismertetését Benkő József, a polihisztor református lelkész írta meg két, máig forrásértékű kötetben (Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus. 1778). Fejlődött a helyismereti, főleg az orvosi helytörténeti irodalom is.

Az irodalom- és tudománytörténet időszakunkban is felmutatott egy összefoglaló írói lexikont, amelyet a piarista Horányi Elek állított össze, már több mint ezer hazai szerző adataival, latinul, ismét főként a külföld tájékoztatására, erősen köznemesi felfogásban (Memoria Hungarorum. 1775–1777). Weszprémi István, a neves debreceni orvos, a hazai orvosok és természettudósok nagy életrajzgyűjteményét tette közzé Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia. 1774–1787). Magyarország első részletesebb, folyamatos elbeszélésű, összefoglaló irodalomtörténetét Wallaszky Pál, jolsvai szlovák evangélikus lelkész írta meg, felvilágosult abszolutista szellemben és érezhető szlovák öntudattal. A szépirodalom és a tudomány nála is együttes fogalom tárgya még. A historia litteraria hagyományos műfaja azonban mégis kezdett már szakmák és nemzetek szerint külön ágakra bomlani.

A felvilágosodás hazai nyelvészetét két fő vonás jellemezte. Az egyik az volt, hogy éppen az irodalomhoz kötöttsége miatt nagymértékben a praktikum szolgálatában állt. Az irodalmi nyelv gazdagítását, szabályozását, a nyelvi norma kialakítását igyekezett elősegíteni, a standardizálás most kezdődő folyamatát, amelyről az előzőekben már beszéltünk. Ez mindenekelőtt a nyelvtan- és szótárírás fellendülését hozta magával. A másik, tudománytörténeti szempontból fontosabb fő vonás a tulajdonképpeni összehasonlító és általában a történeti nyelvtudomány helyesebb mederbe terelődése, felemelkedése volt.

Az összehasonlító nyelvészet terén a 18. század derekáig annyiban történt változás, hogy a magyar nyelvet már nem elsősorban a héber rokonának, hanem általában az úgynevezett „napkeleti nyelvek” egyikének tekintették. E gyüjtőfogalomba azután tudományosan teljesen megalapozatlanul besoroltak a töröktől a mongolon és sémin át az írániig olyan nyelveket, amelyek származásilag nem álltak összefüggésben egymással. Ez a téves elképzelés nagymértékben összeötvöződött a hun származásra büszke, késő barokk nemesi tudattal. Külföldön itt-ott már korábban is felbukkant a magyar-finnugor nyelvrokonság gondolata, de általában nem megfelelően bizonyított formában. Az igazán úttörő kezdeményezés Sajnovics János nevéhez fűződött, aki Bécsben Hell Miksa oldalán dolgozott, és őt csillagászati megfigyelő útjára 1769-ben a Lappföldre, Vardöbe is elkísérte. Itt jutott arra a megfigyelésre; hogy a lapp nyelv a magyarral rokon. Nagy feltűnést keltő munkája, amely először Bécsben látott napvilágot (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. 1770), döntő fordulatot hozott a hazai összehasonlító nyelvészet történetében. Annak ellenére, hogy mai szemmel nézve még mindig nem „bizonyította” be teljesen, hanem a maga eszközeivel csak nagymértékben valószínűsítette a magyar nyelv finnugor voltát, a finnugor nyelvészet hazai alapjait ő teremtette meg. A magyar nemesség körében visszhangja általában nem volt kedvező. A szerénynek tűnő finnugor rokonság túl nagy ellentétben állt a dicsőnek képzelt hun–szittya hagyománnyal és az egész nemesi történeti tudattal, amely nem volt hajlandó a „halzsíros” atyafiságot elfogadni. Így azután a szittya–hun ábrándokhoz a szerzők egy része tovább is konokul ragaszkodott.

Révai Miklós nyelvtudományi pályafutása, a magyar történeti nyelvészet, a nyelv diakronikus vizsgálati módszerének megállapítása, túlmutat időszakunkon. De kezdetei, a régi nyelvemlékek feltárásával, időszakunkra, a jozefin évtized elejére nyúltak vissza.

A jogi gondolkozás korábban is igen erőteljesen érvényesült olyan kérdéskörökben, amelyek a nemesi kiváltságok és rendi előjogok védelmével vagy a pereskedéssel függtek össze. A fő változás időszakunkban e téren abban állt, hogy a jogi gondolkozás részint módosult, részint pedig kiszélesedett. Magyarországon is kezdett egy olyan laicizáltabb szemlélet érvényesülni, amely a vallás helyett éppen a jogot s az államot helyezte előtérbe, sőt ezekben kereste a társadalom és politika végső magyarázó elvét is. Európa fejlettebb részein, ahol e folyamat már korábban megindult, az új szemlélet a természetjogra, közelebbről annak olyan értelmezésére épült, amely az emelkedő burzsoáziának megfelelt. A keleti periférián, így Magyarországon, a természetjog, mit maga az egész felvilágosodás, módosulva, annak változataihoz igazodva jelentkezett. Fel lehet használni a felvilágosult abszolutizmus érdekében és hasonló szninte, ugyancsak átszűrt, átalakított formában, a felvilágosult rendiség érdekében is, hiszem még az sem polgári jogok kivívására irányult. A természetjog szűretlenül, eredeti tartalmával végül a magyar jozefinistáknál ért el Magyarországra, akik a francia államelmélet felvilágosult tanait már nem Wolff tolmácsolásában, hanem eredeti értelmükben tudták hasznosítani.

A különböző tendenciák főként a magyar közjog kérdésében csaptak össze. Ennek történeti értelmezésén úgy vitáztak, hogy közben mindegyik fél a jelen s jövő aktuális kérdéseire gondolt. A felvilágosult abszolutizmus hívei a nemesi hagyomány sokban lengyel típusú és 16-17. századi, rendi elképzelésével szemben a központi hatalom jelentőségét emelték ki visszamenőleg is. Eszerint az államalapításkor nem voltak országgyűlések és rendi előjogok. Magyarország tehát eredetileg inkább örökletes, abszolút monarchiára, mint a későbbi rendi államra hasonlított. A nemesurak a gyenge királyok idején a közjó veszedelmére kaparintották kezükbe a hatalmat, amellyel azután rendetlen országgyűléseken visszaéltek. Alapos kritikával kell tehát nézni az Aranybulla sokat emlegetett záradékát az ellenállási jogról, Werbőczy Tripartitumát és általában a rendi kiváltságokat, amelyek a jelenben is a felvilágosult fejedelem reformjainak útjában állnak. Ezt a felfogást a felvilágosult abszolutizmus elméleti szakemberei magasabb színvonalon fejtették ki, mint amit a késő barokk rendiség képviselt, de náluk sem nehéz kimutatnunk, hogy olykor önkényesen, tendenciózusan értelmezték a múltat. Ennek megfelelőjét a másik oldalon, velük szemben és velük már egy színvonalon, ugyancsak tendenciózus, de ellenkező előjelű tételekkel, azok képviselték, akik viszont a természetjogot a rendi közjogi álláspont korszerűsítésére használták fel, és a felvilágosult rendiség alkotmányjogi programját körvonalazták. Ezek az országgyűlést olyan ősi magyar intézménynek tartották, amely a királyságot is megelőzte. A krónikákban szereplő vérszerződést, az Aranybullát és a különböző uralkodói hitleveleket a társadalmi szerződés jellegével ruházták fel, amelyet persze az uralkodóval a nemesség kötött. A rendi közjogot olyan koherens, ősi alkotmánynak tüntették fel, amely a fejedelmi önkény ellensúlyaként Montesquieu előírásai szerint működött, és amelyet az angol polgári alkotmánnyal is próbáltak párhuzamba állítani, figyelmen kívül hagyva persze a két társadalmi-politikai rendszer eltéréseit és a késő feudalizmus kelet-európai sajátságait. Nyilvánvaló volt, hogy a these royale és a these nobiliaire e magyarországi kivitelben jelentkező ellentmondását csak a feudalizmuson s annak korszerűsített változatain is túllépve lehetett feloldani.

A rendi közjog és Werbőczy bírálatát a felvilágosult abszolutizmus oldaláról Kollár Ádám kezdte el már idézett jogi-történeti munkáiban. 1764–1765 konfliktusában, mint láttuk, a hagyományos nemesi és egyházi rendiség elméletileg ugyan versenyképtelennek, hatalmi pozíciói tényleges megvédelmezésében azonban annál szívósabbnak bizonyult. A szólamot ezután Benczur József evangélikus tanár, majd a jogi kar néhány új oktatója vette át. A kormányzat hivatalos szerkezetét próbálta kihasználni a kalandor Grossing Ferenc Rudolf, akinek neve alatt egy feltűnést keltő, terjedelmes politikai pamflet látott napvilágot (Jus publicum Hungariae. 1786). Ez provokatív hangjával nagy felzúdulást váltott ki a nemesség körében, ami megkönnyítette, hogy a felvilágosult rendi válaszok mellé jogos felháborodás színeit magukra öltve sorakozzanak fel olyan rég elavult, tarthatatlan és retrográd nézetek is, amelyeket a nemesi nemzeti mozgalom hullámai dobtak újra felszínre. S azt is, hogy olyan későbbi szerzők, akik Werbőczy, a rendiség és az állítólagos ősi alkotmány bármily jogos bírálatát szerették volna nemzetellenes merényletnek minősíteni, Grossing kalandorságával azonosítsák s ezzel kompromittálják a felvilágosult abszolutizmus képviselőit, akiket a reformokért küzdő Szalay László egykor még egy új korszak úttörőinek tekintett.

A visszhangban összevegyült az új, felvilágosult és az elavult, késő barokk rendi tiltakozás szólama. A magyar jozefinisták most már a felvilágosult rendi mozgalmat támogatták, bár antifeudalizmusuk túlmutatott annak elképzelésein. Kovachich Márton Györgynek a régi országgyűlésekről írt, már idézett munkája (Vestigia. 1790) egyben vítairat is volt a Grossing-féle közjog ellen, úgy, hogy anyagát felhasználhatták mind a felvilágosult rendiség hívei, mind pedig, fejlettebb fokon, az antifeudális, polgári felvilágosodás úttörői. Köztük Hajnóczy József, akinél a társadalmi haladás és nemzet végül egységbe forrt, és aki az egykorú hazai jog- és államtudománynak is kiemelkedő alakja volt.

A gazdasági és a leíró statisztikai elem egyes honismereti munkákban is elérte már azt a szintet, amely után a különválás következik. Valóban: a jozefin évtizedben egy olyan újféle gazdasági irodalom kezdett kibontakozni, amely főleg az ország parlagon heverő kincsei jobb kiaknázásának, a termények eladásának, exportjának s egyúttal a kereskedelem és közlekedés, főleg a vízi utak javításának kérdéseivel foglalkozott. Nagyszebeni, mosoni vagy éppen osztrák kereskedők mellett, akik általában az ország határain kívül tették közzé írásaikat, e kérdések néhány hazai, felvilágosult nemest is foglalkoztatni kezdtek, főleg olyanokat, akik pozíciójuknál, hivatali funkciójuknál fogva nap mint nap találkoztak velük. Almássy Pál fiumei kormányzó, majd utóbb kerületi királyi biztos, kéziratos jelentéseiben és jegyzeteiben már ekkoriban sokat foglalkozott az Adriai-tengerparton át megszervezendő terménykivitel kérdéseivel. Szapáry János Péter gróf pedig, aki utána, 1788-ban lett Fiume kormányzója, egy Nürnbergben közzétett kameralista szellemű munkában fejtegette, hogy Magyarország természetétől fogva gazdag, de kincsei „tétlenül” hevernek, jobb kihasználásukhoz utakra, hajózható csatornákra volna szükség, amihez a rendeknek kellene közalapot összeadniok. (Der unthäthige Reichtum Hungarns wie zu gebrauchen. 1784).

E kibontakozó gazdasági irodalom, amelynek legfontosabb termékei már utóbb, az 1790-es években láttak azután napvilágot, eleinte inkább konkrét kereskedelmi és mérnöki elképzelésekkel foglalkozott. Így részint az Adrián át külföldre irányítandó terményexport problémáival, részint pedig azokkal a Duna–Fekete-tengeri kereskedelmi vállalkozásokkal, amelyek éppen a jozefin időkben próbáltak, igen sok nehézség közt, új utakat találni. A következő lépésben azonban már egyre több olyan szerzővel is találkozunk, akik a problémák és a javasolt megoldások elemzését magasabb szinten, elvi rendszerben próbálták áttekinteni. Alapvetően ugyanis a gazdasági-társadalmi folyamatban végbemenő változások és a belőlük adódó problémák tükröződtek ebben: a kibontakozó nemesi árutermelés, ebből adódóan az értékesítés, az export, a külső, majd a belső piac, az ipar elmaradtsága, a vámrendszer, a rossz közlekedés és más akadályok kérdései. Mindezek vizsgálatával olyan felvilágosult nemesi közgazdászok kezdtek foglalkozni, akik a korszerű módszereket is felhasználták, így a Schlözer által kidolgozott leíró statisztikát. A Göttingában tanultakat e téren Magyarországon elsőnek Podmaniczky József báró alkalmazta, aki a jozefin évtizedben mint helytartótanácsos a hazai manufaktúrák iparstatisztikai összeírását irányította, az adatszerű felmérés elveit kidolgozta, majd az összegyűlt anyag segítségével utóbb megfogalmazta a fennálló vámrendszer bírálatát.

Benda Kálmán

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

A jozefinista értelmiség tekintélyes része külföldön végezte tanulmányait, főleg a protestánsok közül sokan jártak német, svájci vagy francia egyetemekre, ahol a magyarországinál fejlettebb társadalmi és politikai viszonyokat láttak, s a felvilágosodás és racionalizmus eszméivel tértek haza. Különösen jelentős a Göttingában, Schlözernél tanultak csoportja, akik megismerték az angol és francia felvilágosodás politikai és gazdasági törekvéseit.

Arató Endre

A történetírás és az irodalom a szász önkormányzatért

E munkákat a szász politikusok nem találták elegendőeknek a szász kiváltságok megalapozására, eredményeik szintetizálására a göttingai professzort, August Ludwig von Schlözert kérték fel. Privilégiumaik megvédését kívánták, s a modern nemzeti ideológia megteremtésére került sor.

A göttingai professzor a szász történetet a keleteurópai német telepítés egyik helyi jelenségének tekintette, és így összekapcsolta azt az általános német történettel. Kifejtette, hogy a németek, éppúgy mint más népek, nem büszkélkedhetnek barbár őseikkel. Kivétel a szász, amely a civilizáció terjesztésére érkezett a műveletlensége miatt rossz hírű nép közé, s közben fegyverrel védte az országot a veszélyes támadásokkal szemben. Így érdemelte ki a szász nép a nagy német közösségen belül dicsőséggel teli helyét. Persze Schlözer az Árpád-házi királyok idején Magyarországra jött szászokat, a maga felfogását visszavetítve, a felvilágosodás időszakanak nyugati polgárságaként ábrázolta. Ennek megfelelően a szász kiváltságokat is a municipális polgári alkotmányok közé sorolta; a szász história szerinte a német szabad állam története Erdélyben.

A magyarokról vallott e felfogás nemcsak a polgári nemzeti német ideológiának, hanem a 19. század első fele szláv nemzeti. koncepciójának is szerves részévé vált. A magyarok – e „durva ázsiai horda” – akkor érkeztek Európába, amidőn Németország, valamint a szláv és északi államok már megalakultak, és ez volt a szerencséjük: segítségükkel vad hordából néppé alakultak. A magyar királyok bölcs politikája a német segítségével mentette meg a magyarokat a pusztulástól.

Nem lehet ez alkalommal sem feladatunk e koncepció tudományos elemzése, csupán ennek a nemzeti ideológia részeként való vizsgálata. Mint minden nacionalista ideológia, a schlözeri gondolatok is felhasználhatók voltak a hódító törekvések igazolására. így az imperialista Ostforschung-kutatás érveiként láthattuk őket viszont a vilmosi Németországtól a Harmadik Birodalmon keresztül annak második világháború után, s még ma is élő és ható követőinek koncepciójában. Mégis meg kell különböztetnünk Schlözert az utóbbiaktól; a göttingai professzor a modern német nemzeti ideológiát fogalmazta meg, kidolgozva a német egységtörekvés eszméit.

Benda Kálmán

A demokrata értelmiség

Legtöbbjükre illik az, amit a későbbi evangélikus szuperintendens, a göttingai diák Kis János írt önmagáról. Mindenfelé a francia forradalomról folyt a beszélgetés, diákok és professzorok, jóbarátok és ellenségek erről vitatkoztak, „némelyek ellene, s még többen mellette. Természet szerint én sem maradék részvétlen s idegen – írja –, hanem a fiatal kor egész hevével s tudatlanságával foglalatoskodam vele.” Barátaival együtt „a francia forradalomból reménylhető boldogságról” álmodozott, s a „köznép nyomorgatását tárgyazó gondolatok és tépelődések” kínozták.[3]

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

A magyarországi mezőgazdaság csak úgy indulhatott meg a korszerű gazdálkodás útján, hogy Magyarországon és Erdélyben kezdett felnőni olyan mezőgazdasági értelmiségi réteg, amely az újításokhoz szükséges ismereteit részben külföldön, Jénában és Göttingában, részben itthon, a már működő keszthelyi Georgikonban, illetve Magyaróvárott, részben pedig elméletileg képzett gazdák mellett, a gyakorlatban szerezte. Azok a főurak, akik segélyeket adtak, hogy kollégiumok diákjai megjárják a külföld egyetemeit, gazdaságuk számára kívántak ily módon képzett tiszteket nevelni.

Lábjegyzet

  1. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.
  2. A. L. Schlözer (hreg.), Staats-Anzeigen. IV. 1784. 177.
  3. Kis János szuperintendens emlékezései életéből. Budapest, 1890. 120., 183.

Irodalom

Podmaniczky József szerepével folyamatosan foglalkozunk, lévén ő Berzeviczy idősebb barátja, majd hivatali főnöke. Ö is a fiumei magyarok kicsiny, de válogatott köréhez tartozott, miután egyetemi tanulmányait Göttingában, európai körútját Itáliában befejezte. Kiváló képességei átmentették a politikai buktatókon. Azon kevesek közé tartozott, akik folyamatosan dolgozhattak kulcspozícióban évtizedeken keresztül. Talán nem tévedünk, ha biztos helyzetét és kitüntető megbízásait egykori egyetemi társának és barátjának, az ifjabb Stadion grófnak, a neves diplomatának, majd államkancellárnak tulajdonítjuk. Ezt az ”évfolyam”-barátságot a göttingai egyetem matrikulái alapján és egy árnyképrajzoló szorgos feljegyzései nyomán lehetett megállapítani.

Ami korszakunk utazóit illeti, róluk legközvetlenebb híradást August Schlözer ad: a göttingai egyetemen 1772-től kezdődően heti két vagy három órában külön kollégiumot tartott azokat eligazítandó, akik tanulmányaik befejeztével delizsánszon, bérelt kocsin vagy éppen hajón útrakeltek (Vorlesungen über Land- und Seereisen, gehalten von Herrn Professor Schlözer. Nach dem Kollegheft des stud. jur. E. F. Haupt. Hrsg. W. Ebel. Göttingen, év nélkül). Minden bizonnyal része volt az ott diákoskodó magyarok hosszabb-rövidebb Európa-járásában.

Kiadványok