Gazdasági és társadalmi indítékok

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 25., 09:36-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

A történeti köztudat a honfoglalástól Géza uralomra jutásáig terjedő időszakot mint a kalandozások korát tartja számon. Ha áttekintjük a kor írott forrásanyagát, ez a megjelölés indokoltnak látszik, mert a görög és latin kútfők tele vannak az Európát bekalandozó „hunok” vagy „hungárusok” harcaival, és hogy a kalandozások 955-ben nem maradtak abba, arról nemcsak görög források, hanem a magyar krónikák is tanúskodnak. A kalandozások vonatkozó információk viszonylagos bőségéből következik, hogy a kalandozó hadjáratoknak a történészek nagyobb súlyt tulajdonítottak a magyar történelemben, mint amekkorát a magyar társadalom egészének belső fejlődésében jelentett. Éppen a belső viszonyok nem ismeréséből következik, hogy a kalandozó hadjáratok okairól, társadalmi rugójáról nagyon eltérő vélemények hangzottak el.

A hazai idealizáló felfogások egyike a kalandozások mint bámulatos lovasteljesítményeket értékelte, s mivel a honfoglaló és kalandozó magyarságot mindenestül lovas vitézeknek tekintette, kialakult a lovas kalandokra vállalkozó nemes magyar nemzet képe. Hogy az etnikailag és társadalmilag osztatlan lovas magyar nép történeti tévhit csupán, arról több helyütt szóltunk, hogy pedig a kalandozók gondja inkább „vér és arany” volt, semmint a testedzés, az nem szorul bizonyításra.[1]

Egy másik itthoni felfogás szerint a kalandozások tudatos nyugatra törekvés jelei, s céljuk felderítés volt, annak megállapítása, hogy kínálkozik-e a Kárpát-medencénél alkalmasabb ország honfoglalásra és megtelepedésre, a pusztítás és zsákmányolás pedig csak a hadjárat velejárója. Az ezt vallók csupán arra nem tudnak választ adni, hogy miért kellett egy évszázadon át újból és újból felderíteni egy kitűnően ismert terepet.

Ellenkező előjelű elfogult nézet, amely a magyarokat másoknál alacsonyabb rendű, kultúraromboló népnek kívánja feltüntetni, e hadjáratokban nem lát egyebet, mint alkalomszerű rablást, melyben a nomád férfinép mindenestől részt vett, s minthogy a fejlettebb népek nem voltak barbárok, az ő hasonló hadjárataik más megítélés alá esnek. A X. századi Európa azonban kevésbé tett különbséget pusztítás és pusztítás között. Ruotger például a X. század derekán Madarász Henrik trónra lépéséről szólva ezt írta: „Emitt a dánok szárazföldet és tengereket uraló vad népe, amott százfelől a szlávok őrjöngése fogcsikorgatva meredezett, nemkevésbé a magyarok üldöző kegyetlensége, áthágva a morvák határait, amelyeket nem sokkal azelőtt kegyetlen féktelenséggel sajátított ki birodalmának, minden tartományát tűzzel-vassal, széltében-hosszában pusztította.”[jegyzet 1] Ruotger azonban itt megfeledkezett arról, hogy a morvák előzőleg ugyanúgy pusztították a szomszéd tartományokat, mint a velük szemben álló frankok Morvaországot, valamint a magyarokat felbérlő keresztény hatalmasságok más országokat.[2] A fő különbség a magyarok és más népek hadjáratai között abban állt, hogy a magyarok sokkal nagyobb lovassággal rendelkeztek, mint mások, és lovasaik tízszer akkora területet tudtak meglepetésszerűen feldúlni, mint szövetségeseik, s éppen ezzel a többlettel váltak olyan rettegetté, mint Attila hunjai, valamint a hajón kalandozó normannok és arabok. A kalandozók vérszomjas vademberekként való ábrázolása a 9–10. századi auktoroktól származik, akik a magyarokat az így jellemzett szkíták és hunok módján írják le.[3]

Az is kérdéses, hogy a heterogén magyar törzsszövetség harcaiban mennyiben lehet finnugor-magyar akciókat látni. Ha meggondoljuk, hogy a magyar törzszövetségnek éppen a harcos rétegeiben voltak erősebben képviselve török és iráni elemek, de mellettük szláv fegyvertársakról is említés maradt, akkor nyilvánvaló, hogy a kalandozókat nem lehet a modern nyelvi nemzet fogalmával megközelíteni és megítélni.[4]

Befejezésül szólni kell arról a gazdaságtörténeti elképzelésről is, amely a kalandozásokat a pásztortársadalom válságából magyarázza. E nézet szerint a nomád magyar pásztortársadalom a honfoglalás után szűkebb területre szorult össze, aminek következtében a termelésből kiszorult szabad pásztorok rablóhadjáratokon igyekeztek életlehetőséget teremteni maguknak, elsősorban azáltal, hogy szántó-vető foglyokkal végeztették földjükön a földművelést.[5] Amióta bebizonyosodott, hogy a honfoglaló magyarság köznépe földet is művelő félnomád volt, a munkaidőben távollevő kalandozó harcosok pedig zömmel a középrétegből kerültek ki, ez a magyarázat is elvesztette alapjait. A „válság” magyarázatnak ellentmond az is, hogy kalandozó hadjáratok a honfoglalás előtt is voltak, de hasonló vállalkozásokat a normannok és az oroszok is indítottak a kazár, volgai bolgár és görög központok ellen.[6] A nomád népek életéből vett megfigyelések ugyanakkor arra tanítanak, hogy a legelőit és állatait vesztett nomád lesüllyed, szolgává válik a vagyonos gazdaságában, s csak a harcosok egy részéből válik az új úr alatt kísérő katona.[7] Hogy mennyiben vált a foglyokból földművelő, mennyiben lett belőlük háziszolga, kézműves a vezérek udvarhelyein, és mennyiben adták el őket rabszolgának, azt talán a jövő régészeti és embertani kutatásai fogják megvilágítani. Az bizonyos, hogy a kalandozó harcosok a húszas évektől kezdve foglyaikat lehetőleg még külországban átváltották drágaságokra, ahelyett hogy hazahozták volna őket.

Ha a történeti és régészeti vizsgálatok arra az eredményre vezettek, hogy a kalandozásokban elsősorban a középréteg vett részt, és megállapítható a hercegek vezette kabarok erős részvétele is, akkor a köznép termelőmódjának változása nem lehetett közvetlen kapcsolatban a kalandozások fokozódásával vagy abbamaradásával. A kalandozások körülményeit pontosan megvilágító forráshelyek éppenséggel azt mutatják, hogy az akciók indításában a vitézek harci készsége mellett ugyanolyan szerepe volt valamelyik európai hatalmasság kezdeményezésének, amely a magyar könnyűlovasságot úgy használta ki ellenfeleivel szemben, mint azt Bizánc ezeréves története alatt mindenkor tette szkítiai szomszédaival.

A honfoglalás után csak a felkérő szövetségesek profilja változott némileg a régihez képest. Amint hajdan a magyarok minden háborújukban „együtt harcoltak a kazárokkal”,[jegyzet 2] amint 900-ig bolgár, bizánci, morva és frank oldalról történt felkérés az akciókra, úgy az új környezetbe való beilleszkedés után a bizánci mellett többnyire olasz, Karoling-párti francia, bajor, nyugati szláv, orosz és bolgár részről történt megkeresés, s a távoli akciók előfeltétele az volt, hogy harcosaik egy-egy szövetséges országon keresztül szabad átvonulást élvezzenek. A segítségül hívás, magyarán mondva felbérlés, a kor szokott diplomáciai formaságai szerint történt. A császár, király vagy fejedelem elküldte valamely bizalmasát követségbe a magyarok fejedelmeihez, gazdag ajándékokkal és még csábítóbb igéretekkel. Kurszán, Árpád, majd utódai fontolóra vették az ajánlatot, és vagy elvetették, mint Gábriel bizánci küldött esetében tették, aki a besenyők megtámadását kérte, vagy elfogadták, és a szövetséget nomád rítus szerint is megerősítették. Az akció sikeres lebonyolításához a szükséges segítséget is megkövetelték – szabad átvonulást, kalauzolást, a révek használatát, mint például Bajorországban –, valamint túszokat adtak és vettek biztosítékul.

Különleges fontosságú megállapodásokra, mint amilyen a hosszú lejáratú békeszerződések kötése vagy megújítása volt, valamelyik főméltóság – egy Árpád-házi dux társaságában – személyesen látogatott el, és az uralkodóval közvetlenül szerződött. Ilyen volt például Árpád fia Tarhos[8] és Bogát harka (?) szerződése Berengárral vagy Tevel fia Tormás[9][10] és Bulcsú harka szerződésmegújítása Bíborbanszületett Konstantinnal, aki a Bizáncba jött szerződő feleket barátaivá fogadta, és a megkeresztelkedett Bulcsút római patríciusi ranggal tüntette ki.[11]

A kalandozó hadjáratok csaknem kivétel nélkül beilleszthetők a szövetségekkel szabályozott diplomáciai kapcsolatok rendjébe. Ezek révén a magyar fejedelmek szívesen küldték könnyűlovas seregük egy részét valamilyen jól „jövedelmező” akcióra, de még szívesebben vették, ha fáradság és emberélet kockáztatása nélkül, házhoz szállítva kapták a béke megváltására küldött nemesfémet és szöveteket.

A magyar fejedelmek a más népekhez és külföldi országokhoz való viszonyukban olyan felfogást követtek, mint más nomád uralkodók.

Az Árpádok uralma elsősorban a „hétmagyar” törzsre támaszkodott; ez teremtett adójával az uralomnak gazdasági alapot, ez szolgáltatott elsődlegesen katonai erőt az uralom fenntartására.

A magyar törzseknél némileg kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek a csatlakozott népek, egyrészt a három kabar törzs a székelyekkel, másrészt az itt talált és a magyarokhoz átállt néprészek. Ezek közvetlenül a dinasztia uralma alá kerültek; férfinépük mindenkor hadba vonulni tartozott, és a magyar sereghez képest az előőrsöt és a hátvédet adta. Településhelyük általában a hétmagyarok peremvidéke volt. Ha a kabarok a honfoglalás után átmenetileg kedvezőbb helyzetbe kerültek is, azt a honfoglalás sajátos lefolyása hozta magával.

A harmadik csoportba a nem katonáskodó alávetett népeket sorolták; ezek nyestadóval és termelvényekkel szolgáltak annak a törzsfőnek, akinek területén laktak.

A negyedik régióba a „hetedhét országon túl” lakó népek számítottak. A nomád uralkodók legfőbb törekvése volt, hogy a kívül fekvő világot rendszeres adóztatásra kényszerítsék. Ha nem kaptak rendszeresen ajándékot vagy összegben meghatározott pénzt, hadjáratokat indítottak, és addig pusztítottak, zsákmányoltak, amíg a „lázadó” nép belátta, hogy okosabb lázongás nélkül megváltani a békét. Ez a szemlélet tükröződik a türk uralkodók és a mongol kánok feljegyett megnyilatkozásaiból. Ha a magyar kettős fejedelemség nem is állott ezen a szinten, adva volt a vezető rétegben egy türk szemléleti örökség, és a sikeres kalandozások nyomán kialakult egy olyan katonai fölényérzet, ami ennek a szemléletnek a felelevenítését elősegítette.

Az első kalandozások kétségtelenül nem a „Napkelettől Napnyugatig minden nép nekem adózik” szemléletből fakadtak. Katonai segítséget kérő, jó ajánlatot tevő követek érkeztek a magyar fejedelmekhez, s ők kihasználták a konjunktúrát, ami a feudális Európa szüntelen egymás elleni harcaiból adódott. A magyar fejedelmek katonai kisérete meg éppenséggel kikényszerítette az ilyen akciókban való részvételt. A fejedelmek uralmát biztosító katonai kiséret ugyanis megízlelve a nyugati kalandozás és zsákmányszerzés örömeit, a fiatal nők elrablását, a kolostori pincék feltörését, az arany és ezüst kegyszerek, textíliák és fegyverek felmálházását, a szarvasmarhák és lovak elhajtását, újabb és újabb zsákmányszerző hadjáratra sarkallta a vezéreket. A nomád katonai kiséret legjobban ismert típusa a mongol nökör, a kun nyőgér találó jellemzése: „A nökörök irányították a főúr tetteit. Rablótámadásokat kellett intéznie a nökörökkel a szomszédok ellen, szép asszonyokat, leányokat és jó lovakat kellett szereznie, vadászatokat kellett rendeznie.[12] Gyakran ő maga kapta a zsákmány javát. Egy katonai vezető a nökörjeivel állandó veszedelem a szomszédai számára.”[jegyzet 3]

Ez volt az, amiért a harcos jobbágyság a fejedelmet és a vezéreket, a kálizok és székelyek pedig az Árpád-fiakat sürgették: nő, arany, posztó, marha és ló. A vezérek mindezeknek bőviben voltak, mégis szükségük volt rá, mert a zsákmánnyal jutalmazták közvetlen híveiket és a harcos jobbágyságot, uralmuk fenntartóit. Zsold jellegű jutalom lett a zsákmányból, és azzá vált a „békés” népektől beszedett adó is, a nyest és a sok finom kelme, posztó, amelyre az aranyat beváltották. Ebben a barbár zsoldkifizetésben pedig nem volt megállás. Ki kellett elégíteni a harcosokat, ha a vezér azt akarta, hogy hívei hívek maradjanak, s ne forduljanak ellene.

Lábjegyzetek

  1. Gombos III. 2322.
  2. MEH2 118.
  3. Németh Gyula, Kun László király nyőgérei Magyar Nyelv 49. 1954. 311.

Irodalom

A kalandozások okairól való vélekedéseket lásd a fenti feldolgozásokban és az I. fejezet 1. pontjában megadott történeti összefoglalásokban.

  1. Az idézett szellemtörténeti magyarázatot lásd Deér József, A magyar törzsszövetség külpolitikája (Kaposvár, 1928). 14.
  2. Ruotger véleményére lásd Gombos III. 2322.
  3. A kalandozók az egykorú nyugatiak szemében problémára lásd T. Bogyay, L'homme de l'Occident en face des incursions hongroises (Modena, 1966. Különlenyomat. Miscellanea di studi dedicati a Emerico Várady). Mindezt előszeretettel vették szó szerint régebbi idegen történetírók, így például Dümmler, Geschichte der Ostfränkische Reich III2 447. skk. K. Ja. Grot, Moravija i Madjary s poloviny IX do načala X vjeka (St. Petersburg, 1888. 199. és passim), de szívesen alkalmazzák modernek is, így például V. Vavřinek, Studia Historica Slovaca 3. 1965. 13. kk.; Tudomány és Társadalom, Bratislava, 1969. 1. szám 11–22; vesd össze még Király Péter, A magyarok említése a Konstantin- és Metód-legendában (Budapest, 1974).
  4. A katonai kíséret heterogén voltára lásd Györffy György, Századok 92. 1958. 40. kk.
  5. A válságelméletre lásd Molnár Erik, A magyar társadalom története az őskortól az Árpádok koráig 114. kk.; Bóna István, István király (Budapest, 1956). 7–22; MolnárPamlényiSzékely, 45; ElekesLedererSzékely, 47–48.
  6. A válság cáfolatát lásd Bartha Antal, István és kora (Népszabadság, 1970. augusztus 12. sz. 6).
  7. A földönfutó nomád szolgává süllyesztésére lásd Németh A honfoglaló magyarság kialakulása 40. kk.
  8. Az Árpád-fiak részvételére az akciókban: Tarhosra Liudprand alapján Gombos II. 1473, vesd össze Györffy György, Archaeologiai Értesítő 97. 1970. 217;
  9. Tormásra lásd Moravcsik, Byzantinoturcica II2. 306; Czeglédy Károly, Névtudományi vizsgálatok 121;
  10. Tormásra és Taksonyra lásd Györffy György, Archaeologiai Értesítő 97. 1970. 197. kk.
  11. A kalandozások történetében az európai hatalmakkal való kapcsolatokat és szövetkezéseket emeli ki HómanSzekfű, Magyar Történet I6 134–142 és Vajay, Eintritt des ungarischen Stämmebunden in die europäische Geschichte.
  12. a katonai kíséret (nökör, druzsina harci kedvére lásd Németh Gyula, Kun László király nyőgérei (Magyar Nyelv, 49. 1954. 311); Povesty Vremennih Let a 945., 980. éveknél (MoszkvaLeningrád, 1950. 34, 56).


Zsákmányoló és adóztató hadjáratok
Tartalomjegyzék Tizennégy éves német–magyar háborúság