Gazdaságpolitikai és szociálpolitikai intézkedések

A Múltunk wikiből

A gazdasági bajok leküzdésére a kormány átfogó tervvel, nagyobb szabású programmal nem rendelkezett. Ennek hiányában a nehézségeken rögtönzött intézkedésekkel próbált segíteni, és arra törekedett, hogy egyben a koalíciós pártok korábbi gazdaságpolitikai elképzeléseit is megvalósítsa.

A kormány a szabad kereskedelem alapján állt, ami megfelelt egyes szociáldemokraták (például Garami) régebbi és egyes radikálisok (például Szende) újabb keletű álláspontjának. A szabad kereskedelem elve a külpolitikában összhangban volt a föderatív tervekkel, a közeledést célzó elgondolásokkal; a belpolitikában a szabad kereskedelem – és az adott körülmények között ez volt a tényleges feladat – a háborús kényszergazdálkodás és az ezzel járó állami beavatkozás felszámolását jelentette.

A minisztertanácsban Garami már november 4-én a központok fokozatos leszerelését és e célra kormánybiztosság felállítását javasolta. A háborús kényszergazdálkodás jegyében a gazdasági élet irányítására, a termelés ellenőrzésére és igénybevételére, valamint az elosztás megszervezésére alakult különféle központok, hivatalok, bizottságok felszámolását – szám szerint hatvannál több szervezetről volt szó – a kereskedelmi tőke, a kis- és középipar követelte, miután e szervezetek a nagyvállalatoknak kedveztek, a nagytőke és a nagybirtok érdekeit szolgálták. A központok mielőbbi eltörlése egyben népszerű követelés is volt, mert sokan nem a háborús helyzetben, a központok joggal bírálható jellegében és működésében, hanem magukban a központokban látták a nyomorúság, a gazdasági téren jelentkező bajok forrását.

Az adott helyzet azonban nem a központok lebontását, hanem azok fenntartását kívánta, hiszen azok az okok, melyek a háború idején a kötött gazdálkodást szükségessé tették – a nyersanyaghiány, az áruhiány –, továbbra is fennálltak.

A forradalommal, a háború befejeződésével nem a központok eltörlése, hanem átalakítása, demokratizálása került napirendre, hogy azok a nagytőke nyerészkedését kiküszöbölve, a békebeli termelésre való átállást, a javak igazságos elosztását szolgálják.

A Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ), majd később a Munkástanács is a központok megszüntetése ellen foglalt állást. (A GYOSZ azért, hogy a központok változatlanul fennmaradjanak, a Munkástanács azért – és ebben már a baloldal álláspontja érvényesült –, hogy a központok átszervezve „szocializált orgánumokká váljanak”.)

A kereskedelmi minisztérium ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. De több hónap múltával sem tudott határozott álláspontot kialakítani a megszüntetést követelő kereskedelmi körök és az átalakítást óhajtó radikálisok és szociáldemokraták álláspontja között.

A kormány az adózás terén is beavatkozásra készült. Az adóreform a radikálisok és a szociáldemokraták programjának mindig is fontos részét alkotta. Az egyenes adók felemelése, a fogyasztási adók csökkentése, sőt eltörlése a szociáldemokrata párt és a radikális párt októberi kongresszusán is hangot kapott, a követelések sorában szerepelt.

Szende Pál, a kormány pénzügyminisztere a forradalmat megelőző években cikkek és tanulmányok egész sorában foglalkozott az adórendszer igazságtalanságaival, rámutatva adórendszer és osztálytagozódás, adóteher és osztályelnyomás nyilvánvaló összefüggéseire.

Az adóterhet ne hárítsák a dolgozókra, a gazdaságilag gyengébbekre, viseljék azt a nagy vagyonnal és jövedelemmel bíró rétegek; ebben összegeződtek az „igazságos adópolitikát” célzó javaslatok.

A forradalom győzelme után Szende nyilatkozataiban nem hagyott kétséget afelől, hogy továbbra is vallja e programot, s a pénzügyi konszolidációtól az egyenes adók: a jövedelemadó, a vagyonadó, az örökösödési adó felemelésével, továbbá a már októberben meghirdetett egyszeri nagy vagyonadó kivetésével kívánja megvalósítani.

A vagyonadó nagyságára nézve egy holland újságíró kérdésére azt válaszolta, hogy ez akkora lesz, „amilyenre a magyar történelemben, de még a nemzetközi történelemben sem volt példa”.[1] Szendét e nyilatkozata miatt az érintettek azonnal bírálták és támadták, azt állítva, hogy kijelentése pánikot okoz, a vagyont menekülésre készteti, a nemzetiségi vidékeken élő vagyonos elemeket arra ösztönzi, hogy az elszakadást támogassák. Szende, bírálóival szemben, úgy vélte: „Magyarországon többségben vannak azok, akik szeretik, ha ezt a kérdést feszegetik, az ország óriási többségét igenis megnyugtatja az, ha e tekintetben a pénzügyminiszter határozott nyilatkozatot tesz.” Ha akadnak olyanok, akik inkább megtagadják hazájukat, semhogy néhány százalékkal magasabb adót fizessenek, úgy ezek „becstelenek, hazaárulók”.[2]

A vagyonadó ügye nehezen haladt előre. A tőkés körök mindent megtettek elgáncsolására. Taktikájuk az idő húzására irányult. Látszólag egyetértettek, elvileg helyeseltek, a gyakorlati megoldást azonban szakembereik későbbre, a békekötés utáni időre kívánták halasztani. Komoly akadályt jelentett, hogy a koronabankjegyek egyelőre nemcsak Magyarországon, hanem a környező országokban is forgalomban voltak. Kétségesnek látszott, hogy a valutarendezés, a pénzügyi konszolidáció ügyét megoldhatja-e a nagy vagyonadó, ha nem kerül sor egyidejűleg az önállóvá váló országok pénzjegyeinek elkülönítésére. A vagyonadó kérdése összefonódott annak szükségességével, hogy a Magyarországon forgalomban levő bankjegyeket lebélyegezzék, vagy új pénzjegyekkel helyettesítsék. A magyar kormány azonban nem kívánt elsőként fellépni e téren, mert nem akart kezdeményező lenni ott, ahol nem a közeledés, hanem az elválás előmozdításáról volt szó.

Az érdeklődés előterében álló adóreformot illetően két néptörvény jelent meg. Az 1919. évi II. néptörvény az adótól való menekülés meggátlása érdekében a külföldre távozókkal szemben drákói rendszabályokat (háromszoros adófizetési kötelezettséget) írt elő: Az 1919. évi XXIV. néptörvény a hadinyereség-adó felemelését rendelte el. E törvények közül az előbbit, mely januárban került kiadásra, később enyhítették; az utóbbi végrehajtására (e törvény márciusban látott napvilágot) már nem került sor.

Szociálpolitikai téren a kormány a szociáldemokrata programot, a szociáldemokrata párt régi – 1918 októberében csak megismételt – követeléseit kívánta megvalósítani. Az 1918. évi IV. néptörvénnyel életre hívott munkaügyi és népjóléti minisztérium élére e szándék bizonyságául Kunfi Zsigmond személyében szociáldemokrata miniszter került. Kinevezése után, december 10-én Kunfi nyilatkozatot adott a Népszavának, amelyben az alábbiakban részletezte a minisztérium előtt álló feladatokat: a mezőgazdasági munkásvédelem megteremtése, az 1898. II. és az 1907. XLV. tc. eltörlése, „amelyek a mezőgazdasági proletárság szolgaságának és kizsákmányolásának legszégyenletesebb dokumentumai”; a mezőgazdasági és ipari munkásság közös követelése a rokkantság és aggkor esetére való biztosítás, „ennek megvalósítása a magyar népköztársaságnak egyik legelső és becsületbeli feladata”; a gyermekmunka korhatárának felemelése, a fiatalkorúak és a nők fokozottabb védelme; a 8 órás munkanapra való átmenet támogatása; új bányatörvény megalkotása az 1854-es helyett; a bányatársládák helyett a munkások autonómiáján alapuló munkásbiztosítás megteremtése; a szociális biztosítás kiterjesztése a kisiparosokra, a közalkalmazottakra, a háztartási munkásnőkre, a táppénz egyidejű felemelése; a hadirokkantak, özvegyek és árvák gondozásának államosítása, a rokkantügy új módon, a rokkantak bevonásával történő intézése; a közegészségügy államosítása és az egészségügyi igazgatás decentralizálása.[3]

A nagyon is indokolt követeléseket tartalmazó program évtizedes vágyakat összegezett, de a messze tekintő javaslatokból a forradalom öt hónapja alatt kevés valósult meg. A kitűzött célok többségét nem sikerült megvalósítani.

A népjóléti minisztérium ténylegesen nem működött; mindvégig, vagyis március 21-ig az előkészítés, a belső szervezés állapotában maradt,

Miután a nagyszabású szociálpolitikai elgondolások egyelőre csak javaslatok és ígéretek voltak, a kormány tényleges szociálpolitikai tevékenysége segélyek és juttatások folyósításából állt.

A leszerelő katonák 40 napi zsold és élelmezési váltság fejében 360 korona leszerelési járulékot kaptak. A tisztek 3 hónapon keresztül ennek többszörösét. A szénhiány miatt szünetelő üzemek munkásai felemelt szénsegélyben részesültek, melynek összege az alacsonyabb kategóriákban a fizetés 100%-ával, a magasabb kategóriákban annak 80%-ával volt egyenlő. A munkanélküli-segély összege eleinte napi 10, később napi 15 korona volt, a vasárnapot is beleértve. A közalkalmazottaknak november végén egyszeri rendkívüli segély címén fejenként 600 koronát fizettek ki. A hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák karácsonykor 150 koronát vehettek fel és családtagonként további 50 koronát. Emelték a nyugdíjakat és egyes rétegek (tanítók, óvónők) fizetését is. A menekült állami alkalmazottaknak napi 20 korona, családtagonként további 10 korona jutott. A menekültek és mindazok, akik „a forradalmi zavargások idején” kárt szenvedtek, ezenkívül kártérítést is kérhettek.

A pénzbeli és közvetlen segélyeket természetbeni és közvetett segélyek egészítették ki. A ruharekvirálási rendelet alapján és a kereskedőknél lefoglalt készletekből civil ruhát kapott több mint 100 ezer katona (a leszereltek nem egész 10%-a). A kedvezményes húsakció, a köztisztviselők részére szervezett burgonyaakció, és gyermekcipő-akció olcsó áruk biztosítását célozta állami támogatással.

A segélyek az ínséget átmenetileg enyhítették, de nem bizonyultak elegendőnek arra, hogy egyes rétegek (leszerelt katonák, munkanélküliek, rokkantak) elégedetlenségét is leszereljék.

Egyénileg a segélyek keveset jelentettek, az államkincstárt ugyanakkor óriási összegekkel terhelték.

A forradalom győzelme után a fizetések és a munkabérek is emelkedtek. Ennek az volt a titka, hogy a kormány nemcsak a segélyeket, hanem – részben vagy egészben – a béremeléseket is megtérítette a vállalatoknak.

Az a körülmény, hogy az állam a vállalatokat üzemük fenntartása érdekében messzemenően támogatta (segélyek, bérek, előlegek folyósítása), szükségképpen ahhoz a követeléshez vezetett, hogy államosítani kell az állami támogatásra szoruló vállalatokat. A kormány azonban az államosítás gondolatát – nem egyöntetűen ugyan és nem véglegesen – elutasította. Garami, illetékes miniszterként, azzal érvelt az államosítás ellen, hogy a bányák jó része belga és francia, a közlekedés egy része francia érdekeltségek kezében van, a nyersanyagforrások és a közlekedés államosítása kiélezné a helyzetet az antanttal, a franciák ellenállásába ütközne. A késztermékeket előállító üzemek államosítása viszont a bányák és a vasutak államosítása nélkül lehetetlenség.

A forradalom idején egyetlen nagyobb jelentőségű „szocializálásra” került sor. A Nemzeti Tanács még a győzelem napján, október 31-én utasítást adott a budapesti villamosvasutak átvételére, minden eddigi tulajdonjog épségben tartásával. November 6-án, az addigi két magántársaság (a Közúti Vasut és a Városi Vasut) összevonásából hivatalosan is megalakult a Budapesti Egyesített Városi Vasut. A községesített és egységesített villamos azonban a továbbiak során a forradalom mostohagyermekének szerepét töltötte be, s mintegy például szolgált az államosítás nehézségeinek és veszélyeinek bemutatására. A viteldíjak felemelését szociális okokból, politikai meggondolásokból nem engedélyezték. A baloldali szociáldemokraták irányítása alatt álló, deficites vállalat átvétele elől a főváros elzárkózott, és a kereskedelmi minisztérium sem nyújtott anyagi segítséget a vállalatnak mindaddig, míg a Munkástanács állásfoglalása erre rá nem szorította.

Lábjegyzetek

  1. A pénzügyi helyzet. Pesti Hírlap, 1918. december 1.
  2. Jegyzőkönyv a Nemzeti Tanács Pénzügyi Szaktanácsának 1918. XII. 10-i üléséről. Párttörténeti Intézet Archívum 607. f 6. őe.
  3. A munkaügyi és népjóléti minisztérium. Népszava, 1918. december 10.


Az ország belső helyzete
A gazdasági helyzet alakulása Tartalomjegyzék A földkérdés megoldatlansága