Garami Ernő

A Múltunk wikiből

szül. Grünbaum

Budapest, 1876. december 13. – Budapest, 1935. május 28.
szociáldemokrata politikus, miniszter,
egy időben a Népszava és a Szocializmus főszerkesztője
Wikipédia
Garami Ernő

Tartalomjegyzék

Hanák Péter

A legális szociáldemokrata tömegpárt

1898 elején, miután több tagját kitiltották Budapestről, szükségessé vált a pártvezetőség kiegészítése. Ekkor választották be a hamarosan nagy tekintélyt szerző Garami Ernő műszerészt, aki addig Németországban dolgozott, és a pártvezetőség hívására jött haza.

Garami példaképe a német, illetve az osztrák típusú szociáldemokrata párt volt, amely a szakszervezetek széles hálózatára és tömegeire támaszkodva, a parlamenti pártok versenytársaként léphet fel. Itthoni tevékenységének kezdetén megkísérelt együttműködést létrehozni a függetlenségi parttal, amely abban az időben kezdte meg az erőteljes agitációt az önálló vámterületért. A szociáldemokrata párt az együttműködés feltételéül az általános, titkos választójog parlamenti támogatását állította, s ennek fejében követelései közé iktatta volna az önálló vámterületet.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

Tény, hogy a pártvezetőség két tagja, Goldner Adolf és Garami Ernő már korábban bizalmas megbeszéléseket folytattak a belügyminiszterrel, de csak a királyi „nihil obstat” kimondása után, július 27-én került sor a párt ötven tagú küldöttsége előtt a választójogi reformterv kísérleti léggömbként való felröppentésére.

A belügyminisztérium nagytermében hatásosan megrendezett előadás mögött a pártvezetőséget képviselő Garami és Kristóffy eléggé konkrét megállapodása állott. A párt a rendőri felügyelet feloldása, nagyobb akciószabadság, a földmunkásszövetség engedélyezése és mindenekelőtt az általános választójog ígérete fejében felajánlotta a kormány számára a szervezett munkásság támogatását. Ilyen előzmények után a június 30-i népgyűlés már ultimátumszerűen szólította fel a koalíciót, hogy a katonai követeléseket kikapcsolva, a választójog programjával alakítson kormányt, ellenkező esetben a munkásság „a legmesszebbmenő, legélesebb fegyverekkel” fogja kivívni a nép „legszentebb, legelemibb jogát”.[1] Másnap a pártvezetőség nagyszabású országos választójogi kampány megindítását határozta el. A vezetőség és a mozgalmi törzs soha korábban annyi erőt, leleményt, harckészséget nem tanúsított, mint 1905 második felében. Augusztus–szeptemberben egymást érték a gyűlések, a tüzes röpiratok, az utcai tüntetések. A párt megszólaltatta maga mellett a II. Internacionálé tekintélyeit, megnyerte a baloldali értelmiség támogatását, gyakori röpgyűléseket tartott az üzemekben, háziagitációt indított a városi lakóterületeken, szónokok százait küldte vidékre, a falvakba.

A megvalósíthatóság reményével kecsegtető választójogi akciót a Társadalomtudományi Társaság liberális és demokratikus elemei is támogatták. A hirtelen felduzzadt tömegmozgalom egy időre megállította a társaság bomlási folyamatát, és közelebb hozta egymáshoz a választójog híveit. 1905. augusztus végén megalakították az Általános Titkos Választójog Ligáját, amelyben a koalíció néhány liberális szellemű politikusa is részt vett. A liga megalakulását hírül adó felhívást Jászi fogalmazta. „Az általános titkos választói jog az a cél, amelynek megvalósításáért fegyvert kell ragadnia mindazoknak, akik folytatni akarják a Kossuthok, Széchenyiek s Eötvösök nemzet-egybeolvasztó és nemzeterősítő politikáját, akik azt kívánják, hogy kifejezésre juthasson és megvalósulhasson minden érzés és gondolat, mely a nép jóléte és szellemi megerősítése szent ügyét szolgálja… Egyaránt távol állunk minden párttól – hangsúlyozta a felhívás. – Annál inkább az imparlamentáris kormánytól. Az általános titkos választói jog nem pártkérdés. Az egész haladó magyar közvélemény ezen egyhangú követelésének nem szabad a pártok versengésén elbuknia!”[2]

A felhívást a magyar szellemi élet mintegy 60 kiválósága, főként a Társadalomtudományi Társaság tagjai írták alá, továbbá egyetemi tanárok, művészek, az ipar és a kereskedelmi élet egyes vezető személyiségei is. A liga megalakulásának a szociáldemokrata párt vezetői nagy jelentőséget tulajdonítottak. 1905 őszén több alkalommal rendeztek közös választójogi gyűléseket, ezek voltak a szervezett munkásság és a radikálisok közti később megszilárduló fegyverbarátság első tűzpróbái. Az alkalmi együttműködés még szélesebb volt: a ligának sikerült a függetlenségiek néhány tekintélyét, Apáthy István egyetemi tanárt, Barabás Bélát, Ugron Gábort, Vázsonyi Vilmost, Benedek Eleket is megnyernie. Így a szeptember 10-i zászlóbontó nagygyűlésen egy potenciális „ellenkoalíció” körvonalai sejlettek fel, amelyben kormánypárti újliberálisok, szocialisták, baloldali függetlenségiek foghattak volna össze. A liga azonban ekkor nem mérkőzhetett meg a nemzeti ellenállást irányító koalícióval.

Igaz, a koalíció vezérkarát is váratlanul és kellemetlenül érintette a választójogi mozgósítás. Az új jelszó hatására szemlátomást vesztettek népszerűségükből, a munkásság és a szegényparasztság hangulata számos helyen ellenük fordult. Magában a vezérlő bizottságban is ellentétek támadtak a reform pártolói és ellenzői között. A hatvanhetesek és a negyvennyolcas jobboldal azonban szilárdan tartotta a gyeplőt. A rutinos parlamenti taktikusok a fő tüzet „a beszámíthatatlanság előjogával felruházott fenegyerekre”, Kristóffyra és a kormányszocialistáknak, „burgzsandároknak” gúnyolt szociáldemokratákra irányították. Apponyi ügyes formulájával szétkürtölték, hogy ők „a népet az alkotmány sáncaiba akarják bevinni, de nem az alkotmány romjaiba”.[3] A vezérlő bizottság nem utasította el az általános választójog gondolatát, de nem volt hajlandó sem a nemzeti követeléseket „feláldozni” érte, sem az alkotmányosság helyreállítása előtt érdemben tárgyalni róla. Ez az álláspont megnyugtathatta a konzervatívokat s alkalmasint a liberális nacionalisták jó részét is, de nem tudta ellensúlyozni az új kormányprogram hatását a szocialistákat követő néptömegekben és a baloldali értelmiségben. Tény, hogy a szociáldemokrata párttal kötött megegyezés révén a Fejérváry-kormány helyzete egy hónap alatt jelentékenyen megjavult.

A Kristóffyról és Garamiról elkeresztelt paktum azon melegében és még hosszú évek múltán is, a mozgalmon belül, a rokonszenvező értelmiség és az ellenfelek körében szenvedélyes – s a történetírásban máig gyűrűző – polémia hullámát kavarta fel.

1905. szeptember 15.

Szeptember 15-én, a „vörös pénteken”, a fővárosban általános sztrájkkal egybekapcsolva folyt le a tüntetés. Százezer munkás hömpölygött ünneplőben, vörös szekfűvel, Vörös lobogók alatt az Országház térre. „A kép valóban forradalmi volt” – emlékezett a résztvevő. „Nehéz volt nem gondolni arra, hogy egyszer – a nagy francia forradalomban – Párizsban is ott álltak ilyen tömegek az akkori francia parlament előtt, de azok megtették még a hátralevő lépést is és magába a parlament üléstermébe is bekukkantottak.”[4] A sansculottok pesti utódai azonban nem szegeznek szembe ágyút a parlamenttel, csak a szociáldemokrata küldöttség vonul be. Garami átnyújtja a munkásság kérvényét, az elnök, Justh Gyula, kenetteljes savakkal türelmet és bizalmat kér: a Ház bölcsessége megtalálja majd a közmegelégedést hozó elintézés módját. A dolgavégezetlen küldöttség kint aztán elhiteti a tüntetőkkel, hogy sikerrel jártak. A tömeg békésen elvonul. A kétezer rendőrnek és a több század katonaságnak nem akad dolga.

A koalíció behódolása

Garami úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a kormány és az ellenzék párharcában továbbra is a párt a mérleg nyelve, tőle függ a reform sorsa.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a választások. A párt 1906. évi kongresszusa.

Az „Állásfoglalás az új kormányrendszerrel szemben” napirendi pont előadója, Garami Ernő jónak látta, hogy felszólalása előtt demonstratív módon megerősítse ingatag helyzetét. A pártvezetőség megválasztása után váratlanul, minden indoklás nélkül lemondott pártvezetőségi tagságáról. A meglepetés erejével ható bejelentés után számos küldött indokolatlannak ítélte Garami lemondását. Garami Ernő erre visszavonta lemondását és így, pozíciójában megerősítve, tartotta meg előadói beszédét.

A pártvezetőség korábbi politikáját védelmezendő, Garami megállapította, hogy „itt Magyarországon Lassalle szava igaz volt a közelmúltban is és az abszolutizmus, amely itt legutóbb uralkodott, jobb volt a nép számára, mint az az álalkotmányosság, amely ma van”[5] Határozati javaslata szerint a kongresszus kötelességévé teszi minden szociáldemokratának, hogy „haladéktalanul hozzálássanak a szervezetek kiépítéséhez, a pártsajtó megerősítéséhez és a mai kormányzat ellen való legélesebb és legmesszebbmenő harc előkészítéséhez”.[6] Ezt a határozati javaslatot a pártgyűlés elfogadta.

Az egyhangú szavazás ellenére a kongresszuson a párt vezetőségével kapcsolatban több ellenzéki hang is elhangzott. Dániel Arnold visszatérve 1905-re megjegyezte, hogy Kristóffy csak azért engedélyezte a földmunkásszövetség megalakítását, mert így akart a földbirtokosokra pressziót gyakorolni. A kongresszus által elfogadott kiegészítést is előterjesztett, amely szerint a párt abban az esetben, ha a kormány a Földmunkások Országos Szövetségének feloszlatásához folyamodik, ugyancsak az általános sztrájk fegyverét fogja alkalmazni. Dánielen kívül más kongresszusi küldöttek is szót emeltek a földmunkások hatékonyabb szervezése és általában az erőteljesebb agitációs munka mellett.

A kongresszus a szervezeti szabályzatot a nemzetiségek között végzett szocialista agitációra vonatkozó paragrafusokkal egészítette ki. A módosított szervezeti szabályzat előírta országos nemzetiségi szervező bizottságok megalakítását és ezek feladatát a nemzetiségi területeken kifejtendő agitációs és szervező munkában jelölte meg. Kimondotta: „A nemzetiségi területen kifejtendő szóbeli agitáció az elvtársak anyanyelvén történik. A szükséghez képest megjelenő pártlap, nemkülönben az országos bizottság által felállítandó titkárság, képezik ama eszközöket, melyeket a bizottság igénybe vehet.” A bizottságok hatáskörét és jelentőségét csökkenti azonban a szabályzat azon intézkedése, mely szerint „vegyes nyelvű területen, ahol párt, illetve szakszervezetek már léteznek, a nem magyar ajkú munkások is csak ezekbe tartozhatnak, tehát különálló nemzetiségi szervezetet nem képezhetnek”. E bizottságoknak arra kellett törekedniük, hogy „az egész párttevékenység terén az illetékes tényezők által a nem magyar ajkú elvtársak igényei figyelembe vetessenek”.[7]

A kongresszus azt bizonyítja, hogy a párt aktív vezető csoportja lényegében magáévá tette Garami érvelését, és az 1906-os kudarcot külső – a pártvezetőség hatáskörén kívüli – tényezőkre vezette vissza.

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

A pártvezetőség újraválasztása meglepetéssel szolgált. A jelölő bizottság Garami Ernőt, Weltner Jakabot, Groszman Miksát és Kardos Jakabot nem javasolta, és nevezettek az új pártvezetőségbe – amelynek Bokányi, Garbai, Teszársz, Jászai, Kittel voltak a tagjai – nem kerültek be. A változás okáról nem állanak rendelkezésünkre dokumentumok. Garamiék mindössze egy évig tartó háttérbe szorulása minden bizonnyal az 1905–1906-os politikával kapcsolatos. Visszalépésük bizonyítéka volt annak, hogy az elszenvedett kudarc a párt vezető köreiben megrázkódtatást váltott ki.

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

A teljes cikk.

Munkásmozgalmi ellenzék: Szabó Ervin és köre

Csizmadia Sándor először az 1905. évi pártkongresszuson bírálta élesen a megállapítása szerint nem eléggé radikális Garami-féle politikát, 1907-ben pedig pártvezetőségi tagságától is megvált.

Változások a szociáldemokrata párt politikájában

Az 1911. áprilisi pártkongresszus – amint már említettük – a Khuen-Héderváry-kormányt a „népjog ellenségének” nyilvánította és felhívta a Justh-pártot, hogy a véderőjavaslatok parlamenti tárgyalását minden rendelkezésre álló eszközzel obstruálja meg, mindaddig, amíg a választójogi reformra sor nem kerül. A pártgyűlés küldöttei közül többen radikálisabb politikát, nagy tömegakciókat, az „utcák forradalmát” sürgették. Nem hiányoztak a Justh-párt iránti bizalmatlanságról tanúskodó felszólalások sem. Garami arról beszélt, hogy a Justh-párt tagjainak nagy részét „nem a meggyőződés, hanem a pillanatnyi politikai konjunktúra kényszerítette rá, hogy az általános, egyenlő, titkos választójog hívei legyenek”. Felszólalásában világosan megmutatkozott, hogy még tartja magát a „tiszta feudalizmus” koncepció. „Mi ellenségei, elvi, gyűlölködő ellenségei vagyunk a kapitalizmusnak – mondotta – és a kapitalizmus karjaiból akarjuk az országot felszabadítani, és nekünk be kell látnunk, hogy a mi pillanatnyi munkánkban igenis azért dolgozunk, azért küzdünk, hogy ebből az országból kapitalista ország legyen, mert ez az ország még nem kapitalista, itt a feudális oligarchák az urak.”[8] Árnyaltabban írt ugyanerről a témáról éppen a kongresszus időszakában Kunfi a Szocializmus hasábjain. Elismerte, hogy Magyarországon az utolsó évtized folyamán jelentősen előrehaladt a kapitalizmus fejlődése. „A magyar gazdasági és társadalmi élet feudális formái és az ország kapitalisztikus terhei: ez az a nagy ellentét – írta –, amely mindannyiunknál nagyobb erővel és biztosabb eredménnyel hajtja az országot vagy a hajótörés, vagy a demokratikus átalakulás felé.”[9]

A demokratikus átalakuláson Kunfi is, akárcsak Garami, a polgári demokráciát értette. A polgári demokratikus perspektíva és a szocialista célkitűzések kapcsolatának egyes kérdései 1910–1911-ben vitát váltottak ki a pártban. Diner-Dénes József azt javasolta, hogy a pártnak – átmenetileg – mérsékelni kellene a munkásság jobb munkaviszonyok elérésére törő gazdasági küzdelmét, hogy ezzel barátságosabb álláspontra hangolja a burzsoáziát. A javaslatot a pártvezetőség egyértelműen elutasította. Kunfi rámutatott arra, hogy a burzsoázia a polgári demokratikus viszonyok kivívása esetén megszabadul az agrárius gyámkodástól, mind gazdaságilag, mind politikailag sokkal kedvezőbb helyzetbe kerül. Ennek fejében kénytelen lesz viszont fokozott mértékben számolni a munkásmozgalom erejével. A párt feladata többek között éppen abban áll, hogy meggyőzze a burzsoáziát: saját érdeke, hogy erőteljesen fellépjen az agrárizmus ellen, és a választójogi küzdelemben szövetkezzék a szociáldemokráciával. A helyzet tehát az – állapította meg végül Kunfi –, hogy „Diner-Dénes elvtárs a polgári érdekek lobogóját bontja ki a mi táborunkban, mi pedig a proletár érdekek lobogóját bontjuk ki az ellenfél táborában; a Reform klubban, a választójogi szövetségben – s egynehányan a szabadkőművességben is – a munkások érdekeinek szolgálatára akarjuk rávenni a polgárságot, nem pedig, amint Diner-Dénes elvtárs teszi e cikkében, polgári érdekek szolgálatára a szociáldemokrata pártot”.[10]

A proletárérdekek lobogójának kibontásán a pártvezetőség ezúttal is szinte kizárólag a választójogi küzdelmet értette. Az 1911. évi kongresszuson Garami megkísérelte a választójogi küzdelem elméleti kérdéseinek összefoglalását is. Lényegében Kautsky és Viktor Adler gondolatmenetét követve rámutatott arra, hogy az általános választójog „nem specifikusan szocialista követelés”, hanem olyan cél, amely még a kapitalista termelési viszonyok között megvalósítható. „Mindenütt azt mondottuk és hirdettük magunk is, testvérpártjaink is… – hangsúlyozta Garami –, hogy az általános választójog és a szociáldemokráciának parlamenti harca eszköze, de csak eszköze annak a törekvésünknek, hogy a munkásság anyagi és szellemi helyzetét javítsuk, erősítsük, hogy a végcél felé való küzdelemre képessé tegyük… A munkásosztály felszabadítása csak a munkásosztály műve lehet, de az általános választójog nem jelenti a munkásosztály felszabadítását.”[11]

Garami – Akárcsak KautskyDer Weg zur Macht” 1909-ben megjelent művében – nem foglalt állást atekintetben, hogy milyen eszközökkel lehet megvalósítani az 1903. évi pártprogram fő követelését: a politikai hatalom meghódítását, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét. Garami elvileg nem zárta ki a forradalmi módszerek alkalmazásának lehetőségét, sőt sejttette, hogy ezek legjelentősebbjét a tömegsztrájkban látja. Politikai nyelvre fordítva azonban az elméleti megállapításokat, ő is az általános választójog kivívásában jelölte meg a legfontosabb közvetlen feladatot.

Pölöskei Ferenc és Erényi Tibor

1912. május 23. A vérvörös csütörtök.

Ady elátkozta a „bús lázadók” ellen „pribék-hadát” uszító Tisza Istvánt, és prófétaként hirdette a dőzsölő „úr-Hunnia” összeomlását. „De rengj csak Föld, mert elvégeztetett, | Ős, buta tornyok bábelian esnek…”[12] Garami Ernőhöz küldött híres versében (Rohanunk a forradalomba) elsők között hirdette: „ma a Duna-tájon | Legbujább a harag vetése”.[13] Babits is a forradalmat idézte meg: „Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság”.[14]

Erényi Tibor

A munkásság harca az erősödő reakció és a háborús készülődés ellen

Garami és Weltner részt vett a Nemzetközi Szocialista Iroda október 28–29-i brüsszeli ülésén, amely a háborús veszélyre való tekintettel elhatározta az Internacionálé rendkívüli kongresszusának novemberi összehívását.

Galántai József

A panaszbizottság

A belügyminiszter július 13-án közölte a miniszterelnökkel, hogy felkereste őt Garami és Buchinger, és a panaszbizottság átszervezését kérték. Továbbá „a maguk részéről ismételten hangsúlyozták, hogy átlátják és megértik miszerint a hadviselés érdekei kizárják azt, hogy a munkásság a mostani viszonyok között a munka beszüntetésének békében jogos fegyverét használja, és a maguk részéről mindent megtenni készek arra, hogy erről a munkásokat is meggyőzzék. De viszont szavuknak csak úgy lehet súlya, ha a munkásságnak általuk elmondott nehéz helyzete kellő méltánylásban részesül.”[15]

A pacifizmus és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt

A magyar párt és a szakszervezetek részéről hattagú küldöttség (Garami, Weltner, Kunfi, Jászai, Buchinger, Bokányi) utazott ki Stockholmba május végén. Az előkészítő bizottságnak átadott memorandum a párt akkori irányvonalának fontos dokumentuma: „A számtalan sebből vérző népek nem folytathatják a háborút addig, amíg a proletárság a hatalmat mindenütt magához ragadhatná… A népeknek a mielőbbi békére van szükségük. Nem követelhetnek tehát olyan békét, amely a nemzetközi szociáldemokrácia alapelveit teljesen megvalósítja, hanem arra kell szorítaniok a kormányokat, hogy mielőbb békét kössenek még akkor is, ha az ez idő szerinti hatalmi viszonyok alapján lehetséges békének a tartalma messze mögötte maradna a nemzetközi szociáldemokrácia követeléseinek, és a népek önrendelkezési jogát semmiképpen sem valósítaná meg.”[16]

A Magyar Nemzeti Tanács

A szociáldemokrata párt vezetésében most már Kunfinak volt a legnagyobb súlya, aki egyrészt eloszlatta a baloldaliak aggályait a polgári pártokkal való újabb alárendelt szövetkezés miatt, másrészt kizárta Garami lavírozásait Vázsonyi és Andrássy felé.

Andrássy különbékekérése

A király ingadozott. 27-én ismét fogadta Károlyit és az ő kérésére Jászit, Garamit és Kunfit. Akkor hajlott is Károlyi kinevezésére, mégis döntés nélkül utazott Bécsbe.

Siklós András

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

A szociáldemokrata párt a háború kérdésében. eleinte honvédő álláspontra helyezkedett, és ebből következően kizárólag gazdasági, szociálpolitikai reformokért szállt síkra,. Később külpolitikai téren eljutott egy megegyezéses békét sürgető álláspontig; a belpolitikában pedig, visszatért a korábbi választójogi politikához, melynek legfőbb képviselője a pártvezetőségen belül nagy befolyással és tekintéllyel bíró Garami Ernő volt.

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

Egyes szociáldemokrata vezetők – így Garami Ernő is –, akiket Andrássy hívei időt és fáradságot nem kímélve próbáltak megpuhítani, szívük szerint hajlottak volna a részvételre. Igent mondani azonban – Károlyi nélkül vagy Károlyi ellenére – nem mertek, mert tudták, hogy esetleges beleegyezésüket a munkássággal aligha tudják elfogadtatni. Az Andrássyval való együttműködést a polgári radikálisok is ellenezték. Ők úgy vélték, hogy a háborúban kompromittált nacionalista politikusok jelenléte egy új kormányban kedvezőtlen helyzetet teremt az antanttal szemben, és eleve kizárja a nemzetiségi partokkal való együttműködést.

Andrássy terve – legalábbis első nekifutásra – így eredménytelennek bizonyult. Kísérlete ugyanakkor azzal a nem várt és nem kívánt következménnyel járt, hogy összefogásra ösztönözte azokat, akiket háttérbe akart szorítani: a Károlyi elleni intrikák megvalósuláshoz segítették az addig hiába javasolt ellenzéki pártszövetség hetek óta vajúdó ügyét.

A Károlyi-párt, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták képviselői október 23-án a késő esti órákban a Károlyi-palotában értekezletet tartottak. A megjelentek már ezen a megbeszélésen egyetértettek abban, hogy az adott helyzetben nincs más kiút, mint létrehozni a Magyar Nemzeti Tanácsot.

Két nap múlva, október 25-én, a Nemzeti Tanács hivatalosan is megalakult.

A három párt elhatározását kiáltványban hozta az ország tudomására, mely október 26-án – a cenzúrával már nem törődő budapesti napilapokban – teljes terjedelmében meg is jelent. E felhívás (Jászi fogalmazta, Kunfi revideálta) részletes programot adott. A 12 pontba sűrített célok – helyenként enyhébb, elmosódottabb fogalmazásban – megismételték mindazt, ami a szociáldemokrata párt október 8-i kiáltványában már olvasható volt (a kormány eltávolítása; a képviselőház feloszlatása; általános, egyenlő, titkos választójog; nagyszabású birtok- és szociálpolitikai reformok; önrendelkezési jog; „egyenrangú népek testvéri szövetsége”; a területi integritás fenntartása nem erőszakkal, hanem a józan belátás, a közös gazdasági és földrajzi összetartozás elismerése alapján). A deklaráció a szociáldemokrata programot ugyanakkor kiegészítette a Károlyi-párt és a radikálisok néhány sarkalatos követelésével, valamint néhány időközben felmerült tennivalóval (Magyarország teljes függetlensége; a magyarországi seregek visszahívása; a német szövetség felbontása; a breszti és bukaresti békék érvénytelenítése; a háború azonnali befejezése; demokratikus politikusok kiküldése a béketárgyalásokra; ha lehet, gazdasági és politikai szövetség kialakítása az ukrán, lengyel, cseh, délszláv, német-osztrák nemzeti államokkal; általános amnesztia a politikai elítélteknek; egyesülési, gyülekezési szabadság, a cenzúra eltörlése).

A Magyar Nemzeti Tanács néhány nappal megalakulása után szakosztályokat hozott létre, és Károlyi elnökletével 20 tagú Intéző Bizottságot alakított, melynek névsorát az újságok október 30-án tették közzé. Az Intéző Bizottságban a Károlyi-pártot Károlyi Mihály, Ábrahám Dezső, Batthyány Tivadar, Hock János, Jánosi Zoltán, Lovászy Márton, a szociáldemokrata pártot Böhm Vilmos, Garami Ernő, Garbai Sándor, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab, a polgári radikálisokat Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Purjesz Lajos, Szende Pál képviselték.

A forradalom győzelme

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli.

Kísérlet a tanácsok visszaszorítására, a népi szervek tevékenységének korlátozására

A forradalom győzelme után a Budapesti Munkástanács hivatalosan november 2-án alakult meg. Az Újvárosháza közgyűlési termében tartott alakuló gyűlésen, melyen főleg párt- és szakszervezeti funkcionáriusok vettek részt, megválasztották a tanács elnökét és alelnökét. (Elnökké a jobboldali beállítottságú Preusz Mórt, alelnökké az ugyancsak jobboldali Vanczák Jánost választották.) Azt, hogy a pártvezetőség a Munkástanácsot lényegében nem tekinti másnak, mint kibővített pártválasztmánynak, jól mutatta, hogy az alakuló ülés többek közt olyan kérdésekkel is foglalkozott, hogy ki legyen a Népszava új szerkesztője, hogy Garami és Kunfi vállalhat-e miniszteri tárcát, és ha igen, úgy a miniszteri kinevezés összeegyeztethető-e a pártvezetőségi tagsággal.

Gazdaságpolitikai és szociálpolitikai intézkedések

A kormány a szabad kereskedelem alapján állt, ami megfelelt egyes szociáldemokraták (például Garami) régebbi és egyes radikálisok (például Szende) újabb keletű álláspontjának. A szabad kereskedelem elve a külpolitikában összhangban volt a föderatív tervekkel, a közeledést célzó elgondolásokkal; a belpolitikában a szabad kereskedelem – és az adott körülmények között ez volt a tényleges feladat – a háborús kényszergazdálkodás és az ezzel járó állami beavatkozás felszámolását jelentette.

A minisztertanácsban Garami már november 4-én a központok fokozatos leszerelését és e célra kormánybiztosság felállítását javasolta. A háborús kényszergazdálkodás jegyében a gazdasági élet irányítására, a termelés ellenőrzésére és igénybevételére, valamint az elosztás megszervezésére alakult különféle központok, hivatalok, bizottságok felszámolását – szám szerint hatvannál több szervezetről volt szó – a kereskedelmi tőke, a kis- és középipar követelte, miután e szervezetek a nagyvállalatoknak kedveztek, a nagytőke és a nagybirtok érdekeit szolgálták. A központok mielőbbi eltörlése egyben népszerű követelés is volt, mert sokan nem a háborús helyzetben, a központok joggal bírálható jellegében és működésében, hanem magukban a központokban látták a nyomorúság, a gazdasági téren jelentkező bajok forrását.

Az adott helyzet azonban nem a központok lebontását, hanem azok fenntartását kívánta, hiszen azok az okok, melyek a háború idején a kötött gazdálkodást szükségessé tették – a nyersanyaghiány, az áruhiány –, továbbra is fennálltak.

A forradalommal, a háború befejeződésével nem a központok eltörlése, hanem átalakítása, demokratizálása került napirendre, hogy azok a nagytőke nyerészkedését kiküszöbölve, a békebeli termelésre való átállást, a javak igazságos elosztását szolgálják.

A Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ), majd később a Munkástanács is a központok megszüntetése ellen foglalt állást. (A GYOSZ azért, hogy a központok változatlanul fennmaradjanak, a Munkástanács azért – és ebben már a baloldal álláspontja érvényesült –, hogy a központok átszervezve „szocializált orgánumokká váljanak”.)

A kereskedelmi minisztérium ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. De több hónap múltával sem tudott határozott álláspontot kialakítani a megszüntetést követelő kereskedelmi körök és az átalakítást óhajtó radikálisok és szociáldemokraták álláspontja között.

A kormány az adózás terén is beavatkozásra készült. Az adóreform a radikálisok és a szociáldemokraták programjának mindig is fontos részét alkotta. Az egyenes adók felemelése, a fogyasztási adók csökkentése, sőt eltörlése a szociáldemokrata párt és a radikális párt októberi kongresszusán is hangot kapott, a követelések sorában szerepelt.

Szende Pál, a kormány pénzügyminisztere a forradalmat megelőző években cikkek és tanulmányok egész sorában foglalkozott az adórendszer igazságtalanságaival, rámutatva adórendszer és osztálytagozódás, adóteher és osztályelnyomás nyilvánvaló összefüggéseire.

Az adóterhet ne hárítsák a dolgozókra, a gazdaságilag gyengébbekre, viseljék azt a nagy vagyonnal és jövedelemmel bíró rétegek; ebben összegeződtek az „igazságos adópolitikát” célzó javaslatok.

A forradalom győzelme után Szende nyilatkozataiban nem hagyott kétséget afelől, hogy továbbra is vallja e programot, s a pénzügyi konszolidációtól az egyenes adók: a jövedelemadó, a vagyonadó, az örökösödési adó felemelésével, továbbá a már októberben meghirdetett egyszeri nagy vagyonadó kivetésével kívánja megvalósítani.

A vagyonadó nagyságára nézve egy holland újságíró kérdésére azt válaszolta, hogy ez akkora lesz, „amilyenre a magyar történelemben, de még a nemzetközi történelemben sem volt példa”.[17] Szendét e nyilatkozata miatt az érintettek azonnal bírálták és támadták, azt állítva, hogy kijelentése pánikot okoz, a vagyont menekülésre készteti, a nemzetiségi vidékeken élő vagyonos elemeket arra ösztönzi, hogy az elszakadást támogassák. Szende, bírálóival szemben, úgy vélte: „Magyarországon többségben vannak azok, akik szeretik, ha ezt a kérdést feszegetik, az ország óriási többségét igenis megnyugtatja az, ha e tekintetben a pénzügyminiszter határozott nyilatkozatot tesz.” Ha akadnak olyanok, akik inkább megtagadják hazájukat, semhogy néhány százalékkal magasabb adót fizessenek, úgy ezek „becstelenek, hazaárulók”.[18]

A vagyonadó ügye nehezen haladt előre. A tőkés körök mindent megtettek elgáncsolására. Taktikájuk az idő húzására irányult. Látszólag egyetértettek, elvileg helyeseltek, a gyakorlati megoldást azonban szakembereik későbbre, a békekötés utáni időre kívánták halasztani. Komoly akadályt jelentett, hogy a koronabankjegyek egyelőre nemcsak Magyarországon, hanem a környező országokban is forgalomban voltak. Kétségesnek látszott, hogy a valutarendezés, a pénzügyi konszolidáció ügyét megoldhatja-e a nagy vagyonadó, ha nem kerül sor egyidejűleg az önállóvá váló országok pénzjegyeinek elkülönítésére. A vagyonadó kérdése összefonódott annak szükségességével, hogy a Magyarországon forgalomban levő bankjegyeket lebélyegezzék, vagy új pénzjegyekkel helyettesítsék. A magyar kormány azonban nem kívánt elsőként fellépni e téren, mert nem akart kezdeményező lenni ott, ahol nem a közeledés, hanem az elválás előmozdításáról volt szó.

Az érdeklődés előterében álló adóreformot illetően két néptörvény jelent meg. Az 1919. évi II. néptörvény az adótól való menekülés meggátlása érdekében a külföldre távozókkal szemben drákói rendszabályokat (háromszoros adófizetési kötelezettséget) írt elő: Az 1919. évi XXIV. néptörvény a hadinyereség-adó felemelését rendelte el. E törvények közül az előbbit, mely januárban került kiadásra, később enyhítették; az utóbbi végrehajtására (e törvény márciusban látott napvilágot) már nem került sor.

Szociálpolitikai téren a kormány a szociáldemokrata programot, a szociáldemokrata párt régi – 1918 októberében csak megismételt – követeléseit kívánta megvalósítani. Az 1918. évi IV. néptörvénnyel életre hívott munkaügyi és népjóléti minisztérium élére e szándék bizonyságául Kunfi Zsigmond személyében szociáldemokrata miniszter került. Kinevezése után, december 10-én Kunfi nyilatkozatot adott a Népszavának, amelyben az alábbiakban részletezte a minisztérium előtt álló feladatokat: a mezőgazdasági munkásvédelem megteremtése, az 1898. II. és az 1907. XLV. tc. eltörlése, „amelyek a mezőgazdasági proletárság szolgaságának és kizsákmányolásának legszégyenletesebb dokumentumai”; a mezőgazdasági és ipari munkásság közös követelése a rokkantság és aggkor esetére való biztosítás, „ennek megvalósítása a magyar népköztársaságnak egyik legelső és becsületbeli feladata”; a gyermekmunka korhatárának felemelése, a fiatalkorúak és a nők fokozottabb védelme; a 8 órás munkanapra való átmenet támogatása; új bányatörvény megalkotása az 1854-es helyett; a bányatársládák helyett a munkások autonómiáján alapuló munkásbiztosítás megteremtése; a szociális biztosítás kiterjesztése a kisiparosokra, a közalkalmazottakra, a háztartási munkásnőkre, a táppénz egyidejű felemelése; a hadirokkantak, özvegyek és árvák gondozásának államosítása, a rokkantügy új módon, a rokkantak bevonásával történő intézése; a közegészségügy államosítása és az egészségügyi igazgatás decentralizálása.[19]

A nagyon is indokolt követeléseket tartalmazó program évtizedes vágyakat összegezett, de a messze tekintő javaslatokból a forradalom öt hónapja alatt kevés valósult meg. A kitűzött célok többségét nem sikerült megvalósítani.

A népjóléti minisztérium ténylegesen nem működött; mindvégig, vagyis március 21-ig az előkészítés, a belső szervezés állapotában maradt,

Miután a nagyszabású szociálpolitikai elgondolások egyelőre csak javaslatok és ígéretek voltak, a kormány tényleges szociálpolitikai tevékenysége segélyek és juttatások folyósításából állt.

A leszerelő katonák 40 napi zsold és élelmezési váltság fejében 360 korona leszerelési járulékot kaptak. A tisztek 3 hónapon keresztül ennek többszörösét. A szénhiány miatt szünetelő üzemek munkásai felemelt szénsegélyben részesültek, melynek összege az alacsonyabb kategóriákban a fizetés 100%-ával, a magasabb kategóriákban annak 80%-ával volt egyenlő. A munkanélküli-segély összege eleinte napi 10, később napi 15 korona volt, a vasárnapot is beleértve. A közalkalmazottaknak november végén egyszeri rendkívüli segély címén fejenként 600 koronát fizettek ki. A hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák karácsonykor 150 koronát vehettek fel és családtagonként további 50 koronát. Emelték a nyugdíjakat és egyes rétegek (tanítók, óvónők) fizetését is. A menekült állami alkalmazottaknak napi 20 korona, családtagonként további 10 korona jutott. A menekültek és mindazok, akik „a forradalmi zavargások idején” kárt szenvedtek, ezenkívül kártérítést is kérhettek.

A pénzbeli és közvetlen segélyeket természetbeni és közvetett segélyek egészítették ki. A ruharekvirálási rendelet alapján és a kereskedőknél lefoglalt készletekből civil ruhát kapott több mint 100 ezer katona (a leszereltek nem egész 10%-a). A kedvezményes húsakció, a köztisztviselők részére szervezett burgonyaakció, és gyermekcipő-akció olcsó áruk biztosítását célozta állami támogatással.

A segélyek az ínséget átmenetileg enyhítették, de nem bizonyultak elegendőnek arra, hogy egyes rétegek (leszerelt katonák, munkanélküliek, rokkantak) elégedetlenségét is leszereljék.

Egyénileg a segélyek keveset jelentettek, az államkincstárt ugyanakkor óriási összegekkel terhelték.

A forradalom győzelme után a fizetések és a munkabérek is emelkedtek. Ennek az volt a titka, hogy a kormány nemcsak a segélyeket, hanem – részben vagy egészben – a béremeléseket is megtérítette a vállalatoknak.

Az a körülmény, hogy az állam a vállalatokat üzemük fenntartása érdekében messzemenően támogatta (segélyek, bérek, előlegek folyósítása), szükségképpen ahhoz a követeléshez vezetett, hogy államosítani kell az állami támogatásra szoruló vállalatokat. A kormány azonban az államosítás gondolatát – nem egyöntetűen ugyan és nem véglegesen – elutasította. Garami, illetékes miniszterként, azzal érvelt az államosítás ellen, hogy a bányák jó része belga és francia, a közlekedés egy része francia érdekeltségek kezében van, a nyersanyagforrások és a közlekedés államosítása kiélezné a helyzetet az antanttal, a franciák ellenállásába ütközne. A késztermékeket előállító üzemek államosítása viszont a bányák és a vasutak államosítása nélkül lehetetlenség.

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

Garami nem hitt a reakciós szervezkedésről kiszivárgó híreknek, nem hitt a visszafordulás lehetőségében. Elítélte a konzervatív részről fenyegető veszély felnagyítását, az „ellenforradalom-szaglálást”, de ugyanakkor helyeselte, fontosnak tartotta a bolsevizmus elleni fellépést. Garami a szociáldemokratáknak a kormányból való kilépését fontolgatta. Úgy vélte, ha a szociáldemokraták visszavonulnak, és átengedik a teret egy „erőskezű” polgári kormánynak, akkor mint ellenzék, könnyebben felvehetik a harcot a kommunisták ellen,és nagyobb eséllyel indulhatnak a közeljövőben tartandó választásokon.

Lovászy a jobboldali fordulat érdekében a polgárságot tömörülésre, ellenállásra szólította. December legvégén létrehozta a „polgárszövetséget”, melyet a különböző polgári pártok, testületek, szervezetek központi összefogó szervének szánt.

Ugyanakkor jól tudta, hogy kormányalakító szándéka csak fegyveres erő segítségével valósítható meg, és egy polgári kormánynak csak akkor van esélye a fennmaradásra, ha az a hadsereg, a karhatalom támogatására is számíthat.

Ismerve a munkásság és a budapesti helyőrség hangulatát, Lovászy január 5-én este megjelent Vixnél, és kormányalakítási tervéhez – annak hangsúlyozásával, hogy az új polgári kormány „harcot indít a bolsevizmus ellen” – a francia katonaság közreműködését kérte. Arra a kérdésre, hogy az antant vajon kedvezőbben ítélne-e meg egy polgári kormányt, mint a jelenlegit, az alezredes válasza kitérő volt: nem illetékes nyilatkozni ilyen kimondottan politikai ügyben.

Miután Budapest megszállásának tervét Párizsban december folyamán újólag elvetették, Vix Lovászy kérését elutasította.

A Vixnél tett látogatás pontot tett a polgári kormánnyal való kísérletezés végére. A Károlyitól kapott megbízást Lovászy ezt követően visszaadta, annál is inkább, mert közben – mint erről már szó esett – a hadügyminisztériumban szőtt puccsista tervek is lelepleződtek.

Károlyi ilyen körülmények között jelent meg január 7-én a szociáldemokrata pártválasztmány ülésén, és a szociáldemokrata pártot további együttműködésre és a kormányban való maradásra szólította fel. A pártválasztmány véglegesen nem tudott dönteni; a kormányban való maradás vagy kilépés ügyét ezért a Munkástanács elé vitte.

A Munkástanács január 8-i ülésén háromféle javaslat került megvitatásra. Garbai tiszta szociáldemokrata kormány létrehozása mellett foglalt állást, mert szerinte a párt csak így, régi programjának haladéktalan megvalósításával tarthatja meg a kommunisták felé hajló munkástömegeket. Garami a kormányból való kivonulásra irányuló javaslatot ismételte meg, Kunfi viszont kitartott a december végén kifejtettek mellett: ellenezte a kormányból való kivonulást, mert az ellenforradalmat jelentene, de nem helyeselte a kormány átvételét sem, mert arra szerinte a helyzet nem érett meg.

Egyenlőtlen fellépés a kommunista párt és az ellenforradalom ellen

Január 23-án a minisztertanács Böhm és Garami hozzájárulásával kimondta, hogy a belügyminiszter a kommunisták ellen preventív intézkedéseket is tehet, „ha ezek bűncselekményt követnek el, vagy annak elkövetését kilátásba helyezik”.[20] E határozat a kommunisták lakbéruzsora elleni akcióját kívánta ürügyül felhasználni a rendőrség által javasolt letartóztatásokhoz. (A párt ezen akciója a lakóházak köztulajdonba vételét követelte, és felhívta a lakókat; tagadják meg a február 1-én esedékes negyedévi lakbérfizetést.)

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

Délelőtt ülést tartott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetősége, s Böhm Vilmos referátuma alapján határozatot hozott a Kommunisták Magyarországi Pártjával való megállapodásról, szocialista kormány alakításáról és a Vix-jegyzék elutasításáról. Még be sem fejeződött a vita, amikor a Gyűjtőfogházból visszaérkezett Landler Jenő, és bejelentette, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja vezetősége – meghallgatva a pártvezetőség álláspontjáról adott tájékoztatást – kész megállapodni a hatalom átvételéről. A határozatot – amely nemcsak a kommunistákkal való egyesüléssel volt egyértelmű, de programjuk elfogadásával is – a szociáldemokrata vezetőség túlnyomó többséggel mondta ki. Ez azt bizonyítja, hogy a kezdeményezés teljesen a baloldal kezébe került, amelyet a forradalom pillanatában az egész munkásosztály, a főváros lakosságának többsége támogatott, de mellé állt a centrum, a szakszervezeti tanács többsége, sőt a hagyományos jobboldali vezetés egyes tagjai is. A határozat ellen csak a kisebbség (Buchinger, Garami, Peidl, Propper) szavazott. Ez az elszigetelődött csoport kevés számú követőjével passzivitásba vonult. Garami – aki két évtizeden át állt a párt élén – emigrált.

A proletárdiktatúra kikiáltása. A Forradalmi Kormányzótanács megalakulása.

Délután 4 órakor került sor a minisztertanács utolsó ülésére, melyen maga Károlyi elnökölt. A jobboldali szociáldemokrata miniszterek – Garami és Peidl – a délelőtti vezetőségi ülés után már nem vettek részt a párt tevékenységében; Böhm hadügyminiszter, aki már órákkal előbb parancsban szólította fel a hadsereget az új, szocialista kormány támogatására, hallgatott.

A Magyarországi Szocialista Párt belső problémái

Más volt azonban a helyzet a szakszervezeti funkcionáriusok elbürokratizálódott, jobboldali vezető rétegével. Mozgékonyabb tagjai – Dovcsák, Peyer, Haubrich – részt vállaltak az új rend szervezésében, hogy megőrizzék a munkásmozgalomban elfoglalt pozíciójukat; többségük viszont, ha dolgozott is valamilyen beosztásban, az emigráns Garamihoz húzó, de a nyomdász-szakszervezet élén maradó Peidl Gyula köré tömörülve várta a munkásság hangulatának változását.

A kormányzótanács újjáalakulása

Más álláspontot képviselt a régi jobboldali pártvezetés Garami mellett legmarkánsabb alakja, Weltner Jakab.

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció

A Károlyi-kormány egykori jobbszárnya – Batthyány, Garami – kész volt együttműködni a győztesekkel, de nehezen egyezett meg a hagyományos, parlamentáris pártok politikusaival. Garamiék eleinte féltek, hogy kompromittálják magukat, ha szóba állnak Andrássyval; később azonban megfordult a helyzet.

Az antantmissziók ekkor már eljutottak odáig, hogy a hagyományos magyar osztályuralom „józanabb” képviselőivel fogjanak össze a „bolsevizmus” ellen, de ennek több akadálya volt. Elsősorban Magyarország szomszédai, akik joggal tartottak a magyar uralkodó osztályok területi integritásra irányuló törekvéseitől. Bethlen István, akit már a március 21-e előtti hetekben az ellenforradalom fejének tekintettek, memorandummal fordult a békekonferenciához és a balkáni francia parancsnoksághoz, amelyben felajánlotta szolgálatait, és polgári kormány alakítását, amelybe Garamiékat is beveszik, ha némi kölcsönt kapnak, és Budapestet nyugati csapatok szállják meg.

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

Az antantmissziók Batthyány Tivadar vezetésével szerettek volna emigráns kormányt felállítani, Batthyány és Garami azonban inkább a politikai passzivitást választották, semhogy szövetkezzenek az említett szélsőséges reakciós csoportokkal.

Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására

Horthy röplapon dezertálásra szólította fel a vöröskatonákat; más, Budapesten készült röplapok pedig azt javasolták, hogy az üzemekben tartsanak szavazást: diktatúrát akar-e a munkásság vagy szociáldemokrata kormányt, Buchinger, Garami, Peidl és Weltner vezetésével. Néhány üzemben sikerült is ilyen szavazást szervezni; Weltner és Peidl nem voltak hajlandók nyilvánosan elhatárolni magukat a röplaptól. Budapesten az ellenforradalom nem lépett fel nyíltan; a munkásmozgalom megosztásában reménykedett.

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

Cuninghame és Böhm július 23-án abban egyeztek meg, hogy átmenetileg a BöhmGaramiÁgostonHaubrich-csoport kerül hatalomra, majd koalíció alakul a polgári pártok bevonásával, és kiírják a parlamenti választásokat.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Böhm pozíciója akkor vált teljesen bizonytalanná, mikor Otto Bauer végleg lemondott az osztrák külügyek irányításáról; Renner kancellár – éppúgy, mint a francia misszió – inkább Garamiban bízott.

Szakács Kálmán

A munkásmozgalom a fehérterror idején

Az újjászerveződő szociáldemokrata munkásmozgalom élére az új körülmények között azok az Magyarországi Szociáldemokrata Párt jobbszárnyához tartozó vezetők kerültek, akik jórészt nemcsak szemben álltak a Tanácsköztársasággal, hanem megdöntésében is szerepet vállaltak: Garami Ernő, Peidl Gyula, Peyer Károly, Buchinger Manó, Farkas István, Vanczák János, Miákits Ferenc, Jászai Samu, Csizmadia Sándor. A párt vezetőségének ez az összetétele már azt is sejteni engedte, hogy az új pártvezetőség szakítani fog azzal a politikával, amely a két forradalomban a szociáldemokrata pártnak igen jelentős szerepet biztosított.

L. Nagy Zsuzsa

Az erőviszonyok 1919 őszén

Politikailag, társadalmi bázisát tekintve gyenge, szervezetileg szétforgácsolt volt a liberális polgári ellenzék, amely Vázsonyi Vilmos emigrációja idején Bárczy István, Ugron Gábor, Pakots József, illetve Lovászy Márton vezetésével szervezkedett. Elfogadva az ellenforradalmat a Tanácsköztársaság reakciójaként, a politikai berendezkedésben liberális, bizonyos fokig polgári demokratikus módszerek alkalmazását szerették volna elérni. Ebben a vonatkozásban együtt léphettek fel az Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, s egy ilyen minden liberális, demokrata erőt tömörítő összefogást az ellenforradalmi rendszer konzervativizmusával, fasiszta tendenciáival szemben a Garami vezette szociáldemokrata emigráció is elengedhetetlenül szükségesnek tartott.

Szakács Kálmán

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt taktikája

A Garami-csoport a dualizmus kori taktika felújítását szorgalmazta, vagyis a polgár–munkás politikai ellenzék frontjának kiépítésével, sőt ha szükséges, egy szélesebb – konzervatív–liberális–demokrata – politikai blokk létrehozásával kívánta elérni az ellenforradalmi katonai és politikai erők visszaszorítását, a rendszer liberalizálását, Magyarország polgári demokratikus irányba történő fejlesztését. Remélték, hogy ehhez az antant részéről is támogatást kapnak. Garami elgondolásának gyengéi és ellentmondásai részben abból származtak, hogy úgy vélte, a polgári demokratikus nyugati államok Magyarországon sem tűrnek tartósan ellenforradalmat, és politikailag interveniálnak egy demokratikus államberendezkedés érdekében. Másrészt Garami nem vette számításba a burzsoá-kispolgári rétegek pálfordulását sem: azt a tényt, hogy számos, az 1910-es években balra tartó, a munkásosztállyal szövetséges csoport most az ellenforradalom oldalára állt.

A Garami-csoport felfogásával szemben Csizmadia Sándor vezetésével már az augusztusi pártgyűlésen fellépett az az irányzat, amely a rendszerrel való feltétel nélküli együttműködés felé hajlott, és a Földmunkás-szövetséget kivonta a szociáldemokrata párt irányítása alól. Nem helyeselte Garamiék taktikáját a VanczákMiákits-csoport sem, amely ellenzéki koalíció szervezése helyett a keresztény-nemzeti pártokkal törekedett politikai megegyezésre, s „minden osztályharcot félretéve”, nemzeti alapra kívánta helyezni a pártot. A VanczákMiákits-csoport taktikájának az volt a lényege, hogy a terror megakadályozása érdekében az Magyarországi Szociáldemokrata Párt a keresztény blokk pártjaival együtt sorozatos engedményekkel oszlassa el az uralkodó osztályok fenntartásait és bizalmatlanságát.

A Népszava szerkesztőinek meggyilkolása, majd a kormányzóválasztás során a hadsereg szélsőjobboldali elemeinek látványos győzelme egyre inkább háttérbe szorította a Garami-csoportot és politikai koncepcióját. Bukásához hozzájárult, hogy a II. Internacionálé sem támogatta Garami „demokratikus intervencióval” kapcsolatos elképzeléseit.

Lábjegyzetek

  1. Népszava, 1905. augusztus 1-i beszámolója alapján idézi: Mucsi Ferenc, A Kristóffy—Garami paktum. Budapest, 1970. 62.
  2. Ugyanott, 75–76.
  3. Apponyi 1905. augusztus 21-i soproni beszédéből idézi: Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Budapest, 1927. 200.
  4. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. (Emlékek és élmények). Budapest, 1946. 156.
  5. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1906. 160–161.
  6. Ugyanott 98.
  7. Ugyanott 91.
  8. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1911. 152.
  9. Kunfi Zsigmond, Taktika és erőgyűjtés. Szocializmus, 1910–1911. 3. szám, 112.
  10. Ugyanott, 112–113.
  11. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1911. 145–146., 148.
  12. Ady Endre, Rengj csak, Föld. (In: Ady Endre összes versei. II.) Budapest, 1955. 60–61.
  13. Ady Endre, Rohanunk a forradalomba. Ugyanott, 60–64.
  14. Babits Mihály összes versei. Budapest, év nélkül, 155.
  15. Református Egyház, Zsinati Levéltár Balogh-iratok. 9. cs.
  16. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. I. Budapest, 1946. 238.
  17. A pénzügyi helyzet. Pesti Hírlap, 1918. december 1.
  18. Jegyzőkönyv a Nemzeti Tanács Pénzügyi Szaktanácsának 1918. XII. 10-i üléséről. Párttörténeti Intézet Archívum 607. f 6. őe.
  19. A munkaügyi és népjóléti minisztérium. Népszava, 1918. december 10.
  20. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1919. január 23.

Művei

Irodalom

A KristóffyGarami-paktum történetéhez Mucsi Ferenc idézett munkáján kívül lásd: Nemes Dezső, Az 1905–1906. évi kormányzati válság és az MSZDP választójogi harca (Párttörténeti Közlemények, 1972. 1) című tanulmányát és A magyar munkásmozgalom történetéhez. Tények, viták, tanulságok (Budapest, 1974) című művét.