Gazdaság, közigazgatás, jogrendszer

A Múltunk wikiből

Két évszázad hódításai hatalmas, sűrű népességű, erőforrásokban gaz­dag területeket hajtottak az oszmán-törökök uralma alá. Mindent meg­kaptak, amire egy mégoly nagy kiterjedésű államnak szüksége lehetett: elégséges munkaerőt, a Balkánon dús érclelőhelyeket bányászattal, nagy múltú állattenyésztést, gabonatermő és szőlőművelő területeket, Kisázsiában és a Közel-Keleten ígéretes kézművesipart és az arra alkalmas tengerparti és folyó menti vidékeken virágzó földművelést. S ami nem kevésbé fontos: a megszerzett területekkel megörökölték a középkori világkereskedelem fontos útvonalait. A kérdés az volt, hogy mit tud a birodalom ezekkel az erőforrásokkal kezdeni.[1]

A Kínát, Indiát, Közép-Ázsiát, Perzsiát és a délarab országokat Euró­pával összekötő szárazföldi és tengeri utak többsége Kisázsiában és a Közel-Keleten találkozott. Az itteni forgalmas kikötőkben és nagy száraz­földi lerakatokban (Baszra, Alexandria, Damaszkusz, Aleppó, Alexandrette, Trapezunt, Konstantinápoly) cserélték ki áruikat a Földközi­-tengeren érkező, főleg nemes- és színesfémekkel megrakott európai hajók és a keletről selymeket, fűszereket, festékeket szállító karavánok. Az osz­mán-törökök először Kisázsia nyugati felének meghódításával szóltak bele ebbe a forgalomba. Első fővárosuk, Brussza, hamarosan a nagy kereskedelmi központok közé emelkedett. A dél felől Aleppóba érkező áruk egy része ide vándorolt tovább, itt vásárolták fel őket európai keres­kedők. A következő nagy állomás Konstantinápoly elfoglalása volt. A kelet-nyugat közötti kereskedelem legfőbb közvetítője és haszon­élvezője, Velence (s mellette kisebb részesedéssel Genova), az elbukott Bizánc helyett a törökökkel volt kénytelen alkuba bocsátkozni. A 15. század második felének hódításai bekerítették és lényegében beltengerré változtatták a Fekete-tengert, török beleszólást szerezve ezzel a tőle északra haladó szárazföldi út forgalmába is. A Fekete-tenger északi partjairól (innen is a legfontosabb kikötőből, Kaffából) tatár rabló­portyáknak áldozatul esett rabszolgák ezrei, prémek, hal, só és élelmi­szerek érkeztek a kisázsiai piacokra, az ellenkező irányba tartó hajók a görög szigetek borát és az anatóliai textilipar termékeit szállították. A Balkán leigázása után a törökök itt új útvonalat nyitottak: birodalmuk mezőgazdasági kivitelét irányították az Európa felé közvetítő adriai kikötőkbe, főképpen Raguzába.

A 16. század első felének keleti háborúi során a törökök elnyelték a Közel-Keletet és Egyiptomot, összes szárazföldi és parti kereskedő­központjával, biztos ellenőrzésük alá vonták a Vörös-tengert és a Perzsa-­öblöt. Ezzel a birodalom látszólag teljesen leigázta a területén átvezető kereskedelmet – valójában visszahozhatatlanul elszalasztotta az ölébe hullott lehetőséget. Sem az állam, sem polgárai nem törekedtek arra, hogy magukhoz ragadják a kereskedelem tényleges vitelét. Hagyták át­folyni a fejük felett; az állam a lehetséges jövedelemnek csak töredékére, a vámbevételekre tartott igényt. Másodlagos haszonként, a tranzit­szállítmányok egy részének visszatartásával, kiviteli tilalmakkal fel­használta a kereskedelmet a belső ellátás javítására, idegen kereskedők­nek szóló kiváltságok megadásával vagy megvonásával pedig Európával szembeni hatalmi politikájának adott nagyobb nyomatékot.

A birodalom alattvalói közül csak a leghatalmasabbak vékony rétege kapcsolódott be a külkereskedelembe, azok, akiknek elegendő pénzük s megfelelő befolyásuk volt ahhoz, hogy a kiviteli tilalmak alól mentességet szerezzenek. A többi törökföldi kereskedő megelégedett a belső forgalommal, a szárazföldön és a Fekete-tengeren kereskedtek, ahonnan kiszorultak az európaiak. A távolsági kereskedelem továbbra is idegenek kezében maradt, bárha a főszereplők megváltoztak az évszázadok során. A biroda­lom kivitelén a nagy rivális, Velence osztozni kényszerült a törököktől a 14. század óta patronált Genovával, később Firenzével, majd Raguzával, hogy azután a 17. században a nagy világgazdasági változások hatásá­ra valamennyien az Adriára szoruljanak vissza, a távolsági kereskedelmet a feltörő franciáknak, angoloknak és hollandoknak engedve át.[2]

Ha a török államot a külkereskedelem ellenőrzésében elsősorban a készpénzbevételek emelésének és a belső ellátás biztosításának célja vezette, ez a kettős törekvése még erősebben érvényesült a belső termelés és elosztás megszervezésében. Az adóknak csak egyik része szólt az adózó személyére, másik része az általa megtermelt javak mennyiségéhez iga­zodott, s a kincstár étvágya egyre nőtt. A termelésnek, nagyobbrészt a mezőgazdaságnak kellett létrehoznia azokat az árukat is, amelyekért a birodalom Európában nemesfémeket kaphatott, s a paraszti termelést terhelte a városok nagyszámú nem termelő hivatalnokrétegének és az állandóan fegyverben álló, óriási hadseregnek az ellátása is.[3]

Mindez a birodalmi gazdálkodás aprólékos megszervezését és erős központi irányítását követelte meg, s ebben a rendszerben a mezőgazda­sági termékek, mindenekelőtt az élelmiszerek elosztása különösen fontos helyet kapott. A mezőgazdaság fölöslegét elsősorban a fő fogyasztóhoz, az észak-itáliai városokhoz közel fekvő balkáni területekről irányították a kivitel felé. Itáliai és raguzai hajók hada szállította el innen a búzát, bort, szőlőt, állatbőrt és nyers gyapjút.[4]

Az állam azonban szigorúan ügyelt arra, szükség szerint időszakos kiviteli tilalmakkal, nehogy az export a hadsereg és a városok ellátását veszélyeztesse. Élelmezésükről erre kijelölt és átgondoltan telepített fal­vak sora, a kikötőkben és az utak mentén felállított állami raktárak láncolata, felvásároló, begyűjtő és szállító alkalmazottak külön kis had­serege gondoskodott.

A főváros lakossága a 16. század húszas éveiben, a kaszárnyák és a szultáni szeráj lakóit nem számítva, már 400 000 körül járt. Etetésükre nem volt elég az, amit a város köré telepített falvak gyűrűje termelt, ezt egyiptomi rizzsel és cukorral, a román fejedelemségekben termelt és a dobrudzsai magtárakban összegyűjtött gabonával, a Balkánon és Kisázsiában tenyésztett vágóállatokkal kellett kiegészíteni. E céltudatos szervező munka nem megvetendő eredményeként a Török Birodalom lakossága nem ismerte az országokon végigsöprő éhínséget, a parasztnak megmaradt a legszükségesebb, a városi lakos is élelemhez jutott, s a fel­vonuló több tízezres hadseregek legkisebb rangú katonája is mindennap megkapta a neki rendelt fejadagot.

Az ipari termelés menetébe az állam más módon nyúlt bele, mint aho­gyan a külkereskedelmet és a mezőgazdasági termelést és elosztást sza­bályozta. Szigorúan csak az állam kezelte a bányákat, és természetesen övé volt a pénzverés, a legnagyobb fegyvergyártó volt, állami monopólium alá vonta a sóbányászatot és részben a fakitermelést, tilalommal akadá­lyozta a hadsereg ellátásához szükséges alapanyagok és késztermékek kivitelét. A szultáni szeráj számára luxuscikkeket gyártott és vásárolt, s a katonaság öltöztetésére állami vállalatokat alapított. Minden mást meghagyott a kézműves kisiparnak. Kisázsiában és a Közel-Keleten a hagyományos mohamedán kézműipari ágak sora virágzott fel: bőripar, kerámiaipar, szőnyegszövés, ötvösipar, fegyvergyártás. A városok kis kézművesműhelyeiben ezeken kívül minden szakma képviseltette magát.

Mivel a hadsereg és a szeráj iparcikkellátásáról az állam maga gondos­kodott, a nagyvárosok pedig kézművestermékekben önellátók voltak, nem törekedett arra, hogy a kisipari termelésbe és a termékek elosztásába szabályozóan beleszóljon. Az iparűzők céheket alakítottak, saját kezde­ményezéssel és maguk választotta vezetőséggel.[5] E látszatautonómia elle­nére az állam ezeken a céheken keresztül vonta ellenőrzése alá a kisipart is, akadályozta meg az ipari tőke fe1halmozását, és kötötte gúzsba a szabad versenyt. Az alapanyagok és késztermékek árát, a piacra kerülő áruk minőségét, a mértékeket és súlyokat állami előírásokkal szabályoz­ták, és szigorúan ellenőrizték. Állami beruházásban üzleti negyedek, nagy fedett bazárok épültek, s a bennük dolgozók már csak ezért is függésbe kerültek a hatalomtól. A kézművesek adóját nem a város, hanem a kincstár szedte be, az iparosoknak nem volt beleszó1ásuk városuk ügyeibe.

A rája zavartalan termelőmunkája biztosította az állam legfőbb bevételét, az adójövedelmeket. Nem csoda hát, hogy az adóztatási rend­szer az államigazgatás egyik legfejlettebb ágazata volt. A győztes had­sereg nyomában járó összeírók felmérték az új területek jövedelmezőségét, ennek alapján született meg azután a döntés, hogy mely települések maradjanak meg közvetlen kincstári használatban, s melyekből váljék javadalombirtok. A kincstár ez utóbbiak esetében is csak a földesúri adókról mondott le a birtokosok javára, állami adókat ezekről is szedett, a saját kezelésben tartott földekről pedig minden adójövedelem az övé volt. A kincstárt illették a városi kereskedők és iparosok adói is.

A rája földesurának a változatlan összegű kapuadón és a változó bün­tetéspénzeken kívül terményei után adózott, részben pénzben, részben természetben. Az államnak, ha nem volt mohamedán, fejadóval tartozott, s a 16. századtól egyre többféle és egyre növekvő összegű úgynevezett rendkívüli adóval. Ezek csak nevükben sejtettek esetlegességet, valójá­ban sorra állandó adókká váltak. Jövedelme növelésére állam és javada­lombirtokos egyazon ősi módszerhez folyamodott, az adóemeléshez. Az adók összege azonban nemcsak az adófizetők és adóztatók között volt harci kérdés, a két adóztató, az állam és a javadalombirtokosok között is versenyfutás folyt az alattvalók adóiért. A kettő közül persze a központi hatalom bizonyult erősebbnek. A kincstári jövedelmek növelésének egyik hatásos módszere volt a javadalombirtokok arányának csökkentése az összes földterületen belül. A települések termelését ugyanis időről időre újra felmérték, s ha ilyenkor a javadalmazottat már meg nem illető, fölös jövedelmeket fedeztek fel, akkor azokat a kincstárba irányították.

Vám- és adóbevételek, a török áruexport jövedelme, az állami kézben levő bányászat és egyéb monopóliumok haszna ömlött a kincstárba, ám sebesen szét is folyt onnét. Eltekintve azoktól az intézményektől, amelye­ket vallási vagy jóléti alapítványokból tartottak fenn, a Török Biroda­lomban minden közfeladat ellátása a kincstárra hárult, közöttük is leg­nagyobb teherként az állandóan készenlétben álló hadsereg fenntartása és a háborús kiadások fedezése. A költségvetés egyensúlyban tartása így még a nagy bevételekkel rendelkező államvezetésnek is sok gondot oko­zott, s a kincstár szakembereit pénzügyi manőverekre kényszerítette. Megint csak régi, bevált módszerhez nyúltak, amikor folyamatosan rontották a pénz nemesfémtartalmát. A birodalom ezüstpénze, az akcse, a születését (1327) követő kétszáz év alatt ezüsttartalmának közel 35%-át veszítette el. Nagy Szulejmán uralma alatt (1520-1566) hígulása meg­állt, hogy azután a 16. század utolsó három évtizedében akkori értéke további 50%-át elveszítse.[6] A kincstár által végrehajtott pénzrontást még csak tetézte, hogy a nyugati kereskedelmi kapcsolatok csatornáján a 16. századi európai infláció is éreztette hatását a birodalomban. A belső pénzromlás és az európai árforradalom következményeként a 16-17. század fordulójára a Török Birodalomban is felszöktek a gabonaárak, az időálló arany- és ezüstpénzek értéke pedig háromszorosára-ötszörösére emelkedett.[7]

A török államvezetés gazdasági szervező tevékenységének alapfeladata. az volt, hogy mint egyedüli tulajdonos – s így minden járadék elsődleges élvezője – begyűjtse, majd a hódító birodalom céljainak legmegfelelőbb arányban újra szétossza a befolyó jövedelmeket. A terjeszkedés paran­csoló szüksége azt követelte, hogy minden más érdek elé helyezve meg­teremtsék és fenntartsák a korszak legerősebb hadseregét. Az állam bizto­sította – javadalombirtokul szétosztott földek jövedelmével vagy pedig zsolddal-fizetéssel – a katonákból, hivatalnokokból és vallási emberekből álló uralkodó osztály eltartását. S hogy a termelő tömegeknek is juttasson valamit, az ókor nagy keleti államainak kései követőjeként példás buz­galommal látta el a szociális és vallási intézmények építőjének és fenn­tartójának karitatív feladatát. Csak amíg az ókori keleti társadalmakban az államnak ez a gátakat, csatornákat, öntözőműveket építő-karbantartó tevékenysége a termelés nélkülözhetetlen előfeltétele volt, addig a Török Birodalomban az imaházak, menhelyek, iskolák, ingyenkonyhák, fürdők, kutak, szállóházak stb. létrehozása tagadhatatlan hasznossága mellett is legfeljebb szociális feszültségeket vezetett le, és a nagyvárosi életet tette kényelmesebbé, ám a gazdasághoz szervesen nem kapcsolódó „infra­strukturális” tevékenység maradt.

A begyűjtés és újraelosztás feladatát a birodalom első századaiban az állam, mondhatni, tökéletesen oldotta meg. Ez megnyugtató volt a mindenkori pillanatnyi helyzetben, ám elzárta a fejlődés útját. Egy alig mozduló társadalomnak csak mennyiségileg, de nem minőségileg változó igényeit kellett kielégítenie, s ez egyet jelentett a gazdasági stagnálással, majd hanyatlással.

A magánvállalkozások lefékezése és szűk korlátok közé szorítása azt eredményezte, hogy a belső kereskedelem és a kiterjedt uzsoratevékeny­ség során felhalmozódó pénztőke nem hatolhatott a termelésbe, sőt magá­nak a kereskedőtőke felhalmozásának is gátat vetett az, hogy hagyatéki foglalások és előszeretettel végrehajtott konfiskálások útján nagyobbrészt visszaáramlott a kincstárba. A gazdaság adott szerkezetén az egyéb­ként valóban nagy és pezsgő városok sem változtattak. A törökök városai – ellentétben az európaiakkal – sem gazdasági, sem igazgatási autonó­miával nem rendelkeztek, s életük legapróbb mozzanatában is nyomasz­tóan érezték a központ vaskezű ellenőrzését: a rajtuk átmenő kereskedel­met odaküldött állami hivatalnokok tartották föntről meghatározott mederben, a belső gazdaságot központi előírások szabályozták, a városban működő hivatalok és kulturális intézmények élén kívülről kinevezett elöljárók álltak, de még az alacsonyabb rangú helyi alkalmazottak is csak Isztambul jóváhagyásával állhattak munkába – s mindezek fölött ott terpeszkedett a központi rendfenntartó hatalom, amelyet a nagyobb városokban az ott állomásozó katonaság is hathatósan támogatott.[8]

A hódító Török Birodalom közigazgatásának három nagy feladatot kellett ellátnia: biztosítani a termelés és adózás folyamatosságát; meg­szervezni a hadjáratokat, ellátni a katonai megszállás feladatát; végül őrködni az osztályrend törvényekben lefektetett szabályai, a közbiztonság és a vallási élet előírásainak betartása fölött. A polgári, katonai és jogi igazgatásnak ez a három területe nem vált el, s nem is válhatott el élesen egymástól. Az erős összefonódás szükségszerűen következett a bonyolult igazgatási feladatokból, egyben kiválóan alkalmas volt arra, hogy bizto­sítsa a hivatalviselők egymástól való függését és ezáltal a központ biztos ellenőrzését.[9]

A birodalom területi-igazgatási felosztása már a 14. század első felében megkezdődött, megszervezték az első szandzsákokat. Amikor a rendszer a 16. századra kikristályosodott, a legnagyobb közigazgatási egységek a vilájetek (vagy ejáletek) lettek, élükön a beglerbégekkel, alájuk sorakoz­tak a szandzsákok (más néven livák) a szandzsákbégekkel, majd a leg­kisebb egységek, a náhijék. A vilájetek nemcsak a legnagyobb közigazga­tási körzetek voltak, hanem elöljáróikkal az élen a területen javadalma­zott katonák és az ott állomásozó zsoldosok katonai-területi egységei is.

A tartományi hivatalok a központi kormányszervek mintájára működ­tek.[10] Ahogy a birodalom élén a szultánt a nagyvezír követte, úgy állt a vilájet élén a beglerbég, a kormányzás minden területére kiterjedő kisebb-nagyobb hatáskörrel. A birtok- és pénzügyeket a fővárosban a magasabb rangú defterdárok, a tartományokban a vilájet-defterdárok gondozták. A tartományi bírák, a kádik, az Isztambulban székelő hadseregbíróknak, a kádiaszkereknek voltak alárendelve, míg az elméleti­jogi, vallási és szellemi élet irányítása a fővárosban a sejhüliszlámra, a tartományokban a helyi müftikre hárult. E magas és középszintű tisztviselők alá rendelve minden közigazgatási centrumban az alsóbb rangú hivatalnokok serege tevékenykedett: adószedők, vámosok, alsóbb rangú bírák, rendfenntartó közegek tartották a közvetlen kapcsolatot az alattvalókkal.

Ez a 16. századra hatalmasra duzzasztott közigazgatási szervezet az egykorú európai – a központosításnak, mint láttuk, első időszakát élő – adminisztrációkhoz képest szokatlan pontossággal és fegyelemmel dolgo­zott. A birodalmilag egységes ügyintézés alapjában a hivatalviselők egységes iskolázása és a szabályzatok terebélyes rendszere állt, meg­támogatva a magas rangú tisztviselők folytonos cserélgetésével, ami meggátolta a központitól lényegesen eltérő helyi módszerek kialakulását.

A 16. századi „aranykorig” a központi kormányzat még tényleges áttekintéssel és felügyelettel rendelkezett az egész birodalom igazgatása fölött. Megkönnyítette ezt a hivatalok illetékességének olyan beosztása, amely a hivatalviselőket egymástól kölcsönösen függő helyzetbe sorolta, s számos poszton egymásba olvasztotta hatáskörüket. Ez részben termé­szetes, hiszen a hadsereg ellátása az adókivetéstől az ágyúöntésig számtalan tisztségviselő egybehangolt munkáját, egymásrautaltságát követelte meg. Az állam a hivatalviselőknek ezt a kölcsönös függését, belső ellen­őrzési rendszerét a tisztán polgári igazgatás területein is kiépítette. A hatáskörök összemosódása miatt, de a hivatali előrejutás önös érdekét követve is, mindenki leste, ellenőrizte a másikat.

A mohamedán jogrendszer már az őt létrehozó araboknál is kimondta „minden muszlim felelősségének elvét” az ügyek törvényes viteléért, s létrehozott egy uralkodói bíróságot, amely előtt az igazgatásban észlelt minden törvénytelenséget jelenteni lehetett.[11] Ez a rendszer a törököknél is tovább élt; A szultáni tanács és a tartományi főhivatalok nem egyszerűen fellebbviteli fórumok voltak, hanem valóban minden kérés, panasz, jelen­tés gyűjtőhelyei.[12] Nem mintha tisztviselőik az igazságosság éber őrei és letéteményesei lettek volna. Ez a rendszer elsősorban az osztályrend fenn­tartására volt jó, valamint arra, hogy az erős központi kormányzatok mindenről tudomást szerezzenek, és így mindenbe bele tudjanak avatkoz­ni, ami a birodalomban történik. A biztosabb központi ellenőrzés az alattvalóknak is valamelyes védelmet nyújtott, mert az ügyek fölött áttekintéssel rendelkező adminisztráció mégiscsak hatékonyabban érvé­nyesítette „a rája oltalmazásának” örökkön hangoztatott elvét, mint későbbi évszázadok kapkodó és gyenge hivatalai.

Az igazgatás rendszerét, de emellett a gazdasági életet, a földek fel­osztását, a társadalmi és hivatali hierarchiát és a meghódítottak helyzetét a mohamedán vallásjog, a szultáni törvények és a helyi szokásjogok szabályozták.

A birodalom életét – mint a mohamedán országokét mindenütt – oly erősen befolyásoló jogrendszert a törökök az iszlám felvételekor a vallással együtt vették át az araboktól, de szerepe csak az államszervezet kiépítésétől vált jelentőssé. A vallás és a jogrendszer összeforrottsága és erős befolyása egészen a legújabb korig semmit nem lazult, hiszen e kettős kiválóan alkalmas volt arra, hogy a despotikus kormányzat biztos táma­szául szolgáljon. A vallásjognak az élet legapróbb részleteit is szabályozó normarendszerét isteni eredetűnek mondták ki. A közvetítés Isten és ember között a kalifák – Egyiptom meghódítása óta a török szultánok – tiszte volt, akik ezen a módon magukat minősítették a legfelső akarat kifejezőinek.

A 7. században az arab társadalom talaján sarjadt s két évszázad alatt érinthetetlen isteni kinyilatkoztatások dogmarendszerévé mereve­dett vallásjog még konzervatívabbá tette az amúgy is nehezen mozduló török társadalmat, konkrét jogszabályai pedig a mindennapi életben jelentettek egyre súlyosabb tehertételt. A vallásjog megmerevedése már az araboknál pótlólagos, világi törvényhozást tett szükségessé, ami azután a török szultánok törvényalkotásában tetőzött.[13]

A nagy uralkodói törvénykönyvek ősei az első Oszmán-házi szultánok rendeletei voltak, amelyek egyes konkrét kérdésekben hoztak döntéseket. A 14. század második felében számuk megszaporodott. A folyamat a 15. század közepétől kezdődő száz év alatt teljesedett ki, amikor a hosszú sorban kiadott törvénykönyvek egyrészt az államélet átfogó rendezését végezték el, másrészt apróra szabályozták az egyes közigazgatási egységek mindennapi életét, különös tekintettel az adókra és vámokra. A helyi szabályozás az összbirodalmi normákkal nem ütköző kérdésekben figye­lemmel volt a helyben talált szokásokra, hogy simábbá tegye az új alatt­valók beillesztését a birodalomba.

Az uralkodói hatalmat a mohamedán vallás és vallásjog a maga istentől eredeztetett konzervativizmusával, a világi törvényhozás pedig a hét­köznapok helyi követelményeihez alkalmazkodó rugalmasságával támo­gatta. Amíg a központi hatalom erős volt, mindkettőt szolgálatába tudta állítani. Az államélet felső régióiban bizton számíthatott a jogi, szellemi és vallási élet vezetőinek támogatására a világi törvényhozásban, a moha­medán tömegek szintjén pedig a vallásjog fanatizáló, az uralkodói tekin­tély mindenek feletti tiszteletét parancsoló hatására.

Irodalom

  1. A hódítások menetére: H. İnalcık, Ottoman Methods of Conquest (Studia islamica, 1954).
  2. A külkereskedelemre: F. Braudel La Méditerranée et le monde méditerranéen a l'époque de Philippe II. I–II (Paris, 19662) című munkájának a Török Birodalomra vonatkozó fejezetei; A. H. Lybyer, The Ottoman Turks and the Routes of Oriental Trade (The English Historical Review, 1915); H. İnalcık, The Ottoman Empire (London, 19752); W. Heyd, Histoire du commerce du Levant au Moyen-Age I–II (Amszterdam, 1959).
  3. A birodalom gazdaságára: M. Akdağ, Türkiye'nin Iktisadi ve Ictimai Tarihi I. 1243–1453. (Ankara, 1959); felfogásával élesen vitázik: H. İnalcık, Osmanlı İmparatorluğunun Kuruluş ve İnkişafı Devrinde Türkiye'nin İktisadi Vaziyeti Üzerinde Bir Tetkik Münasebetiyle (Belleten, 1951. október).
  4. A mezőgazdaságra: V. Mutafcsieva, Agrarnite otnosenije V oszmanszkata imperija prez XV–XVI v. (Szofia, 1962); az adózásra: Káldy-Nagy Gyula, Magyarországi török adóösszeírások (Budapest, 1970); B. Nedkoff, Die Gizya (Kopfsteuer) im Osmanischen Reich (Lipcse, 1942); H. Hadžibegić, Glavarina u osmanskoj državi (Szarajevo, 1966); B. Cvetkova, Contribution a l'étude des impots extraordinaires en Bulgarie sous la domination turque (Rocznik orientalistyczny, 1959. 1).
  5. A török céhek szerepét elemzi: G. Baer, The Administrative, Economic and Social Functions of Turkish Guilds (International Journal of Middle East Studies, 1970).
  6. Szulejmán korára: A. Lybyer, The Government of the Ottoman Empire (Cambridge, 1913).
  7. Az árak alakulására: Ö. Barkan, Edirne Askeri Kassamina ait Tereke Defterleri, 1545–1659. (Belgeler, 1968. 5–6).
  8. A központi szervekre: İ. H. Uzunçarşılı Osmanli Devletinín Merkez ve Bahriye Teskilati (Ankara, 1948); ugyanő, Osmanli Devletinin Saray Teskilati (Ankara, 1945)
  9. A Török Birodalom igazgatására klasszikus munka: J. von Hammer, Des osmanischen Reichs Staatsverwaltung und Staatsverfassung I–II (Bécs, 1815).
  10. A központi és tartományi igazgatás hasonlóságát elemzi: Fekete Lajos, Párhuzam az isztambuli és budai török hivatali ügyvitel között (Levéltári Közlemények 1940–1941).
  11. A mohamedán jogra: J. Schacht, An Introduction to Islamic Law (Oxford, 1964); ugyanő, Law in the Middle East I (Origin and Development of Islamic Law. Washington, 1955).
  12. A bírósági szervezetet és gyakorlatot dolgozza fel rendkívül alaposan: E. Tyan, Histoire de l'organisation judiciaire en pays d'Islam (Leiden, 19603).
  13. A szultáni törvények leggazdagabb kiadása: Ö. Barkan, XV ve XVI Asirlarda Osmanli Imparatorlugunda Zirai Ekonominin Hukuki ve Mali Esaslari (Istanbul, 1945).


A felemelkedés
Hódítás, hatalom, földbirtokrendszer Tartalomjegyzék Hadsereg: szpáhik, janicsárok