Gazdasági és társadalmi fejlődés

A Múltunk wikiből
1869. június 14.
A király jóváhagyja a Magyar Tudományos Akadémia új alapszabályait.
1870. január 4.
A ZákányZágráb vasútvonal megnyitása.
1871. június 8.
1871:XXXIXXXIII. tc. az elsőfolyamodású bíróságok rendezéséről, az elsőfolyamodású királyi törvényszékek és járásbíróságok létesítéséről és a királyi ügyészségekről.
Uralkodói rendelet a két varasdi határőrezred, valamint Zengg, Belovár, Ivanić és Sziszek katonai községek polgári közigazgatás alá helyezéséről.

A horvátok a kiegyezés idején széttagolva éltek a Habsburg-monarchia különböző országaiban és közigazgatási egységeiben. A kiegyezéssel újraszabályozott belügyi önkormányzat egyelőre még a közjogilag elismert horvát nemzeti területnek is csak kisebb részére terjedt ki. A bán és az autonóm kormány hatásköre alá tartozó Horvát- és Szlavonországok területe nem érte el a 20 ezer km2-t, lakossága pedig a 900 ezret. A horvátlakta Muraköz 1860 óta ismét Magyarországhoz (Zala megyéhez) tartozott, s Fiumét sem csatolták vissza Horvátországhoz. Az ország nagyobb része katonai határőrvidéket alkotott, s közvetlenül a bécsi hadügyminisztérium kormányzata alatt állott. Nagyszámú horvát élt ezenkívül a Monarchia másik felében: Dalmáciában és Isztriában, s több tízezer Magyarország dunántúli megyéiben is. A kiegyezés elismerte Horvátország jogigényét a határőrvidékre és Dalmáciára. Az előbbit idővel sikerült is érvényesíteni, az utóbbit azonban nem.

Az uralkodó 1869. augusztus 19-i rendeletében jelentette be a katonai határőrvidék polgárosítását. A két varasdi ezredet, valamint Zengg, Sziszek, Belovar és Ivanić katonai községeket már 1871-ben polgári közigazgatás alá helyezték, a határőrvidék többi részének polgárosítása azonban még egy évtizedig elhúzódott. A határőrezredek helyén létesült kerületeket továbbra is a zágrábi főhadparancsnokság igazgatta, s csak 1881-ben kerültek végleg a horvát autonóm kormány hatáskörébe. Így alakult ki a horvát önkormányzat 1918-ig fennállott területe (43 ezer km2), amelyen 1869-ben 1,8 millió, 1890-ben 2,2 millió lakos élt.

A kiegyezést követő két évtizedben a horvát társadalom megoldatlan gazdasági és szociális problémákkal terhes, válságos átmeneti időszakot élt át. A hagyományos mezőgazdaság mozdulatlan tengerében csak itt-ott találkozunk a tőkés árutermelés elszórt kis szigeteivel: a kelet-szlavóniai nagybirtokokon, a hatalmas erdőségek fafeldolgozó üzemeiben, a tengermellék hajóépítő manufaktúráiban, Zágráb és Eszék malmaiban és kisebb gyáraiban. A kapitalista viszonyok megerősödésének és országos elterjedésének a sajátos történelmi fejlődésből eredő szociális és intézményes akadályai csak az 1880–90-es években hárultak el, s ekkoriban kezdtek kialakulni a rendszeres gazdasági növekedés előfeltételei.

Az egykorú népszámlálások adatai egy differenciálatlan és a polgárosodás kezdeti szakaszában levő agrártársadalmat tárnak elénk. 1890-ben mezőgazdaságból élt a lakosság 84,6%-a, az iparból, kereskedelemből és forgalomból élők arányszáma pedig csak 10,3% volt.

Az urbanizáció elmaradottságát mutatja, hogy a lakosságnak csak 7,2%-a élt a városokban, s 17%-a a 2000-nél népesebb településeken (Magyarországon 16,5, illetve 49%).

1880-ig Horvátországban mindössze 537 km vasútvonal épült (ennek is több mint a fele a BudapestFiume vonalra esett), s 56 hitelintézet működött 3 millió forint alaptőkével és 22 millió összforgalommal. 1883-ban 58 gyárjellegű üzemben 4700 munkás dolgozott. Az iparban használt gőzgépek teljesítménye 1890-ben sem érte el a 6 ezer lóerőt. A vasútépítés és hitelszervezet fejlődése az 1880-as években, az iparosodás pedig az 1890-es években vett nagyobb lendületet. A határőrvidéki vasutak csak az 1880-as évek végére épültek ki, s csak akkor jött létre a horvát polgárság által évtizedek óta hasztalan követelt közvetlen vasúti összeköttetés Kelet-Szlavónia és a tengerpart között (ZimonyFiume). Az iparosodás elsősorban Horvátország legértékesebb természeti kincsének, a hatalmas tölgyerdőknek korszerű hasznosításához kapcsolódott: a századfordulón az ipari munkásság kétharmad része az erdei termékeket feldolgozó iparágakban (gőzfűrészek, hordó-, parketta- és bútorgyártás, csersavgyárak stb.) dolgozott.

Lassan haladt a horvát mezőgazdaság tőkés átalakulása is. Az agrárstruktúra szempontjából Horvátország két élesen elkülönülő félre oszlott. Az egykori polgári területek birtokviszonyai lényegében hasonlóak voltak Magyarországéhoz, azzal a különbséggel, hogy a nagybirtokok főleg erdőségekből álltak, s a szántók, rétek és szőlők területének több mint 80%-a, az állatállománynak pedig több mint 90%-a a paraszti gazdaságok tulajdonában volt. Az egykori határőrvidéken egyházi és világi nagybirtokok nem voltak, csupán hatalmas kincstári erdőbirtokok, s a legelőket és erdőket a volt határőrközösségek közösen használták. Így alakult ki a sajátos horvátországi birtokstruktúra, amelynek legfőbb jellemzője az volt, hogy a parasztság a földterületnek jóval nagyobb hányadát birtokolta, illetve használta, mint Magyarországon, s igen nagy volt közösen hasznosított legelők és erdők részaránya.

A földterület megoszlása Horvátországban birtokoskategóriák szerint (1895)
(%-ban)
Birtokoskategória Volt határőrvidék Polgári területek Egész Horvátország
Összterület Szántók és rétek területe
Kincstári birtokok 15,2 2,4 9,3  
Egyházi és világi nagybirtok
1000 holdon felül 0,9 31,5 14,3  
200–1000 holdas 0,4 5,1 2,3  
Nagybirtok összesen 16,5 39,0 25,9 10,7
Magánbirtok 200 holdon alul 41,5 53,0 46,3 87,8
Községi birtokok, közbirtokosságok 42,0 8,0 27,5 1,5
A parasztság által birtokolt és használt terület összesen 83,5 61,0 73,8 89,3

A birtokmegoszlás ismeretében érthető, hogy Horvátországban a nagybirtok nem játszott oly dinamikus vezető szerepet a mezőgazdaság tőkés átalakulásában és modernizálódásában, mint Magyarországon. A nagybirtok gazdasági tevékenysége elsősorban az erdők faállományának értékesítésére korlátozódott A parasztgazdaságok korszerű átalakulása pedig viszonylag későn indulhatott meg, s igen vontatottan haladt, mert akadályozta két hagyományos horvátországi intézmény – a határőrség és a házközösségek – szívós továbbélése.

A határőrök 1848 után teljes jogú tulajdonként megkapták addig csak haszonélvezeti jogon bírt telkeiket, s szabadon használhatták a határőrvidék kiterjedt erdőségeit. Mindazonáltal maguk a határőrök is sürgették a számukra terhes katonai rendszer megszüntetését. A polgárosítás azonban igen sok problémával és nehézséggel járt. Az egyik fő probléma az erdők kérdése volt, amelyeket végül is egyenlő arányban megosztottak a kincstár és a határőrközségek között. A kincstári erdők faállományának egy részét eladták, s a befolyt vételárból létrehozták a „határőrvidéki beruházási alapot”, amelyből vasutakat építettek, folyókat szabályozták és egyéb beruházásokat végeztek a gazdaságilag igen elhanyagolt állapotban levő területeken. A határőrök a polgárosítással megszabadultak ugyan a terhes katonai szolgálattól és a robottól, de egyúttal megfosztották őket az erdők és legelők legértékesebb részének korlátlan használatától, ami pedig létfontosságú volt extenzív állattartásuk számára. Az addig ismeretlen sokféle állami, megyei és községi adó bevezetése súlyos terheket rótt a túlnyomórészt még önellátó gazdálkodást folytató határőrökre, akik között a polgárosítás évtizedei alatt állandó forradalmi hangulat uralkodott.

Főleg a határőrvidéki rendszerrel függött össze a horvát agrártársadalom sajátos intézményének, a házközösségeknek a szívós továbbélése is. A délszláv házközösség, vagy zadruga, a patriarchális nagycsalád egy formája volt, amely több vérrokon családot, illetve egy család több ágát és nemzedékét egyesítette egyetlen közös háztartás és mezőgazdasági üzem keretei között. A zadrugák többségében teljes gazdasági autarkia valósult meg, s tartós fennmaradásuk szoros összefüggésben volt a mezőgazdasági termelés hagyományos formáival: az extenzív állattartással, a primitív technikával, az árucsere és a munkamegosztás fejletlenségével. A polgári területeken a jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben felbomlott a zadruga-rendszer eredeti formája, a határőrvidéken – ahol a zadruga kötelező intézmény volt – ez a bomlás csak az 1870-es években vehette kezdetét. A zadrugák zöme azonban nem alakult át közvetlenül polgári jellegű egyéni üzemmé. A horvát parasztság zöme még évtizedekig a különféle átmeneti formák keretében élt. A nagycsaládok többnyire felbomlottak: hol csak az eredeti teljes vagyonközösség szűnt meg, hol szét is költöztek az egyes nukleáris családok és önálló háztartást alapítottak. Az utóbbi esetben többnyire a földet és a felszerelést is felosztották; hivatalosan, a hatóságok felé azonban a zadruga továbbra is fennmaradt. Az ilyen „titkon felosztott házközösségek” ténylegesen egyéni gazdaságok voltak, de a zadrugák birtokjogi kötöttségeivel. 1880-ban a horvát parasztságnak csak egyharmada rendelkezett teljesen szabadon földjével, azaz volt polgári értelemben vett kisüzem-tulajdonos, kétharmada még ténylegesen fennálló, vagy titkon felosztott zadrugák tagja volt, akikre a hagyományos zadruga-jog előírásai voltak érvényesek, erősen korlátozva az üzemvitel, a hitelfelvétel és a birtokforgalom szabadságát.

Irodalom

A gazdasági és társadalmi fejlődésre: Igor Karaman, Privreda i društvo Hrvatske u 19. stoljeću (Zagreb, 1972) és Katus László, A mezőgazdaság tőkés fejlődésének főbb vonásai az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv területein (Történelmi Szemle, 1959. 3–4).


Horvátország a 19. század utolsó harmadában
Tartalomjegyzék A horvát nemzeti ellenzék küzdelme a kiegyezés ellen és a Nemzeti Liberális Párt 1873-as kompromisszuma