Gazdaságpolitika

A Múltunk wikiből
1854.
Megindul a Pester Lloyd című politikai és gazdasági lap.
1872. március 24–26.
Az első magyar közgazdasági gyűlés Pesten.
1872. augusztus 30.—szeptember 8.
Iparműkiállítás Kecskeméten.
1876. augusztus 20.
A budapesti Sugárút (Népköztársaság útja) megnyitása.
A szegedi országos kiállítás megnyitása.
1877. október 12.
A budapesti déli vasúti összekötő híd megnyitása.
1877. október 28.
A budapesti Nyugati pályaudvar átadása.
1877. november 16.
1877:XXII. tc. a kisebb polgári peres ügyekben való eljárásról.
1877. november 6.
A kormány hajózási és postaszerződése az Osztrák–Magyar Lloyddal.
1877. november 26.
A Lujza út (KárolyvárosFiume) államosítása.

A gazdasági fejlődés általános feltételeiben 1867 után bekövetkezett változások közül a legfontosabb volt az önálló magyar kormány és államszervezet létrejötte, amely a bécsi központi kormányszervektől átvette a magyar gazdaságpolitika irányítását. 1867-ben Magyarország gazdasági és gazdaságpolitikai szempontból elvileg önálló, szuverén állammá vált. A gazdaságpolitika egyes fontos kérdéseiben – a külkereskedelmi és vámpolitika, valamint a valutaügy vonatkozásában – Magyarország lemondott ugyan az őt törvényesen megillető szuverenitás teljesen önálló gyakorlásáról, s ezekben a kérdésekben törvényhozása és kormánya a Monarchia másik államával egyetértésben hozta döntéseit, ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy az új magyar állam a kiegyezés után betölthette azt az egyre sokrétűbb és fontosabb szerepkört, amely a gazdasági fejlődés előmozdítása, kedvező feltételeinek kialakítása terén a nemzeti kormányokra és az állami intézményekre hárult valamennyi tőkés országban, s különösen a hazánkhoz hasonló elmaradott, de a fejlődés útjára lépő országokban.

A gazdaságpolitikát legfelső szinten a három illetékes szakminisztérium irányította: a pénzügyminisztérium, a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium és a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium. A kiegyezéskor létrejött tárcafelosztást 1889-ben módosították: önálló földművelésügyi minisztérium alakult, az ipar-, kereskedelem- és közlekedésügy pedig egyetlen minisztériumban összpontosult. A gazdaságpolitikai törvényhozás előkészítésében a szakminisztériumok mellett fontos szerep jutott az országgyűlés pénzügyi és gazdasági szakbizottságainak. A gazdaságpolitikai törvények és a fontosabb kormányintézkedések előkészítésekor mindig kikérték a különféle gazdasági szaktestületek és érdekképviseleti szervek írásos véleményét, vagy pedig az illetékes szakemberek bevonásával ankétot, szaktanácskozmányt tartottak. A gazdasági egyesületek és érdekképviseleti szervek maguk is kezdeményeztek és javasoltak, s gyakran intéztek emlékiratokat, kérvényeket és egyéb beadványokat a kormányhoz és az országgyűléshez.

A gazdasági érdekképviseleti testületek közül hivatalos és kötelező jellegűek voltak az 1850-ben felállított kereskedelmi és iparkamarák, amelyek működését 1868-ban külön törvény szabályozta. Számuk ekkor 8 volt, s ez 1891-ig 16-ra emelkedett (ezeken kívül 1 kamara működött Fiuméban, s 3 Horvátországban). A kereskedők több városban külön kereskedelmi testületekben tömörültek. 1878-ban 80 ilyen kereskedőtestület működött 4500 taggal. Közülük a legjelentősebbek a fővárosiak voltak: a pesti polgári kereskedők és a nagykereskedők testülete, valamint az 1853-ban alakult Pesti Lloyd Társulat.

A céhek megszűnése után az 1872-es ipartörvény alapján szabad ipartársulatok létesültek. De míg korábban több mint 3 ezer céh működött az országban, addig ipartársulat 1878-ig csak 1275 szerveződött 69 ezer taggal. Az 1884-es ipartörvény kötelezővé tette ipartestületek alakítását minden olyan helységben, ahol legalább 100 képesített iparos működik. Az ipartestületek szervezése is elég lassan haladt: 1896-ban mindössze 308 állott fenn, s több megyében és nagyobb városban egyáltalán nem volt még ipartestület. 1867-ben – Eötvös József elnökletével – újjáalakult a reformkorban létesült, majd 1850-ben feloszlatott Országos Iparegyesület, amely agilis titkára, majd igazgatója, Mudrony Soma irányításával élénk felvilágosító és mozgósító tevékenységet fejtett ki az iparosodás feltételeinek létrehozása és a hatékony iparpolitika érdekében. A kiegyezést követő években mintegy 20 helyi jellegű iparegyesület is alakult.

A nagy- és középbirtokosok érdekvédelmi szervezete a reformkorban létesült Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) volt, s gyorsan szaporodtak a regionális és megyei gazdasági egyesületek is. Számuk 1867-ben 19, 1878-ban 82 (közel 16 ezer taggal), 1894-ben pedig már 132 volt (45 ezer taggal). A helyi jellegű gazdasági egyesületek a 80-as években országos szövetségben tömörültek. A kiegyezés idején, majd az azt követő években sorra szerveződtek a különböző szűkebb szakmai jellegű (erdészeti, kertészeti, háziipari, malomipari, szeszipari stb.) egyesületek.

A gazdasági egyesületek és érdekképviseleti szervek gazdaságpolitikai ügyekben a kormány hivatalos vagy félhivatalos tanácsadói voltak, de ezen felül kiadványaikkal, sajtójukkal, értekezleteikkel és kiállításaikkal is sokoldalúan szolgálták a gazdaságfejlesztés ügyét. A kamarák jelentései évenként számot adtak kerületük gazdasági fejlődésének eredményeiről és problémáiról, s rámutattak a legfontosabb teendőkre. Az OMGE adta ki a korszak vezető mezőgazdasági lapjait: a Gazdasági Lapokat, majd 1889-től a Közteleket. Az Országos Iparegyesület lapja 1868-tól az Anyagi Érdekeink, 1880-tól pedig a Magyar Ipar volt. Külföldön is olvasták a pesti nagykereskedők gazdasági és politikai szócsövét, a Pester Lloydot.

Az OMGE kezdeményezte a különböző gazdatanácskozásokat, országos és nemzetközi gazdakongresszusokat (1868-ban, 1879-ben, 1880-ban és 1885-ben), amelyek fontos szerepet játszottak az agrárpolitika kialakításában. Az Iparegyesület szervezte az első magyar közgazdasági gyűlést (1872), az országos gyáripari értekezletet (1881), az országos iparosgyűléseket (1872, 1879) és az ipartestületek országos értekezleteit (1887, 1890), s kezdeményező szerepe volt a különböző helyi és országos gazdasági kiállítások létrehozásában is. A kiegyezés után 1871-re tervezett nagy országos kiállítást nem sikerült tető alá hozni. A 70-es években egyes vidéki városokban voltak kiállítások (1871-ben Miskolcon, 1872-ben Kecskeméten, 1876—ban Szegeden), amelyek fokozatosan túlnőttek a helyi mezőgazdaság és ipar bemutatójának keretein, és egyre inkább országos érdekűvé váltak. 1879-ben Székesfehérvárt már valóban országos méretű mezőgazdasági és ipari kiállítást rendeztek, majd ezt követte 1885-ben a korszaknak – az 1896. évi ezredéves kiállításig – legnagyobb szabású ilyen vállalkozása, a budapesti országos kiállítás, a magyar gazdaság első igazán átfogó seregszemléje a kiegyezés után.

Ennyiféle országos és helyi érdek és tényező által befolyásolva és alakítva bontakozott ki a kiegyezést követő három évtized valóban igen jelentős gazdaságpolitikai törvényhozása, amely számos vonatkozásban a tőkés korszak egészére kiható érvénnyel rakta le, illetve szabályozta a gazdasági tevékenység jogi és intézményes alapjait és normáit. Az 1848-as törvényhozás – a forradalmi áttörés eredményeképpen – kimondotta a feudális termelési viszonyok megszüntetését, s az önkényuralom számos rendelkezése – ismeretes korlátai ellenére – szintén a tőkés vállalkozás számára kedvező polgári jogrend kialakulását igyekezett elősegíteni; a tőkés termelési viszonyok részletes szabályozásának, a polgári jogrend teljes kiépítésének a feladata azonban túlnyomórészt az 1867 utáni magyar törvényhozásra és kormányokra hárult.

A modern közigazgatás, közbiztonság és jogszolgáltatás rendszerének kiépítése, s különösen a magánjogi viszonyoknak a polgári társadalom követelményeinek megfelelő szabályozása nélkülözhetetlen előfeltétele volt a tőkés gazdaság szabad kifejlődésének. A polgári földtulajdon-viszonyok teljessé tétele és a szabad földbirtokforgalom biztosítása szempontjából rendkívül fontosak voltak a mezőgazdaságban még részben fennálló feudális viszonyokat (feudális eredetű járadékokat, szolgáltatásokat, földesúri előjogokat) megszüntető, a volt határőrök gazdasági és társadalmi viszonyait rendező, valamint a telekkönyvezést, a kisajátítási eljárást és az örökösödést szabályozó törvénycikkek. A mezőgazdaság korszerűsítését szolgálták a tagosítási és birtokrendezési eljárást és az ármentesítő társulatok működését megállapító, valamint a belvizek levezetéséről és a talajjavításokról intézkedő törvények. 1888-ban került sor az állategészségügy, 1894-ben pedig a mezőgazdasági közigazgatási és jogviszonyok átfogó törvényes rendezésére. Az ország természeti kincseinek okszerű, a tőkés gazdaság követelményeinek megfelelő kiaknázását segítette elő az erdőtörvény, a vízjogi és a halászati törvény. Nem került viszont sor korszerű bányatörvény alkotására, bár a kormány több ízben készített javaslatot e tárgyban. A földbirtokosok ellenállása megakadályozta, hogy a kutatás és a bányászat szabadságát a kőszénbányászatra is kiterjesszék.

A tőkés hitelviszonyok fejlődését és megszilárdulását szolgálta az új váltótörvény ([1876:XXVII. tc.), továbbá a záloglevél-kibocsátás (1876:XXXVI. tc.), az értékpapír-forgalom (1881: XXXVIII. tc.), a kézi zálogkölcsönüzlet (1881:XIV. tc.), a csekk- és klíringforgalom (1889:XXXIV. tc.), valamint a földhitelintézetek és a posta-takarékpénztár működésének törvényes szabályozása.

Nemcsak a kereskedelem, hanem a tőkés vállalkozás minden területe számára alapvetően fontos volt a kereskedelmi törvény (1875:XXXVII. tc.) és a csődtörvény (1881:XVII. tc.) megalkotása, nemkülönben az egységes mértékrendszer bevezetése (1874:VIII. tc.), valamint a kereskedelem és áruforgalom egyes kérdéseinek rendezése (1868:XVIII. tc. az arany- és ezüsttárgyak fémjelzéséről, 1870:II. tc. a tőzsdebíróságról, 1883:XXXI. tc. a részletügyletről, 1890:II. tc. a védjegyek oltalmáról).

Az iparűzés feltételeit, az ipari munkaviszonyokat és a szakoktatást a két ipartörvény (1872:VIII. és 1884:XVII. tc.) szabályozta. A találmányok szabadalmaztatását illetően a kiegyezés után érvényben maradt a korábbi eljárás, s csak 1895-ben került sor a kérdés új önálló rendezésére (1895:XXXVII. tc.). Az ipari munkahelyek egészségügyi normáit a közegészségügyi törvény (1876:XIV. tc.) állapította meg, s a 90-es évek elején törvénybe iktatták a vasárnapi munkaszünetet, az ipari munkások betegség esetén való segélyezését és baleset elleni védelmét is. A mezőgazdasági cselédek és napszámosok munkaviszonyait az 1876:XIII. tc. szabályozta, a munkaadók érdekeinek messzemenő érvényesítésével.

Az állami gazdaságpolitika másik klasszikus területe – a törvényhozás mellett – a külkereskedelmi és vámpolitika volt, amelyet – mint ismeretes – Magyarország a Monarchia másik államával egyetértésben és közösen intézett. Ez különösen fontos volt oly országban és oly időszakban, ahol és amikor a külkereskedelmi és általában a külgazdasági kapcsolatok kiemelkedő szerepet játszottak a gazdasági növekedésben. Érthető tehát, hogy a közös vámterület, a vámrendszer és a nemzetközi kereskedelmi szerződések kérdései a gazdaságpolitikai viták központjában állottak, különösen akkor, midőn esedékessé vált az Ausztriával fennálló kereskedelmi és vámszövetség megújítása.

Az egész ország gazdasági és politikai közvéleményét megmozgató nevezetes gazdaságpolitikai viták folytak 1873 és 1878 között, s e viták – a korabeli szakember megállapítása szerint – „hazánk közgazdasági politikájának, melyet eddig a laissez faire elve és a mezőgazdasági egyoldalúság jellemzett, határozottan új irányt adtak”.[1] Nemcsak arról volt szó, hogy a közjogi ellenzék és az ipari polgárság képviselői felvetették az önálló vámterület, az önálló kereskedelmi és vámpolitika, valamint az ipari védővámok követelését, hanem elsősorban a gazdasági fejlődés kívánatos irányáról, a gazdaságpolitikát meghatározó elvekről és célokról folyt a vita.

Magyarország a kiegyezés után is túlnyomóan mezőgazdasági ország maradt, anyagi jóléte, a gazdaság egészének konjunktúrája elsősorban a terméstől, a terményáraktól és az agrárkiviteltől függött. A Monarchia kereskedelmi és vámpolitikáját az osztrák ipari érdekek mellett szintén nagyrészt a magyar mezőgazdaság és agrárkivitel érdekei határozták meg. Az 1870-es években azonban – az európai agrárválság tüneteinek első jelentkezése nyomán – egyre szélesebb körökben terjedt el az a nézet, „hogy szerepünk, amelyet még csak egy évtized előtt is mint Európa nyugati államainak gabonaraktára, oly jól betöltöttünk – lejárt”.[2] „Magyarország nem lehet többé mezőgazdasági állam… csak ha egyúttal áttérünk az iparra, fogunk gazdaságilag is, államilag is, culturailag is megállhatni mint nemzet Európában.”[3] Abban, hogy iparosodásra szükség van, s Magyarország nem maradhat egyoldalúan agrárország, többé-kevésbé a gazdasági-politikai vezető réteg minden tagja egyetértett. Nézetkülönbségek elsősorban az iparosodás kívánatos mértéke, lehetőségei és az iparfejlesztés módszerei tekintetében mutatkoztak. A kisebbség – amelynek szószólói az Országos Iparegyesület vezetői és a függetlenségi ellenzék képviselői voltak – azt kívánta, hogy az iparfejlesztést tegyék a gazdaságpolitika, s elsősorban a külkereskedelmi és vámpolitika központi irányító elvévé, s úgy vélték, hogy az ipari fejlődés legfőbb akadálya a közös vámterület és az ipari védővámok hiánya. Az ellenkező végletet azok képviselték, akik csupán a mezőgazdaság érdekeinek alárendelt, azt kiegészítő, annak nyersanyagait feldolgozó, a mezőgazdasági munkaerőt a téli holt szezonban foglalkoztató szerény iparosodást tartottak kívánatosnak.

A vitában részt vevők többsége azon a véleményen volt, hogy az önálló vámterület és az ipari védővámok önmagukban nem biztosíthatják a gyors és egészséges iparfejlődést. Rámutattak arra, hogy a modern ipargazdaság felépítése hosszú, évtizedekig tartó folyamat, amelynek megvannak a nélkülözhetetlen előfeltételei és átugorhatatlan fejlődési szakaszai. Magyarországon elsősorban a tőkés nagyipar még hiányzó előfeltételeit kell létrehozni, s főleg a már meglevő, kedvező adottságokkal rendelkező iparágak fejlődését kell előmozdítani. „Én ott, hol a gyáripar természetszerűleg fejlődhetik, tehát hazánknak némely részeiben, és oly gyáripar-fejlődést, mely bír a természeti factorokkal, a magam részéről is óhajtok” – mondotta Tisza miniszterelnök.[4] A kereskedelmi bizottság előadója, Baross Gábor szerint „egy nagyszabású ipar fejlesztése oly czél, melyhez még rendes körülmények között is évtizedeknek fáradhatlan szorgalma és iparkodása szükséges, még ott is, hol az előfeltételek egy irányban sem, hiányoznak… Magyarországnak szerény nézetem szerint hivatása:… földművelését pártolni, támogatni s megerősíteni egy oly ipart, melyhez itt megvannak az előfeltételek”.[5] Az országgyűlés kereskedelem- és vámügyi bizottsága így határozta meg a követendő gazdaságpolitikai irányt: „Azon czél elérése, hogy Magyarország kiváló nagy iparos állammá fejlődjék, nagyon a messze jövőben fekszik, s inkább a képzeletben leend realisálható, mint a valóságban. Sőt a bizottság azon nézetben van, hogy Magyarországnak ama rendeltetésétől, melynek teljesítéséhez meg vannak a természetes factorok, eltérnie nem szabad, s oly kizárólagos törekvés, mely hazánkat hatalmas és existentiáját kizárólag biztosítani alkalmas iparos állammá kívánná fejleszteni: ártalmára válnék az országnak nemcsak azért, mert agricol fejlődésének elhanyagolásával… járna, hanem azért is, mert hazánk hatalmas iparos államok csoportjában és híján az ipar nagy szabású fejlesztési tényezőinek, milyen pl. a tőke, az alkalmas munkás- és iparos osztály stb., a küzdelemben győztes alig lehetne, s czélját elérni képes nem volna. A bizottság nem habozik kijelenteni, hogy ezen nagyon is távoli és szerfelett nehéz czél eléréseért a meglevő előnyös s hatalmas, fejlesztésében mi által sem akadályozott agricultur hivatást feláldozni vagy csak koczkáztatni sem merné.”[6]

Az 1870-es évek gazdaságpolitikai vitáinak eredményeképp a gazdasági és politikai közvéleményben általánossá vált a meggyőződés, hogy gazdaságunk addig egyoldalúan s nem a kielégítő ütemben fejlődött, ezért a gazdaságpolitikának elsősorban arra kell irányulnia, hogy az állam rendelkezésére álló eszközökkel előmozdítsa az arányosabb, ágazatilag kiegyensúlyozottabb növekedést. A 70-es és 80-as évek fordulója új szakasz kezdetét jelentette a magyar gazdaságpolitikában; erre az új szakaszra elsősorban a magánvállalkozás – főleg a gyáripar és a korábban elhanyagolt mezőgazdasági ágak – egyre bővülő, eszközeiben gazdagodó állami támogatása volt jellemző.

Lábjegyzetek

  1. Gelléri Mór, Ötven év a magyar ipar történetéből. 1842–1892. Budapest, 1892. 434.
  2. Gróf Zichy Jenő, Emlékirat a magyar ipar fejlesztése érdekében. Budapest, 1880. 7.
  3. Az Országos Iparegyesület közgazdasági szakosztályának 1874. évi felhívásából. Idézi: Gelléri Mór, idézett mű, 424., 432.
  4. Az 1875. évi augusztus 28-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. XIV. Budapest, 1877. 335.
  5. Ugyanott 265.
  6. Az 1875. évi augustus hó 28-ra hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. XXI. Budapest, 1877. 343–344.

Irodalom

A gazdaságpolitikára általában lásd: Hans Rosenberg, Große Depression und Bismarckzeit. Wirtschaftsablauf, Gesellschaft und Politik in Mitteleuropa (Berlin, 1967). Ausztriára: Herbert Matis, Österreichs Wirtschaft 1848–1913 és Leitlinien der österreichischen Wirtschaftspolitik (In: Die Habsburgermonarchie 1848&ndsh;1918. I.). Magyarországra: Gyömrei SándorVértesy Miklós, Baross Gábor (Budapest, 1937); Matlekovits Sándor, Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota I–II.; Fest Imre, Öt évi működése a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi m. kir. ministeriumnak 1867-től 1872-ig (Pest, 1872); A kereskedelemügyi miniszternek… évi működéséről a törvényhozás elé terjesztett jelentése (Budapest, 1886-tól); A földművelésügyi szakigazgatás története 1867–1948. Szerkesztette Pataky Ernő (Budapest, 1970); Bernát Gyula, Az új Magyarország agrárpolitikája (Budapest, 1938); Magyarország állami mezőgazdasági intézményei (Budapest, 1908); Dános Árpád, Az iparszabadság a magyar ipari közigazgatási jogban (Budapest, 1933); Nagy Ferenc, Visszapillantás a kereskedelmi törvény 50 évére (Budapest, 1926). A gazdaság érdekképviseleti szerveire lásd: Magyarország egyletei és társulatai 1878-ban (Budapest, 1881); Az országban létező gazdasági egyesületek létszámának és működésének áttekintése (1881-től évente); Galgóczy Károly, Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület története. I–II. (Budapest, 1880, 1898); Szabóky Adolf, Magyarország ipartársulatai 1878. évben (Budapest, 1879); Gelléri Mór, Ötven év a magyar ipar történetéből 1842–1892. Az Orsz. Iparegyesület félévszázados működése (Budapest, 1892); A magyar kereskedelmi és iparkamarák keletkezésének, fejlődésének és működésének története 1850–1896. Szerkesztette a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara (Budapest, 1896); A magyar kamarai intézmény és a budapesti kamara története 1850–1925. Feldolgozta Szávay Gyula (Budapest, 1927); Pólya Jakab, A szabadalmazott pesti kereskedelmi testület és a budapesti nagykereskedők és nagyiparosok társulata története (Budapest, 1896). Az agráriusokról és az antiliberális irányzatról Bernát Gyula idézett művén kívül lásd: Pólya Jakab, Az újabb agrármozgalom és irodalom hazánkban (Budapest, 1884) és Agrárpolitikai tanulmányok (Budapest, 1886). Az állam szerepéről a gazdasági fejlődésben lásd: The State and Economic Growth. Ed. by H. G. J. Aitken (New York, 1959) és Gerschenkron idézett művét. Gerschenkron tézisét az állam döntő stratégiai szerepérő a kelet-európai országokban Magyarország vonatkozásában vitatják: BerendRánki idézett munkáikban.


A gazdasági fejlődés politikai feltételei
Tartalomjegyzék Liberalizmus és állami gazdaságfejlesztés